Reggel korán keltem és gyorsan két fonatba rendeztem a hajam, ami ezüstös és lila színben tündökölt jelenleg még. A körmöm is ehhez volt kifestve és a ruháimat is ehhez készítettem elő még az este, mert tudtam, hogy reggel erre nem lesz érkezésem. Szürke kivágott felsőt veszek magamra és egy farmerdzsekit, mert reggel még nincs olyan meleg és kell valami, hogy ne fázzak. Kopottas szürke farmer és világoslila tornacipő, ez a mai szettem. Jól nézek ki, pont ahogy sejtettem. Csak a kis emlékmedálos karkötőmet veszem fel és sétálok ki a garázshoz, ahol már apa vár rám.
- Jó reggelt kicsim! Üdvözöl fülig érő mosollyal, de érzem, hogy számára fájdalmas lesz ez a búcsú most is, de hát ideje volt már saját albérletet keresnem, a kollégiumot nem bírtam, túl sokan voltunk ott és a közös fürdőhelyiségektől borzongtam. Az ösztöndíjamból meg telik mindenre és persze a család is támogatna, ha bármi történnek.
- Jó reggelt apu! Odamegyek és megölelem és adok neki puszit is, érezze csak a törődést. Anya meg van sértődve, szóval ő legfeljebb az ablakból a függöny mögül leselkedik csak. Vannak kételyei, hogy mennyire leszek erkölcsös így, pedig ha tudná mi megy a kollégiumban, na az tiszta fertő! Hamarosan már dudálás hallok és megáll a költöztető autós. Kiszáll és kinyitja a csomagtartót, hogy nosza, pakoljunk be. A garázsból megfogom a könnyű dobozokat és azokat viszem, amíg apa beteszi a nehezebb dobozokat is. A fuvaros is besegít, bár vannak kételyeim, hogy ilyen segítőkészen akár házba is bevinné ezeket nekem. Mindegy is, elbúcsúzom és már utazunk is az új otthonom felé. Itt a környéken családi házak vannak, de akadnak közöttük olyanok is, amik csak kívülről azok, belül négy lakásra osztották őket, kettő lent és kettő fent. Ezek olyan másfél szobásak és van benne nagy konyha és fürdő is, ami számomra fontos volt. Közös kert van, bár nem tudom mennyire fogok kijárkálni, majd meglátom. A kocsi leparkol és én elmosolyodom, végre itt vagyok, a kulcsomat előkaparom a kis táskámból és kinyitom a kaput, hogy legalább oda bepakoljak és ne azon kívülre. Az ürge csak ül és néz kifelé, ahogy sejtettem, nem nagyon akar segíteni. Mikor odamentem az ajtóhoz csak akkor szállt ki, mert én béna voltam kinyitni még azt is. A könnyebb dobozok felé nyúlok és elkezdem bepakolni a kerítésen belülre, amikor is a második fordulónál megszólal sz ürge.
- Nekem öt perc múlva mennem kell tovább, szóval fizess kis kislány és majd becipekedsz. A nagyobb dolgokat elkezdi a járda szélére kipakolni, az én fejem meg csak fő. Ó, hogy lehet valaki ennyire tapló. Na de ha ő így, én is. A pénzt apróra pontosan adtam oda, semmi borravalóval, amire elhúzta a száját, de nem érdekelt, elhajtott én meg ott maradtam az életemmel az utcán. Megfogtam a biciklim és elkezdtem betolni a kapun belülre, hát ez nagyon jó lesz, mert az csak egy állomás, onnan még a házig megint cipekedhetek. Sóhajtok és felkapok egy nagyobb dobozt, aminek a súlya meglepően nehéz, miért pakoltam én meg ezt ennyire? Ja igen, nem gondolkoztam előre, hogy itt nem lesz, aki majd segít. 

~ ✩ ~

Hangos zene árad a rádióból, fogalmam sincs mit nyomatnak, nem vagyok otthon a spanyol zenékben, pedig elismerem, hogy egy-kettőnek valóban nem rossz a ritmusa és jól forgatják rájuk csípőjüket a lányok, meg amúgy mindenki, aki nem én vagyok, ez a táncosdi nem az én világom, de attól még hallgatni nem rossz így útban hazafele menet. Mikor ideköltöztem Brooklynból még azt hittem, hogy milyen gyorsan otthon tudok lenni, aztán koppant csak, hogy hát ez a legnagyobb bullshit amit valaha hittem, mivel oké, hogy lakóövezet, de éppen ezért az utam nagy részét nem tudom elég nagy sebességben megtenni, úgyhogy majdhogynem több időbe telik, mintha kétszer ennyi távolságon hasítanék végig csak nagyobb utakon.
