Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Kettőt és könnyebbet! Igazából az is megfordult a fejemben, aztán úgy voltam vele, ha már fizettem érte, akkor maradok, aztán legrosszabb esetben főzök meg kajálok egyedül. – vallottam be egy vállvonás kíséretében, mert ha hazamegyek, ennyi erővel simán kidobhattam volna a pénzt az asztalon, aztán megspórolok magamnak egy kört. Igaz, hogy odáig így sem jutottam el a főzős esten, hogy egyek is valamit, de ha úgy nézzük, még mindig megérte maradni. Ki tudja, hogy amúgy találkoztunk-e volna valaha is? Mert hiába, hogy hasonló az érdeklődés, de azért a sport világán belül elég más területen mozgunk mindketten.
- Hmm, végül is, ez se rossz megközelítés. Együtt tudok érezni vele. – attól függetlenül, hogy a csapatjátékot jobban élvezem, mintsem egyedül küzdeni, azért volt már szerencsém olyan játékostársakat kifogni a medencében, hogy jajj… Sőt, akárhányszor egy csapattagtól búcsút veszünk, vagy valaki új érkezik, idő kell hozzá, hogy megszokjuk az új felállást, egymás játékstílusát.
- Wow, nem is tudtam, hogy ennyire csíped a filmeket. – utalok az egész Star Wars világra, elvégre legyünk őszinték, többnyire a srácok szoktak oda meg vissza belezúgni, lányok között viszonylag ritka, hogy valaki látta az összes részt. Hát még az, hogy tetszett is neki, vagy ennyire ismeri!
- Tudod, a rutin meg az évek. – jegyzem meg némi álszerénységgel, mert a fenébe is, ha sportolóként semmi önbizalmad nincs, akkor inkább menj el valami általános iskolába tesit oktatni… ha meg valamit el akarsz érni az életben, ki fog benned hinni, ha te magad sem? Szóval jah, a végeredményt illetően is magabiztos vagyok, maximum nagy pofára esés lesz belőle.
- Rúdtánc? Ugyan már, nem vagyunk kis gimnazisták, ettől csak tudunk jobbat is. – csóválom meg a fejem, mert olyan tipikus, hogy egyből ezzel jön... mondjuk így hirtelen nem is tudom, hogy ha nyerek, milyen szívességgel hajtanám be rajta a tartozását, de majd fájjon a fejem ezen, ha már ott tartunk. Ki tudja, valami jó biztos eszembe jut mire kell, egyébként meg, nem baj az, ha egy idegen városban elkezded gyűjteni a „szívességeket”.
- Persze, azok mindig. Bár ha azt nézzük, hogy milyen gyorsan nyitnak, majd zárnak be manapság üzletek, a szülővárosomban is mindig ér valami meglepetés, akárhányszor hazalátogatok. Hiába, hogy az életem nagy részét ott éltem. – teszem szóvá, igaz, az hozzátartozik a valósághoz, hogy inkább a gyerekkoromat meg a kisiskolás éveket töltöttem ott, az utóbbi években inkább külföldön éltem, és csak néha-néha látogattam haza. Van, ami semmit sem változott azóta sem, és van olyan része a városnak, ahol még én is eltévednék…
- Oké, hiszek neked! Majd észben tartom, aztán ha egyszer úgy adódik, kipróbálom. – tárolom el az információt magamnak, a többi meg majd elválik még, hogy mikor sikerül alkalmat keríteni rá, vagy épp mikor járok erre legközelebb. Oké, a holnapot leszámítva, mert ha már ma itt éjszakázik a motorom a garázsában, nekem se kéne itt felejteni hetekre… egyrészt, mert ne kelljen kerülgetnie, másrészt, mert én is jobban csípem a motorral közlekedést, mintsem a buszozást a szokásos reggeli heringparti közepette.
- Igen… valahogy úgy, mint ti a baseballal. – mosolyodok el, mert milyen érdekes ismét, ami nálunk ennyire népszerű és közkedvelt, itt, egy ekkora országban alig ismerik, és fordítva… Mondjuk nem mondom, rögbi-játékosként valószínűleg nagyobb választék lett volna a csapatok között, mint a vízilabda esetében volt… Úgy tűnik, az úszás sokkal népszerűbb. Na meg az ilyen „zabáljuk betegre magunkat” megmérettetések, mint amilyenre most készülünk. Igaz, hogy nem hivatalos sport – még, nem is értem miért – de népszerűségben bőven túltesz sokon!
Mondjuk nem tagadom, azért kissé kiül az arcomra az értetlenség, kérdő tekintettel sandítok Minnie felé, hogy az ő keze van a dologban? Amikor kiderül, hogy nem csak kettesben fogjuk lemeccselni egymás között szép csendesen, csirkeszárnyakba fulladva, hogy melyikünk a jobb, hanem előkerül egy számláló, egy „bíró”, jön a szabályok ismertetése, és mielőtt kettőt pislognék, már kész szurkolói tábor formálódik mindkettőnk mögött. Ezt nevezem! Nagyjából annyira marad időnk, hogy az egyik szurkoló kérdésére még elárulom a becenevem – „Balu”, azzal még ők is egész könnyen megbirkóznak, a „Balázs”-ba már jóval több ember nyelve törne bele, a családnevemet hallva meg instant kiégnének…
Még egy gyors bókolás-kézfogás, mielőtt belekezdenénk, utána azonban, ahogy megkapjuk a jelet, már neki is esek az előttünk heverő, hatalmas halom, elpusztításra váró csirkeszárnynak. Az első pár darab után még nem is igazán foglalkozok vele, hogy mi az állás, igyekszem kihasználni a kezdeti lendületet, elvégre fél órás a verseny, és a teltség érzet úgy 20 perc után kezd kialakulni az emberben… ergo akárcsak úszásnál, a jó hajrá sokat tud dobni a dolgon, pláne, hogy a végéig úgy is lehetetlen lenne tartani ezt a tempót. Mellé azért termelem befelé a savanyúságot is, ahogy az üdítő is fogy apránként, az első megdöbbenés pedig akkor jön, amikor a számlálókra pillantva realizálom, hogy basszus… ahogy képest, hogy a csaj szinte a kabátzsebemben is elférne, alig egy pár darabbal van lemaradva, sőt! Miközben elámulva a teljesítményén akaratlanul is elbambulok-belassulok, még utol is ér! Mégis, hová a fenébe tűnteti el azt a sok kaját?! Ha nem lenne egy külön bírónk, még megvádolhatnám azzal, hogy biztosan csal, vagy az asztal alá süllyeszti minden x-edik darabot, de így?
Amikor ráadás gyanánt még le is hagy, nem is tudom, hogy a pillanatnyi pánik, vagy a vereséget oly nehezen viselő büszkeségem és versenyszellemem az, amelyik dominánsabb, de aztán hamar eldől az utóbbi javára a kérdés – úgy tűnik, végre emberemre akadtam! És nem egy hozzám hasonló termetű sportolóban, hanem egy ilyen pöttöm csajban, ami pláne érdekessé teszi a versengést. Ha nem lenne tétje a dolognak, talán – talán, nagyon talán, de csak mert kedvelem – hagynám nyerni, így viszont megpróbálom összekapni magam egy utolsó nagy hajrára, hogy ha nem is sokkal, de egy hajszálnyival csak beelőzzem a célegyenesben, mielőtt letelne az idő.
Nem mondom, a korábbi szurkolói tábor üdvrivalgása után kissé rémisztő ez a hirtelen beállt csend, amit szinte vágni lehet, ahol valahol az is, hogy alig 1-2 darabon múlt a győzelmem annak ellenére, hogy tényleg éhes voltam, és komolyan odatettem magam a versenyben, nem csak fél vállról véve falatozgattam, akár egy megszokott hétköznap vacsoránál…
- Köszi Cini Minis, de neked se lehet okod panaszra, egyáltalán! – bólintok elismerően a mellette heverő csontkupac, meg a számláló felé biccentve, miközben viszonzom a zsíros-maszatos-csirkés kézfogását – Na mi az, csak nem megint ki akarsz kapni? – kérdezek vissza szemtelenül, még ha így hirtelen nem is vagyok biztos benne, hogy legközelebb meg nem én csúsznék le épp, az aranyéremről. Ezt sikerült megnyerni, úgyhogy már csak ezért is jól esik bosszantani egy kicsit attól függetlenül, hogy mit hoz a jövő.
- Hmm, nem is tudom, így mindenki előtt? Mondjuk… ez az előbbi úgy hangzott, mint ha szívesen tartanál egy hét húsmentes, salátás méregtelenítést, az biztos segítene megemészteni. – jegyzem meg ártatlan tekintettel, mert igaz, sok mindent nem tudok róla, de a maiak után sejtem, mennyire lenne oda meg vissza egy ilyen „nyereményért”.
- Na jó, nem vagyok én ilyen szívtelen dög, jó lesz az a kívánság még később is. – dőlök hátra a székemen, elégedetten szusszanva, a maradék üdítőmet kortyolgatva. Mert hogy csirkeszárnyból most így többet nem bírnék leküzdeni, csak a szemem kívánja, az is biztos.
- Már ha persze neked nem gond. Nem felejtettem ám el a névjegykártyádat! – teszem hozzá, egy olyan „rajtad tartom ám a szemem!” mozdulattal, mert oké, hogy tudom a nevét, a törzshelyét, nemsokára a lakhelyét is, így annyira nehéz csak nem lenne a nyomára bukkanni. Maximum, ha pechesebb szériám van, mindig pont olyankor keverednék erre, amikor épp nincs otthon…

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Ezt most úgy mondtad, mintha minden mást már tudnál rólam! Pedig tele vagyok ám titkokkal! - nevetek fel jóízűen, amikor meglepődik a filmes műveltségemen. Mit várt? Én pici pónimat meg Hamupipőkét egy olyan csajtól, aki állandóan sport közvetítéseket néz, és mindene a benzingőz?
- Tetszik ez a magabiztosság. Lehet nem is lennél ilyen égimeszelő, csak az orrod, hogy ilyen magasan hordod… emiatt tűnsz olyan nagynak! - cukkolom egy kicsit tovább, talán nem túl bölcsen, mert ki tudja mennyit bír. Még sosem láttam enni, így azt sem tudhatom, hogy milyen feneketlen bendője lehet. Pfff, ugyan már, lehetetlenség, hogy nálam többet! Képtelenség!
- Tudok jobbat, ami azt illeti, és már ki is találtam neked valami nagyon jó kis feladatot. - nyalom meg a számat némiképp kihívóan, incselkedve. Természetesen tudom mit szeretnék, de igazából ő volt az, aki nyereményt is kitalált a kis versenyünk mellé, így nem csoda ha egyből el is kezdtem gondolatban dörzsölgetni a tenyerem.
- Hát, itt a törzshelyek legalább jól működnek, nekem legalábbis van olyan kis pékség ahová gyerekkorom óta járok. Fahéjas csigában egyszerűen verhetetlenek, szinte már megéri ennyit utazni érte! - mert hát nem éppen a szomszéd utcában van a hely. Mégis néha gondolok egy nagyot és elkocogok odáig, hogy aztán egyek egy-két (tucat) fahéjas csigát, és a rosszullét határán haza kocogjak vagy ha tényleg túl sokat ettem akkor taxizzak. Milyen lehet az a kis város ahonnan jött? El sem tudom képzelni, biztos aprócska épületek, fehér léckerítések, rendezett udvar, állatok a kertekben, a háttérben zöld mezők, havas hegycsúcsok, az emberek maguknak sütik a bagelt és házi barbecue szósszal sütik a husikat. Valahogy így képzelem, persze egészen biztosan tévesen.
- Szerintem én már legkésőbb holnap kipróbálom. Újra próbálom. - jegyzem meg vigyorogva. Az tuti, hogy holnap is találkozunk majd, hiszen nálam lesz a motorja. Nem tud tőlem könnyen szabadulni, de igaz ami igaz, nem is bánom a dolgot.
- Nézd a jobbik oldalát, legalább nem drukkolunk egymás ellen. - mosolygok mint a vadalma, de közben már érkeznek is a versenyzés kiegészítői, és nem marad időnk csevegni sem.
