Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Szürkén kúszó fellegek tarkítják el a manhattani égboltot. Az eső lába lóg, az elmúlt napokat felváltó hőséget hirtelen egy nagyobb lehűlés kíséri. Egy bizonyos egészségügyi intézmény előtt hemzsegnek a fotóriporterek, az újságírók, és arra várnak, hogy végre valaki mondjon valamit az orosz balerina állapotáról. Síri csend honolt a médiában, senki nem kapott kielégítő választ, és ez kezdte megingatni a keselyűket. Mi lesz az orosz államfő érkezésével, a balett világ egy újabb csillaga hullik el, a lány hazatér, és többet nem hallunk felőle? Ehhez hasonló cikkek jelentek meg a város több pontján is, miután pénteken véget ért a sajtótájékoztató, és egy ismeretlen hírforrás tudomást szerzett arról, hogy Tatiana Dragomir életmentő műtéten esett át. Senki nem nyilatkozott, még a Társulat sem. Vlagyimir Szergejev, az orosz vezetőség egyik tagja már úton van az Államokba, de senki nem tudja a pontos érkezését. A balerina hozzátartozóit inkognitóban védik, de vajon pedig lehetséges a hírzárlat?
Alexander ideges, mert ő se sokkal okosabb, mint az itt találgató cápák, de annyi bizonyos, hogy Tatiana már felébredt, de nem sokat beszélt. Sikerült elérniük az édesanyját, aki azonnal megváltotta a jegyét, de csak a napokban fog ő maga is megérkezni, mert vízumot intézett, és a férjének is rendhagyó szabadságot kellett kikérnie. A próbák nem álltak le, mindenki a megszokott ritmusban gyakorolt, de akárhányszor megjelent a próbateremben, hullaszag lengte körül, senki nem merte megszólítani, kivéve egy valakit. Úgy látszik, hogy Tinát nem nagyon hatotta meg vetélytársának az állapota, úgy énekelt a próbák alatt, mint senki más, és örömmel vetette bele magát a munka rejtelmeibe. Alex nem sokat beszélt vele, nehezen ment az összeszokás, de kénytelen volt követni a színházi koreográfus utasításait, ha a premierre készen akartak lenni. Nem volt az sem titok, hogy átmenetileg mindkét főszerepet megkapta a hölgy, és ennek köszönhetően a plakátok is róla készültek, interjúkra járt. Nem különösebben hatotta meg az sem, hogy általánosságban az orosz balerináról kérdezték. Kifejezte a sajnálatát, és bízott benne, hogy Tatiana minél hamarabb felépülhet, de azt is sugallta, hogy egy komolyabb sérülés után akár hónapokig nem állhat lábra az ember. Kivesézték néhány reggeli műsorban, hogy mekkora veszéllyel jár a táncosok élete. Minden körülötte forgott, és imádta a rá vetülő fényt, melyben fürödhetett, és egy percig sem kellett tartania attól, hogy megfosztják a trónjától.
Borzalmas kínok között tértem magamhoz. A lábamat tőből szakíthatták volna ki, nem értettem, hogy mi történt velem. Az utolsó emlékem a sajtótájékoztató, és az öltözőben lévő beszélgetés, de abból is csak foszlányok tarkították az elmémet. A kórházi szoba, a rengeteg műszer, és a tudat, hogy megint mások kényének és kedvének vagyok kitéve, nem segítettek. Első körben megpróbálkoztak azzal, hogy lenyugtatnak, de nem jártak sikerrel, és altatókat kaptam. Az intenzíven töltött három napra nem is igazán emlékszem. Fehér ruhába öltözött alakok váltották egymást, egyikük sem maradt meg, elkábítottak, és angolul hadováltak, de az agyam nem állt át arra a furcsa nyelvre. Néha kicsúszott egy-egy orosz mondat, de egyedül voltam a fájdalmammal, és a problémáimmal is. Harmadnapra virradt, amikor egy ismeretlen orvos jött be hozzám. Civilben volt, így nem is tételeztem volna fel róla, hogy az. Nem is ez okozta a legnagyobb meglepetést, hanem az, hogy oroszul érdeklődött a hogylétem felől. Először sírtam el magam, és hadartam el a félelmeimet, hogy senki nem mondott semmit, bizonytalanságban tartanak, és nem tudom mozdítani a jobbomat se. Nem szólt közbe, türelmesen rágta át magát azon a fél órán, amíg lehiggadtam, és csak kezdett bele az állapotom felvezetésébe. Sokkot kaptam. A szúrás tényétől, az idegpályák lehetetlen jóslataitól, és attól, hogyha még várok egy keveset, akkor meghaltam volna. Egyszerre zúdult rám minden, és nem álltam készen, hogy végighallgassam a diagnózist. A szemeimben égett el az utolsó remény, elsírtam a tánctudásomat, a lehetőséget, hogy Amerika is elismerje a tehetségemet. Feladtam, és nem tudott senki sem kirángatni ebből a transzból. Ezután felvázolta nekem, hogy milyen kezeléseket javasolna, ha beleegyezek, akkor meg is kezdhetik a kollagén injekciózást közvetlenül az elégett idegek helyére, és a rostoknak is jót tenne, ez a hat alkalom. Nem mertem belemenni, hogy ez mennyibe fog kerülni, és hogy egyáltalán képes leszek-e kifizetni, szóval függőben hagytam a válaszadást. Alexander látogatott meg először tegnap. Nem faggatott, de jólesett, hogy ismerős arcokat látok. Behozta nekem a kedvenc irodalomgyűjteményemet, és egy kis csokit is, de ahhoz sem nyúltam hozzá. Most is az ablakon bámulok kifelé, az ágyamat odatolták át. Elképzelni se tudtam, hogyan érdemeltem ki ezt a szobát, de örültem, hogy nem zargatnak, és egyedül lehetek. Nem számítok látogatókra, ezért lep meg, amikor nyílik az ajtó, és Mr. Lackwood tolja be a képét rajta. Nem üdvözlöm szavakkal, csak fürkészően mérem végig. Vajon mit keres itt?