De legalább jobb környék, nyugisabb és barátibb. Még megállok a sarki boltban gyorsan cigarettát venni, majd normális tempóban végiggurulok az utcán, amin a mi házunk is van. Volt nagy káosz, amikor betonozták, volt szerencsém megtapasztalni milyen volt régi állapotában, bizonyára a részeg sofőrök kevesebb valószínűséggel tettek kárt az autójuk padlólemezében, mintsem a legálisak, aztán jött az időszak, amikor alig lehetett közlekedni a bazinagy képek miatt, de még így is azt mondom, hogy ezeket az időszakokat át kell vészelni, mert utána sokkal jobb lesz és nem tagadok, mára sokkal jobb is lett.
Majdnem a házamnál vagyok és fordulnék rá kényelmesen a garázs ráhajtójára, de vak lennék, ha nem szúrná ki szemem egy közepes méretű teherautó. Ilyenkor egy nyugodt és békés lakóövezet kellős közepén az első dolog, ami átfut az emberek fejében, így az enyémben is: ugyan mi az istent akar itt ez a monstrum, aztán persze közelebb érek és észreveszem, hogy költöztető fuvarozó. Nocsak, új szomszéd. Már ha lehet ezt mondani, a régit sem tudtam még nagyon megismerni, mivel még én vagyok itt az új srác. Máig.
Látom, mennyire nehezen cipekedik, míg csigalassúsággal gurulok, egyszer sem tűnik fel, hogy bárki lenne vele, ám ha még így is van, nem befolyásol engem, lehúzom az ablakot és nyomok egy féket a fiatal lány mellé érve.
- Szia! Kell segítség? - hajolok közel az ablakhoz és szólítom meg teljesen átlagos módon. Nem akarok jó szomszédnak látszani, bár nincs ellenemre ez a feltevés sem, de miért ne segítenék neki, ha látom, hogy szenved egyedül? Emberi magatartás… Ha elfogadja a segítségemet, én bólintok.
- Egy perc és jövök - utalok rá, hogy várjon meg, mert mindjárt jövök. Leparkolok az autóval, már ha ez a teherautó engedi, mert faszán megállt úgy az utca szélén, hogy nehezen lehet mellette elmenni, nem hogy kellő ívben ráfordulni a garázskijáratra, de mindegy, megoldom valahogy. Kiszállok, a kocsi kulcsot nadrágzsebembe süllyesztem és átsétálok a szomszédos házhoz.
- Üdv, Aston vagyok - nyújtom felé kezemet és ahogy annak rendje-módja, kezet fogok vele, amennyiben nincs ellenére.
- Gondolom költözés kellős közepén vagy - csapom össze tenyerem, majd rámutatok a házamra. - Szomszédos ház jobbra, ha bármi van, csöngess nyugodtan. - Mi tagadás, nem jellemző erre a betörés, vagy bármi hasonló, de mindenkivel előfordul, hogy elfogy mondjuk az ételízesítője. Nem mintha nagy főzőhozzávalókkal rendelkeznék, de hát az ember úgyis ott segít, ahol tud, maximum megmondja, hogy nem tud a rendelkezésére állni éppenséggel. Megfogok két nagyobb táskát, elsőként olyanokat, amiket nem lehet húzni, hanem emelősek, de nyilván magam elé engedem a házigazdát, ő tudja merre az arra.

Magamba bosszankodok, hogy kicsit elsiettem a költözést lehet, mert a munka és tanulás elvitte az időt az alapos tervezéstől. Arra gondoltam, majd a költöztető jó fej lesz, hát sajnos vannak tuskók, akikre nem lehet számítani. Elég kihaltnak tűnik a hely, mindenki a maga dolgát intézi, biztos még a reggeli kávéjukat fogyasztják vagy tudja a fene. Amit felkaptam, hogy na megindulok vele, hát két lépés után a földön landolt. Igyekeztem letenni és úgy tenni, mintha nem leejteném, mert hát gyenge vagyok és az én kis művészi kezeim nem erre lettek kitalálva. Ekkor hallottam, hogy valaki köszön és felkínálja a segítségét. Gyorsan oda is fordulok, hogy megnézzem ki az én védőangyalom, akit pont most sodort ide az út.
- Szia! Igen, hálás lennék egy kis segítségért. Persze ez nem lenne kis dolog, de lehet ha megtudja, hogy mennyi dobozkám van, akkor elmenekülne és továbbhajtana ki tudja hová. Rápillantva a szőke hajára, meg fiatalos arcára, tényleg egy angyal lehetne. Megmosolygom a dolgot, miközben elmegy a szomszédos házhoz leparkolni. A teherautós megvárja, amíg nehezen beáll tőle, majd elhajt jó gyorsan magamra hagyva a csomagjaimmal. 
