Ma elvileg nem dolgozom, de a főnök egy amolyan, szorgalmi feladatot adott néhány beosztottjának, köztük nekem is. A feladat lényegében nem bonyolult vagy nehéz, mert csak annyit kell csinálni, hogy New York bizonyos, meghatározott részein (az egész túl nagy lenne) fel kell tárni olyan területeket, amiken környezetszennyezés folyik, vagy olyan ötletekkel előállni, hogy egy-egy területen milyen környezetkímélő vagy helyreállító lehetőséget találunk megvalósíthatónak. Ezeket pedig a későbbiekben a megfelelő szervezethez irányított levéllel megpróbáljuk megszüntetni vagy megvalósítani. Maga a feladat nincs ellenemre, de azért egy kicsit aggaszt, hogy egyedül kell császkálnom városszerte. Nem szeretek igazi úti cél nélkül flangálni a városban, mert ez nem egy életbiztosítás a számomra. Minden esetre egy paprikaspray van nálam jobb híján, de azért szerencsére, elvileg, máshogy is meg tudom magam védeni magam, de azért nagyon örülnék neki, ha egyikre sem lenne szükségem.
Már vagy három órája járom a számomra kijelölt területet, és találtam is egy szennyező forrást, amit fel is írok a magammal hozott határidőnaplóm hátuljába. Illetve van néhány olyan terület, ahol elférne egy kis fásítás az én meglátásom szerint. Az egyik viszonylag nyugodtabb utcán haladok keresztül, amikor egy úti társam akad egy kistestű kutyus személyében. Nyakörvet nem látok rajta és a bundája is eléggé csapzottnak látszik, és már az is első ránézésre megállapítható, hogy nem fajtiszta. Nem látok rajta támadó vagy agresszív szándékot, így kicsit lassítok, hogy lássam, valóban engem követ-e vagy csak erre felé van dolga. Amikor viszont egyértelműen hozzám közelít, majd lassítva odaoldalaz hozzám és megállva mellettem rám néz, egyértelmű, hogy tőlem vár segítséget. Lassan, hogy ne ijesszem meg, kiveszek egy szendvicset a táskámból, kicsomagolom és egyelőre megfelezve, lassan leteszem kettőnk közzé. A kutyus kicsit bizonytalanul és félve odamegy az étel felé, és engem figyelve elkezdi megenni. Eddig még nem egyenesedtem fel, így nagyon lassan guggolva kezdek közelíteni felé, hogy lássam meg tudom-e érinteni, simogatni. Egy kicsit megriad, így megtorpanok én is, és megvárom, amíg megnyugszik, és ismét neki áll enni. Mielőtt teljesen elfogyasztja a szendvics felét, előveszem a másik részt is a zacskóból, de azt már reményeim szerint a kezemből veszi el, így egyelőre azt is megfelezem először. Egy kicsit félve veszi el, és egyből hátrál is, ismét megvárom, amíg megeszi, majd ismét felezem a nálam lévő darabot, és az előzőhöz hasonlóan járok el. Az utolsó darabnál már el se kell vennem kezem, hagyja, hogy lassan megsimizzem a fejét. Mivel a sétám közben láttam egy állatmenhelyet oda tervezem bevinni. Imádom a kutyákat, a macskákat, és lényegében szinte az összes állatot, de egy kis bérlakás nem alkalmas állattartásra, ráadásul a lakótársamat sem tudom, hogy állana egy kisállathoz. Arról nem is beszélve, hogy maga a lakás is nagyon kicsi, plusz, alig vagyok otthon a munka és az edzések miatt, tehát minden szempontból kiszúrás lenne a kutyussal szemben is, (lehet még) Rae-vel is. Egy menhely sem a legideálisabb, tudom jól, sőt elég rosszak, de ott ellátást kap, és talán talál egy szerető gazdit, aki tud vele rendesen foglalkozni, nem úgy, mint én.
