Soha nem voltak nagy elvárásaim a kávéval szemben; az utóbbi időkben mindössze annyi, hogy ha vastagkeretes szemüveget és idiótán beállított hajat vagy arcszőrzetet reprezentáló árnyék-figura a logó, messziről elkerülöm, ahogy mindazon helyeket is, amelyet „instagram-pozitív” jelzővel illetnek. Ez meglehetősen leszűkítette a lehetőségeket, annak ellenére is, hogy ebben a városban minden második sarkon kávézó áll. Hogy a Spiegel hogy volt képes fennmaradni viszonylag nyugisnak és elérhető árúnak, mégis minőséginek az évek során, azt talán a tulaj se tudja igazán; mindenesetre, alig egy saroknyira az East Houston Streettől, a 1st Avenue és a keleti második utca sarkán, itt áll ez az élő legenda. – Mit hozhatok? Felocsúdom a bámulásból, és a mellém lépő kövérkés, de nagyon lelkes és széparcú pincérlányra nézek. Egy pillanatra majdnem el is feledteti velem, hogy jelenleg utálom az életet. – Öm… Még egy kávét. És ezt a szendvicset – mutatok rá a menün lévő egyik, igencsak méretes és mindennel megtöltött hamburgerszerű építményre. – Menüben? – Akár. – Tudja, itt nem szabad dohányozni. Kérdőn billentem oldalra a fejem, aztán rájövök, hogy a mutató- és középsőujjam között fogott cigarettaszálra gondol. – Nem gyújtottam meg, szóval nem dohányzom. És ezzel a megszólalással valószínűleg leírtam magam a mosolylistájáról. Helyes; a végén még meggyőzött volna, hogy jó napom van. Az a nap, ami hajnali négykor kezdődik (hiszen akkor jött a hívás), messze nem lehet jó. Míg a kávémra várok, megint az utcát kezdem figyelni; a saroképület mindkét oldala tele van padlótól plafonig üvegfelületekkel, én pedig az egyik oda csúsztatott asztalt foglaltam le. Tíz óra örül járt az idő, a külvilág már fényárban úszott, az utcák pedig csak némileg voltak tömve; a legtöbben már dolgoztak, és még fogalmuk sem volt arról a botrányról, ami biztos, hogy hamarosan napvilágot lát. Minden hasonló esetnél, ahol megjelenünk, hírzárlatot szoktunk elrendelni, de a sajtó hiénái mindig megtalálják az utat a kordonok mögé, így vagy úgy. A különösen nagy szenzációknál pedig, amilyennek ez is érződött, amint szagot fognak, aludni sem hagynak majd; nem csak a két órás alvás végett, de még előre is fáradt vagyok. Aztán látom belépni Stellát az üzlet ajtaján, és kissé felemelt kézzel intek neki, hogy biztosan megtaláljon a félig teli kávézóban. Felállok, mire odaér, és a székére mutatok. – Gondolom, ennél általában menőbb helyekre jársz, de tudod… Az imidzsem még ezt is megszenvedi – közlöm vele vigyorogva köszönés helyett; azután ülök le, hogy ő is helyet foglalt. – Bocs, hogy elszakítalak a munkádtól, az íróid most biztos fej nélküli csirke módjára szaladgálnak… De unatkoztam. Bárcsak ez lenne a valódi ok. Addig kell húznom a dolgot, míg a korábban látott pincérlány jön, hogy felvegye az ő rendelését is; ösztönösen rakom a számba a cigarettát, de amikor csúnyán néz rám, csak felemelem a kezem. Nincs meggyújtva! – Szóval… Mit szólnál, ha azt mondom, hallottam egy elég durva sztoriötletet? – vonom fel a szemöldököm. Megvárom, míg a lány elmegy, aztán felkönyöklöm az asztalra, látszólag szórakozott könnyedséggel. Valójában imádkozom, hogy ne legyen igazam. – Szóval… 2001 szeptember 11. Az áldozatok között van egy kutyás kereső, aki a romok közt próbál túlélőket találni; ugyanis, mint az a könyvből nyilvánvaló, nem csak a gépek csapódtak be, de ezzel párhuzamosan a belső szerkezetet gyengítő bombák robbantak fel. Az egyik ilyen bomba gyártója és felrobbantója öli meg a keresőt, amikor az felismeri őt, mint potenciális fenyegetést jelentő személyt a rendőrség listájáról. A fickó elmenekül; ezek mellett, minden évben, az iszlám Áldozati ünnep alkalmával sajátságos módszerrel áldoz Allahnak: kecske vagy bárány helyett szüzekkel. Az egyetlen, akinek ez feltűnik, az évente ismétlődő munka, egy briliáns nyomozó Manhattanből; csakhogy bizonyítékot nem talál, a gyilkosságok nagy része más módszerrel követődik el, és Ő az egyetlen, aki összeköttetést lát. Úgyhogy ugorjunk kicsit közelebbre: a 2010-es években meggyilkolják a már nyugdíjazott nyomozót; egy ismerős módszerrel, ugyanazon a helyen és ugyanazzal a módszerrel, amivel alig pár hónappal korábban egy tizenhat éves lányt. – Széttárom a kezem, és idegesen kezdem morzsolgatni a cigarettából kiszedett szűrőt. – Mit szólsz?
