A családunk mindig is befolyásos volt, a Cosa Nostra-n belül is az egyik legjelentősebb és legfontosabb család. De a külvilágban is elég sok mindenbe volt bele szólásuk a rokonainknak. Nagyapám, apám apja már rég meghalt. Őt nem is ismerhettem, Catalina Mamma sokat mesélt róla. Szigorú, erős kezű ember volt, pont mint az apám. De ugyan akkor tudott gyengéd lenni is, legalábbis Mammával kapcsolatban, meg a gyermekeivel. Nem úgy, mint az apám, húsz éves korában látta ahogy a szeme láttára gyilkolják meg őt. Talán emiatt lett ilyen, nem tudom. Biztos volt benne, hogy még keményebb vezetőt kell faragnia majd a fiából, de szerencsétlenségére ez nem történhet meg. Hiszen én vagyok az egyetlen gyermeke, Enzo, az unokabátyám a Consigliere-e, ő fiaként tekint rá. Közben már gyerekkoromtól fogva engem is keményen és keménynek nevelt. Hiszen tudta jól, hogy ez a férfiak uralta világban nehéz megállnia a helyett egy harmatgyenge nőnek. Nem volt nehéz dolga, hiszen olyan vagyok személyiségre, mint ő. Nem tudom milyen lehet egy egészséges családban felnőni, ahol anya óvja, vigasztalja a gyermekét. Én ilyet gondoskodást nem kaphattam, csupán a Mammától bizonyos keretek között. Talán... valahol mélyen szerte is engem az apám, nem csak egy tárgyat lát bennem ami a tulajdona, amivel jó üzletet köthet. De a parancsait megkérdőjelezés nélkül bárkinek teljesítenie kell. Ha nem így tesz, elég gyors és kegyetlen halála lesz az illetőnek. Így történt Matteo unokatestvérével is. Amikor a nagybátyja rendkívüli körülmények között meghalt, a testvérével, Vincenzo apjával megosztoztak. Az idősebbik Vincenzo maradt Szicíliában, míg apám elvállalta a new york-i megüresedett posztot. Amikor már elég nagynak gondolt elmondta a családunk történetét, az iskola mellett nekem nem csak az általános dolgokat kellett tanulni. Óh... nem, majdnem mindennap meg kellett hallgatnom családunk és a Cosa Nostra történetét, a tíz parancsolatunkkal együtt. Illetve már akkor bele verték a fejembe mit jelent ehhez a családhoz tartozni, az apámhoz tartozni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem mindegyiket tartja be. Sőt... ha így fogalmazhatok a saját kedvére fordítja ki azokat. Igen, mint mondtam apám nagyon jó kapcsolatokat ápol, e mellett az ilyen dolgokat nem veri nagydobra, mint amit velem is tett. Hűséges emberei vannak, a halálig kitartanak mellette. Pont úgy, mint én.... Belém nevelték, hogy így kell tennem, jelentsen ez akármit is. A Cosa Nostra történelmében csak egy hozzá hasonló kegyetlen vezetőről tudunk, az én apám nem olyan, de számára sem léteznek határok. Eléri amit akar, és úgy leckéztet meg ahogy akar, ezt vagy elfogadod vagy nem. De nincs választása az embernek, én próbálok dacolni vele szemben, de ez olyan, mintha egy homokviharral szembe mennél. Teljesen hasztalan és értelmetlen.
Mégis az elmúlt pár hét a kezdeti nehézségek ellenére felüdülés a számomra. Olyan, mintha kivettem volna egy ki tudja meddig tartó szabadságot. Az elmúlt hetekben nem kellett megfelelnem senkinek sem, nem kellett harcolnom az igazam mellett, nem kellett Caselli-nek lennem, egyszerűen csak Lia lehettem. Egy lány, egy normális lány, akinek a kezéhez nem tapad vér. De... ezzel csak áltatom magam, ezzel is tisztában voltam, hiszen megöltem egy ártatlan embert. Akinek csak egy bűne volt, még pedig, hogy nem a megfelelő lányra vetett szemet.
A beszélgetések mindig olyan lassan indulnak, de én próbálkozom, főleg mert én szeretek beszélgetni és utálom a csöndet. De Bash... ő pont az ellentétem, mindenben az ellentétem, külsőre és belsőre is. Legalábbis amennyire eddig megtudtam ítélni. De ez a mai beszélgetés valahogy más, valami változik... érzem a levegőben. Valahogy lazábbak vagyunk, de a levegő mégis tele feszültséggel, nem azzal a kelletlennel amivel nem tudsz mit kezdeni. Épp ellenkezőleg, viszont... ezzel sem tudok mit kezdeni, egyszerűen nem értem a változás okát...
Elkapom a félmosolyt amit megengednek magának és... egy pillanatra rajta felejtem ibolyakék íriszeimet. Nézem ahogy a mosolytól megváltozik az arca, a szemei színe ami borostyán színűek... mintha sokkal melegebb árnyalatúak lennének tőle, a szája sarkában megjelenik egy kis gödröcske is. Elkap a vágy, hogy megcirógassam... Keményen megrázom a fejem, Lia mi a fene ütött beléd....? Emlékeztetem magam, hogy mikor elhozott bele dobott a jeges tengerbe, majd még az este folyamán jól meg is vert és a jobb combomon a jelét örökre viselni fogom. A bal kezem is gipszben van, de ezek olyan távolinak tűnnek. Nem állítom, hogy én nem voltam hibás benne, de ahogy telik az idő kezdek máshogy viszonyulni hozzá. Ami tetszik, miközben megijeszt. Ez lenne a Stochlom-szindróma...? Lehet!
De feltűnik, hogy nem reagál a szavaimra, én pedig nem firtatom tovább a dolgot. Hiszen ő gondoljon csak amit akar, én pedig tudom amit tudok. Sok olyan embert ismerek aki apámhoz hasonlít és hozzá, csak a nevük más, de ha jobban megfigyeli az ember őket nem nehéz kiismerni.
Aztán valami olyat teszek amit eddig senkivel sem, kiöntöm a lelkem neki Dylan-el kapcsolatban, nem is tudom miért. Vagy... hogy mit vártam, nem együttérzést, vagy vigasztalást... nyilván. Az ilyen dolgokat Enzo-val szoktam megbeszélni, csak hát vele most nem lehet, meg rá is dühös vagyok, mert tudott apám dolgairól. Mindenről tud!
-Köszönöm a felvilágosítást, de tisztában vagyok ezzel. De attól még a hátra levő életemben nem muszáj így tennem,- jegyzem meg kissé pimaszul,- csak, hogy nem mindenkinek adott meg a választás joga,- mondom neki komolyan. Tisztában vagyok azzal, hogy apám és a családom tagjai mennyit és mit tettek és fognak tenni, hogy luxusban élhessünk és befolyásoltak legyünk. A legrosszabb, hogy apám engem is be akar ebbe vonni, vagy már be is vont. Mindenféleképpen, a megfelelő férjjel aki kellőképpen szolgálja a klánunk érdeket, és legfőképpen apám érdekeit. Én, a szakmámmal, meg amúgy mindennel együtt. Apám bebizonyította, hogy olyan vagyok, mint ő maga. Egy pillanatra nézem a lendületes kézmozdulatait, de a hangja nyugodt, ő is eléggé impulzív ember. Bár ezt már korábban is megtapasztalhattam.
Egy pillanatra kinyitom a szám, majd becsukom és farkasszemet nézünk ahogy szenvedélyesen magyarázz. Először neki támadnék, de igazából igaza van. Ki mondja azt, amit én még saját magamnak sem mertem, de ott kaparássza az igazság agyam félreeső részét. Hiszen igaza van! És közben még sincs!
-Szerinted én nem tudom?!- szakad ki belőlem végül a költői kérdés amire nem is kell válaszolnia, fölösleges,- tisztában vagyok vele, hogy így van. Azóta nem bírok a tükörbe nézni, nem bírom lehunyni a szemem és rémálmaim vannak. Ha le csukom a szemem, csakis Dylan szemeit látom, ahogy kihuny belőlük az élet. Ez egy teszt volt az apám részéről, hogy mennyire vagyok lojális hozzá, miközben abban a percben tudtam, hogy halálra van ítélve, hogy találkoztam vele. Nem minden hátsó szándék nélkül közeledtem hozzá, erősebbnek, akaratosabbnak akartam tűnni az apámnál. De mindig az van amit Alessandro Caselli akar! Igen, teljesen tisztában vagyok, jól a fejembe verték, az apám elég erős kezű és emellett igazán jó kapcsolatai vannak elhiheted. És nem csak a mi klánunkon, vagy a Cosa Nostra-n belül, hanem azon kívül is. De a legjobban az fáj, hogy igazad van, megtehettem volna azt is, hogy a lányt lövöm le, bár abban a pillanatban azt hittem Dylan a bűnös. Valószínűleg már nem lennék itt, de Dylan sem menekülhetett volna. Ha nem én teszem meg valaki más. Az apám ezzel bebizonyította, hogy hiába a lelkiismeret, mégis csak olyan vagyok, mint ő egy gyilkos, ráadásul ez jó aduász a kezében, hogy kezes bárány legyek a számára...- az utolsó szavaknál elsírom magam. Határozottan fordítok hátat neki, hogy ne lássa a könnyeim, amúgy sem hiszem, hogy nagyon izgatná. De jól esett kimondani ezeket a szavakat, mintha meggyónnék... nem mintha ezzel kisebbnek számítana a bűn amit elkövettem. Csalóka érzés, mégis jól esik.
