Meglepődtem. Már a múlt héten megkaptam az felkérést (és természetesen ekkor el is fogadtam) egy diákkal kapcsolatban, de az államat még mindig nem teljesen sikerült visszatolnom a helyére. Amikor két hónapja munkát kaptam itt, a brooklyni pszichiátriai központban, aláíratták velem az egyetemi együttműködési nyilatkozatot is. Már akkor is kicsit viccesnek találtam, hogy egy frissen végzett pszichiátert máris vezetőnek, tanítónak is megtennének, és szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy bárki is választana engem mentorának. Hiába a jószándék és a lelkesedés, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, én is inkább a bölcsebb, tapasztaltabb professzorok fortélyait szerettem volna (és szeretném most is) ellesni, még ha nem is a feltétlen, szemellenzős követés érdekében, de vitathatatlanul több tudással rendelkeznek, mint jómagam. Most mégis előttem fekszik egy hibátlan önéletrajz egy jelentkező tollából. Egyelőre csak annyit tudok róla, ami feketén-fehéren itt szerepel (Adeline Lowden, 24 éves, harmadéves pszichológia hallgató a Columbia University-n), ezzel viszont máris sikerült felkeltenie az érdeklődésem. Miért ezt az intézményt választotta? Miért a pszichiátrián szeretné teljesíteni a gyakorlatát, ha valójában pszichológusnak készül? És vajon miért döntött mellettem, miközben (tudtommal) elismertebb szakemberek is vannak a listájukon? Természetesen nem tervezem rázúdítani a kérdéseimet, azonban a kávé friss az asztalomon, az ablakon kivételesen nem a hőség, hanem kellemes szellő fúj be - tehát minden adott egy kis ismerkedéshez, mielőtt élesben is együtt fogunk dolgozni. Pontosan tizenegy perc múlvára várom, úgyhogy tökéletes időben van még, és nekem is van lehetőségem összeszedni a gondolataimat. Tagadhatatlanul izgulok kicsit. Nem nagy közöttünk a korkülönbség, ez okozhat problémát is, de igyekszem bizakodó lenni, hiszen lehet, hogy pont emiatt találjuk majd meg könnyen a közös hangot. Mivel szülő vagyok, a fegyelmezéshez is értek (valamennyire), bár nem gondolnám, hogy erre szükségem lesz, nem kisiskolást küldenek hozzám. Az is igaz, hogy az egyetem alatt sokszor segítettem másoknak ebben-abban, akkor mégis egyenrangúak voltunk, nem tudom ezt a helyzetet teljesen ahhoz hasonlítani... Elsősorban nem a barátkozás a cél, erről nem szabad megfeledkeznem. Szerencsére szeretem a kihívásokat, a szakmámat és ha valakinek a segítségére lehet, így legalább a félelem elkerül. Egy kis drukk pedig egészséges! .
Ahhoz képest, hogy jövőre végzős leszek, sejtelmem sincs, hogy mihez akarok kezdeni ezzel a szakkal. Leginkább semmihez. Jogos kérdés, hogy akkor mégis mit kóválygok a brooklyni South Beach Psychiatric Center barátságtalanul egyhangú, és ezzel együtt a végtelenségig egyforma emeletei között. Akkora ez az épület, mint a krétai labirintus. Ennyi őrült szaladgálna Brooklynban? Ez mondjuk, könnyen meglehet. Pszichológia. Pont úgy hangzik, mint ahová a dúsgazdag szülők csak azért íratják be az unatkozó csemetéiket, hogy azért mégiscsak legyen valami diploma a kezükben, miután ténylegesen kirepülnének a családi fészekből, és hogy valamennyire lekössék az idejüket, mielőtt drogmámoros bulikirálynőként törnének hírnévre az instagram berkeiben. Nálunk legalábbis azt hiszem, valami ilyesmi állhatott a taktikai lépés mögött. De igazából sosem kérdeztem meg. Elfogadtam. És néha – tényleg nagyon néha – ha a tanár olyan személyiség volt, akire érdemesnek találtam odafigyelni, még le is kötötte a figyelmem az óra. Holden Underwood. A Minótauroszom, akit pár percen belül illene megtalálnom, már ha nem akarok túl sokat késni. Fogalmam sincs, ki lehet a fickó. Valami ötvenéves, kopaszodó, pocakosnak képzelem, akit látványosan leszedáltak a válogatott pszichés problémákkal küzdő páciensek, meg a nagy szakértelem, és aki maga sem százas már teljesen. Azért sem néztem utána a neten. Szeretem a meglepetéseket, még akkor is, ha általában felkészülök rá. Tudom, hogy azért osztottak be ide, hogy kiszúrjanak velem. A jelentkezésért felelős tanár ki nem állhat, és erre tény, hogy minden oka meg is van, mondjuk úgy: kölcsönösen nem túl nagy a szimpátia. Mikor rákérdeztem, hogy miért pszichiátert kaptam, állítólag valami elkeveredhetett a jelentkezéseknél, és mivel későn