- Myna vagyok. Nyújtom a kezem kézfogásra, majd utána a fonott tincsemet kezdem el birizgálni az egyik kezemmel. Ó milyen helyes és milyen jól néz ki állapítom meg, de csak gyorsan végigfuttattam rajta a szemeim, nem mertem túlságosan felmérni.
- Nos igen, reméltem, hogy legalább a kapun belülre lepakol az úriember, de hát sietős dolga volt és elment. Sóhajtok és elindulok a kis könnyű dobozkáim felé, hogy a kezembe vegyek egyet.
- Nos első körben a kapun belülre pakolnék, mert onnan már kisebb eséllyel lopják el a dolgaim. Mutatok a nyitott kapura ami mögött ott árválkodik a biciklim és két kisebb doboz már. Persze lehet nem kellene így féltenem a holmijaim, de ahonnan én jövök, ott valaki arra jár és már viszi is, ha azt akarja. Ez nyugodtabb környéknek tűnik, de az ördög nem alszik szokták mondani.
- Nagyon rendes tőled, hogy segítesz, nem is tudom egyedül ez meddig tartott volna. Minden szomszéd ilyen kedves, mint te? Érdeklődöm közben, mert vagyok az a csendes fajta, általában mindig tudok mit kérdezni és ha úgy van, akkor csacsogok is bármiről, még arról is, amihez nem értek.
- Te is nyugodtan keress meg, ha bármi van amúgy, ez a legkevesebb. Előreengedem, hogy hátulról is szemügyre vehessem kicsit, fú, ha ezt én elmesélem majd Reagannak kitér a hitéből, valahogy mostanában helyes pasik vesznek körül, mégis szingli vagyok. Szinte el is képzelem magam, mint a bajba jutott királylány, akiért a szőke herceg érkezett fogjuk rá fehér lován. Valami spanyol zenét hallgatott, ha jól emlékszem, legalábbis annak tűnt. Apró kis részletek, de jobb ha odafigyelek és felírom majd valahová. Vajon melyik dobozban van a kis jegyzetfüzetem? Számomra az az én kis naplóm, minden ami fontos abba kerül bele.
- Régóta laksz itt amúgy?

~ ✩ ~

Nem vagyok az a fajta ember, aki holmi lazasággal, napszemüvegben, meg fülhallgatóval a legtöbb lyukában hasít el egy cipekedő lány mellett, nem esik nehezemre nyomnom egy féket és rákérdezni, hogy szüksége van-e segítségre. Úgy hallom jól jönne még pár kéz neki, úgyhogy jelzem felé, hogy mindjárt jövök. Elég bonyolulttá válik ráfordulnom a kocsibeállómra, úgyhogy ügyeskednem kell, de még így is jóval egyszerűbben oldom meg, mint mondjuk anyám tenné. Anyám már ordítozna a költöztető autó sofőrjével, belegondolni is rossz, mi lenne. Ahogy szépen beállok és egy éles csipogás jelzi, hogy zártak az autóajtók, motorhang bőg fel a közelből és nem épp őszinte mosollyal nézem végig, ahogy a teherautós pasas elindul, és még rám is néz pimasz vigyorral, miközben elhalad a ház előtt. Középső ujjamat megmutatom neki, nem tudom, hogy azért vigyorog ennyire, mert hála nekem nem neki kell cipelnie a lány holmijait, vagy azért, mivel sikerült megszivatnia engem, mindenesetre mindkettőért egész nyugodtan bekaphatja.
Mérgelődök pár gondolatnyit magamban, aztán átsétálok a lányhoz, akinek gyorsan be is mutatkozom. Vélhetően egy jó ideig egymás arcát fogjuk bámulni, hogyha kinézünk az ablakon, vagy alkalomadtán útnak indulunk, ne adj isten átlógnak a növények, meg még az öntözőrendszer is átlocsol.
- Vagy szimplán egy szemétláda - gondoltam magamban, de hangosan mondtam ki. Sokan vannak, akiknek kisebbségi komplexusa van és így élik ki vágyaikat. Ha meg morgunk rajta, annak csak örülnek, szóval ezzel együtt ki is söpörtem fejemből a fazont és ráfókuszáltam a csomagokra.
Felemelek két sporttáskát, majd megindulok vele a kerítésen belülre és leteszem a már elhelyezett cókmókok mellé.
- Ne általánosítsunk! - mondom, ahogy megszabadulok a két tehertől. - A szomszédok általában jó arcok, aztán másnap bal lábbal kelnek fel és képesek lennének még a zoknijukat is átdobni. De amúgy nincs velük baj, eddig még nem tapasztaltam olyat, amitől át kellett volna kopognom. - Mindenki éli a maga életét. Nem pusziszkodtunk eddig, de megélünk egymás mellett és gyerekkorom után ez nekem áldás. Ettől függetlenül, mikor ide költöztünk, bekopogtam a szomszédokhoz egy köszönésre, voltak, akik behívtak meginni egy sört, míg mások csak intettek, hogy helló.