Miután valamennyire sikerül össze szednem magam és a gondolataimat, letörlöm a könnyeim, megkeményítem az arcom, majd követem őt a fürdőszobába, hogy kövessem az utasításait, ettől egy pillanatra elmosolyodom. Az első nap nem gondoltam volna, hogy ilyen barátságos... vagy legalábbis ahhoz hasonló hangulat alakulna ki közöttünk.
Figyelmesen hallgatom ahogy magyarázz és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva érdekel amit mesél. Sőt mindig érdeklődve hallgatom bár miről is legyen szó.
-Hát igen, nem szívesen az igaz,- csak ennyit fűzök hozzá, majd amikor magamra hagy elkezdem azt tenni amit mondott. Először a fehér ruhákat dobom be a gép dobjába, majd utasításához híven teszek mindent a megfelelőhelyre, hogy végül a beprogramozás után elindítsam a mosógépet. Még egy kis ideig a mosógép előtt guggolok. Nézem ahogy a dob forog és a ruhák milyen gyorsan mozognak, össze kell szednem magam. Nem tudok mit kezdeni ezzel a változással is ami köztünk van, gyűlölnöm kéne őt, szeretném is, de nem megy. Olyan gyengének és sebezhetőnek érzem magam. Főleg azután, hogy kiöntöttem neki a lelkem, még most sem tudom miért tettem. Vagy, hogy mi van velem....? De nem lehetek gyenge vagy nem mutathatom ki, hogy az vagyok, az apám az ellenkezőjére tanított. Ekkor elképzelem az arcát, hogy milyen képet vágott amikor megtudta. Nem értem, hogy még csak egy telefonbeszélgetést sem kért, pedig ilyenkor szoktak. Valami nem stimmel itt, nagyon biztos lehet a dolgában, és abban én vagyok biztos, hogy nem adja meg amit akar. Ő nem szeret veszíteni, ez felérne azzal. Nem hódol be, neki hódolnak be általában.
Végül ki megyek hozzá a konyhába, ő már javában elő készíti a dolgokat. Lehet ez egy teszt volt-e, hogy kihúzom-e magam a dolgok alól, kifogásokat keresve. De én nem így teszek, sőt szó nélkül kezdem el csinálni amit mond. Majd olyan ötlettel áll elő amivel nem tudok mihez kezdeni. Egy pillanatra sandán pillantok fel rá. Ez... csapda? Ez az első gondolat ami beugrik, a második pedig, hogy olyan “kivégzés előtti utolsó vacsora” szaga van dolognak tűnik. De mint több napos éhezés után, úgy vetem magam az ötletére, így gondolkodás nélkül bólintok rá.
-Ez igazán remekül hangzik, és szívesen megnézném a kilátót is, ráfér a lábaimra egy is edzés,- mosolyogva pillantok fel rá. De nem tudom elterelni a gondolataimat arról, hogy mi lehet az oka annak, hogy meg akar sétáltatni, mint egy jó kiskutyát. Talán amiatt is lehet, hogy az egyik pohár eltörik és elvágja a kezem. Na még véletlenül sem az, hogy el van törve az egyik kezem. Mire észrevenném Bash gyorsan reagál. Már nyomja is be a kezem a víz alá. Mire hangosan felszisszenek.
-Nem szükséges...- kezdenék bele, de ő már el is szalad így valószínűleg nem is hallja, nézem ahogy a rózsaszínes víz örvényként csúszik le a lefolyó lyukjaiban. Miközben azt a megmagyarázhatatlan kérdést nem tudom elfelejteni, csak azon kattog az agyam. Ajak harapdálva gondolkodom azon, hogyan is kellene feltennem a kérdésem a számára, hogy ne érezzen kényszert egy újabb pofonra.
Ijedten rezzenek össze ahogy vissza ér, és nézem ahogy szakavatott mozdulatokkal köti be a sebet.
-Köszönöm, de nem volt muszáj,- próbálok mosolyogni,- igen... az öhm sokkal jobban fájt és maradandóbb is lesz,- próbálom viccel elütni az időt, majd komoly arccal fordulok hozzá,- izé... tudod nem sokszor csinálok ilyet... de talán tényleg bocsánatot kellene kérnem tőled, amit komolyan is gondolok. Viszont eléggé hirtelen felindulású ember vagyok, de azóta nem is próbáltál megverni, szóval... eléggé az... én hibám volt, úgy hogy...- nem bírom ki mondani ezt. De őszintén pillantok rá, az első este vakkantottam számára egy bocsánatkérést, de azt abszolúte nem gondoltam komolyan, ellentétben ezzel a mostanival.




Mire végeztünk mindennel már kint sötétedett, Bash szerint senkivel nem találkozunk majd, mégis bennem a van a félelem. Olyan, mintha egyszerre szeretném, hogy véget érjen ez az egész, d eközben tartson még tovább. A cipő felhúzásával segített egy kicsit, de a többit megoldottam magam is, még ha fél órába is telt legalább. Hosszú, méz színű tincseim laza kontyba kötöttem, majd egy nagyobb sapkát is húztam a fejemre, majd a kapucnit, ha esetleg valaki látna akkor se ismerjen fel. Felvont szemöldökkel néztem ahogy mennyi mindent pakolt a táskájába, holott csak egy órára megyünk el... nem kommentáltam, de annyira furcsa ez a férfi a számomra. Ő aztán tényleg mindenre felkészül, nehogy meglepetés érje, ezt már észrevettem.
Elkerekedett szemekkel nézem ahogy beszökken a csónakba a táskájával együtt, miközben én azon agyalok hogyan másszak be. De ő megoldja a problémát.
-Valamit kérdeznem kell!- jelentem ki neki gyorsan,- még ha emiatt be is dobsz a vízbe vagy... mit tudom én. Ha meg kell ölnöd és azért viszel kirándulni, hogy a halál előtt még legyen pár jó percem, akkor kérlek mond meg őszintén, mert tudnom és... akkor csináljuk,- mondom neki bátran és komolyan,- de azt mondtad még a reggel, hogy jutottak valamire, viszont nem mondtál semmit, utálom ezt a kétségbeesett érzést, hogy nem tudok semmit,- fejezem be végül tettre készen.
Majd hagyom hogy egyik karjával átölelje a lábaimat, miközben az ép kezemmel megkapaszkodom erős vállába, sőt... inkább átölelem a nyakát. Érzem ahogy körbe vesz az illata, izgató és biztonságot nyújtó egyszerre. Majd lassan enged le a földre, miközben testemmel érzékelem minden porcikáját. A pillanat és a mozdulat egyszerre intim és izgató. Kérdésére csak alig észrevehetően megrázom a fejem, hang amúgy sem jönne ki a torkomon ebben a percben. Bele mélyedek különleges színű lélektükreibe, gyöngyfogaim az alsó ajkamba mélyednek puhán, miközben gyorsabban kezdem el kapkodni a levegőt. Most először gondolkodom el azon, hogy milyen lehet érinteni ajkát a számmal? Olyan puha, mint amilyennek tűnik? És milyen lehet megcsókolni, ő hogyan tenné... Majd gyorsan és zavarba ejtően lépek két lépést hátra, komolyan kezdek becsavarodni, ha ilyen gondolatok jutnak eszembe azzal az emberrel kapcsolatban aki elrabolt. Először zavart amikor így nevezett, olyan gúnyosan ejtette ki, de most... most már sokkal inkább más érzelmek kavarognak bennem ahogy így nevezz. A kormány közelében lévő ülésre ülök, miközben a hátát nézem, az arcát profilból. Majd inkább meggondolom magam és felállok, oda megyek hozzá, miközben kapaszkodom őt bámulom.
-Van valami gond.... látom rajtad, hogy feszültebb vagy, mint általában szoktál lenni,- az arckifejezését látva én is aggódni kezdek, remélem nem találtak ránk!
-Meg akartam köszönni, hogy elhoztál, habár nem gondoltam volna, hogy megteszed valaha,- nézek rá hálásan,- szerintem tuti nem bízik bennem. Lehet megfordul a fejben, hogy próbálkozom valamivel, de teljesen értelmetlen lenne, sokkal előbb elkapna, mint hogy menekülhetnék sérülten....

