Nemrégiben egy vakrandevún...

Az étterembe lépve kellemes jázmin illat csapta meg az orromat ami elsősorban a kis asztalkák közepén elhelyezett pot pouri kosarakból származott. Ez volt életem harmadik vakrandija, amire engedtem magam rábeszélni, és ami úgy véltem éppen olyan csúfos és előre borítékolható kudarc lesz majd mint az összes többi. Sosem a partnerrel volt baj, hisz az urak többsége udvarias, kellemes modorú, remek beszélgető társnak bizonyult.A gond inkább velem volt, illetőleg azzal, ahogyan a randevúk befejeződtek. A gátlásaimat igyekeztem legyőzni, helyette még nagyobb falakat emeltem magam elé, nem hagyva senkinek, hogy átugorja azokat.
A ma esti férfit ugyanazon az oldalon keresztül szervezte le az anyám, amelyen az összes többi előzőt. Annyira nem akartam ezt az egészet, hogy még a levelezgetéssel sem bíbelődtem, így aztán a mama a kezébe vette az irányítást, én meg hagytam magam.Talán azért lehetett ez így, mert én magam is meg akartam találni a saját boldogságomat, csak talán rossz úton indultam el, és persze hagytam, hogy a saját gátlásaim, a saját életem egyetlen napjának csúfos emléke mindent beárnyékoljon. Úgy véltem elköltünk egy kellemes vacsorát, beszélgetünk és az est végén majd elbúcsúzunk egymástól, az én ajkaimon egy hamis ígérettel: legközelebb. Persze már akkor tudtam, hogy nem lesz legközelebb, amikor először megcsapta az orromat a jázmin illat, és egy kedves mosollyal üdvözöltem a ma esti randevú partneremet. A kezemet nyújtottam felé, széles mosolyom valódi volt és őszinte. Dave Tenton volt a neve, és egy szálloda beszerzési főkönyvelőjeként dolgozott. Ellenben én, aki a Presbyterian kórház kettes sürgősségi részlegének(ahol elsősorban égési sérülteket kezeltek)  egyszerű nővéreként tevékenykedtem. Noha nem mondható el, hogy unalmas a munkám, vagy ne lenne éppen tennivaló, ettől függetlenül anyám szerint csak magamat kínzom azzal, hogy éppen olyanokkal foglalkozom, amilyen én is voltam egykor. A pszichológusom szerint, akihez már vagy fél éve nem járok saját döntésem alapján, a régmúltban bekövetkezett tragédiát próbálom feldolgozni a választott munkámmal. Persze sikertelenül. Szerinte...noha egyre inkább és egyre keserűbben kell bevallanom magamnak is, hogy van ennek igazságtartalma. Különben miért pörögne folyamatosan a fejemben az, hogy az este végén idegesen, és kezeimet tördelve,zavart mosolyt biggyesztve ajkaim szegletébe, elküldöm majd a férfit? Nincs búcsúcsók, nincs egy italra meghívás. Semmi sem lesz, csak a mögöttem kattanó ajtó zárja,és a hátamat simogató ajtóm hűvöse, otthonom sötét csendjében. Megszoktam? Inkább csak elviselem, mert fogalmam sincs hogyan lehetne ebből kilábalni. Az ember alapvetően társas lény, és mondjon bárki bármit, foghatja vagy hazudhatja, hogy jó és igazán kielégítő számára a magány, ez egy hatalmas nagy hazugság. Ugyanakkor vannak tényezők, vannak bizonyos múltban bekövetkezett események, amelyek hirtelen és váratlan akadályokat gördítenek elénk annak tekintetében, hogy feloldjuk ezt a bizonyos egyedüllétet. Jelenleg egy helyben toporgom, és ilyen vakrandevúkkal reménykedem abban, hogy majd sikerül egyszer….hogy túllépek az egészen, hogy elfogadom azt, hogy bár külsőre és első ránézésre mindenki számára tökéletesnek tűnök, én tudom az igazságot. Lélekben és testben is összetörtem tíz évvel ezelőtt, köszönhetően a saját ostobaságomnak.