éltem a módosítási kérelemmel, sajnálattal közölték, hogy már nem áll módjukban megváltoztatni. Hát, persze. Én pedig szívjak három hónapig a pszichiátrián, mikor egy komfortosan berendezett magánpraxisban is ücsöröghetnék, és szürcsölhetném a kávém a fotelben, miközben felfirkantok ezt-ezt a kockás jegyzetfüzetembe. Ha egyszer megtalálom ezt az Underwoodot, tuti megpróbálom rábeszélni, hogy inkább találjunk ki valami köztes megoldást, ami mindkettőnk számára előnyös lehet. Írok ötven oldal beadandót, csak ne nehezítse tovább az életem. Vagy ha át tudna még passzolni valahová, akkor legyen szíves, tegye meg. Az egyik ajtón végül felfedezem A nevet. A koppanásaim hirtelen elhalnak, és helyettük két apróbbal jelzem belépési szándékomat. Mivel pár perces késésben lehetek, nem is várok az igenre, már nyomom is le a kilincset. - Elnézést – bocsátom előre, alapvetően szabadkozásnak szánva. – Járt már a knósszoszi palotában? Ha nem, ne is pazarolja rá az időt. Higgye el, pont ugyanígy néz ki. Leszámítva, hogy… - A pillantásom ekkor találkozik az asztal túloldalán ücsörgő pasaséval. Ó. Jó helyen járok? Gyors habozás után úgy döntök, ezt azért mégsem kérdezem meg, ennyire udvariatlan nem akarok lenni. Mi van, ha mégis ő az? – … úgy 3500 éves - fejezem be végül a mondatot, egy apró fáziskéséssel, és futólag összepréselem az ajkaim. Ami róla egyáltalán nem mondható el. Egy-két másodpercet toporgok még nagy meglepettségemben, aztán rá is jövök, hogy mit akartam. - Adeline Lowden, üdvözlöm – lépek hozzá közelebb, és felé nyújtom a kezem. Nincs akkora mákom, hogy ő legyen. Ki van zárva. - Holden Underwood professzort keresem.
Az orvosi köpeny a székem háttámláján lóg, és nyakkendőtől is szabad a torkom. Hiába tekintem ugyanolyan komoly megbeszélésnek a következőt, kevés dolgot rühellek úgy, mint a nyakkendőket, úgyhogy amíg nem teszik kötelezővé, el fogom kerülni a használatukat. Éppen azon gondolkodom, ez furcsa-e, de nem jutok még döntésre, amikor megzavarnak. A kopogásra felállok, de már esélyem sincs elérni az ajtóig, már hamarabb kitárul. Legalább azt tudhatom biztosan előre, hogy a lány nem szégyellős, és (csupán még egy másodpercre van szükségem a megállapításhoz) nem is lesz szükségem harapófogóra, hogy bármit is kihúzzak belőle. Nagyszerű! Nem tudom, hogy a szavai vagy a pillanatnyi meglepettsége csal mosolyt az arcomra (netalán a megkönnyebbülés az?), viszont határozottabban jobban érzem így magam, mint a szám szélét rágcsálva a gondolataimba mélyedve. - Valóban mutat némi hasonlóságot - fűzöm hozzá, mielőtt elég közel érnénk a kézfogáshoz. Biztos vagyok benne, hogy a páciensek ennél sokkal cifrább összehasonlításokat is tettek, tesznek majd még az épületre, azonban ezt is felveszem a listámra, vicces. Nos, a nyakkendős dolog teljesen rendben van, annál furcsább semmi sem lehet, mint ahogy a nevem és a professzor titulus egymás mellett hangzik. - Legyen csak Holden, hosszútávon talán az a legegyszerűbb. - Felesleges rávilágítanom, hogy megtalált, hiszen az én irodámba sétált be, és nem is lepődtem meg az érkezésén. Amint a gyors, de tisztességes kézfogás után elengedem, egy lépést teszek oldalra, hogy alkalma nyíljon belátni tőlem a terepet, ami az elkövetkezendő hetekben egy kicsit az övé is lesz. - Kérem, foglaljon helyet, ahol csak kényelmes. - Habár az íróasztalommal szemben is árválkodik egy szék, magam is tudom, hogy nem éppen bizalomgerjesztő, ezért szereztem be egy kisebb kanapét (amin azért összehúzódva lehet hunyni egy órácskát, ha nagyon muszáj) és egy fotelt. A kettő között kis asztal áll, úgyhogy egyértelműen ezt találom a szoba legkomfortosabb részének, viszont előfordulhat, hogy jobban szeretné a hivatalos, íróasztalos megoldást választani. Az ilyen döntéseket szeretem a vendégekre hagyni. Bizony, ha berendezkedik, már nem leszek ilyen engedékeny. A fal mellett könyvespolc áll, bár láthatóan akad még rajta kihasználatlan hely. Nem vagyok az a gyorsan költöző típus, így is csoda, hogy munkahelyet, lakást és várost is váltottunk mindössze egy hét leforgása alatt. - Megkínálhatom egy csésze kávéval? Friss - jegyzem meg egy mosollyal, és magamat meg is győzöm, hogy szükségem lesz egy kortyra. A döntéseitől függően egy vagy két bögrével helyezkedem el én is.