 Igazából nem tudom, hogy miért kértem tőle bocsánatot. Amikor első nap ide hozott, és megtörtént az ami, utána elmotyogtam valami bocsánatkérést, de abszolút nem gondoltam komolyan. Most viszont, hogy hetek óta itt vagyok vele össze zárva a gyűlölet amit abban a pillanatban érzetem... kezdett megváltozni. Már nem gyűlöltem, sőt azt hiszem elkezdtem kedvelni. Sokszor még beszélgetünk is. Gondolom várta az újabb kísérletet tőlem a szökésre, de én nem próbálkoztam. Egyszer sem. Tudtam, hogy valahogy az impulzív indulataimat le kell győznöm, hogy ebből a helyzetből csak hideg fejjel szabadulhatok. Habár Bash nem tűnt annak a bizalmaskodó embernek, talán idővel szunnyad benne a gyanakvás. Arról nem is beszélve, hogy még mindig sántítok és az egyik karom még mindig gipszben van. Annak az esélye, hogy így az isten háta mögött menekülni tudjak egyenlő a nullával. Mondjuk, ahogy felmérem a terepet kettőnk között amúgy sem láttam sok esélyt rá, de így még inkább nem. Tisztában voltam vele, hogy erőre kell kapnom, és nem mellesleg meg kell gyógyulnom. Ezzel áltattam magam minden pillanatban amikor eszembe jutott, hogy van egy tervem. De az igazság az, amit én magamnak sem vallok be: nem tudom hogyan, vagy mikor történt, de elkezdtem megkedvelni Bash-t ez alatt a rövid idő alatt. Éjszakánként már nem zavart a bilincs, aminek a nyoma ott díszeleg a bokám körül, ez apróságnak tűnt a mellett, hogy az illata megnyugtatott. Biztonságban kezdtem érezni magam mellette, és szórakoztatott amikor beszélgetünk, amikor nem mindig bírtam magam vissza fogni. De ő ezen nem húzta fel magát... sőt inkább tetszett neki, legalábbis a reakcióiból ezt szűrtem le. Teljesen kezdtem össze zavarodni, nem értem mi van velem. Nem így kellene éreznem irányában, főleg az után, hogy az összes sérülésemet neki köszönhetem. Mégis, az a harag ami ott szunnyadt bennem iránta szép lassan kezdett elhalványulni, majd valami mássá alakulni. Valami olyanná amit nem értek, de nem is akarok foglalkozni vele. Az utóbbi napokban a bezártságtól eltekintve igazából már... kezdtem jól érezni magam, nem kellett félnem apám egy újabb őrültségétől, amire rá akart venni. Mintha tényleg szabadságoltam volna magam a Cosa Nostrától. Ami igazából család, és önámítás volt hiszen... hiszen ez nincs így. Hiszen attól függetlenül még mindig be vagyok zárva, és még mindig apám miatt. Az is kezdett frusztrálni, hogy semmit sem hallottam és tudok már hetek óta. De egy valamiben még így is biztos voltam: apám nem fog megalkudni senkivel sem, még az egyetlen lánya kedvéért sem. Őt már évek óta nem érdekli más, csak, hogy még jobban megerősíthesse helyét a klánon belül. Ehhez minden eszközt bevet, még a saját lányát is!
Amikor Bash kitalálta, hogy elmehetnénk a közeli farmra sétálni, hát nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mert akkor hazudnék. De azóta még a bocsánatkérésemre nem is reagált semmit... és igazából nem is vártam tőle, azt hiszem ő nem az a fajta ember. Meg... nem is tudom miért tettem, egyszerűen csak kicsúszott a számon, de az okot nem tudom mi volt az, ami rá vitt. A csónakig csöndben tettük meg az utat, de nem bírok sokáig csöndben maradni. Egész délután ezen agyaltam és muszáj tudnom, egyszerűen muszáj, így felvetem neki, hogy miért is hozott magával.
Elkerekedett szemekkel nézem, hogy mosolyog! Mosolyog a szavaimon, de ez olyan igazi szívmegdobogtató mosoly, amitől gondolom minden lány egyből le dobja a bugyiját. Tudom, hogy nem ilyen céllal teszi, mégis gyorsabban kezd verni a szívem.
-Hát... talán majd később,- válaszolok neki elvigyorogva magam, majd vállat vonok,- elég makacs vagyok sajnos vagy nem sajnos,- jegyzem meg hanyagul, ahogy elmélyedek borostyán színű íriszeiben, miközben átkarolja a lábamat. Nyelek egy nagyot, nem mozdul, olyan mintha a vesémbe látna velük. Talán így is van, annyira közvetlen ez a pillanat, kezdem zavarban érezni magam. Csak az okát nem tudom még mindig, ami egyre jobban idegesít!Talán csak annak köszönhető, hogy heteken át be vagyok vele zárva, hogy igazából rá vagyok utalva. Félnem kéne tőle, de most ebben a pillanatban annyi gondolat cikázik a fejemben. De a félelem nincs köztük...
Mikor beemel a csónakba még akkor sem enged el mikor földet érek, érzem a vastag ruhák alatt is a melegséget, ami testéből árad. Zavartan rázom meg a fejem, amikor végül el lép tőlem, majd kíváncsian meredek rá, mert választ még azt nem kaptam. Mondjuk... lehet nem is fogok, de végül csak megszólal.
-Öhm,- zavartan igazgatom a sapkát a fejemen,- igazából... teljesen igaz. Nem gondolnám rólad, hogy ilyet tennél...- próbálok egy mosolyt erőltetni magamra, majd gyanakvón figyelem, akár meg is tehetné. És talán az lenne a legjobb, ha megtenné, mert mi vár rám ha innen kiszabadulok egyszer? Apám biztos nem fog aggódva a keblére ölelni, hogy féltett engem. Nem...! Inkább egy újabb adag fejmosás vár majd, amiért voltam olyan hülye és hagytam magam elrabolni, ha nem élnék olyan hedonista életet és hallgattam volna rá... ez nem történhetett volna nem. Nem, igazából hiába éltem luxusban eddig, ebben a három hétben inkább lehettem önmagam, mint amikor nem voltam fogságban. Kezdek kétségbeesni, vagy megőrülni. Csak ez lehet az ésszerű magyarázat, amiért elkezdtem vonzódni a fogva tartómhoz, aki első nap jól helyben is hagyott. És inkább vagyok bezárva... mint otthon! Erre nem létezik másik magyarázat, minthogy agyamra megy a bezártság.
Az út további részét csöndben tesszük, Bash a vízre figyel, vagyis tennénk, de én egyszerűen képtelen vagyok csöndben maradni. Látom is rajta, hogy enyhén feszült. Azt hittem, hogy az elmúlt napokban legalább annyira közel kerültünk, hogy normálisan tudjunk beszélni, de nyilván tévedtem. Az az gy két beszélgetés, ami nem volt tele feszültséggel, hamis álomba ringatott vele kapcsolat. Erre akkor eszmélek rá amikor megemlítem, hogy milyen feszült.
-Velem született tulajdonság,- jegyzem meg, de ahogy elindul felém fenyegetően, egy pillanatra félelem villan akvamarin színű íriszeimben. Elkerekedett szemekkel nézem, ahogy sarokba szorít, és egy pillanatra le hunyom a szemhéjaimat szorosan, várva, hogy újból megüt. De ekkor dühösen csattan a hangja. Ahogy beszél egészen közel hajol az arcomba, ajkai súrolják az enyémet. Nefelejcskék lélek tükreimben a félelem szép lassan át csap dühvé. Már nyitnám szóra a számat, de megerőltetem magam. Kezeim ökölbe szorítom magam mellett, és olyan erősen vájom körmeimet a tenyerembe, hogy érezzem a sajgó fájdalmat, a nyomuk biztosan megmarad. Fogaimat alsó ajkamba mélyesztem olyan erősen, hogy körülöttük a hús nem rózsaszínes, hanem inkább fehér. Nem felejtem el, hogy nem veszíthetem el a fejem, hiszen ha az történik ami az első nap... akkor kezdhetem elölről. És meg kell gyógyulnom, így ha bele döglök... akkor se válaszolok neki. Viszont tekintetemből süt a düh, ami elemi erővel kínozz... Látom rajta a vágyat, hogy megütne, de valamiért vissza fogja magát, valamiért nem teszi...
Majd amikor vissza megy a kormányhoz tüntetőleg oldalra fordítom a szemeim. Higgyen csak amit akar, de az ilyen helyzetekben van szükségem hideg fejre.

***Később***

A farmra viszonylag hamar oda érünk, némán nézem ahogy kifizeti az öreget, majd elindulunk a kilátóhoz. Ő nem nagyon szólal meg, és igazából én sem. Az a lábam amin a sérülés van már csak inkább vonszolom, mint lépek vele, de a másikkal is inkább csak botorkálok. Nehezebben kapkodom a levegőt is, és szívem szerint most helyben leülnék, hogy megpihenjek egy kicsit, de nem teszem. Valami puhány, elkényeztetett libának tart, de bebizonyítom, hogy nem vagyok puhány. Így szó nélkül baktatok utána, a nélkül, hogy könyörögnék öt perc pihenőért, vagy hogy megkérjem, hogy segítsen. Az állam dacosan felhúzom, és íriszeimből ez a makacsság süt, de szólni egy árva szót sem szólok, ami nagyon nehezemre esik... bevallom őszintén.