Dave italt rendel, elfogadom a választását, igazán mindegy mit iszok, úgyis csak a gyomromban keletkező görcs az ami leköti a figyelmem. Rólam kérdez, tudni szeretné mivel foglalkozom, hogyan élek….és én tudom, hogy a kérdések mögött ott feszül az a ki nem mondott gondolat, az a szerfelett természetes kíváncsiság, hogy egy ilyen nő mint én, miért kényszerül társkereső oldalak általi ismerkedésre? A néma kérdések helyett az elhangzottakra koncentrálok, kicsit talán zavarodottan nevetgélve, kicsit visszafogva információkat és az elhivatottságról meg arról beszélek neki, hogy a munkám az életem. Hogy ez jobb híjján van így, mélyen hallgatok. Nem volt ez mindig így, hiszen egész életemben cserfes és minden lében kanál kislány voltam, tininek pedig kifejezetten bulis, pörgős és a társaság krémjéhez tartozó. Egyszerű munkás család egyetlen gyermekeként amíg otthon megvoltam a szürke családtag szerepében, ellensúlyoztam azzal, hogy a suli elitjéhez tartozhattam. Fiúk, bulik, remek mozizások a lányokkal...mindezt felidézni olyan ma már, mintha nem is én lettem volna.
Egy téli éjszakán történt, abban az évben töltöttem a tizenötöt. Fáradtan érkeztem haza, anyáék azt hiszem vidéken voltak a nagyinál,, én azonban sosem bírtam meglenni abban az apatikus kisvárosi nyugalomban ami jellemezte a világukat. Akkoriban szívesen gyújtottam a lakásban illatgyertyákat...nem tudom, azt hiszem bolondos és gyerekes romantikus képzelgéseim egyik mellékhatásaként azt hittem, hogy ettől és a lágy fényektől egyszeriben eltűnik a világomra jellemző középszerűség. Hogy én is lehetek különleges...különlegesebb még annál is aminek gondolom magam. Fáradtan nyúltam el a kanapén, körülöttem tengernyi rózsa illatú gyertya fénye táncolt, mely aztán lassan egyetlen folyékony arany felhővé vált a szemeim előtt, végül már csak az illatot éreztem...sokkal később már azt sem. Talán a megmozduló takaró fuvallata lehetett az oka, talán csak figyelmetlen voltam.Egy hirtelen, és számomra nem is érzékelt mozdulat tíz éve megváltoztatott mindent. Nem ébredtem fel...már csak arra eszméltem, hogy az álmodott fájdalom valóságossá válik, hogy valaki, akinek a bőréből is keserű füst szag árad szorosan magához húz és azt mantrázza szüntelen, hogy nem lesz semmi baj….most már nem lesz. Amikor szemeimet nyitogatom, a plexiben viszontlátom eltorzult, fáradt vonásaimat, és egybefüggően látom az aranyfelhőt: lángol minden körülöttünk.
A fájdalom idővel enyhül, legalábbis ami a testet illeti, és a számtalan bőrátültetési műtétet követően egy teljesen megváltozott ember hagyta el a kórházat. Mintha a bőrömmel együtt a lelkemet is kicserélték volna.
Mindezt nem mondom el a velem szemben ülő Dave-nek ahogyan előtte a többieknek sem mondtam el. Magamra erőltetem a mosolyomat, és folytatom az életemet...bár azt hiszem egyszer végre tovább kellene jutni annál a bizonyos első randevúnál.
A desszert után nem sokkal elnézést kérek, de haza szeretnék menni, ő pedig udvariasan felajánlja, hogy hazavisz. Elfogadom. Az ajtó előtt diszkrét ölelés, és már sietek is fel a lépcsőn hátra sem nézve. Nincs búcsúcsók, nincs italra felhívás. Nincs második alkalom sem. Kattan a zár, a szobám csendjében elgondolkodom megint. Valahogyan változtatni kellene ezen.


Első kezelés, 2009. március 4.
