Az irataimon a Patrick név szerepel, de ha bárki is Patnek mer szólítani, legalább az orrára koppintok (ha az cuki pisze, napbarnított és szeplős), rosszabb esetben az arcára csattintom a tenyerem. Szerencsére nem vagyok erőszakos típus, nézni is csak a drága öcsköst nézem, ahogy másokat püföl - illetve erre lelkesen biztatom is! Ez a bátyók dolga, nem igaz? Mintapéldány vagyok. Figyelmes és gondoskodó testvér. Vicces. Jófej. Laza. Nagy a hangom és kiállok azért, amiért kell. Ha ez a rendes kaja a menzán, akkor az. Ha a béna kislány, akit fellöknek a folyosón, akkor ő. Csapongónak tűnhetek, ez helyes következtetés. A családomon kívül nem sokak (értsd: senki) tudhatják maguknak a lojalitásom. Ez általában nem az ő hibájuk, tényleg nem vagyok valami ragaszkodó.
Nem, a lányokkal főleg nem. Anyu sem érti, miért van ez, ha már működik (chö, szuperál!) a műszer, megy a csajozás, a lányok mosolyognak... amikor távoznak és nem igen térnek vissza. Így megy ez, nincs mit tenni. Hiába próbáltak megváltoztatni már, hiába azok a sajnálkozó pillantások... Hazudni nem szoktam (szexért aljas dolog volna), szóljon ez mentségemül.
Ha pedig anyut már emlegettem itt (aki akkor kezdett el minket a legmélyebben megérteni, amikor mindketten elértük a férfikort), vessünk egy pillantást apára: a zenészemberre, csodás feleséggel és két jóvágású fiúgyermekkel. Túlzás lenne azt mondani, hogy ez minden, amit tudunk róla, de tény, hogy nem valami szoros a kapcsolatunk. Ha megkérdezed, csak megvonom a vállam, most azonban azt is elárulom, hogy ez az ő hibája. Túlságosan bratyizós, sosem mond nemet - vagy ha mégis, akkor már túl késő. Kételkedem benne, hogy egyáltalán van véleménye bármiről, ami nem a buliról szól... De valószínűleg sosem keveredünk olyan mély eszmefuttatásba, hogy ilyesmi szóba kerüljön. Hurrá!
Egyébiránt más fontos, közeli rokonról nem tudok. Amióta elköltöztünk, még az otthoni ex-szomszédokkal sem váltottam egy szót sem, ahogy a régi barátok is kikoptak az életemből.
A brit akcentusról meg csak annyit, hogy képes vagyok rá, néha elő is hozakodom vele, de csak a poén kedvéért. Fölényeskedőnek hangzik, sznobnak, aminek remélhetőleg első blikkre sem tűnünk. Igen, hangozzék ez bármilyen furcsán is, az Egyesült Államok sokkal közelebb áll hozzám, mint a valódi otthonom. Nem kell, hogy megértsd, egyébként is kicsi a valószínűsége, hogy erről komolyabban elbeszélgetnénk.
Vagy legalábbis, hogy emlékeznék rá másnap.
Imádom az embereket, szóval amikor csak lehetőségem van rá, társaságban vagyok. Kai azért érezheti, hogy folyton a nyakában lihegek, mert éppen erről van szó. Ha pedig egy picit még iszom is, nagyon valószínű, hogy mindenkivel váltok legalább három szót (ami tarthat akár három óráig is) a százfős buliban is. Nevekre sajnos nem emlékszem olyan jól, mint arcokra, bár sokszor elmosódott emlékképek maradnak csak meg, barna vagy éppen vöröses fürtök... Annál bosszantóbb, amikor az egyébként segítőkész (dehogyis az) öcséd sem hajlandó ezeket az ködös képeket megfejteni veled. Pedig hallucinogénekkel nem élek! (Persze, ne aggódj, öcsipók, anya úgyis kiszedi belőled, ha nekem nem is akarod elmondani. Ble!)
Sértődékenyt és bosszúállót imádok a legjobban játszani, pedig valójában egyik sem vagyok. (Ez a titkom, sss!) Megbocsájtó és rugalmas igen, támogató és makacs - habár kitartó? Semmiképpen.
Khm, szóval, gondolatbeli ujjropogtatás és tenyérdörzsölés pipa. (Valójában már egy perce megvan, és nem akarok úgy ülni itt, mint valami fukar manó, aki fizetséget vár, szóval csak gondolatban folytatom.) Kezek a klaviatúra fölött, így ni, az ujjaim pedig már tolják is a bugit...

