Mit is mondtam két héttel ezelőtt? A fene se menne újra pszichológushoz. Elég elhamarkodott volt ez a kijelentésem. Azt hittem, majd egymagam képes leszek megbirkózni a fejemben lévő katyvasszal és fel tudom kaparni magam a földről. Mondanom sem kell, hogy nem jött össze. Befürödtem vele elég rendesen. Azért egyvalami összejött. Úgy kiütöttem magam attól a szertől, amit a díler sráctól kaptam, hogy a nagybátyámék majdnem mentőt hívtak rám. De eskü cseszett jót aludtam tőle. Semmi szar, semmi rémálom, no zombi Aileen, nada. Csak éppen nehezemre esett felébredni másnap. Még szerencse, hogy végül Quinn meggyőzte őket, hogy csak ki kellett pihennem magam. Persze borult a bili és kénytelen volt elmesélni nekik, hogy rémálmok gyötörnek a temetés óta. Szóval így jutottam el ismét Dr. Phillip irodájába, be kellett látnom, segítség kell a sok szar fellapátolásához, mert egyedül nem megy. Mivel a doktornő már ismeri a legbensőbb titkaimat, a történteket, így a kezdeti kényelmetlenségen hamar túl is lendültünk az első foglalkozáson. Meglepő módon már nem is volt olyan kínos a számomra, mint egy évvel ezelőtt, mikor először hozzá kerültem. Most éppen a második foglalkozásra tartok és azon gondolkodom, hogy adjam elő azt, hogy megismertem egy csapat hasonlóan elcseszett bronxi kölyköt, akikkel aránylag elvagyok, mert folyton egymás mellé sodor minket az élet vagy a passzátszél, és képesek vagyunk meglenni egymás társaságában az illegalitás felhőjébe burkolózva. Persze ő csak a megcencúrázott verziót fogja hallani, nehogy aztán azt higgye, hogy elindultam lefelé a lejtőn és valami drogos szekta martalékává váltam. Mondjuk ennél lejjebb már nem igen kerülhetek. Ja, de, mégis. 6 láb mélyre még eltemethetnek. Nem mintha halni vágyom. Csak épp egy kiadós alvás nem ártana, hogy kicsit tisztábban lássam a jövőt. Pontos vagyok, minden alkalommal, nem szoktam elkésni sehonnan. Bekopogok és mikor engedélyt kapok, benyitok a doktornő irodájába, de majdnem azonnal ki is fordulok, amint meglátom, hogy nincs egyedül, egy csaj hesszel a kanapén vele szemben. - Hmm…Elnézést, azt hittem jó időpontra jöttem. - pislogok értetlenül, mint valami debil, mert világosan emlékszem hogy ezt az időpontot beszáltük meg. Valaki elállította volna a telefonomon az időt? Már éppen csuknám be az ajtót, mikor meghallom a doktornő hangját. - El ne menj Rhydian! Jó időpontra jöttél, fáradj beljebb! - invitál be széles mosollyal. Gyanúsan lépek beljebb, közben ismét az idegen csajra sandítok. Mi a szar ez? Dr. Phillip említette előző alkalommal, hogy egy kis meglepetéssel fog szolgálni, de erre cseszettül nem számítottam. Csoportos foglalkozás? Rohadtul nem fogom egy idegen csaj előtt kiteríteni a lapjaim. Lehuppanok az említett csaj mellé, majd kérdőn nézek rá a doktornőre. - Örülök, hogy eljöttetek. Aveline, ő itt Mr. Rhydian Vaughan. Rhydian, a hölgy Miss Aveline Everhart. Most, hogy a bemutatkozás megtörtént, rátérek a lényegre. Azért hívtalak ide benneteket, mert úgy vélem jót tenne mindkettőtöknek, ha összeismerkednétek. Több közös vonás van bennetek, mint azt gondoltátok volna. Remélem nincs ellenetekre egy kis közös beszélgetés. - az ő mosolya egyenesen arányosan szélesedik azzal, ahogy nekem ráncba szalad a szemöldököm. Most ez komoly? Azt akarja, hogy ismerkedjek? Na ne már. A tekintetemből simán leveheti, mennyire tetszik nekem ez az ötlet.