Dr Whitaker rendelője, New York
A beteg: Kenzy Olsen, 16 éves

A kanapé bűn ronda volt. Átmenet egy gyomorrontás végtermékének színe és a sivatag homokjának rikító sárgája között. Ujjaim a keményített karfán pihentek, és nem voltam hajlandó felnézni az orvosra. Csak meredten figyeltem a szőnyeg széli kopott vörös rojtokat, és a szépen fényesített lakkcipőjét, amint visszatükröződik rajta a napfény. Kötelezően elrendelt kezelésre kell járnom aminek a végén majd megállapítják, hogy mennyire viselt meg az egész eset. Nagyjából annyira, amennyire egy embert megviselne, hogy kis híjján magára gyújtja a lakást, és ő maga is benn ég. Itt ücsörgök, ki tudja mióta, és ki tudja még hányszor fogok? A nevem elmondásán kívül eddig nem nagyon szólaltam meg és bár hallom a kérdéseket, és amikor megerősítést vár tőlem a doki bólintok is: igen, értettem, hallottam, csak éppen baromira nem akarok rájuk válaszolni. Az első kérdés amire felkapom a fejem, és rosszallóan ráncolom a homlokomat, ajkaimat vékonnyá paszírozom, és láthatóan dühösen szorulnak ökölbe a kézfejeim, a puszta feltételezéstől is.
- Szándékosan okoztad a tüzet, Kenzy? Ez az ami bánt, ami miatt nem akarsz nekem semmit mondani?
A fejemet rázom, láthatóan még mindig nem csillapodom, bosszant, hogy egyáltalán fel merte tenni ezt a kérdést. Népszerű vagyok, rengeteg a barátom, van egy fiúm is, akivel már öt hónapja járok, nagy szerelem, a legnagyobb….még az iskola udvarán álló padba is belevéstük a nevünk monogramját, és jövőre elmegyünk majd a Lakat Szigetre, hogy a saját szerelem lakatunkat feltegyük. Ott van a továbbtanulásom, hogy majd egyszer orvos legyek, és gyerekeket segítsek a világra, vagy én legyek aki felfedezi hogyan lehet nők ezreit megmenteni a méhnyakráktól...mégis hogy a pokolba jut valakinek az eszébe, hogy egy ilyen élet mellett magamra akarnám gyújtani a lakást, hogy a lehető legfájdalmasabb halált haljam?
- Nem gondolja, hogy akkor másképpen csináltam volna?
- És hogyan?
Félrebillent a fejem és egy egész percig komolyan fontolóra vettem, hogy ebben a szobában nem nekem vannak igazán problémáim, hanem a dokinak.
- Miért, maga hogy csinálta volna? Nekem-nincsenek-öngyilkos-hajlamaim.- szépen, tagoltan, szájba rágósan ejtettem ki az utolsó mondatot, mintha éppen arról magyaráznék neki, hogy az ég kék, és nem igaz, hogy ő ezt nem látja.
- Szóval a kérdésére a válaszom: nem, nem szándékosan okoztam a tüzet. És nem bánt semmi! Miért nem hagy senki ezzel békén? Azt sem értem miért kell idejönnöm? Csak….csak én csak...úgy akarok élni mint azelőtt!- észre sem vettem, hogy a végére kapkodom a levegőt, és pokoli nagy nehézségek árán tudom csak visszatartani, hogy ne bőgjem el menten magam ott helyben. Persze, hogy érzékenyen érintett az egész, persze, hogy nem szívesen beszélek arról, hogy műtétek sorozatán vagyok túl, mégsem lesz a testem olyan amilyen volt. Hogy a fiúm, akivel öt hónapja jártam az első nap még bejött hozzám látogatóba, után már nem...hogy a barátaim hovatovább kínosnak érezték, hogy  a csinos és divatos holmijaikban ott ácsorogjanak a beteg ágyam mellett és azt kérdezgessék, hogy mikor engednek végre ki? Minden megváltozott, csak éppen az én gondolataim, a vágyaim az életemet illetően nem változtak. Ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Olyan mintha egy tűzben elolvadt élet közepén csücsülnék, és arra várnék, hogy az egész majd újra felépül magától, és én csak azt gondolom, hogy ott vagyok a kanapén, és álmodtam...mindent csak álmodtam. De amikor felpillantok, és a doki szemeibe nézek, ugyanazt a sajnálatot látom benne, amit mindenkiében az utóbbi időben.A renyhén lebiggyedő szemhéjat, a szinte kölyökkutyákat megszégyenítő kerek szemeket, és annyi részvétet amely egy tömegsírnak elég lenne. A pillantása azonban nem az én íriszeimet kutatja, hanem valahova a jobb vállam irányába néz.Könnyű orgonaszín tavaszi pántos felsőm alól babarózsaszínben világlik ki az egyik friss hegesedésem. A kanapén pihenő kardigánomért nyúlok és zavarodottan a vállamra terítem. Az orvos bocsánatkérően pillant félre, de már késő. Újabb hallgatásba bocsátkozom, melyet aztán kezelésről kezelésre, napról napra bontogatott le….nyolc éven keresztül.