Ha elfoglalt példánya vagy az itt rohangáló barmoknak az a minimum, hogy két telefonnal rendelkezel. Vagy legyen dual SIM képes készülék, az mindegy, de akkor is keress valakit aki ügyel rá, hogy a megfelelő listán lévő emberek a megfelelő csengőhangokon csörögjenek és ezt vésse is az eszedbe, így nem futsz bele olyan hívásokba, mint én most. Nem tudom, komolyan nem tudom miért nagy kérés, hogy ez pontosan legyen vezetve. Philippe, az egyébként szószátyár és kályha-meleg ingatlanosom Párizsból, már 4:53 perce ecseteli nekem, hogy miért jobb idén lakásba fektetni a pénzt és egyébként tök cuki garzont talált Párizs egyik romantikus szegletében, azon a listán van, akiket nem szeretem ha a semmiért hívogatnak. Megdörzsölöm a szemöldököm. - Philippe, mégis mi szükségem lenne nekem egy garzonra Párizsban? Nem járok oda olyan rendszerességgel, hogy beruházni kívánnék egy ilyenre. És egyébként is egyszerűen túl kicsi. - ez hihetetlen, komolyan. Úgyhogy nemesen egyszerűen lerázom, mert ezt nincs kedvem tovább hallgatni. Mert oda lyukadnánk ki - már megint - hogy egy ilyen nőnek mint én, kell egy lakás csak úgy, ha netán elege lenne a munkájából és a férjéből egyszerre. Ezt mindet értem és van is egy lakásom, de nem Párizsban, könyörgöm. Megnyomom a nullás gombot a vezetékesen - elavult szükséglet - és várom, hogy az, akit még úgy 30 másodpercig asszisztensemként tisztelhet a nagyérdemű, felvegye a telefont. - Louise kérlek mondd meg, hogy melyik részlete nem volt érthető annak az egyszerű kívánalomnak, hogy legyen rendben tartva a kontaktlistám? És miért kellett az elmúlt öt percemet arra szánnom, hogy baromságokat hallgassak Franciaországból? - néma csend és már magam elé is képzelem ahogy ott ül, a szőke fejében kavarognak a gondolatok, hogy de hisz ő már megcsinálta és akkor minden rendben volt. Nem csinálta meg. - De Mrs. Sartre én..megcsináltam és minden rendben volt. Kinek a hívása jött rosszul? - gagyog, nem is tudom miért vettem fel egyáltalán. Ja tudom, ismerem az apját és tartoztam neki egy szívességgel, nos 30 nap eltelt és nincs változás. Szívesség vége. - Philippe Lavre. Mond neked ez a név valamit? - kérdezem teljesen türelmes hangon, ő meg megint gondolkodva szuszog. Időhúzás és az én időm meglehetősen drága. - Az illusztrátor aki Wallard könyveinél segít. - rossz válasz, nagyon rossz. - Nem. Az Philippe Melca. - és leteszem a telefont, hogy e-mailt küldjek a HR-es pasasnak, miszerint keressen nekem egy alkalmas asszisztenst erre a feladatra. Szívességek nélkül. Mire eldönteném amit el kell, egy monogram villan fel a kijelzőn "BW". Ő legalább helyes hangon csörög ki. - Megbecsült és ritka alkalmak egyike, hogy rám emeled a telefont, így természetesen ott leszek. - mosolyodom el és elmormolok egy hálaimát amiért jókor húz ki a kirúgás végtelenül negatív felhőjéből. Majd megteszi a 2-es titkárnő, akinek meg is hagyom ezt az üzenetet. Relatíve hamar