Érzem a tikkasztó hőséget, érzem ahogy az izzadságcseppek gyöngyözve gurulnak végig a nyakamon. Pislogok, de sötét van, a pánikroham elemi erővel tőr elő belőlem. Hol vagyok...? Mi történt velem....? A számban be van kötve, és akkor tudatosul bennem, hogy egy autó csomagtartójában vagyok. Hát ez remek.... Szép lassan gondoljuk végig mi történt az este. Katie írt sms-t, hogy az egyik haverjának szülinapja van. Engem pedig nem kellett nagyon győzködni arról, hogy elmenjek vele. Amúgy is tiszta pipa voltam apámra. Ez... ez még tőle is sok volt. Hogy eltegye láb alól azokat a pasikat akik meg akarnak környékezni egy dolog.... Jó nem igazán szép dolog, de a mi családunkban ez csak gy megy. Viszont az, hogy egy prostit küld rám és velem végezteti el a piszkos munkát. Na ez még tőle is csúnya dolog volt. Persze, amúgy tudom mire ment ki a játék. Meg akarta mutatni, hogy ő a főnök, és nem csak a munkájában. Amit amúgy is tudtam. Jó, igazából Dylan nem álmaim férfija volt, sőt nem is egy igazi pasi alapanyagnak számított. Mégis lenyűgözött az ahogyan a világról gondolkodott, a sok igazságtalanságról. Ha tudta volna, hogy a családom keze jócskán benne van abban, hogy ennyi bűn folyik a világban, lehet szóba se állt volna sohasem. Igaz, én is csak azért mert biztos voltam.... apám tudomást szerezz róla. Alacsonyabb volt, mint én, göndör fürtökkel, vastag keretes szemüveggel, kockás inggel inkább valami számítógépfüggő suhancnak nézi az ember, mintsem egyetemi tanárnak. Az ember nem feltételezz semmi rosszat róla, de ő is csak egy férfi. És mint ilyen, perverz disznó. Azt a pár együttlét alkalmával amikor neki adtam magam a disznó felvette, azzal a céllal, hogy eladja a fotókat. Legalábbis abban a pillanatban a prosti ezt adta be akit apám a nyakamra küldött. Én pedig eléggé heves és forrófejű lévén elhittem. Elhittem, hogy a családomat el akarta adni, pedig csak annyi volt a gondja, hogy rossz nőt akart megismerni. A könnyűvérű nő elárulta ez apám terve volt, az ő leckéje: fogjam fel egy Caselli nem mászkál akárkivel, és amikor eljön az idő a férjhez menetelhez.... hát azt ő választja, nem pedig én. Kemény lecke volt. Egy ember halálán múlt, ez mondjuk pontosan apám stílusa volt. Amúgy is azt akarta, hogy jobban ássam bele magam a maffia ügyeibe. Csak azt felejti el, hogy engem ez abszolút hidegen hagyott mindig is. Azóta folyton a kölyökkutya szemeket látom, ahogy kihuny belőlük a fény, miután bele lőttem a mellkasa közepébe a nő fegyverével. Most már én is olyan vagyok, mint ő, bemocskoltam a kezem egy ártatlan ember vérével. Magamra kaptam egy fekete felsőt, egy farmert, és fekete magassarkút, ahogy a bejárat felé indultam Massimo állta utam. -Mégis hova Liv?- néz rám helytelenítő pillantással, mire én csak dühösen fordulok felé, még a magassarkúmban is max a válláig érek fel. -Te csak ne szónokolj nekem, azt hittem a bátyám vagy, de olyan vagy mint az apám, mindent megbeszél veled, tudom, hogy tudtál róla.- azzal hátat fordítok neki, mire ő követni akar.- Nem, egyedül akarok lenni.- sziszegem, azzal a pultra csapom a mobilom.... ezzel jelezve, hogy ne is keressenek. A buli nem volt rossz, csak én nem éreztem jól magam, inkább egyedüllétre vágytam, egy két felesnél többet nem is ittam. Majd szó nélkül hagytam el a helyet azzal a szándékkal, hogy felmegyek a város legmagasabb pontjára. Szerettem volna egyedül lenni, magamba zuhanni, össze törni anélkül, hogy bárki láthatná a gyengeségemet. De a sors közbe szólt, mint mindig, csak egy sötét alakot láttam közeledni, majd képszakadás... Most pedig eléggé valószínű, hogy egy ismeretlen csomagtartóba vagyok lekötözve, ami ki tudja hova visz. Nem szabad pánikba esni, nem szabad pánikba esni... ezt sulykolom magamba, de egyszerűen képtelen vagyok NEM pánikba esni. Mi a fészkes fenét csináljak? Először Dylan, most meg ez, ha eddig nem kezdtem megutálni a családomat, akkor lassan kezdem, kezdve apámmal, folytatva az áruló unokabátyámmal. Mindig is az ösztöneim vezéreltek, így most is arra hallgatva teljes erőből kezdem el rugdosni a csomagtartó ajtaját, miközben valamennyi hangot próbálok kiadni magamból, hátha a sofőr meghallja. Ha szerencsém van nem egy szívtelen katona aki parancsokat hajt végre. A szökési terv már kezd kibontakozni a fejemben, remélem a sors is mellém áll ebben a pillanatban. Mert abban teljesen biztos vagyok, hogy... éppen elrabolnak. És nem kell egyetemi végzettség ahhoz, hogy mégis ki miatt rabolnak el....
Apatikus tekintettel nézek végig az elhaladó járókelőkön, miközben telefonon keresztül kapom meg az utasításokat. A szél a hajam közé fúrja magát, elmozdítva eredeti helyzetéből néhány kósza hajtincsemet. Beleharapok az édes, ropogós héjú almába és sóhajtva támaszkodom meg a kocsi csomagtartóján. - Ühüm...értem. Meglesz, nem kell aggódni - bólintok, mintha az adott fél látná a mozdulatot, de aztán hagyom, hogy a lédús gyümölcs eltorlaszolja a beszélőkémet, és az utolsó szó jogán nem mondok semmit, csak bontom a vonalat. Ismét sóhajtok, felegyenesedek és az első kukáig sétálok, hogy az adott mobilt belehajítsam. Pont fél órát volt a birtokomban, így érzelmi kötődésről aligha beszélhetünk, könnyedén válok meg a mások által istenített készüléktől. Aztán visszabaktatok a kocsimhoz, és bepattanok, majd nagy gázt adva elindulok. A terep előkészítve, már csak a csomagomnak kell megérkeznie. Alig fél órás kocsikázás után érkezem meg a címre amit megneszeltem, és nem is kell túl sokat várnom, hogy a szőke hercegnőcske megérkezzen. A házibuli röpke idejét kivárom, hamarabb megunja, mint hittem volna. Látom, ahogy egy férfival vitázik, olasz lévén erősen gesztikulál és integet. Érdeklődve figyelem az eseményeket. Fel vagyok készülve az esetleges őrség kiiktatására is, de sajnos azt nem tudtam megfigyelni mennyien vannak összesen. Amikor azonban egyedül távozik a házból és indul el egészen felkelti a kíváncsiságomat. Dacos arcvonásai dühről és csalódottságról árulkodnak, sietős, erőteljes léptei megerősítik a benne tomboló érzelmeket. Nocsak, egy igazi kis vadmacskával hozott össze a jó sorsom? Nem mintha bármit akarnék tőle, de azért érdeklődve figyelem a kocsiból ahogy elsuhan mellettem. Hagyom, hogy pár lépést távolodjon, csak utána nyitom ki olyan halkan az ajtómat amennyire csak tudom. A csomagtartóm már nyitva van, tökéletes helyen parkolok ahhoz, hogy pillanatok alatt eltüntessem a hercegnőt és úgy eltűnjek vele, mintha sosem lett volna itt. Utána osonok, még menet közben alaposan megsasolom a fenekét, mert meg kell hagyni, van mit nézni rajta, s mire felfoghatná, hogy mi történik, már szúrom is a combjába az azonnal ható nyugtatót, amitől pillanatok alatt a kezembe alél a kisasszony. A szívem majdnem mozdulatlan, szemernyi részvét nincs jelenleg benne, csupán az elvégzendő feladatra koncentrálok. Hosszú út vár ránk, nem habozok. - Gyere, kislány, ha jó leszel, talán élve megúszhatod - suttogom csak úgy magamnak, aztán felkarolom, és a kocsimhoz cipelem. Ott gondosan elrendezem, megkötözöm kezét, lábát, beragasztom a száját is. - Szép álmokat, Princesa! - mondom kissé gúnyosan, aztán kattan a rugó a zárban, és elindulok az autópálya felé. Jó messzire kell vinnem, mert az összezárás ideje ki tudja meddig fog tartani, minél jobban ki akartam küszöbölni a lebukás lehetőségét. Bekapcsolom a zenét a kocsiban és felkészítem magam a hosszan tartó vezetésre. A feladat első része letudva.
*Később*
Kissé fáradtan ásítok egyet, de tudom, hogy már csak percek kérdése, hogy megérkezzek a kikötőbe, ahonnan egy hajóval fogok átevezni a szigetre a szállítmánnyal, de ahogy rákanyarodok a kavicsos útszakaszra dörömbölést hallok hátulról. - Felébredt a Hercegnő - mormogom és megvonom a számat. Mit mondhatnék, tökéletes időzítés. Félreállok és kényelmesen kiszállok a kocsiból, majd a csomagtartóhoz megyek és kinyitom azt. Mielőtt bármit tehetne határozott mozdulattal, akár egy vadászó kobra rászorítok a torkára, hogy épp csak levegőt tudjon kapni. - Hohó, Princesa - figyelmeztetem egyelőre még nyugodt hangon - Csak semmi hirtelen mozdulat. Ez itt most nem az a helyzet amikor erősködnöd kéne szerintem - mélyedek el a kéklő tekintetében, és egyelőre nem mondok többet, de lassan enyhítek egy kissé a szorításomon. A kikötőben már vár ránk egy kis csónak amivel átevezhetek a szigetre, ahol a szállásunk lesz. Örülnék ha már végre odaérnénk, mert éhes is vagyok, fáradt is és még ezernyi dolgot kell megcsinálnom. Rajta múlik, mit hozunk ki ebből a helyzetből.
A családomról még véletlenül sem lehetne elmondani azt, hogy patyolat tiszta lenne. Főleg nem az apámról, hiszen a Cosa Nostra helyi vezetője, tudom, hogy milyen dolgokban és milyen mélyen van benne. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer elrabolnak miatta. Mert hát ez egyáltalán nem kérdés... ő miatta rabolnak éppen el. Én meg voltam olyan hülye, hogy még a telefonomat is otthon hagytam, az egyedüli dolgot amivel feltudnám venni a kapcsolatot velük. Nem mintha nem vették volna el tőlem. De erről is ők tehetnek, ha apám nem manipulál azzal a prostival, és nem löveti le velem szegény Dylant, akkor nem húzom fel magam. A tetejében még egy franciát is nyakamba varrt. Már kezd elegem lenni abból, hogy akármit teszek az nem elég jó neki... csak azért mert nő vagyok. Bezzeg, ha fia született volna akkor már annak örült volna, hogy jelesre végeztem a jogi karon. De nem, neki ez egyáltalán nem elég. Persze, mert én szembeszállok vele, hát... ő megszokta, hogy parancsokat osztogasson. Sőt el is várja, hogy azokat teljesítsék. De pechére én nagyon hasonlítok rá, le sem tagadhatnám a Caselli vért, ami férfiként nagyon büszkévé tenné. De így csak dacos kislánynak tart, aki nem nőtt fel eléggé. De csak azért mert nem akarok az alvilágban dolgozni? Csak mert tisztességes életet akarok élni? Ez miért olyan nagy baj? Nem mintha annyi választási lehetőségünk lenne, nekünk nőknek. Csak csöndben tűrnünk kell, és szót fogadni. Viszont én sosem voltam ilyen, amiért folyton bajba kerültem már kiskoromban is. Amit a világon a legjobban utáltam az, ha megakarják mondani mit tegyek és hogyan. Persze apám szereti kihasználni a bájos mosolyomat, viszont én utálom manipulálni az embereket, meg egyébként is még fiatal vagyok. Huszonhárom évesen inkább csak az életet élvezném, és nem csak amiatt mert ez apámnak nem tetszik. Hanem saját magam miatt is, szeretek ilyen életet élni. Katie hozott el a kocsijával a buli helyszínére, ahogy kiszállunk ő egyből elindul a bejárat felé. De nekem valami feltűnik. Mérgesen állok meg Ric előtt, aki pár méterrel hátrébb hanyagul támaszkodik az egyik fa törzsének. -Mi a jó francot keresel itt?- essek neki a testőrömnek olaszul mérgesen először nem tudja mit mondjon, majd elkezd bizonytalanul magyarázni. Bár úgy is tudom mi történt. Miután a lakásban össze kaptam unokabátyámmal, utánam küldte az egyik testőrt. -Húzz el innen és mond meg Massimonak, hogy szálljon le rólam.- azzal megvárom amíg biztosan lelép és csak utána indulok befelé. Bár őszintén szólva, sokkal mérgesebb vagyok, mint ahogyan elindultam. Bent köszönök pár ismerősnek, koccintok az ünnepelttel, de igazából nincs is bulizós kedvem. Egyedül szeretnék lenni és tudom is hova fogok menni, a város tetejére. Ahol egyedül lehetek, ahol nem kell lennem senkinek sem, de leginkább Caselli-nek. El is kérem barátnőm kocsiját. Ahogy kilépek a parkolóba sötét van és teljesen kihalt. Így teljesen nyugodtan sétálok a kocsimhoz. Míg meg nem látok egy elsuhanó, sötét árnyékot, de mire feldolgozhatnám már sötétségbe is borul minden.
***később***
Hamar tudatosul bennem, hogy mi történt, és élni vágyó ember lévén hamar körvonalazódik bennem a döntés, hogy az első adandó alkalommal megszököm. Így hát teljes erőmből dörömbölök, legalábbis megpróbálok, mert azt érzékelem, hogy a lábam is össze van kötözve. Remélem, hogy nem egy G.I. Joe hasonmással lesz dolgom. Amikor felnyílik a csomagtartó ajtaja a számban kezdem érezni a győzelem édes ízét. Viszont... viszont hamar rádöbbennek, hogy elhamarkodott volt az örömöm. Ugyan is a fickó ujjai rögtön nyakam köré simulnak. Érzem ahogy szorítása erősödik, egy pillanat alatt eltörhetné a nyakam, vagy szoríthatná belőle ki a szuszt. Nefelejcskék íriszeim lassan pásztázzák arcát, lassan elidőzve borostyán színű íriszeiben, egyszerre félelmetes és... vonzó! Azt hiszem most bánnom, hogy nem akartam, hogy Massimo megtanítson verekedni, meg lőni rendesen. Amikor lazul a szorítása finoman bólogatok jelezve, hogy megértettem a dolgot. Remélem leveszi a ragasztott a számról, de szerintem nem lesz olyan hülye, hogy elhiggye pisilnem kell. De akkor is meg kell próbálnom és meg is fogom! Szemeimmel próbálom jelezni, hogy levehetné legalább a ragasztót, mert mondani szeretnék valamit.
A szürkület csodás, festői látványt nyújt a sötétedő óceán felett. Mintha Isten épp most fordítana hátat nekünk, előre sejtve micsoda bűnöket fogunk elkövetni. Az emberiség gyarló, és szörnyűségek a nap huszonnégy órájában előfordulhatnak. De valahogy az éjszaka mindig is a bűn melegágya volt. Sok órányi autózás van a hátam mögött, hisz jócskán északra jöttünk el New Yorktól a hercegnővel. Muszáj volt ekkora távot megtenni, mert ha a közelben maradok, félő, hogy ránk találnak. Én pedig nem szeretem a meglepetéseket. Jobban szeretek minden eshetőségre felkészülni, amit csak előre betervezhetek. Egy sziget az óceánban pedig tökéletes búvóhely nekünk. Ide senki nem jön amíg én nem akarom. Ismerem a tulajdonost, a világítótorony és a melléképületek ideálisak ahhoz, hogy akár hetekig itt maradjunk gond nélkül. Egy csónak, némi kenőpénz, és egy kis hazugság, és a kutyát nem érdekli többé miért akarsz remete életet élni egy világítótorony tövében. A helyi zsaruk pedig a tulajdonos beosztottjai, szóval végképp megnyugodhatok, hogy ennél klasszabb ötletem rég támadt már zsarolás esetén. Orvos is van a közelben ha szükség lenne rá, bár őszintén megmondom, nem tartom valószínűnek, hogy különösebben izgatni fog ha a leányzó itt-ott megsérül. Háborúban állunk. A háború áldozatokat követel. Ha nagy a tét, nagy a kockázat is, és persze ilyenkor nem elég valamelyik alattvalót elkapni. Az emberi szív mindig is az egyik leggyengébb szervnek számít. Milliónyiszor összehúzódik, de egy hangtól képes összetörni. Például ha apuci kicsi hercegnője sikoltozik a fájdalomtól. A kikötőt azonban nem érem el, mert a kislány felébred és zajongani kezd. Nem mintha zavarna, őszintén szólva cseppet sem izgat, mivel a kutya sem jár ilyenkor erre. De nem akarom, hogy tönkrevágja a lámpát vagy ilyesmi, így megállok is kinyitom a csomagtartót, s még mielőtt moccanhatna, gyorsan letisztázom vele mit is nézett be jó alaposan. Karcsú hattyúnyakára úgy fonódnak rá erős ujjaim, akár az anakonda teste az összeroppantani kívánt áldozatára. Nincs kegyelem. Nem, ez nem az a játék amiben neked, édes kis szőkeségem van bármi beleszólásod. Még nem bántom, mert úgy hiszem van annyi esze, hogy felfogja, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Így csak figyelmeztetem, hogy jobb, ha nem ugrál, mert a végén még megüti magát. Határozottan, érzelmek nélkül tartom fogva a kéklő szempárt, s felfedezem benne a riadalmat. Igen, a szemem színe egészen különleges, és tudok úgy nézni, hogy az emberben megfagyjon a vér is. Látva, hogy hajlandó együttműködni, kicsit enyhítek a szorításán, és mivel látom, hogy nagyon akar mondani valamit, félmosoly kúszik az ajkaimra. - Ó, szeretnél valamit mondani? - kérdezem együttérzést tanusítva, és megfogom a ragasztó szélét, hogy lehúzzam a szájáról. De a mozdulatot az indítás pillanatában meg is állítom, és szenvtelenné merevedett arccal rázom meg a fejem. - Csakhogy engem nem érdekel a mondandód. Nemsokára célba érünk. Addig kussolj - mondom, majd oldalra nyúlok és még egy fekete szövetzsákot is a fejére húzok, hogy bombabiztos legyen minden, aztán rávágom a csomagtartót és visszaülve a kocsiba felhangosítom a zenét, míg leérünk a szerpentinen a parkolóba. Ott először körbekémlelek, hogy tényleg nincs-e itt valaki, de szerencsére kihalt minden, csak a világítótorony körbe-körbe forgó fénycsóvája mutatja civilizáció jelét. Előkeresek egy elemlámpát, a kikötött csónakba bedobálom a cuccaimat. Egy zsáknyi ruha, némi élelem, bár elvileg a konyha fel van töltve, úgy vettem ki a szigetet, és a rendszámtábla lecserélése után végül elérkezünk a célszemélyhez is. Kinyitom a csomagtartót. - Princesa, a hintód előállt. De ne feledd, éjfél előtt érj vissza, mert a varázslat odavész - mondom sejtelmesen, és a térde alá nyúlva a csónakhoz indulok vele - Ha nem ugrálsz, nem lesz bajod. Ha kardoskodsz, nem jársz jól. Ennyi a szabály - mondom tömören és remélem, hogy ebből érti is mit akarok kihozni belőle. Nem szándékom kifejezetten bántalmazni, de ha szükséges, megteszem. Nem okoz gondot. A csónakhoz érve már nincs okom a fején tartani a kámzsát, így amikor néhány méterre eltávolodunk a parttól előre hajolok és lehúzom a fejéről. A partot nem láthatja mert háttal van neki, de pontosan előttünk a Fundy-öböl vize hullámzik és pár percnyi motorcsónakos utazást követően egyre inkább kivehetővé válik a világítótorony, ahová tartunk épp. A hajamba beletép a hűvös tengeri szél, a szám íze sós lesz, a tüdőm megtelik tiszta levegővel. A szőkeség kócosan, tehetetlenül kénytelen tűrni hogy hová viszem, hacsak nem ugrik összekötözött kézzel, lábbal és bekötött szájjal az óceánba. A szigethez közeledve már látom, hogy senki nincs ott, így most már leveszem a szájáról a ragasztószalagot. - Mit is akartál az előbb mondani? - kérdezem tőle szórakozottan, és bár semmi kedvem őt pesztrálni, örülök, hogy végre ideértünk. Rohadt hosszú volt az út idáig, egy seggel levezettem több, mint húsz órát, átvezettem négy államon. Fáradt vagyok, éhes, szomjas, és a lelkem eladnám egy forró fürdőért. A tekintetem újra az előttünk lévő útra szegezem míg a motorcsónakot irányítom a sziget felé. Pár pillanat és kiköthetünk, remélem addig kibírja, és ha jó kislány lesz még enni is kaphat.