Szerencsére a kutyus hagyja, hogy felvegyem, így megindulok vele a karomban a menhely felé, és nagyon bízom benne, hogy nem bolhás, és nem ragasztja rám. Nincs kedvem kis élősködőkkel szenvedni, pláne nem hazavinni néhány potyautast, amiktől szinte lehetetlen megszabadulni. Még nem jártam állatmenhelyen, így nem is tudom, hogy mi ilyen helyen a „szokás”, így először kopogok a bejárati ajtón, már csak azért is, ha valaki ott áll, ne üssem ki, ha befelé nyílik az ajtó. Mivel nem hallok semmit bentről, így lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót és lassan besétálok. Az lőtérben nem látok senkit, így beljebb megyek, ahol megpillantok egy világosbarna hajú nőt, egyelőre nekem háttal. Kicsit halkan, hogy ne ijesszem meg, megszólítom. - Jó Napot! Elnézést, tudna nekem segíteni? - lépkedek hozzá közelebb. - Nem messze innen találtam ezt a kutyust az utcán, - mutatom kicsit fel a kezemben lévő csavargót -, és jobb ötlet híján idehoztam. Nyakörvet nem találtam rajta, de lehet, van gazdája - indulok ki legoptimistább verzióból, hátha csak elcsatangolt otthonról, és már régóta hazavárják szegényként, bár igazából nem hiszek ebben.

Én valahol az „értek” és a „nem értek a kutyákhoz” személy között vagyok, mert viszonylag sok mindent tudok róluk, de mivel még nem tartottam, így igazi tapasztalaton alapuló tudásom nincs. Viszont az eddig megismert kutyákkal nagyon jól kijövök, már, ha van annyira szocializálva, hogy meg lehet közelíteni. Ez a kutyus nem agresszív, vagy legalább is nem tűnik annak, és még azt is tűri, hogy felvegyem. De azt már nem igazán tudom, hogy valóban jó ötlet-e magamhoz édesgetni, amikor én már előre tudom, hogy nem maradhat velem, leginkább az ő érdekében, és nem akarom, hogy kötődjön hozzám, mert azzal az ő életét nehezíthetem meg.
A menhely, ahova beviszem, így elsőre kicsit kihaltnak tűnik, legalább is személyzet terén, de az is lehet, hogy csak arról van szó, hogy hátul vannak. Az egyetlen, akit az előtérben találok, éppen telefonál, így megvárom, amíg leteszi, és csak utána szólítom meg. Nagyon kedvesnek és segítőkésznek tűnik, amit jó jelnek veszek. - Flor vagyok - mutatkozok be én is, és egy kis bűvészkedéssel, ideiglenesen egy kézben próbálom egyensúlyozni a blökit, hogy a kezemet tudjam nyújtani Élodie felé. - Nagyon örvendek! Köszönöm - hálálkodok a tegezés felajánlására. Majd, ha elfogadta a jobbot, ismét két kézzel tartom az „öl”ebet.
- Rendben - mosolygok rá, és megindulok utána. - Mióta dolgozol itt?- érdeklődök kedvesen. Egyelőre nem akarok arról kérdezni, hogy mi lesz a kutyussal, mert nem szeretném a falra festeni az ördögöt, hogy nincs benne chip. Pedig jó eséllyel nincs szerető gazdija, mert nem emlékszem, hogy láttam volna plakátot, hogy elveszett kutyát keresnének, ez pedig elég kiábrándító, mert a kinézete alapján nem egy-két napja van az utcán, viszont nagyon aranyosnak és szerethetőnek tűnik. Nem is értem, hogyan dobhat valaki ki egy kutyát, bár a többi állattal sem lenne szabad így bánni. Talán az egyetlen, amin nem lepődök meg, ha az utcán látom az a macska, mert róluk tudom, hogy előszeretettel járják a saját útjukat, és jobbik esetben hazamennek, ha úgy gondolják.