Tatiana & Keith

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

Tina konkrét esettanulmány is lehetett volna. Az utóbbi három napban úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna köztünk és mintha meg sem hallotta volna, hogy tulajdonképpen azzal foglalkozom, amivel a karrierje ellen mentem. Ami évek óta egyszer sem sikerült neki, most mindhárom nap gőzölgő fekete kávé fogadott, ma és tegnap reggel arra ébredtem, hogy a tenyerével simítja végig a borzas arcomat és próbált ébresztgetni. Gyűlöltem, ha hozzám értek úgy reggel, hogy én még az igazak álmát aludtam, mert rendszerint úgy ébredtem fel, mintha kínoztak volna.
Az már más kérdés, hogy amikor hazaértem a kórházból, a párnám, a takaróm a kanapé sarkába volt feltornyozva, de kurvára ellentmondásos volt az a nyájasság, amivel fogadott. A napi rutinunk egy kissé módosult. Hogy ő elfoglaltabb lett a színházi és próbatermi próbákkal, úgy nekem is a napjaimba ivódtak a kórházi látogatások, még akkor is, ha az orosz nő nem volt magánál, órákon keresztül ott voltam, na nem mintha bármit is tudtam volna tenni azért, hogy varázsütésre minden rendben legyen, de feltett szándékom volt a nőt műtő orvossal is beszélni, hogy tisztán lássak. A nő esélyeiről, azt átlátni, hogy neki mennyire volt hasonló és mégis más a sérülése, hogy ő mit gondol a felépülés menetéről és hogy mit gondol azzal kapcsolatban, hogy siettessük-e a rehabilitációt bárhogy is, Tatiana teste mennyire terhelhető. Rengeteg változó volt, amire muszáj voltam felkészülni. Ha rossz hírrel fogadtak, akkor muszáj voltam és leszek elengedni ezt az egészet, de ha volt bármiféle pozitív változás, remény, akkor abba muszáj voltam két kézzel kapaszkodni és nem magam miatt. Egy kerékbe tört karrier épp elegendő volt az életemben, hogy egy másikat is tehetetlenül végignézzek, talán pont ezért is vállaltam magamra minden létező kiadást a nő ellátásával kapcsolatban.
Poppyt kértem meg, hogy fedjen le pár órát, amíg betérek megint a kórházba, és bármit is kérdezett, bárhogy is próbált puhatolózni, mindvégig figyeltem arra, hogy legalább neki a legkevesebb információt adjam ki arról, amihez neki tulajdonképpen köze sem volt. Nem azért, mert nem bíztam volna meg benne, hanem mert tartottam attól, hogy a riporterek esetleg megtalálják és kihasználják a jóhiszeműségét. A mai nap csak a kávét döntöttem le, hogy aztán még Tina előtt húzzam el a belem otthonról. Nem volt kedvem tettetett jóhiszeműségről, vágyakról és reményekről beszélni vele, a hívás után legalább másfél órán át váltogattam a metrót, a buszokat és még képes voltam taxira is kiadni, csak hogy a 96. percben a kórház bejárata előtt nézzek fel a magas és robusztus épületre, egy beige papírzacskóval a kezemben. Gyors, fájdalommentes lépésekkel szeltem át a távolságot, fúrtam be magam a liftbe, hogy odafent a nővérpultnál már Jenniferrel váltsak pár szót az aznapi időjárásról, és hogy a hatosban Mrs. Ghoul - igen, ez volt a neve a nőnek - éppen milyen problémával próbálta magára felhívni a figyelmet. Rendszerint kimaradt egy-két gyógyszer, épp nem volt kedve fürdeni, vagy a gyógytornász volt rusnya aznap, de még néha befigyelt az is, hogy Ődámasága éppen túlságosan is magasan hordta az orrát. Megesett. Jen pedig mégis kitartó odaadással végezte a dolgát, fáradhatatlan szaktudással. Kedveltem a nőt. Két perccel később már az ajtón koppantak a bütykeim, de amikor nem kaptam belépésre engedélyt, önállósítottam magam.
Tudtam, hogy ébren volt.
A szoba tágas volt, de a kórházi identitását nem volt képes elrejteni az oda látogatók elől sem. Krémszínű falak, fehér berendezési tárgyak, a tisztaság, kötszerek illatának elegyével párosulva. Tudod, olyan kórház szag.
- Helló - köszöntem a nőnek, aki még kisebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem kértem, hogy fogadjon. Inkább hagyva, hogy hadd pihenjen, a fal mellől felkaptam a túlságosan is kemény műanyag széket, lepakoltam arra a seggem, a zacskót pedig az ölembe ejtve néztem fel a nő fakó arcára. - Ha nem bánja, akkor hoztam enni. Igazából fogalmam sincs, hogy kóstolt-e már ilyet, de szerintem jót fog tenni. Nem terheli meg a gyomrát túlzó mértékben, ha nem habzsol - nem is volt nagy adag. Tulajdonképpen a legkisebb menüt kértem ki a pultban állva. Egy hamburger, uborkával, ketchup és mustár társaságában, kis adag krumpli és a bűnrossz vizezett kóla helyett egy üveges meggyes Coca Colát kértem. A papírzacskó tetejét szétnyitottam, abból pedig a krumpli, a hamburger illata kiszivárgott a kórterem levegőjébe. Bódítóan kurva jó illat volt. - Szerintem már elege lehet a színes zselékből - az a zöld trutymó nem nyerte el a tetszésem. A zacskót feltettem a nő lába mellé az ágyra. A vagy hatvan szalvétán még nem ütött át az az enyhe zsiradék, amiben ezek a cuccok tocsogtak.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Az ablakon kibámulva egy idegen város látképe fogad. Nem szoktam hozzá New York eme arcához. Az esőfüggönyön át nem sokat látni, amit azt jelenti, hogy ez is egy szürke nap lesz, mint a többi. A szekrényemen heverő kötetet lesem, de csak a gerincét látom. Nincs kedvem semmihez, valahogyan értelmét vesztette a lét fogalma. Most már tudom, hogy mi vár rám, csak azt nem tudom, hogy melyik oldalt fogok képviselni. Nem kecsegtettek jó reményekkel, nem mondták ki, hogy újra színpadra állhatok, és a legrosszabb, hogy senki sem tudja megjósolni, hogy meddig fog tartani a gyógyulásom. Tina lubickol a nekem fenntartott hírnévben, és nagyon úgy néz ki, hogy ő lesz az idei év nagy reménysége. Tulajdonképpen nem is tudom érte okolni. Nem játszanám meg magamat én sem, ha a helyében lennék, talán sajnálnám, de ilyen a tánc világa. Mindig jön egy másik, aki jobban érvényesül, aki váratlan helyzetekkel jut előrébb. Nem szokatlan ez a felállás, és el kellene fogadnom azt, hogy ez az én hibám is. Figyelmeztettek, hogy ne menjek ki egyedül a városba, ha nem ismerem olyan jól a környéket, de hajtott a vágy, hogy egy kicsit a magam ura legyek. Nem utasítottam el az amerikai társadalmat, érdeklődéssel figyeltem az itteni emberek szokásait, de hirtelen kóstoltam bele a legsötétebb oldalba is. Miért éppen engem? A mai napig nem fogom fel, hogy mi az isten vitte rá azt a két embert, hogy éppen a lábamba szúrják a kést. Lehetett volna másképpen is, nem látszott rajtam, hogy ezzel keresem a kenyeremet, vagy mégis lejött, hogy táncos volnék? Már annyi elméletet állítottam fel, hogy belefájdult a fejem is, ezért lep meg, amikor kinyílik az ajtó, és Mr. Lackwood látogat meg. Napok óta nem hallottam róla se semmit, Alexander nem avatott be a kint történő eseményekbe, azt szerette volna, ha most magamra figyelek, és nem a pletykáknak adózom. Nagyra nyílnak a kékjeim, és szavak helyett csak a tekintetemmel üdvözlöm őt. A kezében lévő zacskó elsőre bizarrnak tűnik, de amint megcsap az illata, meg is kordul a gyomrom. Napok óta nem ettem semmi jót, diétára lettem fogva, és gyomorkímélő ételeket kaptam a gyógyszerek adagolása miatt. Nem tettem szóvá, beláttam, hogy az orvosok okosabbak nálam, és ha ellenkezem, akkor csak az egészségemet károsítom meg vele. Mr. Lackwood pillantásából kiolvasom, hogy fáradt. A szeme alatt húzódó karikák arra utalnak, hogy nem sokat aludhatott mostanában. Biztosan rászálltak, vagy lefoglalja, hogy a feleségét támogassa. Vajon mit beszéltek ők ketten az ájulásom után? Mi történhetett a háttérben, amiről Alex sem hajlandó beszámolni? Miért titkolózik mindenki előttem? Nem vagyok egy elveszett lélek, úgy gondolom, megküzdök a nehézségekkel. Valami meglepetésről diskurált a partnerem, de nem árult el többet arról, hogy mire kellene várnom.
Az ágyam mellé húzza a széket, és le is huppan rá. A kezemet tördelve lesek fel rá, de amint engem néz, máris másfele irányítom a kékjeimet. Zavarba ejtően tudja az embereket figyeli a koreográfus. Angol létére eléggé nyílt, és néha nyers is, de az égvilágon nem sérteném meg normális keretek között, hogy tisztázzam a véleményemet róla. A próbák más keretet adnak a kapcsolatunknak is, itt viszont mint két ismerős találkozunk. Most nem érzem rajta, hogy a próbákat szeretné kidomborítani, talán kíváncsi volt rá, hogyan is érzem magam.
- Nem szeretem a zselét. – vallom be a titkomat, és egyre kíváncsibbá tesz, mit rejt a zacskó. Még kólát se ittam, de tudom, hogy mi az, amit az üveg tartalmaz. – Megnézném. – érdeklődve nyújtom ki a tenyeremet, ha odaadja, és az ölembe fektethetem. Először én magam nyitom ki, és kukkantok bele.  – Ez egészségtelen! – riadok meg a tartalmától, de túlságosan jó illata van ahhoz, hogy ne bűnözzek egy kicsit. Óvatosan emelek ki egy hosszúkás sült krumplit, és szagolom meg. – Zsíros is. – bizonytalanodom el, de nagyon bátorítólag néz rám, hogy próbálkozzam meg vele. Félig bújtatom be az ajkaim közé, és harapok rá. Elsőre furcsa, de nem rossz. Szépen beszippantom, és elrágcsálom. – Hmm… - új élmény ez az íz, de hazudnék, ha nem tetszene. – Kibontaná nekem az üveget? – mutatok a kólára, és addig beraktározok még egy burgonyára. – Ez finom. – megforgatom az ujjaim között. – Sós… - csámcsogok rajta egy sort, de egyre nagyobb éhségérzettel vetem rá magam.