- Drága vagy! - köszönöm meg a visszafelajánlást, amiért ha úgy adódik, zargathatom, mint jó szomszédot, aztán megindulok egy újabb fordulóra.
- Nagyjából fél éve, de úgy igazán mostanra sikerült berendezkedni - Olcsó volt a ház, ami pedig azzal járt, hogy jócskán volt mint felújítani rajta, ugyanakkor engem kikapcsol a kétkezi munka, szóval nem bántam a döntést. Megemelek újabb két táskát és már nem csak azon kezdek gondolkodni, hogy a világ összes zacskóját és táska-bőröndjét felvásárolta Myra, de ahogy érzem a súlyukat, nem kevés cuccal rendelkezik.
- Én értem, hogy a lányoknak rengeteg holmija van, de azért messze lepipálod az eddigi tapasztalataimat - jegyzem meg neheztelés nélkül. Hogy lehet bárkinek is ennyi mindene? Jó, igaz ahogy elnézem már csak a hajára rengeteg sampont, hajfestéket és minden kenceficét tehet, ami kitesz egy táskát, a ruhái nem tűnnek olyan nagy darabnak, úgyhogy jó sok elfér egy táskában. Nekem két baseballos pulcsim kitelítene egy kisebb bőröndöt szerintem.
- Nem vagy véletlenségből modell? - Simán van hozzá alakja, meg úgy mindene, nem beszélve arról, hogy ők aztán tényleg sokat költenek a külsejükre.

Sose gondoltam volna, hogy egyszerre leszek szerencsétlen és utána szerencsés is. Annyira nagy a szakadék a kettő között, mégis ismét minden jól alakul. A középső ujját mutatja a szőke srác a költöztetőm után, amin magamba jót nevetek. Lehet mégsem angyal, de a megmentőm az már biztos.
- Lehet, nem is kapott jattot, forintra pontosan annyit kapott, amennyi az út volt. Otthon sem erőltette meg magát a cipekedéssel az alak, mert apa olyan készségesen pakolt mindent. Persze nem azért, mert örült, hogy elmegyek, hanem mert a kicsi lánya végre a saját lábán fog megállni.
- Ez nem olyan környék? Bocsánat, de annyi rosszat olvastam a költözéseknél eltűnt holmikról. Nem szeretek én sem általánosítani, de azért féltem a holmijaim és hát jó sok van, szegény Astan nem tudja mire vállalkozott. Hallgatom a szomszédokról a tájékoztatót, miközben a könnyű csomagokat válogatom ki magamnak, nem akarok nehezet emeli, amivel elesek, az annyira kínos lenne, amilyen szerencsétlenül indult a napom, még a végén mentő vinne el.
- Ugyan, ez semmiség a segítségedhez képest, nem tudom hogy mikor végeztem volna ezekkel. Csak nem hívom fel apát, hogy jöjjön, mert életem első lépcsőfokán már elbuktam. Amúgy sem ismerek sok srácot, hála anyámnak, de ez azt hiszem meg fog változni.
- Hú, remélem nekem nem tart olyan sokáig a berendezkedés. Kicsit meg is ijedek, hiszen a becsomagolás is elvitt rengeteg időt, most meg mire kipakolok mindent egyedül. Lehet valakit áthívhatnék segíteni, mert sose végzek. Én meg azt hittem, nincs sok dolgom, de most szembesülve velük, hát már most rengeteg dolgot felhalmoztam.
- Sok a könyv és a rajz is, ez nem mind ruha meg cipő, bár tény, hogy nem szűkölködöm bennük. Nem veszem fel a megjegyzését, jót mosolygok és úgy válaszolok neki. A ruhák közé tettem be a könyveimet is, mert nincs az a doboz vagy táska, ami elbírná mindet.