A törzsvendégek tudják, hogy nem először csinálom ezt, így elég sokan beállnak mögém. Aztán vagy szimpátiából, vagy a fair play kedvéért, de a vendégsereg másik fele Balu mögött foglal helyet. Nem mondom, megnéztem volna ahogy szenvednek egy sort a “Balázs”-zsal, de a srác ügyesen megoldotta a dolgot, nem kell nekik mindent tudni. Elraktároztam a kis koponyámban a Balut is biztos ami biztos, bár nekem a Balázs jobban tetszik. Az tetszik benne legjobban, hogy ki tudom mondani pedig nem egyszerű.
Maga az evés nem újdonság, és tulajdonképpen szórakoztató is lenne, ha egy a nagyfiú nem indított volna olyan erősen. Azt hittem laza falatozgatás lesz, ehelyett az első perctől nekem is komolyan kellett vennem őt. Többször is elmosolyodtam amikor felé pillantottam, mert egyszerűen imádom, hogy nem hagy nyerni. Nem tesz bele egy hercegnőknek való plüssel bélelt fiókba, hanem felveszi a kesztyűt és győzni akar. Talán túlságosan is, de mégis imponál a dolog. Végre valaki aki nem szerénykedik meg vajszívűsködik velem!
Meglep, hogy pont a hajrában megelőzött, és nem tagadom, csalódott is vagyok. Teli hassal, egyéni rekorddal úgy érzem, mindent megtettem. Mégis kevésnek bizonyult. A kezem és az arcom is maszatos, úgy nyúlok felé, hogy gratuláljak ahogy illik.
- A legjobban hoztad ki belőlem Superman, ennyit még sose gyűrtem le! - felelem mosolyogva, majd amikor megint cinkel, legszívesebben belekönyölölnék a pocakjába. - Vagy éppen ez volt a beetetés, és legközelebb már nagyobb téttel szeretnék nyerni. Erre még nem gondoltál? - nem mintha tudnék a közeljövőben hasonló mennyiséget enni, holnap háromszoros távot kéne futnom, hogy legalábbis a felét lemozogjam ennek a többlet kalóriának.
- Szó sem lehet róla! - összevonom egy kissé a szemöldököm, mert a vega életmód… komolyan ennyire ki akar velem cseszni? Mert akkor megverem. Nem tudom még, hogy hogyan, de megtalálom a módját!
- Később? Hm! Kezded felcsigázni a kíváncsiságomat, de feltételezem a végtelenségig úgysem tartod talonban. Remélem elég kreatív leszel. - nem félek egyáltalán, mert ha olyasmit talál ki ami átlépi a határt, úgyis elküldöm a sunyiba. De tényleg. Egyébként meg rendes pasinak tűnik, úgyse szívatna meg olyan nagyon. Gondolom. Bár, ez a vega hét ad némi okot aggodalomra.
Megtörlöm a kezem, mielőtt még a zsebembe nyúlnék, és egy névjegyet pecálok elő. Semmi minta, se rajz se semmi, csak az összes létező elérhetőségem, email, céges email, két telefonszám (cegés), a blog, a weboldal és Youtube meg Facebook oldalak. A tömeg szépen el is sündörgött innen, de azért kérek még egy tollat kölcsönbe a mi kis döntőbíránktól, hogy ráfirkantsam a számom a kártya hátoldalára, a rózsaszín és a fekete-fehér kockás M betűk alá.
- Ez a privát mobilom, én a helyedben elsőnek ezzel próbálkoznék.... csak azt sajnálom, hogy amiért te nyertél, én lecsúsztam a kívánságról. - kacsintok félmosollyal, majd megragadom a poharamat, hogy egy szuszra be is termeljem az üdítőmet amíg még nincs késő.
- Szerintem lassan indulhatnánk, mielőtt még a szemünkre megy a kaja, és elálmosodunk. Mit szólsz egy sétához?

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Persze, ez köztudott. A női lélek működése, 1. kötet. - utalok a neten keringő meme-re amihez biztos neki is volt már szerencséje... csajok esetén a százhúszmillióból az első kötet is lazán kenterbe verné oldalszámban a Bibliát, míg a mellé rakott "hogyan ismerd ki a férfiakat" használati utasítás maximum olyan hosszú, mint valami egyszerű konyhai kenyérpirító leírása. Egy nyelven. Mondjuk akármennyire is túlzó és komolytalan maga a kép, bevallom őszintén, néha együtt tudok érezni vele, mármint ami a csajos felét illeti.
- Nem is tudom... azért téged se kell félteni, aztán tessék... valahogy nem működik úgy a varázs. - vigyorgok jót a megjegyzésén, miközben a kezemmel mutatom, hogy nagyjából milyen magas is lehet hozzám képest. A vállamig se ér fel, akkor miről is beszélünk a magasan hordott orr miatt?! Még, hogy ö akar engem lenyomni kajaversenyben? Jó vicc!
- Megöl a kíváncsiság, kár, hogy ahhoz neked kéne nyerni. - szívom tovább a vérét, és nagy a kísértés, hogy hozzátegyem, lehet, hogy már sosem fogjuk megtudni, mi az, de így látatlanba azért én se akarok túlzásokba esni. Annyira, mert csodák, meg véletlenek azért néha még történhetnek ugyebár.
- Hmm, egy jó pékséget sosem árt ismerni, nincs is jobb, mint a friss, meleg péksütiből beenni! A kakaós csigát mondjuk jobban csípem, de a fahéjassal is ki tudnék egyezni. - simogatom meg a pocakomat jelképesen, mert csak elég volt emlegetni, most szívesen elpusztítanék abból is néhányat! Mondjuk desszert gyanánt a csirke szárnyak után. Csak mert desszertnek mindig akad hely!
- Olyan hamar? Ezt nevezem, te aztán tényleg szeretheted! - füttyentek elismerően, én azért ennyire biztosra még nem tudom, hogy mikor, de majd meglátom még, mit hoz a jövő.
- Na igen, az lenne még a szép! - értek egyet vele, de abból kiindulva, hogy melyikünket milyen sportok vonzanak, ez a veszély nem fenyeget minket egyhamar. Sőt, lehet, hogy később se ürün fog.
Nem zavartatom magam amiatt különösebben, hogy Minnie-nek nagyobb a rajongói tábora, elvégre mégiscsak ö a törzsvendég, legalább látszik, hogy népszerű... szeretik, vagy egészen egyszerűen csak tudják, hogy mennyire jó, furán is venné ki magát, ha szó nélkül mindenki hozzám pártolna át. Persze az azért jól esik csöpp lelkemnek meg egómnak, hogy akad pár szurkoló az én oldalamon is, velük meg is osztom a becenevem legalább, ha már ilyen jó fejek.
Aztán elkezdődik a meccs, én pedig hamar rádöbbenek, hogy nem csak szájhősködött, de tényleg jó tempóval tolja befelé a csaj a csirke szárnyakat, egyiket a másik után, hogy a fél óra alatt többször is sikerül őszintén rácsodálkoznom. De ha már megígértem neki, hogy nem hagyom nyerni pusztán a két szép szeméért - akármilyen szépek is, - így ideje nekem is összekapnom magam, hogy álljam a szavam, no meg ezek után tényleg ciki lenne befürödni ellene...
- Bevallom, te is keményebb ellenfél voltál, mint amilyenre számítottam, úgyhogy a gratuláció neked is kijár. - nyújtom a kezem felé, hogy viszonozzam a gesztust, és inkább nem is fárasztom olyan sablonos közhelyekkel, miszerint "a második is szép helyezés". Úgy is tudjuk mind, hogy hazudság, mert akármilyen szép is, aki csak egy hajszálnyival marad le az elsőről, annak nem nagy vigasz. Arról nem is beszélve, hogy az elsőkre mindenki emlékezni szokott, bezzeg a második helyezettekről ez már korán sem mondható el.
- Kizárt dolog! Elvégre te is megígérted, hogy nem hagysz csak úgy nyerni, szóval akkor vagy becsületes küzdelemben maradtál alul, vagy ennyire szavahihetetlen ember vagy. - emlékeztetem egy apróságra, ha esetleg idő közben megfeledkezett volna róla. Persze tudom ám, hogy csak a vérszívás megy, belegondolva, ha nekem kéne egy hetet salátán tengődni, én is próbálnám menteni a menthetőt.
- Nem, a végtelenségig valóban nem terveztem, mert magamat ismerve, amilyen szétszórt tudok lenni néha, a végén még elfelejteném, azért meg kár lenne, de ne aggódj, majd behajtom rajtad, csak idő kérdése. - biztosítom róla, és tessék, csak emlegetni kellett, aztán már nézem is, hogyan kerül elő egy szempillantás alatt az a bizonyos névjegykártya.
- Pedig tuti a cégessel próbálkoztam volna először... - kamuzok olyan nyilvánvalóan, hogy csoda, hogy a plafon nem szakadt még le - Úgy is szerettél volna egy visszavágót, nem? - kérdezek vissza mosolyogva, addig csak nem fogja elfelejteni, pláne, ha már ennyire beleélte magát. Ezek után már az én oldalamat is jobban furdalja a kíváncsiság, hogy ugyan, mégis, mit találhatott ki?!
- Nem rossz ötlet, amilyen "jóllakott óvodás effekt" van, tényleg valós a veszély. Pedig atya ég, mikor lesz még itt alvás! Lehet még egy kávét kérni kéne a hazaútra. - hiszen az egy dolog, hogy a motoromat Minnie-nél hagyom, de az igazat megvallva, lövésem sincs, hogy onnan mégis mennyi idő lesz hazakeverednem a különféle éjszakai járatokkal... esélyesen nem kevés, de egyelőre a boldog tudatlanság mocsarában hemperegve inkább nem nézem meg és rombolom a hangulatot ilyesmivel.
- Igazad van, jobb, ha indulunk... - ürítem ki végül magam is a poharam, csomagoltassuk el a maradékot, aztán uccu neki, én még úgy is tolhatom a motort is ki tudja, hány utcán keresztül. Csak abban reménykedek, hogy Minnie tényleg valahol a közelben lakik.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Szóval ne is próbálkozzak, immunis vagy a varázsomra? - biccentem oldalra a fejem, miközben kétértelműen mosolygok. Gondoljon amit akar, persze szerintem eléggé nyilvánvaló, hogy nem a magasságommal vagyok elfoglalva. Akkorára nőttem amekkorára, ha elfogadja, jó, ha nem nem. Volt már pasas, aki egyszerűen nem tudta kezelni a dolgot, hogy vagy harminc centi volt köztünk. Balu esetében ez még több is talán, de azért remélem feldolgozza majd a dolgot. Különben is, még mindig jobb ha én vagyok ilyen töpszli mint ha a férfi az alacsonyabb!
- Remélem én nyerek és akkor behajthatom rajtad az adósságot. - izgatottan harapok az ajkamba, nehogy elkotyogjam mit kérnék tőle. Mert akkor vagy hagyna nyerni, vagy olyan irdatlan módon nekiállna enni, hogy simán lepipálna. Bár, ez utóbbira azért kevés esélyt látok.
- Nálatok a kakaós csiga a legmenőbb? Vagy van valamilyen más jellegzetes péksütemény? Valami különleges croissant vagy… nem is tudom… töltött bagel? - érdeklődök tovább a szülőhazája iránt. Olyan érdekes lehet! Persze tudom, hogy az átlag amerikai nem kérdezősködik ennyit, mint én, de egyrészt kíváncsi típus vagyok, másrészt nagyjából sohanapján kiskedden jutok el ilyen helyekre, az útlevelem még egy ideig biztos, hogy pecsét mentes övezet lesz. Nincs hová és nincs kivel utazgatnom, még ha mostanában kicsit jobban is szalad a szekér, hogy már megengedhetnék magamnak néhanapján egy utazást.