Kicsit meglepő választ kapok feltett kérdésemre, ami valószínűleg az arcomra is kiülhet. - Valóban? - adok hangot meglepettségemnek. - Akkor gratulálok, hogy ilyen nemes munkát választottál - mosolyodom el szívből, hiszen ez valóban fontos munka, amit általában sosem értékelnek eléggé. - Hogy jött a gondolat, hogy menhelyet alapíts? - érdeklődök kedvesen.
A helyiség, ahova vezet majdnem olyan lehangoló, mint a kórházi vizsgálók, de gondolom itt olyan orvosi dolgokat is végeznek, ahol steril körülmények kellenek, így a dísztárgyak csak nehezítenék a tisztántartást. Óvatosan leteszem a kutyust az asztalra, hiszen nem tarthatom a karomban örökké. - Rendben - teszek eleget kérésének, és egy helyben tartom, amíg az ellenőrzés folyik.
Nagy sajnálatunkra nem csipog fel a műszer, bár egészen addig bizakodó vagyok, amíg Élodie hangokkal meg nem erősít. Pedig simán el tudtam volna képzelni, hogy hangjelzés nélkül küld egy jelet a vevőegységnek a műszer. - Én tényleg nem értem az embereket, hogy lehetnek ennyire kegyetlenek és önzőek - fakadok ki elkeseredve. - Vagy tízpercnyi sétára… - szakítom meg nézelődéssel a mondatot, hogy betájoljam magam az utcai viszonyokhoz - abba az irányban - és elmutatok délnyugatra. - Az emberek miért nem képesek normálisan felmérni, hogy képesek-e gondoskodni egy másik élőlényről? Miért dobják ki a családtagjukat? - keseredek el teljesen, de a felháborodás is tisztán kivehető a hangomból. Én biztos, hogy családtagként kezelném, mint azon ismerőseim, akiknek van állatuk. Örülnék, ha tudna válaszolni, de túl sok reményt nem fűzök hozzá, hiszen Ő sem biztos, hogy tudja az okot, inkább a következményekkel találkozik.
Élodie elővesz egy tubust és valami furcsa színű krémet nyom ki belőle, amit a blöki egyből lenyalogat. - Pedig még az egyik szendvicsemet is megette - mosolyodok el kedvesen, hogy még éhes. Illetve, lehet, hogy fontos infó is, hiszen, ha régen nem evett, akkor nem biztos, hogy egyszerre sokat kéne ennie, legalább is embereknél erre figyelni kell, mert nálunk halálos is lehet. - Van valami baja? - érdeklődök az elvégzett vizsgálatok eredményére vonatkozóan.

Válaszára csak kedvesen elmosolyodok, mert valahol sejtem, hogy a nagy átlag nem értékeli eléggé az állatmenhelyek munkáját, ami nagyon szomorú, legalább is szerintem.
Figyelmesen hallgatom, ahogy arról beszél milyen régóta ez az álma. Ha kicsit belegondolok, akkor viszont nekem is be kellene ismerni, hogy ez tőlem mindössze talán csak azért áll kicsit távol, mert nagyon a lelkemre venném, ha ennél a kutyusnál, ami nálam van, rosszabb állapotban kerülne be egy kisállat. Szerintem, az ilyen helyeken meg kell tanulni távolságot tartani, ami nekem nem menne. - Ha őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy nem igazán értem, hogy azon szervezeteket, akik segítenek másokon, legyen az állat vagy ember, miért nem támogatja az állam. Ha nem is feltétlen pénzzel, akkor munkaerővel vagy bármivel. Jobban oda kellene figyelniük a saját rászorulóikra. De azért örömmel tölt el, hogy vannak olyanok, mint Te, aki próbál segíteni ilyen kis védtelen élőlényeken - mosolygok rá szívből, mert valóban nemes feladatot csinál. Sajnos kevés az olyan ember, aki stabil pénzügyi háttérrel rendelkezik és még szíve is van, hogy gondoljon másokra is, és ne csak a saját kényelmét részesítse előnyben.
