Barátságos, kedves embernek vallom magam, de igazság szerint a legtöbb esetben, csak színjátékot játszom. Nem érzem magam jól idegenek között vagy tömegben, mert nem tudom elengedni magam és hát vannak bizonyos fóbiáim is. Például tömegiszony, klausztrofóbia, arachnofóbia, tériszony... Egy gyerekkori élménynek köszönhetően pedig bepánikolok a tűzijáték és hasonló hangos dolgok hallatán, de erről majd később.
Imádom a természetet és az állatokat, ezért is dolgozok az állatkertben és vagyok azon, hogy egyszer állatorvos legyen belőlem vagy épp túravezető, ha a terveim nem úgy sikerülnek. Van A és B tervem is, igen. Az ember sosem készülhet fel eléggé az élet buktatóira, de mindig fel kell állnia és tovább haladni. Legalábbis, a nagyapám mindig ezt hajtogatta, én pedig eszerint próbálok élni.
Egyetemista létemre nem sok bulira járok, mert a tanulást fontosabbnak tartom, emiatt pedig már megjegyezték páran, hogy olyan kis magamnak való vagyok. Alapból a bulikat nem csípem, de természetesen van, hogy mégis el tudnak rángatni valahova. Mégis, többre tartom a popcornozós estéket, vagy épp a kerti sütőgetéseket, ahol csak azok vesznek körül, akiket ismerek és szeretek.
Dolgok, amiket szeretek: víz (hála az égnek, attól nem félek), fotózás, zenélés, pizza, naplemente (pedig félek a sötétben is), könyvek, hamburger, coca cola (a pepsit utálom), biciklizés, Central Park, Leonardo Dicaprio (nem tehetek róla), tisztaság (nem betegesen) , strandröplabda, jégkása stb.
Dolgok, amiket nem szeretek: tömeg, sötét, bohócok, vidámpark, pókok, szusi, garbó, próba babák és minden egyéb babák, Pepsi, tű, vattacukor stb...



Kezemet tördelve ücsörgök a rendelő várójában, miközben hol az új dokim névtábláját, hol a falon csüngő Picasso utánzatot szugerálom. Említettem már, hogy nem szeretek új embereket megismerni? Baromira stresszelek ilyenkor, úgyhogy míg másoknak mániája az ismerkedés, én legszívesebben a családomon kívül soha nem is állnék szóba senki mással. Izzadok, a szívem durván vadul kalapál és volt már példa arra is, hogy elájultam. Ennek köszönhetően elkönyveltek egy alamuszi csodabogárnak és mindennapossá váltak a csúfolódások is, bár a mostani ijedtségem már meg se közelíti azt, amilyen egykor volt. Mrs Lowell rengeteget segített nekem az évek során. Ha ő nincs, talán egyetemre se megyek soha, mint ahogy arra is ő beszélt rá, hogy jöjjek el Bostonból, íratkozzak át az itteni egyetemre és lakjak külön a szüleimtől, hogy kimozduljak kicsit a komfortzónámból. Ő ajánlotta Miss Woods-ot is, aki vár nincs olyan régóta a pályán, mint az előző dokim, mégis, már most rendkívül elismert a szakmájában.
-Grace! Gyere nyugodtan!- les ki az ajtón, mire felpattanok és követem be az otthonosan berendezett irodájába. -Ne haragudj, hogy megvárattalak. Fontos telefonom volt, de most már csakis rád figyelek. Hogy vagy? - kérdezi barátságos mosollyal az arcán, én pedig továbbra is a kezemet tördelve foglalom el az egyik fotelt vele szemben. Igyekszem mosolyt erőltetni magamra és eljátszani, hogy minden rendben, pedig valójában ki vagyok bukva. Túl idegen és túl új nekem még minden, viszont muszáj voltam ezt meglépni, mert Mrs Lowell meggyőzte a szüleimet, hogy, ha most nem teszünk a pánikbetegségeim és a fóbiáim ellen, később csak rosszabb lesz, bár szerintem ez hülyeség. Annál rosszabb, mint amilyen eddig is volt, már nem lehet.
-Semmi gond. Nem sietek sehova. -mosolyodok el barátságosan, mire ő hosszan rám pillant - a frász kerülget attól, amikor így néznek rám, mert tudom, hogy épp olvasnak bennem-, majd előveszi az aktámat, amit már az előző alkalommal neki álltunk együtt átbeszélni. Na persze nem azt a részt, ahol Mrs Lowell leírta a véleményét, mert azt maximum csak kiindulópontnak tekinti, hanem azt, amiben az életemről van szó.
-Köszönöm! Most pedig, beszélgessünk egy kicsit. -lapozgat bele a köteg papírba, én pedig nagyot nyelek és megnyalom kiszáradt ajkaimat egy bólintás kíséretében. Utálom, hogy mindentől félek és, hogy olyan hétköznapi dolgoktól kiborulok, mint például bevásárlás egy nagyobb boltban és hasonlók. Normális akarok lenni és ez az egy dolog az, ami arra késztet, hogy újra meg újra megerőszakoljam magam ezekkel a beszélgetésekkel. Most mondjuk annyival rosszabb az egész, hogy biztos vagyok benne, Miss Woods azt fogja kérni, hogy meséljek el mindent, amiket egyszer már Mrs Lowellnek elmeséltem.