- Aha, nagyon! És holnap kábé egész nap a tévé előtt fogok üldögélni, így kell a nasi. Futamok és meccsek lesznek. - mosolyodok el halványan, egy egész kicsit zavarban. Mert hát az milyen már, hogy egy csajnak abból áll a hétvégéje, hogy a tévé előtt kuksol és nézi a sportközvetítéseket? Szívesen megkérném, hogy csatlakozzon hozzám, de már így is úgy érzem, hogy túlságosan körbeudvaroltam. Lehet, hogy menő, külföldi sportoló és a csajok döglenek utána mint a legyek, de… az az igazság, hogy fogalmam sincs mit is kellene mondanom vagy tennem, hogy ez ne csak egy egyszeri randi legyen. Nem értek az ilyesmihez, nem vagyok elég csajos hozzá.
Maga a verseny, ahogy szokott egyszerre tűnik hosszabbnak és rövidebbnek mint fél óra. Az elején repül az idő, amíg még bírjuk szusszal, de aztán lelassul minden, vánszorognak a másodpercek, letompul minden és már csak a csirkét meg a kijelzőt látom, semmi mást. Mégis elbuktam, ami elég rosszul érint, de nem vagyok én nyámnyila hercegnőcske, nem fogok nekiállni pityeregni. Ráér az otthon is, hogy egy ilyen európai amatőr sráctól simán lemaradtam egy nyamvadék csirkeszárnnyal. Bezzeg ha nagyobbra nőttem volna, biztos, hogy belém fért volna még egy-kettő!
- Ááh! Kösz… de nem tudok veszíteni. - vonom meg egy kis grimasz mellé a vállam, mielőtt elmosolyodnék. - Nem vagyok az az ezüst is szépen csillog típus. Győzni szeretek, tudod, mindent vagy semmit. - széttárom a kezeim vigyorogva. - Szóval, tiéd a dicsőség és jövök is neked eggyel. Így jár aki alábecsüli az ellenfelet. - vajon ha fordítva alakul, ő hogyan viselte volna a dolgot? Nyilvánvalóan rosszabbul mint én, elvégre a méretbeli különbségek, meg aztán ott van a híres hímegó is… talán jobb is, hogy ez most így történt. Különben nem is biztos, hogy lett volna egyáltalán második találkozó. Így azért van rá esély.
- Szóval úgy gondolod, hogy nekem fontos az adott szó? - nézek komolyan a szemébe, mert ez egy fontos kérdés. Számomra ugyanis ez az egyik legfontosabb dolog, a bizalom. Nagyon kevés dologra mondom, hogy “megígérem”, de amit megígértem, az úgy is lesz, kivétel nélkül.
- Hát hallod, nem vagy egy “carpe diem!” ember! Ennyire bízol a holnapban? - én azonnal felhasználtam volna a kívánságot. Nem tartogattam volna napokig, hetekig, hogy aztán elfelejtsem, vagy a másik könnyedén kibújhasson alóla. Nem, az ilyesmit ott helyben, rögvest fel kell használni különben pocsékba megy. Inkább adok neki egy névjegyet, nehogy szem elől tévesszen.
- Hát, jó lenne a visszavűágó, de azzal meg én várnék még. Kicsit leterheltem a pocakomat. - vigyorgok rá, miközben megpaskolom a fent említett pocit, amit alaposan teli pakoltam a csirkehusival. Kezdem is érezni, hogy lassan elálmosodok, így meg kellene mozdulnunk innen, az üldögélés csak arra jó, hogy itt helyben elaludjak.
- Majd iszol nálam egy kávét, kényelmesebb is, és addig ki is tudjuk deríteni, hogy milyen éjszakai járgánnyal tudsz hazajutni. Amúgy meg, még mindig jövök neked egy sörrel is. Te jó ég, teljesen kifosztasz! - teszem még hozzá jócskán dramatizálva, kuncogva. Megiszom a maradék üdítőmet, és megtörlöm a számat meg a kezeimet. A pultnál várjuk meg, hogy becsomagolják a maradékot, én elfogadom az ölelést és a váll lapogatást Migueltől. Spanyolul azt dörmögte közben a vén morgós, hogy milyen szép zsiráfot fogtam ki, szimpatikus neki a srác. Csak mosolygok, de már jól tudom, hogy holnapra kábé az összes kollégám tudni fog a Balu nevű “zsiráfról” akivel randiztam szombat este…
A becsomagolt csirkeszárnyakkal felszerelkezve szabadítjuk ki a motort a fogságából. A nem egész tíz perces úton kérdezgetem Balut a járgányról, a különböző paramétereiről, motor, váltó, nyomaték, satöbbi, mert őszintén szólva, tetszik nekem. A motor is, meg a srác is. Az épület elé érve elő vadászom a kabátom zsebéből a kapunyitót, a régi, kissé rozsdás kovácsoltvas kapu pedig halkan nyikorogva nyílik ki. A ház régebbi, van egy kis hátsó kertje, ahol egy régi kis melléképület a garázsom. Sejtem mit gondolhat, sötétben sokkal rosszabbul néz ki a ház is mint világosban, mert egyébként egész szépen felújították. A lakásom meg komplett átalakításon ment át, gyakorlatilag minden ki lett benne cserélve amit csak ki lehet, modern tiszta és világos, első emeleti kis vityilló a kertre néző erkéllyel. De kívülről ez se látszik, ugyebár.
Újabb gombot nyomok meg, és nyílik a garázs ajtaja is. Végre elénk tárul a kicsi kocsim látványa is. Még mindig megmosolyogtat, valahányszor megpillantom ezt a kis benzinfaló szörnyecskét, MiniCooper, mi más is lenne? Szép fekete-ezüst, napfénytetős. Kívülről ennyi látszik rajta. A lényeg úgyis a motorháztető alatt lapul.
- Csak gurulj oda mellé, szerintem bőven el fog férni a motor is. - támaszkodok neki a motroháznak, miközben nézem ahogy leparkolja a saját szörnyecskéjét. A hűvös esti levegőnek és a sétának köszönhetően már nem is vagyok álmos, még bőven belém fér a kávé is meg egy sör is. Csak most kezdem viszont felfogni, hogy mit is csinálok éppen nagy erőkkel. Még sosem hívtam fel a lakásomra senkit sem az első randin. Még a másodikon sem szokásom… ugye most nem érti félre nekem a helyzetet? Baszki erre nem is gondoltam!
- Szóval… kávé? - kérdezem fülem hegyéig elvörösödve, mert ez az egész szituáció még mindig úgy néz ki, mintha éppenséggel az ágyamba akarnám csábítani. Pedig eszemben sincs. Még. Legalábbis tudatosan? Mit tudom én már mit csinálok, ez az igazság!

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Azt azért nem mondtam! – teszem hozzá somolyogva, pusztán arról van szó, hogy a magasabban-hordod-az-orrod-azért-tűnsz-magasnak teóriája úgy tűnik, nála pont nem működik. Ami meg az egyéb varázsát illeti, eszembe sem jut tagadni. Amúgy is elég átlátszó lenne, ha megpróbálnám…
- Ez esetben akkor mindent bele! – vigyorodok el, és még csak véletlenül sem akarom faggatni. Lehet, hogy sokkal jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, viszont a verseny is érdekesebb tőle!
- Inkább úgy mondanám, hogy a kakaós menőbb, mint a fahéjas. És ami a többi jellegzetes magyar péksütit illeti, jah, akad egy pár… A sajtos croissant is egész felkapott, még ha köszönőviszonyban sincs a franciával, bagel, na, az már nem annyira… de helyette van lekváros bukta, túrós batyu, fánkok, pogácsák. - legalábbis ami így első nekifutásra eszembe jut a leggyakoribbak közül, aztán ha megerőltetném magam, biztos eszembe jutna még néhány tipikus, de esélyesen a nevük úgy se mondana túl sokat. Mást nem, majd ha felkeressük azt a magyar éttermet, tartok neki valami gyorstalpalót péksüteményekből is, ha nem lesz jobb témánk, meg nem felejtem el addig.
- Jól hangzik! Neked meg szakmai ártalom valamilyen téren, nemde? Néhanapján én is mit meg nem adnék egy ilyen egész nap a tévé előtt lustálkodós napért… Rám valami kötelező jellegű családi program vár holnap. – sóhajtok, és azt hiszem már ez is kellően árulkodó, hogy mégis, mennyi kedvem van az egészhez. Ha még csak a húgaimmal kéne összefutni, vagy apámmal, nem is lenne vészes, de a mostohaanyám, aki még tőlem is fiatalabb pár évvel, nos, vele elég nehezen viseljük egymást. Kár, hogy ezt a többiek nem akarják meglátni, meg tudomásul venni.
Amint leadjuk a rendelést és helyet foglalunk az egyik asztalnál, egészen felgyorsulnak az események, pláne, miután világossá válik számomra, hogy egy békés, kettes verseny helyett egész hivatalos hangulatú küzdelembe csöppenünk seperc alatt, bíróval, szurkolókkal, meg mindennel. Az igazat megvallva, az a fél óra is sokkal kevesebbnek tűnt, mint ami valójában volt időben, pláne, amikor a verseny közben többször is realizálódott bennem, hogy milyen szoros a mérkőzés, vagy épp én vagyok hátrányban, a percek meg csak fogynak és fogynak…
- Ó, nekem aztán nem kell bemutatni a dolgot, nagyon is ismerős… - mosolyodok el magam is, sőt, szerintem a sportolók nagy többsége így van ezzel. Nehéz örülni az ezüstnek, pláne, hogy az arany is csak egy karnyújtásnyira volt, vagy annyira sem, így aztán nem is fárasztom én sem a másikat semmitmondó bölcsességekkel.
- Csalódnék, ha nem így lenne. – állom a tekintetét, miközben válaszolok a kérdésére. Már csak azért is, mert elsőre mindenkinek kijár a bizalom, de ha egyszer megszegi az ember a szavát, pláne szánt szándékkal… nos, utána nem igazán tudok adni a szavára, vagy egyáltalán komolyan venni. Cserébe, ha én is megígérek valamit, akkor ha a kutya kutyát eszik, akkor is betartom.
- Jah, miért is ne? A jó dolgokra megéri várni. – vonok vállat a kérdésére, no meg mindig jól jönnek a régi adósságok, ha beüt valami krach, ismerős helyen is, hát még egy új városban. Inkább a kabátzsebembe süllyesztem a névjegykártyáját, biztos helyre, egyrészt, hogy holnap tudjak jelezni neki, ha jönnék a motorért, az adósság-behajtásról nem is beszélve! Na meg még függőben van egy vacsimeghívás is korábbról.
- Jajj ne aggódj, én se holnap akartam megtartani. Úgy is találkozunk még, meg most már úgy is tudom, hol tudlak utolérni. – paskolom meg a kabátzsebemet, ahová a tőle kapott névjegykártyát rejtettem, legkésőbb holnapra meg ő is tudni fogja néhány elérhetőségemet. Egyrészt, mert a motoromért még szeretnék beugrani, másrészt meg, ha olyan elviselhetetlen lesz a holnapi családozás, lehet levadászom Facebookon aztán boldogítom meccsnézés közben az üzeneteimmel, ha nem küld el a búbánatosba. Én úgy is könnyebben megtalálom, mint ő találna rá az én profilomra.
