Egy fazonhoz képest, aki az élete első felét azzal töltötte, hogy kitalálja, mit akar, majd a másik felében belepofozták, hogy azt úgyse kaphatja meg, és aki az első években olyan hevesen szabadulni akart a hadseregtől, hogy képes volt majdnem az életét tenni kockára a leszerelés reményében, majd alig akarta elhinni, mikor egy balesetet követően 2014-ben (immár a sereg helyett az ISAF kötelékéből) leszerelték... Szóval ahhoz képest egészen normális.
Tény: azért akarta leszereltetni magát, mert haza vágyott, a családjához.
Tény: a neje 2007-ben elhagyta, és mint kiderült, a fiuk nem is Lucasé, hanem a szeretőjéé. Úgyhogy már nem volt családja, akihez hazamenjen.
Tény: azt is hitte, nincs keresnivalója a seregben.
Tény: ezt többszörösen megcáfolták.
Tény: millió és egy lehetőséget kapott az élettől, a seregtől, hogy előrébb vigye.
Tény: elbaszta mindet.

Luke nem sokra vágyott az életében, először és mindenek előtt a biztonságra, másodszorra, hogy mindig legyen hideg sör a hűtőben, harmadjára meg a családjára. Ez Afganisztánban elég hamar eltűnt, és már csak az tartotta vissza, hogy végig kellett néznie saját legjobb barátja haldoklását, és rájött, hogy igazából nagyon, nagyon nem mer meghalni. Ha unod az életet, de félsz a haláltól, mi marad?
A mizantrópia, meg némi egészségtelen paranoia.
Első pillantásra a legtöbben inkább hátat fordítanak és valaki máshoz fordulnak segítségért vagy egy kis cukorért a kávéba, ha megpillantják. Igaz, ami igaz, nem túl bizalomgerjesztő az ábrázata, főleg, hogy a mosoly számára inkább gúnyos görbület, mintsem jókedv. A munkáját precízen végzi, teljes erőbedobással és odafigyelve, legalább abban a pár órában nem számít, hogy egyébként a szellemekkel, porcicákkal meg a démonjaival kergetőzik a saját lakásában Brooklynban, amitől azóta sem volt képes megszabadulni.
Nagyrészt életuntság és céltalanság jellemzi, jó adag cinizmussal és gúnyolódással keverve, amit meghint még egy adag seggfejséggel is. Nem azért, mert ne tehetne máshogy, vagy mert "ilyen, ilyennek kell elfogadni". Nem, valahol ebben találja meg az élvezetet;keresi a határokat, azt, hogy meddig mehet el. És egyébként sincs jobb szórakozása, mint mások idegein merengét járni.

2001. október 3.