Ha mélyre akarunk ásni, magunkban is mélyre kell ásni. Márpedig azt megtippelni sem tudom, mi lehet mélyebben, mint a szüleim és a velük való kapcsolatom. A családom olyan réteges, akárcsak egy vöröshagyma... Kezdjük hát ezt a kellemetlen hámozást!

Amikor csak ránk nézel, a majdnem tökéletes amerikai családot látod: házas szülők, tehetősek, szép lakás, nagyváros, két fiú (csak azért majdnem tökéletes, mert egy lány hiányzik), akik egyébként jóképűek, sportosak és megnyerőek (még ha a bátyj jó sokat le is nyúlt a közös kasszából, az öccsnek is jutott ez-az).
Ha jobban figyelsz, láthatod, hogy mindenki irtó laza. Majdhogynem közös titkos kézfogással köszönünk, de mindenképpen "csá" az odabüffentett legkedvesebb üdvözlés, és(!!!) ezen senki sem rág be. Ennyire jófejek vagyunk. A cipődet azért le kell venned, ha belépsz a kecóba, de ez talán nem akkora falat. Hiszen a srácok úgy járnak-kelnek, ahogy akarnak, és anya még büszke is rájuk, amikor a múlt esti hódítást mesélik!
Ez utóbbiról a következő lépésben persze kiderül, hogy nem büszkeség, hanem kíváncsiság. Kíváncsi a gyerekeire, mindenre, aminek szexhez van köze, és legjobban arra, milyenek is a mai fiatalok. Hiszen anya nagyon is élénken emlékszik, milyen volt lánynak lenni, a felelősség és az Élet előtt, de (spoiler) azt egyik rétegből sem tudjuk meg, megbánta-e az élete alakulását.
Nagyon szeretem anyát. Az egész hóbortos stílusát, a gyümölcsös gumit, amit rendszeresen utánam dob, mikor kitrappolok az ajtón, a sztorijait, és azokat a viccesen komoly beszélgetéseket, amikbe néha (akár becsiccsentve) keveredünk. Anyás gyerek vagyok, rá is ütöttem.
Kai inkább apára hajaz: laza, de akkor sem nagydumás. … Na jó, ennyi minden a hasonlóságuk. Apára egyikünk sem igazán hasonlít, hiszen ő egy rocksztár. Vagyis, sajnálom, khm: A Rocksztár. Kölyökkoromban ez volt a legmenőbb dolog az életemben, a haverjaim ismerték a dalait, a hangszereit, amik otthon sorakoztak. Remegtek a tudattól, hogy a gyereke vagyok, én pedig ki is használtam ezt a fényt. Apa megtanított, hogy a problémák egy részét ököllel, más részét felejtéssel lehet a legjobban megoldani: sosem láttam igazán idegesnek. Valószínűleg a fű az oka. Szóval apával okésan vagyunk, de nem jellemző, hogy kikérném a véleményét bármiről is, mivel kételkedem benne, hogy lenne. Nagyrészt a múltban él. Anya meg hagyja. (Tulajdonképpen a semmilyen kapcsolatunk megmagyarázható azzal a bizonyított ténnyel, hogy egy ember életében a legelső három hónap a legmeghatározóbb - ennek pedig apám nem volt része.)
Ez tehát az én rétegem. Így látom őket, a közvetlen őseimet, akik neveltek és etetnek a mai napig. ... El is fogyott a lelkesedésem a lelkem további boncolgatása előtt.
Have a break, have a KitKat.

Nos, a szülőkről ennyi, vegyük elő az öcsköst! Mondhatni, hogy a kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de ugyan már, ki emlékszik egyáltalán azokra az időkre? Még mindkettőnk nyála folyt, de az övé persze undorítóbb volt. Bőgött is. Rengeteget. Idővel szerencsére szobatiszta lett, én meg megmagyarázhatatlan örömömet leltem abban, ahogy alvás közben bámulhattam. (Megmagyarázhatatlan? LOL. Úgy értem, repestem, hogy csönd volt végre!) Újabb hepehupát jelentett, mikor az én játékaimra pályázott, de lelkem tiszta, miután (ököllel) tisztáztuk, hogy micsoda kié is igazából, már nem voltam olyan nyűgös. (Tényleg nem vagyok erőszakos, a tesós helyreigazítás minden háztartásban megfér, legalábbis, amíg az idősebb győz...)
Idővel mintatesókká váltunk. Komolyan, ha láttál már igazán jó filmet a testvériségről, vagy olyan vicces sztorit, amire azt mondtad volna: "fhu, fiútesók" - akkor neked nem is kell tovább magyaráznom. Nyertél! Apa (mondjuk úgy) hiányosságai miatt nagyobb felelősséget érzek az öcsémért, mint azt korábban gondoltam volna, de szerencsére ez nem jelent emberpróbáló feladatot. Jó vagyok benne... Meg Kai is elég rendes kölyök. Inkább bajra kell csábítani, mint visszafogni tőle, ami néha egészen kiábrándító...