Már az első mondatából világossá válik, hogy ő az, akit keresek. A kopaszodó, pocakos, furcsa tekintetű öreg úr, legalábbis ahogy eddig a fejemben létezett, alig tudom leplezni, hogy ez aztán rázós ütközés volt a valósággal. Koppanva kenődtem fel a szélvédőre, mint valami zizegő katicabogár. A fiatalos külseje ellenére a hangja határozottságot és stabilitást sugall, a mosolya pedig egyből barátságosabbá teszi az épületről alkotott eddigi rideg és szigorú benyomásaimat. Miután az első meglepetésen túlesek, az is feltűnik, hogy ezzel a látszólagos összeszedettséggel szemben a köpenye és a nyakkendője a szék háttámlájára akasztva fityeg, ami az én ajkaimra is halvány mosolyt varázsol. Csakúgy, mint a szavaiban rejlő, parányi cinkos irónia. El kell ismernem: az első benyomás akadályát egészen bámulatosan veszi a fickó. - Ezek szerint járt már Görögországban – feltételezem, ahogy rápillantok, bár a hangsúly inkább kérdő. És a hely mitológiájában is ímmel-ámmal járatos lehet, ha tudja, miről van szó, vagy a másik verzió, hogy halvány fogalma sincs, miről hadoválok, csak professzor létére nem akarja bevallani. A kézfogás során a pillantásom észrevétlenül az ujjaira téved, naná, a nyakamat tettem volna rá, hogy házas. Hány éves lehet? Nem mintha azt sajnálnám, hogy nem lehet potenciális célpont, én is bőven el vagyok jegyezve, pár hónap, és itt az esküvő, de minél jobban közeledik, annál többször gondolok rá, hogy egészen biztos vagyok-e benne. Pedig szeretem Dwayne-t, ez talán normális ilyenkor. - Holden – mondom ki újra a nevét, és mosolyogva bólintok egyet, jelezve: oké, ez úgy látszik, menni fog. Fogalmam sincs, mennyire gyakori, hogy egy pszichiáter a keresztnevét ajánlja fel megszólításnak, de úgy látszik, közvetlenebb típus, ami nálam nagy piros pontnak számít. - Kedves gesztus, de nem szükséges magáznia. Szólítson csak Adeline-nek, vagy Adele-nak, amelyik szimpatikusabb – felajánlom neki, de valójában inkább meg is kérem rá, a magázás annyira személytelenül hat, könnyebb lesz úgy együtt dolgozni, ha legalább ő nem úgy osztogatja az utasításokat, mintha a műtőben asszisztálnék valami gyomorforgató műtét alatt. - A pácienseket is ebben a szobában szokta fogadni? – kérdem csak úgy, kíváncsiskodva. Ahogy körbenézek, és végigleltározom az ülőhelyeket, a pillantásom végül megakad a kanapén, és ha már azt mondta, én választhatok, meg is indulok felé. Leteszem magam mellé a táskám, és a lábaim keresztbe vetve, visszakormányzom rá a tekintetem. - Köszönöm, jól esne – bólogatok, és ha már ilyen szépen elhelyezkedtem, remélem, idehozza nekem. Bármit is csinál, követem a mozdulatait. Egészen élvezem rajta tartani a tekintetem, még mindig nem ocsúdtam fel azért ebből a kellemes meglepetésből. Habár úgy terveztem, első dolgom lesz közölni vele, hogy baromira nem erre szerződtem, és hallani sem akarok az egészről, úgy döntök, egyelőre ez a drasztikus kijelentés még várhat. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.
