Egy slampos kerek 5 órája még abban a hitben ringattam minden emberi érzékemet, hogy a hétfői lagymatag órarendemet örökre átaludhatom a múlt generációjába. Ezzel is alaposan megcélozva azt a ismétlődő korszakot, ami hűen tükrözi a jelen tinédzserek legborzasztóbb hétköznapjait. De a célzott sértésem a régi időknek végül mégsem lett beteljesült álom, leginkább azért is mert elűzte azt mintsem tovább tartott volna ebben az elképzelésemben. Hisz mint kiderült ismét hétfő van, s mindennek ismét dejavu illata van. Még a kávénak is, amit a koli meghitt áporodott légkörében úgy gondoltam már megtudtam különböztetni 4 év alatt a sima fekete löttytől. Ezen analízist alig 5:30-kor. A korai beletörődésemet csak nyomatékosította, hogy a szobatársam nem meglepő módon hűlt helyét hagyja a szemben lévő ágyon. Mintha igaz képét adná a kollégiumi barátságunknak a nap alig 2 órájában, amiben szerencsém egyáltalán viszontlátni. De mint kijelentette, "ő másfajta!" S milyen kitűnően alátámasztott a másfajtát, hisz míg én áltattatós pedáns diáklány képét öltöttem magamra, addig ő napi rendszerességgel aggatta magára a bohém, önfejű lányok maskaráját. S érdekes módon ő rá nem hatott annyira az élet komolysága, mint az én megszokott életstílusomra. Fogadjunk, hogy őt nem túlzottan foglalkoztatja éppen - bárhol is ténferegjen - a mai biológiai szint-felmérő, vagy a neves klubok találkozója, ahol mondani sem kell mindenki szabályosan behízelegi magát pár autogramért mások intim szférájába. Az sem zavarta, hogy a buli érdekében korábban hagyta el a kolit mint én. Mindezek ellenére mégis ő az, aki az első órai kötelező megjelenés alól mentesül a merész cselekedetéért. Mialatt én a reggellel perkedve szállok halk vitába a teremtővel.
Ma nem csak hétfő van, hanem mindennek a kezdete. Elég arra gondolni, hogy ilyenkor jelennek meg azok a kelletlen vagy kért cikkek a faliújságon, amiktől az ember legszívesebben a falra mászna. Gyakorta ilyenkor bevett szokásuk a tanároknak extra adag házit pakolni a diákok vállára, a mindjárt ösztönös kijelentésükkel, hogy a feladat elvégzésére ott van 4 teljes egész estés nap, amit nyilván mindenki csak tanulással tölt majd. Plusz a hétvége annak, aki próbálna továbbra is a stréber pozícióját fenntartani. Ilyenkor jönnek a kedves de nem túlzottan őszinte érdeklődések a hétvége iránt, amiknek sajátos két kifejlett végkimenetele van a gimnáziumban. Az orbitális party hangulat és az abszolút egyszemélyes gyötrelem. A kettő között szokták beragasztani még az álcaként szolgáló randi, családi összejövetel vagy sorozatnézés megnevezését, ami szinte teljesen egyenlő a szenvedéssel, többeknek. Mondhatjuk tehát, hogy az én hétvégém is totális szenvedés, amit kissé gyanúsan mégis túléltem és a várthoz képest jól átaludtam. Noha ezt általában nem kérdezik...hisz teljes megállapodással szerintük én a stréberek pártjába tartozom. Mikor gyakorlatban pár szép iskolai jegyről beszélünk, amit kissé szokatlan módon nem magolással, de nem is puskázással tulajdonítottam el magamnak. Ami már szinte teljes képtelenségként fut a köztudatban.
Groteszk érzéseket keltő csendes ébredéssel köszönhettem hát a napot, amit mindegyikünk jogosan utálhatott. Melyet az egyenruha öltés, a megszabott határok közötti sminkmennyiség és egyedi prafüm esszencia folyamata követett. Kezdésnek itt volt a számtani algebra ismeretek, aminek hallatán az emberek fele egy horror film felvezetésének monológjával téveszt össze. Ezt, nem éppen lightosan anatómia és készségfejlesztő óra követett. Az utóbbi az egyedüli tanóra, ahol nem volt annyira érezhető a hétfő sztálinista nyomása. Hisz minden alkalommal elhitette velünk, hogy az ember naptól függetlenül alkothat. Ebben nagy szerepe volt a tanárunk is, aki ha tudta a legmeglepőbb módon vitte bele kérését az elvárt iskolai feladatokba. S ez alól, a mai óra sem lett kihagyva. S mikor már lélekben felkészültem, hogy mentálisan nem várhat váratlan., pontosan paradoxonba ütközött velem a tudat, hogy Ian nem osztja többé az órai párom megállapodásunkat. - ...Szia! Mond Iant nem láttad? - kérdezem meglepő érdeklődésemet palástoltan feszengve az ismeretlentől, akiről ha akarnám sem vallanám be a halálos ágyamon, hogy remekül profitálhatna a következő luxus férfi fehérneműk bemutatásából. Egy cseppet sem tartom magamat perverznek, csupán a hirtelen nyers gondolat egy röpke másodpercben teszi ezt az emberlányával. Némiképp kibújva a felelősség alól a ,,rossz az aki rosszra gondol" jelenkori közmondással.