-Tudod, Grace, én annak a híve vagyok, hogy a sebeken lévő ragtapaszoktól jobb hirtelen és gyorsan megszabadulni, hiszen akkor, abban a pillanatban ez borzalmas fájdalmat tud okozni, mégis, utána gyorsan enyhülni kezd az egész, míg végül nem marad más, mint egy heg, egy aprócska emlék. Persze, ha egy páciensnek ez túl durva, lassabban is haladhatunk, így most meg kell kérdeznem, neked melyik verzió a szimpatikusabb? - mosolyog rám gyengéden, holott nagyon jól tudom, hogy a válaszomtól függetlenül úgyis azt fogja tenni, amit ő jónak gondol. Csupán úgy tesz, mintha lenne választási lehetőségem.
-Azt hiszem, a hirtelen letépős verzió jó lesz. - motyogom halkan, gyenge, erőtlen hanggal, ami még nekem is rohadtul szánalmasnak hat. Még ettől a nőtől is be vagyok rezelve, pedig nagyon aranyos volt már az első alkalommal is. Úgy szeretnék végre normális ember lenni.
-Remek.- csapja össze mosolyogva a tenyereit és kényelmesen hátra dől a székén egy apró jegyzetfüzettel a kezében. -Mivel a múltkor már nem maradt rá időnk - ráadásul nem is akartam ajtóstól rontani a házba -, most szeretném, ha mesélnél arról az ominózus esetről, ami megváltoztatta az életedet. - közli ezt úgy, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, de számomra egyáltalán nem az. Sokáig nem is emlékeztem az egészre és, csupán Mrs Lowell kitartó munkájának köszönhető, hogy elő tudta vakarni az emlékeim közül. Bár azóta se tudom eldönteni, hogy jó avagy rossz-e, hogy sikerült neki, mert akárhányszor szoba kerül, a gyomrom pingpong labda méretűre zsugorodik, a szívem vadul kalapálni kezd és rögtön lever a víz, ahogy most is.
Remegő kezeimet a comjaimra simítom, miközben alsó ajkamat rágcsálom, végül nagy nehezen bólintok egyet és Miss Woods barátságos, nyílt barna tekintetére bámulok, mielőtt lehunynám a szemeimet.
Emlékszem a Backstreet Boys dalra, ami a lánchintánál szólt. Emlékszem a gyerekek csilingelő nevetésére és a vattacukor émelyítően édes illatára. Az öcsém, Justin, a játékpisztolyt csattogtatta, melyből tapadókorongos lövedék jött ki, ha épp apa el nem vette őket, hogy ne zavarjon meg vele senkit. Akkor épp csak üresen szórakozott vele és folyamatosan Brumi urat, a hatalmas mackómat vette célba, amit előtte fél órával nyert nekem apa a céllövöldében és baromi cuki, kék csokornyakkendő díszelgett a nyakában. Majdnem akkora volt, mint én.
Anya mosolyogva, apával karöltve sétált mögöttünk pár méterrel, miközben én elbújtam a vattacukros kocsi mögött, hogy Justin ne találjon ránk. Az árus egy cinkos mosoly és egy kacsintás kíséretében vette tudomásul, hogy ott bújkálok én pedig kuncogva vártam, hogy vajon melyik oldalról fog előugrani az öcsém. Pár pillanattal később hatalmas sikítozás és fegyverropogás zavarta meg az idilli hangulatot. Másodpercek alatt lett a nyugodt, nevetgélő emberekből pánikba esett, sikítozó tömeg, akik mindent eltiporva próbálták menteni az életüket. Riadtan álltam fel és pillantottam körbe Justin nevét kiabálva, vagy épp a szüleimet keresve, de mindenhol csak kétségbeesett arcokat, zokogó gyerekeket és aggódva kiabáló szülőket láttam. Számomra idegen neveket kiabáltak össze-vissza, így az én hangom, ami Justint szólítgatta, teljesen elhalt. Elindultam arra, ahol legutóbb láttam, de ide-oda lökdöstek és egyszer még el is estem, minek köszönhetően megtaposták a kezemet és a hátamon is átgyalogolt valaki, míg egy erős kéz meg nem ragadott és odébb nem húzott onnan, hogy aztán a céldobó pult mögé rántson magával. Egy fiatal srác volt az, nálam alig lehetett három-négy évvel idősebb és tudom, hogy valamivel korábban láttam az egyik standnál. Ijedten lapultunk háttal a falnak és én próbáltam kimászni onnan, hogy a családom felkeresésére induljak, de a srác visszahúzott, majd a fegyverropogás újra keresztül szelte a sikítozást és a stand oldalát is. Éles fájdalom hasított az derekamba, ahogy odakaptam meleg, ragacsos nedvesség terült szét kezemen, de meg se tudtam nézni, mert a fiú megragadott és felrántott a földről, hogy odébb cibáljon a hotdogosig. Ott aztán belökött az egyik alsó szekrénybe és rám csukta az ajtót én pedig magamra maradtam a fájdalmammal, a félelmeimmel és a tanácstalanságommal. Valamivel később elhalkult a tömeg és szirénák hangja szűrődött be a korom sötét lukba, de én már csak aludni akartam és megfeledkezni a fájdalmaimról. Az elmém folyamatosan ugyanazt a pár kérdést ismételgette: hol van anya és apa? Hol van az öcsém? Mi történt itt? Végül valószínűleg elaludtam, mert már csak a kórházban tértem magamhoz két nappal később, ahol elmondták, hogy az anyám kómában van az öcsém pedig halott.
Észre se vettem, hogy idő közben a hangom egy oktávval magasabb lett, hisztérikus nyöszörgéssé változott, miközben heves zokogás rázza a vállaimat. Tizenhat éves voltam akkor és azóta is utálom Kaliforniát és a Pacific Islandet, ahova Justin születésnapjára utaztunk el. Az utolsóra.