- Igen, bár még gyerekkoromban, úgyhogy csak halványan dereng... - Habár megpróbálhatnám felidézni, hogy egy érdekes, elmélkedős beszélgetést tartsunk, sajnos most nem ez az elsődleges - és valószínűleg nem is tudnám szórakoztatni a fényes tudásommal sem az építészet, sem a mitológia témakörében. Remélem, majd kerül elő olyan kérdés, amiben nagyobb hasznára lehetek. - Megpróbálok odafigyelni rá - ígérem meg. A keresztnevemet könnyen adom, főleg, ha valakivel előreláthatóan sokat fogunk kommunikálni és sok lesz a közösen töltött idő, azonban a tegezés valahogy egy másik lépcsőfoknak számít az életemben. Véleményem szerint magázva is lehet kedves, közvetlen beszélgetést folytatni, sőt, sokkal könnyebb is, a tegezve egyszerűbb mások lelkébe tiporni. Szerencsére nem jellemző rám a nyersség, szóval ettől nem kell tartanunk, mégis, a munkahelyemen senkivel sem vagyok ilyen viszonyban, és határozottan furcsa lenne Adele-t máris kvázi egy belsőbb körbe venni, így visszafelé fel sem ajánlom a lehetőséget. Egyelőre. Addig is azt tényleg megígérhetem, hogy amikor tudok, figyelembe veszem a kérését. - Általában nem. A "fő profilunk" a bent lakó páciensek kezelése, akiknek az esetek többségében saját szobája van, illetve van pár közösen használt hasonló jellegű szobánk... De majd körbevezetem, hogy ne tűnjön útvesztőnek az épület. Van persze néhány kivétel, ha a kezelés nem követeli meg a folyamatos megfigyelést. - Pillanatnyilag egyetlen ilyen visszajáró vendégem van, azokhoz a beszélgetésekhez itt minden körülmény adott. Örülök, hogy elfogadja a kávét, biztosan a saját őrültségemhez tartozik, hogy nem szeretem az étkezős-ivós tevékenységeket egyedül végezni, hiába is alakul így mostanában elég sokszor, megszokni sem tudom. Két bögrét veszek magamhoz (összesen egyébként három van, valószínűtlennek tartom, hogy többre lenne szükségem), majd az asztalon álló termoszból mindkettőt megtöltöm. Sajnos tejjel nem tudok szolgálni, viszont van egy kis dobozban kockacukrom, ezt a dohányzóasztalra helyezem. - Parancsolj. - A fehér bögrét felé nyújtom, majd a saját, sötétszürkém köré font ujjakkal helyet foglalok vele szemben, a fotelban. A korábbi izgalmam nagy része már semmivé lett, az első benyomásom pozitív a lánnyal kapcsolatban, és mindketten tudjuk, hogy ez a kapcsolatok építőköve. Mindössze egy kortyot gördítek le a torkomon, hogy biztos legyen benne, iható hőmérsékletű (és semmiféleképpen sem hideg!), majd a szemkontaktus reményében a Adeline-re pillantok. - Azt mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy korábban nem volt még mentoráltam, és ezért erősen rászorulok az együttműködésére. Szeretném, ha amint kérdése, megjegyzése, bármilyen észrevétele akad akár a szakmával, akár egy konkrét esettel, de legfőképpen velem és a közös munkákkal kapcsolatban, azonnal jelezze. Így öt perc után, úgy gondolom, ez nem jelent majd problémát, de mindenképpen fontosnak tartottam elmondani. - Alapvetően nem tartom magam nagydumás típusnak, talán egy kicsit túlzásba is viszem a magyarázást, de legalább érezhető, hogy komolyan gondolom és fontos nekem a kommunikáció. Szeretnék hasznos lenni neki, a gyakorlat azért van, hogy belekóstoljon a szakma fortélyaiba (még ha nem is egészen ezzel szeretne majd foglalkozni), és ha valahol valami félrecsúszik, arról időben tudni szeretnék. - Mára nem terveztem semmi megterhelőt, csak megbeszéljük a részleteket, az elképzeléseket, terveket, utána pedig bemutatom a helyszínt meg úgy általánosságban a mindennapjainkat. Az már most fontos lehet, hogy hajlamos vagyok mini előadásokat tartani, szóval bármikor szakítson félbe nyugodtan. - Addig is, félbeszakítom én magam még néhány korty kávéval, hogy neki is legyen lehetősége megszólalni.