be is érek, ami ebben az időben nagy szó a városban, ugyanis már megint ledudál mindenki mindenkit a dugóban, ami elképesztően haszontalan cselekvés, mert attól még a sor nem fog haladni. Nem szoktam idejárni, de Belltől nem is várom el, hogy tudja miket preferálok, főleg mert nem tudom jelenleg pontosan mit szeretne tőlem. Nem nehéz kiszúrnom, a markáns arcvonások, az elmaradhatatlan farmere az inggel, hát mondjuk úgy, hogy nem pont kifutóra való darabok, de neki elnézem. Mondtam, hogy a zsaru-lét nem egy jó pályakép. Beszélhetek én... - Meglehetős fejlődés a legutóbbi street coffee-hoz képest. - vagy nem is tudom minek hívjam a park szélén ácsorgó lakókocsis kávést. Tagadhatatlanul jó volt amit kiadott, de az én imidzsembe nem ezek tartoznak bele. Jesszus, sznob lennék? - Igazából jó ürügy voltál ahhoz, hogy ne én rúgjam ki az asszisztensem, hanem valaki más. - vigyorgok vissza én is, azért még mindig hajlamos vagyok a nem kívánatos dolgokat hárítani. Csendes örömmel szemlélem a közjátékot a cigivel, hát rossz szokásai mindenkinek vannak, Bell meg...Bell. Úgyis fogást találna a szerencsétlen pincéren ha akarna, hogy miért is lenne neki ildomosabb itt rágyújtania. - Ha azt mondod, hogy könyvet akarsz írni most mondom, hogy nem vállallak. - felnevetek, mert egyébként kétlem, hogy erről lenne szó. Tudtommal nem dédelget írói álmokat, na meg a lehető legrosszabb kiscsibém lenne, ugyanis olyan makacs mint hét másik együtt így idő előtt szoknék rá a xanaxra. - Hallgatlak. - dőlök hátra és nem tudom, hogy ehhez inkább bort kéne innom, töményet vagy maradjak a citromos ásványvíznél. És hallgatom is, valóban. Valahol a felénél vonom fel a szemöldökömet. Most viccel velem? Ugyan túl a negyvenen már nem tökéletes a memóriám mindenre kiterjedően, de amit én promotáltam ki, arra azért szoktam emlékezni. - Ez valami vicc kívánna lenni? - dőlök hátra kényelmesen, ő meg lassan atomjaira bontja előttem azt a cigit és ennél fogva nem értem, hogy miért nem mondta, hogy menjünk ki egy kicsit? Vagy, hogy minek a pótcselekvés. - Ha dugsz valakit és író akar lenni ezzel, akkor közlöm, hogy ezt a történetet megírták már. A sikerét az hozta meg, hogy felfigyeltek rá egyes...toleranciát és világbékét hirdető csoportok, a főkaraktert pedig rasszistának titulálták. - nézek rá végül egy sóhaj kíséretében - Az író pedig Stephen Ward névre hallgat, jelenleg talán Tessalonikiben tömi magába a megengedettnél jóval több kokaint a 19 éves szeretője társaságában akit egyetemre járat. - keresztbe teszem a lábaimat - Szóval ki akarja ellopni a könyv témáját és eladni sajátjaként? - mert az nonszensz, nem tudom mi ez az egész, de úgy nevetséges ahogy van. Ugyan megengedett a ponyván belül is némi lopás, de ez teljesen történet átemelés és nem több. - Ezért hívtál ide? - hangomba belekúszik némi vád is, bár nyilván telefonon nem mondhatja azt, hogy dug valami magát írónak képzelő lánykát.