Önmagában is elgondolkodtató a ténye annak, hogy vajon mi bajom van nekem, amiért az apám bezárt annak idején a magam kis kalickájába, hogy még csak véletlenül se tudjak emberekkel kapcsolatot létesíteni. Főleg nem olyanokkal, akik a saját korosztályom neves tagjai. Eleinte mint minden gyerek, úgy gondoltam, hogy milyen menő dolog ez, nem kell bejárni az iskolába, akkor tanulok amikor éppen kedvem szottyan hozzá, mellette pedig null huszonnégyben nyomhatom a számítógépes játékokat. Mennyi is lehettem? Tizenöt? Talán… már idejét se tudom pontosan, de azt igen, hogy fél hónap telt el az utolsó iskolai napomat követően, mikor beleuntam az egész felhajtásba. Koránt sem azt kaptam amit reméltem. Nem a játék és a szórakozás tette ki a napom legjavát, de még arra se volt alkalmam, hogy egyetlen egy órácskára bekapcsoljam a masinát, elvégre az öreg gondoskodott arról, hogy az kikerüljön a saját kis rezidenciámból. Na nehogy belém bújjon a kisördög és tanulás helyett félrekacsintgatva valami ócska, gyerekes „lövöldözős játékkal” üssem el a drága jó időmet, amit amúgy mire másra, ha nem tanulásra kellene fordítanom. És nagyjából ez időben jöttek az első furcsa üzenetek a barátaimtól – legalábbis akiket annak tartottam korábban – melyekben állításuk szerint kibuktam az iskolából a rossz tanulmányi átlagom miatt. Erről amúgy szó sem volt, de a gyermeki rosszindulat talán az egyik legerősebb és legkegyetlenebb ezen a világon, mely az én esetemben egészen odáig fajult, hogy közutálat tárgyaként már akkor se láttak maguk körében szívesen, mikor néha napján kimerészkedhettem az otthonunk hatalmas, ódon falai közül. Saját magamon tapasztalhattam meg azt, hogy milyen az ha nem csupán mentálisan, de lelkileg és fizikálisan is bántalmazzák az embert, csak éppen nem mindegy, hogy melyiket honnan, és milyen mértékben, milyen körítésben kapja az ember. Ha azt a saját apjától, otthonról viszi ki a gyerek, vagy éppen az állítólagos barátok ostromolják úgy, hogy megannyi boldog, vidám emlék köti őt korábbról hozzájuk. Néhány dolgot viszont sikerült megértenem akkoriban a végtelen csalódottságom, kirekesztettségem és elveszettségem mellett. Az apám iszonyatos befolyással bír, ami kihatással van nem csak rám, nem csak az én életemre, de másokra is. Mert neki „köszönhetem” azt, hogy elveszítettem a barátaimat, hogy alaptalan pletykák rágalmazott alanya lettem, mialatt szépen lassan bezárt egy olyan világba, ahol csupán elszenvedője lehetek annak a tévképzetnek és fals szüleménynek, miszerint megalkotja a tökéletes utódját és örökösét, ha már a két idősebb fiáról le kellett mondania. Egyedül abban lehettem biztos, hogy onnantól kezdve, hogy ez elkezdődött, hogy Tao kilépett az életemből és magamra hagyott, engem az egy szem öccsét, aki legjobb tudomásom szerint mindig az első kiemelt szereplője volt a jelenének, elvesztem. Mert már nem ismertem se magamat se a testvéremet, de a szüleimet se, akik korábban sajátjukként szerettek és neveltek, hogy aztán robotot, állatot formáljanak belőlem. Egy érzéketlen, lelketlen gépezetet, akinek a lelke valahol mélyen mindvégig ott zokogott a testébe és az otthonába zárva.