Utolsó kezelés, 2017. december 20.
Dr Whitaker rendelője, New York
A beteg: Kenzy Olsen, 25 éves

A rendelő és a szoba berendezése úgy egy éve teljesen megváltozott. A korábbi borzalmas homok színeket nyugtató almazöldre és kobalt kékre cserélték, több lett benn a bambusz és a zöld növényzet. Az egésznek volt egy kis keleties hatása. A dokira nagy benyomást tett, hogy néhány hónapot Japánban tölthetett egy orvos továbbképzésen. Egy valami nem változott a nyolc év alatt sem: még mindig ideges voltam ha ide kellett jönni. Már nem csak azért ami történt, hanem mert pontosan az ellenkezőjét érték el ezek a kezelések. Nem feldolgoztam, hanem minden egyes alkalommal újra éltem az egészet. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy nem jövök többé. Jó ideje már amúgy sem kötelező jelleggel jártam Dr Whitaker rendelőjébe, hanem mert azt reméltem, még mindig és egyre kitartóbban, hogy segíthet rajtam. Aztán ez a kitartásom fogyatkozott, és rádöbbentem, hogy nem külső személytől kellene várnom a változást, hanem magamtól.
Végighúztam a tenyerem a kanapén. A méregzöld bársony tapintása kellemes volt és egy ponton az anyag egész forró volt, ekkor riadtan kaptam el onnan a kezemet. Oldalra fordulva fedeztem fel, hogy egy kandalló áll a szobában, amelyben a lángok barátságosan pattogtak, falták a kupacba rakott tüzifát. Másnak barátságos lett volna….nekem azonban nem tűnt annak. A doki észrevette a riadalmat a szemeimben és egy mozdulattal a kandalló elé húzta a hőfogó-t. Némiképp jobb lett.
- Ahogyan hallom az aszisztensemtől, ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk, Kenzy. Nem szeretnél többé jönni hozzám. Igaz, nem is kötelez már egy ideje rá senki.-emelte fel maga mellett a kezét, nyitott tenyerével mintegy mentegetőzve felém. Bólintottam de nem feleltem. Tudja, hogy így van, felesleges erről bármit is magyarázni.
- Egy utolsó kérdést engedj még meg nekem. Álmodsz még róla?- kissé meglepett a kérdés, de tudtam, hogy mire is gondol pontosan.
- Igen.-kurtán és szűkszavúan feleltem, pontosan tudjuk mindketten, hogy mire….hogy kire gondol.
- És annyi idő után soha nem kerested meg őt?-a fejemet ráztam.
- Nem….de szerintem tudja, hogy hálás vagyok neki. Tudnia kell! Neki a munkája volt, nekem az életem.
- Gondolod, hogy így könnyebb lesz? Segítség nélkül?
- Azt hiszem...eljött az ideje, hogy védőháló nélkül egyensúlyozzak át a szakadékon. Másképp soha nem fogom megtudni. Túl sok idő és túl sok amit elvesztegettem. Más módja is van, nem csupán az, hogy magához járok. És az igazat megvallva...itt inkább csak emlékezem. Én azonban felejteni akarok.
- A plexi sisakot is?
- Azt nem. Azt az egyet nem.
Csend lett a szobában. Olyan csend, mint az első alkalommal, amikor idejöttem és a bemutatkozásom után hosszú ideig meg sem szólaltam. De ez a csend most más volt. Ennek már súlya volt. Nyolc évnyi súlya.