- Modell? Sajnos nem, de próbálkozom, jó lenne annak lenni, elvégre könnyű pénzkereseti lehetőség lenne egyetem mellett. Szerencsére én nem foglalkozom olyan sokat magammal, nem járok szolizni sem, bár a fehér bőröm erről biztos árulkodik. Nem vakolom be magam öt réteg alapozóval sem, csak a szemem szoktam kifesteni és a szám, máshoz nem nyúlok. A hajam meg, nos, arra biztos többet költök, de még az sem olyan sok, amit könyvekre képes vagyok elkölteni egy hónapban. Mondjon bárki bármit, csak jobb lapozni és érezni egy könyv friss illatát, mint ebook felett görnyedni. Még kér forduló és a könnyebb dobozok is az udvarra kerülnek. Bezárom a kaput és felkapok egy dobozt, amivel megindulok a ház felé. A kulcscsomóval kicsit bajban vagyok, de csak sikerül megtalálnom a fő ajtó kulcsát. Oda beérve van egy lépcsőforduló felfelé, de én szerencsére a lenti lakrészben leszek, pont a szemközi ajtónál, ami Aston házára néz. Beérve egy szép felújított lakás fogad, ami elég üres. Van egy kis folyosó, ahol végiggyalogolok, majd az előszobába leteszem az asztalra a dobozom. Van egy négyajtós szekrény itt, meg olyan tipikus angol konyha nyílik egyik irányba. Kanapé és egy kis laptopasztalka. Elég minimalista, de hát nekem bőven megteszi. Van egy félszoba beépített gardróbbal, ott van ágy is, az a hálószoba.
- Bárhová lepakolhatsz. Olyan üres még, de csak az enyém, végre nem kell igazodnom senkihez, a szabadság szelének öröme rajzolódik az arcomra, majd fordulok is, hogy behozzuk a következő adag holmit.
- Te már dolgozol vagy tanulsz még? Érdeklődöm, jó lenne megismerkedni és persze ezzel talán érzékeltetem, hogy nem csak a segítsége miatt érdekel, hanem amúgy is ilyen barátkozós vagyok, nem fogok elzárkózni a segítsége után egy halott ígérettel.

~ ✩ ~

Hát a franc se adott volna ennek a fazonnak borravalót, én személy szerint még azon is elgondolkodtam volna, hogy egyáltalán kifizetem-e teljes áron, aztán biztosan ordibáltunk volta tíz percet mindenféle érveket dobálva egymáshoz és csak a türelem döntötte volna el, melyikünk nyer.
- Nem tudom, lekopogom, de eddig nem tapasztaltam nagyobb gondot, mint betöréseket, lopásokat, persze sosem árt óvatosnak lenni, hisz a szent is felveszi az aranyat, ha az éppen a lábai előtt van. De azt mondják, hogy ez egy kulturált környék. - Ami fontos szempont volt a költözéskor és egyelőre nem csalódtam benne, aztán sosem késő megcáfolni a hallottakat, bízok benne, hogy erre nem kerül sor. Elmondom a tapasztalataimat a szomszédokról, meg úgy összességében a költözésről. Nem tudom milyen a ház belülről, de így ránézésre jobb állapotban lehet, mint a mellette lévő, amikor kifizettük az árát.
- Nem hiszem. Elég lepukkant volt az - bökök fejemmel a házam felé - de éppen ezért olcsó is. Pont azokban az időkben váltottam munkahelyet, szóval volt néhány hetem itthon kétkezi munkázni, de egyben ez azt is jelentette, hogy tovább tart az effektív költözés. - Ahogy elnézem Mynát, ő néhány nap alatt úgy be fog rendezkedni, mintha mindig is úgy lett volna a ház, de ez csak egy megérzés, nem tudom, talán mert nő és elég igényesen ad magára, feltételezem a szobájára is fog. És ha már holmik... kurva nehezek a táskái, pedig hozzá vagyok szokva, hogy eszméletlen embereket emelgetek, izmaim is vannak, mégis meglep, amit tapasztalok.
- Ááhhh! - Könyvek, rajoz... persze, nem is értem, miért nem gondoltam rájuk. Most már kezd érdekelni, hogy mi lehet, minek készülhet. Félig bók, félig pedig komolyan is kérdezem, hogy nem véletlenül modell-e, mondjuk válaszából hirtelen nem tudom eldönteni, hogy akkor most jól tippeltem, vagy nem jól tippeltem, kacsingat arra, közben meg mégsem. Mindegy.
- Szóval te ilyen értelmiségi osztályba tartozol... az klassz! - Két kívül szeretem az értelmes lányokat. Nincs annál rosszabb mikor egy szép lány sík hülye, az elég lehangoló tud lenni. Közben folyamatosan cipelem befelé a táskáit, még akkor is fordulok egyet, mikor ő kulcsáért kotorászik. Mira visszaérek az utolsó fordulóval, már a házba lépek be, természetesen első dolgom körbenézni.
- Hát itt nincs már mit felújítani. - Vagyis minden elismerésem, jól néz ki a ház belülről. Követem Mynát, majd lepakolok oda, ahová mondja.
- Nem rossz lakás. Nem is gondoltam volna, hogy ez a ház ilyen osztott belülről. - Első külön lakásom közel sem volt ennyire király, tulajdonképpen egy lepukkadt Brooklyn bálvárosi lakás volt és hol négyen, hol hárman laktuk. Myna kétségtelenül tök szerencsés.