Tatiana & Keith

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

Sosem voltam anyagias, nem vertem a fogamhoz a garast és nem szabtam szűkre a kiadásaimat, ha olyasmire költöttem, amit fontosnak tartottam. Mégis, felesleges faszságokra nem költöttem, az nem az én reszortom volt a házasság intézményében. Bőven volt befektetett és állandóan forgatott hányada a vagyonomnak, hogy biztosítsam a jövőmet, amikor már képtelen leszek arra is, hogy a lábamat lepakoljam a padlóra és menjek dolgozni. Egyes szakmák űzői már a nyugdíj korhatár előtt bőven bekerültek az öregek otthonába, és nem áltattam magam, nem fogom megérni azt a kort, amit még apám örege fogatlan mosolyával habos tortába temetkezve ünnepelt, pár hónap híján a nyolcvanhatodik születésnapja körül halt meg.
Napok óta nem melegítettem, és azzal sem foglalkoztam, hogy a borostám már inkább hasonlított egy lázadó bokorra, de még pont akkora volt, hogy elviseltem. Igazából a nejem közelébe sem mentem, indokom se volt babaseggűvé válni, de a fáradság fekete lenyomata táskákat rajzolt a szemeim alá, és ezt a kanapén való alvásomnak köszönhettem. Nem, nem húztam ki, inkább a párnákat pakoltam le a padlóra esténként és nyomorogtam a százhetven centi hosszon a magam majdnem húsz centi plusszommal, néha a lábamat verve bele a karfákba, de legtöbbször a fejem bánta. Panaszkodni viszont semmi pénzért nem akartam volna, mert jelen helyzetben a mennyire vagyunk szarul skálán erős mezőnyben minden dobogós helyezést Dragomir foglalt el. A kis csomagként elhelyezkedő alakja nem győzött meg arról egyáltalán, hogy színpadon fog állni, de nem én leszek az, aki elbassza a napját. Egyébként is más gyógyulási folyamata volt a nőnek, mint anno nekem. Már a széken ülve jártattam a pofámat, miközben a túlságosan is fehér porcelánbőrt figyeltem, hogy aztán a csomagom az ágyon végezze, a nő mellett.
- Csak a túlméretezett amerikai nép szereti ezt a gumimaci cuccot, de valahogy elterjedt sok helyen - vontam meg a vállaimat a ki szereti a zselét kérdéskörnél. Svájcban állandóan kidobtam a kukába ezt a szart és inkább elbotorkáltam az automatákig, hogy néha megvendégeljem magam egy-egy Milkára. A nő kommentárjaira felvontam a szemöldököm, de a képem nem árulta el azt, hogy szórakoztatott ez a néhány meglátása.
- Lehet. De higgyen nekem, sokkal jobban fog esni, mint bármilyen jól elkészített saláta - egy fotel. Erre vágytam volna most, amiben csak úgy el lehetett volna tehénkedni. A székek sajátossága, hogy ha éppen elfeküdne benne az ember, akkor fél seggel lecsúszik róla. Ha a lábait kinyújtja azon valaki, akkor meg a gerincet nyomja bele a támlába. Sehogy sem volt jó ülni, de az száz százalék, hogy nem fogok felmászni a nő mellé az ágyba, csak hogy kényelmesebb legyen. Türelmesen vártam meg azt, hogy a saját bizonytalanságán túljusson Tatiana és végre belenyúljon a zacskóba, rezignált pillantással végigkísérve minden mozdulatát is, de most kibírtam, hogy ne pofázzak. A végén még elijeszteném a McDonaalds-adta lehetőségtől, és a kihűlt verzió meg sokkal szarabb, mint melegen a kajájuk.
Bólintva dőltem előre, hogy a zacskóból kihúzzam a meggyes kóla üvegét, könnyedén pattintva meg a műanyag kupakját, és teljesen le is csavarva azt nyújtottam oda a nőnek a fekete pezsgő italt.
- A colát majd óvatosan. Ha sokat kortyol belőle, akkor a szénsav néha fel szokott szökni az orrba - nevettem fel röviden. Tapasztalat. Általában a mentes cuccokat kedveltem, pezsgő helyett is inkább a whiskyre tettem le a voksom. - Jó étvágyat, Tatiana - dőltem hátra a széken ismét, ha már nem volt nálam az üveg, a kupakot a nő combja mellé pakolva le előtte az ágyon. A nem feltétlenül csendes rágcsálást nem néztem nonstop, inkább az éjjeliszekrényre siklott a pillantásom, hogy felmérjem, mennyi gyógyszer kapott helyet annak tetején. Lester doki biztosított arról, hogy nem fogják túltolni a kábítást, gyógyszerezést, csak a szükségeseket fogja megkapni Dragomir a kellő időszakokban, de tudtam, mennyire esendőek az emberek. Láttam, hogy mennyi csúszott le a torkán a főpróba előtt, és isten tudja, mennyit vett be azelőtt, hogy a terembe beléptem volna.
- Régen, még otthon, Angliában nagyon sokat jártunk a haverokkal ilyen kajáldákba - mutattam a zacskó felé, ahogy megint a nő evését figyeltem. -  Néha, amikor meguntuk, akkor a törökökhöz is belógtunk, vagy épp egy olcsóbb olasz étterembe, csak hogy együnk némi normális kaját is. Anyám akkoriban nem akart nagyon főzni, felesleges időszaknak gondolta, amit mással is kitölthetett. Mondjuk a két fia nevelésével, akik közül velem volt a több gond. Az öcsém mindig is szentéletű volt hozzám képest, és meg is lett az eredménye. Tíz körül lehetett, amikor a srácok azzal basztatták, hogy úgysem tud egyszerre kettőnél több kebab darabot a szájába tömni.. az a kis hülye meg a hetedik után köhögőrohamot kapott, szóval életemben akkor láttam először Heimlich-fogást, az egyik szakács ugrott ki a sütő mellől. Anyám azóta se tudja mi történt aznap, de az öcsém azóta nem hajlandó török étterembe menni - sóhajtottam fel, a szemeim a nő kékjeit keresték. - Milyen undorító kaják vannak az oroszoknál, amit még Ön sem képes letolni a torkán? Mert biztos van olyan, amit nem szeret.. - tettem hozzá, hogy nehogy azt gondolja, megsérteni akarom itt. Mert épp nem.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Bármennyire is fura, hogy itt vagyok, biztonságot is jelent, hogy nem kell osztozkodnom mással, és végre a gondolataim rabja vagyok, nem kell megjátszanom magam a sajtó előtt, nem kell azt éreznem, hogy menni fog, amitől annyira messze állok. Hetek óta ingadozóan élem meg a karrieremet körülölelő ködöt, és csak tapogatózva teszek néhány métert a sötétben úszkálva, mert fogalmam sincs, hogy éppen honnan fognak lecsapni rám. Hírzárlat van, a kórházon belül biztos, és csak arra kellene koncentrálnom, hogy jobban legyek. Nem tudtam mit kezdeni a nyakamba szakadt szabadidővel, és a kérdéskörrel sem, hogy most mi lesz. Az orvos felvilágosított a tényekről, egy ideig nem állhatok lábra, és a kezelések elősegíthetik a járáshoz szükséges izmaim erősítését, de a táncról homályosan fogalmaztak. Kedvetlenül szemléltem a Manhattan-re lecsapó vihart, miközben egyes személyemet kettőre emelte Mr. Lackwood személye. A sajtótájékoztató óta nem láttam, és nem is hallottam róla, Alex annyit mondott, hogy mindent kézben tart, és meglátogatott, amikor nem voltam magamnál. A tekintetem a záródó ajtóra siklik, és a kis csomagra, mely a karjai fogságában lebeg, vagyis lóg, de az illata idáig száll. A számban összeáll a nyál, alig bírok nyelni is, mert éhezem. A műanyagszéket odahúzza mellém, és lehuppan az ágyam melletti kis területre. Meglepően tekintek végig a kinézetén. Koránt sem az a fajta férfi most, akivel első ízben találkoztam. Fáradt, és megviselt, de azért a magatartása nem sokban tér el a megszokottól. A mosolygást mellőzve szemlélem őt, és az ajándékát, amit végül a combom mellé helyez le. Félve nyitom ki, hogy meglessem a tartalmát, de amint szembesülök vele, hogy mi ez, akkor egyszerre leszek kíváncsi, és ideges is. Megosztom vele a kételyeimet, elvégre zsíros ételeket még nem sokat ettem, és ha abból indulok ki, hogy milyen hatással lehet a szervezetemre, akkor volt okom aggódni. Az alkohol sem lett a barátom, akkor a sült krumpli az lesz? Egy próbát megér, és ennek megfelelően azt az egy szálat vagy öt percig fogyasztom el. Jól megrágom, nem reagálok azonnal, de érezhetően kiüt rajtam az eufória. Micsoda ízek, és ez a sós utóhatás. Egyszerűen mennyei, mohóbban kérem meg a kóla kibontására, és ha eleget tesz ennek a kis kívánságnak, akkor óvatosan szagolok bele az üvegbe.
- De fura…innen érzem a buborékokat. Ez meggyes? – újabb érdekes találmány, a figyelmeztetésének eleget engedve kortyolok bele, és szinte abban a minutumban is nyelek félre. – Ez nagyon erős.. – köhögöm fel az első kört, de a második ízlelésre már könnyebben tudom lenyelni is. – Köszönöm. – felelek egyszerűen, és kibontom a csomagolásból a hamburgert is. Nem túl gyakorlott mozdulattal nyitom szét a két zsemlét, és kukkantok be a hozzávalókra. – Ez sajt, meg hús…jesszusom, és nyamvadt zöldség. – riadok meg, és nagyon nagy ellenállással kóstolok bele. Nem tudom mihez hasonítani az ízt, ezért elveszek a látogatóm kékjeiben. – Olasz és török éttermek? – kapok a szám elé, mert rájövök, hogy a falatokkal a nyelvemen beszélek, és ez mennyire illetlen mifelénk. – Bocsánat. – nyelem le, de máris harapom a következőt, és felváltva iszok bele az üvegbe. Életemben nem ettem ehhez hasonlót, így örömmel hallgatom a történetét. Felfedi előttem az életének egy újabb szegletét.
- Az öccse majdnem megfulladt ezektől? – kiül az arcomra a rémület, és lelassítom az evésemet, mert nem szeretnék úgy járni, mint ő. Félelmetes, hogy mennyire másképpen viselkedik velem, ha nem a teremben vagyunk. Most nem akarja leharapni a fejemet, és ráadásul a szokásaimról, a gyerekkoromról kérdez.
- A borscs nem lesz a kedvencem…nem szeretem a céklát. – kiráz a hideg azon emlékekre, amikor karácsonykor ez a savanyú étel került az asztalra, és örülni kellett, ha ez ott volt. Nem rajongtam túlzottan a keserű dolgokért, a káposztával még kibékültem, de ebből a szempontból egy kicsit elnyugatiasodtam, mert a csirke, és a zöldségek elterjedtek. Mire észbe kapnék már nincs is a hamburgeremből, és a kóla is csak félig van. – Úristen, ezt mind megettem?! – most döbbenek rá, hogy mennyi kalóriát vittem be, és az émelygés automatikusan tör rám. – Megértem hogyan érezhette magát az öccse a temérdek ételtől, amit a szájába tömött. – az egyik szalvétát tartom a szám elé, amint böfögnöm kell. Nagyon nem nőies forma, így vörösen pillantok el a másik irányba. – Elnézést, ez nagyon illetlen volt a részemről. Mi szél hozta ide Mr. Lackwood? – keresem ismételten vele a szemkontaktust ezek után.