A sötétben beragasztott ajkakkal és össze kötözött végtagokkal döcögök... vagyis elég valószínű, hogy száguldoznak velem az ismeretlen felé. Amiből szintén valószínű, hogy én húzom a rövidebbet, mert nem kell túl nagy ész ahhoz, hogy rá jöjjek miért is történik velem ez. Mondjuk... legelőször azért, mert én barom elküldtem a testőrömet, másodszor, meg egy Caselli vagyok. Ahogyan apám, és unokabátyám is megjósolta, fogást akarnak találni rajta. Egy lázadó egy szem leányzó, bizony könnyű fogás. De ha... azt hiszik, hogy majd feladom akkor tévednek. Az olaszok család centrikus emberek, hát még a Cosa Nostra tagjai, halálukig hűségesek. Habár nem gondoltam... hogy valaha ez fog velem történni, de nem hagyom magam megtörni. És nem árulom el a családom... ez száz százalék. Hiszen képes voltam Dylant is megölni csupán azért mert azt hittem elárulta a családom. Ráadásul úgy, hogy nem is tudta ki vagyok valójában, mert ha tudta, hogy ahhoz a családhoz tartozom... akik ellen harcolt, nos nem kezdett volna velem. Pláne úgy, hogy a halálával végződik a történet. Apám mindig is könyörtelen tanár hírében állt, és a legkeményebb a lányával, mindig is így volt. Sokszor eszembe jut, hogy anyámmal mi történhetett, hiszen csak egy fénykép emlékeztet rá, hogy volt. Apám mindig is ködösen fogalmazott vele kapcsolatban, csak annyit tudok, hogy halott. De vajon apám keze által? De ha ő is mellettem lett volna, akkor vajon mennyire hasonlítanék apámra? Istenemre mondom küzdök ellene, világ életemben küzdtem is, de vele nehéz harcolni. Ugyanakkor vágyom az elismerésére, ezért tanultam jogot, ezért lettem ügyvéd. Na nem mintha sok választási lehetőségem lett volna. Ezért dolgozom a család barátjánál ügyvédbojtárként, és ezért voltam hajlandó üzletelni a nevében a francia lánnyal. Habár.... francia létére egész jó fejnek tűnt. Nem mintha rasszista lennék, de apám belém nevelte, hogy az olasz vérnél nincs fontosabb és felsőbbrendű, és ha majd valaki feleségül vesz ( akit ő választ) az csak örülhet, hogy be kerül a Caselli-klánba. Hirtelen világosodik ki ahogy a fickó felnyitja a csomagtartót, nos nem tudom, hogy valóban meghallotta a zajongásomat, vagy meg érkeztünk oda... ahol fogva szeretne tartani. De lényegtelen, ki kell használnom a lehetőséget. Viszont mielőtt bármit is végig gondolhatnék... már vasmarokkal szorítja harmatgyenge nyakamat, alig kapok levegőt, tisztában vagyok, hogy a jó indulatán múlik... életben hagy vagy most rögtön eltöri a nyakam. De nem vagyok hülye... hallottként nem lennék túl hasznos neki. Ráadásul apám háborút robbantana ki... az egyszer biztos. Lassan bólintok jelezve, hogy megértettem, és felcsillantja nekem a remény rózsaszín buborékját, hogy aztán különös kegyetlenséggel pukkassza ki. Utálom a fickót, és ha... azt hiszi, hogy nyugodtan hagyom, hogy elraboljon és nem próbálkozom minden adandó alkalommal, hogy megszökjek. Akkor csalódni fog! Megnyugszom amikor egy kis mosolyt villant meg... amitől még jóképűbbnek is tűnik... a fenébe, most rabolnak el és nekem ezen jár az eszem!? Már felkészülök, hogy majd ráömlesztem a mondandómat, de ekkor a szavaival össze töri a reményt. Dühtől szikrázó íriszekkel pillantok rá, és magamban annyiszor átkozom el ahányszor csak tudom. Ne aggódj, találok alkalmat a szökésre, és ha haza jutok.... gondoskodom róla, hogy apám és unokabátyám kézre kerítsék. Arról, hogy jól megkínozzák, egyre unszimpatikussá válik a férfi. Végül még egy büdös zsákot is húzz a fejemre, hát.... ez remek, magamban a bosszút és a szökési terveimet forralom amíg nem sokára megint meg nem áll. Biztos vagyok benne, hogy nem maga fog őrizni, mert ha igen... nagyon nagy bajban leszek, ezt előre látom. Ha nem lenne a zsák a fejemen láthatná mit gondolok arról amit mond, és ha nem lenne le ragasztva a szám... szavakkal is tanúsíthatnám azt hogy hova is küldeném el legszívesebben. Még hogy hercegnő.... cöhh, mindent megadnék, ha nem Caselli lennék.... főleg ebben a pillanatban. Aham, persze, megértem én mit mond, és tisztában is vagyok ezekkel a szabályokkal, de azzal is, hogy én vagyok az aduász... valamit akarnak apámtól és halva nem nagyon lenne mivel alkudozniuk, szóval úgy sem ölnek meg.... ebben is teljesen biztos vagyok. Végre le veszi a zsákot a fejemről, egy csónakban vagyok... ki tudja hol, csak egy sziget sziluettje jelenik meg a távolban, már amennyire az éjszakában ezt látni lehet. Eljátszom a gondolattal, hogy kifordulok a csónakból, de össze kötözött kezekkel, lábakkal... maximum megfulladnék, sok esélyem nem lesz a túlélésre de megszököm, ez biztos! Amikor kegyetlen gyorsasággal tépi le a ragasztott, először felszisszenek és már szóra nyitnám az ajkaimat, hogy elmondjam a véleményem... de ekkor újabb ötlet jut eszembe. A helyett, hogy dühösen neki esnék csak ennyit mondok: -Rossz embert hoztatok el, én... én Caselli bácsi unokahúga vagyok, Susanne,- motyogom ijedten halkan, megnyomva az olasz akcentusomat, hogy még hihetőbb legyen a dolog,- az unokahúgom külföldön van...- pislogok rá reménykedve, hogy el hiszi. Bár.... profinak tűnik, nagyon profinak, de egy próbát megér, az utolsó leheletemmel is küzdeni fogok az biztos!
A karomba kapom, térde alá nyúlok és a hátát a másik karommal támasztva nyújtok biztonságot míg a stégre érünk. Könnyű a lány, mint egy tollpihe, de nem piszkafa alkat, mint manapság a legtöbbje a fiatal csajoknak. Szilikon mellek, orrplasztika, kilátszó csípőcsont, deszka lapos segg. Az összes fogpiszkáló akar lenni, csont és bőr mindegyik, nekem ezek nem jönnek be. Nem mintha ez a példány itt a karomban érdekelne, lévén, hogy csupán munkaeszköz, de a tények akkor is tények. Látok és érzékelek mindent, amit kell, mert férfi vagyok az utolsó porcikámig. A lány szerencsére szófogadónak tűnik első körben, nem kapálózik, nem hadakozik. Volt már néhány hasonló munkám, a legtöbbje addig harcol míg fel nem bosszant és le nem ütöm, mert bevallom, a türelemmel hadilábon állok. Nem szeretem amikor nem az történik amit szeretnék. Ez viszont nyugodt, még ha érzem is a lélegzetvételein, a szívverésén, hogy fél. Gondolom könnyedén leesett neki, hogy nem kifejezetten a megölése a célom, legalábbis nem most szándékozom ezt megtenni, így higgadt tud maradni. A motorcsónakba rakom a cuccaink mellé, és beindítom a motort. Több hasznos tudásom és képességem van, ezek közül az egyik, hogy szinte bármilyen járművet képes vagyok elvezetni a kis repülőtől kezdve a motoron át a motorcsónakig, de akár egy vitorlással vagy yachttal is könnyedén közlekedem. A csónak pedig felberreg, habzó tajtékot vet a sötétlő vízfodrok közé, és az est közeledő leple alatt elkezdi maga mögött hagyni a biztonságot és a szabadságot jelentő szárazföldet. Nincs visszaút számára. A part túl messze van, hogy átússzon, a hullámok itt túl magasra csapnak, a víz túl hideg, nem élné túl ha ezzel próbálkozna. Kanada határán vagyunk, és épp az öböl és az óceán találkozási pontja ami a vizet külső segítség nélkül életveszélyessé teszi, mert láthatatlan, alattomos áramlatok rejlenek a mélyben, amelyek akkor is működnek, ha épp nyugodt a vízfelszín. De a szél itt mindig fúj, és egy olimpiai úszót is simán kisodorna a nyílt vízre az áramlat, nemhogy egy kezdőt. Remélem nem kell erre külön felhívnom a figyelmét és tényleg nem próbál meg majd megszökni. A ragasztót azonban most már leszedem a szájáról, mert úgy hiszem talán most már nem okoz különösebb gondot nekem az, hogy beszél. Nem akarok vele különösen kegyetlenül bánni, de sok múlik a körülményeken. A ragasztót kíméletlenül letépem, ő pedig azonnal egy ordas nagy hazugsággal próbálkozik. Kíváncsian fordulok felé, íriszeim a sötétben is szinte világítanak, akár a filmekben a vérfarkasoké. Arcom merev kíváncsiságban kutatja az arcvonásait, és annyira beleéli magát, hogy szinte már elhinném neki, ha egy ostoba fajankó lennék. Egy pillanatra kivárom a csend hatását, amint befejezi a kis hazugságát. Aztán felröhögök. Gyöngyfogaim kivillannak, mert ez tényleg elmés részéről. - Ó, te nem vagy semmi, kisanyám! Egyre jobban tetszel nekem! - nevetek és megcsapkodom a kormányt, s erősebben rászorítok, miközben kicsit nagyobb sebességre kapcsolok - Még hogy Suzanne...esküszöm, el is hittem volna, hogy rossz nőt hoztam el, ha egyetlen szóval is említettem volna, kit is akartam elhozni, és hogy őt miért. De nem mondtam neked semmit, szóval itt buktad el a történetet, drágám. Másodszor pedig...- engedem el az egyik kezemmel a kormányt, bekapcsolom az automata kormányzást, amely egyenesben tartja a csónakot és hozzá lépve úgy szájon vágom a kézfejemmel, hogy vér azonnal kiserken a szájából és az orrából. Szigorú tekintettel, érzelmek nélkül, bűntudat nélkül teszem ezt meg, majd lehajolok az ülés mellé, villámgyorsan egy huzalt erősítek a csuklóján lévő kötelékre, és mielőtt levegőt kaphatna, máris érezheti, ahogy a lába alá nyúlok és úgy lendítem át a csónak oldalán, mintha sose lett volna benne. Hatalmas csobbanás, amikor vízbe ér, aztán csak a hullámzó tenger morajlása és a szél kacaja ami megtöri a síri csendet. A teste elmerül a jéghideg vízben, és csupán a jóindulatomon múlik, meddig hagyom, hogy süllyedjen lefelé. Megállítom a motorcsónakot, és néhány másodpercig hagyom, hogy elmerüljön, és amikor már biztos lehetek benne, hogy kellőképpen megijedt attól, hogy hagyom megfulladni, elkezdem visszahúzni a huzallal. A ruhái átáznak, a teste jóval nehezebb így, de így is a felszínre hozom, és a köhécselő, levegőért kapkodó kisasszonyt a csuklójánál fogva rántom vissza a csónakba. Ha jól látom az ájulás környékezi, de azért életben marad, pont időben húztam fel a felszínre. - És most, csak hogy egészen kristálytiszta legyen, miről is van szó, kedvesem, elmagyarázok valamit. Nem valami agyatlan kifutófiú vagyok. Nem csak parancsokat hajtok végre, szóval jobb, ha nem próbálkozol semmivel, mert a halál és közted csupán én állok jelenleg, és a jóindulatom mellett a türelmem is meglephetősen véges. Te életedben nem voltál Suzanne, de Veronica vagy Julia sem. A neved Lia Caselli, az apád Alessandro Caselli, ügyvédgyakornokként dolgozol jelenleg, az unokabátyád Massimo pedig épp tűvé teszi a várost érted. Tudok még egyebeket is, de szerintem ennyi épp elég ahhoz, hogy bizonyítsam, többet tudok rólad, mint hogy ilyen átlátszó hazugságokkal próbálkozz. Ha még egyszer hazugságon kaplak, nem csak a szádat verem be. Életben tartalak amíg nekem úgy tetszik, és szándékomban áll visszaszolgáltatni a kedves családodnak. De ez nem jelenti azt, hogy sértetlenül is. Ha mégsem sikerülne, akkor sem kell aggódnod. A Caselli klánban nem csak te vagy az egyetlen akit el tudok kapni. Egyenként is kivégezhetem mindannyiótokat. Rajtad áll, mit teszel és ennek milyen következményei lesznek. Bármi kérdésed van, kérdezz nyugodtan. Ha bizonytalan vagy, hogy bizonyos dolgokkal felbosszantasz-e vagy sem, akkor biztos, hogy fel fogsz vele bosszantani, szóval ne csináld, kivéve, ha szereted a fájdalmat, mert ez esetben végtelen tárházam van amivel szolgálhatok, hogy kielégítsem a vágyaidat. És most szeretnék végre odaérni arra a kurva szigetre, bejutni a házba, kajálni valamit, fürdeni egyet és kibaszottul lefeküdni aludni, méghozzá nyugodtan. Remélem elég világos voltam, Princesa! Elfordulok tőle és az előttünk elterülő vízre szegezem a tekintetem. Újra indítom a motorcsónakot és végre irányba állítom az időközben elsodródott járművet, hogy a sziget és köztünk lévő távolságot végre nullára csökkentsem. Még csak a vérnyomásom sem emelkedett meg amiatt, hogy őnagysága miatt cápák fognak körözni a sziget körül egy ideig. Ha öngyilkos akar lenni, ám legyen. Nekem végül is mindegy, hogy Caselli hány családtagját veszíti el, a célunkat így is, úgy is elérjük.
Érzem ahogyan felkap az izmait, nem vagyok kétszáz kiló, normális alkatom van, de mégis úgy mint egy játékbabát. Gondolom van benne erő, mondjuk a saját szememmel is, láttam amíg rá nem húzta a fejemre ezt a büdös zsákot! Lehet, hogy nem erre számított, de egyelőre nyugodt vagyok, vagy legalábbis annak tűnök. Mert belülről feltudnék robbanni. És az apámat megölni, jó igazából én okoztam ezt, ebben tisztában vagyok. De mégis, valahogy, nem látom értelmét, hogy magamat hibáztassam amikor apám miatt rabolnak el. Bár ha akarnak tőle valamit egyszerűbb lenne, ha bepróbálkoznának nála. Bár apám rátarti és okos ember, nem mindenkivel köt üzletet és zsarolni sem hagyja magát. Ha ezek azt hiszik, hogy velem tudják zsarolni akkor most alaposan mellé fogtak. Ő nem hagyja magát megzsarolni, főleg nem egy nő miatt még akkor sem ha tulajdonképpen ez a nő az egy szem gyermeke. Mondjuk az emberrablókat sem értem, az összes elvárja, hogy akit éppen elrabolnak... nyugodtan tűri, hogy azt tegyék vele amit csak akarnak. Akiben a legkisebb életösztön is munkál, hát az bizony az utolsó percig küzdeni fog. Nos én biztosan! Csak most magamat átkozom, hogy évekkel ezelőtt nem hagytam Massimo-nak, hogy megtanítson a közelharcra, vagy, hogy egy ilyen helyzetből hogyan tudom magam kiverekedni. De feltalálom magam, és az első adandó alkalommal megszököm! Még, ha ezzel be is kell mocskolnom a kezem. Akár mennyire utálom, hogy az apám a Cosa Nostra feje, de nem fogom elárulni a családom, még a legutolsó senki sem merné. Na én nem félelemből... csupán atyai tiszteletből. Érzem ahogy lepakol valami keményre, és ahogy felberreg alattunk a motor, már azelőtt tudom, hogy még nem vagyunk a végcélunknál. Hmm, okos megoldás, és ahogy leveszi rólam a zsákot, feltűnik, hogy egy sziget felé igyekszünk. Tudok úszni, de így megkötözve... elég hamar megfulladnék, már arról nem is beszélve, hogy ki tudja mekkora áramlatok vannak alattunk é milyen nagy halak várnak arra, hogy kapjanak egy kis emberi húst. Ez ostoba dolog lenne, még a részemről is. Most... ebben a helyzetben nem gondolkodhatok hirtelen felindulásból. Így eldöntöm magamban... hogy szépen lassan kigondolom minden egyes lépésemet. Remélve, hogy ezzel nyert ügyem lesz. Csak elég nehéz higgadtak maradnom ebben a helyzetben, legszívesebben most azonnal... itt hagynám. Sőt eljátszom a gondolattal, hogy megjátszanám a halálomat, így álnévként azt tehetném amit akarnék. Nem Alessandro Caselli lánya lennék, ami azt jelentené, hogy nyugodtan élhetném az életem azt csinálva.... amit csak szeretnék. Akivel szeretném, és ahol szeretném. De sajnos ez olyan luxus amit egy Caselli nem tud megengedni magának. Bepróbálkozom azzal, hogy megtévesszem, ha nem végzett elég jó munkát... talán sikerül. Hiszen, hiszen én eléggé hasonlítok az unokatesómra,talán lesz annyi szerencsém. De ha el is hinné, nem hinném, hogy vissza fordulna velem.... Mikor elhallgatok rápillantok, újból a remény tölti meg a szívem ahogy kíváncsi arcával találom magam szembe, aztán csönd, csönd amivel nem tudok mit kezdeni. Majd cinikusan a képembe röhög, hát hamar rájövök, hogy a pasi egy igazi nagy seggfej, mintha apámat és a család férfi tagjait egy személybe gyúrnánk. De kemény fából faragtak és nem fogom hagyni magam, ha azt hiszi azt teszek, amit mond... hát nagyot téved a fickó! Megfogom neki mutatni, lehet nem most, de megfogom, isten lássa lelkem, meg én! Felvont szemöldökkel hallgatom a válaszát, és habár fáj beismernem, de a seggfejnek sajnos nagyon is igaza van. Nem baj, legalább tudja, hogy nem leszek könnyű menet, és biztos lehet benne akár hogy kínoz nem adom meg magam neki. Akarjanak bármit is a hülye apámtól, általam vagy miattam nem kapják meg, az egyszer biztos! Majd mielőtt egyáltalán válaszolhatnék neki ijedten nézem ahogy ott hagyva a kormányt mellém lép. Először fogalmam sincs mit is akar tenni velem, de az arckifejezése nem sok jót ígér... amit percekkel később meg is tapasztalhatom, hamar rájövök, hogy nem szimplán seggfej. Hanem egy őrült, erőszakos seggfej! Ami ultragáz nekem! Majd mire észbe kapok már lendül a keze és csattan az arcomon, érzem ahogy az ajkaim felszakadnak, meggypiros vérem fémes ízzel telíti meg a számat, ezzel egy időben az orromból is folyik a vérem. A következő amire emlékszem, hogy hirtelen átlendít a csónakon, mire kettőt számolnék, már süllyedek is a jeges vízben, a tüdőm azonnal megtelik a sós vízzel. Egy pillanatra eszembe jut, hogy lehet még sem apám miatt rabolt el a baromarc, sokall inkább valami sorozatgyilkos, aki fiatal lányokra vadászik, hogy az éjszaka közepén ide rángassa őket.... De ahogy kiránt a vízből, rá jövök, hogy csak rám akar ijeszteni, mert nem azt tettem amit várt. Ha annyira nem lennék fontos, akkor nem pazarolták volna az idejüket, hogy elraboljanak... De nem tudok tovább agyalni rajta, már amennyire most tudom használni a fejem, úgy szédülök, mint aki éppen most nyomott be egy üveg teqilát. Meghallgatom, amennyire telik fel is fogom, és tudom, hogy be kéne fognom a szám különben nem lesz jó vége, és hamar a cápák lakmározhatnak belőlem. De lássuk be, sose voltam józan ember, és az ilyenek olyanok, mint a cápák... kiszimatolják a félelmet, és ráugranak. Nem mellesleg apámtól is kaptam már egy két atyai pofont, nem fogok tőle megijedni. Vagyis, de majdhogynem csak a bugyimba pisilek félelmemben, Hannibal Lecter kiscserkész a fickó mellet, de kikívánkozik a véleményem, még ha újabb pofon a jutalmam, vagy most egyenesen egy cápa szájába akar vágni. -Lehet, hogy nem vagy kifutófiú, de agyatlannak elég agyatlan vagy a főnöködről már nem is beszélve, ha azt hiszitek, hogy ezt megússzátok. Gratulálok, megcsináltad a házi feladatod, akkor azt is tudnod kell, hogy apám nem hagyja magát. Bármire is akarjátok rá venni, nem hagyja magát zsarolni... még velem sem. És ha így van... ha annyira te jóindulatodon múlik az életem minek ez a nagy hajcihő?! Miért nem öltél meg a parkolóban, vagy miért nem ölsz meg most?- pillantok végig rajta gyűlölködve,- mert belőlem aztán nem szedtek ki semmit, kínozhatsz akárhogy akkor ölj meg inkább most, hogy megspórold a drága idődet! - sziszegem neki dühösen felkészülve arra, hogy most nagyobbat kapok tőle.... igazán férfias !