”A háború olyan, mint egy kohó: vagy felemészt, vagy megedz.”
Az apám mondta ezt nekem. Azt nem állítom, hogy az ő szavai, mert nem volt túl literátus fazon, de az ő szájából minden úgy hangzott, mintha a saját kitalációja lenne: el tudta hitetni az emberekkel, hogy az övé. A vietnami háborúban szolgált; Saigon előtt nem sokkal jött haza. Azt hiszem, néha azt kívánta, bár csak akkor is ott lett volna, hogy valami baromira hősies halált halhasson, aztán a dögcéduláját meg egy amerikai zászlót hozhassanak díszegyenruhások az asszonykájának meg a kölykeinek.
Túlkompenzál, anya mindig ezt mondta. Mivel a papírjain nem Amerika van a születési helyeként, hanem az NDK, mivel nem amerikai (akkor sem, ha amerikait vett el), ezért eldöntötte, hogy mindenkinél amerikaibb lesz.
Vietnamban kurva meleg volt, de legalább esett néha. Kuvaitról azóta tudom, hogy a világ legmelegebb régiója; az ötven fok abszolút nem ritka nyáron. Ha elestél, az aszfalt úgy marta fel a bőrödet, mintha savas volna.
Egy hete érkeztünk meg a bázisra, és vártuk a parancsot. Ma megkaptuk: a tálibok ellen megyünk.
Nem én voltam az egyetlen, aki céltalanul, elveszetten sétált a táborban; néhányan nem kerülték meg az épületeket, hanem jószerivel egy helyben köröztek, egyértelművé téve az idegességet. Nem ez volt az általános hangulat, dehogy; körbenéztem, és a bázis tele volt kölykökkel, akikről alig lehetett elhinni, hogy már végeztek a középiskolában; de itt voltak, és ők harsogták a leghangosabban, miféle hőstetteket visznek majd véghez. Minden egységben volt legalább egy, aki váltig állította, személyesen fogja kinyírni Bin Ladent. Csak kerüljön a szemem elé, mondták. Fegyver se kell, puszta kézzel mutatom meg, milyen, ha Amerika visszavág!
A legtöbben rögtön a szeptemberi támadások után jelentkeztek a seregbe. Akadt néhány ismerős arc is, de a legtöbbünket szétosztottak; a sok, kezelhetetlen, feltüzelt újoncra kellett néhány öreg, aki visszafogja őket. ’95-ban léptem be a seregbe, úgyhogy majdnem veteránnak számítottam, ezért valahogy őrmestert csináltak belőlem. Mert voltam már bevetésen.
Kibaszott épületekre vigyáztunk, nem városokat foglaltunk el. Soha nem lőttek még rám, úgy igazán.
Az izzadtság a szemembe csorog, de már megszoktam, hogy nem látok tőle. Csak megyek tovább, előre; aztán mikor elérem a leszállópálya végét, sarkon fordulok, és vissza.
Azért jelentkeztem a seregbe, mert az apámnak már elege volt belőlem otthon, hogy nem akarok rendes munkát keresni, csak ideig-óráig dolgozom valamit. Szerinte az egyetem hülyeség, és ne hallgassak anyámra, mikor azzal tömi a fejem, hogy oda való vagyok. Mondjuk, akkor se lett volna pénzünk egyetemre, ha épp szeretett volna támogatni. Okos és udvarias, minden ismerős ezt mondogatta; de úgy tűnt, annyira mégsem voltam okos, hogy beudvariaskodjam magam egy ösztöndíjra. Ez volt a másik ok; az apám pedig csak örült, hogy végre mégis kiderül, fia van, nem egy negyedik lánya. Előtte mindig Anne férjét emlegette fiaként, de mióta beléptem a seregbe, mintha abbahagyta volna. Tavaly mellé ültetett Hálaadáskor; ha túlélném ezt a pár hónapot, talán idén már a pulykát is felvághatnám.
Már ha nem előbb vágnak fel engem pulyka módjára.
Befordulok a parkolóba, vagyis, ahogy annak hívjuk; ott vár az összes kibaszott gép a bevetésre. Vannak, akiket megnyugtatott a légi fölény, de engem nem. Egy emberre tudok lőni; a saját repülőinkre nem. Hallottam, hogy két hete valaki légi támadást kért egy hotelre, ahonnét lőttek rájuk; rosszul mérte fel a távot, túl közel voltak az épülethez, és az egyik srácot úgy fejbebaszta egy tégla, hogy még akkor is keresztbe állt a szeme, mikor idehozták.
Folyamatosan zúgnak el a gépek felettünk, a legtöbb csapatszállító; nem mindenki marad itt, vagy jön velünk. Több offenzíva; nagy számok. Izgatottnak kellene lennem, mint akinek pezseg a vére, de az enyém inkább meghűl.
Az egyetemi támogatás miatt léptem be; igaz, az már évekkel ezelőtt volt, de lassan úgy éreztem, az én egyetemi tanulmányaimnak már úgyis mindegy. Talán nem tartozom oda; de azt egészen biztosan tudom, hogy ide sem.
Úgyhogy nekidöntöm a fejem az apacs fekete vasának, beszívok négy nagy levegőt, és miközben a családomra gondolok – hogy hamarosan ott leszek – megrántom a helikopter oldalára erősített szíjat, a tonnás ajtó pedig mintha lassított felvételen indulna el a síneken.
Aztán odacsukja a jobb kezemet.