Szomorúan hallgatom a tapasztalatait, amit valahol én az önzőség mellett a felelőtlen gyereknevelés és az iskolai rendszer számlájára is írok a rossz. Rossz felé halad a világ. - Szomorú, hogy a szülő sem képes felfogni, hogy a kisállat is egy élőlény, aminek ugyan úgy gondoskodás kell, mint a gyereknek. Értem én, hogy a gyereknek kell valamennyi tér, hogy felfedezze a világot és kipróbálja magát minél több helyzetben, hogy megismerje önmagát, de a szülőnek nem az lenne a dolga, hogy irányítsa is őket és szükség esetén megállítsa őket vagy korlátokat húzzon fel? - jön tőlem egy újabb költői kérdés, bár valószínűleg ebbe én látok bele legkevésbé. Én öt évesen elveszítettem a szüleimet, utána pedig árvaházban voltam, ahol próbáltak korlátokat felállítani, de mi mindig feszegettük őket, és gyakran sikerrel hágtuk át őket, bár az is tény, hogy nekünk soha senki nem magyarázta el a veszélyeket, csak a tiltások maradtak. Megtanultuk a saját kárunkon, hogy mit miért nem szabad, valaki előbb, valaki később.
- Értem - mosolyodok el a válaszán. Tisztában vagyok vele, hogy a kutyáknak más ételek tesznek jót, más a tápanyagigényük, de ez nem mindig jut el a tudatomig.
- Ezt örömmel hallom - nyugszom meg, hogy talán nincs semmi komoly baja. - Egyéként ő talált rám - mosolyodok el ismét. - Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki követ, és akkor láttam meg - mesélem a történteket. - Viszont a bolhákról jut eszembe, a lakótársam lehet, kitekeri a nyakamat, ha vérszívókat hazaviszek haza. Tudnál segíteni, hogy potyautas nélkül tudjak távozni? - érdeklődök kicsit gondterhelten. Még nem voltam bolhás eddig, de nem szeretném most elkezdeni, mert tudom mennyire nehéz tőlük megszabadulni. Jó lenne, ha nem lennék fertőző forrás.

Figyelmesen hallgatom, ahogy a meglátásairól beszél, de én sötétebben látom a világot, talán a múltam miatt, de ez most lényegtelen. Viszont nem akarom még Őt is besötétíteni a gondolataimmal, így nem osztom meg vele, hogy szerintem nem arról van szó, hogy nem érné meg nekik, hanem, hogy az kevesebb visszhangot kapna a sajtóban, mintha a világ más tájain segítenek és nem a sajátjukon, a sajátjaikon. - Az önkénteseknek néha könnyebb, talán a saját lelki békéjük miatt, ha nem érintkeznek a sérült, elhagyatott lényekkel, hanem csak pénzzel támogatják őket, ami azért sokaknak jól jön. - Közben viszont elgondolkozok az apró részleteken, amiket tapasztalok és, amiket megoszt velem. Ismerős egy kicsit a hangja, bár még személyesen nem találkoztunk, és van pénze jótékonykodni… lehet, hogy Ő Élodie Dubois? Általában a zenéket én hallgatom, és nem nézem meg a hozzájuk tartozó klipeket, felvételeket, így arcról ritkán ismerem fel az énekeseket/énekesnőket.
Ahogy ismét kezdek átváltozni a sötétség hercegnőjévé, rá kell jönnöm, hogy Élodie sokkal jobb ember, mint én. - Bízom benne, hogy Te látod jól a világot, és csak a negatív dolgokat fújják fel a közösségi oldalakon és a médiában, hogy legyen mit kivesézni - mosolygok rá szívből, és tényleg szeretném, ha Neki lenne igaza. - Remélem, hogy egyre több örökbefogadó lesz, és egyre kevesebb az, aki kidobja a kisállatát - fűzök még hozzá ennyit. Most nem igazán akarok abba belemenni, hogy a világ változhatna annyira, hogy a szülőknek több ideje legyen a gyerekükre/gyerekeikre, és ne így kelljen kompenzálniuk.