Felérve a kilátóhoz, ő egy bokor mögé húzódik, én a korlátnak támaszkodva szippantom magamba a gyönyörű látványt, érzem ahogy a szél simogatja az arcom. Gondolataim messze járnak, apán. Azt hittem, hogy mostanra már valami felmentő sereget vagy valamit küld, de ha apa nem is legalább Enzo! De Enzo is csak apa utasításait, követi, igazából mindenki... kivéve én. Talán ezzel is büntetni akar, amiért pár hónapja meghiúsítottam az egyik üzletét Lucáékkal. De legalább egy telefont kérhetett volna, hogy hallja a hangom. Kétségbeesve szeretném, ha most is aggódna értem, de nyilván nem azt teszi. Sokkal inkább igaz, hogy azon agyal, miképpen jöjjön ki győztesen ebből a helyzetből. Velem vagy nélkülem!
Amikor Bash megszólal mellettem, ijedten rezzenek össze. Szorosan össze zárt ajkakkal fordulok felé, ha most felcsattanok tuti nem tudok meg semmit, így némán hallgatom a szavaim.
-Nem őrült. Hidegen hagyja, ő neki csak a hatalom a fontos, és hogy megtartsa a pozícióját. Mint mondtam nem egyszer, ő nem alkudozik, ha nem akar, hajthatatlan és makacs. Kerüljön ez bárki életébe,- válaszolom neki nyugodt, vissza fogott hangon, ahogy rápillantok. Majd kiesek a rám erőltetett nyugalomból ahogy elkapja a kézfejem, és ujjával megcirógatja, jelezve, hogy apám mire céloz emlékeztető gyanánt. Pár pillanatig riadtan bámulok fel rá, de nem tudok megszólalni, majd idegesen kapom el a kézfejem tőle. Jól esik az érintése, de a szavai mögött megbúvó fenyegetés halálra ijeszt. Ezt apám akarja... nem ő.
-Most aztán megnyugtattál,- motyogom cinikus hangon az orrom alatt, talán meg se hallja, de az sem érdekel, ha a tengerbe dob most azonnal. Gondolataim vissza kalandoznak apához, egy apához akiben hittem, hogy valahol mélyen lapul egy kis atyai szeretet... de lassan rá kell döbbennem, hogy nem igaz. Hazugság az egész életem, amit hallottam a családról, meg össze tartozásról. Apám ezt máshogy értette.
Majd indulni készülünk, vagyis Bash ezt megoldja úgy, hogy a vállára kap szó nélkül. Én nem tiltakozom, teljesen le vagyok döbbenve, még mindig a szavai járnak a fejemben. Ezt képtelen vagyok el hinni. Ahogy leérünk a partra hangfoszlányok hallatszódnak a közelből. Ki hallom az olasz akcentust, sőt az egyik hangja talán ismerősnek is tűnik. Egy pillanatra boldogság önt el, hogy apám még sem felejtkezett rólam el, hogy talán ide küldte az embereit, hogy kimentsenek ebből a helyzetből. Nézem ahogy Bash is elő kapja a fegyverét, tekintetem oda-vissza mozog Bash és a fickók között, ez valószínűleg nem az a helyzet amikor nem kéne rá hallgatnom. Tudom, ha meggondolatlanul cselekszem... ennél is rosszabbul járok, így némán bólintok. Most már felismerem, Giuseppe, egy párszor láttam amikor nálunk járt, egyszer talán még a testőröm is volt. Remek lövész, még mindig nem bírom elaltatni a reményt teljesen a szívemben, hogy apám szeret. Furcsán mutatja ki, de szeret talán.
Bash maga elé von, és szám elé teszi a kezét, és a következő pillanatban hangos robbanás, ijedten rezzenek össze, és nézem ahogy a kis ház ahol lapultunk a levegőbe száll. Kezdek össze zavarodni, ha ők apám emberei... és ha azt hitték, hogy én is a házban vagyok... felrobbantották. Nem.... ezt az agyam nem bírja, nem akarja feldolgozni, nem lehet, hogy.... az teljesen kizárt!
A következő pillanatban Bash lelövi az egyiket, mire Giuseppe felénk fordul, látom az arcán, hogy felismer. Először azt hiszem Basht akarja lelőni, mire pánik félelem lesz úrrá rajtam, valamiért nem akarom, hogy baja essen, ami elég hülye gondolat. Majd pár centivel megmozdítja a pisztolyt, és farkasszemet nézünk. A tekintete elszánt. De mire észbe kaphatnék, hogy mi történik Bash elkiáltja magát és lő, gyorsabban. A fickó holtan terül el, Bash oda siet hozzájuk. Én pedig teljesen le fagyva, remegve nézem őket, miközben próbálom össze szedni a gondolataim. De a sokk nem engedni, hogy gondolkodjak, tagadja a nyilvánvalót...
Teljesen meglepődöm, hogy Bash magához ölel, hangjából aggodalom csendül ki, pár pillanatig mozdulatlanul állok, majd épp kezemet a nyaka köré fonom szorosan, ahogyan arcomat a mellkasába fúrom.
- Jól.. te megmentettél,- lehelem,- Az.. Az apám.... de nem … ez...- nem találom a szavakat, remegek, a könnyek égetik az arcomat, miközben Bash gyengéden ölel. Nem tudom ezt sem hova tenni, mintha nem akarta volna, hogy bajom essen, de most nem is tudok ezzel foglalkozni. Még mindig sokkos állapotban vagyok ahogy megrázza a vállam, próbálom elszakítani a tekintetem a halott férfiakról, de nehezen megy. Majd veszek egy mély levegőt és úgy pillantok Bashre.
-Vannak a klánon belül, akik apám helyére pályáznak, és van... egy család akinek pár hónapja meghiúsítottam egy üzletüket apámmal,- nyelek egy nagyot,- de ők nem mernének ilyet tenni. Az apám... ő nem akar gyengének tűnni, és nem szereti, ha zsarolják, bármire képes a hatalomért, és hogy megtartsa...- pillantok zavartan Bash mögé, majd keményen nézek a szemeibe,- egy valaki tudja, hogy apám volt-e vagy sem. A jobb keze, a bátyám, Enzo. Ő minden lépéséről tud.- mondom neki tárgyilagosan, és elkezdek fel alá járkálni zavarodottan. Az apám, megakart ölni? Képes lenne rá, csak azért....? És most? Idegesen rágom a körmeim ahogy újból Bash-re pillantok.
-És...most mi lesz...?- pillantok fel rá aggódva, most mi lesz velem? Haza nem mehetek, gondolom, pillanatról pillanatra meg kell küzdenem azzal, hogy ne omoljak össze annak tudatában, hogy a vér szerinti apám képes lett volna megölteni....

Ezt a pasit olyan nehéz megérteni. Az első napokban... vagyis az első napon dacoltam a helyzettel, amibe apám miatt kerültem. De valahogy sosem jutott eszembe őt hibáztatni, vagy gyűlölni emiatt. Sokkal inkább az el rablómat. De erről egyedül ő tehetett. Az apám. Lassan eltelt egy hónap, és a családom még a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy legalább megbizonyosodjanak: jól vagyok. Vagy, hogy kerestetnének. Nem voltam naiv, hiszen a mi családunk nem egy tipikus család, ahol az apa aggódik a lányáért, ha ki marad egy - két éjszakára. Édesanyámat már három éves koromban elvesztettem, és igazából... nem is emlékszem rá, Csak a fényképekről tudom hogy néz ki. Ha mást nem, de a külsőmet tőle örököltem, míg a természetemet az apámtól. Miután állítólag anya meghalt apa nevelt. De amit csinált a neveléshez semmi köze nem volt. Sosem kaptam tőle szeretett, mindig is úgy nevelt, hogy egyszer a hasznára lehessek. Talán titokban csak érezz valamit irántam. Hiszen az ő húsa és vére vagyok. Igaz, hogy minden tettemmel ellenkezem vele, és idegesítem, lázadok. De mégis csak megteszem amit kér, azért, hogy büszke legyen rám. De akármit teszek az neki nem elegendő. Azt a hivatást tanultam ki, amit ő akart, azt csinálom amit ő akart. Még egy embert is megölte miattam! De neki sohasem elég semmi. Talán az egyedüli családtagom, aki valamennyire is foglalkozik velem az Enzo. Az unokatestvérem, együtt nőttünk fel. Ő számomra sokkal inkább olyan, mint egy bátyus, aki védelmez. Apám és köztem áll, hiszen próbál védeni tőle, ha őrültséget teszek. Nem egyszer tartotta nekem a hátát, vagy vállalta magára a dolgot. Apámnak csak egyetlen nagy fájdalma van az életben: nem fia született, hanem lánya. Enzot fiaként szereti és nevelte fel. Amikor az ő apja (is) rejtélyes módon meghalt, az anyját és őt az Államokba hozta. Ő áll hozzám a legközelebb, és ő a mellett, hogy védelmezz, szeret is. Vele kapcsolatban nem azt érzem, hogy tárgyként kezelne, valami, amiből hasznot húzhat. Habár abban is biztos vagyok, hogy ha választania kellene köztem és apa között... valószínűleg nem engem választana. Miért is tenné? Hiszen apától kapott mindent amije van, persze önerejének is sokat köszönhet. Apám talán csak benne bízik meg igazán, hiszen a jobb keze. Azt hittem, hogy legalább neki jelentek valamit, hogy legalább ő aggódna, ha eltűnnék. Mondjuk az utolsó estén amikor láttuk egymást akkor elég csúnyán beszéltem vele. Amit nem bánok, mert teljesen igaznak érzem a szavaim. Hiszen tudom, hogy tudott apám mit tervezett velem.... még sem szólt egy szót sem. Mondjuk azt is el tudom könnyen képzelni, hogy apám megparancsolta, hogy ne szóljon nekem. Hiszen meg kell tanulnom a leckét, Alessandro Caselli oldalán az élet mindig lecke. Amit ő tanít, és te vagy megérted a tanulságot, vagy addig csinálja amíg meg nem érted...