- Nem én mondtam! – nevetek fel, ahogy meghallom – Bár, így belegondolva, lehet a sör és a kávé annyira nem szerencsés párosítás, aztán inkább csak az egyikre jelentkeznék, a másikat majd később bepótoljuk, pláne egy ilyen kajamaraton után. Majd meglátom még, a friss esti levegőn való séta mennyit segít. – gondolkozok hangosan, mert tény, hogy az én gyomrom szinte mindent kibír, de… nem szabad elfelejteni, hogy már pár pohár boron is túl vagyunk ma, borra sört inni meg…
Mindegy is, amíg a maradék elcsomagolására várunk, azért mosdóba még elugrok, már csak azért is, mert csak szalvétával letörölni ezt a sok zsírt, nekem az istenért se sikerült normálisan, de pár perccel később már csatlakozok is Minnie-hez a pultnál, hogy indulhassunk tovább, tovább sétáltatva a járgányomat. Egészen meglepett, hogy lány létére milyen érdeklődő, meg mennyire ért hozzá az útitársam, nem árt magam újból és újból emlékeztetni, hogy attól, hogy mindig megfeledkezek róla, még ez a munkája… nyilván érdekli az ilyesmi. Inkább csak nekem furcsa, korábban egy barátnőm se volt, akit kicsit is érdekelt volna ilyen szinten, úgyhogy mondhatni, ez is kellemes meglepetés. Jobb, mint rúzs meg ruhaárnyalatokról diskurálni…
- Hm, már itt is vagyunk? Tényleg egészen közel laksz. Így már érthető a törzshelyed. – nem csak a kaja jó, de tényleg seperc alatt ott van az ember, ha lusta főzni. Kell ennél több? Az épület, meg a belső udvar kinézetén meg a legkevésbé sem akadok fenn, oké, lehet, hogy nem az a tipikus megszokott New Yorki, de még így is egész hangulatos, jó értelemben. Nem olyanban, mint amikor otthon este alig mersz sötétben végigmenni az utcán, mert sosem tudhatod, mikor dől rád valamelyik épület, vagy késelnek meg…
- Nahát, milyen jópofa kis játékautód van. – vonom fel a szemöldököm nagyokat pislogva, mert na, abból kiindulva, hogy a csapból is az folyik, hogy Amerikában milyen nagy benzintemető monstrumokkal közlekednek az utakon, ez azokhoz képest tényleg valami kis játékautó benyomását kelti. Abban se vagyok biztos, hogy elférnék egy ilyenben. Mielőtt azonban még a másik megsértődhetne a megjegyzésemen és meggondolhatná magát, már le is parkolok az említett helyre, tényleg bőven elfér még így mellette, no meg én is sokkal nyugodtabban alszok éjszaka így, mint ha még mindig ki tudja hol lenne a belvárosban, az utcán…
- Jöhet! Inkább annál maradnék, a sört meg mást nem, majd bepótoljuk valamikor. A jegelést meg úgy tűnik, megúsztam. Vagy… vagy nagyon látszik még a nyoma? – dörgölöm meg az arcom, mert igazából érezni már nem érzem, hogy annyira égne Jess tenyere után, aztán meg ki tudja? Lehet, hogy csak azért álltak mellém szurkolni a kajáldában, mert még mindig ott virít a képemen és megsajnáltak.
Közben vetek még egy búcsúpillantást a motoromra, aztán ha elindulunk, csak követem Minnie-t a lakása felé, fel az emeletre, amíg meg nem érkezünk a bejárati ajtaja elé, csak nyújtom felé a kezem, ha gondolja, nyugodtan passzolja át addig a csirkeszárnyakat, úgy csak kényelmesebb előbányászni a kulcsait ki tudja honnan...
- Azok után, hogy főzés közben mennyit áradoztál a lakásodról, nem hittem volna, hogy ilyen hamar szerencsém is lesz hozzá. Mondjuk azt se hittem volna, hogy az étteremben meg a kajáldában is mi leszünk az este sztárjai, hol ezért, hol azért. – fűzöm még hozzá vigyorogva, az ajtófélfának dőlve.

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Hmm! És ezek tutira mind ehető valamik? - húzom össze elgondolkodva a szemöldökömet, mert egyrészt a péksütik nevéből egyedül a croissant volt az, amit értettem, a többi vagy böfögésre, csuklásra vagy részeges scrabble játékra hasonlított: “bubta” és “tunó” és “pódzsássá” ezek hétszentség, hogy nem embernek való étkek! Megkóstolni még talán hajlandó is lennék, de kimondani? Felejtsen el, hát beletörik a nyelvem!
- Ez annyira nem is a szakmai ártalom része, inkább az élvezet. Plusz holnap ügyeletes leszek, így célszerű otthon, gépközelben maradni. Tudod, ha történik valami rendkívüli esemény, akkor azt meg kell írni, ki kell posztolni és ilyesmi. - vonok vállat, mert hát ez is a munkám része. Például ha egy sportoló eltöri a lábát, váratlanul visszalép, meghibásodik a járgánya, és ilyesmi, akkor ezeket a rossz híreket hétvégén és éjszaka az ügyeletes osztja meg, a hivatalos közlemény alapján. Nem nagy cucc, igazából csak egy laptop vagy egy jó telefon kell hozzá. - Milyen családi banzáj lesz? Szülinap, évforduló? Vagy csak úgy? - nem kerülte el a figyelmem a sóhaj, valahogy sejtem, hogy nem nagy kedve van a dologhoz. Talán nem jön ki velük, vagy csak simán unalmasnak ígérkezik a dolog, esetleg valamilyen ellentét húzódhat közte és a család egyik tagja közt. Az arcát elnézve bármelyik lehet.
Bárcsak én nyertem volna, hozva a papírformát! Mert bármennyire is őrültségnek tűnhet, a papírforma az lett volna, ha én aratok győzelmet, az étteremben ismernek, szerintem a többség látatlanban is engem tett volna meg győztesnek. Hogy a fene egye meg ezt a srácot, meg a feneketlen bendőjét, most oda a renomém!
- Sejtem. Bár nem olyan típusnak tűnik mint aki gyakran marad alul. Nálatok a vízliabda amúgy is nemzeti örökség, kétlem, hogy amióta az államokban vagy, előfordult volna már, hogy a csapattal kikaptatok. - mosolyodok el huncutul, elvégre ő valószínűleg annyit dob a csapat teljesítményén, hogy a többi városi klubbal szemben elég jó esélyekkel indulnak. Vagy csak túlbecsülném őt, mert tetszik nekem?
- Hát, nem kell csalódnod. - töröm meg a komoly farkasszemezést egy vigyorral. Az apám gyakran mondja azt, hogy “akiknek az adott szavában nem lehet megbízni, az az ember maga is semmit ér”. Ehhez tartom magam én is, és reménykedek, hogy nekem sem kell majd csalódnom ebben a különös idegenben.
- Nem szeretek várni, én inkább az azonnali élvezetek híve vagyok. Persze egy kis sóvárgás nem árt, de túlzásokba sem kell esni! - vonok vállat majd zavarba is jövök. Nem vagyok könnyűvérű, ágyból ágyba ugrálós, egyéjszakás kalandozós csaj, remélem nem érti félre a dolgot. Egész egyszerűen csak türelmetlen természetem van, ami egy hiperaktív embertől talán nem is annyira meglepő. Majd idővel megtudja azt is, hogy milyen is egy hiperaktív csaj, pattogok mint a gumilabda, hacsak jó alaposan el nem fáradtam fizikálisan.
- Hát, legalább ennyi haszna volt az estének. - bólintok, és belül reménykedek, hogy nem mulaszt majd el megkeresni. Mondjuk, ha nem jelentkezne, akkor… van egy menő motorom! Bár az is benne van a pakliban, hogy holnap csak összeszedi a mocit amint lehet, és aztán eltűnik mint szürke szamár a ködben. Remélem nem valami ilyesmit tervez, mert az elég rosszat tenne a lelki világomnak.
- Nyuszi vagy Mc Fly! - kuncogok ugratva, hogy nem akar egyszerre kávét és sört inni, de persze megértem a dolgot. Épp elég terhelés érte mára a gyomrunkat, nem hiányzik neki még ez a kissé durva kombó is. - Akkor kávé, a sört meg később bepótoljuk. De ha nem, és csak át akarsz verni… Akkor te fogsz tartozni nekem eggyel! - fenyegetem meg játékosan az ujjammal is, nyomatékosítva a szavaimat. Irgumburgum!
A hazaút rövid, de legalább nem csendben telik, kérdezgetem is a mociról, és mesélek is neki az apám és Bo bácsikám gépsárkányairól, így hipp hopp otthon is vagyunk. Jó társaságban repül az idő, ugyebár.
- Hát, igyekeztem úgy rendezni a dolgokat, hogy minden futó távon belül legyen. - vonom meg a vállam mosolyogva. A munkahelyem, Bo műhelye, a kedvenc gokart pályám, kedvenc éttermeim mind egy 3 kilométer sugarú körön belül helyezkednek el. azon belül meg akárhová elfutok, ha kedvem szottyan hozzá.
A garázsban bújik el a kicsikocsim, de miközben szokás szerint szeretettel megsimogatom a motorházat, értetlenül vonom össze a szemöldököm.
- Jópofa játékautó? Ő egy Mini Cooper JCW, 306 lóerős, tömény izomautó. Ne becsüld alá a tökmagokat, mert még a végén egyszer alul maradsz! - mosolyodok el azért a végén incselkedve. Olyan nagyon nem veszem magamra a megjegyzését, elvégre… amíg nem ült benne (beleférne egyáltalán, vagy csak leengedett tetővel?) addig nem tudhatja, hogy miféle benzinfaló kis szörnyeteg az én kicsikém. Plusz, az átlag amerikai autókhoz képest valóban pöttömke.
- Okés, akkor egy kávé rendel! - indulnék is, de a jegelésre vonatkozó megjegyzése hallatán kicsit megtorpanok. - Nem, már nem látszik. Úgy tűnik a barátnőd nem tud valami nagyot ütni. Talán rossz a technikája.- kuncogok megint csak, hiszen egy tisztességes tasli után még a szeme alatt is belilult volna. Én legalábbis egy ekkora maflással kínáltam meg a volt vőlegényem, mikor egy másik csajjal találtam. Az én lakásomban. Az én ágyamban. A kedvenc ágyneműmben. Jó, mondjuk az a seggfej örülhet, hogy ezek után egy nagykést nem kapott a hátába… úgyis mindig azzal piszkált, hogy nem tudom használni a konyhai eszközöket...
Idő közben fel is érünk a lakáshoz, én pedig lepasszolom neki a csirkét, amíg kinyitom az ajtót.
- Kíváncsi vagyok, hogy a spoiler hű volt-e a valósághoz. - mosolygok szélesen, aztán megtorpanok a mozdulattal, ahogy a kulcsot fordítom el. - Remélem nem gondolod rólam, hogy bárkinek ilyen könnyű bejutni a lakásomba. Az az igazság, hogy én sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar láthatod. - Aztán a további csacsogás helyett inkább kinyitom az ajtót. A riasztó azonnal elkezd pittyegni, így még mielőtt villanyt kapcsolnék, már pötyögöm is be a számokat mielőtt még elkezdene szirénázni. Aztán, beljebb sétálok, és köszönök az “okos-lakásnak”.
- Hi, Alexa! Kapcsold fel a villanyt a nappaliban! - és lőn világosság! Imádom, hogy az előző lakó ennyire luxus módon újított fel mindent, hogy beépíttette ezt a hangvezérlős cuccot is. Őszintén? Fogalmam sincs hol vannak a villanykapcsolók a lakásban. - Hát, üdvözöllek a babaházamban. - pillantok körül én is megszokásból, hogy minden a helyén van-e. Oké, kicsit férfias, a hempergős kanapéval szemközt terpeszkedő három tévé (két kisebb egy óriási) pedig talán túlzónak tűnhet, de hát mit lehet tenni, ha egyszerre van több meccs is?! Kedvenceim a bukósisakok, egy kis rekeszekből álló polcon, évszámmal ellátva pihennek a bukósisakjaim, amiket gokart versenyhez viseltem. Az első, négy éves koromból való... A többi kiegészítő is inkább egy férfi klub társalgójára emlékeztet, de én így érzem otthon magam.
- Khm! - túrok a hajamba egy kicsit idegesen-szégyellősen, majd a konyha felé veszem az irányt. - Szóval, a kávé. Tej, cukor? Hogyan szereted? - nyújtózkodok egy kicsit, hogy elérjem a szekrényben a vendég bögrét neki.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Persze, hisz péksütemények… vagy nem azokra voltál kíváncsi? Nem csak kipakolják a pultba dekorációnak őket. – nézek rá némileg értetlenül, mire leesik, hogy valószínűleg egyik neve se mond túl sokat neki. Lefordítani meg nem igazán lehet őket, így mást nem, majd marad a gyorstalpaló ezekből is egyszer. Mondanám, hogy majd csinálok, aztán megkóstolhatja, de még a főzéssel egész jól elvagyok, hát, a sütisütésről nem mondható el ugyanez, abban anyu meg nagyi az ász.