Talán ezért is élem meg olyan nehezen a változást, aminek tulajdonképpen én indítottam el a folyamatát. Kiszabadulni az ördög kelepcéjéből, megszabadulni magától a sátántól, bízva bízni abban, hogy egyedül képes leszek majd eljutni valahová. De mégis, egy tizenhét éves gyerek mit tudna egymaga kezdeni az életben hátvédek, felnőttek és segítség nélkül?... Azt hiszem, ez már nem számít, hiszen döntöttem, még ha alkalmazkodnom iszonyatosan nehezen is sikerül a jelenlegi helyzethez. Mialatt éveken át nem ért annyi atrocitás és külső hatás emberek részéről, mint most, hát rákényszerülök a lavinával való gyors haladásra, máskülönben elragad az ár, és onnantól kezdve képtelen leszek uralkodni a józan eszemen. Márpedig ennél jobban begubózni a magam kis világába félek több mint öngyilkosság. Macska tekintetemmel meredten bámulok magam elé, egy pillanatra se véve le pillantásomat az asztalra előkészített különböző tárgyakról. Ez javarészt a terem túloldalán, közvetlenül az ablak mellett szokott történni, méla ámulattal fürkészve az áttetsző üveg másik felén rejlő világot. Mit foglalkoznék én az órával, úgy őszintén, mikor a túlélésemhez szükséges információk és a korábbi lexikonokból benyalt tananyagok itt vannak a fejemben? Jobb szeretek a magam kis világában nem is létezni a társaim körében, most viszont… szükséges az odafigyelés és a „tégy úgy mintha itt lennél” jelenlét. - Beteg. Valószínűleg pont annyira mint te, vagy én – vágom rá rezignáltan, s ha elég szemfüles, az is feltűnhet neki, hogy rajta kívül egy-két diák hasonlóképpen hiányzik az óráról, ami miatt néhányan "szükség törvényt bont" alapon, más padba kerültek. Így hát ő engem kapott meg a mai óra erejéig – ha nem felelnék meg a számodra, javaslom, most tiltakozz. Öt perc múlva már késő lesz.
Furcsa következést vonok le Ian előrejelzés mentes hiányzásáról. Azaz női szaknyelven, túl spilázom gondolataim egy tizenévesről, aki tesztoszteron teljében hiányzik a közös barkácsolásunkról. De aztán ,,valamiért” hamar lecsügged az a spontán féltékenységem mihelyst Ian-t leváltja James Dean ázsiai szerelésben. S minderre csupán öt perc áll a rendelkezésemre, hogy jelezzem nincs miért szégyenkeznem. S a karma ismét kivillantja karmait és rohamos gyorsasággal csap le az osztály kelős-közepébe. Drága tanárunk személyében. – Nah mi helyzet növendékek? Valami probléma merült fel a vonzás-törvényében? – az újabb magasröptű kémiai jópofaság favicce. Méghogy vonzás-törvénye! Ennél jobban nem lehetett volna kifejezni, hogy ez a két ellentétes pólus mégis mennyire jó pozitív és negatív kötést gyakorol egymásra. Vagy csak az én szemszögemből látszik láthatatlanul mennyire hálás vagyok azoknak a baciknak, amik hirtelen távozással megfertőzték Ian-t? Talán ő pont átoknak fogja fel a történésetek. Bár ezt nem támasztja alá egyelőre semmilyen megnyilvánulása sem. Csak a szimpla nem törődöttsége, amit valamiért úgy könyveltek el a férfi társadalom magatartás enciklopédiájában, hogy „nő fogó manőver”. Milyen tévesen, szegények! – Tanárúr, voltaképp most mi szükség van a vonzástörvényére? Talán home made mágnesek készítése lesz a mai óra? – kérdezem olyan evidens hanglejtéssel, mintha megtanultam volna nőből férfi testbe lépnem néhány másodpercre. Mintha engem sem érdekelt volna a természet ereje, a sors iróniája, vagy bármely másfajta eklektikus szinonimája. Csupán arra vágytam, hogy végre letudjam a kötelességem és hogy viszontlátással elbúcsúzhassak tőle. Persze mindezt csak képletesen. – Ó nem, annál sokkal nagyobb meglepetést tartogatok önöknek! – jön a bizarrul csengő felelet a bugyuta kérdésemre, ami egy delikvens „hozzáértő személynek” első kézből felhívás keringőre. Így reakció mozzanatként maradt az, hogy életemet féltve összenéztem a véletlen által összeboronált partneremmel. Ebből semmi jó nem származhat, főként hogy tanárunk személyisége és kinézete inkább hajazott a Stranger Things félreértett, infantilis oknyomozójára, mint Cooper rendőrfelügyelőére. Tehát jogos aggodalommal tértem be saját padsorom fogságában, miközben szemeim önerőből az óra másodperc mutatójára tapadtak örökre. Egy szimpla óra jelentőségéről beszélünk, amit ha sikerül jelesre elbaltáznom mr. Jackie Bond társaságában egy éltre megbűnhődöm kilenc macskával egy monogám vénasszony panellakásban.
Kezdőlap