Ahogy felfelé baktatok Bash után a domboldalon össze szorított fogakkal követem. Minden lépésnél nyíllal egyet a combom, de az biztos, hogy nem fogok segítséget kérni tőle. Azután meg pláne, ahogy megint beszélt velem a csónakban. Nem hinném, hogy bármi rosszat szóltam volna azzal amit mondtam neki. Vissza akartam neki szólni, de tudtam... előre láttam a következményeket, és habár ő azt hiheti, hogy azért nem tettem mert megtanultam a leckét.... nos akkor csak félig lenne igaz. Hiszen a keze nyomát még viselem az arcomon, hogy a vállamról és combomról már ne is beszéljek, és ha újra eszembe jut azt a fájdalmat még egyszer nem élném át szívesen. De mivel még ebből se gyógyultam ki rendesen kell az erő. Ugyan is a családomra nem számíthatok.... és habár most még csak sértettségből gondolom ezt.....
Ő is tüntetőleg csöndben van, Bash egy nagyon különös ember a számomra. Olyanok vagyunk mint az ég és a föld. Ennél messzebbre talán nem is állhatnánk egymástól, és ha leteremtett eddig se esett jól. De ez most más.... most.... megbántott. Nem tudom az okát, miért tud bántani egy idegen ember a viselkedésével... főleg amiért utálnom kéne őt. De az elmúlt hetekben lassan valami megváltozott bennem. Változok. Nem csak én magam, hanem... az érzéseim is az irányában. Míg az első nap utáltam azt amit tett velem... addig ez mára megváltozott, valami mássá. Észrevettem, hogy megnyugtat a közelsége, az illata megrészegít. Ha a közelemben van nem tudok parancsolnia gondolataimnak. Észrevettem, hogy ha mosolyog apró gödröcskék jelennek meg az arcán, amitől még szívdöglesztőbbé válik. Csüngök minden szaván.... mi ez ha nem az őrület kezdete? Valaki iránt aki elrabolt... majd meg is vert nem érezhetek így, nem gondolhatok rá így. De újabban, ha a közelemben van a szívem még dobogni is elfelejt. A régi félelem lassan valami mássá kezd átalakulni...
Már feljön a hold mire méltóztatik elő bújni a bokorból és lassan oda sétálni mellém. Éreztem, hogy meg fog szólalni, még sem vagyok hajlandó rá emelni nefelejcskék íriszeimet. Tüntetőleg a víz sima felületét bámulom a sötétben. De amit mond az teljesen kizökkent az elhatározásomból. Először fel sem fogom a szavai értelmét, elkerekedett szemekkel bámulok rá, amikor megsimogatja a kézfejem. Pár pillanatig elmélyedek különleges színű lélek tükreiben, majd ijedten rántom el tőle a kezem.
-Van különbség, kevés... de van. Az apámat teljesen hidegen hagyja amíg mások életébe kerül a dolog.... bárki életébe, ha az érdeke úgy kívánja könnyen fordul mindenki ellen. - mondom neki csöndesen, miközben ijedten nézek rá. Azt mondja csak akkor bánt... ha szükséges, de ez az a helyzet? Ha megparancsolják, akkor nyilván az. De ez már mindennek a teteje. Azt tudtam eddig is, hogy apám nem tart sokra, mint a lányát, de hogy ilyet kérjen? Fáj, hogy egy szemernyit sem szeret, hogy Enzo-ról már ne is beszéljek. Aki szintén még csak nem is csinál semmit, hogy ki hozzon ebből a helyzetből, amibe apám miatt kerültem.
Többet én sem szólok a témához, hiszen nincs is értelme. Úgy látszik a szökésemet sokkal előbb meg kell próbálnom, mint gondoltam, mert azt, hogy megcsonkítsanak senki kedvéért sem fogom hagyni. Pláne nem az apám miatt.... inkább leszek öngyilkos, minthogy úgy éljem le az életem.Ki tudja az elmúlt hetekben már hányszor játszom el a gondolattal, hogy elszököm egy olyan helyre ahol senki sem ismer, és álnéven hamis iratokkal kezdek új életet. Hiú ábránd. Hiszen nem menekülhetek el a családom elől, nem menekülhetek el a Cosa Nostra elől. Onnan csak egy kiút van, és én bennem sokkal jobban ég az élni akarás vágya, minthogy megöljem magam.
Pillantásom akaratlanul is Bash-re vándorolt többször is, nem tudom tényleg megtenné-e, bevállalná? De... ez őt is aggasztja, látom rajta, hiszen a telefonhívás óta ilyen. Ha nem gondolkodna a dolgon már rég megtette volna, és nem várt volna órákat, hogy kinyögje ezt a dolgot. Nem is akarok többet erről beszélni, mert úgy is megint össze vesznénk, és nem biztos, hogy megtudnám állni, hogy ki mondjam a véleményem. Vagy megmondanám, hogy nyugodt szívvel meg is ölhet, mert azt nem fogom hagyni hogy megtegye. Nem mintha sok választási esélyem lenne.... ha akarná könnyűszerrel megoldhatná a dolgot. Sőt, ha akarta volna már meg is oldotta volna. Ekkor hittem azt, hogy csalódtam az apámban, egészen addig a pillanatig míg nem indulunk vissza a csónakunkig. Én most sem kérem a segítségét, a lefelé úton, de ő szó nélkül kap fel a vállára. Feltűnik, hogy azért óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon nekem. Olyan ellentétes ez a pasi. Az egyik tettével bánt, de utána... meg úgy vigyázz rám, mint a hímes tojásra. Teljesen össze zavar. Nem tudom hova a tenni a dolgot. Nem akarok ezen agyalni, vagy az apámon, nem vágyom másra csak hogy aludjak. Hogy elfelejthessem ami velem történik, és a sötétségbe zuhanhassak.
Hirtelen a sötét éjszakát robbanás rázza fel, és a menedéket nyújtó ház a szemünk láttára lesz semmivé. Mikor azt hittem, hogy ez az egyetlen meglepetés ami ma ér... hát tévedtem. Még felfogni sincs időm már egy pisztoly csövével nézek farkasszemet, amit apám egyik embere fog rám. A helyzet teljesen nyilvánvaló, de én nem akarok tudomást venni róla. Az apám, hogy versenyelőnybe kerüljön a tárgyalások alkalmával kiiktatja az egyetlen pontot amivel zsarolják. Engem. Az egyetlen gyermekét. Nyilván a ház felrobbantása is ezt a célt szolgálta, de az embere biztosra akar menni. De mire egyáltalán észbe kapnék Bash már le is lövi a fickót. Én pedig olyan sokk alá kerülök, íriszeim a holtesteket bámulják, ibolyakék lélek tükreim nem bírom elszakítani tőlük. A családom árulása néz velem farkasszemet és ordít a képembe. Az apám meg akart öletni! Ürességet és fájdalmat érzek belül, erre még az apámtól sem számítottam. Először azt hittem mikor megláttam ezt a két férfit, hogy azért nem kerestet, hogy ne keltsen feltűnést.... de ez... ez... egyszerre tudnék sikítani és bőgnék.
Arra eszmélek fel, hogy Bash magához szorít, szorosan fonom át az ép kezemmel a derekát, amikor ajkait megérzem a homlokomon megnyugszom egy kissé. Hirtelen az el rablómból valami.... valaki mássá válik! Olyan védelmezőn és vigasztalón ölel, nem hittem volna, hogy képes rá. Míg az első nap rettegtem tőle, most a karjai között keresek védelmet és vigaszt. Amikor a vállamnál fogva megráz kissé, csak akkor pillantok fel aggodalmas és meglepett arcába. Pár pillanatig farkasszemet nézek vele, bámulom borostyánszínű íriszeit, amiben most aggodalmat látok.