"Az agy emlékszik. Az agy tárolja személyes történetünket. Az életünk történései azáltal alakítják személyiségünket, hogy létrehozzák az agyban a viselkedésünket irányító emléksablonokat, és ezt a folyamatot néha tudatosan is észleljük, többnyire azonban nem. Minden agytevékenységgel kapcsolatos orvosi probléma kulcsfontosságú eleme tehát a páciens élettapasztalatainak fontos feltérképezése..."
- Aveline... Aveline Everhart kisasszony...! Hányszor kell még szólnom, mire végre szándékozik meghallani, és befáradni a szoobámba...? Hát úgy pontosan tízszer. Ugyanis ez volt a tizedik, szigorúan véve a tizenegyedik, hogy a nevén szólítottta a lányt dr. Philip. Igaz, sokat segített ebben az is, hogy az idős hölgy szinte rácsukta a könyvet szegény lány kezére, hogy végre figyeljen rá. Pedig annyira magába szippantották a szegény anorexiás kislányról írt sorok, hogy legszívesebben még ezt a fejezetét a könyvnek elolvasta volna, mielőtt be kellene mennie ehhez a vén szipirtyóhoz. Aki helyett ha tehetné sokkal szívesebben járna ennek a könyvnek az írójához. Vagyis... Legalább egyszer szívesen elbeszélgetne vele, ahelyett, hogy ezzel a nővel kéne farkaszszemet néznie. Mert ő mégiscsak egy sokkal jobban elismert, szakértőbb doki. Még úgy is, hogy neki egy kicsit másabb a szakterülete, mint amilyen gonddal Aveline felkeresné őt. De hát neki csak dr Philip maradt, már csaknem tíz éve, szinte minden héten egy vagy két alkalommal. Igaz, még ő is jobb, mint a semmi, mert azért ő is jó a szakmájában. Legalábbis ezt modnják róla. Hát AVán nem mindig tudott segíteni. Persze, néha neki is jól esik, mikor elmesélheti akár már ötvenedjére is azt a kínos szitut, mikor ötévesen fent ragadt egy fán, mint egy macska, mert a bátyja szerint a fára mászás jó buli, és neki is ki kell próbálnia. Aztán végül a tűzoltóknak kellett leszedni, mielőtt még saját magától esett volna le. Néhanapján még mostanában is felhozza ezt a történetet, ha épp túlságosan is eltűnik az őt kísértő emlékek áradatában. Most viszont van egy másik. Egy még ennél is kínosabb emlék, amit legszívesebben elfelejtene. Igaz, ha nem lenne ilyen tökéletes az emlékezőképessége, még akkor is valószínűleg rémálmaiban is kísértené az a szétkaszabolt békka, aminek a szagát mintha még tizedik moás után is érezné a felsőjén. Na de ilyen állapotban... Bár kitalálnának valami gyógyszert, amivel a kellemetlen emlékeit az ember egyszerűen cak kiszelektálhatná a memóriájából. Vagy elég lenne csak egy törlés gomb, és huss... Máris nem lenne annyira megtelve a memória tárhely. Most viszont úgy tűnik, hogy a mai alkalom is egy lesz azok közül, ahol tulajdonképpen csak egymást bámulják a dokival, és nem jutnak egyről a kettőre. Vagyis inkább csak Aveline bámulja a dokinőt, aki viszont a papírjaiba bújik. Mert hát még egy pillanatnyi türelmet kért. De akkor mégis miért kellett neki bejönnie, és abbahagyni az olvasást? Néha nem érti ezt a nőt, de komolyan... Már épp venné is elő ismét azt a vaskos, keményfedelű könyvet, mikor is meghallja a kopogást. Fejét azonnal fordítja is a hang irányába, s csak egy ugyanolyan értetlenkedő pillantást vet az érkezőre, mint amilyen tőle kapott, majd pedig csak a dokira pillant azzal a bizonyos "Ez most komoly?" tekintettel. Csoportos terápia? Ez most komoly, doki? - Hmm... Tíz éve... pontosabban... Tíz évvel, két hónappal és tizenhat nappal ezelőtt még azt mondta nekem, meg anyának hogy, idézem... "Ilyen kivételes gyerekkel még nem találkoztam, az országban nincs több hozzá hasonló fiatal". Akkor mégis van...? - Emelkedik fel kissé a szemöldöke, ahogy kérdőre vonja a pszichológust. Mert ő egész biztos abban, hogy ez a srác, bárki is legyen, nem olyan mint ő, cseppet sem olyan. Tudja, hisz ismeri már a betegségét eléggé. - És már elnézést doktornő, de arról volt szó, hogy ma beszélgetni fogunk a múltkori kis... problémámról is. És egész biztos, hogy egy ilyen információt nem fogok megosztani vele... - sandít kicsit talán már félve a srácra. Fél egy cseppet, mert ha nekik most tényleg beszélgetniük kell... Na az tuti nem fog menni neki. Még a baráti közösségében is - már ha azt egyáltalán lehet annak tekinteni - általában ő az, aki csak csendben hallgatja a többiek trécselését, és nem szól közbe. Akkor mégis hogy várhatja el ez a hibbant doki, hogy egy tök idegen sráccal csak úgy elkezdjen beszélgetni?