* * *

2001. október 31.

– Rosszabbal is kimentek már – közölte velem a medikus, egy fogpiszkálót csócsálva.
Még nem tértem egészen magamhoz az egy perccel korábbiaktól; hogy a kezem meggyógyult. Három hete döglöttem a bázison a forróságban, főleg az iktatásban segítettem, kávét főztem. Mindig, mikor új gép jött, kérdőn néztem rá; te leszel, aki hazaviszel? De nem, sosem az volt. Majd a következő, gondoltam. Ezen biztos nincs már hely.
A gipszre pillantottam, ami ott feküdt a zöld fémasztalon a karom mellett, és arra vágytam, hogy inkább tegye vissza. Már meg sem akartam vakarni a karomat, csak tegye vissza, és maradok kávét főzni.
– Fáj? – kérdezte, a hangsúlyából ítélve már nem elsőre.
– Ööö... Ja, igen. Nagyon – bólogattam nem túl meggyőzően.
Nem is sikerült meggyőznöm. Elém pattintott két, fehér dobozkát, olyat, amiben apa a dohányát tartotta a kocsiban. – Ebből vegyél be négyszer kettőt, attól majd nem érzed. És sok sikert.
Sok sikert. Mihez kell nekem siker? Szerencse? – Nem, én... Én nem megyek terepre.
A medikus rám pillantott, forgatott egyet a rágópálcikáján, és kipillantott a fullasztó sátron túl készülődő bázisra. Újra meg újra hallottuk a felbődülő motorok hangját. – A páncélosok két óra múlva indulnak. Úgy tudom, velük mész.
– Ez... Ez valami hiba lehet...Még a bögrémet sem tudom megfogni. És ezzel a kezemmel lövök!
Megvonta a vállát. – Akkor azt ajánlom, hogy tanulj meg a másikkal is. Boldog Halloweent. Ezt meg akarod tartani? – mutatta fel a telefirkált, szétvágott gipszet.


A hűtőrács hangos kattanással pattant a helyére. Itt minden hangos volt; mintha az utolsó homokszemet is arra tervezték volna, hogy ne tudj halkan lopakodni, hogy mindig mindenki jól tudja, épp merre jársz.
Észre sem veszem, hogy a hadnagy felénk sétál, míg Gerritsen oldalba nem könyököl. Épp időben fordulok meg a sarkam körül, hogy vigyázállásba helyezkedjünk.
– Pihenj – int unottan a felettesünk, úgy kérőzik a rágóján, mint egy tehén. Mintha ettől kevésbé számítana a leszokás ellen elkövetett bűnnek, hogy minden éjjel kioson a tiszti szállás mögé elszívni fél dobozzal. A karom felé bök. – Mit mondott a doki?
Lassúak a reflexeim. Nem fogom fel rögtön, hogy válaszolnom kellene, de a fenébe is, csak a meleg hatásának írják be; nem annak, hogy alkalmatlan vagyok. Mit kell megtenni itt azért, hogy alkalmatlannak nyilvánítsanak? – Minden rendben, szerinte.
– Készen áll csatlakozni az egysége többi tagjához a posztjukon, Rowe?
Nagyot nyelek a válasz előtt. – Én... Természetesen, Uram, igen, uram.
– A lófaszt állsz készen – közölte rezzenéstelen tekintettel. – De ez van, ez a háború... Senki sem áll készen rájuk.
Ahogy elnéztem a tankok csövére izgatott óvodásként firkáló katonákat, vitatkozni tudtam volna ezzel a kijelentéssel. És a fenébe is, a hadnagy megérezte.
– Ők csak azt hiszik, hogy készen állnak rá. És ez a legrosszabb fajta... Ezrednyi forrófejű kölyök, akinek még épp csak szőrösödik. – Ízléseset köpött oldalra, a rágójával együtt. – Ezért van szükség olyanokra, mint maga.
– Uram...?
– Eszes egy rohadék vagy te, Rowe. Eszesebb, mint a legtöbb, legalábbis... És hallgatnak rád.
– Ezek egy hordó vajra is hallgatnak, ha egyenruhát húzunk rájuk – vonta meg a vállát Gerritsen. – ... Minden tisztelettel.
– A fiúk megvannak?
– Büszkék és izgatottak, uram.
– Büszkék és izgatottak...
Mekkora kalap szar.
– Szép nap ez, hogy terepre menjünk – sóhajtotta végül a hadnagy, a napszemüvegjén megcsillant a fény. Azon, meg a kopasz fején. Nem is vettem észre, hogy rám néz, míg a kezemre nem mutatott. – Házas, Rowe?
– Igen.
Felröhögött. – Nem sokáig. – Majd sarkon fordult, és integetve tovább állt. – Készülődjetek gyorsabban, fiúk, mint a harmadik exnejem!