A csónak tocsog a jéghideg víztől, ami a lányból csöpög. A tüdőm friss levegővel telik, az övé még tele van a beszippantott sós lével. Köhög, az életben maradásért küzd, az ősi ösztön győzedelmeskedik a dac felett. Elégedetten szemlélem a művemet, ahogy szépen beállított haja most csapzottan lapul a fejére, vacog és szeme akár egy űzött vadé, ijedten kikerekedik. Üdvözöllek Bash világában, remélem évezni fogod az itt töltött időt. Megtehetném azt is, hogy nem mondok semmit, elég volt a szájon vágás meg a vízbedobás figyelmeztetésnek, de a csaj intelligens amúgy, így megpróbálok az eszére hatni. Elmondom nagy körvonalakban amit tudnia kell. Nem vagyok túl szószátyár típus, de azért még ki tudom fejezni magam érthetően, így bízom benne, hogy felfogja azt, amit mondok. De ahogy befejezem a mondandómat és elindulok a csónakkal a sziget felé, bebizonyosodik, hogy tévedtem. Mereven bámulok előre a vízre és az arcátlanságának következtében egyre jobban össze kell szorítanom az állkapcsomat, hogy ne szóljak semmit. Pedig tudnék mit mondani neki. Jesszus, azt hittem, hogy legalább ennek van agya. De ez is csak olyan, mint az összes többi, akikkel dolgom volt. Már előre látom a dolog végét. A csaj nyakas, ezért az első adandó alkalommal megpróbál majd meglógni. Én eltöröm a lábát. Aztán felgyógyul, de ismét megpróbálja. Én meg jó esetben kihúzom eddig vele, és csak ezen a ponton fogom kinyírni. De lehet, hogy már előbb. De a vége úgyis ez lesz. Mert sosem tudják mikor kell befogni a szájukat, mikor kell meghúzni magukat, mert mindegyik erősebbnek, okosabbnak tartja magát. Dühösen pillantok felé, mert a céljainkat becsmérelni nem túl bölcs dolog, ahogy engem idiótának beállítani sem. Borostyán íriszeim az övébe mélyednek, miközben csak hallgatom a szavait. Van igazság a szavaiban? Nem. A nő totál ostoba, ha azt hiszi ennyiről szól az egész. Sokkal ostobább, mint amilyennek gondoltam, és sokkal kevesebbet tud, mint amennyit beleképzeltem. Nem csoda, ha az unokabátyja lesz majd a következő a trónon, ha Don Caselli eltávozik. Bár többen pályáznak a címre, de a legesélyesebb egyelőre Massimo, akárhogy is veszem. A kormányt mégis inkább csak szorosabban markolom, hogy nehogy eljárjon a kezem, és a cél felé fordítom a fejem. Nem szólok erre most semmit. A csónakot a szigethez vezetem, majd miután sikeresen, zökkenőmentesen sikerül a stég mellé állnom, kiugrok és jó erős tengerészcsomóval kikötöm. Nem sietem el a dolgot, bár látom, hogy a csaj alaposan megnéz. Gondolom az erőviszonyokat latolgatja. Fel vagyok öltözve alaposan, nem látszik minden, de az igen, hogy nem vagyok kis darab. Először a cuccokat dobálom ki a csónakból, nem sok, de hetekre előre bekészültem, biztos ami biztos. Utolsó sorban ugrok be a csónakba és emelem fel a lányt. Nem vagyok túl durva, de kíméletesnek sem mondanám magam. Egyszerűen, akár az előbbiek során a táskákat, egy lendítéssel kihajítom a csónakból a mólóra. A deszkák fájdalmasan nyögnek fel a test csapódására, a víz a csónaknak ütközik, ahogy az is megbillen és egy picit az egyik tartóoszlopnak ütközik. Szerencsére nem veszítem el az egyensúlyomat, így legyen bármilyen dühös is a kisasszony, felugrok mellé. - Megérkeztünk - jelentem ki, ha eddig ez nem lett volna egyértelmű. Aztán felkapom, akár egy zsák krumplit. A víz pillanatok alatt átáztatja a ruhámat, de nekem csak pillanatokig kell elviselnem a hideget, míg ő érzem, hogy már teljesen átfagyott a hideg északi széltől és a jeges víztől. Nem baj, legalább tudja mire számítson tőlem. Jóra semmiképp. Kicsit megigazítom a vállamon, míg tehetetlenül lóg hátrafelé, és a térdénél biztosítva, hogy le ne essen megtartom. Két lépés előre, kicsit leguggolok és a három táska is a kezemben himbálózik. Nem mondom, van súlyuk, nagyjából pont százhúsz kilóval sasszézok előre, de bírom még. Ahogy eljutunk a házig, ledobom a táskákat és előkotrom a zsebemből a ház kulcsát, de a nőt nem rakom le egyelőre. Kinyitom az ajtót és becipelem, de ha arra számít, hogy bedobom a puha kanapéra, téved. Egyszerűen csak elengedem, hogy ismét nagyot zuhanva a padlón végezze az előtérben, míg visszafordulok a táskákért, s miután behoztam őket, az ajtót belülről kulcsra zárom és a kulcsot a zsebembe mélyesztem. - Helyezd magad kényelembe. Egy darabig itt maradsz - gúnyolódom kissé, bár őszintén nem érdekel, mennyire fogja jól érezni magát, végső soron nem az a célom, hogy belém szeressen, nekem az sem fáj ha egész hátralévő nyomorult életében gyűlölni fog. Viszont a ruháim vizesek, éhes vagyok és fáradt, úgyhogy igyekszem a lehető leggyorsabban megoldani a fennálló problémákat. Így közelebb lépek hozzá és előkapom a késemet a bakancsom szárából. Fenyegetően közeledek felé, de ahelyett, hogy elvágnám a csinos kis nyakát, elvágom a bokáját összefogó köteget, így most már szabadabban mozoghat kissé. - Állj fel - utasítom, és kérdés nélkül vezetem a fürdőszobába, aztán a zuhany alá nyomom. Megengedem a meleg vizet, és hiába hadakozik, ott tartom. - Ne ellenkezz! Nyugalom, utána tudsz zuhanyozni rendesen is, csak melegedj át, mielőtt megbetegszel - magyarázom, bár nem tudom mi a francnak. A meleg víz elég gyorsan meg is érkezik, bár kissé zavar, hogy most már én is csurom víz vagyok. A házban egyébként meleg van, megkértem a tulajdonost, hogy fűtsenek be mire ideérünk, így legalább ezzel nem kell foglalkoznom. A víz össze-vissza fröcsköl, de legalább meleg, így miután úgy ítélem meg, hogy kellőképp átmelegedett már, elengedem, és ismét elővéve a késemet a két keze közé illesztem. Ám mielőtt még átvágnám a szabadságától megfosztó szoros köteléket, mélyen a szemébe nézek. - Figyelmeztetlek, és utoljára teszem ezt meg - mondom mély, fenyegető hangon, de higgadtan - ha bármivel próbálkozni mersz, sokkal rosszabbul jársz, mint az előbb. Innen nincs menekvés. Rajtad áll, hogy mennyire leszünk jóban. Nem szeretném a saját dolgomat is megnehezíteni, de ha szökni próbálsz, ha megtámadsz, biztos nem fogod megköszönni. Légy jó kislány és nem lesz baj. Kiszabadítom. Immár szabadok a kezei, a lábai, ismét a saját ura lehet. De a fürdőszoba ablakon rácsok vannak, ahogy a többi ablakon is, az ajtó zárva, a házból nincs más kiút. Én pedig ellépek tőle. - Zuhanyozz le. Aztán kapsz enni, ha kérsz - közlöm vele, aztán anélkül, hogy becsuknám magam mögött az ajtót magára hagyom, miközben én is kibújok a csurom vizes felsőimből. Nem érdekel mit lát rajtam, száraz ruhára van szükségem. És forró vízre, és kajára és alvásra. Ha nagyon ugrál még a végén bevezetem, hogy együtt zuhanyozzunk, nehogy szem elől tévesszem egy percre is.
Vacogok, a fogaim hangosan koccannak össze, kábé öt percenként köhögőroham jön rám, éhesen szippantom be tüdőmbe a tiszta levegőt, de olyan mintha nem érnék el semmit sem. Ibolyakék íriszeimből félelemmel vegyes düh szikrázik ahogy farkasszemet nézek a borostyán színű íriszekkel. Ő az a fajta fickó aki gondolkodás nélkül ver meg bárkit. De az előbb saját magamon is tapasztalhattam ahogy képen törölt. Méz szőke tincseim csapzottan tapadnak rám, a nedves ruháim szintén teljesen rám tapadnak. Mintha a második bőröm lenne, semmit sem hagyva a képzeletre. Tisztában vagyok, hogy mit kéne tennem. Hogy meghunyászkodom, tiszta fejjel megvárom a legalkalmasabb pillanatot amikor figyelme lankad. Majd szép lassan fogom kitervelni és felépíteni a tervemet. Igen ám, de én sohasem a józan ész híve voltam, erre édesapám a legjobb példa. És meg neki sem hagyom, hogy megmondja mit tegyek. Hát még egy olyan senkinek akit most látok először... nem fogom kimutatni, hogy mennyire rám ijesztett, pedig ijedtem a bugyimba is pisilnék. Így gondolkodás nélkül jönnek a szavak ajkaimra, egyik a másik után. Még, hogy nem fontos az életem, ha ez nem így lenne akkor nem engem rabolnak el. Vagy már az előbb is megölhetett volna, simán lent hagy a víz alatt. Még csak senki nem is sejtené, hogy itt úszik a vízben a holttestem. Amúgy sem értem, hogy most mit vár tőlem? Majd szót fogadok neki, csak mert csúnyán néz rám? Várom, hogy megmondja mikor pisilhetek és mikor aludhatok? Hát ő még nem ismer, de az biztos, hogy minden egyes adandó alkalmat meg fogok ragadni, hogy elszökjem. Még ha... egy százalék is van az esélyre.... megteszem. Egy vérbeli Caselli vagyok és nem hagyom, hogy a családomat velem kényszerítsék bármire. Amúgy is.... egy olasz nem keveredik akárkivel, főleg nem mi. Legyen szó üzletről vagy bármi másról, megválogatjuk a partnereinket. Na jó.... nem vagyok ám rasszista, csak egy kicsit, apám arra nevelt, hogy egy olasz van olyan felsőbbrendű, hogy válogasson. Nem hagyja, hogy kényszerítsék, bármit is akarnak elérni. Várok. Várom, hogy ahogy befejezem a mondandóm a számára oda ugrik, és elkezd fojtogatni, vagy valami rejtett zsebből előrántva a pisztolyát golyót eresszen belém, vagy csak simán... kapjak egy olyan pofont amitől egyenesen újból a jeges tengerben találom magam. Magamra hagyva várja, hogy megfulladjak... vagy a cápák felfaljanak. Igen, talán azért is voltam ilyen pökhendi, hogy felhúzzam, mert látom ő sem türelmes típus. De nem tesz ilyet! Háttal áll nekem, ugyan nem látom az arcát, de biztosan nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne csinálja azt amit percekkel korábban. Majd látom ahogy felém pillantva dühtől szikrázó pillantásokkal méreget, igen, hamar ki fogom tudni majd borítani, és meg is teszem. Könnyű az alvó oroszlánt felpiszkálni, és ez a verőlegény típusú fickónál hamarabb is célt érek, mint az apámnál. Így.... vagy úgy, de megszököm tőle, még ha az lesz az utolsó tettem is ebben a rohadt életben, de esküszöm megteszem! Aztán látom, hogy lassan megérkezünk ahogy a parthoz kormányoz, hát.... az isten háta mögött egy szigeten, ahol csak a jeges tenger ölel körbe minket... nos egyre halványul a reményem, hogy sikeresen véghez vihetem a tervem. Ami eddig annyiból áll, hogy... valahogy elszököm. Elkerekedett szemekkel nézem ahogy utánam nyúl, és... mielőtt reklamálhatnék nemes egyszerűséggel dob ki a stégre a táskák után. Hangos reccsenéssel érek földet, arcom fájdalmas grimaszba torzul, most már nem csak dühös vagyok. Ha valakit élvezni fogok megölni akkor az ő lesz, de először valahogy meg fogom kínozni, egyre jobban gyűlölöm, esküszöm. Búzavirág kék lélektükreim vizsgálódva siklik végig testén. Na nem azért mert esetleg tetszene... bár sok pasi irigykedhet rá, de inkább az esélyeket vizsgálom. Vajon mennyi esélyem lehetne ellene? Hát kábé... mint egy egy napos kismacskának a nagy bengáli tigris ellen. De én akkor sem adom fel... -Kösz a felvilágosítást!- sziszegem szarkasztikusan, de tovább nem tudok morfondírozni magamban, mert felkap, mint egy krumplis zsákot, én pedig nem fekszem a vállán tehetetlenül... ha erre számított. Próbálok izegni-mozogni, pláne amikor lehajol a táskákért. Arra gondolva, hogy elveszti az egyensúlyát és elejt engem vagy valami. De nem is értem minek próbálkozom, még elszaladni sem tudnék.... Majd ahogy megérkezünk a kis házikó elé, körbe pillantva eszembe jut, hogy ez egy igazán romantikus szerelmi fészek lehet a gerlepároknak akik el akarnak bújni a világ elől... Gondolataimból az ránt ki ahogy újból elejt a padlóra, ha szemmel ölni lehetne az úriember már elporladt volna az biztos. De sajnos nem vagyok birtokában ilyen képességeknek! Nézem ahogy a kulcsot elrejti a zsebében, és újabb terv kezd el kirajzolódni a fejemben! Megvárom amíg el alszik, és elcsórom valahogy a kulcsát, egy motorcsónakot meg én is el tudok vezetni! Igen, csak meg kell várnom, hogy el aludjon, azt mondta fáradt. Igazából csak azután siklik végig a tekintetem a berendezésen, és csalódottan állapítom meg, hogy... rácsok vannak az ablakon, talán a fürdő.... -Azt te csak hiszed!- morgom félig hangosan nem érdekelve, hogy meghallja, sőt reméli, hogy meghallja, és újból elönti agyát a méreg. Majd látva ahogy hirtelen megindul felé megpróbál hátra csúszni, de nem megy neki. Már éppen mondana valamit amikor látja a bokáját fogva tartó kötelet vágja el. Pár percig dörzsölgeti, majd feláll.... na nem azért mert szót fogad, egyre jobban utálja ezt a parancsolgató hangot. De reklamálni sincs időm, mert hirtelen bevezet a fürdőbe, ahol a pillantásom az apró ablakra röppenve veszem tudomásul, hogy ez is rácsos. A francba! -Hééé!- kiáltom magam ahogy belök a zuhany alá, én megpróbálok kiszabadulni, a kezeimmel nem tudok hadakozni, mert még meg vannak kötve. -nem azt mondtad, hogy meg is ölhetsz? Akkor mit számít?- próbálok kicsúszni, de nem megy, vészesen közel kerül hozzám, Érzem a testéből áradó meleget, majd elő kapja a kését. Ijedten szisszenek fel, de ő farkasszemet néz velem. Finoman bólintok, hogy megértettem, de ne higgye, hogy így is teszek, az első adandó alkalommal megpróbálok lelépni. Remélhetőleg hamar lesz, igen a kulcsot el lopom amíg alszik, talán naiv vagyok, de megpróbálom. Megint parancsol. A nyitott ajtón át látom ahogy vetkőzni kezd, de én határozottan lépek ki a zuhanyból. -Tőled nem kell semmi, sem étel, sem víz, sem semmi... -sziszegem dühösen, aztán egy őrült ötlet támad bennem. Rá vetem magam, megpróbálom leteríteni a földre, vagy... legalább a kezemmel elérni a zsebét amelyikbe a kulcsot rejtette. Igen.. Valószínűleg semmi esélyem, és lehet, hogy perceken belül akkorát kapok tőle, hogy többet nem kelek fel a földről. De megéri!