Tatiana & Keith

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

A bunkó és seggfej énem most szabira került, nem volt szüksége senkinek sem arra, hogy rendet tegyek. Maximum Tatiana fejében kellett volna, mielőtt még faszkodós gondolatok közepette megint itt hagyna csapot-papot, anélkül, hogy komolyan gondolná és papírok nélkül inverz migránst játszana már megint. Első körben sem kellett volna neki hinnem ezzel kapcsolatban, de mindig, minden esetben megadtam a lehetőségét annak, hogy elhiggyem mindazt, amit mondtak nekem. Nem kellett túl sok ahhoz viszont, hogy a bizalmam megtörjön, és azzal együtt az addig kialakult kapcsolati forma is. A balesettel a remények is szertefoszlottak a karrieremben, és egy olyan utat kellett választanom, amire soha nem akartam annak idején rálépni. Az élet viszont úgy döntött, hogy konstans április egybe fordulva összesodort ezzel a nővel itt, akinek úgy tűnt, hogy a legalapabb burger menü is felért egy egész karácsonyi menüvel. A reakcióiból ítélve még életében nem volt köze a McDonalds láncához, és még abban is kételkedtem, hogy a salátán kívül bármi mást leengedett volna a torkán. Meglehetősen furcsa reakciókat váltottam ki belőle, de hé! Prágában lehetett kapni cannabisos fagyit! Ráadásul rengeteg államban legalizálták már a marijuana fogyasztását is, a Parkinson-kórosoknál csodát művelt egy-egy joint.
- Létezik még gyömbéres, vaníliás, narancsos és málnás is. Igaza van, behozhattam volna az eredetit is - említettem meg neki, nem lereagálva jelenleg azt, hogy az a szénsav bizony menekülőre fogta, de ha kellett, akkor azonnal tudtam volna segíteni, hogy ne fulladjon itt meg nekem. Kirabolták, megkéselték, megműtötték, nem lenne jó, ha még az életét is adná csak azért, mert képes volt átszelni a fél bolygót, hogy felléphessen egy kibaszott előadás sorozaton. Túl nagy árat fizetett már így is azért, hogy az Államok területére lépett. - Csak próbálja ki - unszoltam némileg, ahogy felsorolta a szegényes összetevőket, de nem is kellett sokat várnom, az első falatok már a szájában végezték, meghagyva neki a lehetőséget, hogy ha nem ízlett neki, akkor a kukában végezze ez a szenny kaja. Mert kezdésnek jó volt, de léteztek ennél százszorta jobb kaják, amiket már megengedhettem magamnak. Nem kellett már diétaszerűen odafigyelnem arra, mit nyelek le, és ez sokkal kiegyensúlyozottabbá tett. Nos, kivéve, amikor üvöltöttem a teremben.
Ameddig ő evett, én lefoglaltam magam azzal, hogy jártattam a pofám, a kérdésére pedig csak bólintottam. Szerencsére már olyan kulturális környezet fogadta a népességet, ahol megfértek más és más nemzetek konyhái egymás mellett, ahol nem a politika volt a befolyásoló tényező, vagy éppen az, hogy ki melyik karszthoz vagy rasszhoz tartozott. Legtöbb esetben, mert bárki is ejtett el rassziszta megjegyzést a Studioban, azt minden esetben már ki is penderítettük a termekből. Nem volt szükségünk a megkülönböztetésre nemtől, bőrszíntől és vallási nézet alapján sem. - Nem ettől lett rosszul, hanem mert habzsolt és fogadott. Egy gyerek nem mindig tud nemet mondani bizonyos dolgokra - biztosítottam arról, hogy itt tényleg nem lesz semmi gondja, és ameddig én beszéltem, addig ő nyugodtan,falatról falatra tüntethette el a menüt, amit csakis neki cipeltem be ide. Nem szabadott volna, mert a szobával, az ellátással némileg jobb volt az étkezési színvonala is, amivel meglátogatták a nővérek időről időre. Hogy érdekelt-e most? A legkevésbé sem, de ahogy a neki hazai ételt megemlítette, akkor jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok az orosz gasztronómiáról. Persze, rohadt sok hal, vodka, meg mindenféle trutymó, de hogy tulajdonképpen mik voltak a konyha sajátosságai, nem tudtam. És gyűlöltem, ha nem tudok valamit. Ahogy befejezte az étkezést, felkeltem a székből, de a következő mozzanatra, hogy a szalvétába engedi a nőiesnek nem mondható böffentést, kifogott rajtam. Oda nem illően röhögtem el magam, a nő fölé magasodva léptem közvetlenül mellé, hogy összeszedjem a csomagolást, aztán a markomba gyűrve minden papírt léptem el a szemetesig, amibe beleengedtem a szemetet. - A szénsav. Engedje ki, ha kell - A kólát ott hagytam neki, mert megérdemelte. A kérdését ugyan hallottam, de nem szándékoztam neki válaszolni addig, ameddig újra le nem zúgtam a székre, felkarom tricepsz részét pakolva az ágy sarkára, a nő lábai mellett, hogy az ujjaim csak kósza mozdulattal kaparjanak végig a lepedő anyagán ott, a lábai mellett.
- Látni akartam, hogy van, Ms. Dragomir - néztem a szemeibe, az ágyon támasztó kezem ujjaival söpörve bele a hajamba is. Még kócosabb, fésűt nem látott verzió borzolódott ki a fejtetőmön. - A műtét után volt időm elbeszélgetni az Önt műtő orvossal és azóta utána is néztem, hogy kivel van dolgunk. Lester remek névnek számít a szakmában és azóta sem léptek fel szövődmények, ha jól értesültem. Viszont nem rendelkezett itteni biztosítással, ami fedezte volna a műtét költségét, az ellátást, miegyéb, szóval vegye úgy, hogy ez az én ajándékom Önnek. Tudni akartam, hogy érzi magát. Öntől akarom tudni - engedtem ki egy sóhajt a számon. Nem, nem fogok leállni vele vitázni, hogy ugyan miért kellett ezt. Egy frissen műtött embert nem fogok hagyni, hogy az utcára tegyenek, aztán meg visszafizettessenek vele egy rakat lóvét. - Mit mondtak Önnek a fellépéssel kapcsolatban? - érdeklődtem meg puhatolózva. Nem okozott nehézséget vészmadárnak lenni és a rossz hírek hozójának. Az őszinteséget és a tiszta beszédet mindig is jobban kedveltem. Még ha az nem holtomiglan-holtodiglan boldog végkimenetelt is jelentett. Az egy dolog, hogy nekem is volt egy elképzelésem arról, hogy mi a helyzet a nővel, de arra is kíváncsi voltam, ő mit gondolt minderről. Nem a kórházról, hanem a műtét következményeiről.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