Ha ma reggel, mikor a vekker idegesítő hangjára ébredtem, tudtam volna, hogy a dokinő azt akarja tőlem, hogy megismerjek valami random csajt, akkor valószínűleg lecsaptam volna és aludtam volna tovább, míg fel nem ébreszt Jack azzal, hogy kinyitja az ajtót a mancsával és besurran körbenyalogatni az arcomat. De nem így történt, így most feszengve huppanok le a dokinő irodájában lévő egyébként kényelmes kanapéra. Gondoltam ma mesélek neki a bronxi gangról, de így marad a csend, mert az hót ziher, hogy egy idegen csaj előtt nem fogom kinyitni a számat, hiába jár ő is pszichodokihoz. Kb ugyanolyan fejjel nézünk dr. Philipre, mikor megszólal. - Pffff…- ennyi telik tőlem első bekkre, miután azzal jön, hogy szerinte több közös van bennem a csajjal. Még ha őt is molesztálták, akkor sem jogos ez a közösködés. Mielőtt még megszólalhatnék, az említett "rokonlélek” kinyitja a száját. Összevont szemöldökkel sandítok rá, miközben keresztbe teszem a két karom a mellkasom előtt. - Tíz év alatt sok víz lefolyhatott a Hudson folyón. De nem vonom kétségbe a különlegességed. - jegyzem meg mellékesen erős brit akcentussal, miközben egy ironikus mosoly terül szét az arcomon, majd hozzáteszem: - Nem ismerlek, és nem tudom, milyen közös vonásokkal rendelkezünk, de abban igazat adok, hogy én sem fogom előtted megosztani azt, amit az orvosi titoktartásra esküdött doktornőnek szántam. - közben az említett dokinőre nézek. - Egyáltalán legális ez? Nem hinném. Elsődleges egyeztetés nélkül idehívni mindkettőnket és szembesíteni egymással, mintha nem lenne fontos a beleegyezésünk csak azért, mert nem értük még el a szavazati kort. De ettől függetlenül ismerem a jogaimat doktornő. - fejtem ki a gondolataimat ezzel az abszurd helyzettel kapcsolatban, mire az említett csak sóhajt egyet. - Ugyan már! Ne vegyétek ezt ennyire komolyan! Higgyétek el, később még hálásak lesztek nekem ezért. Mindkettőtökre ráfér egy kis szocializáció. Nem kérem azt tőletek, hogy egymás előtt osszátok meg velem azokat az élményeket, információkat, melyeket nem akartok megosztani egymással. Ezeket a következő alkalommal megbeszéljük. Csupán annyit kérek, hogy próbáljatok meg beszélgetni egymással. Hátha kicsit meg tudtok nyílni egymás előtt. - magyarázza hosszasan, de én leragadok a következő alkalomnál. Már, ha egyáltalán lesz következő alkalom. Nem biztos, hogy ezek után kellőképpen megbízom a dokinőben és hagyom, hogy a nénémék pénzeljék. - Nézzétek! Mindketten értelmes fiatalok vagytok, az intelligencia szintetek messze felülmúlja az átlagét. Iskolátok legkiválóbb diákjai közé tartoztok. Különleges személyek vagytok, mindkettőtökben van valami, ami másokból hiányzik. De magányosak vagytok. Ha másokkal nem is tudtok szót érteni, egymással biztosan menni fog. Ez a kis beszélgetés később még a hasznotokra is válik. Segítséget nyújt a szociális helyzetetek javításában. Kezdjük az elején. Rhydian. Mesélj magadról Avelinnek. Elsőre elég lesz pár alap információ. - bíztat a dokinő, mire válaszként csak gyilkos pillantást kap tőlem. Miért én kezdjem??? Mi értelme egyáltalán ennek a szaros csoportos foglalkozásnak? De nem hatja meg a tekintetem. Ez a nő legalább annyira kattant, mint én. De legalábbis megszállott. Ismét a csajra szegezem a tekintetemet, de nehezemre esik megszólalni. Úgy érzem