- Néha az elárvultaknak elég egy kedves pillantás, hogy reménykedni kezdjenek egy jobb jövőben, ahol szeretik őket - és észre sem veszem, hogy úgy fogalmazok, hogy az emberekre is vonatkozik, mert túl sokszor ringattam már magam az életben hamis reménybe a múltban, amit a valóság kegyetlenül össze is tört. - De örülök, hogy annak a kutyusnak boldog élete lett végül - mosolygok fel rá, hiszen eddig azt figyeltem milyen ügyesen adja be neki a gyógyszereket, amit sok kutyus és cica alig vesz be. - Zseniális, hogy mennyire sokoldalú vagy - próbálok dicsérően a szemébe nézni, már amennyiben ő is visszanéz rám, gondolva itt most a kutyákkal való bánásmódra, az éneklésre és a zenélésre, bár nem biztos, hogy ő is érteni fogja, hogy mire gondolok.
- Persze - fogom meg a kis négylábút, és figyelem, hogy most mi következik. Egy pillanatra még a hátamon is végig szalad a hideg, ahogy belegondolok abba, hogy egy egész menhelynyi állat lefertőződik akár parazitával, akár más betegséggel. - Ebbe inkább bele sem gondolok, mert az valami elképzelhetetlen kegyetlenségnek tűnik - ahogy vakarózna, szenvednek a fizikai dolgok miatt is a lelki sérüléseik mellett. - Én fújjam be? - kérdezek rá értetlenül, ahogy átveszem a sprayt, mert nem a feliratára koncentráltam eddig, hanem a beszélgetésre, valamit sikerült úgy megfognom, hogy csak a kullancsok és bolhák képe látszik, amiket a „Várakozni tilos” táblára hajazó piktogramban helyeztek el. Így meg sem fordul a fejemben, hogy talán nekem szánja.

Ahogy hallgatom őt, kezdek rájönni, hogy van abban valami, amit mond. De én is, és általában az emberek önzőek és gyakran irigyek. legalább is a tapasztalataim szerint. Összehasonlítják magukat másokkal, és csak azt látják, hogy a másiknak van valami olyasmi az életükben, ami nekik nincs, de nem veszik észre, hogy nekik mijük van, ami a másiknak nincs. És ha innen nézem, akkor én is szerencsés vagyok, hiszen van egy olyan családom, akik nagyon szeretnek, és akiket én is nagyon szeretek, még akkor is, ha nincs közöttünk vérszerinti kapocs és most egy másik városban élek. - Igazad van, nem kell vagy legalább is nem kellene nagy dolgokra gondolni - mosolyodok el.
- Örülök, hogy tudtam ötletet adni, sőt lehet, hogy utána is tudok kérdezni néhány suliban, hogy érdekelné-e őket, vagy adhatok néhány iskolanevet most is elérhetőséggel, akiknél már én is tartottam környezetvédelemről órát - ajánlom fel neki a segítségemet ebben a témában. Ki kell nyitni a gyerekek látómezejét, és erre a tanárok nem mindig elegek. Meg egy rendhagyó óra jobban felhívja a figyelmüket, főleg, ha nem a tanár tartja.
- Nem feltétlen csak erre gondoltam - sandítok rá mosolyogva, miközben akaratlanul is körbetekintek a helyiségben, de többet nem mondok. - Az pedig teljesen érthető, ha nem végzel olyan beavatkozást, ami már inkább összetett orvosi feladat. - Itt pereskedés valószínűleg nem lenne, ha baj történne, mint az emberek gyógyításánál, de a lelkiismerete nem hiszem, hogy hagyná nyugodni.