-Öhm... hivatalosan nem... Vincenzo, apám Consigliere, jobb keze és tanácsadója. Igazából az unokatestvérem, de együtt nőttünk fel, olyan számomra, mintha a bátyám volna. Apám fiaként nevelte fel és szereti. Enzo isteníti az apámat, és mindent megtesz neki, vakon követi a parancsait. Ha valakiben megbízik az emberei között az csak ő lehet az...- lehelem elgondolkodva, még mindig letaglózva az imént történt események miatt. Majd nézem ahogy el lép tőlem, de rögtön megnyugszom mikor a táskával a kezében tér vissza.
-Megértettem, nem fogom,- biztosítottam őt a szavaimmal és bólintottam is egyet, ahogy vissza pillantottam rá. Majd kibököm az első kérdést ami eszembe jut. Annyira meglepte a kérdésem, hogy azt hittem nem is válaszol majd. De valahogy természetesnek tűnt, hogy vele maradok. Meg.... hova mehetnék? Apámhoz, aki nagy valószínűséggel meg akart ölni. Vagy Enzohoz aki lehet benne volt a dologban? Talán... most, hogy azt hiszik meghaltam elszökhetnék.... Bash talán segítene benne. De... nem tehetem, az apámnak ezért meg kell fizetnie- lassan körvonalazódik meg a fejeben a gondolat. Amint a táskát a kezembe nyomja érzem ahogy rá fekteti tenyerét a kezemre, érintése nyugtatólag hat rám, a szabad kezem az övére teszem, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá.
Vissza kérdez. De én várok, mert én nem tudom mi lesz, de az biztos, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban az apámnak. Eddig mindent lenyeltem neki, de ezt nem fogom hagyni. Azt akarta, hogy olyan lánya legyen aki méltó a nevére. Hát most méltó leszek.
-Rendben,- bólintok ismét, pillantásom a két hullára siklik és habár a gyomrom görcsbe rándul a gondolatra, mégis tartom magam,- Bash,- szólalok meg határozottan,- ez nagy valószínűleg az apám tette. És... ha így van én azt akarom, hogy megfizessen ezért, ezt nem úszhatja meg. Meg akarom bosszulni ezt, és azokkal is akik benne voltak a dologban. Még ha az egész családom is meg kell ölnöm. Apám elég kárt tett a világnak és a családnak is. Ez nem maradhat büntetlenül,- mondom neki keményen, miközben íriszem dacosan és bosszú szomjasan csillognak a sötétben. Arcomat a tenyerébe fektettem mikor rá simítja az arcomra, egy pillanatig élvezem az érintését, majd meg fogom a kezét, ujjaimmal a kézfejét cirógatom.
-Az első nap amennyire féltem tőlem és utáltalak... most annyira bízom benned, még az életem is rá bíznám,- felelem neki lágy mosollyal az arcomon,- és meg is mentetted, ami azt illeti. Nekem ez elég.... és teljesen megbízom benned,- felelem neki őszintén, ahogy komolyan rápillantok. Majd ha engedi lágy puszit nyomok az arcára hálám jeléül. Az apám ezért keményen meg fog fizetni ha ő áll a dolog mögött. Az életével fog... azokkal együtt akik részt vettek a dologban.
-Szerintem induljunk,- nézek rá, ahogy markolom a táskát amit a kezembe nyomott,- mond hogy mit tegyek és megteszem. Talán... először Vincenzot kéne felkeresni... ő biztos, hogy tud valamit,- mondom neki elgondolkodva, majd várom az utasításait. Teszem amit mond. Pár órával ezelőtt még a szökésemet terveztem, most pedig egymásra vagyunk utalva. Hiszen ha nálunk árulók vannak, nagy valószínűséggel az ő klánjában is. A vicc az egészben, hogy tényleg Bash az egyedüli személy akiben megbízom jelenleg. A családom elárult, még Enzo is....

Az életem egyik pillanatról a másikra változott meg. Azt hittem ez az a pillanat amikor az apám miatt el raboltak. De nagyot tévedtem! Mert igazából akkor változott amikor az apám fel akart robbantani. Igen, eddig sokak álltak irigyelt életben volt részem. Nem szenvedtem soha sem hiányt ami az anyagi dolgokat illeti. Igaz, hogy édesanya nélkül nőttem fel, de volt egy apám, aki egész életemben úgy irányított, hogy világos legyen mi lesz a dolgom. Keserű vigasz volt a számára, hogy lánya született. Neki mindig is csak a pozíciója és a hatalma számított. Ezért bármit képes volt megtenni. Emlékszem talán tizenhat éves lehettem. Enzot már egész fiatalon maga mellett tartva vezette be a család ügyeibe, a Cosa Nostra ügyeibe... már akkor világossá vált számomra, hogy apám senkiben nem bízik, talán csak benne. A maffia ügyeit általában nem szokta otthon intézni, de ekkor kivételt tett. A dolgozószobája ajtaja nyitva volt résnyire. Tudtam, hogy vissza kéne fordulnom, de a dühös mondatok amik elhagyták ajkait kíváncsivá tettek. Mindig is kíváncsi ember voltam. És idegesített, hogy Enzo-val olyan bensőségesen bánt: mára tudom az okát! Hárman tartózkodtak a szobában, apám, illetve Enzo, és Lorenzo de Pazzi, apám egyik unokatestvére, és embere.  
-Csak annyit mondtam, hogy öld meg! Mi volt ebben olyan nehéz?- ekkor értem az ajtóhoz és belestem rajta, apám a rokona homlokához pisztolyt fog, vagy majd keményen pillant Enzo-ra aki mellette áll. -Fiam, megtanítom az első leckét: olyan embert nem tartunk meg aki nem követi a parancsod! Lorenzo, remélem a Mennyben találkozol a feleségeddel!- sziszegi határozottan és hidegen, majd nemes egyszerűséggel húzza meg a ravaszt. Ijedten kapok a kezemmel a számhoz, tudom, ha lebukok... akkor nagyon dühös lesz rám. -Gyertek takarítsátok el a mocskot,- morog bele a telefonba, majd unokabátyámra pillant,- Innentől kezdve te is részt veszel a család ügyeiben. Lia jövőre egyetemre jelentkezik. Olaszországban fog tanulni, és te vele mész. Kezd túl “amerikaias” lenni, talán az otthon lét és az anyám belé neveli a család értékeit. Neked az a dolgod, hogy megakadályozd a hülyeségeit, és hogy csak az egyetemre koncentráljon. Semmi sem vonhatja el a figyelmét. Mire vissza jöttök, ha sikeresen teljesíted egy étterem tulaj leszel... és a jobb kezem,- veregeti meg büszkén Enzo vállát. A pillanatnyi félelem dühé változik át... ez volt az a pillanat amikor eldöntöttem, hogy minden percben lázadni fogok... De igazából mindig is neki akartam megfelelni, csak ő ezt nem veszi észre. Még az egyetemen is jelesre végeztem, elkezdtem bojtárkodni az egyik barátja irodájánál. Még szegény Dylan-t is megöltem. Miatta. Meg szegénynek csak annyi bűne volt, hogy rossz nőre vetett szemet. Apám szerint nekem tudnom kéne a dolgomat, és miután vissza jöttem Amerikába, hát... meg is akarta oldani. A házasságot a Lucá-kkal, csak én azt is keresztül húztam. Biztos voltam benne, hogy ezt nem nyelte le,de nem gondolom hogy emiatt képes lett volna ilyenre. Vagy, hogy egyáltalán megfordulhat a fejében. Amikor  a ház az égbe repült még nem gondoltam rá, hogy a zsarnokoskodó apám képes lenne megöletni csak azért, hogy ő nyerjen. De amikor az ismerős olasz akcentust meghallottam és nem sokkal rá még a pisztolyt is rám fogta már világossá vált számomra, hogy elárultak. Nem elég, hogy hetekig az apám miatt tartottak fogva és... még meg is akartak csonkítani, de a tetejében még meg is öletne. Mert, hogy ő nem intézi el a piszkos munkát, mindenre van embere. Éreztem, hogy itt a vég. Igaz, hogy Bash-el az utóbbi időben valamennyire közelebb kerültünk egymáshoz. Az amit első nap éreztem iránta valami mássá alakul át lassan, éreztem, de tenni ellene nem tudtam. És sokszor kiakasztott és én is őt. Mégis az, hogy gondolkodás nélkül húzta meg a ravaszt, hogy ezzel az én életemet mentse.... az enyhén szólva is meglepett. Hiszen eddig úgy tűnt, csak elvisel... mert kötelessége, de ez... hogy megmentse az életem ez nem volt az. Mégis megtörtént. A következő meglepetés akkor ért amikor magához rántott. Határozott és kemény volt az ölelése, érintése nyugtató. Én annyira sokkban voltam, hogy csak a két hullára tudtam bámulni, majd lassan szorosan magamhoz öleltem őt. Hagytam, hogy fanyar, férfias illata felkússzon az orrnyergembe, hogy megnyugtasson. De a fejemben csak az kattog, hogy a családom elárult, hogy megakartak öni. Fájt, de jobban fájt mint gondoltam. Eddig is tisztában voltam, hogy nem tart többre, minthogy majd egyszer teljesítsem az akaratát: ezáltal előnyös házasságot bonyolítsak le amivel a Cosa Nostrán belül még előnyösebb lesz a helye. De az, hogy ezért, és hogy a kolumbiaiakkal szemben előnybe kerüljön még a lányát is képes legyen kiiktatni. A következő gondolat a szökésem, itt van egy lehetőség, hogy a magam ura legyek, hogy Lia Caselli örökre eltűnjön....  