A válaszára csak csendesen, de elégedetten mosolygok rá. Tetszik, hogy válaszol a kérdésre, és nem kerüli ki, mondván, nem azért vagyunk most itt, hogy Krétáról és a Minótauroszokról társalogjunk. Udvarias. Ez jó jel. Ezt pedig a következő válasza is bizonyítja. Nem várom el tőle, hogy ő is felajánlja a tegezést, tudom, hogy ez professzoréknál nem így megy, és talán nem is tenne jót a találkozók szakmaiságának. Ezen egy pillanatra muszáj ismét elmosolyodnom. Egyszerűen csak utálom, ha magázódnak velem, pedig nincs benne semmi logika. Ez csak az én bogaram, talán mert már óvodásként is magázott az éppen aktuális bébiszitterem. És mert kíváncsi voltam, hogy hogy reagál rá. - Ó – adom jelét rögtön, hogy ezt nem tudtam. Szóval bentlakásos páciensek vannak? Atyaég, ez elég izgalmas. Azt még magam sem tudom, hogy ezt jó, vagy rossz értelemben állapítom meg. Az arcomon bizonyára látszik, hogy ez új információ, és ki is csúszik a kérdés. – És... mennyire veszélyesek? Mikor azt mondja, körbevezet, bólintok, és jegyzem, hogy mégis magázott, de az útvesztős célzásnál újra apró mosolyba szökik a szám sarka. Már, ha egyáltalán célzás volt, de egyelőre úgy tűnik, hogy van humora a dokinak. A fejemet oldalra billentve figyelem, ahogy kitölti a kávét, és titokban a fehér bögrének szurkolok. - Köszönöm – pillantok rá, miközben átveszem tőle, rögtön húzva egy strigulát a tegező oszlopba is, nahát, ezzel most meglepett! Az előbbi után, azt hittem, mégis a műtőasztalnál maradunk, de ezek szerint még van remény. Pottyantok egy kockacukrot a fekete löttybe, és meg is kavarom, mielőtt belekortyolnék. - Nem rossz – ismerem el aprót hümmentve. – A maga műve, vagy női kéz van a dologban? – Azt mondta, friss, szóval otthonról nem hozhatta így a délután folyamán, de az nincs kizárva, hogy a pszichiátereknek is van titkárnője. Franc tudja. Az mindenesetre érződik rajta, hogy semmiképp sem automatás. - Ó. Ebben jó vagyok – bólogatok biztatóan, mint ahogy az az eddigiekből is kiderült, ahogy mondja: legfőképpen a vele és a közös munkával kapcsolatos kérdésekben. Amint ő is hozzáteszi, ami megfogalmazódik a fejemben, halkan el is nevetem magam. Az egy hullámhosszal így első blikkre nem lesz baj. Szóval én vagyok az első mentoráltja. Már, ha valóban itt maradok. Ebben a helyben és helyzetben, őszintén szólva eddig egyedül ő a szimpatikus. De vajon ez elég hozzá, hogy három hónapig egy bentlakásos pszichiátrián sínylődjek? Még nem döntöttem el. Ha megkérem, biztos segít más helyet találni, vagy ha nem, egy kis anyagi rásegítéssel biztosan megnyílna előttem egy-két felkapottabb pszichológiai praxis is. Abban is kételkedem, hogy nem tudnám elérni, hogy szerződés híján is beszámítsák nekem. Vagy ha nem is én, apám előtt nem sok a lehetetlen. - Úgy lesz. – Édes, hogy így töri magát. Az egyetemen sok tanár járhatna hozzá modor és hozzáállás leckéket venni. Az újabb monológja végén szélesen elmosolyodom. Szórakoztató ez a pasas. - Már most sokkal izgalmasabb mini előadásokat tart, mint az egyetemi tanárok többsége, szóval a világért se fogja vissza magát. A terv tökéletes. Vágjunk is bele. – Talán ez az a pont, amikor elő kellene vennem valami jegyzetfüzet félét, de semmi kedvem. Inkább kortyolok még egyet a kávéból. - Önt egy kicsit sem zavarja, hogy nem pszichiáter, hanem pszichológus gyakornok vagyok? – vágok mégis közbe a kérdéssel, mielőtt folytathatná. Tudni akarom, ő mit gondol, vagy mit tud erről az egészről.