- Igen, de ők nem rohannak segítségért, mint az emberek, így nehezebben is kapnak időben segítséget - húzom el egy picit a számat, mert már egy szúnyogcsípés is kegyetlenül tud viszketni. A fejtetűt eddig még megúsztam, így arról nincs tapasztalatom, de nem is szeretnék.
Furcsállva nézek rá, amikor elkezd nevetni, és érzem, hogy valamit nagyon félre értettem, és egészen addig rá sem jövök, amíg el nem árulja. Viszont utána én is elkezdek nevetni lényegében saját magamon. Majd, amikor a kiskutyára téved a pillantásom, aki félredöntött fejjel néz ránk, szinte látom rajta az értetlenséget. Szegénynek fogalma sincs, mi folyik körülötte, és hogy „ezek ketten körülöttem mit csinálnak most”. Én pedig megsimogatom kicsit a buksiját, mintegy megnyugtatásképpen, hogy nem csinált semmi rosszat, hanem nagyon jól viselkedik. - Köszönöm! És bocsánat, kicsit elkalandoztam - szólalok meg, amikor abbahagytam a nevetést. - Akkor őt rád bízom - nézek a kisállatra - én meg lekezelem magam, csak, hogy haladjunk - ő biztos ügyesebb, mint én lennék, és amúgy is a gyors és hatékony munkát részesítem előnyben. Tehát minek arra várni, amíg én elszerencsétlenkedek először vele, aztán magammal. Majd úgy fordítom a flakont, hogy el tudjam olvasni a használati utasítást. - Ilyet egyébként hol lehet beszerezni? - érdeklődök, hiszen sosem lehet tudni mikor fog jól jönni ez az infó.

Kicsit meglep a lelkesedése, amit egy ilyen egyszerű dolog váltott ki belőle, mint néhány iskola elérhetősége, ahol befogadóak a külsős előadókra. - Tényleg - erősítem meg. - Igazán nincs mit! Én örülök, ha lesz haszna az előadásoknak, és ezzel kevesebb kisállat kerül az utcára - mosolygok rá. Közben előveszek egy papírt és tollat a táskából, valamint a telefonomat a zsebemből. - Fel is írok néhány iskolanevet, címet és telefonszámot, meg, hogy én kivel beszéltem ott - tájékoztatom, hogy éppen most mit is csinálok. - Viszont lehet, hogy lesz néhány hely, ahol átirányítanak másik kapcsolattartóhoz - nézek fel rá a vizsgálóasztalon történő irkálásomból, amikor felírom az első iskola adatait, és ott kapcsolatnak egy biológiatanár van feltüntetve. Nem biztos, hogy ebben a témában is ő a kompetens.
[color=#2A99D9]- Igaz - értek vele egyet. - Ha olyat csinálsz, amit szeretsz, akkor az tűnjön bármennyire kimerítőnek mások számára, valahogy nem fogod érezni - mosolygok rá. Én sem érzem kimerítőnek a táncot, legyek előtte bármennyire is fáradt, vagy túlterhelt az előtte lévő időszakokban.
- Kellene minden kisállat mellé adni valamilyen tájékoztatót, hogy mikor mit kell csinálni, hogyan kell gondozni. Sajnos az emberek sokszor nem veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek, viszont lehet, ha kézhez kapnák, akkor elolvasnák - jegyzem meg. Egy avatatlan könnyen elveszik a rengeteg infóban, és nem lehet biztos benne, hogy mi igaz és mi nem. Viszont, ha mondjuk, a kutyus mellé kapna egy „leírást” akkor kevesebb hibát követne el. De ezt persze lehet, csak én látom így.
