Olyan személy, aki a tömegközlekedésen bármikor átadja a helyét, nőknek ajtót nyit, öregeket átkíséri a zebrán, segít cipekedni, az utcán ismerőseinek előre köszön. Általában mindig jókedvű, mosolygós, pozitív személyiség, aki szeret másokkal viccelődni, vicceket mesélni, de remek hallgatóság is, bárkit szívesen meghallgat és ha kell még tanácsokat is ad. Barátait nagyra értékeli és brutál őszinte velük, bármikor számíthatnak rá. Ellenségei felé viszont már „harap”, támad, ha kell. Extravertált: péntek esténként és hétvégenként különböző bulikba jár, továbbá romkocsmákat is szívesen látogat, révén, hogy keresi mindenhol a jó társaságot. Szeret flörtölni és e téren eléggé nyitott, a nők mellett a férfiak is érdeklik szexuálisan.
Nevekre, arcokra, dátumokra jól szokott emlékezni, így ajándékokkal mindig megszokta lepni közeli barátait.
Apró kis szokása, hogy ha ötlete támad az egyik mutatóujjával párszor megérinti az orrát, majd felkiáltva beszélőpartnerére mutat. Ha nagyon ideges az ujjaival, lábával szokott dobolni.
Cigarettázik (bár nem láncdohányos), tudja, hogy rossz, de stresszhelyzetben megnyugtatja és igyekszik leszokni róla, de egyelőre még nem tud.
Kipróbálta már a füvet, egyszer, lehet kétszer, de erre még nem szokott rá és nem is akar.
Rossz szokása még káromkodni, melyet elég sűrűn csinál idegőrlő helyzetekben.
A cuccait képes random helyeken szétdobálni/elhagyni.
Van, hogy magában dúdol dalszövegeket, leginkább Taylor Swift és Lady Gaga számokat. Ennek durvább verziója amikor fürdés közben hangosan énekel.
Tud énekelni és gitározni. Ennek egyik bizonyítéka volt, amikor egy fogadás miatt, egy metróaluljáróban „Jézus kinézetben” (hosszú hajjal és igen erős borostával) a Jézus Krisztus Szupersztár-ból egy dalt kellett előadnia.
Ennél fogva szeret fogadásokat kötni. A felelsz vagy mersz játékban mindig a merést választja, másokat viszont szét szívat különböző random, ciki és agyzsibbasztó kérdésekkel.
Megesik a baráti körével, hogy néha felhívja őket az éjszaka közepén és elmeséli nekik, hogy mi a legutóbbi mély elmélkedése az élet rejtelmeiről.
Starbuckos diákmunka miatt belső körből tudja milyen is a „Starbucks élmény”, saját üzletében kamatoztatja a megszerzett tudását és hobbi szinten latte artokat készít az oda betévedő vevőknek. Különleges vevőknek megszabott áron különleges, füves süteményeket is ad, mik titkos családi recept alapján készülnek.
A „#YOLO” a mottója/elve.
Saját bakancslistát vezet, melyen szerepel többek között az USA átszelése egy kis lakókocsivá alakított kisbuszban, egy éjszaka eltöltése az őrsön és nyitott kapcsolat kipróbálása.
Reggel az első illat mely megcsapja az orromat nem más, mint a serpenyőben sült angol reggeli illata. Álmosan kóvályogva követem a készülő étel szagát a konyhába, ahol a nagyim már vígan tevékenykedik és pár perc múlva két tükörtojás, szalonna és kolbász landol a tányéromon. Melléje teát kapok, angolos módra teleöntve tejjel. A nagyim mindig is büszke volt a családunk brit gyökereire és ezt sose félt kimutatni.
Egymás köszöntése után az időjárásról kezdtünk el beszélgetni. Szintén brit dolog. Megvitatjuk, hogy a mai napra esőt jósolnak, vigyek hát magammal ernyőt.
- Mikor szeretnél kimenni a temetőbe? – kérdezi meg, nem túl tapintatosan, de gyengéden nézve rám.
Nem kell a falra akasztott naptár felé fordítanom a fejemet, hogy tudjam milyen alkalomról beszél. Az az dátum már tizennyolc éve az emlékezetembe vésődött. Szeptember tizenegyedike. AZ a szeptember tizenegyedike, melyiken a szüleim az életüket vesztették. Az apám másokat mentett, az anyám az épületben dolgozott, mindkettőjük elköszönt tőlem reggel, de az iskolából már egyikük se hozott haza. A nagyi igen, könnyek között.
Szar dolog volt hét évesen elveszíteni őket, igen, az emberektől kapott sajnálatot és szomorú nézéseket is mára már megértettem, mikor közlöm velük, hogy az én szüleimet egy borzalmas terrortámadás elragadta. De ettől még se fogom őket visszakapni.
Fáj, hogy kevés emlékem van róluk és a hangjukra már nem is emlékszem.
- Holnap? Még virágot kell venni. És igen, emlékszek, hogy holnapután indul a hajód. Majd kikísérlek – válaszolok, megpróbálva nem teliszájjal beszélni.
- Megvehetem én is a virágot. Te a végén még ott felejtenéd a kávézóban – feleli, majd egy kissé rágalmazóan, de mosolyogva hozzáteszi. – Hát ennyire nagyon meg akarsz már szabadulni szegény öreganyádtól a hétvégére?