Halványan elmosolyodom az újabb meglepetésén és a kérdésén. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem készült volna fel kellőképpen az első napjára, azonban az is lehet, hogy ez szándékos, és végső soron nem hibáztatom, amiért a benyomásokat inkább személyesen, mint egy honlapról gyűjti. - Jelenleg bizton állíthatom, hogy egyikük sem veszélyes. - Nem kenyerem a ferdítés, most talán egy kicsit mégis idillibbnek állítom be a dolgot, mint az a valóság. - A legtöbben csak a folyamatos megfigyelés és a gyógyszeres kezelés miatt vannak itt, mert ezt otthon nem tudták volna számukra biztosítani, vagy legalábbis nem hatékonyan. Ilyen tipikus probléma lehet bárminemű étkezési zavar, különböző fokú bipoláris zavarok, depresszió... Természetesen előfordulhat, hogy egy-egy páciens agresszívvá válik, de nagyon sok ezt megelőző programunk és foglalkozásunk van. - Senki sem bírja a bezártságot, az otthontól elzártságot, ezért a gyógyulásuk alapvető feltétele, hogy itt is nyugodt körülmények között, biztonságban érezzék magukat. Embere válogatja, hogy ez mennyire megy könnyen, de a küzdelmesebbek csak még több segítséget kapnak. A dicséretre csak újabbat kortyolok. - Köszönöm - mosolyodok el egészen büszkén. - Saját recept, saját készítés, igen. - A kávé valószínűleg az egyetlen dolog, amit becsülettel el tudok készíteni. Rá is szorulok, mert a merengéseim közben gyakran csak ösztönös cselekvésként töltöm és iszom - a reggeli adag sosem tartott még ki egész napra. Bele is fogok a bemelegítésbe, a legalapvetőbb dolgokat gyorsan szeretném tisztázni, azután jöhetnek a részletek. Csak egy mosollyal nyugtázom, hogy szerinte is megoldható az azonnali és folyamatos visszajelzés, ellenkező esetben máris hatalmas gondban lennénk. - Talán inkább csak most még érdekesebbek... - világítok rá, de nem monologizálom tovább a témát. Remélem, hogy a továbbiakban is érdekesnek tartja majd a mondandómat. Tudom, hogy a gyakorlat kötelező, és nem feltétlenül repes érte, márpedig nem csak könnyed csevej és ücsörgés vár rá. Még egy korty szünettel próbálom megtalálni az első kérdésem a fejemben összedobott listán, azonban még azelőtt megelőz, hogy kinyithatnám a számat. A kérdése kicsit meglep, habár elismerem a jogosságát. Tudnék olyan kollégát mondani, aki már levélfordultával kikérte volna magának az egyetem arcátlanságát, amiért nem tudják, mi is a szakmája. - Nos, egyáltalán nem zavar. Problémát jelenthet, hogy az alapvető orvosi szakmai tudása hiányzik, úgyhogy biztosan lesznek nehezebb napok. Próbálok majd figyelni, hogy a lehető legjobb magyarázatot nyújtsam, ha ilyen témát érintünk... - Sajnos nem tudom pontosan, egyáltalán tanulnak-e bármilyen medikus vonatkozást, latint, vagy pszichiátriai kezeléseket, de merem feltételezni, hogy nem. Biztosan nehéz lesz befogadnia a sok új információt, illetve nekem is lefordítani egyes dolgokat bölcsész nyelvre, de amíg nem próbáltuk, nem tudhatjuk, hogyan sikerül majd. - Én bizakodó vagyok, szerintem sokat profitálhat belőle. Rendszeresen együttműködünk pszichológusokkal, és ez nyilvánvalóan az ön praxisa alatt is elő fog fordulni, így akkor talán egy kicsit jobban belelát majd a munkánkba, mint a többi kollégája. - Majd kiderül, mennyit fog ezért a kis "betekintésért" szenvedni a következő három hónapban. - Esetleg hasonló indíttatásból jelentkezett hozzánk? - kérdezek vissza. Ha már feldobta a témát, az ő véleménye is érdekel.
Nem érzi rosszul, valóban nem készültem fel a helyből, még az útvonalat sem kellett kibogarásznom, mert taxival jöttem, de tegyük hozzá, a célom az is volt, hogy ez legyen az első és utolsó látogatásom is egyben. Akkor meg kit érdekelnek a részletek? Most már-már mégis úgy döntök, egy próbát talán érdemes adni az ügynek. Nem vágom kapásból az arcába, hogy azt gyanítom, leginkább szívatásból küldtek ide, és nekem sincs sok kedvem ehhez az egészhez. Előbb inkább meghallgatom, hogy miről is lenne szó. Elvégre a kávé finom, a társaságom pedig egészen helyes fickó. Van benne valami különös, ami egyelőre csak megérzés szintjén mocorog, nem tudnám