Fura volt nekem a helyzet, hogy egy férfi látogatóhoz alkalmazkodjak. Nem mondom, hogy nem esett jól, ha ismerős arcot láttam az elmúlt napokban, csak valahogyan nem számítottam rá, hogy a vetélytársam férje lesz az, aki felkeres, és valami zsíros étellel lát el. Meglepett, hogy rám nézett, tudom, hogy ott volt akkor is, amikor összeestem, vagyis lázas állapotban feküdtem az öltözőben, de valahogyan nem készültem rá, hogy a jövőben is ott lesz. A karrierem ingoványos talajra lépett, nem játszhattam meg, hogy jól vagyok, és három hét múlva a színpadon fogok tündökölni. Dr. Lester komoly következményeket sorakoztatott fel, ha most ellenszegülök az orvosi parancsoknak, és erőszakkal látok neki a próbáknak. Nem tudnám behozni a lemaradásomat, a tánckarral sem gyakoroltam. Bele kellett volna törődnöm, hogy Tina lesz a Hattyúk tava sztárja, de valahogyan nem sikerült tisztességes emóciókat ébreszteni magamban. Féltékeny voltam, idegenként tolakodtam be az itteni Társulatba, mégis én voltam az, akinek ez a szerep jutott volna, azért utaztam ide a másik feléről, hogy előadhassam, hogy Alexander karjaiban táncoljam el a nagymamám legnagyobb alakítását. Nem foglalkozom különösebben ezekkel a gondolatokkal, de ott motoszkálnak a fejemben, és nem tudom félretenni teljes mértékben, még akkor sem, ha mindenki azon van körülöttem, hogy minél hamarabb kikerülhessek innen. Nem tudták megmondani az időpontot sem, még feküdnöm kell, ha az orvos úgy látja, akkor elkezdődhetnek a kollagénnel dúsított kúrák. Nagyot harapok a sült krumpliba, és a kólát is megkóstolom, de nekem ismeretlen a meggy és ennek a szénsavas cukros lének a kombinációja.
- Ennyi ízűt gyártanak? Ki az, aki minden egyes nap ezt issza? – ízlik, de el nem tudnám képzelni, hogy minden egyes nap ezzel mérgezzem magamat. A hideg is kiráz, de félreteszem a szokásos ellenérveket, és teret engedek a kíváncsiságomnak. A hamburger eszméletlen, mármint annyi minden van benne, zöldségek, sajt, meg ez a fura húspogácsa. Az illata alapján nem sok húst láthatott, de nem vagyok szakértője az ételeknek, most ismerkedem az amerikai konyhával, és eddig talán szokatlan, de nem a borzalmas kategória lenne. A beszélgetés egyirányúvá válik, amint belemerülök az étkezésbe, sajnos nem tudok egyszerre kommunikálni, és enni is. Odahaza nem volt megengedett, hogy az étkezőasztal mellett beszélgessünk, az étel szent, és ha együtt vagyunk, akkor megbecsüljük az elkészített étkeket azzal, hogy csakis az evésre koncentrálunk. Nem nyilvánítok további véleményt, csak eszek, és egyre jobban érzem, hogy a lejuttatott falatok kitöltik a gyomromat, és émelygést okoznak, mint mellékes tünet. Sosem ettem annyit, hogy jóllaktam volna, nem szabadott leterhelni a hasunkat, különben egy ideig nem bírtunk volna utána táncolni. A könnyű emésztés volt a cél, és nem az, hogy az éhségérzetünket teljesen lecsökkentsük nullára. A hazai ételekről való diskurzus egyre érdekesebb irányt vesz, de nem kérdez rá, hogy ez a nemzeti specialitásunk miből készül, így elkönyvelem magamban, ez csak formális érdeklődés volt a részéről, mielőtt a látogatása tárgyára térne rá. A végén hölgyhöz nem méltóan böfögök fel, és ahelyett, hogy szemet hunyna felette, még ki is nevet, amit nem tudok mire vélni. Nálunk nem szokás az ilyen magatartás, elfogadja a bocsánatkérésemet, és továbblépünk, de még nem bátorítjuk a másikat, hogy folytassa a műveletet. Ledöbbenek, és iszok még egy keveset, aztán ránézek. Eltünteti az étkezésemnek a maradványait, majd ismételten helyet foglal mellettem a széken. A lábam mellett fedezem fel a karját, és be is húzom a takaró alá teljesen, hogy ne érintkezzünk intimebb értelemben. Házasemberekkel nem szerettem volna rossz hírbe kerülni, és nem is az én tisztem volt, hogy átlépjem a felállított határokat közöttünk. A kérdésemre, hogy mit keres itt, egy egyszerűnek induló választ kapok, csak éppen nem várt információkkal. A műtétemmel kapcsolatos titkok is felszínre kerülnek, ott, ahol színt vall az anyagi ajándékról, eléri, hogy szégyenben érezze magam. Elsápadok, nem tudom ennyire lazán kezelni, hogy mekkora befolyással bírt a kórházi tartózkodásom végett.
- Tessék? – kérdezek vissza lágyabb hangon, de kiérződik belőle, hogy lesokkolt, és nem a jó értelemben. – Ajándék, hogy kifizette az ellátásomat? – nem tetszik, a lekötelezettje leszek, és ettől megugrik a szívverésem üteme is. – Nem gondolja, hogy ez kicsit nagy ajándék? Nem fogadhatom el, és tudja nem is szeretném. Nem tartozhatok itt senkinek. Van pénzem, ki fogom fizetni. – egy kisebb spórolt összeget már félretettem odahaza, nem nyúltam hozzá, csak a szükséges időszakokban, ha anyáék megszorultak, de most eljött az ideje, hogy magamra költsem. – Mit jósoltak? – merevedek meg, és elnézek az ablak felé. – Nem fogok fellépni, és a felesége viszi el mindkét hattyúnak a szerepét. Nem tudom, hogy mikor fogok ismét lábra állni. Nem szeretnék róla beszélni. – feszülök meg, és a takaró szélét kezdem el babrálni.