- Ó, ügyelet? Nem, azt nem tudom… - vigyorodok el, mert hát na, az én szakmámban nem sűrűn van ilyen otthon, gép mellett, készenlétben ücsörgős dolog. Nem mint ha irodában sokkal többet kéne, de magamat ismerve, szerintem nem is lenne türelmem hozzá hosszú távon. Pont ez a szép benne, hogy mindannyian mások vagyunk, mindenki megtalálhatja a hozzá passzolót, amit szívesen csinál.
- Csak úgy, szimpla családi csapatépítő tréning. Rég toltam már feléjük a képemet. – vonok vállat, mert minden viszonyítás kérdése. Ha engem kérdeznek, akkor még nem is régóta élek itt, New Yorkban, azt meg ne is várja senki, hogy napi szinten fogok beköszönni hozzájuk, pláne úgy, hogy én egész a belvárosban élek, ők meg inkább a kintebbi részeken. Se milliomos, se időmilliomos nem vagyok, pláne így meló, az edzések meg a suli mellett.
- Köszi, ez igazán hízelgő, de sajnos volt már rá példa, tudod, azért nem árt összeszokni a csapatnak, megismerni egymás játékstílusát… - szerénykedek egy sort, mert lehet, hogy jó játékos vagyok, de az ilyen csapatjátékoknál sajnos hatványozottan igaz, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Szerencsére azonban egyre jobb az összhang – Arról nem is beszélve, hogy a balkezeseket a legtöbb sportban szeretni szokták. Vagy épp utálni… - emelem fel az említett kezem, az meg, hogy éppen örülnek neki vagy sem, attól függ, hogy velük, vagy ellenük… Az ellenfelek azért szokták szívni a fogukat miatta, pláne, mert itt is a jobbkezesen vannak túlnyomó többségben, nagy szerencsémre.
- Helyes, helyes! – egy dolog poénkodva, csipkelődve szívni egymás vérét, meg valami egészen más dolog az, amikor egy komoly fogadás, vagy ígéret terén nem tartja a szavát az ember. Míg az előbbi simán belefér, az utóbbi esetében, nos… mindegy, is, úgy tűnik, akkor miatta ilyen téren nem kell aggódni.
- Hmm, zabáljuk nagykanállal az életet, égessük két végén a gyertyát, meg a többi? Hát, valahol annak is megvan a maga szépsége, az tény… - bólintok a szavaira, és nem állítom, hogy én mindent hússzor átgondolnék, vagy órákat meditálnék egy-egy döntés előtt, de no, ha a stratégia úgy kívánja, akkor képes vagyok némi türelmet magamra erőltetni, tudva, hogy úgy valamivel később, de sokkal kedvezőbben fog kijönni a lépés számomra.
- Na ácsi-ácsi… nem vagyok nyuszi, csak ismerem a határaimat. Mondanám, hogy jöjjön a kávé meg a sör is, mire te elpusztítod a megmaradt csirkeszárnyakat, addigra én is legyűröm mindkettőt. – nézek rá komolyan, mert lehet, hogy nem lenne lehetetlenség, de tekintve, hogy degeszre zabáltuk magunkat az elmúlt fél órában, az is csoda, hogy még járni bírunk, nem csak gurulni. Képzelem, ott milyen haldoklás meg brutál kajakóma lenne utána…
- Emiatt ne aggódj, potya sört nem szokásom veszni hagyni. – biztosítom róla, és mondhatnánk, hogy adja csak, hazafelé majd elkortyolgatom valami éjszakain, de a fenébe is, csak az ökör iszik magában, inkább bepótoljuk máskor, aztán iszogathatunk együtt, az már sokkal hangulatosabb meg szimpatikusabb.
- Ja igaz, szinte már el is feledkeztem róla, hogy másodállásban Forrest Gump vagy. - idézem fel a korábban elhangzottakat, így mondjuk egyből logikusnak tűnik a dolog, miért is pont így alakultak ezek a törzshelyek, lakhely, meg társai. Végül is, jobb, meg gyorsabb is, mint minden nap órákat a dugóban rohadni.
- Dehogy becsülöm, eszem ágában sincs! Egyébként játékból is készülnek már bivalyerős, komoly darabok, de… őszintén? Ebbe szerintem be se férnék… szóval jópofa játékautó. – állok oda a járgánya mellé, miután leparkoltam a motort, csak így a viszonyítás végett, hogy lássa, hogyan is értettem a dolgot. Talán valamivel nagyobb, mint egy kispolski, de lehet, hogy csak az én emlékeim fakultak meg kissé az évek alatt. Jó ideje olyanban sem ültem már.
- Nem a barátnőm, és tisztában vagyok vele, hogy elég szar a technikája, de valamiért nem érzek rá késztetést, hogy ez esetben túlságosan bánkódjak miatta, vagy nekiálljak korrepetálni… - vonok vállat, ennyire látványosan én se ásnám magam alatt a fát. Na, ha majd, egyszer, talán, a távoli jövőben, ha valami csoda történne, gyerekem születne, és netalántán lány lenne, na, az ezer százalék, hogy amint elég nagy lesz hozzá, első dolgom lesz megtanítani az ilyen „alap” dolgokra, hogyan kell rendesen ütni, verekedni, meg megvédeni magát. De az ilyen alkalmi ismeretségeknél? Mi vagyok én, máltai szeretetszolgálat?
- Hát figyelj, ha még színeztél is rajta, fogadni mernék, hogy akkor is fényévekkel menőbb, meg jobban néz ki, mint az albérlet, ahol én lakok. – legyintek a szavaira, mert mit szépítsünk? Igaz, egyszer-kétszer már nekiálltam a kipakolásnak, de a cuccaim nagy része még mindig dobozokban kuksol… Lehet, hogy nem szép, de legalább nem porosodik.
- Erre mondhatnám, hogy de én nem is „bárki” vagyok… Szóval akkor ezt betudhatom a személyes varázsomnak, hogy mégis itt vagyunk? – kérdezek vissza vigyorogva, ahogy megtorpan a zárnyitás közepette – Pusztán kíváncsiságból, hány randit is ugrottunk át így elméletben? Csak mert ha háromnál többet, akkor emlékeztetlek, hogy kezdheted tanulni a vezetéknevemet. – cukkolom komolytalanul, de azért veszem a lapot, kivétel erősíti a szabályt, most épp én vagyok a kivétel. Sejtem, ha mondjuk sokadik találkozás után valakit felinvitálna ide, akkor sem épp kávézni, késő éjszaka, egy ilyen könyökig zsíros meg maszatos csirkefaló-verseny után…
- Hűha… azt hiszem, már kezdem érteni, hogy az amerikaiak szemében Közép-Kelet Európa miért valami isten háta mögötti, civilizálatlan hely… - füttyentek elismerően, mert oké, áram meg lámpa az nálunk is van, de azért kíváncsi lennék arra, hogy mondjuk Szegeden hány, hasonlóan berendezett-felújított lakást találna az ember. És az még nagy, fejlett városnak is mondható, nem úgy, mint nagyanyámék faluja mondjuk a határ túloldalán…
- Le a kalappal előtte, pofás kis babaház. – sétálok én is bentebb, elámulva a berendezésen, meg úgy az egészen, hát, azt kell mondjam, a spoiler tényleg hű volt a valósághoz, pedig azt hittem, van benne némi színesítés. Nos… nem hogy színesítés nincs, szerintem még szerényen is mesélt róla Minnie.
- Ja igen, a kávé! Szimplán feketén szoktam inni. – sétálok némi fáziskéséssel a konyhába Minnie után, nézve, hogyan nyújtózkodik a konyhaszekrény felső polcai felé – Segítsek valamit? Vagy korábbi szakácstudományodat ismerve… Inkább kérdezzem én, hogy hogyan szereted a kávét, meg főzzek egy adagot? Vagy azzal még boldogulsz? – kérdezem félig cukkolva, félig-meddig pedig komolyan… mert a krumplipucolás is olyan magától értetődőnek tűnik, aztán tessék, az sem mindenkinek az, ezek után már semmit sem veszek biztosra, ha róla, meg a konyháról van szó. Mindenesetre, a csirkeszárnyakat addig leparkoltatom a pulton, ki tudja, akar-e csipegetni még a kávé mellé… Meg hogy nézne már ki, hogy az első találkozás után már rögtön mászok a hűtőjébe?!

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

- Szóval még össze kell szoknotok, és meg kell találni a helyét a csapatban mindenkinek. - felelem némiképp hitetlenkedve, mert most mégis, komolyan! Kizárt dolog, hogy laposra vernék a medencében minden egyes alkalommal. De még minden másodikkal se. - Miért, mi van abban, hogy balkezes vagy? - az általam leggyakrabban nézett-követett-rajongásig szeretett sportok többségénél abszolúte nincs jelentősége annak, hogy valaki jobb vagy balkezes. Kétbalkezes ne legyen, ez a lényeg.
- Úgy látom, ez komoly téma. - vonom fel kíváncsian a szemöldököm - Csak nem te is az a bizalmatlan, féltékeny típus vagy? - kérdezek rá kerek perec, még ha egy kissé indiszkrét is a téma. Igazából nincs jelentősége a válasznak, de jobb tisztában lenni az ilyesmivel, és akkor én is úgy készülök. Nem vagyok egy féltékeny típus de néha bizony elhangozhat, hogy “a szemedet is elvedd róla kisanyám vagy összekócolom a fogsorodat!”
- Na ugye. Például tudom, hogy holnap plusz köröket kell futnom a mai vacsi miatt, de tökre nem érdekel mert fincsi volt és jól is esett. - vonok vállat, hiszen nem is kell ezt tovább ragozni. Nem vagyok hebehurgya, szétszórt nőszemély, elvégre van egy autóm és egy menő lakásom is amiket fenn kell tartanom, de azért nem hazudok néha becsusszan egy-egy drágább sport relikvia is, hogy aztán a hónap további részében már ne nagyon mászkáljak sehová és ne szórakozzak a haverokkal.
- Pfff, egy nap kétszer nem fogadok veled. - öltök rá nyelvet, majd elnevetem magam. - Szóval nem láttad a Vissza a jövőbe filmet? Csak ugrattalak. - ha eddig nem lett volna egyértelmű. Az viszont aggaszt, hogy teljesen fura ívet vesz a találkozónk, pláne így, hogy már nagyban baktatunk a lakásom felé. Mert oké, szimpatikus a srác, meg ránézésre nem a baltás gyilkos, de ha a tenyerét a homlokomnak támasztja még tökön se tudom rúgni, olyan nagyra nőtt… Ha egy kicsivel több életösztön szorult volna belém, tutira nem invitáltam volna, így viszont csak élvezem a számomra is roppant kényelmes csevegést a motorokról.
- Másodállásban? Egyszerűen csak… néha kedvem szottyan futni. - idézek inkább a fent említettből, mert magam sem tudom miért alakult ez így, hogy szeretek futkározni. Talán gyerekkori hagyaték, ki tudja!
Ha nálam lenne a kulcs, most szívesen kinyitnám az autót, hogy bizonyítsam neki a dolgot, hogy mennyire nincs igaza a Minivel kapcsolatban.
- Szerintem beleférnél simán. Akármennyire is hihetetlen, ezt az autót nem az én méretemre tervezték, konkrétan át kellett alakítani az ülést, hogy még előrébb tudjam húzni és elérjem a pedálokat. - oké, megnézve mellette a mocit, ami majdnem akkora mint az én kis négykerekűm, sejtem mire utalgat, de továbbra is az az álláspontom, hogy tökre nagyot téved. - Mindenesetre még jó, hogy kisebb méretű az autó, így befér mellé a te paripád is. - summázom a dolgot, mintegy lezárva a kérdést. Majd amikor jön a motorjáért, bele ülhet a Minibe és láthatja, hogy tökéletesen elfér még akkor is, ha olyan magasra nőtt, amilyenre.