- Dolgozok - legyintek. Már régóta munka az életem, túlságosan régóta.
- Mentős vagyok, eddigi éveimet Brooklynban nyomtam le, most pedig átkerültem Queensbe. Ismételten csak azt tudom mondani, hogy jobb itt. - Közben szétnézek egy kicsit a lakás-féleségben, igaz, nem akarok udvariatlan lenni, úgyhogy észbe kapva, természetesen nem megtörve a beszélgetést, kimutatok a csomagokra.
- Hozzam a többit?  

Lányként nagyon nem éreztem úgy, hogy nekiálljak veszekedni ezzel a fuvarozóval, mert hát gyenge vagyok én ilyesmihez és még ha igazam lenne se segített volna, sőt lehet még bele is rúgott volna valamelyik dobozomba vagy kitudja. Sok rosszat kinézek belőle, jobb így.
- Igen, én is úgy hallottam, hogy nyugis környék, kevés fiatallal, de akik vannak, ők inkább a csendet szeretik, mint a hajnalig üvöltős házibulikat. Nem terveztem házibulit csinálni a beköltözésem tiszteletére sem, arra elég egy jó könyv, egy pohár bor és egy puha takaró egy kényelmes fotelban. Nos a fotel is egy dobozban van még benne, nem túl nehéz elvileg összeszerelni, szóval bízom a képességeimben, de ha elakadnék, a kedves szomszédom biztos segítségemre lesz. Nincs pofám megkérni ilyesmire, éppen elég, hogy becipeli a nehéz dobozaim.
- Én kulcsrakész házat kerestem, minimális bútorzattal, mert jobb szeretem a tágas tereket, mint az elvett részeket, szerencsére nincs olyan sok holmim, mint az a dobozok számából következne. Hoztam pár edényt, tányért meg hasonlókat is, de ugye a konyhabútorba kipakolva már egy doboz el is tűnt és látszata sincs nagyon.
- Biztos jó, hogy értesz ilyenekhez, nem kell szakembert keresni. Én mikor idejöttem megnézni a lakást, mindent kipróbáltam, nem csöpög-e a csap, minden ablak rendesen nyitható és zárható, a fűtőtest szabályozható-e, a légkondi megy-e, a sarkakat is megnéztem és a wc-be a nyomást egy öblítéskor. A főbérlő csak mosolygott rajta, de hát ezek fontos dolgok, nem akarok egyből szakembert hívni, mert nem tudok mosni vagy valami.
- Igen, egyetemista vagyok és képzőművészet és irodalom szakos. Mosolygok kedvesen, még nem hallottam senkitől, hogy klassz dolog értelmiséginek lenni, örülök neki. Lehet a környék miatt is van ez így. Sokan a buta lányokat szeretik inkább, mert nem akarnak elköteleződni, de nem is baj, az olyanok kerüljenek el lehetőleg. Nehezen bírom a szakításokat és túl hamar beleszeretek bárkibe.
- Igen nincs, de majd itt a falra fogok festeni, a főbérlő megengedte. Utána kell majd polcokat felfúrni a falra és ott lesznek a könyveim egy fa motívumon, mintha az ágakon sorakozna fel a tudás. Egy szép latin idézettel középen, csak azt még nem döntöttel el mi legyen. Mesélek neki egy kicsit, amíg pihen, már úgy sincs sok holmi hátra, amiért ki kell menni.
- Én sem gondoltam, voltam kétségeim, de a képeket látva beleszerettem és már elképzeltem mindent, hogy mit hová teszek majd! Imádom ezt a lakást. Meg is perdülök a tengelyem körül széttárt karokkal, a copfom csak úgy csattan a vállamon utána, még jó, hogy nem vágtam magam vele orrba, az nem lett volna vicces annyira, legalábbis nekem.
- Mentős? Ó az izgalmasan hangzik, de sajnos sose jó, ha hívni kell titeket. Nem tudom mennyire lehet örülni ennek, elismerésre méltó szakma, rengeteg életet megment és hát az én megmentőm is az már biztos.
- Persze menjünk! Elindulok kifelé az utolsó holmikért én is, az ajtót nyitva hagyom, csak nem akar egyik szomszédom sem bemenni, amíg fordulunk még egy-két kört, több nem kell és minden már a lakáson belül van.
- Kérsz valamit inni? A hűtőt már feltöltöttem. Érdeklődöm, mert illendő, másfelől meg ha van ideje, akkor meghívhatom egy kicsit pihenni meg beszélgetni, abba még nincs semmi úgysem.