A hosszú út kimerített, a kis hercegnő alakítása még jobban, és nem vágyom másra, mint egy finom, gyors vacsorára és egy kiadós alvásra. Megérkezni a szigetre sem volt épp sétagalopp, de a jéghideg víztől csöpögő testével együtt minden cuccot behurcolni? Na, az volt aztán az este megkoronázása. Míg rajtam lógott éreztem, hogy reszket, mint a nyárfalevél, és meg akarom előzni annak a lehetőségét, hogy valami komolyabb betegsége legyen. Nem akarok egy lázas beteget pesztrálni, főleg, mivel én magam sem akarok megbetegedni. Ki tudja meddig kell itt lennem vele? Ezért amikor beérünk a házba, finom eleganciával lehajítom a padlóra, bezárom az ajtót, gondosan elrejtem a kulcsokat, aztán a fürdőbe irányítom a kisasszonyt. Igen, hallottam, hogy a szökést tervezgeti, és ez nem vet rá túl jó fényt. De én hajlandó vagyok kivárni. Megmondtam, amit megmondtam. A zuhanyból érkező melegvíz lassan, de biztosan áztatja át az ő testét és az enyém egy részét, lévén, hogy a vízsugár alatt kell tartanom, mivel makacs egy perszóna, nem bír nyugton maradni. Az én türelmem azonban erősen fogytán van. Nem bírom már lassan cérnával azt, amit leművel. Fél órája sincs, hogy magához tért, de lassan felér a legádázabb rémálmommal. Milyen csaj ez? Komolyan ennyire hülye, vagy a túlzott magabiztossága teszi, hogy állandóan szembeszáll velem? Nem értem, miért nem érti meg, hogy az ő döntésein múlik az, hogy milyen minőségben leszünk itt. A számonkérésére csak elcsodálkozom. - Komolyan nem értetted meg, amit mondtam? Neked nem kell tudnod, miért vagy még életben. Elég, ha én tudom. De ha tovább ugrálsz, komolyan kihozol a sodromból, Princessa - figyelmeztetem, aztán végül úgy döntök, teszek egy próbát vele. Ha elvágom a kezén a kötelet, és újra figyelmeztetem arra, mi vár rá, ha nem engedelmeskedik, telán észhez tér egy kicsit. Nyugodtan lezuhanyozhat, gond nélkül hagyni fogom, hogy érvényesüljön, kap vacsorát és pihenhet is. A figyelmeztetés alatt végig mélyen a kék szemek mélyére tekintek. Állja a pillantásomat. Furcsa. Általában a fogvatartottak ilyenkor reszketve pislognak, de neki még a szempillája sem rebben. De állom a szavam. A kötelet elvágom, a kezei így felszabadulnak. Levetkőzhet, mindent megtalál amire szüksége lehet. A nő azonban úgy dönt, hogy - bár többször is figyelmeztettem, mennyire nem jár jól, ha kötekszik velem -, épp mikor áthúzom a fejemen a vizes felsőimet, a hátamra veti magát. Nem kell tőlem semmi? Ezt még elfogadom. De hogy megtámad? Ez még a legostobább embertől is több, mint sok. Apró karok tekerednek a nyakamra, megpróbál ledönteni a lábamról. Vicces. Mint mikor a kölyökmacska megtámadja a németjuhászt. Ugyan, kérlek. Ha nem húzná fel egy pillanat alatt az agyamat, most felröhögnék, mert amúgy egészen komikus, ahogy ő maga is elhiszi, hogy elbírhat velem. De sajnos nem tudok rajta nevetni. Én betartom az ígéretemet. Elkapom a karját erősen, és átlendítem a vállam felett, miközben az alkarját erősen visszatartom. Az reccsenve adja meg magát az erősebb ellenállásnak, nemes egyszerűséggel eltöröm. A padlóra puffan, mint egy zsák krumpli. De itt nem állok meg, mert a düh, ami feléledt bennem, erősebb, mint a méreg. Szétárad a testemben, az ereim kidagadnak, a tekintetem elsötétül. Pillanat alatt térdelek a csípője fölé, és most már nem pofozkodok. Az öklömmel vágok kettő akkorát az arcába, hogy pillanatok alatt lesz véraláfutás a bal szeme alatt és a szemöldökénél, valamint az orra is vérezni kezd újfent. S ha mindez nem lenne elég, előkapom a bakancsom szárából a késemet, amivel a szabadságát adtam vissza, és beleállítom a térde fölött a combjába. A kés sercegve tépi fel a nadrágja szárát, majd siklik be a bőrén át az izomrostok közé, pokoli kínokat okozva ezzel. Dühösen fogom meg a nyakánál fogva ismételten. - Na, ez kellett? Tényleg? Mi a picsáért nem vagy képes felfogni, hogy jobban jársz, ha kussolsz? Most elégedett vagy? - kérdezem, és bármennyire nem tetszik neki, felállok, és felrántom a padlóról. A lábából szivárog a vér, a kés még mindig kiáll belőle, de egyelőre nem húzom ki. Előveszek egy másikat, és a ruháit nem leveszem róla, hanem egyszerűen levágom. A nadrágot is, bár ott egy kis matek elkél a kés környékén, de az sem tart tovább pár másodpercnél. Aztán ismételten belököm a zuhany alá, és ha már ott vagyok, én is lerántom a maradék ruháimat, mert ezek szerint egy másodpercre sem hagyhatom egyedül. Nem szólok egy szót sem, a zuhany alatt valami ottlévő kencét teszek a kezemre, és megmosom kissé a haját, mert csupa vér, aztán a kezébe nyomom a flakont. - Gondolom ezt már nem bíznád rám - morgom, majd én is előveszek egy férfiasabb illatot és megtisztítom magam amennyire lehet. A meleg víz úgy hullik ránk, akár a gyémánt eső, de ha lepillantok a zuhanytálca aljára, véres örvényként kanyarogva tűnik el a lefolyóban. Szemügyre veszem a művemet. A bal szeme alig látszik, úgy feldagadt. A szája egy része szintén, bár ez lehet az előző ütésé is a csónakban. Az orra is be van dagadva, vérzik. Lehet, hogy helyre kell raknom. A szemöldöke felrepedt, a lábából szivárog a vér. A kés nem talált ütőeret, pontosan tudom, hová vágtam. Csak hajszálereket ért, de abból nem keveset. Elvérezni nem fog. Piszkosul fáj, de aránylag gyorsan gyógyul. A karja kissé eldeformálódott, de még azt is helyre tudom tenni. Ha szépen kéri, esetleg adok fájdalomcsillapítót. Nem biztos, de lehetséges. Nem, mintha megérdemelné. A zuhanyzás végével kilépek mellőle és egy törölközőt elkapva a derekamra tekerem azt, majd felé fordulok. - Látod? Én mondtam, hogy maradj nyugton - mondom immár csendesebben, és egy törülközőt felé nyújtok, de mivel a fél kezét nem tudja használni és úgy látom, nincs valami jól, inkább nagyot sóhajtva behajolok mellé, elzárom a vizet ha végzett a tusolással és kisegítem onnan, majd míg ő a tükörben szemrevételezheti magát, én körbetekerem rajta a törülközőt. Egy másikat a hajára is rátekerek, bár ez elég hülyén sikerül, és egy kisebb kéztörlőt a kezembe is fogok. Aztán látva, hogy járni jelen állapotában nem igazán képes járni, felkapom az ölembe és kiviszem a kanapéra. Ott leteszem, és mielőtt meggondolatlanságot követne el, a késemet egy gyors rántással kirántom a lábából, majd a kéztörlőt a sebre nyomom. - Ezt tartsd itt, míg visszajövök a kötszerrel - mondom, aztán otthagyom. Ilyen állapotban már nem veszélyes, ez biztos. Jóformán azon csodálkozom, hogy még nem ájult el. Ez pedig valahol...egészen elképesztő teljesítmény.
Nos, én mint vérbeli olasz származású, és vérbeli Caselli... ha csak simán szót fogadtam volna, nos akkor én... nem én lennék. Még a tulajdon apám is elég nehezen képes megzabolázni, pedig ő aztán eléggé temperamentumos fickó, és elég keménykezű, hiszen a Cosa Nostra feje. De pechére teljesen rá ütöttem, ha külsőleg nem is annyira, mert ő kétszer akkora, mint én. A bőre is sokkal barnább, az olaszokhoz híven, de olyan csillogó akvamarin íriszei vannak, mint nekem. Ha a tükörbe nézek, akkor olyan, mintha az apám bámulna vissza rám. Annyi különbséggel, hogy az övé acélos keménységgel csillog... míg az enyém nos az nem. De úgy nézem most kemény heteknek, hónapoknak nézek elébe, ha egyáltalán túlélem ezt a dolgot. A fickó egyfolytában azt hajtogatja, hogy csak az ő jóindulatán múlik, hogy nem öl meg, de nem vagyok tejesen hülye. Az erőviszonyok, nos eléggé különbözőek, egy kézzel ha lecsap is simán ott maradnék. És még csak különösen erőlködnie sem kellene. De még sem teszi. Viszont én aztán nem adom fel harc nélkül, mert bármiért is kaptak el, nem hagyom, hogy a családomat sérelem érje.... és azt meg végképp nem, hogy velem zsarolják az apámat. Bár ezek teljesen idióták, ha azt hiszik, hogy majd miattam megkapják amit akarnak. Még mindig Massimo hangja cseng a fülemben, amikor a minap megemlítette, hogy jó lenne ha beszállnék a bizniszbe, a külvilág felé egy össze tartó család képét mutatva... mert így csak gyenge láncszem vagyok, és apámat is gyengévé teszem. Sokan akarják az ő hatalmát, nem csak más klánok, hanem az olaszok közül is sokan.... Miután amolyan úriemberesen vág le a padlóra a csomagokkal együtt, nemes egyszerűséggel rángat be a zuhany alá. Attól függetlenül, hogy neki mindegy az én életem... még sem akarja, hogy megfázzak. Látom rajta, nem igazán akarja megérteni, hogy nem adom meg magam könnyen. És bármilyen képtelen helyzetben megpróbálkozom a szökéssel, aminek az előbb hangot is adtam. DE vagy nem akar foglalkozni a dologgal... vagy egyszerűen csak nem tart ellen félnek, ami teljesen jogos mondjuk. Akaratom ellenére tart a forró víz alatt, ami a testemnek igazán jól esik, lassan kezdenek felengedni elfagyott végtagjaim, lassan érzem ahogy bizseregve kel életre bennük a vér. De túl makacs vagyok ahhoz, hogy csak úgy álljak ott... mert ő azt mondta. Egy idegen baromarcnak nem fogom hagyni, hogy megmondja mit tegyek. -Amióta beszálltunk a csónakba csak ezt hajtod... érdekes mégis még mindig életben vagyok....- nézek vele dacosan farkasszemet. Majd nézem ahogy megadja a lehetőséget nekem, hogy válasszak. Hogy jól döntsek, ami az ő esetében azt jelenti, hogy csöndben teszem amit parancsol. Viszont én.... én nem vagyok ilyen egyáltalán, még mindig él bennem az életösztön, így hát az első hülye ötletet követem ami felötlik bennem. Ha nem lennék olyan temperamentumos és impulzív lélek, akkor nyugodtan végig gondolhatnám, hogy már a csónakbeli úsztatása is arról tanúskodik, hogy egy erőszakos állat. De nem... nekem ez nem volt elég. Így gondolkodás nélkül lépek ki a zuhany alól, hogy amikor hátat fordít nekem... rá vessem magam. Azzal a céllal, hogy elveszem a kulcsot, vagy csak egyszerűen kíváncsi vagyok meddig képes elmenni. Magam sem tudom. Ahogy a hátára vetem magam, mivel jóval magasabb tőlem... inkább felugrom rá, kezeim egyből a nyaka köré tekerem. Sajnálom, hogy nem hagytam Massimonak megtanítani a közel harc módját. A próbálkozásom olyan, mintha az alvó medve bajszát húzogatnám. Igazából azt sem tudom mit vártam az egésztől, hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek. A következő pillanatban azt érzékelem, hogy előre lendít a válla felett, de a helyett, hogy földet érnék éles fájdalmat érzek a karomban... A következő másodpercben hallom ahogy reccsen a csontom, hangos kiáltás hagyja el ajkaimat, mire tudatosul bennem a fájdalom. De mire észbe kapnék már a földön találom magam, a fájdalomtól ködös aggyal érzékelem, ahogy fölém térdel. Látom elsötétült íriszeit... amik nagyon is ismerősek. Ha apámat ki hoztam a sodrából ilyen szemeket meresztett rám, de ő egy pofonnál tovább sosem ment. Ebben a pillanatban eszmélek rá, hogy az olaszok és a latinok elég sok mindenben hasonlítanak egymása. Többe között a hirtelen természetük... A következő pillanatban csak azt látom, hogy ökle találkozik az arcommal, újabb éles hörgések hagyják el ajkaimat, érzem ahogy fémes íz elönti a számat, mivel orrnyergemből ismét elindul a vér. Nehezen kapok levegőt, a fájdalom ami a karomból sugárzik egyszerre az arcommal elviselhetetlen. Érzem ahogy feldagad a szemem környéke. Nos... láttam már pár akciófilmet, de ehhez a pasihoz hasonló erőszakosat még... apám emberei között sem. Pedig vannak, csak ugye nem velem.... Majd elkerekedett, ijedt szemekkel nézem ahogy elő kapva a bicskáját... nemes egyszerűséggel vágja bele a combomba, amit újabb fájdalmas kiáltással reagálok le. Érzem ahogy onnan is lassan szivárog a vérem, hallom a szavait, de a fájdalom eszem veszi. Keservesen nyögök ahogy felránt a padlóról. Megszédülök, ha nem tartana biztos kézzel, valószínűleg elesnék. Majd félve nézem ahogy újabb kést ránt elő, és elkezdi levagdosni rólam a ruháimat! Ha tudnék, biztosan ellenkeznék, de annyi erőm nem maradt, hogy egyedül lábra tudjak állni. Egy ennyire jóképű férfivel élvezetes lehet a közös zuhany, de ebben a pillanatban... Csak arra tudok koncentrálni, hogy ne ájuljak el, de nehezen megy a gondolkodás, csak a fájdalom lüktet az arcomból, a karomból... a combomból. A forró víz csíp mindenhol ahol sérülés ért, és a lelkem is eladnám ebben a pillanatban, hogy megszűnjön ez a fájdalom. Hátam a zuhany kabin falának döntöm, hogy biztosabban tudjak állni, de így is eléggé szédelgek, majd hagyom, hogy megdörzsölje hosszú tincseimet. Nem mintha képes lennék ellenkezni, mindenhova nézek csak éppen ő rá nem. Képtelen vagyok. Ha eddig nem... de ebben a pillanatban gyűlölöm a családom, gyűlölöm a Caselli nevet. Megfogadom, ha innen élve ki jutok.... biztos, hogy elszököm a világ végére minden elől, legfőképp a maffia elől ami a családomat jelenti. Gyámoltalanul az épp kezemmel megmosom magam... amennyire tudom, mert hát annyira nem vagyok ügyes, és ebben a pillanatban csak a fájdalomra tudok koncentrálni... ami megőrjít. Ha megtudnék szólalni biztos mondanék valamit, de szerencsémre még a légzés is fáj, vagy csak, hogy megálljak, így pár másodpercig csak bronz barna mellkasát bámulom. Aztán lassan siklik fel kéklő íriszem, tekintetemben félelem csillog, olyan, mint egy riadt őzikéé, aki szembe néz a vadásszal, aki másodperceken belül lelövi. Agyam, hogy bebugyoláljon a törölközőkkel, nem mintha lenne erőm ellenkezni egyáltalán... Addig szörnyülködve pillantok végig az arcomon, nem ismerek magamra, gyűlölködve néznék rá.... de még ahhoz sincs erőm. Hagyom, hogy ölbe kapva kivigyen a kanapéra, újabb hangos sziszegéssel veszem tudomásul, ahogy kirántja a kést a combomból. Szemeimet ellepik a könnyek, majd néma zokogásba kezdek, kissé megfordítom az arcom, hogy ne lássa könnyeim. Az ép kezemmel le törlöm a könnyeim amíg távol van. -Sajnálom,- motyogom halkan, talán meg se hallja. Meg igazából nem is tudom mit sajnálok, vagy kit.... érzem ahogy még mindig szédelgek, szemhéjaim le-le csukodnak lassan, nem vágyom másra csak, hogy aludjak....
A szoba sarkában koszos kanapé, a cigarettacsikkek a teletömött hamutál körül az asztalon hevernek. A kanapé egyik párnája ásítva tátongó lyukon keresztül szemléli a bent rekedt világot. Egykor szebb napokat is megélt bútordarab volt, ma már csak elnyűtt, büdös, öreg tárgy, amelynek tűzön volna a helye. Öreg tévé szól egy barna állványról, fekete-fehér westernt ad le az ingyenes adó. A kopott étkezőasztalnál ülve lopva pillantok a képernyőre. Anyám kábultan nevetgél magában. Sóhajtva fordulok vissza a tanulmányaim felé, de a betűk összefolynak, a szavak értelmetlenek lesznek mert a gondolataim valahol egészen máshol járnak. Odalentről hallom a srácok hangját. Fociznak. Itt a környéken sok latin-amerikai család él, mind szegény sorban élnek. A gyerekeknek nincs csillogó játékarzenál a szobájában, a lego és a távirányítós autó mind csak álom számunkra. Egy játék van. A foci. Esetleg a fogó vagy a bújócska, de az kevésbé segít kiemelkedni a szegénységből. Itt minden kisfiú arról álmodik, hogy ő lesz a következő sztárfutballista, aki majd nem felejti el kik voltak a barátai, segíteni fogja a szegényeket akkor is, amikor már nagyon gazdag lesz. Lesz háza, autója, pénze szép ruhákra, finom ételekre. Megkordul a gyomrom. Fájdalmasan ugrik össze az étel gondolatára. Mióta nem ettem? Két napja talán? Anyám előre hajol, egy porlepte barna tincs előrehullik a homlokába, míg kivesz egy kekszet a zacskóból ami az asztalon hever. Látom, hogy nincs magánál. Megint nincs. Megint nem az anyukám, hanem azon a másik helyen van. Csendesen, akár egy lopakodó kisegér felállok az asztaltól és kimegyek a konyhába. A szekrényt kinyitom, de csak két szelet pár napos kenyér van benne, egy fél csomag száraz tészta, és...ennyi. Nincs más. Megfogom az egyik szeletet és már majdnem beleharapok, amikor az öcsém, Raul lép a hátam mögé. Ugyanaz a szempár figyeli a mozdulataimat, mint amilyen nekem van. Különös a genetika, mert anyánknak ébenfekete szemei vannak. Talán apámtól örököltem, nem tudom. Még kicsi voltam, mikor elment. Nem maradt róla más emlékem, csak egy hangos kiabálós éjszakai ébredés, és az, ahogy egy bőrönd kilibeg a bejárati ajtón egy barna cipő nyomán, anyám pedig összeroskad előtte. - Menj játszani, Roro. Nincs itt semmi dolgod – suttogom, de ő csak néz, majd a tekintete átsiklik a száradó kenyérre. Kinyújtja a kezét. - Éhes vagyok – mondja csendesen, és a hangjától összeugrik a szívem. Miért csinálja mindig ezt? Valahányszor enni próbálok, ő megjelenik, és követelőzik. - Én is – vágom rá duzzogva, mert érzem, hogy mennyire gyenge vagyok, mennyire nehezen viselem az éhezést. Gyermeki önzés tőlem, hogy nem akarom nekiadni? - Az előbb ettél, és már csak ez a két szelet van. Nincs több. Nekem is ennem kell valamit – suttogom kissé ingerültebben, de meg is bánom, mert a szemei megtelnek könnyekkel. Látom, hogy pillanatokon belül bőgni fog. Nem érti, hogy kevés ennyi embernek ez az étel. Anyám nem ad az övéből. Nekem kell gondoskodnom róla. Megforgatom a szemeimet, és dacosan emelem a számhoz azt a száraz kenyérdarabot, de mielőtt beleharapnék, Raul belecsimpaszkodik a karomba. - Kérlek – esdekel, és már tudom, hogy végem. Odaadom neki, és ő könnyáztatta arccal, boldogan harap bele abba a borzalomba, amit ételnek csúfolunk. Megsimogatom a sötét haját. Este meg kell majd mosni. Már tiszta ragacs az izzadtságtól. Visszafordulok a szekrény felé, és bennem van, hogy megeszem a másik szeletet, de ha ma nem úgy jönnek össze a dolgok, akkor este nem tudok neki vacsorát adni. Hát ott hagyom. Iszok egy pohár vizet, majd még egyet. Kicsit legalább eltelít. Aztán gyorsan összecsapom a leckémet, és kislisszolok az ajtón. Tőlünk pár utcányira van egy elég forgalmas bolt. A tulajdonos egy öreg pasas, és sokszor fáj a lába. Ha szépen kérem, talán segíthetek a boltban pakolászni, meg takarítani és akkor hálából este hozhatok haza kenyeret. Talán még valami mást is tud adni. Ha nem, akkor meg egy másik boltból lopok valamit. Ettől a pasastól nem megy. Jó volt hozzám, hát tőle nem lopok. Leérek a térre, a srácok arcán messziről látom, hogy hívnának rúgni a bőrt. Elég rámenős játékos vagyok, van bennem tehetség, azt mondják a nagyobbak, de most nem érek rá. Nekem dolgom van. Nem az én feladatom lenne. De anya mindig azt mondja, én vagyok az idősebb, gondoskodnom kell a kisöcsémről, ha már a semmirekellő apám itt hagyott minket. Igaz, nem tudom pontosan mit jelent az, hogy semmirekellő, de gondolom nem valami jót. Anya sosem beszél apáról szépeket. Csak néha, mikor azon a másik helyen van. Akkor mesél róla jó dolgokat is. Például, hogy virágot vitt neki a kórházba mikor a nővérem megszületett. És hogy milyen büszke volt az első szülött fiára. És hogy mennyire szerette anyát. Nagyon szerették egymást. Ilyenkor anya azt kívánja, minden gyermeke élje át azt a csodát, amit szerelemnek hívnak. Néha én is erre vágyom. Hogy felnőjek és szerelmes legyek, mint anya és apa voltak. Felnőttként biztos sokkal könnyebb ez az egész amit életnek hívunk. Mert most csak por van, hamu, éhség és félelem a holnaptól. De talán akkor majd jobb lesz. Igen. Biztos jobb lesz. Tovább baktatok az úton, és ettől a reménytől eltelve mosolyogva ugrok be a boltba az öreghez. Elfog az érzés, hogy ma sikerülnie kell. Viszek haza friss kenyeret, talán valami húst is, és tejet. Roro nem ivott tejet már vagy két hete. De ma viszek azt is neki. Hiszen ő a kisöcsém, és én vagyok a bátyja. Majd én gondoskodom róla. Mert ma érzem, hogy sikerülnie kell a terveimnek.