Elvigyorodok amikor egyből azzal kezdi, hogy a csaj nem a barátnője. Tyű, ez úgy tűnik, érzékeny pont, szóval tényleg tetszett neki! Mármint, az események és a pofon előtt. Már épp jönne is elő belőlem a riporter, hogy faggassam még egy kicsit, amikor leesik a tantusz, hogy teljesen megbuggyant az agyam?! Miért érdekelne, hogy más csajok tetszenek-e neki amikor konkrétan arra törekszem, hogy ne is túlságosan könnyűvérű de azért kellően egyértelmű módon felcsalogassam a lakásomba (fogalmam sincs milyen szándékkal, de ez most mellékes).
- Pedig egész jót tenne a hírnevednek egy hasonló, jótékonysági akció. Imádnák az emberek, ha jófejségből megtanítanád a csajokat pofozkodni. - kuncogok egy kicsit incselkedve, és kíváncsi vagyok, hogy mikor pukkan már le az agya, és csikiz félholtra. Általában amikor így szívom az emberek vérét, ez szokott következni. De talán éppen ezt kellene csinálnom! Amúgy is, ez a cukkolgatós vérszívós hangnem is az én sajátom, így aztán nem mondhatja, hogy zsákbamacskát vett. Legalább hamarabb kibukik, ha nem vevő egy kis évődésre.
A lépcsőn felfelé menet, azért elgondolkodok, hogy mekkora mákom van ezzel a lakással, hiszen valóban, ismerve a városban a lakásokat, el tudom képzelni milyen helyen él Balázs.
- Szóval, nem szereted az albérletedet? Egy barátnőm árulja a lakását a környéken, ha gondolod, esetleg meg lehet kérdezni, hogy bérbe nem szeretné-e adni. Mondjuk van némi szépséghibája, de egész pofás kis lakás az is. - és bár tényleg van ilyen barátnőm, de már vigyorgok, mert én tudom amit ő még nem. Hogy a lakás olyan rózsaszín, amitől még magának a Barbie babának is instant begöndörödik a haja.
- Természetesen csakis annak köszönheted. Meg esetleg a sármos kis vigyorodnak.- vigyorgok rá vissza, majd vállat vonva dőlök néhány pillanatra az ajtónak - Elméletben? Úgy tizenötöt, de mielőtt még nagyon beleélnéd magad, hogy majd jól kitöröm a nyelvem a vezeték neveddel… emlékeztetlek, hogy gyakorlatban kihagytunk vagy ötven csókot is a tizenöt elméleti randi alatt, így aztán még nem kell próbálkoznom a csodálatos autentikus magyar neveddel. - aztán majd elválik, hogy ezek után be mer-e még lépni a lakásomba, vagy világgá szalad. Mondhatnánk, hogy nem veszem a lapot, vagy nem értem a poént, de ha tényleg csak kávézni jött, akkor inkább megeszem a fülemet és kolostorba vonulok. Ennyire már csak nem lehetek hervasztó látvány!
- Kösz. De azért itt se minden lakás ilyen ám, és ott is biztos vannak menő kecók. - mosolyodok el, ahogy beljebb megyünk. Oké, egy kicsit férfiasak a színek meg minden, de talán ez inkább pozitív, mint egy rózsaszín plüssel borított csillám világ.
- Ha gondolod, nézz körül nyugodtan, bár nem tudom, hogy a tipikusan amcsi és/vagy technikai sportok mennyire érdekelnek. - várok türelmesen, amíg körülnéz, hogy aztán nagy zavartan jusson eszembe, amiért jött: a kávé. Inkább a konyha felé igyekszek, mert bár az számomra idegen terep, mégis valamivel jobb mint a nappalim, kevésbé férfias közeg.
- Nem kell, kösz, menni fog. - mondom a nagy nyújtózás közben, majd inkább úgy döntök, hogy ciki-nem ciki, szokás szerint felmászok a pultra, és úgy veszem le, amire szükségem van. Doglom végeztével a bögrét a kávégép alá csúsztatom, majd a kedvenc helyemre ülök a pulton, ahonnan a hűtőt is simán elérem. Veszek is elő magamnak egy kis tejet, majd a kedvenc James Hunt-ot idéző bögrémmel (Szex, a bajnokok reggelije!) felszerelkezve várom, hogy az én kávém is elkészüljön.
- Asszem van valahol némi keksz is, ha kérsz. Szóval, ha nincs abban a bödönben - mutatok rá - akkor abban a szekrényben lesz, felül. - mutatok arra is, miközben már cserélem is ki a bögréket. Neki egy sima, fehér példány jutott, sajnos a különböző feliratosakat megtartom magamnak. Meg amúgy is a többségük a mosogatógépben várja, hogy kipakoljam a helyére.
Megvárom még, hogy kér-e sütit, majd a kezébe nyomom a kávét, és csak kíváncsian nézek rá fel.
- Tulajdonképpen nagyjából milyen messze laksz? Mármint, éjszakai járat mértékegységben? - mert lehet, hogy nappal húsz perc, de éjjel három óra. Ezek a hülye buszok tekeregnek árkon-bokron, egy kicsit nem figyel az ember és máris vidéken találja magát! - Ha nem ittam volna, szívesen elvinnélek, de…. - húzódik csalódott grimaszra a szám, majd jóízűt kortyolok a magam kis tejes kávéjából. - Vagy hívjunk inkább egy taxit? … ilyenkor az is szinte egy év mire kiér. - gondolkodok hangosan, miközben a mikró órájára pillantok. Elég későre jár, ugyanakkor, bizonyos szemszögből nézve, talán épp, hogy korán van.
- Három óra múlva indulnak a metrók, egy köpésre innen van egy megálló. Nem lenne bölcsebb azt megvárni?

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Olyasmi. Én se olyan rég csatlakoztam a csapathoz, meg vannak más újak is rajtam kívül. – vonok vállat, annyira nem nagy ügy, pár hét, aztán majd lealázzuk az összes ellenfelet, akivel összehoz a szervezés!
Minnie kérdését hallva azonban csak értetlenül szökik magasba a szemöldököm, mert… mi az, hogy mi van abban?! Elsőre le sem esik, hogy mire is értette, utána azonban néhány pillanattal később jön a megvilágosodás – amilyen sportokban ő mozog, ott tényleg nincs különösebben nagy jelentősége a dolognak.
- Labdajátékok, tudod! A jobb és balkezesek játéka pont a tükörképe egymásnak. És mivel balkezesek eleve sokkal kevesebben vannak, így ők és a jobbosok is általában más jobbosok ellen gyakorolnak. Így míg nekem ellenük játszani semmi extra, addig nekik azért egy fokkal kizökkentőbb tud lenni, hogy nem onnan érkezik a labda, ahonnan várják… - próbálom röviden-tömören összefoglalni a dolgot, mert igazából könyvet lehetne írni a témáról, de ha nincs otthon a labdajátékokban, akkor valószínűleg úgy is csak halálra untatná egy ilyen tudományos-fantasztikus ömlengés a téma jelentőségéről.
- Az attól függ… bizalmatlannak nem mondanám magam, különben mi se sétálgatnánk most itt. Ami meg a féltékenységet illeti, helyzete meg embere válogatja. – vonok vállat, elvégre erre nehéz lenne egy mondattal válaszolni, hisz annyi minden függ a részletektől! Az sosem zavart például, ha egy barátnőmnek fiú haverjai is vannak, de az, ha több időt tölt az ő társaságukban, mint az enyémben, az már egy fokkal jobban, hát még ha olyan viselkedést nyom mellé, hogy őket hiszik egy párnak! Na, ott már nálam is erősen nyílik a bicska…
- Hm, látom, gyorsan tanulsz. – nevetek vele együtt, ahogy meghallom, hogy egy napon belül még egyszer nem fogom fogadással csőbe húzni, a nyelvnyújtást viszont nem hagyom annyiból, egy játékos orr-pöckölést kap érte, hacsak nem tér ki előle időben.
- Azt láttam, még ha nem is tegnap volt. Manapság valahogy kevesebb idő marad filmnézésre. – a költözések, suli, meló, család, utazások, valami mindig akadt, ami fontosabb, arról nem is beszélve, hogy ahogy öregszem, sokszor én is inkább döntök a plusz 2 óra alvás mellett, mintsem valami filmet kezdjek el nézni inkább. Ellenben az hamar világossá válik, hogy Minnie nagyon is otthon van film témában, tekintve, hogy ma már hányadik filmes idézetet hallom tőle.
- Ez komoly? – nézek rá meglepetten, miközben leparkolom a motort a kicsi kocsija mellé, és ahogy a pedálok kerülnek szóba, akaratlanul is a lábai felé vándorol a tekintetem. Oké, azt eddig is láttam, hogy nem valami magas, de hogy ilyen átalakítások kelljenek a vezetéshez?
- Hát abból kiindulva, hogy ha egy átlag autóban a lehető legközelebb húzod az ülést, már akkor is alig tudsz vezetni, mert az öledben van a kormány… - gondolkozok hangosan, ahogy az autó belsejébe is bekukucskálok, bár egy ilyen hosszú nap után lehet, nekem se ilyeneken kéne tornáztatni az agyam meg a képzelőerőm. Mást nem ha jövök a motorért, majd megnézzük a kocsiját is, vagy hogy hogyan mutat a kormány mögött. Valahogy a magas emberek mindennapi problémáival jobban képben vagyok, mint a töpszlikével. Azon túl, hogy semmit se érnek fel…
- Ha már jófejség, a húgomat pöpecül megtanítottam verekedni meg pofozkodni. – jajj annak a szerencsétlennek, aki egyszer összetöri a szívét. Mondanám, hogy tőlem se árt utána rettegnie, de szerintem van olyan jó tanítvány a hugi, hogy egyedül is lerendezi a srácot.
- Ami meg a hírnevet illeti, persze, hogyne! Ennyi erővel akkor valami vetkőzős, kiskutyákkal pózolós naptárat is piacra dobhatnék, mint ami egyes tűzoltóságokon szokás, nem? – kérdezek vissza élből, mert legyünk őszinték, nem épp ilyen úton-módon akarok hírnevet szerezni magamnak – Bár ha megnézzük a sportközvetítőket, lehet egy ilyen húzás után inkább téged követelnének a képernyőre a rajongók a sok középkorú, kopaszodó, pocakosodó kollégád helyett. – ha már csipkelődik meg kóstolgat, akkor én sem hagyom magam, sőt! Pozitív csalódás, hogy végre olyannal sodort össze az ég, aki vevő rá, és nem sértődik vérig az első egy-két beszólás után.
- Látva a vigyorodat, van egy olyan érzésem így látatlanba is, hogy jobb nekem a mostani albérlet. Na ki vele, mi az a szépséghibája? Akkora, mint egy cipősdoboz? Vagy 1.80 a belmagasság? Valami melegbár felett van? – dobok be pár ötletet a teljesség igénye nélkül, már csak a kíváncsiság végett, aztán ha elárulja, megtudom, ha meg nem, akkor… úgy érzem, sokat nem veszítek a lakással meg a lehetőséggel.
A bók hallatán büszkén, vigyorogva húzom ki magam, mielőtt még bemennénk a lakásba, legalábbis, amíg meg nem hallom, hogy hány képzeletbeli randit is ugrottunk át a gyakorlatban, én pedig egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy most nagyon jónak számítok, vagy… jesszus, komolyan tizenötöt mondott, esetleg én értettem félre?! Mondjuk, még mindig jobb, mint az ötven…
- Azt nem mondom, hogy nagy rajongójuk vagyok, de attól még… wow…! Le a kalappal! – veszem közelebbről is szemügyre a kis relikviagyűjteményét, meg úgy az egész lakás olyan jól néz ki, hogy órákig elbírnék nézelődni. Egy pár percet még rááldozok, de aztán, ha már úgy is a kávé kapcsán lettem meginvitálva, követem is Minnie-t a konyha felé.
A pultnak támaszkodva figyelem, ahogy nyújtózkodik a polc felé, majd utána seperc alatt fel is pattan rá, már meg se próbálom elrejteni a mosolyomat, miközben figyelem a mutatványt.