Tatiana & Keith

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

Hogy őszinte legyek magamhoz, nem azért voltam itt, mert ne lett volna jobb dolgom. Mondjuk összefércelni a házasságomban tátongó szakadékot, ami nem is olyan rég omlott össze egy kicsit, de nem érdekelt. Mindig is annak a híve voltam, hogy az ember a kapcsolatban is maradjon meg annak a személyiségnek, egyéniségnek, aki azelőtt volt, mielőtt elkötelezte volna magát. Voltam már egyedülálló, elviseltem én azt a korszakot is, de azt hiszem, hogy túlságosan is a magam ura voltam, és egyenesen rühelltem, ha megmondták, mit tegyek, kinek mit mondhatok vagy hogy viselkedhetek. Tina pedig mesterien űzte a kis játékait, anélkül volt képes mások életébe belemászni és marionett bábuként irányítani a színháztagokat, hogy tisztában lettek volna amazok ezzel a ténnyel. Szemet hunytam efelett, hiába motoszkált a gondolataimban a rosszallás, nem volt érkezésem közbeszólni, mert az már nem az én világom volt, otthon pedig egyértelmű volt, hogy kinek a szava volt az utolsó egy-egy vita után, és ki hódolt be a másiknak. Nem, nem kezeltem le a nőket, de bárki is szállt velem szemben egy-egy vita folytán, nem sok embernek adtam a végén igazat, a behódolásról pedig ne is beszéljünk. Nem az én tisztem volt ez.
A colát illető kérdésére nem tudtam volna válaszolni. Általában kerültem a szénsavas dolgokat, mert a gyomrom nehezen fogadta be azt, igaz, néha lecsúszott egy-egy sör, abból is az IPA volt, amiért éltem-haltam, de az igazi szenvedély mindig is a whiskey és a rum kóstolása volt, amiről ugyancsak senki kedvéért nem mondtam volna le. Az, hogy mennyire ivott belőle sokat, már a fekete löttyből, nem szabályoztam be, és azt is türelmesen végigültem, ahogy egy visszafogott ovis-habzsolási kényszerrel megoldott kajaeltüntetésben volt részem, minden falatot úgy kiélvezve, mintha életében nem evett volna még olyat ez a nő, ami szeretett is volna. Kezdtem azon agyalni, hogy még az a kibaszott saláta is kommunista volt, nem csak a Putyin-vezette ország, de ebbe ne is menjünk inkább bele. A politika a termemből is ki volt tiltva, ahogy az előítéletesség és az egymás baszogatása, hacsak nem olyan emberek érkeztek oda, akik felbaszták az agyam, de mástól nem tűrtem el azt, hogy szidjanak bárkit is a négy fal közt.
A nem túl nőies és aligha visszafogott böffentés hangos mosolygásra késztetett, de nem bántani akartam ezzel, sokkal inkább szórakoztató volt, olyan kis dolog, amit végre nem volt képes Tatiana kontroll alá vonni, és ez tetszett. Nagyon is.
Az apró teste az ágynyugalomnak kellett, hogy eleget tegyen, ezért a szemetet én dobtam ki, hogy utána mellé tehénkedve, visszaülve a székre mondjam azt, amit talán egyikünk sem akart hallani, de nem voltam híve a megjátszásnak. Tudnia kellett mindenről, mert az őszinteség nálam mindennél fontosabb volt. Minek hazudjak különben is?
- Nem lep meg, hogy ellenkezik - bólintottam a szavaira, nyugtázva a tényt, hogy már megint ellenszegülne nekem. - De nem tartozik nekem semmivel. Mivel nincs az országban biztosítása, ezért a kórházi ellátás minden másodpercét bevasalnák önön, függetlenül attól, hogy a dokija beszél oroszul vagy sem. Nem egy és nem két mekis menüről beszélünk itt, hanem sok száz, inkább több ezer dollárról, amit nem hiszem, hogy az anyja támogatásából akarna megvonni. Figyeltem arra, amit mondott, Miss Dragomir, és ezzel a ténnyel nem visszaélni akarok, de lásson át mindent reálisan, kérem - a hangom már-más fásulttá vált. - Egyébként meg két faszkalap megkárosította önt, akiket még mindig nem kaptak el, még mindig nem azonosítottak és ez az elbaszott szarkavarás az ön karrierjébe is kerülhet, ha a legdurvább verziót vesszük számításba, amit megint csak nem akarok. Nem kérem, hogy fogadja el, mert már az átutalás megtörtént és egyáltalán nem bánom, ha segíthetek önön. Ez a legkevesebb, azt hiszem - még akkor is őt figyeltem, amikor Tatiana már inkább az ablakon túli városképet tanulmányozta. Miért ennyire kibaszottul kékek a szemei? És mennyire hasonlít az anyjára? A nagyanyjára? Honnan örökölte ezeket a géneket?
Még mindig ezen morfondíroztam, amikor a beszéde közben az ajkaira tévedt a tekintetem. A folyadéktól már nem volt cserepes annak felülete, és.. az isten bassza meg! Megmorogtam a székemen, előredőltem, hogy a jobbom a takarón babráló kezéért nyúljon, a mancsom ráborult az apró kezekre.
- Tatiana, beszélnünk kell erről is. Azzal, hogy Tináé most a szerep az első előadásokra, később még be tud csatlakozni, és az lenne a legegyszerűbb, ha fel akarná adni ezt az egészet, hazamenni az édesanyjához, de én nem vagyok híve annak, hogy feladja anélkül, hogy tenne érte. Nem vágták le a lábát - elvontam róla a kezem, de csak azért, hogy a tőle távolabb eső oldalon felrántsam az őt takaró meleg szövetet, kikandikált alóla mindkét lába. - Nekem van időm. És megegyeztünk, hogy önnel fogok edzeni. Nem szeretem nem betartani a szavam. Ön mit tervez, amikor kiengedik erről az ágyról, ebből a kórházból? - néztem el a nő arca irányába. Ha fázott, azonnal visszaborítottam rá a takarót, de ha nem, akkor annyit még megengedtem magamnak, hogy a lábfejét vizslassam egyetlen pillanatig. Egy balett táncos lába elég.. megviselt tud lenni a sok órás próbáknak és edzéseknek hála. A pedikűrösök rémálma igazából.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A fura és a kényelmetlen jelzőket használnám a kórházi tartózkodásomra, vagy ha ennél is tovább akarok menni, akkor az amerikai utamra. Nem könyörögtem álom ellátásért, nem vágytam a rivaldafénybe se olyan mértékben, mint illett volna, de azért jólesett, ha elismerték a tánctudásomat, és felismertek az utcán. Eme négy fal között sokkal érzékenyebben érintenek a szavak is a műtétem óta, és habár felfogtam, hogy nem mehetek balettozni, és ez még így lesz jó néhány hétig, vagy akár hónapig is, akkor is nehezen fogadtam el, hogy egy másik nő lépett a helyemre, és Alexander jobbján tör babérokra. Mi ez, ha nem az újdonság ereje rám nézve? Liana óta nem éreztem féltékenységet, de most az pulzál az ereimben, és nem tetszik, hogy egyre jobban eltérek az igazi énemtől. Hol van már az a Tatiana, aki jót mosolyogna ezen, és keményen belelendülne a gyakorlásba, vagy a jövője tervezésébe? Bármit megadtam volna egy vagy két héttel ezelőtt, hogy folytassam a felkészülést, átugrottam a tényt, hogy megtámadtak, de ennek is mi lett az eredménye? Félig sánta lettem, egy nyomorék, akinek már nem biztosított a visszatérése…és kik miatt? Kimondani se merem, hogy megviseltek a rendőrségi találkozók. A nyomozók tapintatosak, és kedvesek voltak, de a valóság ettől még nem változott meg. Két férfi szabadon garázdálkodott, és hiába hívtak be azonosításra, sajnos egyiket sem ismertem fel a felsorakoztatott öt férfi között. Alex mindvégig ott volt mellettem, és bár nem látszott rajtam, hogy félek…belül reszkettem, majd a hotelben utat is engedtem a könnyeimnek. Haldoklik a lelkem, nem merek egyedül kimozdulni a hotelből, egyedül a táncpartneremben bízok, és ez édeskevés a mostani helyzetemben. Nem kis meglepetést okozott az is egyáltalán, hogy Mr. Lackwood meglátogatott idebent. Nem számítottam az érkezésére, ahogyan arra sem, hogy ételt hoz nekem. Már nem az első eset, hogy kényes szituációba csöppenek a koreográfussal, de még szerencsére nem léptem át a határokat, azt az egyet, vagy kettőt kivéve, amikor hozzám ért. Nem szívleltem az elején, de most már kezdtem összezavarodni inkább, mintsem az utálat domináljon bennem. Mit akart elérni a támogatásával? Alex kereste fel, még az igazgató ajánlotta, de azóta több időt töltöttem vele a termen kívül, és nem is a baletthoz kapcsolódva. A mekis szerzemény finom, és sajnos ennek eredményeképpen fel is böfögöm a végét. Illetlen a viselkedésem, de rátesz még egy lapáttal azzal, hogy kinevet. Nem azt mondta, hogy angol? Nem így kellene viselkednie velem, és felháborít, hogy nem veszi észre, hogy ez nekem mennyire rosszul esik. A kérdése már szinte sértő…na és az információ, amit a tudtomra hoz.
- A kórházi ellátásom drága, nem áltatom magam, hogy két dollárba kerülne, de akkor sem fogadhatom el az ajánlatát. – ízlelgetem az angol szót, mert az alamizsna jutott először eszembe, de mégsem vághattam rá. Meghökkent, hogy előhozakodik egy magánjellegű részlettel. – Az édesanyám…nem fog hiányt szenvedni miattam, és ez…már át is utalta? – szörnyedek el, és dacolok, mert sosem kértem kölcsönt, nem szeretek függeni másoktól. – Mit vár cserébe? – bukik ki belőlem a kérdés. Olyan nincs, hogy ingyen adta…ez az ország nem olyan. Kell egy kis idő, hogy magamba forduljak, de még itt sem hagy nyugtot nekem, és a kezem után kap. Nem fogja fel, hogy nekem a testi érintkezés feszélyezettséggel járó kín, és nem óhajtom megbántani a történtek fényében, de nem hagy más megoldást az utolsó kiejtett mondatával, hogy még sokkoljon is azzal, hogy terepszemlét tart a takaróm alatt. – Azt tervezem, hogy visszamegyek Oroszországba, és átadom a helyemet annak, aki megérdemelte volna, hogy itt legyen. A takarót pedig engedje el… - hűlök el egy pillanatra, majd folytatom. – Később még becsatlakozhatom? Mi ez valami jótékonysági engedmény? A felesége fog táncolni azon az előadáson, ami a mindenséget jelenti nekem. Nem értheti, mert nem tartozik a nemzetünkhöz. Nekem kellene a színpadon állnom, és nem neki. – emelem fel a hangomat, néha orosz szavak csúsznak a mondandóm közepére. – Felmentem az ígérete alól. – hallgatok el, kezdek kifáradni ettől a vitától. – Támogassa a feleségét, mellette a helye…és nem itt. Sosem fogunk egy nyelvet beszélni, és sosem fogja megérteni, hogy nekem mit jelentett volna az az előadás. – hallgatok el, de ekkor nyílik ki az ajtó. Időközben nem hallottuk, hogy kopognak. Két ledöbbent ismerős áll az ajtómban. – Anya? – pillantok át az édesanyám alakjára, és azonnal sírva fakadok. Nem tudom, hogy mi fáj, és mi tart rettegésben, de most először érzem, hogy nem vagyok egyedül ebben a városban.