~ ✩ ~

Oké, hát első körben úgy tűnik, hogy csendesen éldegélő lány fog beköltözni mellénk és ez valahol igazán jó érzés, megspórolok pár gondterhelt percet és órát, na meg veszekedést. Én teljesen a jó szomszédság híve vagyok, legyünk már tisztelettel egymásra, amihez mondjuk hozzá tartozik az is, hogy előre tájékozódok a könyékről, ahová költözni tervezek és ha az egy atombulis utca, akkor nyilvánvalóan én fogom azt mondani, hogy nem költözök oda és nem várom el, hogy mindenki kussban legyen értem. Nem véletlenül ez nem egy hangos környék, úgyhogy jah, elvárható talán, hogy az új lakók se legyenek azok.
- Tizenéves koromig egy pici zsúfolt lakásban éltem, úgyhogy teljesen meg tudom érteni, hogy miért nem vonzz a sok cucc - Öten éltünk egy kis lakásban valahol Brooklyn külvárosában. Nem volt egy mesés élet, de kicsi voltam és egy gyerek ugyan mit tudna változtatni ezek, főleg, hogy az összes felmenője ott él vele és hát ők döntenek a sorsról. Aztán hirtelen felnőttem és azt mondtam, hogy hát a nagy faszt, nem fogok tovább néhány négyzetméteren élni koszban és káoszban.
Egyetértően, kicsit szerényen is bólogatok, mint azok a műanyag kutyák a kocsi hátsó szélvédőjénél, mert igen, tényleg nagyon hasznos, hogy bizonyos dolgokhoz nem kell szakembert keresni, megjegyezném, nagyon nem olcsó mulatság. Persze mindenhez én sem értek, az túl szép lenne és a végén még tömve lenne a pénztárcám, pedig nem rendelkezek vastaggal.
- Tyű, művészpalánta - rakom össze a képet amúgy semlegesen, nem tartom se kirívóan király dolognak, se kevésbé király dolognak, mint bármely más szakirányt. Inkább csak a mentalistást vonom le abból, hogy mit tanul, mert azért a személyiségről sokat el tud mondani és jelenleg még nagyon egyeznek az első benyomások egy baromira művész csajszi képével. Ad a dolgokra, a kis részletekre, ami számomra mindig szimpatikus tulajdonság.
- Látom megtervezted előre gondosan az életteredet. A feleségemmel jóban lesztek úgy érzem. - Eszembe jutnak azok az idők, mikor ő szépen precízen tudatta velem, hogy milyenre csináljam a szobát és rendszerint leellenőrizte, hogy tényleg úgy csináltam-e, minden teljesen a helyén van, nem basztam-e el esetleg sehol sem... Csak aztán ne kezdjenek el csajozós teapartikat kezdeni, mert menten bekéretem magam aznapra munkába.
- Az lesz az igazán jó, hogy a tied, leginkább szó szerint. Nem apucié, nem a pasidé, hanem csakis a te tulajdonod. Első lakásomat ezért az érzésért imádtam annyira, a rendrakás meg az örökös takarítás az már a kellemetlenebbik része. - De az nem feltétlen mindig én csináltam, mert többen laktunk együtt, de az már történelem és ez a sztori szempontjából mindegy. Baromi cuki a lány! Tényleg hogy örül, tök jó látni ilyen lelkes embereket, mert mostanság a depresszió nyer teret magának, mintha az olyan menő dolog lenne és nem értem, hogy a mai fiatalokat nem világosítják fel, hogy a szenvedés kurvára nem menő? Kell egy reflexszerű ninja mozdulatot vágnom, hogy kikerüljem hosszú copfját, de megúszom az ostorpörgés okozta pofont és sérülés nélkül megúszom örömtáncát.
Tökre öregnek érzem magam hozzá képest. Nem tudom, mennyi idős lehet, de azért talán annyira durván idősebb nem vagyok nála, vagy tudja a halál.
- Jah, izgalmas. Végül is tényleg az, de nem egy kalandpark minőségű izgalom társul hozzá. Sajnos mindig van munkánk, mert az emberek szeretnek potyogni és a mentősökből mindig hiány van, amit megértek, hiszen aki érdeklődik a szakmai iránt, inkább elmegy orvosnak és jól is teszi. Az már más kérdés, hogy nincs elég mentős a bolygón és az orvosokat ültetik az autóba munkaerőnek. - Amit elszámolnak nekik fizetéskiegészítésként, én meg itt vagyok és kapok csak annyit, amivel az ő keresetét kiegészítik. A munkám hátulütőiről egy könyvet is tudnék írni, de nem panaszkodok, minek, ez van és kész, már nem akarok váltani.
Gyorsan megtámadjuk még az utolsó holmikat. Nem sok maradt kint, úgyhogy egész gyorsan végzünk, bár azért egymagával Myna igazán sokat szenvedett volna velük. Két ember gyorsabb, főleg hogy fizikumban én kettőt érek, míg ő egyet, ez szerintem kijelenthető sértődés nélkül.