pontosan megnevezni, hogy mi az. A válaszát hallgatva azért futólag eltöprengek rajta: a jelenleg az vajon egy félórás intervallumot jelent, amíg mindenki megkapta a diligyógyszerét, vagy úgy masszívan jelenleg nincs olyan beteg, aki miatt aggódni kellene, mert teszem azt… rendszeresen agresszív viselkedést mutat. Hová kerültem, te jóságos ég. - Értem. Hát, ez jó hír – préselem össze az ajkaim egy félmosolyban. A kávétudománya mindenesetre pöpec, és úgy látom, erre büszke is. Helyes. Kevés pasit ismerek, aki jó koffeinbombát tud készíteni, pedig nem feltétlenül kellene hozzá tudományos fokozat. Az apám kivétel, de őt nem is érdemes senki földi halandóhoz mérni. Mikor azt mondja: talán csak „most még” érdekesebb az előadása, bevallom, egy kicsit meglep vele. Egyrészt, mivel főleg biztató visszajelzésnek szántam, másrészt, nem számítottam rá, hogy pont ő fog rácáfolni. Ki tudja, lehet, hogy igaza van, és a fiatal kora ellenére hamar ráunnék a vele töltött időre is. Ezt nem tudhatjuk előre, az viszont már érdekesebb, hogy ő miért erre próbálja meg felhívni a figyelmet. Pesszimista lenne? Vagy kevés az önbizalma? Remélem, nincs mélységesen meggyőződve róla, hogy egy unalmas alak, bár ami engem illet, erre is szívesen rácáfolnék. - Azért én bizakodó vagyok – kap egy újabb kis mosolyt, mielőtt újabbat kortyolnék a kávéba. A kérdésemre viszont meglepően pozitívan reagál, aminek az okát főleg abban sejtem, hogy én vagyok az első mentoráltja. Úgy látszik, nem problémázza túl a dolgokat, és ezt szeretem. Az érvei sem rosszak. Ezzel akár még én is ki tudnék egyezni. – Végül is igaza van, számos esetben hasznos lehet, ha mélyrehatóan ismerem a pszichiátriai viszonyokat. Legalább tudom, mire kell számítani, de akár még a munkámhoz is jól jöhet. – Az ajkaim mosolyba húzódnak, ami segíthet értelmezni a szavaim, ha elsőre esetleg kételkedne benne, hogy jól értette-e. - De a viccet félretéve, igen, nekem is valami ilyesmi járt a fejemben. – Általában azt mondják, remekül hazudok. Bár egy pszichiáterrel még sosem teszteltem a dolgot. A beszélgetésünket viszont ezen a ponton kopogás zavarja meg, és miután megkapja Holdentől a belépési engedélyt, egy középkorú nőn állapodik meg a tekintetem. Semmi különleges nincs benne, leszámítva, hogy az arca furcsán heves érzelmeket tükröz. - Mr. Underwood, van egy kis probléma. Nem találjuk… - hadarja is, anélkül, hogy engem észrevenne, majd mikor ez megtörténik, hirtelen elhallgat. De rövid gondolkodás után azért mégiscsak hozzáteszi. – Az egyik beteget. Elnézést. Ismét tart egy szünetet, míg visszafojtott idegességében az ajkába harap. Látszik, hogy nagyon kattognak a fogaskerekek, hogy folytassa-e, de végül ismét győz benne a közlési szándék. - A folyosón már tegnap óta nem működik a kamera, így nem tudjuk, mikor hagyta el a szobáját, és azt sem, hogy merre mehetett. Épp a gyógyszereit vittem volna, mikor feltűnt, hogy… hiányzik – mutatja fel bizonyíték gyanánt a kezében rejlő pirulás tégelyt. – Mit javasol, mit tegyünk?
A privát beszélgetéseim során, de még a kollégákkal is (ha nem még szigorúbban véve) a saját szabályomat alkalmazom: becsukom a szakmai szemem. Nem keresek-kutatok semmilyen rendellenességet és nem próbálom megfejteni sem a viselkedés, sem a döntéseik miértjét. Ez a legbiztonságosabb nekem is, nekik is, a kapcsolatunknak is. Nem vagyok gondolatolvasó, és a tapasztalatimon van még mit bővíteni, de ahol lehet az egyszerű, nem túlanalizált megoldásokat részesítem előnyben. Azonban bármennyire is azon vagyok, hogy ne fejtsem meg a szavai mélyebb hátterét, képtelen vagyok szótlanul elsuhanni a reakciója felett; főleg, ha ezzel még barátságosabb vagy éppen biztonságosabb légkört teremthetek számára. Sajnos lehetséges, hogy bizonyos elképzelésekkel és fenntartásokkal érkezett, amelyeknek nem fogunk tudni maradéktalanul megfelelni. - Nem kell, hogy ez megijessze..n. Amíg gyakornokként vagy itt, nem fogsz kettesben maradni senkivel, aki esetleg veszélyes lehet rád nézve. - A protokoll szerint az ilyen kezeltekkel egyébként senki sem maradhat kettesben (még