De ezt nem tudom megtenni, mert a bosszú lassan ráébreszt, hogy apámnak meg kell fizetnie. Ezt nem úszhatja meg és nem is fogja vagy ne legyen a nevem Lia Caselli!
Komor gondolataimból az ránt vissza, hogy Bash a vállamnál fogva ráz meg. Lassan szakítom el a földön heverő emberekről pillantásom, hogy Bash-re emeljem azokat. Némán bólintok ahogy kiejti unokatestvérem nevét, majd úgy reagál ahogy számítottam rá.  
-Öhm... de vannak...- veszek egy mély levegőt - tanácsadó, és a helyettese úgy mond. Enzo sokat köszönhet apámnak és meg is teszi. Ezért is gondolom, hogy tudhat a dologról, hálás neki, és apjaként tiszteli,- mondom neki keserűen. Hiszen akár mennyire is szeretem unokabátyámat, jobb lesz ha belátom. Nem lehetek naiv, ezzel mindig is tisztában voltam, hogy Enzo nem fordulhat apám ellen. Miért is tenné? Még Olaszországban is folyton a nyomomban lihegett, csak néha tudtam elszökni előle. És ha emberi kapcsolatokat akartam kiépíteni, főleg a másik nemmel megjelent és gondoskodott róluk... Gondolom nem mindig kedves eszközökkel!  
Nyelek egy nagyot a következő szavait hallva, érzem a kényszert, hogy elbőgjem magam, és inkább megkeményítem magam. Nem fogok sírni, mint egy kislány. Nem akarok hisztis lánynak tűnni Bash előtt sem, mert tudom, hogy ezt gondolja rólam. Pont ahogyan mindenki, hogy elkényeztetett apuci kislány vagyok. Ami... igaz is volt, de most megmutatom a világnak, hogy én is tudok kemény lenni, pont mint az apám.  
-Úgy néz ki. De a te családod legalább nem ringatott hamis illúziókba, ellentétben az enyémekkel. Azt állítják, hogy szeretnek... aztán az apám képes lett volna felrobbantani. A bátyámról már nem is beszélve, egész életemben azt hallottam, hogy ő majd megvéd. De ha az apámmal szemben kéne megvédeni... nem fordulhat ellene,- sziszegem keményen ahogy elszánt tekintettel nézek rá.  
Majd Bash a kezembe nyomja  a táskát, és talán arra számít, hogy megpróbálok meglépni vele. De nem teszem. Több okból sem. Először is úgy tűnik, hogy  a fogva tartómból hirtelen a védelmezőmmé válik. A másik amúgy sem jutnék egyedül messzire, meg ha szerencsével erről a szigetről meg is tudnék lépni. Mit tehetnék egyedül, semmit még csak megvédeni sem tudnám magam. Arról nem beszélve, hogy apám emberei akárhol rám találnának. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva bízom ebben a férfiban, aki legtöbbször olyan, mint egy sündisznó, de amikor az életemről volt szó gondolkodás nélkül cselekedett. Ösztönösen. Így hát nem is kérdés számomra, hogy vele fogok maradni.  
Látom rajta, hogy meglepte a kérdésem, és nem is nagyon tudta a választ először. De ami még engem is meglepett a helyett hogy valamit dühösen morgott volna az orra alatt, helyette inkább válaszolt nekem. Úgy néz ki, hogy hiába jöttünk külön világból, és a családjaink ennél nagyobb ellenségek nem is lehetnének.... de ez a helyzet össze kovácsolt minket. Hiszen ahogy engem elárultak, valószínűleg őt is. Jelenleg nem számíthatunk senki másra egymáson kívül, teljesen egymásra vagyunk utalva. Ami egyrészről megrémiszt, és más részről megnyugtat. Megrémiszt mert valami hihetetlen és ismeretlen oknál fogva bízom benne. És megnyugtat mert tudom, ha valaki megtud védeni akkor az ő egyedül.  
Szemöldököm felvonom a homlokom közepére amikor közli a tervet. Én nem vagyok valami gyakorlott az ilyen ügyekből, lévén eddig a legnagyobb problémám az volt, hogy melyik divattervező ruháját vegyem meg, illetve, hogy melyik buliba menjek el. De ez elég hiányosnak bizonyult. De megbíztam benne, és mivel én amúgy sem értek hozzá. A legelső feladatunk biztonságba vonulni, legalábbis eltűnni innen. Mert egy ekkora robbantást mások is észrevehettek, és nem sokára a hatóságok is itt lehetnek.  
Még mindig fogva tartotta a méz színű íriszeivel a viola színű lélektükreimet. Amikor határozottan közlöm vele a tervem... vagy az elhatározásomat nem tudom minek nevezzem, először azt hittem, hogy ki nevet. Vagy legalábbis nem vesz komolyan. Lehet, hogy nem is vesz. De ez engem nem érdekel, bebizonyítom. Neki, az apámnak, mindenkinek, hogy több vagyok, mint egy elkényeztetett nő. Az apám is megtudja, hogy büszke lehessen rám! Csak ezt nem fogja értékelni, mert hogy ő halott lesz, és mindenki aki részt vett ebben! Nem szólal meg, csak oldalra billenti a fejét, nem erősködöm. Majd úgy is meglátja, hogy megteszem. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet amikor tenyerét az arcomra helyezi, majd hallgatom őt. Meglepetésemre még a puszitól sem húzódik el. Azt hiszem változunk ő is és én is. Ami nem tudom, hogy ez jót vagy rosszat jelent mindkettőnk számára.  
Majd utána elkerekedett szemekkel hallgatom ahogy a bizalomról beszél. Igaz hogy szavai keményen csengenek, de érzem bennük, hogy nem rosszindulatból teszi ezt. Ajak harapdálva hallgatom őt. Azon gondolkodom, hogy talán igaza van. Neki van igaza. Hiszen én megbíztam a családomban és ez lett az eredménye, míg ő nem bízok senkiben sem. Összerezzenek ahogy jelentőség teljesen először a vízre, majd a combomra pillant, és végül a szemeimbe.  
-Igen azt, hittem mert nem gondoltam volna, hogy nekem bajom eshet. De igazából azoktól kaptam a legnagyobb pofont akiktől nem vártam. Az amit te tettél velem, fele annyira sem fájt, mint amit az apám. Kiszolgáltatott voltam neked, és most az apámnak. Utálom ezt az érzést, hogy mások jó indulatára van bízva az életem,- válaszolom neki még mindig elszántan. -Tudom, hogy mit akarsz mondani, és megértem. - és igazából teljesen igaza van és tényleg értem is.  Hiszen ő milyen erős és én milyen gyenge vagyok. Nem akarok gyenge lenni. De hiába a szavai én akkor is bízom benne, hiszen megmentette az életem. Nem volt neki muszáj. Mégis megtette, de csak bólintok a szavaira. Kétségek gyötörnek, és az egyetlen akire számíthatok ebben a helyzetben az ő. Nem tudom, hogy mi lesz ezután, vagy, hogy mit kéne tenni. Úgy érzem magam, mint egy kölyökkutya akit az anyja magára hagyott. Édes kis kölyök, de életképtelen, és ha valami ragadozó erre járna egyszerűen felfalna. Nem akarom ezt a érzést. Eddig az életem gondtalan volt, de most értem meg igazán, hogy kalitkában éltem. A való élet nem ilyen, hiába kergetek idealista álmokat. Hiába a kényszer, hogy megfeleljek apámnak, az mindig kevés. Én már most azonnal mennék hozzá, hogy számon kérjem őt, és kielégítsem a bensőmet egyre inkább mardosó bosszúvágy. Aggodalmasan nézem ahogy kezei közé temeti az előttem álló férfi az arcát. Bash egy igazán határozott jelenség, de ebben a helyzetben ő sem tudja mit kellene tenni. Ami még inkább aggaszt engem.  
-Rendben, megvárlak,- bólintok majd átadom neki a táskát, miközben egyre inkább csak kattog az agyam. Nem válaszolok neki, csak újabbat bólintok. Teszem amit kér, ellenkezés nélkül. Ijedten rezzenek össze a hatalmas csattanásra, már azt hittem ránk találtak, de ekkor elkezd esni az eső. Elkerekedett szemekkel nézek rá, ahogy megörül a viharnak.  
-Valóban?- kérdezem tőle, de nem gondolkodom többet, míg ő megy a kocsiért, addig én elkezdem keresni azt a töltényhüvelyt a földön. Próbálom lenyugtatni magam, de valahogy nem megy, folyton az apám jár a fejemben, és hogy képes volt ezt megtenni velem. Mire megtalálom amit keresek Bash is ide ér a kocsival, a kezébe nyomom a hüvelyt, nem tudom mit fog tenni vele.  