Tatiana & Keith

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

Minden egyes kibaszott év minden egyes hónapjának minden egyes napjának minden kibaszott percében egyre fáradtabb voltam. Ha bárki is kérdezte volna, hogy mikor aludtam egy jót igazán, hogy mikor pihentem ma ki teljesen, nem tudtam volna rá őszinte felelettel válaszolni. Mert járt az agyam, mert muszáj voltam bevenni azokat a szaros gyógyszereket, amik enyhülést hoztak a fájdalmamra és néha úgy éreztem, hogy enyém a világ és elviselem a fájdalmat, bármi is történjen. Rendszerint azokon az estéken ültem órákat a fürdő padlóján, a combomat nekitolva a jéghideg kád peremének, mert a hidegtől nem éreztem a zsibbadást, nem éreztem azt sem, hogy mit veszítettem el évekkel ezelőtt. A hideg meggátolt abban, hogy a faszságokon pörögjön az agyam, és azokban a percekben csak én voltam a kádkilépőn, meg az a kurva hideg, ami nekem feszült. Akkor csak a nihil létezett, a fájdalommentesség és a semmi.
Nem mondanám, hogy üres lennék, de mindig is szükségem volt azokra a percekre, amikor nem baszkodnak fejbe felesleges követelésekkel, elintéznivalókkal, feladatokkal, és nem zsibbadt le az agyam a felesleges szövegeléstől. Ezeket az egyedülléteket használtam fel arra, hogy diák nélkül, próba és edzés nélkül foglaljam be egyedül a termet, zárt ajtók mögött, ahol nem számított más, csak a zene és annak ritmusa, ami meghatározta, hogy mit teszek, hogyan mozgok. Olyankor nem érdekelt más.
Hát, most azokat a pillanatokat baszhatom, mert Tatiana már megint kezdte felkúrni a nem létező nyugalmam, a szemeim alatti halvány táskák fedte részen az idegek és izom zsibongva rándult meg, és ahogy megmozdultam, a nyakcsigolyáim tiltakozva roppantak meg. Ideje lenne elmennem csontkovácshoz, ha nem akartam gondot idő előtt. Mutató és hüvelykujjam csúszott végig a két szemem alatti bőrrétegen, hogy a menet közbeni tízig elszámolással némileg lenyugodjak.
- Nem kérek mást még mindig, mint hogy Davist beajánlja Oroszországba. Moszkvába. Az alkunk rám eső felét ez képezi, sem többet, sem kevesebbet - mégis minek nézett engem? Stricinek, aki kihasznál bárkit és bármeddig képes elmenni, csak hogy neki legyen igaza?  Nevetséges, hogy mennyire nem képes a saját maga orránál tovább látni ez az orosz nő! A részemről lezártnak tekintettem a fizetés, a kórházi ellátás kérdését, mert jobban járt, ha befejezi és nem hozakodik elő megint ugyanezzel. Egy idő után el fog fogyni a türelmem, azt hiszem.
Semmi értelme nem volt vele bármiről is beszélni, mert ameddig én A-t mondtam, ő már az Y-nál tartott, átugorva a B-t, a H-t, de még azt a szaros M-et is. Gyanítottam, nem csak a nyelvi akadályok miatt, vagy azért, mert ne tudná magát kifejezni rendesen, ha tényleg koncentrál a kimondott szavakra, az angol nyelv nyelvtanjára. Ezek egy az egyben világlátásbeli különbségeket hoztak magukkal, cunamiként borítva fel mindent kettőnk közt. Hiába akartam őt kizökkenteni a komfortzónájából, az elutasítást is meguntam egykettőre, és mielőtt még hangosan rám parancsolt volna, eleget tettem a kérésének. A takarót visszahúztam a lábára, a széken pedig a támlának dőltem, betartva azt a távolságot, amit kikövetelt tőlem. Hogy a szavai felháborítottak? Mint a huzat! Pökhendi volt, lekezelő és fölényeskedő, és el is ment a gusztusom attól, hogy nő arcát figyeljem, inkább a takaró semmitmondó, nem létező mintázatát és színét vizslattam.
- Jobban tenné, ha leszállna arról a kibaszott trójai lováról, amire már amúgy is kurvára billegősen szállt fel, Tatiana - kezdtem bele, a hangomból pedig csak az üresség, a csendes undor hangzott. Gyűlöltem, ha egy nő ennyire nagy mellénnyel volt magáról, és ennyire előítéletes volt. - Tegye már magát túl azon, hogy megsérült, mert élete végéig nem bújhat emögé az esemény mögé. Igen, megsérült, igen, megműtötték, és most egy kurva nehéz időszakon van túl, ugyanez is vár Önre a felépülés időszakában, de őszintén, ki nem szarja ezt le? Ahelyett, hogy megpróbálna felállni a padlóról, csak egyre többször vagdossa magát hozzá és egyre inkább csak megkeseredik tőle. A balett sosem a gúnyról szólt, sem pedig az önsajnálatról, és elég szánalmas, hogy ennyire megváltozott ettől az egésztől, mert csak a legfontosabb hiányzik most Önből, a két legfontosabb jellemvonás - ha menet közben a nő szemeibe is néztem, a feladást nem láthatta a szemeimben, de a szavaim kemények voltak, minden érzelemtől mentes, és igen, reméltem, hogy megbántom ezekkel. De azt még inkább reméltem, hogy elgondolkodik a hallottakon, mert ideje volt, hogy a fejét is használja, jól, nem pedig faszságokon járjon a kis feje. A székről felemelkedve a támlát megfogtam, hogy visszapakoljam a helyére a berendezési tárgyat, de mielőtt leléptem volna, ahogy azt megérdemelte volna a nő, egészen az ágyáig sétáltam, a két öklömmel támaszkodva meg a combjai mellett az ágyon, egészen belemászva a képemmel az arcába.
- Nem akar helyrejönni, nem akar a színpadon állni úgy igazán és rohadtul kiveszett önből az alázat is, Ms. Dragomir. Gondolkodjon ezeken és örüljön annak, hogy nem azzal a hírrel fogadta Lester, hogy az életben nem állhat többé színpadra - nem érdekelt, hogy mit akart mondani. A részemről meguntam a folytonos ellenkezését. Beleuntam abba, hogy mindig nőkkel kell hadakozzak, ráadásul feleslegesen. A meg nem hallott kopogtatást követően az ajtó nyitásánál már felemelkedve az ágy mellett találtak rám az érkezők. A nő arca kísérteties hasonlóságot mutatott a betegével, és rá sem kellett kérdeznem, hogy ki volt az asszony. Tatiana szava, ha oroszul is csengett, egyértelműsítette azt.
- Jó napot! - köszöntem nekik a saját nyelvükön, elhagyva az angol nyelvet  is. Dashkovval beszélni nem volt nehéz, ha épp nem veszekedett oroszokkal a teremben és Davis ódákat zengett Alexről. Az volt a minimum, ha már nem akartam egy kanál vízben megölni, hogy cserébe megtanulhattam két-három dolgot én is oroszul. Abba nem fogok belehalni. Az volt a tervem, hogy hátrahagyom a sérült madárkát, mint macskát szarni, de ahogy sírva fakadt, csak felsóhajtottam. Oroszlánrészem lehetett benne, nem tagadom, és hogy az anyja a lányához siethessen, félreálltam az útból. Ha kettesben-hármasban akartak maradni, akkor lelécelek, nem lesz belőle gond.