ha a páciensnek így is tűnik), de felesleges az ilyen részletekkel traktálnom most. Alapvetően nem vagyok egy nagydumás ember, a leghosszabban összefüggő beszédeket a szakmám hozza ki belőlem, és kevés embert ismerek, akiket valaha lelkesítettek volna a beszámolóim: talán csak az apámat. Janice mindig meghallgatott, még ha nem is tudott hozzászólni vagy követni a mondandómat, én pedig idővel mindenhol szabadkozni kezdtem, ahogy egyre kurtítottam a megszólalásaimat. Diákom, ugyebár, még nem volt, így nem tudhatom, hogyan fogja viselni a személyiségemet és a szokásaimat, de egyelőre jólesik a bizakodása. Csupán nem szeretném, ha túl magasak lennének az elvárásai a szórakoztató beszélgetésekkel kapcsolatban. Végig furcsálltam, hogy pszichológus a lány (bevallom, még a kínos elírás lehetősége is megfordult a fejemben), így azonban már nincs jobb magyarázat: így döntött. Továbbra is furcsa, de minden szavam igaz, szerintem problémát nem fog okozni, még ha nehézsége is lesz is miatta. A válaszán enyhén oldalra biccentem a fejem - ezúttal tényleg megpróbálom megfejteni a szavai mögött rejtező igazságot, még ha viccnek is szánta. - Nem rossz taktika - fűzöm hozzá hasonló humoros kontextusban, a "viccet félretéve" pedig biccentek. Egy másik magyarázat talán érdekesebb lett volna, ez azonban így számomra tökéletesen érthető és elfogadható. Mivel a felsőbb körök nem szóltak bele az ügybe, ez is a döntő fontosságú. Szóra nyitnám a számot, hogy ha nincs más, azonban kopognak, majd az ajtó ki is tárul. Az ápolónő zaklatottnak tűnik, ez pedig egy karikacsapásra oszlatja el a korábbi könnyed hangulatomat. Azonnal felállok, ahogy belekezd. Nem nyűgöz le, hogy nem tudja zabolázni a nyelvét - egyrészről érthető, hogy minél hamarabbi segítségre van szüksége, másrészt akárki lehetne a társaságom, akinek a részletekhez nincs köze; netalán egy másik páciens, akit kényesen érinthet ez az információ. Sajnos pillanatnyilag nincs időm arra, hogy Adeline hogyléte felől érdeklődjek, úgyhogy csak remélni tudom, emlékszik a szavaimra. Itt biztonságban van. - Kiről van szó? - Közelebb lépek a nőhöz, hogy a mozdulattal kordában tartsam a saját nyugtalanságomat, miközben biztosítom a segítségemről. Máris végigszalad az elmémen az összes páciensem, illetve az ügyeletes orvos személye is. Valószínűleg engem érint az akció, különben hozzá kellett volna fordulnia. - Diane Lucas, uram. - Ezúttal nem habozik a kérdésem nyilvánvaló engedély volt a beszédre. Később meg kell beszélnünk, hogy ez már az első információmorzsa előtt így legyen. Futólag az órámra pillantok. Reggeli óta tűnhetett el, ha azóta nem nézett rá senki - ami valószínű. A lány már nagyon is jól volt, nem szorult folyamatos megfigyelésre. Valamiféle visszaesésről lehet szó. - Claire, kérem keresse meg Mr Hudsont, és nézzék át a többi kamera felvételeit az elmúlt... négy órából. A mozsdókra és a tetőtérre különösen ügyeljenek. Diane ismeri az épületet és a rendszert. - Ez nem új információ, ő is ismeri a lányt. - És Claire! Köszönöm, hogy azonnal szólt. - Fontosnak tartom, hogy az emberi kapcsolataink mindegyike emberi is maradjon. A nő biccent, majd elsiet, újra kettesben hagyva minket a gyakornok lánnyal. - Nos, rendben van, ha már ma kezd, igaz? - Nem tudom, hogyan tervezte, csak megbeszélésre számított vagy első napra, de most belecsöppent a forgatagba, és nem sok ideje van dönteni. - Ha marad, vegye azt fel - intek a fogason lógó gazdátlan fehér köpeny felé, majd a sajátomat megragadva, már az ajtón kifelé menet kanyarítom azt a hátamra. - Diane tizenöt éves, szőke és harmincnégy-és-fél kiló. Könnyen fel fogja ismerni, ha meglátja. A kedvenc helye a tetőtér, sok ott a növény - oda megyünk először. Korábban is próbált már megszökni, de ezen a héten szabadult meg az infúziótól. Ez azt jelenti, hogy már elég erős... ami valójában biztató. - Bár a lépteim sietősek, ahogy végigrohanunk a folyosón a liftek felé, szinte könyvből olvasva osztom meg vele az ismereteket. - Anorexia nervosa, mit tud róla? - Felvághatna vele, ha tudna valami érdekeset mondani.
Kezdőlap