Miközben próbálom a kapott sprayvel elűzni az összes „potyautast”, figyelmesen hallgatom, hogy hol is tudok ilyet beszerezni, és mire kell figyelnem. - Köszönöm az infókat! - hálálkodok. - Igen, sajnos azt szoktam tapasztalni, hogy hiába van a márka, néha egy „no name” termék sokkal hatásosabb és még jóval olcsóbb is - húzom meg egy kicsit a számat. - Lehet, hazafelé veszek is, „biztos, ami biztos” alapon - gondolkozok hangosan. Ezeket az élősködőket addig kell „fülön” csípni, amíg még az elején vagyunk a dolognak.
Felcsillan a szemem, amikor bejelenti, hogy végzett, mert örülök, hogy a kutyus a gyógyulás felé veszi az irányt. - De - veszek egy mély sóhajt kissé szomorúan. - Nagyon szeretem a kisállatokat, de alig vagyok otthon, és szerintem kiszúrás bármilyen állattal, ha egész nap egyedül van egy kis lakásba bezárva. Ez már szerintem kimeríti az állatkínzás fogalmát - fejtem ki a véleményemet, és szomorú szemekkel nézek az előttem lévő kiskutyára, mert tényleg nagyon aranyos, de velem egy nagyon rossz gazdit kapna. - Remélem, nem én vagyok a legjobb jelölt, mert az nagyon rossz lenne - nézek Élodie-ra kicsit kérdő tekintettel. - Áltagosan mennyi kisállatot fogadnak be? Vagy neki mennyi az esélye? - érdeklődök csendesen. Nem vagyok biztos benne, hogy felkészültem a válaszra.

Most rajtam a sor, hogy meglepődjek, és ennek hangot is adok. - Ez nagyon szuper! Azt hiszem ezzel is jóval megelőzitek a többi helyet - mosolygok rá. - Szerintem mindenhol így kellene csinálni. Mert igaz, hogy sok forrás van, de volt, hogy teljesen más témában ugyan, de rengeteg forrást találtam, de felét sem tudtam használni arra, ami nekem kellett, és nagyon fals eredményem lett miatta, bár még időben megtaláltam a megfelelő forrást - húzom el egy kicsit a számat. - Egyébként mennyire veszik igénybe a segítségeteket az új gazdik? - kérdezek rá kíváncsian. Érdekel, hogy mennyire kérik a segítséget a biztos forrásból az emberek.
- Több előrelátás kellene az embereknek - értek egyet vele, amikor örömét fejezi ki, hogy én látom a korlátaimat az állattartással kapcsolatban. Amikor még Tíonál laktam Washington DC-ben, jobb helye lett volna egy kiskutyának, mert volt, oké, még mindig van, egy kis kert is, de akkor is magányos lett volna, mert hiába voltunk ketten, alig voltunk otthon. Itt New Yorkban pedig még annyi szabadsága sem lenne nálam, mert egy kis bárházi lakásban élek, egy emeleten. - Szia! Sok sikert a jövőben, remélem hamar szerető otthonra lelsz! - búcsúzom a kutyustól, és még egyszer megsimogatom a buksiját. Tényleg tünemény, de erősnek kell lennem, és nem szabad hazavinnem.
Figyelmesen hallgatom a tapasztalatait, és elszomorodom, hogy sok kisállat nem talál gazdit évekig, bár nem kellene, hogy meglepjen, hiszen ezt valahol tudtam. - Remélem, hogy igazad van, és gyorsan elviszik - nézek Élodie szemébe reménykedve. - Kár, hogy egyébként nincs olyan szervezet, akik legalább néha tartanának bemutató jelleggel, ingyenes oktatást, hogy hogyan kell képezni a kutyákat - jut eszembe egy ötlet. Ha tudnám, hogyan kell nevelni a kutyákat, és még időm is lenne ilyenre, akkor lehet, összefognék egy ilyen menhellyel, vagy többel, és ingyenesen tartanék oktatásokat.
- Neked egyébként van kisállatod? - jut eszembe a kérdés hirtelen. Persze lehet, hogy ő is úgy van vele, mint én, hogy szereti őket, de tudja, hogy nem tudna vele foglalkozni.