– Hé, az utcán tök jó cuccok vannak. Kávé, hot-dog, shwarma… Múltkor láttam egy egész jó kanapét – mondom vigyorogva. Nem kell sokat mélázni azon, vajon melyikünk is való elitebb körökből; úgy is mondhatnánk, hogy A hercegnő meg a kis csavargó, vagy mi is volt annak a mesének a címe. Nem tudom, de az biztos, hogy csináltak belőle ilyen Barbie-animációt, és annak idején Bailey imádta. Mára azt hiszem, inkább fennakad azon, hogy a Barbie-babák milyen igazságtalanul plántálják el az elérhetetlen testarányok elvét a kisgyerekekben, vagy valami ilyesmi. Igazából nem tudom, Stella családja pontosan mennyire gazdag, csak azt tudom, hogy mocskosul, és inkább megőrzöm az illúziót, miszerint még jóban is lehetünk, hiszen nem különbözünk annyira, mintsem a valós számokkal rontsam el. A bajszom alatt nevetve reagálom le a csípőből érkező beszólását. – Aucs. A mindezidáig jól titkolt írói vénám miatt aggódsz, vagy a dedikáláson a lehengerlő sármom végett? Szerintem jól mutatnék a borítón – somolygok. Ki kell használni a viszonylag humoros és könnyed bevezetőt, mielőtt ráborítanám a valóságot. Ezért is nem térek rögtön a tárgyra; ezért megyek bele ebbe a fura színjátékba, nem is egészen a pincérnő kedvéért. Hamarosan úgyis tele lesz minden a médiában ezzel a szarral, hiszen két „mi történt Brangelinával?” és „Kim Kardashian megint villantott!” cikk között valamivel tompítani kell az agyakat, meg a pavlovi reflexet az olvasók körében, mikor azt hallják: „borzasztó”. Sokan furának gondolják azt, aki szánt szándékkal lép az igazságszolgáltatás véres bűncselekményekhez tartozó ágaihoz, legyen az rendőr, nyomozó vagy épp kórboncnok, de ha bárki engem kérdez: az olvasók a legrosszabbak. Akik szeretik olvasni mindezt a szart, minél több, minél mocskosabb részlettel, és kívül persze, borzadnak, szentségelnek, ájuldoznak, de mélyen legbelül olyan ez nekik, mint a legmocskosabb drog. Lenézem őket, de igazából én is így vagyok vele. Undorító, mérgező tulajdonság; azt kívánni, hogy jöjjön valami nagy, valami szentségtörő és hatalmas ügy, ami az emberi hulladékok újabb mélységeit tárja fel előttem, holott azt hittem, már kiismertem mindent. Valami nagyon mély, nagyon sötét bugyrot elégít ki, mikor ilyen helyszínt látok. Érzem a vérszagot, és szinte vigyorogni támadna kedvem, ahogy egyre közelebb és közelebb érek a megoldáshoz… Most azonban Stella reakcióját várom. És nem okozott csalódást. – Mit gondolsz, kikkel járok én össze? Író-palántákkal? – horkantok, de azért egy halvány görbület ott ül a szám sarkában. Szeretem az éles nyelvét; és nem, bár kétségkívül vonzó nő, de még akkor se azért járok össze vele néha, mert szeretem elképzelni blúz nélkül. Ez ennél plátóibb; nem tudom, miért. Egy kicsit az őrsön lévő nőkre emlékeztet; egy kicsit Athenára, csak kevésbé pofaszaggató unalommal, egy kicsit Rodriguezre, csak kevesebb me importa un culo, hijueputa frázissal. – Stephen Ward, igen, Ő volt az – bólintok. Elfelejtettem a nevet; bár nem ez volt az egyetlen ok, amiért ide jöttem. Elvégre, végig nézhettem volna a könyvespolcomat is, mert előbb-utóbb eljutottam volna a megfelelőhöz. Épp Stella volt, aki ezt a könyvet ajánlotta nekem, az íróval egyetemben; szokás szerint iszákos, nárcisztikus seggfej, aki azt hiszi, ő szarta a spanyol viaszt, de azért a new yorki viasza sem rossz. Egész jó könyvei vannak, a főszereplővel pedig szinte azonosulni tudok, ami nem sokszor esik meg. Oké, az egész enyhe self-insert alapvetően elég taszító lett volna; ha nem Stella ajánlja, nem olvasom el. Az önbeteljesítő