- Köszi, egyelőre passzolnám. Mást nem majd szólok, ha meggondoltam magam. – legyintek a sütis ajánlatára, egyelőre még megvagyok, aztán ha bebizonyosodik, hogy valami több órás éjszakai járatos zötykölődés vár rám, lehet gyorsan átértékelődnek majd a dolgok.
- Brooklynnak Brooklyn… de eléggé a széle, abból kiindulva, hogy nappal, motorral sem volt valami két perces mutatvány elvergődni az étteremig, éjszakai járat mértékegységben, nem is tudom… Neverending Story? – kortyolok bele a kávémba, ha tudnám a pontos címét, akkor konkrétabban is tudnék nyilatkozni a témáról, de az előbbiekből kiindulva, lehet, hogy gyalog előbb hazaérnék, mint az éjszakai járatokra várva.
- Ó, ha nem ittam volna, akkor én is simán hazavezetnék. Vagy ha nem ennyit… - mert bár nem érzem magam ittasnak, amilyen a formám, biztos ilyenkor állítanának meg igazoltatni, és az után a pár pohár bor után még tuti van akkora a véralkoholszintem, hogy én járjak szarabbul. Mondjuk már az is kellően nagy kicseszés lenne, ha egy hónapig jogsi nélkül kéne közlekednem!
- Egy év mire ideér és kapásból viszi is egy havi fizetésemet cserébe? Megfontolandó ajánlat. – sóhajtok, és egyből világossá válhat számára, hogy nem, valahogy a taxi sem tűnik túlzottan csábító ajánlatnak. Tudom, az igazi az lenne, ha tudnék teleportálni, de az sajnos felejtős.
- Három óra múlva? Hmm… - vándorol a tekintetem az órára egy újabb korty kávét követően, mielőtt én is belevágnék a hangosan gondolkozásba – Ha tizenöt randit nem is feltétlenül, de egy párral csak sikerülne felzárkózni annyi idő alatt, legrosszabb esetben meg mi történhet? A kávé ellenére mégis bealszunk, mire indulnának a metrók, én lekésem a családi babazsúrt aztán egy hónapig nem állnak szóba velem, te átalszod az ügyeletedet aztán kapsz valami fegyelmit… Mást nem elmegyünk aztán bánatunkban jól leisszuk magunkat a föld alá! – és még maradék csirkeszárny is van kísérőnek! Egy újabb korty a koffeinből, mielőtt a bögrét leraknám, hogy némileg arrébb mozdulva, Minnie elé kerülve inkább a két oldalán támasszam a kezemmel a pultot mellette.
- Nos, mit gondolsz, meddig jutnánk? Vagy esetleg van valami jobb javaslatod? – nézek vele farkasszemet, kihasználva, hogy még mindig a pulton ücsörög, és nagyjából azonos szemmagasságban vagyunk, ellenben a korábbival, amikor egy ugyanilyen mutatványhoz mindketten a nyakunkat törtük. Ha benne van, akkor óvatosan meg is fosztom a kávésbögréjétől, hogy azt is a kispadra száműzzük egy időre az enyém mellé, és a nagyjából ötven csók terén is elkezdjük végre a felzárkózást, ha már az első randit mondhatni, kipipálhattuk a vacsival. Ha meg inkább tv-t nézne addig? Hát, akkor nagy az esélye, hogy kávé ide vagy oda, bealszok a kanapéján…

Balu & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Bólogatok, mikor elmagyarázza, hogy miért is van jelentősége annak, hogy balkezes. Én első körben simán azt hittem, hogy teljesen mindegy, hogy az illető jobb vagy bal kézzel dobja a lasztit. Erre kiderül, hogy távolról sem ilyen egyszerű a helyzet. Incselkedve döntöm oldalra a fejem, ahogy felfelé pislogok rá
- És, úgy gondolod, hogy te jobb vagy ballal mint mások jobbal? Ezt egyszer tesztelhetnénk.- elég magabiztosnak tűnik, de most már kíváncsi vagyok, hogy csak az “egészséges” hímegó hajtja, vagy van-e valami plusz is benne. - Egyszer majd lehet megnézlek. Kíváncsivá tettél, hogy hogy néz ki a valóságban a balkezes játék. - summázom a gondolatot, hiszen látva biztosan könnyebb megérteni, mint így.
- Ha bizalmatlanabb lennél, simán kinéznéd belőlem, hogy én vagyok a baltás gyilkos? Ugyan, kérlek… én cuki vagyok, és ennél nem is kell jobb alibi. - vigyorodok el huncutul, majd még hozzá teszem. - Még ha bizalmatlan típus is lennél, nem tudnád kinézni belőlem a rosszat. Ami meg a féltékenységet illeti… még mindig inkább legyen valaki féltékeny, mint hogy egyáltalán ne érdekelje mit csinál a barátnője. Hidd el nincs is bosszantóbb mint mikor egy egész teremnyi pasi csorgatja rád a nyálát és a párod észre se veszi. - húzom el a számat a kellemetlen emlék miatt. Az ilyen dolgok miatt érzi néha úgy az ember, mintha egy kupac trágyát se érne. Mert ha a saját pasidnak nem vagy érdekes…
Mikor megpöcköli az orrom, elkerekednek a szemeim az igaz, de aztán már folytatom is a vigyorgást, és még a “be-be-beee” is kiszalad a számon. Ha így játszik, nekem csak jó, élvezem, ha megy a csipkelődés. Megszoktam már a kollégáktól is, és a farkas törvények közt néha jól jön, ha a marhaságokban te vagy a főkolompos…
- Mostanában én is inkább a sport közvetítéseket nézem, ha van időm. Meg nincs is kivel bekuckózni egy jó film elé.- megvonom a vállam, mert úgy is lehet mondani, hogy ez amolyan felnőttkori sajátosság, hogy az embernek nincs ideje csak úgy filmezgetni, inkább értelmesebben (jellemzően alvással) tölti a szabadidőt.
- Ühüm. - bólintok, és látom, hogy nézegeti a Minit, hogy ez vajon hogy néz ki a valóságban. Majd holnap meglátja, szívesen megmutatom. Sőt, akár azt is kipróbálhatjuk, hogy ő hogyan fér el a járgányban.
- Olyan naptáram nekem is van. - jegyzem meg egy sejtelmes mosoly mellett, és ez tényleg nem kamu. Nem csak a helyes pasik miatt érdekes, hanem a cuki kutyák és macskák, na meg a jótékonyság miatt is. A bevételt egy menhelynek adták, meg amúgy is… szívesen elnézegetem a garázsban a félmeztelen izompacsirta tűzoltókat. - Pfúúú, ha nálunk a szerkesztőségben lőnének pár ilyen képet… Szerintem hirtelen kiugróan sok nő döntene amellett, hogy inkább köszönte szépen, leszbikus lesz. - nevetek fel röviden. A kollégáim pontosan olyanok, mint amilyennek leírta őket, egy-két üdítő kivétellel. Például Samuel, aki tőlem kettővel arrébb ül, és az atlétika a szakterülete, na ő kifejezetten jó csávó. Meg Brian, az egyik baseballos srác, és Kyeran, aki meg az egyetemi futball csapatok szakértője… hé, egész sok jó pasi lézeng az irodában, így jobban belegondolva! Persze nem úgy és annyira szuperszexisek, mint a jelenlévő vízilabdás srác, de…
- Nem nyert. - ingatom a fejem már csak mosolyogva - Amúgy egy alapos festés után tényleg menő lenne, csak jelenleg a rózsaszín négyszázötven árnyalatában pompázik. - vonok vállat, mert nem erőszak a menő lakás. Oké, ilyen felvezetés után én se rajonganék a gondolatért, de… mit ne mondjak, örülnék neki, ha a közelben lakna. Nem tudom miért, de örülnék neki.
Mielőtt még bemennénk a lakásba, magam is elgondolkodok rajta, hogy milyen ritka itt a férfi vendég. Az utóbbi egy évben talán egyáltalán nem is járt itt idegen, csak a kollégáim, meccset nézni alkalom adtán. De nyilvánvalóan ők sem olyan szándékkal, mint Balázs. Nem mintha tökéletesen tisztában lennék a szándékaival.
- Kösz! - mosolyodok el büszkén, ahogy nézelődik. Ha amerikai lenne, kábé ezen a ponton pisilné le a bokáját. A legtöbb haverom és kollégám mindig azt mondja, hogy “pont ilyen kecót szeretnék, csak ugye az asszony… az asszony nem engedi, hogy egy sportbarlangban éljünk”. Nekem bejön ez a stílus, egyszerre otthonos és vagány is, és nem utolsó sorban hűen tükrözi az érdeklődési körömet. Mert az bizony eléggé beszűkült.
A bögrét levenni nem egyszerű, már többször gondoltam rá, hogy veszek egy fellépőt a konyhába, de az meg még cikisebb lenne, szóval inkább a pultra mászok fel, ha már egyszer nem volt annyi eszem, hogy beindítsam a mosogatógépet.
- Okés, ha meggondolod magad, akkor tudod hol találod. - bólintok, miközben elkeverem ímmel-ámmal az egy kanál mézet a tejes kávémban. Na, addig megvagyunk, hogy itt van a lakásomban, kávét is kapott… és most? Bár nem látszik rajtam, egy egész kicsit zavarban vagyok a szituációtól, mert fingom sincs hogyan is kellene flörtölni, vagy egyáltalán én meddig akarnék eljutni vele. Mármint nem hosszútávon, hanem ma este. Ahogy a bögrém fölött néha rápillantok, határozott elképzeléseim lennének, de a józan eszem is a helyén van. MÉG. Legalábbis addig, míg nem ér hozzám, mert ha olyan hatása lenne kíváncsi szemek nélkül, mint ott az étterem előtt, bizony kicsúszna a talaj a lábam alól. Elmélázok azon amit mond, hogy messze is lakik, a taxi is drága, kinek van ehhez kedve-kapacitása. Nem véletlenül ajánlom fel a metrót, csak arra meg várni kell ugye. Kérdés, hogy akar-e velem várakozni, vagy inkább nekivág az éjszakának?
- Három óra, igen. Nagyjából. - bólintok, majd még figyelmesebben hallgatom, ahogy fejtegeti a gondolatát. Jobb is, hogy a konyhában nem kapcsoltam villanyt, mert így csak a barátságosan pislogó hangulatfények világítanak, meg a nappaliból beszűrődő kellemes félhomály. A rossz látási viszonyok elrejtenek talán valamennyit az alattomosan arcomra kúszó pírből is, a bögre mögött meg el lehet rejteni, hogy időről időre az ajkamba harapok, ahogy követem az események folyamatát.
- Elég magabiztos vagy. - jegyzem meg végül  már egy egészen más hangszínben incselkedve vele - Honnan gondolod, hogy én fel akarnék zárkózni a tizenöt randit illetően? - teszem fel a kérdést, amire egyáltalán nem várok választ. Már csak a rend kedvéért, hogy ne gondolja már, hogy én csak így első szóra bárkinek hanyatt vágódok. Oké, hogy most épp nem úgy viselkedek mint egy apáca, de ez TÉNYLEG rohadtul különleges eset. Érdeklődve figyelem, ahogy elém lép, és megtámaszkodik a pulton. Na ez az, erről beszéltem! Amint húsz centin belülre kerül, már érzem is a bizsergést, ami mint egy mágnes húzna hozzá. Hogy a fenébe csinálja?! Általában nagyobb az önuralmam, és abszolút nem foghatom az italra sem, hiszen régebben is volt, és ettem is rá bőséggel, ha fejbe is vágott volna, már elmúlt a hatása. Valószínűleg tényleg benne lehet valami, ami ilyen elemi erővel vonz, de dögöljek meg, ha az orrára kötöm a dolgot!
Nagyjából egy teljes percig nézek vele farkasszemet, mielőtt válaszolnék.