- Egy pohár víz jól esne - fogadom el, ha már megkínált. Nem vagyok szégyellős fajta.

- Nekem anyukám minden kacatot összeszed és kitesz állandóan látható helyekre, de persze csak porfogónak jók, utáltam takarítani őket. Fáradtan sóhajtok is, már az emléke is fáj, én megvagyok a kevés, de hasznos dolgokkal, nem szeretem a felesleges ajándékot, egy csoki bőven megteszi ajándéknak, elvégre a szándék a fontos, nem az ajándék. Persze én úgy vagyok vele, hogy szeretek egyedi, saját készítésű dolgokat adni, mert az egyedi és ha van, aki megérdemli, akkor megéri a fáradtságot is.
- Én egyke vagyok, megszoktam, hogy nagy szobám volt, a kollégium ahhoz képest meg kicsi volt és sokan voltunk. Nem is lesz olyan nagy forgalmam itt, hogy aggódnia kellene bárkinek, csak a szüleim jönnének ide, de ők is csak, ha nagyon alkalom van, amúgy elvárják, hogy én járjak haza.
- Igen, mondhatni az vagyok. Elmosolyodom, mert tényleg nagyon művészi vagyok és persze ennek fényében talán fura is sokaknak, mert nem a divatot követem, hanem ami nekem tetszik és amiben látok fantáziát.
- Igen, ilyen hosszútávú dolgokat jobb megtervezni, de amúgy igyekszem spontán is maradni, mert nem szeretnék irányításmániássá válni. Felelem és hát lehidalok, de persze gondolhattam volna, hogy van valakije, de hogy már felesége? Olyan fiatalnak tűnik. Remélem az asszony nem lesz féltékeny, mert nem haza ment, hanem nekem segíteni.
- Remélem, hogy jól kijövök majd vele is, remélem nem lesz baj, hogy segítettél nekem, ahelyett, hogy hazamentél volna hozzá. Mondom kicsit aggódva, mert nem szeretném, ha pont rám lenne féltékeny, én nekem az, akinek van valakije tabu és még jó, hogy ezt tisztáztuk a legelején, mert a fantáziám sem fog semmilyen formában róla ábrándozni.
- Fiúként elhiszem, hogy az a legrosszabb része. Elnevetem magam a dolgon, mert hát nekem meg az a halálom, ha valami nem jó és meg kell szerelni. Én letöltöm a leírást, hogyan kell, nézek videókat is, de van, hogy fél nap is rámegy és nem vagyok előrébb. Néha tényleg egyszerűbb szakembert hívni, de ha nincs senki, aki egyből kijönne, nos akkor van az, hogy szívom a fogam. De ilyenkor már lesz kihez átkopogni.
- Én elég gyenge vagyok hozzá, hogy egy nap annyi megviselt embert lássak, sőt a halál gondolatától is rosszul szoktam lenni, nemhogy szembesüljek vele. Azt mondták, túl empatikus vagyok azért van ez, de minden elismerésem, hogy te ez bírod. Persze kaphatna jobb fizetést is ezért, mert tényleg megérdemlik. Talán egyszer lesz olyan párt hatalmon, hogy őket akarja támogatni és a tűzoltókat.
- Te nem gondolkoztál még azon, hogy orvosnak állj? Lehet vérbeli mentős az a hivatás, amit élvez és a pénz nem olyan lényeges, bár ezt kevesen engedhetik meg a mai világban. Én is ösztöndíj nélkül elég nagy bajba lennék. Szépen minden csomagom a lakásban van én meg hát megnyugszom, mert mára ez volt a legnagyobb program, hogy minden itt legyen és pakolhassam ki.
- Van bubis meg szénsavmentes? Kérdezem, mert hát nem mindegy én meg nem fogok csapvizet adni, mert ki tudja mikor volt utoljára használva és még biztos ki kell engedni. A konyhába lépek és kiveszek két üvegpoharat, amire még én gravíroztam rá mintát. Az egyiken egy női arc van, a másikon meg egy férfi. Az utóbbiba töltök neki és viszem oda, hogy átadjam. 
- Köszönöm, hogy segítettél, nekem lehet az egész nap ráment volna. Így körülnézve, hát jó sok holmi, nem tűnt ennyinek, mikor naponta összeraktam pár dobozt, de hát jó pár napig elvoltam ezzel. Nem voltam még sose házigazda, de ennek is eljött az ideje.
- A feleséged dolgozik vagy tanul még? Érdeklődöm, mert hát fiatalnak néz ki és egy mentősnek nem kell egyetemi végzettség a munkájához, de nincs is ideje ilyesmire.

~ ✩ ~