A vér rózsaszínre festi a vízsugarat, ahogy leöblítem a késemet a konyhai csap alatt, örvénylőn tűnik el a lefolyóban. Szenvtelenül nézem, míg megtisztul a penge, aztán gondosan megtörlöm és elrejtem a pult alatt. Hogy mikor lett abból a gondoskodó, aggódó kisfiúból egy ilyen lelketlen, kegyetlen hóhér? Nem tudnám megmondani pontosan. Az évek alatt annyi minden történt velem. Talán minden az oka. Talán egyetlen forduló pont volt, talán egy hosszú láncreakció. Nem tudom. De most úgy állunk, hogy lelkiismeret-furdalásom sincs amiért iszonyúan elvertem azt a lányt, aki a kanapén sír, és a vérét épp az imént mostam le a késemről. Egyetlen porcikám nem sajnálja a fájdalmaiért, a szenvedéséért. Nem érdekel, hogy fog ebből kilábalni, vagy túléli-e egyáltalán. Sőt, tovább megyek. Az sem érdekel igazából, én túlélem-e. Mert igen, előfordulhat, bár csekély az esélye, hogy Caselliék szagot fognak és végül én leszek kimiskárolva. Nem izgat. Csak a tény, hogy itt és most a maximumot hozzam ki a helyzetből. A feladat adott, a szabályaim egyszerűek és tiszták. A következmények súlyosak, ha megszegik őket. Előkerítem az elsősegély dobozt, egy üveg whiskeyt és kerítek két vékonyabb deszkát is. Mielőtt visszamennék hozzá, előkerítem a zsákomból az egyik fekete melegítő nadrágomat és belebújok, aztán lassan megközelítem. Eddig ignoráltam a jelenlétét, elfoglalt a saját gondolatvilágom, csupán azt érzékeltem, hogy mozdul-e vagy sem. Most azonban rá fókuszálok. Figyelem mit csinál, hogyan lélegzik. Teljesen nyugodnak tűnik így elsőre. A légzése kissé szakaszos, de egyenletes. Lassan leülök a kanapé szélére, vigyázva, hogy ne érjek hozzá. Az arcát figyelem, értelmezni próbálom az arckifejezését. - Te sírtál – jelentem ki egyszerűen, majd nem foglalkozom tovább a ténnyel. Nem tudom ilyenkor mit kell tenni, de akármit is kéne, én biztos nem fogom megtenni. Nem vagyok sem bébicsősz, sem pszichológus. Magának kereste a bajt. - Mutasd a lábad – fordulok oldalra, és bárhogy tiltakozik, elveszem a sebről a kéztörlő kendőt – Nyughass, ha mondom. Csak bekötözöm – csitítom, ha ellenkezne, aztán fertőtlenítő hiányában whiskeyt öntök a sebre. Mivel ez éget, lefogom a lábát, nehogy még jobban szétnyíljon a seb, aztán előveszem a tűt és a sebvarró cérnát. Igen, az én elsősegély dobozom ilyesmiket is rejt, minden eshetőségre felkészülve. - Össze kell varrnom. Három-négy öltés az egész, alig fogod érezni. De itt van a whiskey, igyál, amennyi jól esik. Legalább megnyugszol egy kicsit – nyugtatom, és töltök neki egy jó adagot egy pohárba, aztán nekilátok a varrásnak. Hiszti, sírás ide vagy oda, pár perc alatt végzek is vele. Aztán újabb adag piával fertőtlenítem, és leragasztom. Így már nagy eséllyel megmarad a kislány. Csak ezután fordulok a karja felé. Jól be van dagadva, mit ne mondjak, de csak egy rántás és a helyére kerül, utána gyógyulhat rendes ütemben. Alaposan megfigyelem. - Visszarakom a helyére a törött karodat. Aztán bekötözöm, és rendbe jössz – mondom, ellentmondást nem tűrő hangon. Volt eltörve a karom nekem is. Ha így hagyom, belebolondul a fájdalomba. De ahogy visszarakom, bár az a pillanat majd maga lesz a pokol, utána ezer százalékkal kevésbé fog fájni, mint most. - Egyetlen rántás, és kész – fogom meg a csuklóját, míg a másik kezemmel a könyökénél tartom, és miután belőttem a pontos mozdulatot, felpillantok a riadt, kék szemekbe. - Készen állsz? - kérdezem, és felkészülök a műveletre és egy hangos sikolyra, esetleges ájulásra. Gyengének és elesettnek tűnik még így félig felismerhető arcberendezéssel is. Vajon kibírja a kis hercegnő ezt a tortúrát? Az előbb még elég nagy volt a szája, hogy öljem meg, most is elég bátor hozzá, hogy szájaljon? Vagy végre rájött, hogy nem én vagyok az, akivel kekeckednie kéne?
Massimo világ életemben mellettem állt, mindig védelmezett. Habár csak unokatestvérem, mégis bátyámként óvott már kiskorom óta. Gyerekkorunkban is hányszor volt, hogy valami csínytevést követtem el, és vagy rá fogtam, vagy pedig magára vállalta. Apám elég heves természetű ember lévén hamar elcsattan a keze. Leginkább az emberei között testi fenyítéssel élni, ha nem úgy sül el a dolog ahogyan elképzelte. De volt alkalom... amikor velem is megtörtént a dolog. Pechemre... nagyon is hasonlítok rá, le se tagadhatnám a Caselli vért, ami ereimben csörgedezz. Emlékszem tizenhat éves voltam, a ballagásom. Volt egy fiú az osztályban aki megpróbált közel kerülni hozzám. Elmentem vele este bulizni, habár apám határozott utasítása volt, hogy nem mehetek. Vele semmiképpen sem. Hiszen nem olasz származású.... és végképp nem a Caselli-klán tagja. Pedig direkt erre az alkalomra vettem egy gyönyörű vajkrém színű ruhát is. Massimonak sem említettem a dolgot, akármennyire is védelmez és bálványozz.... mégis apám efféle okait ő is vállalja. Na meg igazából mindig is egyetért vele... kivéve ha rólam van szó. Már éppen haza hozott, és azt az első, romantikus, amerikai filmekben is ismert csókot akartunk váltani, amikor apám jelent meg a kapuban. Hát... nem mondom, szegény fiúról azóta sem hallottam. Nos... nem tudom, hogy milyen módon tüntették el. Engem apám berángatott a nappaliba, láttam, hogy már lilul a feje a dühtől. -Lia Olivia Caselli!- kiáltotta el magát- hogy képzelted ezt?- már látom, hogy Massimo elém lépne, de apám a kéz fejével elsöpri, szegény pont elkapta az asztal szélét. -Te ebből ki maradsz!,- sziszegi, és unokabátyám, mukkanni sem mer,- Elegem van már belőled, annyira makacs vagy. Nem fogod fel, hogy így veszélybe sodrod az egész klánt? Vége a gyerekkornak, holnap indulsz Rómába a nagyanyádhoz, fel is vettek a jogi karra.- lép közelebb, ujjai vasmarokként fonódnak vékony karom köré,- és nagyanyád beléd neveli mit is jelent a Caselli név, és hogyan kell viselkedned.- kirántom a kezem az övéiből... -Azt elfelejtheted... én nem akarok ügyvéd lenni, hanem író....- sziszegem, de még be se tudom fejezni a mondatot, mert a kézfejével én is kapok egy atyai pofont. -Menj csomagolni, mielőtt meggondolom magam!- sziszegi, Massimo meg elrángat a szobám felé. Titokban mindig is vágytam az elismerésére, hogy végre lássam ibolyakék íriszeiben a büszke csillogást, amit csak egy szülő érthet meg. De az az igazság, hogy akármit is próbálok tenni az túl kevés, és túl késő. Nem igazán tetszett, de megcsináltam a jogi egyetemet, sőt.... jelesre vizsgáztam. Csak miatta. Most, pedig csak miatta dolgozom a család barátjánál, hogy gyakorlatot szerezzek! Miatta kezdtem üzletelni azzal a francia nővel is, és miatta öltem embert, ki nem is érdemelte volna meg. Most.... most pedig miatta raboltak el, és miatta vertek meg. A lelkem mélyén gyűlölnöm kellene, nem is értem, hol vannak belőle azok az apai érzések, amik másokban munkálkodnak? Tudom én, hogy meg van kötve a keze, a Cosa Nostra Donjaként. Tudom jól, ha fiú lennék, akkor teljesen más lenne, a legapróbb örömért már büszke lenne rám. Mert tudja jól, hiába akar betörni, nehéz dolga van, hiszen fiatalkori öntudata köszön vissza a tetteimben, a makrancos, makacs íriszeimben. Próbálom nyitva tartani az íriszeimet, de folyton lecsukódnak, akárhogyan próbálok feküdni, minden apró mozdulat fájdalmat okoz, amire újból felnyögök fájdalmasan. Gondolataim csak cikáznak ide-oda, még a levegővétel is nehezemre esik. A kéztörlőt gyengéden szorítom a fájó combomra, úgy érzem minden erőm kezd elfogyni. Foglalkozhatnék azzal is hogy a nedves törölköző miatt újból elkezdek fázni, hogy a fejemre csavart másik törölköző már félig le csúszva díszeleg a fejemen. Némán hullanak a könnyeim siratom a fájdalmam, siratom az életem, hányszor képzeltem el milyen lenne az életem, ha nem Caselli lennék? Vajon könnyebb lenne, vagy csak másabb? Nm mintha ez fontos lenne, mert nincs választásom, és most annak a levét iszom. Na meg, hogy képtelen vagyok befogni a számat. Amikor meghallom a lépteit gyorsan szabad kézfejemmel letörlöm a könnyeket, és a másik irányba fordulok, hogy ne vegye észre. Amikor kijelenti, hogy sírtam, már a számon van a csípős válasz, de inkább a körmeim a tenyerembe vájjon, csak, hogy ne szólaljak meg. Meg most a keserves kín, ami minden porcikámból árad sokkal inkább jobban foglalkoztat. Nézem ahogy finoman helyezkedik el mellettem a kanapén, gyanús szemekkel méregetem a dobozt meg a whiskey-t. Nos, nem hinném, hogy a fickó orvos lenne, de sok esélyem úgy sincs ellenkezni, meg erőm sem. Ebben a pillanatban nem vágyom másra, csak, hogy aludjak végre. Olyan hívogató, olyan könnyed lenne, csak elszeretnék merülni a sötétségben. De nem hagyja. Nem akarom, hogy hozzá érjen, mert fáj, de erőm sincs hadakozni, így felé fordítom, de amikor látom, hogy az alkohollal akarja lelocsolni, ijedten rántanám ki a lábam. De már késő. Már vasmarokkal fogja, hangosan felkiáltok ahogy a seb égni kezd, mintha forró olajjal locsolgatna, még az ajkamba is bele harapok. -Ez.... éget!- mondom ahogy megpróbálom lenyugtatni magam, hogy pár perc.... és vége, elmúlik. Nem sokáig kell már kitartanom. -Gondolom... nem vagy szakképzett,- jegyzem meg csak úgy magamnak, semmi hátsó szándék nélkül. Majd elfogadom a felém nyújtott poharat, és mielőtt neki kezdene a varrásnak nemes egyszerűséggel hajtom le a markáns italt. Köhögőroham keletkezik a tüdőmben ahogy végig égeti az alkohol a nyelőcsövem, majd megszédülök kicsit a hirtelen mennyiségtől. Így... talán elviselhetőbb lesz a dolog. Majd az eltört karom kezdi méregetni, de mielőbb megszólalhatnék már közli is tényként a dolgot. Ijedten pillantok fel szigorú, érzelemmentes borostyán színű lélektükreibe, ellenkeznék, meg orvosért könyörögnék. De nincs sok haszna.... erőm meg még annyi sem! Így csak bólintok egyet fáradtan. -Csak csináld,- lehelem határozottan, bár elég megtört a hangom, így a kellő hatás biztosan elmarad. Érzek egy őrjítően éles fájdalmat, már nyitnám a számat a sikolyra, de a következő pillanatban már képszakadás, lecsukodnak a szemhéjaim. Olyan hirtelen ránt a mélység magával, hogy szinte felüdülés. Könnyűnek érzem magam, lebegek, mintha tudat módosítószert szedtem volna. Bár sohasem szedtem olyat, nem tudom milyen lenne, biztosan ahhoz hasonlítana.
A whiskey jó fertőtlenítőszer. Jobb, mintha csak hagynám kezeletlenül és úgy varrnám össze. Így is van némi esély arra, hogy felülfertőződik, de jobb esélyei vannak ezzel a módszerrel a gyógyulásra. Leülök mellé a kanapéra, puhán süpped be a testem alatt az ülőalkalmatosság párnája. Lelocsolom és erősen lefogom a lábát, hogy ne tudja mozgatni. Látom rajta, hogy fáj. Pontosan tudom, hogy mit él át, mit érez. Több ilyen "kezelésen" is átestem életem során. Már egészen fiatalon megtanultam varrni, tudtam, hogy fertőtlenítsek, mit használhatok, mit nem. Nem nyugtatgatom, nem vigasztalom. Arra lenne talán a legnagyobb szüksége, hogy valamiképp biztonságban érezze magát, hogy tudja, nem ártok többet neki. De ez hamis illúzió lenne. Látom, hogy végre célba ért, amit mondani akartam neki. Ha érzelgős lennék, most lelkiismeret-furdalásom lenne. Rosszul érezném magam amiért egy ilyen csinos lányt megsirattam. Ha jó fiú lennék, letörölném a könnyeit, és bocsánatot kérnék. Megölelném. A lányok szeretnek ölelkezni. De ez nem az a helyzet. Én nem az a srác vagyok, aki ilyeneket csinál. Nem foglalkozhatok azzal, hogy kellene a kis lelkét ápolgatni, mert a legkevésbé sem érdekel, hogy érzi magát. Többször figyelmeztettem, mint megérdemelte volna. Kevesebbért is tettem el láb alól embereket. Nem hallgatott rám, hát megjárta. Legközelebb talán megfontolja, hogy ellentmondjon-e nekem. A kezemből elfogadja az italt, és ahogy lehajtja, köhögni kezd. Enyhe mosoly keletkezik ajkaimon, és sandán rápillantok, ahogy levegőért kapkod. Nocsak, a kisasszony ezek szerint nincs az efféle italokhoz szokva? - Nem vagyok szakképzett, igazad van. De ne aggódj, nem ez az első alkalom, hogy csinálom - fordulok a lába felé, és kihasználva a pillanatnyi zsibbadtságát, gyorsan belefogok a varrásba. A seb mély ugyan, de majd összeforr. Nem lesz szép. Nem tűnik el nyomtalanul. Az eddig hibátlan bőr most már mindig a nyomomat fogja viselni. Valahányszor levetkőzik, látni fog. A mindennapjaiba égettem magam egyetlen penge segítségével, így nem fog eltelni nap, hogy ne jussak majd eszébe, így vagy úgy. S ha jó kislány lesz, talán lesz esélye megtapasztalni a teste változásait a lassú öregedés által. Ha nem, viheti magával a sírba is, nekem édes mindegy. A karjának a helyreigazítását oly könnyedén veszi, mintha már nem is érdekelné mit tehetek vele. Egy pillanatra meg is sértődök rajta, és közel állok hozzá, hogy hagyjam a francba az egészet. Ha szenvedni akar, tőlem szenvedjen. De gyorsan végiggondolom a következményeket és úgy döntök, jobban járok, ha megkímélem magam a kellemetlen helyzetektől a későbbiekben. Megfogom a karját és kitapogatom nagyjából merre állnak a csontok. Szerencséje van, hogy csupán kicsit mozdult el, elég irányba állítani a karját és rendbe fog jönni. Egy rántás, és kész is vagyok vele. De mielőtt örömtáncot lejthetnék, a jószándékú segítségnyújtásnak most jön el a jutalma. Eddig bírta a lány, nem tovább. Egy sikoltás, aztán a szemei fennakadnak és elájul. - Remek...- forgatom meg a szemeimet, aztán némi géz és rugalmas pólya, na és persze két léc segítségével rögzítem a karját, hogy ha már helyre raktam, ne mozduljon el. Gipszet is tudok rátenni, de majd csak ha már lejjebb ment a duzzanat, addig jobb, ha változtathatom a kötés szorosságát, nem lenne jó, ha le kéne vágnom a karját. Aztán úgy, ahogy van, az ölembe kapom és hátra sétálok vele a hálószobába, betakarom és hagyom aludni. Jobban jár, ha kipiheni magát. Ha magához tér ramatyul fogja érezni magát nagy valószínűséggel. A továbbiakat meg majd meglátjuk. Gyorsan kimegyek a konyhába, elpakolom még amit elkell, összedobok egy szendvicset magamnak és mielőtt lefekszem, megeszem, mert utálok éhesen aludni. Aztán ellenőrzöm az összes ajtót, ablakot. A kulcsokat beviszem a hálószobába és elrejtem, aztán hogy még véletlenül se legyen egyszerű a dolgom, egy bilincset veszek magamhoz. Kikötözhetném az ágyhoz is, de ha bármivel próbálkozna, nem biztos, hogy meghallanám, így biztos ami biztos, a bokájánál fogva az én bokámhoz bilincselem a kisasszonyt. Aztán elterülök az ágyon, és megpróbálok elaludni. Ma este már senki nem fog zargatni minket. Üdvözlet a való világban, Princessa Caselli.