- Esetleg, meghitelezhetnék neked néhány randit. - nem is hiányzik az a bögre a kezemből, még jó, hogy elvette, mert vagy nyakig leborítom vele mindkettőnket, vagy az egyik kedvenc bögrém végzi a padlón csúfosan. Mondjuk, erre még így is megvan az esélye. Hű, hogy milyen rohadtjó illata van! Bele kúszik az orromba, a klórt már nem érzem, csak valami friss, parfümös illatot, és némi csirkeszárnyat. Perverz módon tetszik ez a kombináció, mert az együtt töltött estére emlékeztet, ami mostanáig egészen jól sikerült. Mit veszíthetek? Megfontolt mozdulattal simítom a két tenyerem a vállaira, ahogy a pulton támaszkodik mellettem, majd közelebb hajolva, szinte az ajkára súgom a szavaimat - Nagyjából két perc múlva meg már azt is megmondom, hogy mire juthatsz velük. - mert amilyen állapotban van a józan eszem (világgá ment), sanszos, hogy amint megcsókolom, a bugyim olyan erővel zuhan le, hogy lyukat ver a padlóba kínáig. De már ez sem érdekel, gondoljon rólam amit akar, ha ez az egész működne, úgyis rá fog jönni, hogy tényleg az a rohadt erős sármja és kisugárzása az, ami miatt a saját szabályaimat is megszegem. Ha meg ez nem fog imponálni neki, akkor úgyis megette a fene az egészet.
Mélyen beszívom még egyszer az illatát, és ahogy előrébb csúszok a pulton, úgy nyomom a számat az övéhez, hogy megcsókoljam, elvégre egy határozott nő nem várhatja el, hogy majd mindig a férfi tegye meg az utolsó lépést. Behunyom a szemem, ami hibának bizonyul, mert így aztán teljesen el fogom veszíteni a kontrollt magam felett, már szinte látom magam előtt ahogy minden létező büszkeségem sutba vágva koalaként csimpaszkodok rajta. Kérdés, hogy belőle mit vált ki a csók. Van-e olyan erős az én mágnesem is, mint az övé, vagy ez csak egy egyirányú utca, és köszöni szépen, holnap reggel úgy olajra lép, hogy még csak fel sem ébreszt majd? Nem tűnik olyan típusnak, de sose lehet tudni, az ilyen kalandok jól és rosszul is elsülhetnek.

Minnie & Balu

 “Cowards never start, the weak never finish, winners never quit.”

- Állok elébe! – felelem magabiztosan, és mondanám, hogy mást nem kerítünk egy kosárlasztit, de a magasságából kiindulva, valószínűleg nem tartozik a kedvenc sportjai közé. Akárhogy is, ide egy labdát, aztán a többi majd elválik!
- Na igen, úgy talán egy fokkal szemléletesebb a példa. Vagy tudod mit? Próbáld meg egy napig mindennél a bal kezedet használni, és megtudod! – akár egy bögréből inni, az evőeszközöket használni, írni, hogy csak a legegyszerűbb dolgoknál maradjunk. Fogadni mernék, hogy pár perc sem telik bele és egyből megvilágosodik, hogy mennyire is ki tudja zökkenteni az embert!
- Nem, azt tényleg nem nézném ki belőled, hogy baltás gyilkos vagy. – rázom a fejem, azt meg már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha egy valamire való baltát még fel is tudna emelni, valószínűleg nincs olyan fizikuma, hogy kellően gyorsan és gyakorlottan tudja használni ahhoz, hogy tényleg hatékony legyen vele. Meg legyünk őszinték – a baltás gyilkosok nem így néznek ki.
- Hmm, a rosszat… tudod, szokták mondani, hogy ne ítélj a külső alapján, mert később még érhet meglepetés. Egy szó mint száz, mindenki tiszta lappal kezd nálam, mást nem ha eljátssza, akkor lesheti a bizalmat. – egyszerűbb így, mint olyan pesszimistán állni az élethez, hogy egyfolytában azt lesse az ember, ki, mikor fog csalódást okozni neki?! Van jobb dolgom is, mint ilyeneken stresszelni a nap 24 órájában.
- Na jó, az azért már elég gáz. Lehet, hogy a konyhapolcon akkor se találom a sót, ha az pont az orrom előtt van és épp, hogy nem szúrja ki a szemem, de ilyenekben azért nem vagyok ilyen vak. Amúgy is, tegyük fel, mit keresne a barátnőm egy teremnyi nyálcsorgató pasi között nélkülem?! – abban a minutumban rúgnám be annak a bizonyos teremnek az ajtaját, hogy belerondítsak a képbe és lemeccseljük a határokat meg az erőviszonyokat. Ha meg esetleg az exére és a kollégáira gondolt az iménti alatt, nos… nem árt észben tartani, hogy valamikor a munkahelyére is be kell köszönni.
Csak jót vigyorgok magam is azon, hogy vevő a hülyeségre, meg az orrpöckölésre sem akad ki, nagy a kísértés, hogy azt is leteszteljem, vajon mennyire csikis – kár, hogy a motor sem megy magától, legalábbis olyan irányba, amilyenbe kéne, úgyhogy egyelőre marad későbbre.
- Van benne valami. Társasággal az is jobb, mint egyedül. – adok igazat neki, legalábbis attól függ, mi a film, meg a társaság, az, hogy a húgommal százhuszadszor nézzek végig valami Disney rajzfilmet, hát… inkább az alvás. Mondjuk előbb el is szoktam aludni rajtuk, mint ő.
- Tessék, csak emlegetni kellett! Akkor legalább tudod, hogy miről van szó. – csóválom a fejem nevetve, amíg szóba nem kerülnek a kollégái, a reakcióját hallva pedig csak tovább vigyorgok – Aucs…! Ennyire rossz a helyzet? Mondjuk, így is túlnépesedés veszélye fenyegeti a bolygót… - fűzöm hozzá komolytalanul, még ha nem is ez fogja éppenséggel megmenteni. Azért a fő támogatóik fejét mindenesetre megnézném, ha mégis csinálnának ilyen naptárat és körbeküldenék köztük.
- Jajj… hát, a rózsaszín valahogy nem tartozik a kedvenceim közé. – vallom be, bár esélyesen nem árulok el túl nagy titkot vele, mutassatok egy olyan, nem-meleg pasit, akinek pont a rózsaszín lenne a kedvence… Ha akadna is, az csak a kivétel, ami erősíti a szabályt.
Lassacskán pedig a lakásba is bejutunk, csak míg a küszöb előtt ácsorogva az elméleti felvezetés sikerült kissé hosszabbra, addig a lakásba belépve én ámulok el hasonlóan, mint valami kisgyerek, aki először jár Disneylandben. Oké, hogy már mesélt főzés közben is róla, meg eddig is nyilvánvaló volt számomra, hogy csípi a sportokat, de azokból kiindulva, hogy eddig milyen csajos lakásokban volt alkalmam megfordulni, hát wow… tudják ezt így is? Eddig ez az abszolút kedvencem! Az meg már most egyértelmű számomra, hogy sokkal több lakberendezési szépérzék szorult belé, mint belém – mondjuk azt nem nehéz, nálam erősen a nullához derogál, ha nekem kell berendezni valamit…
- Okés! Mondjuk ha nagyon éhen akarunk halni, van még csirkeszárny is. – intek az emlegetett csomag felé, igaz, amennyit betoltunk belőle fél óra alatt, szerintem egy darabig nem leszünk egyhamar megint éhesek. A kávémat kortyolgatva dőlök a pultnak, miközben hangosan gondolkozva próbáljuk kiokoskodni, mi lenne a hazajutás legjobb módja úgy, hogy egész Brooklynon keresztül kéne vergődnöm, ne reggelre érjek haza, hogy aztán fordulhassak is vissza a motoromért, meg egy félhavi fizetésem se menjen rá. Nem úgy tűnik, hogy lenne közös keresztmetszet, vagy ha mégis, kicsit olyan, mint az egyetemi meme: jó jegyek, közösségi élet, alvás – válassz kettőt! Vagy egyet, ha épp olyan szakra jársz. Ennyi erővel akár reggelis is kávézhatnánk, csak alvás nélkül egész éjjel esélyesen olyan dög fáradt lennék, hogy akkor meg azért nem mernék vezetni.
Egy vállvonással reagálok arra, hogy magabiztosnak tart, ma este már másodszor, ám még mindig ugyanazt tudnám mondani rá, mint korábban… látott már önbizalom hiányos sportolót? Mert ha nincs egy adott magabiztosság, akkor ezen a pályán nem jutsz sokáig, sportágtól függetlenül.
- Ah, igaz is! Már nem dédnagyanyáink korát éljük, hogy foggal-körömmel ragaszkodnának az ilyesmihez, vagy szentségtörésnek minősülne, ha csak tizennégy lenne. – meg utána két nappal később már 3 kilométeres körzetben minden falu minden lakója tudomást szerezne a hírekről. Ha másért nem is, ezért azért tudom szeretni a nagyvárosokat, meg a „még-a-szomszédainkat-se-ismerjük” életstílust.
Idő közben a bögréket is a pultra száműzöm, kávéval vagy anélkül, én pedig már Minnie előtt állva támasztom a pultot, mosolyogva, alkoduzva-várakozva, farkasszemet nézve vele, hogy mégis hogyan fogadja az ötleteimet? Ha elküldene a bús fenébe, vagy ha mondjuk olyan tekintettel nézne rám, amivel ölni lehetne, esélyesen már én is visszább vettem volna, aztán a maradék két korty hideg kávé után inkább az állomáson várnám a metrót, három óra ide vagy oda, annyira még nincs hideg. Így azonban, látva, hogy a legkevésbé sincs berezelve, sőt, gond nélkül ment bele ebbe az óvatos, puhatolózós egymás kóstolgatásába, eszem ágában sincs egy tapodtat sem mozdulni! Lehet, hogy valójában nem volt több mint egy perc, nekem mégis egy kisebb örökkévalóságnak tűnik, mire megszólal a farkasszemezés után, utána azonban képtelen vagyok letörölni a mosolyt a képemről az újabb kis győzelem hallatán.
- Hát, ha nagyon ragaszkodsz ahhoz a tizenöthöz, csak egy szavadba kerül és már itt se vagyok, majd találkozunk holnap… - súgom, közelebb hajolva hozzá, miközben az egyik hajtincsét visszaigazítom a füle mögé. Ha viszont jól működik a kémia – és azt hiszem, az eddigiek alapján nem lehet rá panaszunk – akkor egy kisebb kínzással is felérne az a tizenöt. Jó nagy sügér lehetett a vőlegénye, amiért így elbaltázta, az meg még mindig szinte felfoghatatlan számomra, hogyhogy másnak nem tűnt fel eddig, milyen főnyeremény is valójában a pulton ücsörgő? Vagány, csinos, pörgős, laza, önálló, és még humora is van! Mondanám, hogy kíváncsi vagyok, mi nem stimmel nála, mert eddig túl szép, hogy igaz legyen, de az igazat megvallva, ahogy közelebb húzódik, már az se érdekel a legkevésbé sem, hát, még amikor végre rátérünk arra a csókra… Szinte tükörképként simulnék én is közelebb hozzá, már amennyire a pulttól lehetséges, és azt hiszem, egészen hamar sikerül elveszíteni az időérzékemet. Pláne, ha Minnie sem tartja magát a korábbi szavaihoz és tart kiértékelést nagyjából két perc után, csak amikor elszakadunk egymástól pár pillanatra a csókból, realizálom, hogy a kezeim időközben a pultról derekára vándoroltak. Eszem ágában sincs elvenni őket, maximum addig, amíg a haját arrébb igazítom a nyakánál, hogy a következő néhány csókkal arrafelé kalandozzak el.
- Maradjunk még, vagy navigálsz, hogy merre tovább? – fel sem tűnik, hogy milyen kétértelműen sikerül fogalmaznom, de mentségemre szóljon, nem épp olyan a helyzet, amikor bárkinek is olyan könnyen menne a tiszta fejjel gondolkozás. Mindenesetre, ha nem csak a nyakától navigálna tovább, hanem a konyhából is, akkor a kezeim már simulnak is a combjára, hogy felkapjam a pultról és úgy induljunk tovább, inkább, mint hogy elengedjem, megtörve a hangulat varázsát.