forradalom helyett inkább a társadalmi tabukat feszegeti viszont, és bár oké, a főhőse híresen amolyan Jack Bauer, amolyan cseppet modernebb Chuck Norris, aki az ég világon mindent is tud, belepaszírozott jó pár olyan tulajdonságot is, negatívumot, amitől reális lesz a figura. A gond viszont az, hogy úgy tűnik, nem csak engem fogott meg a könyv. – Tudom, hogy elég plágium-szaga lenne – bólintok elismerően. A pincérlány meglepő gyorsasággal hozza ki a kávémat és a szendvicset, bár utóbbi olyan forró még, hogy nem tudok hozzányúlni; de a kávéval szívesen égetem a torkom. Két kortyból le is húzom. – De azt hiszem, emiatt majd a New York Timest kell beperelnetek majd. Meg a Wall Street Journalt. Meg kábé az összes többi lapot, mert futótűzként fog terjedni a sztori, ha napvilágra kerül, és a hiénák átlagos sebességét ismerve… – a karórámra pillantok – Nagyjából tíz, legfeljebb tizenhárom óránk lehet. De gyanúsabb, hogy nyolcnál is kevesebb. Tudom, hogy ebből nem sokat ért, de mégsem boríthatom rá az egész sztorit csak úgy. Nem azért, mert kiakadna a plágiumon; hanem mindketten nagyon is jól ismerjük a történetet, azt is, hogy hogyan kezdődött, de méginkább, hogy később mi lesz. – Tudod, ez már a negyedik kávém ma. Nem, nem is, az ötödik. Tudod, miért iszok ennyit? Nem, nem azért, mert sötét, mint a lelkem – vigyorodom el, és kinézek a hatalmas üvegfalon. Odakint az emberek gyanútlanul járkálnak. Egyelőre. – Mert négykor keltem. Szar dolog, mi? Ezek a manhattani marhák, már bocs, legtöbbje azzal sincs tisztában, hogy az már reggelnek számít… Nem, ők kényelmesen alukálnak az ágyban még hétkor is. Esetleg felkelnek, ha edzeniük kell… Hívást kaptam. Hullát találtak a Central Parkban. – Ami önmagában egyáltalán nem volt meglepő; elvégre, ez a Central Park. Előveszem a telefonomat, ami hozzám képest meglepően új típus; néhány hete véletlenül beejtettem a vécébe az egyiket, és elég sok rá fér a pofámra, de egy kocsma budijában nem fogok a lefolyóban turkálni. Feloldom, aztán a galériában gyorsan kikeresek pár képet – Lilia mindig utálta, hogy ennyire közel tartom egymáshoz a holttestekről készült fotókat, meg a családi képeket, de nem tehetek mást. Megtalálom a mappát, amit kerestem, és az egyik képre kattintva, odatolom Stella elé az asztalon. Hagyok neki néhány pillanatot, hogy megeméssze a látványt; a szökőkútra keresztben fektetett deszka, amihez a fickó kezeit szögelték, a póz… Helyette is arrébb görgetek, más-más pozícióból fedve fel a beállítást (mert ez az volt), aztán a legutolsón azt, ahogy a kivágott nyelve helyére a jelvényét tömték. – Tudom, hogy ismerős… És hidd el: ez cseppet sem tréfa. – Megkocogtatom a telefon kijelzőjét. Ha ragaszkodik még hozzá, felőlem nézegetheti a részleteket, ellenkező esetben azonban visszasüllyesztem a zsebembe a készüléket. – Jerry DeFalco nyomozó. Huszonhat évet szolgált az NYPD kötelékében, ebből tizenötöt nyomozóként; néhány hónappal ezelőtt ment nyugdíjba. Az utolsó ügye egy tizenhat éves lány meggyilkolása volt; az utolsó lezáratlan ügy. A lányt Brigitte Greene-nek hívták, és fél éve ölték meg; gondolom, olvastad az esetet. – Tele volt vele az újság; és azóta is megoldatlan volt az ügy. – Ezért hívtalak ide. Tudom, hogy nem szabad feltételezésekbe bocsájtkoznunk, de… Emellett nem tudtam elmenni szó nélkül. Muszáj vagyok megkérdezni: van bármi okod feltételezni, akár rajongói levelekből vagy dedikálásokon történt esetleges incidensből, hogy létezik egy fanatikus Ward-rajongó, aki képes lenne ilyesmire…?
Kezdőlap
szóval nem dohányzom.