magam, mint azokon az elit eseményeken, ahol a nagynénémék rám sóznak valami random pénzes csajt, hogy ismerjem meg, mert jó parti lenne a számomra. Szerintük eltelt már egy év, ideje lenne már valakit felszednem és magam mögött hagynom az Aileennel történteket. Persze csak a saját társadalmi rétegemből, mert nehogy már valami szakadt lány tapadjon rám az utcáról. De ők azért nyomatják ezt a Cupidó vonalat, mert nem tudják, hogy nem vagyok képes csak úgy félredobni az érzelmeimet és benyúlni egy nő bugyijába bárminemű kötődés nélkül. Halvány lila gőzük sincs arról, hogy demiszexuális vagyok. De Dr.Philip tisztában van ezzel. És mégis arra kényszerítene, amit a világon a legjobban rühellek itt. Az erőltetett ismerkedést. - Nekem ez nem fog menni doktornő. - állok fel a helyemről határozottan és már meg is indulnék az ajtó felé, mikor a megszállott ismét próbálkozásba fog. - Kérlek Rhydian! A kezdet mindig nehéz. De te is tudod, hogy csak bele kell lendülni, utána már minden könnyebb. Ilyen az élet. Nem menekülhetsz el minden egyes alkalommal, ha valami akadályba ütközöl! - a szavai célt érnek, mert megtorpanok, majd megfordulok és visszaülök a csaj mellé. Nem vagyok gyáva, csak megfontolt. De ha ennyire akarja, akkor legyen. De ha ennek vége és nem leszünk országos puszipajtások ezzel a csajjal, amit borítékolok már most előre, akkor pszichodokit váltok. Belenézek a csaj szemeibe, látom benne fáradt tükörképem. De legalább az ő szemei szépen fénylenek. - Nem tudom, mit mondhatnék, amit eddig még nem árult el Dr. Philip és szerinte basic infó. Rhydian a nevem és brit vagyok. Egy éve élek itt az államokban. 17 éves vagyok és ma rohadtul szép kint az idő, ha nem itt lennék, akkor a nagynénémék pedigrés németjuhászát sétáltatnám a parkban. Most te jössz! Elő azokkal a szaftos információkkal! - adom át a szót a lánynak egy legyintés kíséretében.
Tulajdonképpen még csak nem is bírja ezt a nőt. Igaz, hogy már csaknem tíz éve keserítik meg egymás életét legalább heti egy, de az esetek többségében inkább két alkalommal, de ennek a nőnek nem sikerült Aveline szívébe lopnia magt. Bár igazság szerint nem is tudja pontosan memondani, hogy iért nem csípi annyira azt az öreg képét enne a banyának. Csupán csak már a kezdetek óta volt benne valami, ami a lányt visszataszította. De azért, csak hogy a szülei és a bátyja kedvére tegyen, eddig kibírta minden egyes alkalmat. És néha még egész szépen siie magából minden nyomorát, mintha csak valami jó barátnak mesélne el mindent. Mintha kezdene ismét csak megbékélni a tudattal, hogy míg ez a banya ki nem purcan, vagy nyugdjba nem vonul addig ő sem szabadl meg tőle. És erre elront mindent. Minden újra felépített bizalmát egy perc, pontosabban a másodperc töredéke alatt kées volt lerombolni azzal, hogy behívta ezt a srácot. Mert erről soha egy szó sem esett, és ő egész biztos nem egyezett bele abba, hogy csoportos terápiára járjon. Mármint jelen esetbe páros terápiára. De ezek után ki tudja, nem-e másik elő az egyik szekrényből, vagy az ablakból egy harmadi, negyedik tag is, aki csak pont olyan mint mi. Ez kész abszurd Ava számára, el se akarja hinni, hogy a doki képes volt meglépni ezt a lépést. És mégis... - Akkor doktornő úgy tűnik, hogy a mai "beszélgetésnek" vége is... - fonja is össze maga előtt a karjait, és