- Nem, dehogy nagyi! Hiszen tudod, hogy tudtam, hogy bármelyik haveromat leinnád és shot ivós játékban is a rekordidőt tartod, még mindig. Ó, és a csípőd még mindig remekül bírja a zumbát, mert a táncparkett ördögasszonya csak is te vagy – mosolygok rá szelíden.
Erre elneveti magát, ahogyan felidézheti magában a régi szép időket. Azokat a retro éveket, amikor annyi éves volt, mint én most.
Nevetésének hangját viszont nem csak én hallom, csatlakozik hozzánk ugyanis egy szőrös, kissé túlsúlyos, négy lábú háziállat. Aki (ha engem kell kérdezi), a szó legszorosabb értelmében egy állat, mert nem csakhogy, hogy felszökken az asztalra, de még a farkát se tudja úgy lengetni, hogy ne érintse az én tányéromat. Pedig nekem aztán az ő farka nem kell.
Meg bezzeg ha én akarnék az asztalra ülni… Botrányos.
- Ó, hát jó reggelt neked is kicsikém – veszi észre nagyi is a macskát, gügyögve odalépve hozzá és megvakarva a füle tövét, mire amaz már odasimul a kezéhez és hízeleg neki.
Nehéz megállnom, hogy ne sóhajtsak. Hiába élek már évek óta egy kis brooklyni lakásban a nagyimmal és a macskájával, a mai napig nem értem, hogy az öreglányok miért imádják ezeket a megátalkodott teremtményeket.  
Jogosan néztem csúnyán a macskára, miközben az élvezte, hogy most ő van a nagyi figyelmének középpontjában. De az érzés kölcsönös, ez az állat mindig fújtat rám. A bal kézfejemen pedig még mindig látszanak a karmainak a nyomai és ezek nem olyanok, amiket szívesen viselnél el egy leányzótól.
Ugyanis rohadtul fájt és nem volt benne semmi gyönyör.
- Csak annyi kérésem lenne, Nick, hogy vigyázzál az én kis Gyömbérkémre, míg azon a hosszú hajóúton leszek a többi vénmadárral és kötésről szóló gyakorlaton veszek részt – intézi felém a szavait, holott közben még mindig a macskát kényezteti a kezével.
És most ment el az étvágyam.
- Á, nyugi nagyi, én és Gyöké… - köhögök és megpróbálok komolyan bólogatni. - Akarom mondani Gyömbér, nagyon jól megleszünk, míg távol vagy.
Gyökér Gyömbér egyetértésül nyávog, de én átlátok rajta. Ki nem állhatja, hogy a nagyi figyelme állandóan megoszlik kettőnk között. Ráadásul ő még néha több figyelmet is szokott kapni. Tavaly, adventi időszakban az összegyűlt, üres cigis dobozaimnak lába kélt. Először a szőrcsomót vádoltam, elég hevesen. De aztán kiderült, hogy a nagyi felhasználta őket jutalmazós adventi kalendárium készítéséhez. Majd az is kiderült, hogy nem nekem, én már nagyfiú vagyok ilyenhez. A macskának csinálta.
Mondtam, hogy nem értem a macskás nőket.
De legalább én kaptam a kitartjamárszámonhanyadik kötött pulcsit. Az amúgy is hasznosabb amikor télen hazabotorkálsz egy hajnalig tartartó buliból a járdán korcsolyázva mínusz kitudja hány fokban.  
- Na jó, én megyek dolgozni. Szia Nagyi – állok fel az asztaltól az evés végeztével.
Lágy puszit adok a nagyi arcára, mielőtt a bejárat felé veszem az irányt. Ott még felveszem a cipőmet, keresem a kulcscsomómat, mely közben a kis asztalon, megpillantok pár prospektust néhány idősek otthonáról. De próbálok nem erre gondolni, egyszer már beszéltünk róla, hogy neki való hely lenne szerinte, főleg, hogy Fernanda barátosnéja már egy ideje ott él az egyikben és úgy hiányzik neki azok a pillanatok amikor a kedvenc telenovellájukat együtt nézték. Csak én nehezen tudom elengedni őt, hiszen rajta kívül úgy igazán senkim sincs. Nagypapa nemsokkal a születésem előtt halt meg, több rokonom pedig nincs.
Ha már a drága nagypapa szóba került, volt neki egy kis pékségként és kávézóként működő üzlete. Ezt most már egy kis ideje én vezetem, mióta a nagyi, megbizonyosodva róla, hogy jobb lesz, mint a starbuckos pályafutásom, rám hagyta a dolgot. Eddig jól működik, családi receptek alapján dolgozunk, titkos portréka pedig a füves sütemény, különleges vevők számára pénzért vagy csereáruért.  Az ilyenért örülök, hogy a kémia órák érdekeltek.
Az üzlet otthontól csak egy félórája van, ezt gyalog is kényelmesen megtudom tenni, közben fejhallgatón egy hangoskönyvet szoktam hallgatni, vagy inkább Taylor Swift-et, attól függ mikor mihez van kedvem. Odaérve hamar szembesülök azzal, hogy a többi ottdolgozó közül a mai munkanaposak közül már nyitottak, így csak könnyedén beslisszolok, integetek ismerő arcokat, a munkatársaknak és gyorsan hátra húzok, a személyzeti részhez. A cuccomat lerakom, a barista kötényt gyorsan felveszem és már sietek is besegíteni a pultnál.
- Jó reggelt! – mosolygok elbűvölően a kasszához lépő első vendégre. – Mit adhatok?