*másnap* Hajnalodik. A nap derengve ébredezik a horizonton. A fáradtság elnyomott, de rémálmok kínoznak. Nyugtalanul hánykolódok az ágyon, anyanyelvemen beszélek ismeretlen rémekhez. Csatakosra izzadtam az ágyneműmet már, a szívem vadul vágtat a mellkasomban, aztán egy nagyobb rándulás...felébredek. Mélyeket lélegzem és körülnézek a szobában. Félhomály honol mindenütt. Mellettem egyenletes szuszogás hallatszik. Oda pillantok. Alszik. A takaró félig lecsúszott róla, így az illendőség kedvéért óvatosan betakarom, és az összegyűrt törülközőt kivéve mellőle az ágy végébe dobom. Azért nem vagyok rest gyorsan végigmustrálni, ha már így hozta a sors. Kerek csípő, keskeny derék, nőies, kerekded keblek birtokosa a lány. Az arca most egészen békés, bár időnként fájdalomról árulkodik az arckifejezése. A bőre alabástromfehér az én cserzett, napsütötte bőrömhöz képest. Csinos, ha úgy vesszük, bár nem igazán az én esetem. A karja még mindig bekötözve. Finoman megérintem, csak, hogy érezzem, van-e benne vérkeringés, szerencsére nincs nagyobb baja. Így megnyugodva visszadőlök a párnára. Talán szólnom kéne neki, hogy időnként rémálmaim vannak, ne ijedjen meg, ha ordítozva ébredek. Behunyom a szemem és megpróbállok visszaaludni. Van még idő a reggeliig, talán jobb lenne, ha még pihennék egy kicsit. Szükség lesz az erőmre és a türelmemre az az érzésem.
Nos apám hiába a Cosa Nostra itteni feje, még sem jutott eszembe sosem, hogy egyszer elfognak rabolni miatta. Igen, tudom, hogy be kéne néha fognom a számat, sőt elég sok helyzetben, ez a tulajdonságom éppen, hogy apámnak nem tetszett a legjobban. De tőle örököltem, akár tetszhetett volna is, főleg ha fiúként látom meg a napvilágot. De pechjére én lány lettem, ráadásul ízig-vérig Caselli tulajdonságokkal. Tisztelem és szeretem az apámat, igaz, hogy anya nélkül nőttem fel és több puszit kaptam a nevelőnőmtől, mint a vér szerinti apámtól, de az olaszok akkor is nagyon család centrikusak. Így bármi is történjék még az utolsó utáni pillanatban is kitartanak. Sosem jutott eszembe egy pillanatra sem, hogy apám halálát kívánjam.... egészen addig a pillanatig míg a fickót annyira fel nem húztam, hogy megverjen. DE aztán a fájdalmon túl éreztem a bűntudatot, akkor is az apám. Először elkerekedett szemekkel nézem, hogy a whiskey-vel mik a szándékai, de nem igazán ellenkezem. Pláne mert nem tudnék, vagy itt hagy a kanapén és napok múlva úgy elfertőződik a sebem, hogy már a hullámnak is szaga lesz. Vagy pedig egyszerűen lefogja a lábam. De igazából eddig annyira hangoztattam, hogy felőlem megölhet... nos az az igazság, hogy túl nagy bennem az életösztön, ami minden pillanatban rendesen munkál. Mondjuk igazán oda lökhetne nekem egy megnyugtatót, kedves szót, vagy nem is tudom... valami sajnálkozó pillantást, de Ő olyan, mint a Terminátor. Marcona, szigorú tekintettel méreget, amit neveznék inkább hidegnek, még a hideg is futkos a hátamon tőle, és legszívesebben elbújnék előle. Ez igen jó lecke volt, azt hiszem. Szóval hamar ráébredek, hogy még ha hamis illúziókba is akarna kergetni, akkor is jól esne egy kedves szó... de tőle nem kapom meg. Csak annyit, hogy össze varr valamennyire, ami mondjuk a minimum, és.... add whiskey-t, hogy lezsibbadjak az alkoholtól. Egyből le is húzom az alkoholt, majd az üres poharat felé nyújtom, jelezve, hogy ha nem gond jöhet még egy belőle. Nem az a tervem, hogy berúgjak.... de csábító a gondolat, hogy addig vedeljek amíg már elsötétül a világ és nem emlékszem erre a pillanatra. Igazából még mindig nem magamat okolom, hogy elrabolt, hanem az apámat, meg ha nem küldi rám azt a prostit.... akkor lehet ma nem mentem volna el bulizni. Akkor ott lehetnék Natalinaval és kutyámmal, akit a barátnőm sózott rám. Remélem apám mérgében nem öli vagy öleti meg szegény jószágot és Natalina gondját viseli helyettem is .Szegény Hunter biztos hiányzok neki... remélem, hogy még láthatom az életben a hófehér bundáját meg a jég kék szemeit. -Hmm, ezt valahogy sejtettem,- nyögöm ahogy elkapja a lábam, többet nem is akarok mondani neki, meg nem is tudnék. Az ajkamba harapok, és a kanapé szélét markolom ahogy varrja a bőröm, majdnem olyan, mint amikor tetkót varrattam. Csak ezerszer jobban fáj, és még csíp is az alkohol miatt. Majd ahogy sejtettem utána a kezemet akarja kezelésbe venni, amit eltört. Erősen harcolnom kell a gyerekes viselkedés ellen ami előtörni készül bennem. De végül sikerül magamban elnyomni és inkább hagyom, hogy tegye a dolgát. Ha még használni akarom a kezemet kénytelen vagyok engedni neki. Hallom a reccsenést, majd a saját hangom hisztérikus kiáltását, és akövetkező pillanatban elsötétül minden....
***
Érzem a levegőben apám kesernyés parfümjének esszenciáját, a kezem fogja, mindenki feketében van. A koporsó előtt egy hatalmas kép díszeleg ahol édesanyám mosolygó arca látható. Patakban folynak a könnyeim, de az apám határozott arca nem árul el semmit. A részvétnyilvánításokat is úgy fogadja, mintha egy ismerősét fogadná. Megelégelem, mérgesen kapom ki ujjaimat erős szorításából. -Te nem is szereted anyát,- csak ennyit kiáltok, majd elfutok, Massimo pár perc múlva ér utol, próbál győzködni, de... nem tud meggyőzni, apámat hibáztatom anya haláláért. Bár senki sem tudja mi történt, állítólag valami baleset, de ami családunkban sosem lehet tudni.... ***
Egyre világos lesz, érzem ahogy a nap sugarai cirógatják az arcom, oldalra szeretnék fordulni, de belé nyíllal a kezembe és a combomba a fájdalom.... valamint a bal bokám nem mozdul, zavartan nyitom ki a szemem. Halkan felsikkantok ahogy észreveszem, hogy egy ágyban vagyok.... Vele! Zavartan emelem fel a takarót, mert bár... vannak sejtéseim, hogy tök meztelen vagyok, de meg kell győződnöm a szememmel is. Újabb halk sikoly, majd veszek egy mély levegőt, és és nála is felemelem, majd megnyugszom, hogy rajta van valami ruha. De a szabad részeket azért végig nézegetem. Egyik ujjam akaratlan elindul az arca felé, ilyenkor egész jóképű.... és kedves is, majd ahogy megrezzen el is veszem és úgy teszek, mintha most ébrednék. -Te magadhoz bilincseltél,- ezt nem kérdem csupán... kijelentem.
Az éjszaka viszonylagos nyugalommal telt el. A szokásos rémálmok ugyan megtépázták kicsit az idegrendszerem, de kellően edzett vagyok már ahhoz, hogy ezt kezelni tudjam. Felriadok. Az ágyamban lakó démonokat távozásra késztetem. A tudatalattim most ismét száműzöm. Nincs helye a jelenlegi helyzetben a gyengeségnek, a bizonytalanságnak. Menniük kell, különben egy pillanatnyi megingás is az életembe kerülhet. Oldalra pillantok az alvó lányra. Tegnap alaposan megkínoztam szegényt. Nem ő az első makacs kliensem. Mind azt hiszik, megtörhetetlenek. Mind azt gondolják, hogy nem kell sokáig kitartani, és ha elég tökösek, akkor végül feladom. Mind ostobák. Végül mind megbánja, hogy nem hitt a figyelmeztetésnek. A légzésem csak lassan vált nyugodt ritmusba a zihálás után, de segít, hogy nézem, ahogy alszik. Fájdalmai vannak, ebben biztos vagyok, de olykor a test elmenekül a valóság elől, ezzel védve magát. Alszik. Már nem ájult, csak kimerült. Ha felébred, pokoli fájdalmai lesznek, ebben biztos vagyok. Van nálam fájdalomcsillapító. Meglepő, igaz? Nem sok mindenki készül fel így. Én más vagyok. Kegyetlen vagyok, kitartó és nem vagyok rest sem ütni, sem csontot törni, sem kínozni, ha erre van szükség. Nem feltétlenül a beteges élvezet motivál, ami lehet, hogy szintén meglepő tény. Nem élvezem, ha egy másik ember szenvedéseit nézhetem. De megtanultam elvonatkoztatni ettől. Vagy ő, vagy én. Ha nem én csinálom, kaphat valaki sokkal rosszabbat. Én csak addig megyek el, míg szükséges. Mások tovább. Sokszor tudok meg olyan dolgokat, amiket nem szabadna elkövetnünk. Például ha nőt kell elvinnünk, a fogvatartók nagy része azért csak felpróbálja az áldozatot. Sosem derül ki, mert a megfélemlített nők nem merik elmondani senkinek. Nem tudom ilyenkor mi játszódhat le bennük, talán inkább elfelejtenék a brutális erőszakot, túllépnének a maguk módján. Esetenként magukat hibáztatják. Volt egyszer egy lány, akit el kellett vinnem. Csendes volt, szófogadó, alig sírt. Inkább csak sírdogált. Megkérdezte, meg fog-e halni. Megdöbbentett vele. Azt feleltem, amit mindig szoktam. Ha jó lesz és nem próbál megszökni, megúszhatja és visszaviszem a családjához. Hisz nagy többségükben ők csupán eszközök. Ahogy ezt kimondtam, elkezdett csendesen sírdogálni, szipogott, és vetkőzni kezdett. Volt valami egészen varázslatos abban, ahogy lassan, reszkető kezekkel elkezdte lehámozni magáról a ruháit, ahogy kivillant a válla a blúza alól és félrefordított fejjel potyogtak a könnyei csendesen. Megindító volt. Persze megállítottam, és elmondtam, hogy nem így értettem. Egy ujjal sem fogok hozzáérni. Három hétig voltunk összezárva, míg a tárgyalások folytak. Kértek tőlem egy ujjpercet, de megtagadtam. Elküldtem egy hajtincset az apjának és egy polaroid fotót róla. Szerencsére ez is elég hatásos volt. Abban a három hétben nem bántottam, nem kiabáltam vele, igaz, nem is nagyon szóltunk egymáshoz. A házban, ahol voltunk, voltak könyvek. Pár nap után megkérdezte, olvashat-e egy kicsit, mert nagyon unatkozik. Megengedtem neki, onnantól fogva pedig mindig elmesélte épp mit olvasott el, vagy hol tart egy könyvben. Szinte mintha csak nyaralni jött volna, pihenni. Megtudtam, hogy nagyon jó tanuló, magánórákra jár, minden perce be van osztva. Nincsenek barátai, nem csapong ki, semmire nincs ideje csak a tanulásra és a különórákra, még azt is meghatározzák neki, mit ehet és abból mennyit. Ezért számára ez a helyzet most olyan, mint a szabadság. Egész jól összehaverkodtunk a végére. Azóta is tartjuk titokban a kapcsolatot, mindig mondom neki, hogy ha bármiben segíthetek, azonnal szóljon. Néha megszöktetem egy hamburgerezésre. Hozzá képest attól tartok, a Caselli lány maga lesz a feneketlen pokol. Remélem azért tanult a tegnapi leckéből, mert nagyon nem szeretném a másik kezét is eltörni. De megteszem, ha szükségét érzem. Most, ahogy a tekintetem végigsiklik rajta, nem látok mást, csak a makacsságának nyomait. Az arca bedagadva, a szája felrepedve. A karja sínben, még kötésen át is látszik, hogy duzzadt és lila a törés következtében. a térde feletti sebet eltakarja a takaró. Sorolhatnám még az apróbb zúzódásokat, a csuklóján a horzsolást, de nincs értelme. Így is látom, hogy eléggé ramaty állapotban van. De magának köszönheti. Békésen, szépen elmagyaráztam neki, mit ne tegyen. De mégis megtette. Rendre kellett utasítanom. Remélem, hogy így már tudja, mire számíthat tőlem. Ha jó kislány lesz, béke lesz. Ha nem, akkor...nos, erre nem szeretnék gondolni sem. Visszadőlök, miután betakarom és ellenőrzöm a törött karjában a vérkeringést. Elszunnyadok lassan, hallgatva az egyenletes szuszogását. Picit horkol. Ez édes. Amikor újra felébredek, már nem a rémálmok űzik ki az álmot a szememből, hanem Ő. A lány, aki túl kíváncsi. Majdnem felnevetek a halk kis sikolyain. Pokolian jól szórakozom azon, ahogy felfedezi, hogy egy ágyban aludtunk, és ő meztelen. Persze az eszébe sem jut, hogy talán azért, mert törülközőben hoztam át ide és álmában lemozogta magáról. Felemeli az én takarómat is, ami kissé meglep, de szórakoztat. Nem tudom azt csekkolta-e, hogy megdugtam-e miközben ájultan hevert, és meztelen vagyok-e, vagy hogy mekkora szerszámom van, minden esetre majdnem felnevetek azon, ahogy eljátszadozik magában. Lassan kinyitom a szemem és én is felülök az ágyon. A puha melegséget a hűvös tengerparti levegő váltja fel, libabőrös leszek tőle. - Ühüm - bólintok lazán a kijelentésére, és előre hajolva leoldom a bilincset a bokámról, aztán az övéről is - Erre számíthatsz minden éjjel. Ha akadékoskodsz, meg is kötözhetlek, mint egy marhát, de amennyire lehet, ezt elkerülném. Elég kényelmetlen hosszútávon - vonom meg egyszerűen a vállam, majd kimászok az ágyból. Reflexből elkezdem magammal húzni a takarót, mire rájövök, hogy jelenleg nem én vagyok meztelen, hanem ő, és lehet, hogy annyira nem szeretné felfedni előttem a bájait. Elengedem a takarót, és a szemeibe nézek, hátha magamra tudom vonni a figyelmét. - A tegnapi nap nem volt túl jó. Rajtad áll ismét, hogy a mai nap miként alakul. Ha nem makacskodsz és rendes leszel, én is lehetek rendes. Kaphatsz reggelit és fájdalomcsillapítót is. De ha nem... - fordítom kissé oldalra a fejem, majd a törött karjára siklik a pillantásom, hátha felidézi a tegnapi rövid időn belül elszenvedett sérüléseit. Nem akarom bántani, de meg kell értenie a szabályokat. Nem csak az én akaratom érvényesül itt. Én is felelek valakinek. De ki lehet hozni ebből a legjobbat.
Igazából állítólag az ember a saját hibáiból tanul. Általában, de ez nem igazán jellemző rám. Én általában vonzom a balhét, na meg a hibákat. Igazából sokszor a hirtelen vérmérsékletemnek köszönhetően előbb cselekszem és csak aztán gondolkodom. Ha fordítva csinálok mindent akkor lehet, hogy Dylan még ma is élne. Akkor nem húzom fel magam annyira, hogy a saját hibám miatt elraboljanak. De igazából.... akár honnan is nézem a dolgot az apám a felelős érte. Mert, hogy Ő miatta raboltak el az fix. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy a fickó komolyan gondolta a fenyegetőzéseit. De csak hamar rá kellett jönnöm, hogy pedig de. Amúgy a tv-ben elég sok emberrablásról adnak hírt a csatornák. A legtöbb elő sem kerül soha, vagy pedig egy életre nyomorék lesz... lelkileg. Igazából ez nem újdonság a számomra, hiszen az én családomban is előfordult már. Persze apámék nem előttem nyíltan beszélték meg, de tudok róla. Mégis sosem hittem volna, hogy valóban megesik ez velem. Massimo, az unokabátyám már tizenhat éves korom óta meg akart tanítani az önvédelemre, és arra hogyan tudom megvédeni magam különböző tárgyakkal, hogy a pisztolyról már ne is beszéljek. De őszintén szólva nem igazán gondoltam, hogy bármikor szükségem lehet rá. Főleg, mert apám elég sokszor küldött a nyakamra testőröket. Massimo számított az egyiknek. Megfogadom magamban vagy tizenötödször, hogy amint kijutok innen... ha kijutok innen az lesz az első dolgom, hogy minden ezzel kapcsolatos dolgot megtanulok. De terveim között szerepel még a szökés lehetősége is. Na... egyelőre nem a pasitól, hanem a Cosa Nostra elől, milyen jó lenne álnévvel új életet kezdeni. Milyen lenne az életem a maffia nélkül? Hát.... valószínűleg semmilyen, ugyan is... sajnos ez nem lehetséges. A Cosa Notraból csak egyféleképpen szabadulhatsz meg: koporsóban. Még azoknak sincs választásuk akik bekerülnek közénk, de akik bele születnek nos... azoknak egyáltalán nem. De most egyelőre korainak érzem ezeket a gondolatokat, ahogy hirtelen ébredek már azon csodálkozom hogyan tudtam elaludni. A fájdalom elemi erővel tör rám szinte minden porcikámból egy időben. Egyelőre félálomban vissza játszom a tegnap este történteket. Nem gondoltam volna, hogy tényleg képes megverni, főleg így.... a fickónak kezeltetnie kéne a dühkitörésit. Nekem meg a makacsságomat, ez nyilvánvaló tény. Rémálomba illő, nem is akarok vissza emlékezni rá, de folyton eszembe jut. Ebben a pillanatban mindenre hajlandó vagyok, csak, hogy ne éljem át újból a tegnap történteket. De ismerem magam, egyelőre még így gondolom, de ha... felgyógyulok, már ha nem szenvedek valami káros mellékhatást és nem kell amputálni a lábam.... Akkor lehet megváltozik a véleményem. Miután az első ijedségen túl vagyok, hogy egy ágyban fekszem az ellenséggel, és hogy teljesen pucér vagyok, meg kell győződnöm róla, hogy Ő is az-e. De talán a kíváncsiság is hajt, hiszen azért lássuk be, nyálcsorgató teste van, és ha nem lenne ilyen ősemberes stílusa biztos nem tudná levakarni magáról a nőket. Mondjuk.... lehet így sem tudja. Pár pillanatig gyönyörködöm az arcában ahogy békésen piheg, és nem tudom elképzelni, hogy valaki aki ilyen angyalian alszik hogyan tud ilyen erőszakos lenni. Mondjuk nem íratlan szabály hogy emberrablók csak kövér disznók lehetnek. Majd ijedten pislogok rá amikor kinyitja fűzöld íriszeit és felül, igazából én is megpróbálkoznék vele, de a kezembe olyan fájdalom kúszik amitől az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne szisszenjek fel. Összevont szemöldökkel nézem ahogy leveszi rólunk a bilincset, majd nem bírom ki szó nélkül. -Nos, ha attól félsz, hogy elszököm tőled, akkor meg kell nyugtassalak, hogy törött lábbal és ekkora fájdalmakkal nem igazán jutnék messzire,- jegyzem meg mellékesen olyan pillantásokkal kísérelve, hogy tegnap ő gondolkodott erről. Igaz.... a szám volt túl nagy.... Amint kiszáll az ágyból vinné magával a takarót, mielőtt megszólalhatnék eszébe jut, így a nyakamig felhúzom azt. Hát... nem tudom ennyire mozdulatlanul hogyan öltözöm fel, de nem fogok egész nap pucér lenni egy lepedőbe csavarva... az tuti. Farkasszemet nézünk ahogy megszólal, pár pillanatig méregetem, ismét az alsó ajkamba harapok mielőtt megszólalnék, nehogy olyat mondjak amivel felhúzom ismét. -Nem,- húzom fel az orrom,- és mivel tegnap óta nem ettem örülnék valami kajának, és a fájdalomcsillapítónak is. Illetve ha nem nagy kérés... bedobnál pár ruhadarabot? Elég kényelmetlen így....- nézek rá nagy szemekkel, talán még egy mosolyfélét is sikerül kipréselnem magamból.- Nem... mintha nem bíznék az orvosi szakértelmedben, de... mennyi esély van rá, hogy felgyógyulok?- kérdezem tőle teljesen őszintén. Nem szeretném elveszteni a lábam.