pillant is az ajtó felé, hogy annak a fa szerkezetnek a látványa egy kislöketet adjon ahhoz, hogy felálljon a kanapéról, és lelépjen innen. Ilyet ég sosem csinált ugyanis, és kell neki egy is löket, hogy meg is tegye. De még mielőtt ezt megtehetné, a másik fél ismét csak megszólal. S így ő sem bíja ki, hogy ne bólogasson egyetértően. - Egész biztos, hogy nem törvényes, amit most csinált a doki. Legköelebb mi lesz? Öt másik elmeroggyantt is idehív, hoy barátkozzunk? - pillant ismét a vén banyára, szavaiból pedig sak úgy árad a gúgy. Mert z már egyszer biztos, hogy ha azt meg meri tenni, akkor az lesz az utolsó alkalom, hogy Dr. Phillip látta őt ebben a szobában. Nem is fogja érdekelni a hosszú közös múltuk, egész iztos el fogja érnin a szüleinél, hogy legalább egy másik dilidokit keressenek neki. egy olyat, aki nem folyamodik ilyen aljas dolgokhoz, mint "barátkozás idegen srácokkal". Mert neki vannak barátai. Vagy legalábbis olyanok, akiket megtűr maga mellett, még ha az az esetek többségében inkább csk az iskola területére is korlátozódik. Mert amúgy tény, a szociális élete nem épp a korához igazodik. Gyakorlatilag nincs is, maximum Jadennel fut össze úgy nagyjából szökőévente egyszer a kedvenc kávézójában, és ennyi. De neki ennél több nem is kell, ő nagyon is jól megvan egyedül, otthon, a könyvei tásaságában. És csak Némán, maga elé meredve hallgatja végig a dokinő már-már reményvesztett próbálkozásait, hogy valami kis együttműködést csikarjon ki kettejükből. Nem is érti, miért próbálozik ennyire, hisz egyértelmű, hogy se ő, sem az a másik, Rhydian nevű srác nem kér ebből az egészből. És neki mégsem áll be szája, csak azért ismondja a magáét, még az utolsó pillanatban is, mikor már Aveline kezdi elhinni, hogy végre vége ennek az egész kínos szituációnak, és a srác lelép végre, de mégsem... Az utolsó pillanatban sikerül ennek a nőnek elérnie, hogy a srác meggondolja magát. Így neki sincs it tennie, egy hatalmas sóhaj kíséretében húzódik kicsit arréb a kanapén, olyanyira, hogy szinte már le is esik róla. Ahhoz persze erőt kell vennie magán, hogy ne csak a földet bámulja, hanem tényleg figyeljen is a másikra. Na nem mintha úgy nem jegyezné meg minden egyes szavát, de azért mégis csak illemtudó lánynak nevelték. Vagy valami olyasmi... - Az én nevem Aveline, már 17 éve élek itt Amerikában - kezd is bele monoton, már-már szinte unottan - azaz itt születtem, ezzel a vén szipirtyóval pedig amint már említettem lassan tíz éve boldogítjuk egymást, a hipermnéziám miatt... És hidd el, én is szívesebben lenék most a Cenral Park Zoo-ban az itteni bájcsevej helyett. Tudtad, hogy nemrég születtek kis vöröspandák, és közülük az egyik albínó? Szegényt a társai ki fogják közösíteni, ha nem figyelnek rá eléggé a gondozói... - És kicsit talán megint elklandoznak a gondolatai. De szokása, ha egyszer belekezd valamibe, és arról eszébe jut valami más, akkor már nem bírja ki, hogy ne mondja el azt is, így elég gyakran közöl másokkal random információkat, amikre tulajdonképpen a másik fél talán nem is kíváncsi. De ők legalább Aveline-nel ellentétben hamar el is fogják felejteni ezeket a random dolgokat, s csak a lányban maradnak meg azoknak az értetlenkedő tekinteteknek az emlékei. Ahogy valószínűleg ez most is történni fog, már előre látja...
Kezdőlap