Rólam pedig... (Inkább videót kéne készítenem, hogy ne kelljen leírnom: sóhajtok és a szememet forgatom.) Be kell vallanom, egyáltalán nem szeretek tanulni. Csöppet sem. Halál unalmasnak tartom a padban ücsörgést, miközben annyi izgalmasabb dolgot lehetne csinálni. Nem meglepő, hogy sok probléma volt velem... lányok haját festettem be szövegkiemelővel, harci hajókat hajtogattam a matekfüzetből, kiszíneztem az irodalomkönyv unalmas ábráit. Na jó, a verseket szerettem, de ezt egy tinédzser sem vallaná be. Soha. A lényeg, hogy mivel nem szeretek tanulni, nem is akartam több évet erre fecsérelni, az érettségi után szakmát akartam szerezni és dolgozni, hogy a magam ura lehessek. (Ekkortájt jöttem rá, hogy apa nagyon jófej, de valahogy csak nem stimmel vele ez az egész.) Gondolom, attól sem esik le az állad, hogy fogalmam sem volt, mit szeretnék csinálni életem végéig. Mivel otthon az öcskössel mindig lelkesen bütyköltük a járgányokat (bár nem értettünk igazán hozzá), gondoltam, ez jó alap lesz... De nem autószerelőnek születtem. Sőt, nem bartendernek, de még csak nem is hotdogembernek (ne nevess, tizennyolc évesen még jó ötletnek tűnt). Volt ezernyi próbálkozásom, de végül csak elhesszeltem két évet. Tény, hogy sok mindenhez értek (legalább egy kicsit), de valójában Kai nélkül még mindig munkanélküli senkiházi lennék. Ő viszont (szerencsémre), a Columbiára nyert felvételt, plusz a szülőknek is kapóra jött a költözés (vérfrissítés), úgyhogy csomagolt a család, és két hét alatt teljesen új életet kezdtünk.
Ne kérdezd, honnan kattant be, de egyszerűen tudtam, mit szánt nekem a sors. Vállalom, a Columbiát csak azért választottam, hogy megfigyelhessem a kisebb Benton minden lépését, de az újságírás... Gyerekek, az az én pályám! Rengeteg ember, ismert és ismeretlen, nekem csak nyomozni kell, kérdezni, hallgatni és megírni. Ami pedig a legjobb: part-time lehetőség! Két év, nem sok tanulás, mellette pedig mehet a munka... Na meg egy kis szórakozás! Ha pedig már itt tartunk...

Tudom, hogy ezt igazából nem fogom közzétenni (mint egy tinilány sem tenné a naplóját), de titkon reménykedem benne, hogy Kai felcsapja a notebook-om és meglátja ezt a rengeteg szöveget a lelkem sirámairól (ahogy a tinilány anyja olvassa a naplót), ami nemes egyszerűséggel ahhoz vezet majd, hogy színt vall nekem, ki és miért surrantgatott itt a házunk körül a múlt hétvégén. Túldramatizálom? Talán. Élvezem? Naná!
Kínos lenne rájönni, hogy csak a képzeletem játszott velem. Habár nem aludtam túl sokat... Azt már megtippelni sem merem, hogyan sikerült hazavergődnöm, de hogy otthon, akkor reggel egy barnahajú betörő szökött ki az öcsém körletéből, az hétszentség!

Szóval, ha még mindig olvasod, Kai, szeretném tisztázni, hogy ez egy beadandóhoz lesz (egyelőre vázlat, hiába próbálnád beleverni a csúfot) a testvéri hűtlenségről, hazugságokról és a bizalom hiányáról. Elég komoly témát választottam, és bár eddig azt hittem, habizni fogom az egészet, most mégis ihletet adsz... (Azt meg biztosan tudod, hogy anya úgysem nyugszik, amíg nem köpsz. #angelBro)