Sajnálattal hallgatom, hogy valóban ekkora nehézségekkel küzdenek a menhelyek, hogy a fennmaradásuk mások jóindulatától függ. Ennek pedig az egyik járulékos hátránya, hogy nincs kapacitásuk bő útmutatást adni az örökbe fogadóknak. - Ezt tényleg öröm hallani, hogy innen azért olyan gazdik kapnak kisállatot, akik valóban érdeklődnek a felelős állattartásért - mosolyodom el. Őszintén aggódtam, hogy esetleg az örökbe fogadók is olyan felelőtlen magatartást tanúsítanak, mint a korábbi gazdik, de jó, hogy tévedtem.
- Köszönöm, egy kis vizet elfogadnék - mondom hálásan. Igaz, hoztam magammal, de nem eleget, mert már elfogyott.
- Jó, hogy Ti tudtok velük így is foglalkozni egy kicsit, de lehet, hogy tévedek, de szerintem, egy kutya, macska is elfelejti a tanultakat, ha nem foglalkoznak vele megfelelően, így maguknak a gazdiknak is meg kellene tanulniuk tanítani az állataikat - gondolkodok hangosan, miközben követem őt az irodába. Ezzel most nem őket akarom kritizálni, még véletlenül sem, de lehet, hogy kárba megy az ő erőfeszítésük, ha az új gazdi nem tudja, hogyan kell oktatni egy kisállatot. - Volt egy régen egy haverom, akinek volt egy kiskutyája, és mindig azt mondta, hogy nagyon buta, de egyáltalán nem volt az, mert a pacsi alapjait pár perc alatt meg tudta tanulni tőlem, csak a csaj sosem foglalkozott vele igazából. Mármint, megetette, megitatta, levitte sétálni, elvitte orvoshoz, stb., de sosem tanította - mesélek el egy személyes tapasztalatot. - Szerintem sok gazdinak egyszerűbb, könnyebb butának titulálni az állatát, mint hogy rendesen megtanulná tanítani - húzom el a számat, de közben várom a véleményét, hiszen én azért jóval kevesebb állattartóval találkozok, mint Ő, így nincs kizárva, hogy ez a kivételes (rossz) példa.
Figyelmesen hallgatom a lelkileg sérült állatokkal kapcsolatos megfigyeléseit, tapasztalatait, és egyet kell vele értenem. Amikor pedig hellyel kínál el is foglalom az egyiket, mármint leteszem mellé a táskámat. Miközben elveszem a poharat, és elindulok a víz felé, hogy töltsek bele, annyit, amennyi nekem szükséges. - Ez nem meglepő, hiszen ugyan olyan lelki sérüléseket tudnak szerezni, mint az emberek, ha rosszul bánnak velük. Embereknél is sok idő, mire kigyógyulnak egy-egy lelki sérülésből, már, ha kigyógyulnak, és, ha az állattal nem foglalkoznak az igényeinek megfelelően, akkor ők sem gyógyulnak meg. Bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy mindig betegek maradnak, és ezért folyamatosan figyelni kell rájuk attól függetlenül, hogy mennyire veszik figyelembe a gondozásnál a megváltozott igényeiket. Bár lehet, hogy tévedek - teszem hozzá ismét, mint egy választ várva, mert azzal tisztában vagyok, hogy az állatoknak is ugyan úgy lehetnek lelki sérüléseik, de azt már csak tapogatom, hogy ők mennyire sikeresen gyógyulnak fel belőlük.
Nem lepődök meg túlságosan, hogy neki is van kisállata. - De tündéri - érzékenyülök el a képe láttán. - Szegényke, de nálatok legalább a lehető legjobb kezekbe került - mosolygok Élodie-ra kedvesen. - Lehet tudni, hogy mi történt vele, vagy örök rejtély marad? - érdeklődök kedvesen.