Tatiana & Keith

━━━ "Life is a matter of choices, and every choice you make makes you."

A tragédiámban az volt a szép, hogy senki sem vett igazán komolyan. Belefáradtam, hogy védjem magam, hogy mások előtt az elvárt szerepköröket fussam le. Az elmúlt napokban a fájdalmon és az egyedülléten kívül másra nem is kellett figyelnem, és ez elég idő volt ahhoz is, hogy egy kicsit beljebb tekintsek, és ne a külső hangoknak szenteljem a figyelmemet. A kórházi tartózkodásom szinte kezdett általánossá válni az amerikai utazásom alatt. Mióta önként besétáltam egy másik kórház ajtaján, minden megváltozott, ahogyan akkor is, amikor rám támadt két férfi. Bátor voltam, hogy nem ijedtem be tőlük, és nem adtam oda, amit kértek? Egyesek büszkék lennének a viselkedésemre, de én most azt mondom, hogy bárcsak elfutottam volna akkor, és most egészen máshogyan alakult volna a jelenem is, ha nem vagyok én…és nem vagyok naiv. Minek mentem el egyedül sétálni a városban, miért hajtott a kíváncsiság, hogy megismerjem a bátyám lakta metropoliszt? Meg szerettem volna érteni, hogy miért fordított hátat nekünk Alex, és miért döntött úgy, hogy ebben az országban próbál szerencsét. Vágytam a találkozásra, és közben tartottam is tőle, hogy mi lesz, ha viszontlátom. A testvérem, de évek óta nem tudjuk, hogy mi van vele. Megszakította a kapcsolatot velünk, és új életet kezdett itt….hol is volt ez pontosan? Amerika jóval szabadabb közeg, mint ahol felnőttünk. Nem ismerik a fegyelmet, a tisztességet, és a tiszteletet sem. Más világ, sokkal rosszabb, mint odahaza, és erre csak most jöttem rá. Egy kis ideig kísérletként tekintettem az ittlétemre, de most belátom, hogy ez sorsdöntő lesz a támadás miatt. Nem tudok lábra állni, nem megy a járás, ahogyan a tánc sem, ami eddig az életemet jelentette. Mi lesz velem később? Kattognak az agykerekeim, de most egyetlen férfira fókuszálok, aki újabb hírekkel érkezett ma hozzám, és egy cseppet sem tesz boldoggá velük. Az anyagiakról sosem szoktam beszélni, de az ellátásomat nem fedheti homály, melyről örömest felvilágosítást ad Mr. Lackwood. Micsoda kegyelem, és milyen adományozó…mi az, hogy kifizette a kórházi számlámat…és még ő mondja azt, hogy nem vár érte semmit? Letaglóz, hogy mennyire felszínesen kezeli a kéréseimet, majd felemlegeti azt is, melyet bizalmasan osztottam meg vele. Én is tisztában vagyok vele, hogy nem két fillérbe kerül a felgyógyulásom, de azért ennyire pofátlanul elővenni az információkat a tarsolyából…most komolyan mit várt tőlem? Hogy ölbe tett kézzel fogom neki megköszönni, hogy elintézte az anyagiakat, és csak egy „rendben” lesz a feleletem rá. Természetes, hogy visszakérdezek a hozadékra, de megint oda jutunk vissza, ahol a part szakad.
- Megint a lány sorsa…ez függ tőlem? Tényleg ez kell? Megkapja…megírom az ajánlót, ahogyan már korábban is említettem, de ennél többet nem tehetek érte. Ne érezze úgy, hogy az adósa maradok, és nem tartom be, amit ígértem. Ne tegyen többet, se kevesebbet, mert ennyivel véget is ér. – fejezem be, már roppantul zavar, hogy igent mondtam a látogatásra, és beengedtem a nővérek által. Jobban örültem volna, ha egyedül maradok, és nem zaklat, de úgy tűnik, hogy mi sosem fogunk már normálisan kommunikálni egymással. Folynak belőlem a szavak, amikor sértegetni kezd, és már nem bírom kontrollálni a dühömet sem. Annyira lekicsinylően beszél a történtekről, hogy nem kapok szikrát sem.
- Maga aztán tényleg nem ért meg. Tegyem túl magam rajta? Hallja Ön, hogy miket mond nekem? Egyfolytában arra akar kitérni, hogy ez semmiség, és valójában csak annyi bajom volt, hogy megműtöttek…olyan szívtelen…  - elfordítom a fejemet, legszívesebben üvöltenék, de nem tehetem meg, hiszen kórházban vagyunk, de a könnyek már gyűlnek a szemem sarkában, azonban nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy sírni lásson még egyszer. A széket visszateszi a helyére, és már fellélegeznék, hogy lelép, de közvetlen közelről támaszkodik meg a két lábam mellett, és átlépve a határokat a szemembe mondja az utolsó tőrdöfést. – Pont olyan híreket mondott Dr. Lester, ami egyenlő azzal, hogy nem állhatok színpadra…maga…takarodjon innen. – mutatok az ajtóra, de azon éppen ketten lépnek be. A tekintetem odavezetem az ismerős alakokra…és egyből eltörik nálam a mécses. A legjobbkor, vagy éppen a legrosszabbkor jöttek a szüleim, vagyis az édesanyám, és a mostohaapám. Egyetlen szó hagyja el az ajkaimat, és az anyám már szárnyal is felém. Nehéz lenne visszatartani az elmúlt hetek feszültségeit, amint leül az ágyam szélére, és óvó karjaiba zár. – Irina…hát mi történt veled? – percekig csak ráz a zokogás, nem bírok érdemben felelni senkinek sem. Anya a hátamat simogatja, mire észhez térek, és hüppögve pillantok át Szergejre, és a jelenlévő férfira is. – Menjen haza..látni se bírom. Menjen már… - anya megijed a hangnemváltásomtól, de végül Szergej lesz az, aki kinyitja az ajtót neki. – Elnézést, de nem gond, ha hármasban maradunk? – az angolja nem olyan jó, mégis érthető, talán szebben, mint az enyém. Anya magához von, érzi a belőlem áradó feszültséget, de addig nem fogok lenyugodni, amíg ő itt van. Amennyiben elment, akkor összetörve nézek anyára, aki nem kérdez többet egyelőre, csak az ölébe fekteti a fejemet, és a régi altatódalomat nem kezdi el dúdolni.

/Köszönöm a játékot.   /