Az emberek olyan sokféleképp tudnak reagálni az őket ért támadásokra, de egyvalami kivétel nélkül igaz mindenkire. A túlélés egyik legfontosabb eleme az alkalmazkodási készségünk. Minél könnyebben fogadjuk el a változásokat, annál gyorsabban jutunk túl azon, hogy mi történt és az miért, és koncentrálhatunk arra, hogyan lehet túlélni. A lány is ennek adja át magát az ébredés utáni első percekben. Úgy teszek, mintha aludnék és közben jókat mulatok magamban azon, ahogy reagál arra, mit észlel. Meztelen. A teste minden erőgén zónája pucér, és bár mondhatnám, hogy azért, mert éjjel őrületes szexben volt részünk. Az ok azonban ennél sokkal prózaibb. Elájult, én meg nem vagyok sem a dadája, sem az erénycsősze, hogy azzal foglalkozzak, hogy felöltöztessem. Így is rendes voltam, mert betakartam, amit el is hagyhattam volna, ha elég bunkó vagyok. De nem tettem. Nem is voltam olyan szemtelen, mint ő, amikor a lepedő alá kukucskált. Magamban jót mulatok azon, ahogy sikongat, aztán jelzem, hogy ébren vagyok én is, amitől látom, hogy kissé megretten. Jelenleg azonban nem akarok újabb fájdalmat okozni neki, így nem cinálok túl nagy ügyet abból, hogy fel kell kelni, vagy abból, hogy ő is ébren van. Nem tutujgatom de nem is játszadozok a félelmeivel. Megmondtam akkor is mire számíthat, most sem teszek másként. Eloldozom a lábát, és elmondom, hogy minden éjjel ez lesz, és ez még a jobbik verzió. A válaszára kicsit összehúzom a szemöldököm, mert fogalmam sincs, honnan szedte ezeket a baromságokat. - Tegnap nem ütöttem akkorát, hogy az agyad is megsérüljön - fordítom kissé oldalra a fejem, és értetlenül nézek rá - Nem nyugtattál meg, mert nem bízom benned, és tekintve, hogy csak az egyik lábad sérült, a másikon még simán megpróbálhatnál meglépni. De csak azért, hogy biztos legyek benne, hogy tudod, mi történt veled, tisztáznám, hogy a lábad nincs eltörve. Egy kést vágtam bele, tehát van rajta egy mélyebb vágás utáni seb, de a kezed tört el, nem a lábad. Pár nap és nem fog annyira fájni sem, mert az izom könnyebben regenerálódik, mint a csont - szögezem le, és tényleg fogalmam sincs honnan szedi, hogy eltört a lába, mikor ilyesmiről szó sincs. Az arcán lévő véraláfutásokat szemlélve azon tűnődöm, nem ütöttem-e mégis túl nagyot, hogy esetleg agyrázkódást kapjon, bár ez fejfájást indokolna nem azt, hogy félre beszéljen. Minden esetre felkészítem arra, hogy a mai nappal egy új esélyt kaphat. Lehet benne étel, csökkent fájdalomérzet, relatív nyugalom. Nem szándékozom különösebben bántani, és ha volt olyan ostoba, hogy megtámadjon, ne csodálkozzon senki azon, amit kapott. Sosem hallottam még olyat, hogy látványos erőfölénnyel szemben megpróbáljon valaki győzelmet aratni. Ez kimeríti az agyatlanság fogalmát. Ő mégis megpróbálta. Nem is egyszer adta tudtomra, hogy nem fogja feladni a küzdelmet. Ahhoz képest most egészen elképesztően jó magaviseletűnek tűnik. Nem kétség, hogy ez jelentős erőfeszítésébe kerül, gondolom elkényeztetett királykisasszonyként élt eddig. Szolgák, testőrök között könnyű ellustuni és elfelejteni, hogy porból lettünk és porrá leszünk, az emberek alapvetően nagyjából egyformák, csak van akit felvet a pénz és megrészegít a hatalom, míg másokat az élet megtanít küzdeni. A kérésére bólintok. - Hozok ruhát. Aztán gyere a konyhába. Csinálok kaját. Ha nem bírsz kijönni, kiált, érted jövök - zárom rövidre a kérdést, és az utolsó kérdésére direkt nem válaszolok azonnal. Kicsit legyen még bizonytalan, nem árt a szarvaiból még kicsit lenyisszantani. Nem árt. Kis idő elteltével visszatérek egy pólóval és egy méretben nagyjából megegyező melegítő nadrággal, meg egy cipzárral rendelkező kapucnis pulcsival. Hűvös van a házban, de azért nincs hideg, viszont a fájdalom és az éhség felerősítheti ezt az érzékelést. Tudom milyen, elég sokat éheztem gyerekként, pontosan tudom mit érezhet egy napi éhezés után és annyi fájdalom pontosan mennyi energiát vett ki belőle. A test építőanyagért kiált, mert az étel egyet jelent a túléléssel, a gyógyulással. Én is felkapok egy melegítőt és egy pólót, de több nekem nem kell. Az ágyra dobom mellé a ruhákat. - Fehérneműt nem hoztam, remélem túléled a mai napot anélkül. Ha kimosod a tegnapit, amint megszárad, tőlem felveheted. Kint leszek - mondom, és elindulok kifelé, aztán mégis visszafordulok, miközben belekapaszkodok az ajtófélfába - A sérüléseid nagy része csak látványos, de nem olyan vészes. A törést helyre hoztam. Lehet, hogy nem tökéletes, de az ujjaid mozognak, idegsérülés nincs. Összeforr, és túl vagy rajta. Pár hét. Nem lesz különösebb bajod. Egyelőre - teszem hozzá, és hiába mosolygott az imént rám, én nem tudok biztatóan mosolyogni. Ott hagyom, és a konyhába megyek, hogy nekilássak a reggelinek. Tojás rántotta, sült bacon, nyers zöldségek, és puha kenyér amit adni tudok, inni meg ihat vizet, tejet, kakaót, narancslevet. Nem azért hoztam ide, hogy kínozzam, sem azért, hogy éheztessem, ez nem szándékom. Ha kell neki segítség, majd szól, és akkor segítek, bizonyos határokon belül, persze. Mivel tudom, hogy most a járás fájdalmas, lehet, hogy nem is tud kijönni, de ha elég kemény, kicsit sántítva de azért az is menni fog. A sérülés a lábán annyira nem nagy és hosszanti, nem keresztirányú, így inkább fájdalmas semmint funkcionálisan ártalmas a járásra nézve. Perceken belül kellemes sült tojás és bacon illat lengi be a házat. Odakint fúj a tenger felől a szél, de a nap melengető sugarai beszűrődnek az ablakokon át. Szép napnak nézünk elébe.
Hát igazából ebben az abszurd helyzetben nem annak kéne az első gondolatomnak lennie, hogy bekukkantok a takaró alá. Valójában nem tudom, hogy mit kellene gondolnom. Mert még sosem kerültem hasonló helyzetbe, és nem világosítottak fel ezzel kapcsolatban. Bár őszintén szólva, számíthattam volna rá. Akár mikor megtörténhetett volna, az csak véletlen, hogy éppen most. Hiszen apámnak elég sok ellensége van az olasz maffián kívül és belül egyaránt. Már eleve az a tény, hogy csak egy szem lány utódot nemzett magának, már gyengébbé teszi. Hiszen nincsen közvetlen férfi a családban, aki képviselheti, ha már kiöregszik. Egy nőt sosem fogadnának el vezetőnek. De apám erre is remek stratégiát épített fel magában. Ár annyira nem is titkolja a dolgot. Majd férjhez ad egy megfelelő személyhez, akit könnyen lehet irányítani. Amibe nem fogok beleegyezni, de emiatt könnyen zsarolhatóvá válik. Mint például most. Nem tudom, hogy konkrétan miért is rabolhattak el, de apámat nem lehet olyan könnyen megfélemlíteni. A tulajdon unokabátyját képes volt szemközt lőni, mert nem volt vele őszinte. Szóval nem tudom mit várnak, vagy szeretnének. De gondolom elég erősen fennáll a gyanú, hogy ha nem hajlik apám a kompromisszumra.... akkor nos könnyen piros masnival átkötve a nyakamon postáznak hozzá. Nem fogok már lélegezni... abban is biztos vagyok. Elég ilyen műsort láttam már a televízióban, hogy tudjam hogyan is fogják végezni az ilyen emberek. Főleg az ilyen mint én. A véremben van a makacs dac... amivel sokszor kerülök bajba. De ha nem akarok magamnak még egy ilyen estét... akkor le kell harapnom a saját nyelvemet. Apámtól is kaptam olykor egy pofont... ha túl szemtelen voltam... de most ez... ez egy kicsit durva volt. Abban egésze biztos vagyok, hogy még egy ilyen alkalmat nem érek meg. Ha kell olyan leszek, mint egy szobanövény: csöndes, nem beszélek, eszem, alszom. Akkor talán reménykedhetek benne, hogy túlélem ezt a dolgot. Egyszerűen tudnom kell, hogy ő meztelen-e, nem azért.... hogy meglessem, csak késztetést érzek rá. Ahogy felemelem a takarót, már a mellkasára vettet pillantásnál meg kellett volna állnom. De képtelen voltam, alaposan végig mustrálom minden egyes centiméterét a testén. Meg kell állapítanom, hogy a nők kedvence lehet. Ami azt illeti, biztos, hogy minden nő fut utána. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna biztosan én sem vetném ki az ágyamból. Aztán ahogy elkezd mocorogni gyorsan vissza ejtem rá a textilanyagot, úgy teszek mintha most ébredeznék. Igazából félek tőle, nem tudom hogyan kellene viselkednem. Mi van, ha mondok valamit, amitől újból begőzöl? Még egy ilyen alkalmat nem akarok átélni,- ismétlem magamban ki tudja hányszor. Ő teljesen természetesen pattan ki az ágyból, miután eloldozza a lábam. Néha elkapom róla a pillantásom, és a takaró díszítését kezdem el fixírozni, de nefelejcskék íriszeim minduntalan vissza vándorolnak hozzá. Majd hamar lelohaszt – nem mintha eddig olyan rózsás lett volna a kedvem-, mikor közli, hogy minden éjjel így alszom majd. Majd a meglepetéstől a szemöldököm homlokom közepére siklik, már nyitom is ajkaimat, hogy valami frappánsat mondjak... de aztán csak becsukom a szám. Jó... na kicsit túlzásba estem, de ha ez így kibököm neki, lehet újból kiakad. Így inkább rá fogom arra, hogy az este történtek miatt zavarodhattam össze. -Lehet... kicsit össze zavarodtam, - gondolkodom, hogy elnézését kérjem-e, de az túl piti dolognak tűnik,- de akkor sem tudnék elugrálni innen. Már ha nem tekintjük a rácsos ablakokat, és még egyszer nem szeretném átélni...- válaszolom neki, célozva rá, kimondani képtelen lennék rá. Már a nyelvemen van, hogy talán nem ártana fel keresnie egy szakembert a dühkezelési problémái miatt. De nem teszem. Még ha nehezemre is esik, de valahogy lenyelem a cinizmusom. Majd felvázolja, hogy ha jó kislány leszek, akkor mi mindent kaphatok. Ha ennél kevesebb dologgal kecsegtetne még annak is örülnék. Így akármit takarjon is ez a jó kislány dolog... megteszem. Legalábbis ígéretet teszek magamban, hogy megpróbálom. Majd oda figyelek, hogy mikor mit mondok... már ha nm feledkezem meg magamról. Remélem, hogy nem. Csak bólintok arra, amikor jelzi, hogy kapok ruhát, meg addig csinál reggelit, ahogy ép kezemmel a kócos fürtjeimbe túrok, rá kell ébrednem, hogy szeretnék egy fésűt is. De nem akarom ugráltatni... majd reggeli után elintézzem. De, ha félórámba is kerül mire ki megyek a konyhába... akkor sem szólok neki, az egyszer holt biztos. De az utolsó kérdésemre nem válaszol, nos nem tudom, hogy azért-e, mert... nem tudja a választ, vagy csak azért, hogy jobban idegesítsen. De mindegy is, mert beválik, nem szeretném úgy leélni az életem, hogy... nem is tudom nem gyógyulok fel rendesen. Már ha túlélem ezt a kis kalandot egyáltalán. -Köszönöm szépen,- mondom neki halkan, teljesen őszintén, a ruhadarabok után nyúlok, mikor azt hiszem nincs már itt, de meghallom a hangját,- ez igazán megnyugtató...- motyogom teljesen komolyan, bármiféle szarkazmus nélkül,- és... tényleg köszi, hogy helyre hoztál.-miután összevertél....- de ezt csak magamban teszem hozzá, a reggeli táplálék ígéret túl kecsegtető. Leengedem magamon a törülközőt, majd a póló után nyúlok, lassú határozott mozdulatokkal veszem fel, majd a nadrággal is ezt teszem, meg a pulcsival is. Veszek egy mély levegőt, és óvatosan felállok. Ahol tudok kapaszkodom, vagy támaszkodom, miközben apró lépésekkel haladok előre, minden második lépésnél felszisszenve. Lehet, hogy sokáig tart, de csak kiérek a konyhába.... még ha le is izzadtam. Az orromba egyből felkúszik a tojás kellemes illata, először csak lerogyok az egyik székre. -Jól néz ki,- csak ennyit mondok, ahogy körbe pillantok az asztalon, hirtelen nem is tudom mihez nyúljak. Mindet felfalnám. Másodszor pedig... mivel a bal kezem el van törve, legfeljebb fél kézzel tudok ügyködni. Elveszem a narancslevet és az üvegpohárba töltök, majd a felét le is húzom. Majd rápillantok, nem tudom mit tegyek vagy mondjak... Egyszerűen tanácstalan vagyok,- jó az illata.- végül ennyit bökök ki neki.
Az emberi lélek érdekes egy szerkezet. Mindenki más, formálnak bennünket a mindennapok, a család, a környezetünk amiben élünk. Vannak hozott dolgaink. De mélyen, legbelül mindenkiben ugyanazok az állatias ösztönök uralkodnak. A csordához tartozás, ami egyet jelent a túléléssel, a primitív tudatunk legelemibb késztetései. A társadalmi fejlődés ami elnyomja bennünk, a magasabb tudat írja felül ezeket a tulajdonságokat. Ha nem így lenne, pont úgy viselkednénk, mint az állatok. Sokszor megkapom, hogy lelketlen vagyok. Pedig ez koránt sincs így. Van lelkem. Vannak érzéseim. Az, hogy úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó túlzottan engedni magamon eluralkodni őket, már más kérdés. Ezerféle érzelmem van nekem is, én is érzek fájdalmat, félelmet, elégedettséget vagy épp elégedetlenséget, és tudok szeretni is. Nem akarok, de tudok. A ridegség és a távolságtartás nem képesség, hanem döntés részemről. Amikor dolgozom, ezeket a primitív ösztönöket hozom elő. Nem engedem hogy a belém táplált szociális beidegződések, az elfojtás utat kapjon, mert akkor szánakozni kezdek, meg bűntudatot érezni, és ezt én nem engedhetem meg magamnak. Nem azért, mert bárki elítélne miatta. Sok olyan embert - vagy kollégát, ha úgy tetszik - ismerek, akik nem rejtik véka alá, hogy olykor-olykor kegyesebben bántak a rájuk bízottakkal. Megkedvelték őket, és ezzel nincs is semmi gond, amíg a helyén tudjuk kezelni a helyzeteket. Nekem is volt, akit a végére egészen megkedveltem, mert úgy viselkedett, hogy szimpátiát ébresztett. Azóta is védelmezem, segítem ahogy van lehetőségem. Bízik bennem mert kialakítottunk valamit. De volt olyan, akit olyan örömmel tettem el láb alól, hogy szinte sírt a lelkem a gyönyörűségtől, hogy egy ilyen nyomorult elme-roggyanttól megszabadítottam a világot. Lia esetében felhívom a figyelmét, hogy azért minden csontját nem vágtam tropára, majd viszek neki ruhát, és végül csak egy morgással jelzem, felfogtam amit mondott, majd szó nélkül hagyom ott. Mit mondjak ezekre? Szívesen? Nem azért hoztam helyre valamelyest, mert annyira érdekel, nem is szívjóságból. Azért tettem, mert életben akartam tartani. Jelenleg ő egy tárgyalási alap, akármennyire is gondolja magáról, hogy nem az. Jobban ismerem ezt a világot, ezerszer jobban ismerem a zsarolást, és nem véletlen az sem, hogy rá esett a választás. A konyhába érve azonban hagyok neki pár percet dönteni mit szeretne elérni, és nekilátok a kajának. Nem valami úri cucc, egyszerű rántotta, de az laktató, fehérje és zsiradék forrás, és mivel tegnap óta nem evett, kell neki az energia úgy hiszem. A gyógyulásának is elengedhetetlen feltétele, hogy egyen, hogy a szervezete tudja miből fedezni az extra erőfeszítéseket. Szenvtelenül nézem végig ahogy kibotorkál. Majd' megszakad, de csak azért is erőlködik. Csak egy szemöldökrántással veszem tudomásul, amint megjelenik kapaszkodva, de nem segítek neki. Ő erősködik, hogy meg tudja csinálni, hát akkor szenvedjen. Sok rossz tulajdonságom mellé tartozik az is, hogy amíg nem kérik, én ugyan meg nem mozdulok, hogy segítsek. Minek tenném? Hogy aztán a fejemhez vágják, hogy minek avatkoztam bele a dolgaikba? Pfff...hát ezt aztán nekem a büdös életben nem róják fel, az tuti. Tálalok, és leülök az asztalhoz. Szedek magamnak, mire ő odaér, de legalább nem kell noszogatni, hogy mozduljon meg magáért. Narancslevet tölt, és mivel megissza kapásból a felét, a sejésem beigazolódni látszik. Éhes és szomjas volt. Jó jel. - Szedjek neked? - kérdezem, mert bár őszintén letojom, hogy mit akar enni, de takarítani nekem kell utána, nem díjaznám, ha mindent összemaszatolna tojással meg baconnel. Ha igényli, megoldom, hogy tojást, bacont halmozzak a tányérjára és elé rakjam. Minden mást elér fél kézzel is, szóval innentől már rá bízom a dolgokat. A tányéromra fókuszálok ettől a perctől, és nem foglalkozom vele tovább, aztán már nem is tudok, mert a vége felé tartok a reggelimnek amikor megcsörren a telefonom, és magára hagyom. A nagybátyám az. Ideje elkezdeni a tárgyalások megszervezését. Utálok a bábja lenni, de egyelőre ez van. Üdvözlet a világomban.