* * *

2007. július 4.
– Hogy érted azt, hogy elhagysz?
Szürreális elképzelés volt, ahogy ott álltam egy tálib, sárból és agyagból emelt szaros építmény tetején Afganisztánban, a civilizáció hiányát jelentő utcalámpák fénye helyett a csillagok alatt; a hátamon még éreztem a felszerelés húsz kilós súlyát, amit egész nap cipelnem kellett, a fogaim alatt homok ropogott...
És Alice közölte, hogy elhagy.
– Hadd ne kelljen kiabálnom, Luke, a gyerek alszik.
– A gyerek, hát pont erről beszélek! Hiszen Bobbie a mi fiunk, nem? Mégis, mit fog szólni, ha közlöd vele, hogy elhagytad az apját?
Néhány másodpercig csend volt a vonal másik felén.
– Nem hagytam el az apját.
– Ne ragadjunk le a szemantikánál, kérlek!... Alice?
Motyogott valamit. Nem tudom, hogy mit, hallottam, értettem, de a fülem sípolni kezdett. Mint mikor közölték, hogy Afganisztánba küldenek; most már egyáltalán nem is zavart a távoli fegyverropogás és robbanások visszhangja.
Nem válaszoltam neki, visszakérdezett, ez olyan ismeretlen emlékként él a fejemben. Aztán elül a csengés, mint mikor túl közel lőnek az automatával a fülednél. – Mi?
– Kérlek, Luke, ezt majd megbeszéljük itthon...
– Dehát elhagysz.
– Átjöhetsz.
– Mit mondtál?
– Hogy átjöhetsz.
– Előtte!
Mély sóhaj. És aztán elmondja, újra.


Percekkel azután is fogom a vastag, rádiószerű telefont, hogy bontotta a vonalt. A derékig érő mellvértre ülök, és magam elé meredek, valószínűleg épp azon rakás szerencsétlenség képét festve, aminek érzem is magam.
Annyiszor, de annyiszor próbáltam hazajutni. Próbáltam lefokoztatni magam, hogy kevésbé legyek szükséges, próbáltam sérülést okozni; nem halálosat, épp csak olyat, amitől hazaküldenek... Egyszer majdnem direkt engedtem el a kötelet, amin lecsúsztunk a Black Hawkokról. Csak Gary térített magamhoz, mikor meglökte a vállam, és azt kérdezte: minden oké, Sarge?
Szinte hallom is a hangját.
Ja, nem. Tényleg hallom.
Felkapom a fejem, és bambán meredek rá, ahogy a tetőre vezető fémajtót támasztja, mint a világ királya, meggyújtja fél kézzel a cigarettáját. – Mennyit hallottál?
– Eleget, hogy kihúzzam Alice-t a karácsonyi üdvözlőlapos listámról. – Már majdnem felröhögök, aztán elrúgom magam a korláttól, és megindulok felé. Egyetlen telefonunk van, mindenkinek várnia kell a sorára. Én már így is túl sokáig foglaltam. – Hé, ha akarsz róla beszélni...
– Anyáddal beszélj. – A mellkasához nyomtam azt a szart, kicsit ki is billentettem az egyensúlyából. Már félúton voltam a lépcsőn, mikor utánam szólt:
– Tényleg anyámat akarom hívni!