-Már szállok is,- motyogom ahogy oda érek a kocsihoz. Míg én bekötöm magam a visszapillantótükörben nézem ahogy Bash berakja a két testet a csomagtartóba, majd beszáll ő is és indít. Idegesen, félve pillantok rá oldalra. Féltem a saját életemet, de a mellettem ülő férfiét jobban. Nem tudhatjuk ki, hogy ki volt benne a dologban. Akár hova nyúlunk még nagyobb szarban találhatjuk magunkat. És rá jövök, hogy nem akarom, hogy Bash-nek bántódása essen. Nem tudnám elviselni ezt a világot nélküle, és elhatározom magamban, hogy történjék bármi, kelljen bárkivel szembe szállnom megteszem. Nem menekülök el! Hanem harcolok, a végsőkig harcolok....  


Egy újabb hónap olyan gyorsan telt, hogy észre se vettük. Igaz, hogy folyton menekültünk, és a halál a nyomunkban loholt, de az az igazság, hogy én élveztem. Eddigi életem során még sosem voltam ennyire önmagam és ennyire szabad, mint Bash mellett. Nem mondták meg, hogy mit kell tennem, melyik ruhát vegyem fel. Habár a félelem folyton bennem volt, akár melyik pillanatban ránk találhattak vagy apám emberei, vagy az ő klánjáé. És igazából Bash életét jobban féltettem a sajátomén kívül. Nem tudom, hogy apám mit hisz, azt biztosan nem, hogy  meghaltam. Rá kellett jönnie, hogy történt valami. Mert ha jól alakultak volna az emberei vitték volna a hírt. De tisztában van, hogy nem ez történt. Miután megszabadultunk a hulláktól egyik kocsit cseréltük a másikra. Utáltam a kocsiban aludni, én nem ehhez voltam hozzá szokva, hiányzott a testemnek a saját, kényelmes ágyam, a puha selyem ágyneműkkel együtt. A gyomromnak Enzo főztje, ha még egyszer egy benzinkúti szendvicset kell le nyomnom talán ki is hányom. De nem engedhetünk a kényelemnek. Motelben is talán kétszer aludtunk. Nem keltettünk feltűnést, és csak akkor mentünk emberek közé, ha muszáj volt. Általában bekontyoltam fenekemig érő szőke fürtjeim, sapkát, kapucnit, sötét hatalmas  napszemüveget hordtam. De untam már azt, hogy egy tisztességes fürdőt nem vehetek, akár hányszor mosakodtam még mindig mocskosnak éreztem magam. A kocsikázás alkalmával egyre közelebb kerültünk Bash-el, még mindig egymás agyára mentünk, de közben kellemes szívtuk egymás vérét. Lassan én is felgyógyultam, az arcomat már némi sminkkel el tudtam tüntetni, és már normálisan tudtam menni is. A gipsz is le került rólam, egyre inkább elfelejtettem azt az első napot és annak fájdalmát. Én azonnal Enzo után mentem volna, de Bash óvatosabb. Talán igaza volt, vigyáznunk kellett. De akár hányszor beszéltük át ezt a témát mindig oda lyukadtunk ki: Enzót kell megkeresni. De óvatosan kellett, lassan már arra a pontra jutottam, hogy nem féltem az apámtól. Ahogy telt az idő egyre határozottabb  voltam és egyre jobban kezdtem gyűlölni őt. De nem akartam Bash-t veszélybe sodorni magam miatt, ahogyan Enzot se.... ha véletlenül nincs benne a dologban. De azt is tudtam, ha benne van, akkor neki is meg kell halnia, hiszen ha tudott róla végig nézte volna  a halálomat. Most is ezen agyalok, annyira értelmetlennek érzem, hogy nem csinálunk semmit csak menekülünk. Végre a tettek mezejére akartam lépni, cselekedni. Mert ha nem így lesz... biztos, hogy felrobbanok, a sebek amik apám ejtett a lelkemen egyre inkább elhatalmasodnak rajtam, egyre inkább bepiszkítanak. Érzem. Ijedten riadok fel amikor meghallom Bash hangját, egy pillanatra értetlenül bámulok rá. Majd az ablakból látom a Motel tábláját, és vissza pillantok Bash-re. Újabban elég sokszor hozzám ér, leginkább az arcom simogatja. Nem értem magam, de jól esik, minden ilyen érintése nyomán apró, alig észrevehető sóhaj szalad ki ajkaimon. Én is sokszor mintegy véletlenül érintem, ami persze sosem véletlen. Gondolom az, hogy két hónapja csak egymás társaságában voltunk hatással van ránk. Most is bele simulok a tenyérebe, egy pillanatra le hunyom a szemhéjaimat, majd rápillantok.  
-Megértem, ezzel teljesen egyetértek. Normálisan nem is tudok kinyújtózni, mert vagy a kormány, vagy te vagy útban,- jegyzem meg kissé pimaszul, majd arcára pillantok. Már éppen a nyelvemen van, hogy szerintem ez nagyon jól áll neki, de időben harapom el a szavaimat. Na még csak az hiányozna! -Ezt úgy mondod, mintha eddig megakartam volna szökni, vagy hátba támadni téged. Tudom, hogy melletted vagyok a legnagyobb biztonságban,- próbálok mosolyogni felé megnyugtatólag. Szerintem ez a férfi soha az életben nem fog megbízni bennem teljesen. Pedig eddig mindig szót fogadtam neki, azt tettem amit kér, mert tudom, hogy ő tudja mit kell tenni, én meg a menekülést maximum az akciófilmekből ismerem. És a kettőt a valóéletben nem igazán lehet össze hasonlítani, ha a cél a túlélés.  
Én a háttérbe húzódtam amíg ő bejelentkezett és elintézte a dolgokat, majd szorosan mögötte lépkedtem. Szinte rátapadtam Bash-re amikor benyitott a szobába, kezdünk mind a ketten kikészülni. Én lényegesen többet aludtam mint ő, de mindig hamar felriadtam mert a rémálmok mindig elő jöttek apám képében, ahogyan ránk talál. Mind úgy végződött, hogy mielőtt megölt minket kellőképpen meg is kínzott.... Mindig sikítozva és kiabálva tértem magamhoz... Akár mikor ránk találhatnak és ez lelkileg is kikészít engem.  
Bash-t követve én is beléptem a szobába. A pillantásom a hatalmas ágyra tévedt, majd a nagy tv-re és volt még pár szekrény bent.  
-Ölni tudtam volna már egy igazi fürdésért és hajam is. Komolyan... akár hányszor megmosakodtam... éreztem magam elég tisztának, - értek vele egyet, ahogy ledobom a szemüveget és a sapkát az egyik szekrény tetejére. Felvont szemöldökkel nézem ahogy Bash zsebre vágja a kulcsot, mire csak sóhajtok egyet, de nem szólok semmit. Egyszer... talán tényleg eljutunk arra a pontra, hogy megbízik bennem. Majd felnevetek azon, hogy hasra vágja magát az ágy közepén és fel is sóhajt.  
-Ejha,- szólalok meg vigyorogva,- téged nem nehéz aztán kielégíteni, elég egy puha ágy,- mondom neki pimasz hangon, ahogy ki bújok a kabátomból.  
-Dehogy bánom, biztosan nem ér fel Enzo rizzitójával, de még egy szendvicset nem bírnék lenyelni,- sóhajtok fel vágyakozva ahogy eszembe jut az említett étel,- Én mindenképpen fürödni akarok először... mert tényleg mocskosnak érzem magam. És...- védekezőn felemeltem az egyik kezem,- sajnálom, de nem vagyok hozzá szokva a kocsiban alváshoz. - vigyorgok rá,- Öhm.. Okés, de Bash, aggódom. Érted. Nem akarom, hogy miattam bármi bajod essen, viszont ez a tétlenség is megőrjít. Azt sem tudjuk, hogy apám mit hisz, szerintem tudja, hogy nem haltam meg. - jegyzem meg komoran,- de most én fürdök. -mondom majd határozottan. Gondolkodás nélkül megyek a fürdőbe, és dobom le magamról a cuccaim. Majd vágyakozva állok be a zuhany alá. Alaposan megmosom minden testrészemet, majd hosszú tincseimet is. Vagy fél órán át élvezem a vizet és a tusfürdőt. Hangosan felnyögök a gondolatra, hogy végre tisztának érezhetem magam. Kilépve a víz alól magamra tekerek egy törülközőt, és ekkor látom, hogy semmi cuccot nem hoztam be magammal. Bele túrok nedves tincseim közé, majd ki lépek az ajtón.  
-Sajnálom, de a pólómat elfelejtettem be vinni,- jegyzem meg ahogy mosolyogva Bash-re pillantok és lépek a táskához, hogy ki vegyek belőle egy bugyit meg pólót amiben aludhatok.