Tudtam. Biztos voltam benne, hogy meg fogom majd próbálni. Még ha most nem is tudok arra koncentrálni. De legbelül éreztem, hogy nem fogok tudni nyugton maradni. Mivel nagyon makacs vagyok, mint ez öszvér. Még túl erős a fájdalom, és túl élénk a tegnapi nappal kapcsolatos emlékeim. De akkor is megfogom próbálni a dolgot. Talán kicsit jobban rá készülök majd. Esetleg a bizalmába férkőzöm addig. Amíg nem veszi észre majd lelécelek. Talán tényleg hibbant tyúk vagyok, de képtelen vagyok ezt elviselni. Ráadásul ártani akarnak a családomnak. A bezárást sem bírom túl sokáig elviseli. Problémás egy ember vagyok, az apám és az unokabátyám, Massimo a megmondhatója a dolognak. Talán egy újabb terv kezd kibontakozni a fejeben, vagy esetleg egy ötlet. De amúgy sem árt ha talán össze barátkozom vele, ha már össze zárva leszek vele. Apám azt mondja hogy manipuláljam az embereket, a bájos mosolyommal akárkit le tudnék venni a lábáról. Bármit elérhetnék, és nem igazán hiszem, hogy valóban jó ötlet lenne őt manipulálni. Meg... egyébként is, akárhonnan nézem a dolgot ez a fickó nem tűnik annak akit könnyen meg lehet vezetni. Hiszen csak nézzenek rám, gondolkodás nélkül megvert. Veszek egy mély levegőt, na nem... nem akarok erre gondolni ismételten, mert akkor felhúzom magam. De azt is tudom, hogy nem szabad ellenkezni az erősebbekkel, mint az apámmal. Még ma is tisztán emlékszem, amikor Olaszországba küldött az egyetemre, azt hitte a nagyanyám igazi engedelmes kislányt farag belőlem. De... hát nem így lett, kényeztetett és igaz Massimo a nyakamban lihegett, de akkor is kellemesebb volt a légkör. Nem koncentrációs táborhoz hasonlított. Még egy olasz sráccal is találkoztam, aki aranyos volt, kedves. Nem olyan macsó típus, mint családom férfi tagjai. Aztán a srác eltűnt... azóta sem hallottam róla, én magam pedig egy hónap szobafogságot kaptam. Felnőtt létemre képes volt bezárni a szobámba, és az embereivel vigyáztatott rám, és csak olyan kaját adott amit utáltam. Így... a végén kénytelen voltam elnézést kérni tőle a hibám miatt. Szóval ő az én drágalátos apám... Hamarosan felöltözve követem őt a konyhába, a tojás illata azonnal felkúszik az orrnyergembe és hangosan kordul meg a gyomrom. Ahhj, mióta is nem ettem...?! Nem kérek segítséget.... kibotorkálok, ha kell kapaszkodom, arcom grimaszba rándul. De akkor is megoldom magam... azt hiheti, hogy elkényeztetett fruska vagyok... jó lehet, de nem hagyom magam könnyen. Nézem ahogy szed magának, közben a kitöltött gyümölcslének a felét egy szuszra lehúzom. Majd elgondolkodva fixírozom az üres tányérom és a rántottát. Mire rápillantanék már fel is teszi a kérdést amire csak nagy nehezen vettem volna rá magam. -Igazán megköszönném,- mondom neki őszintén. Bár gondolom nem a segítőkészség beszél belőle, sokkal inkább gyakorlatiasság. Elkezdek falni, nem is enni, hogy milyen jól esik ez nekem... lassabban megy, közben kortyolok. De nem is foglalkozom vele, egészen addig míg meg nem szólal a telefonja. Nem pillantok rá, de minden idegszálam megfeszül, úgy teszek mintha ennék, miközben ő kisétál. Gondolkodom azon, hogy az ajtóhoz lopakodom hallgatózni. DE mivel csak bicegni tudok vagy nem érnék oda időben, vagy vissza. Hamar lebuknék, úgy is tudom miről lehet szó, és inkább eszem. Eszem, hogy legyen erőm és energiám meggyógyulni.... és elszökni.
Mélyen szívom be a tengeri levegőt. Olyan mélyen, hogy már fájjon. Úgy érzem, szétszakad a mellkasom, de csak mélyítem azt a kínzó telítettséget a hörgőimben, és nem érdekel, mennyire fáj már az összes bordaívem, az izmaim, a bőröm, és legfőképp a légzőszervem. Mert AKAROM, hogy fájjon. Fájjon úgy, hogy soha ne tudjon elmúlni, már ez sem érdekel. A telefont lassan eresztem le a kezemben, erősen szorítom a készüléket, és a határán állok annak, hogy a tengerbe hajítsam. A düh fortyog bennem, akár a láva, és jelenleg egy kiadós dühkitörést csakis az akadályoz meg, hogy a levegőt így veszem. Fájdalmasan. Kell most ez, érzem, hogy nagyon kell. Hosszan beszéltem a telefonomon, majdnem a felére csökkent az akksim szintje, de még mindig nem sikerült megállapodásra jutniuk. Hol az egyikük kerekedik föléje a másikuknak, aztán helycsere. De a két nagy fejes még mindig nem tért észhez. Lia már lassan két és fél hete itt van velem ezen a kibaszott szigeten. Egyetlen egyszer hagytam magára, amikor elmentem bevásárolni némi élelmet, akkor lezártam a pincébe, ahonnan tudtam, hogy esélytelen, hogy kijusson. De még mindig nem mehetünk el innen. És olyan utasítást kaptam, ami...nem tetszik. Fogalmazzunk így. A szél a hajamba kap, és nekem kell még pár perc, hogy összeszedjem a gondolataimat. A ház felé pillantok. Rühellem, hogy még mindig itt baszom a rezet ezzel a nyafka kis királylánnyal. Nem mintha annyira hisztizne, az első napon jobban kinyitotta a kicsi száját, most szimplán csak olykor szemtelenkedik. Nem durván, épp csak a természetéből adódó minimális piszkálódást engedi meg magának, bár bevallom, olykor egészen szórakoztató, ahogy beszél. Sőt, párszor volt már, hogy beszélgettünk is néhány percet. Kérdezett, és válaszoltam, aztán fordítva. Nevettünk is olykor. Durva, mert egyszer fordult elő velem, hogy egy tússzal összehaverkodtam. Egyetlen egyszer. Szerencsére a sérülései gyógyulnak, már járni is egészen könnyen tud. Nem alakult ki fertőzés, a keze is rendben gyógyul. Sikerült némi gipszet szereznem a kezére, és egy ismerősöm, aki kórházi ápoló, elmagyarázta, hogy készítsen neki megfelelő gipszet. Nem lett tökéletes, de a célnak megfelelt. Az arcán is most már sárgák a véraláfutások, az orra is kezd leapadni és a sebei szépen begyógyultak. Kelletlenül lépdelek a ház felé, és mintha ólomsúlyokat húznék magam után, úgy érzem magam. A házhoz érve előveszem a kulcsokat és a zárba illesztem. Belépek a házba. Odabent...hát, fogalmazzunk úgy, hogy látszik, hogy itt lakunk. A mosogatóban áll a mosatlan edény, az asztalon morzsa hegyek, koszos tányérok és poharak, és persze némi ételmaradék. A konyhapulton szanaszét hevernek a főzéshez a cuccok, és nagyjából ragad a kosztól. Napok óta nem volt letakarítva. Beljebb, a lakás belsejében sem jobb a helyzet. A szennyes kifolyik a tartóból. Nem tudom milyen indíttatásból, talán mert elég normálisan viselkedett, vettem neki egy szatyornyi ruhát, hogy ne azt az egyet kelljen hordania. De szerintem sem neki, sem nekem nincs egy darab tiszta pólónk vagy nadrágunk sem abból amit hoztunk. A padlót sem ártana feltakarítani, mert mindenütt por és kosz éktelenkedik. Beljebb megyek, és megkeresem Liát, hogy merre lehet. Ha megtalálom, csak csendben megállok az ajtóban és az ajtófélfának dőlök. Nem szólok egyelőre egy szót sem. Pedig tudom, hogy most jött el az igazán kemény döntések ideje. Pár perc múltával azonban elunom magam, és nem is az a fajta vagyok, aki csak úgy szereti elodázni a dolgokat. - Híreim vannak – lépek beljebb és lehajolva felemelek a földről egy koszos pólót. Hosszasan nézem az izzadtságszagú ruhadarabot és sóhajtok, majd Liára nézek – Az egyezkedésről, arról, mit akarnak, mit nem akarnak, mire jutottak, meddig kell még itt maradnunk. De addig, amíg ez a ház úgy néz ki, mint egy lepratelep, nem igazán tudok arra koncentrálni, hogy beszéljek. Ne kezdj szabadkozni, ha ez volt a szándékod, mert bár szívtelen rohadéknak tarthatsz, de attól még tudom, hogy a sérüléseid miatt mennyire voltál mozgásban korlátozott. De most már kicsit össze kell szedned magad. Szóval gyere szépen. Takarítunk. - kezdem összeszedni az idebent található szennyes ruhákat, majd egy kupacnyit magamhoz ölelve felé pillantok – Nem is igazán tudom...te szoktál takarítani? Vagy mindet a cselédek csinálnak helyettetek? - kérdezem nem minden gúnyolódás nélkül, de azért nem is teljesen bántó módon. Érdekel mi az, amit tud a témáról, főleg, mivel itt aztán tényleg magunkra vagyunk utalva. És ha eddig nem takarított volna, most majd megtanítom rá, hogy kell. Legalább haszna legyen annak, hogy itt időzünk együtt, ebben a kényszer-közösségben.
Mikor egy magamfajta hasonló feladatot kap, egészen pontos utasításokat kap arról, mit és hogyan kell cselekednie. Nem alakulhat ki érzelmi kötelék a tússzal. Bármikor készen kell állni az esetleges likvidálásához. Menekülő útvonalakat alkotni arra az esetre, ha a rendőrök ránk találnának, és felkészülni arra is, hogy esetleg mi magunk is végül a tússzal halunk. Mindent a klánért. A Columbiai Maffia különösen kegyetlen ebben az esetben. A lehető legridegebb, legszívtelenebb gyilkológépekből lehet csak megbízható túszejtő, nem elég hozzá, hogy tudjuk, miként tuszkoljunk be feltűnés nélkül egy ötven kilós lányt a csomagtartóba. Érzelemmentesnek, tárgyilagosnak kell lennünk. Erre képeztek ki minket. Ezért kapjuk a sok lóvét, a köreinkben ezért jár a tisztelet. Ezért félik a nevünket. Az utasításokat hallva most mégis nehéz szívvel mentem be a házba a sziget füvén át. Nem tetszett, amit hallottam, noha sejtettem, hogy lassan három hét tárgyalás után már jószerével szégyen, hogy nem tudtak még megegyezni. Általában egy-két napon belül megállapodást szoktak kötni. Most ez sem sikerült még és nem avattak be egészen, mi lehet ennek az oka. Ez pedig szöget ütött a fejembe. A házba érve pedig megállapítom, hogy rettenetesen elhanyagoltuk nem csak magunkat, hanem a környezetünket is. Rémes arra gondolni, miként éltünk itt két héten keresztül. Igaz, hogy a nagy rumli csak a napokban lett úrrá rajtunk. Egészen eddig egész jól elboldogultunk a dolgokkal, de talán a bezártság, talán a sokszor fülsüketítő csend végül mindkettőnket kicsit depresszívvé tett. Ilyenkor az embernek semmi kedve semmihez, és én hiába vártam, hogy híreket kapjak, sehonnan nem érkezett. Figyelnem kellett erre is, nem telefonálgathattam össze-vissza, nem tudhattam, hogy ki fordult a hátam mögött ellenem. Nem bízhattam senkiben. A lány mögé érve csendesen szemlélem, mielőtt megszólalnék. Rendesen viselkedett. Szavam nem lehet, eltekintve a csípős nyelvétől és az olykor nem visszafogott megjegyzéseitől. De azt hiszem megtanulta a leckét. Jobb, ha nem bőszít fel, mert megjárja, és eddig tényleg szépen, csendben viselt mindent, amit mondtam neki. Mikor lezártam a pincébe, akkor sem ellenkezett és ha jól láttam - márpedig erre kiélezett szemem van - nem is próbált szökni sem. A megjelenésem azonban láthatóan még mindig feszélyezi, noha az első nap óta bántón nem nyúltam hozzá. Igaz, máshogy sem, lévén, hogy nem neveltek úriembernek, de nem ezért vagyok itt. Szabály, hogy a ránk bízott lányok érinthetetlenek. Belekezdek hát a mondanivalómba, de képtelen vagyok addig tovább menni, míg egy kicsit nem rántjuk helyre a lakóhelyünket, és feszültséglevezetésnek sem épp rossz időtöltés némi takarítás. Szívem szerint rábíznám az egészet, de amúgy is unatkozom, ráadásul nem nézem ki belőle, hogy egyáltalán felismerné a seprűt, nemhogy használni tudná. A jó hírekben való reményeire és az apja makacsságára nem felelek, csak felvonom a szemöldököm. Már mondta, mikor idehoztam, hogy semmire nem megyünk az apjával, de nem hittem neki. Aztán a napok múlásával valóban azt gondolom már, tévedtem. A hercegnő ijesztően tárgyilagosan kezeli az apjához fűződő viszonyát, így kezdem azt hinni, talán valóban igaza lesz és az apja semmi esetre sem fogja meggondolni magát. Viszont a takarítás akkor sem tűr halasztást, így felmarkolok egy kupacnyi ruhát, és a fürdő felé indulok. Néhány lépés után fordulok csak vissza, mikor befejezi a mondatát. Szemérmetlenül nézek végig rajta. A szőke haján, a dacos ajkain, a szeme kékjén. Látom benne, hogy még nem húnyt ki benne a tűz, az élni akarás. Harcos jellem, meg kell hagyni. Sosem voltam oda a szőkékért, pláne nem a fehér bőrű, kék szemű svéd típusokért. De be kell valljam, ez a lány...van benne valami irtóra vonzó. Makacs, tüzes, akárha vérbeli kolumbiai amazon lenne. Pedig nagyon nem az. Csak pár másodperc farkasszemezés után szólalok csak meg kimért, mély hangon. - Egészen meglep néha, milyen pontosan látod, hogy tekintek rád. Valóban azt nézem ki, hogy apád kis hercegnője vagy, aki a vásárláson meg a magamutogatáson kívül semmihez nem ért. És tényleg nem érdekel, hogy apuci előre eltervezte az életedet. Brühühü. Szomorú lehet, hogy egy másik elkényeztetett korodbeli ficsúrhoz kell majd hozzámenned, akivel kaptok egy villát, pár autót, egy-két üzletet és az egész életetek meg lesz oldva, sosem kell aggódnotok majd, mit fogtok az asztalra tenni - mondtam, majd lehajoltam egy elém kerülő ruháért és tovább indultam a fürdő felé. - Tudod, nem mindenki olyan szerencsés, hogy mindez megadatik neki. Vannak, akik életük végéig éheznek, vagy halálra dolgozzák magukat. Nem papírokat pecsételnek, hanem bányákban lapátolják a szenet, vagy a földet túrják, vagy autók alatt görnyednek hajnaltól késő estig. Lehet, hogy szerelemből házasodnak, de nagy részük öt-tíz éven belül elválik, mert nem bírják feldolgozni a stresszt. Aztán ki-ki alakít magának új családot, vagy marad egyedül, elsüllyedve az önsajnálatban. Szóval a kirakat-házasság, ami viszonylag békésen telik, szerintem nem is olyan nagy ár - vonom meg a vállam, és mivel valóban nem érdekel, mi jár a fejében, nem is hagyom szóhoz jutni - Viszont azt értékelem, hogy hajlandó vagy új dolgokat megtanulni. Kezdjük a mosógéppel, elindítjuk, utána tiéd a mosogatás, enyém a törölgetés, mert a konyha bűzlik. Nem teketóriázok, a fürdőbe megyek és megvárom, hogy ő is csatlakozzon. Még ráérünk összeszedni a maradék ruhát odabent, mivel vagy öt-hat adagot tuti el kell indítanunk ma, hogy mindent kimossunk. Ha beér, elveszem a kezéből a ruhákat és a földre dobom. Közvetlenül előtte állok, de megtartom a két lépés távolságot. - A mosást mindig azzal kezdjük, hogy különválogatjuk a fehéreket a színesektől és a sötétektől. Ki kell szedni a kényes anyagú ruhákat is, de az itt most nincs, úgyhogy nem lényeg - hajolok le, és miközben szépen kupacokba rendezem a ruhákat színek szerint, elmagyarázom a mosószer adagolást, az öblítőt, a vízlágyítót, megmutogatom a mosógép használatát és minden egyéb tudnivalót elmondok. Ám látom rajta, hogy valami nem fér a kobakjába, ezért összehúzott szemöldökkel pislogok rá, hátha kiböki. Aztán leesik, hogy valószínűleg nem érti, pasi létemre hogy tudok mosni. Elnevetem magam egy kicsit az értetlen arckifejezése láttán. - Ha jól sejtem, azon jár az eszed, hogy lehet, hogy profi túszejtő vagyok és még mosni is tudok - rázom meg a fejem, és eszembe jut, hogy a rajtam lévő póló sem épp virág illatú, így gyorsan lehúzom magamról és azt is bedobom a gépbe, mielőtt Lia elindítaná. Sanda mosollyal nem szólok semmit a pillantása láttán, hagyom, hogy próbálja titkolni a zavarát meg a kíváncsiságát - Egész korán önállósodni voltam kénytelen. Megjártam pár intézetet és voltam katona is, megtanultam mi a rend és hogy hogy kell megcsinálni. Azt hiszem ez a tudás rád is rád férne. Nem azért, mert ha egyszer visszamehetsz majd apádhoz, nem lesz aki megcsinálja helyetted. Egyszerűen szerintem az emberi jellem fejlődik azáltal, hogy valamit tesz önmagáért, a környezetéért. Nem lehet mindig arra várni, hogy valaki megcsinálja helyettünk. Nem teszek ezek után hozzá semmit, bár lenne még mit mondanom. Ha akarnék. De ilyen vagyok, néha beszélek, aztán a legváratlanabb pillanatban egyszercsak abbahagyom. A konyha felé veszem az irányt és hagyom, hogy Lia megcsináljon a fürdőben még amit akar. Nem zavar, hogy póló nélkül vagyok, lévén, hogy így szokta aludni is mellette és eddig nem zavarta. A konyhában viszont újra mogorván látok neki a mosogatásnak, az előkészítésnek. Kipakolok a csapból, vizet engedek, mosogatószert töltök bele, majd a kád másik felébe tiszta vizet engedek. Még mindig az jár a fejemben, amit mondtak nekem. Még nem tudom miként döntök, mert egy része rám van bízva. Csak a mardosó dühöt érzem, és a zsigereimben a veszélyt. Mert valami rohadtul nem stimmel ezzel az egésszel. Talán utána kéne járni a dolgoknak. Ha Lia csatlakozik, nekiláthatunk a mosogatásnak. - Arra gondoltam, hogy ha szeretnél egy kicsit kimozdulni, este átmehetnénk a város szélére. Nem találkoznánk így sem emberekkel, de kicsit látnál mást is mint ezt a szigetet, és a közeli farmról hozhatnánk tejet meg sajtot. - mondom, még mindig kínosan kerülve a témát, hogy mire jutottunk az egyezkedéssel. Nem biztos, hogy feltétlenül a legjobb ötlet, de eddig példásan viselkedett, remélem, hogy a legutóbbi verésből megtanulta, hogy velem ellenkezni a legrosszabb dolog, amit csak megtehet.
Kezdőlap
• 
• xxx 