Hogy Aurora nem szereti a kecskesajtos, kolbászos szendvicset rukkolával? Mindent, amit a délelőtt folyamán megkentem, átpakolok egy másik tálcára, hogy a kecskesajtot és a kolbászt mogyoróvajra és meggyzselére cseréljem. Nem tudom, mivel eteti Ophélie a kislányt az év többi napján, és közöm sincsen hozzá, ráadásul nem szívügyem az, hogy a srácokat első tizennyolc évükben csak feldolgozatlan zöldséggel és lazaccal tömjük, de ez azért. De ez azért. Érted.
- Na, gyere csak! - Aurorára mosolygok, amikor a kislány a frissen felhúzott fürdőrucijában leugrik az utolsó lépcsőfokról. A hamptonsi ház tulajdonképpen a szüleimé, de több mint tíz éve nem jártak már itt, sem együtt, sem pedig külön, így egyeduralkodó vagyok a benázásommal a hatalmas, szemfájdítóan tiszta konyhában, mert a bejárónőt azért fizetik. Vagyis most már én fizetem. De hé, semmi sem lehet túlságosan drága, ha egyszer örömöt akarok okozni ennek a kis királylánynak. - Harapj rá, lássuk, hogy ízlik-e! - Hatalmasra tátja a száját mint egy igazi cápa, és a szája két széle egyszerre lesz mogyoróvajas meg zselés. Strandkaja. Mondjuk, ha a strand két perc sétával elérhető, nem igazán látom értelmét a nagy készülődésnek. Egyedül azért csinálom, mert szeretném, hogy Ophélie és a lánya lazíthassanak, ne kelljen rohangálniuk.

- Na, Mami, készen vagy? - vigyorogva dugom be a fejem annak a hálószobának az ajtaján, amit Aurora magának és az anyukájának választott ki. - Ha a fürdőruhád miatt nem bújsz elő, ne aggódj, az enyém már tavaly kiment a divatból - legyintek, mert igazából nem számít, amíg Jaspernek tetszik. Persze, ezt nem szeretném a férjem lányának orrára kötni, most lazulunk, elfelejtjük a gondjainkat, és kitűnő, lelkes háziasszony leszek. - Aurora tűkön ül. - Hiába mondom neki, hogy csak lesétálunk a partra vezető lépcsőn, a hátsóteraszról, és már ott is vagyunk, ahol forró a homok és a napnak ebben a szakaszában alacsonyak a hullámok, már ha vannak. Remélem, vannak. Úgy minden sokkal izgalmasabb. - Arra gondoltam, hogy levihetnénk azt a nagy, felfújható fánkot is. Mit szólsz?

Elfogadni a meghívást természetes volt - természetes gesztus az apja részére, nem is igazán komoly erőfeszítést igénylő lépés, amit egy kávé mellett majd eladhat az anyjának, mint a kémkedés legkifinomultabb módja, valójában azonban a szinte hálószerűen kiteríthető magyarázatok mögött nem volt semmi egyéb, mint a kíváncsiság, Polignacék egy közös jellemvonása, ami nem hagyhatta félbe a legmegosztóbb drámák, hírek, botrányok közlését sem, és nem férkőzhetett hozzá a legvégső pillanatok önös érdeke. Érdekelte Prima, az ember, mert fonákját már megismerhette, ezeket képtelenség volt kikerülni, akár olvasott ilyesmit valaki a reggeli kávéja mellé, akár nem - Prima, az ember valahogy senkit nem érdekelt eléggé, a róla lehántható bőrök alatt nyilván rejtőzött valaki, aki számot tarthatott további érdeklődésre, azon túl is, amit mások állítottak róla.

- Nem, csak az előrejelzést néztem át. Nem is kérek már elnézést, úgyis megtörténik még majd kínosan sokszor. - vonja meg a vállát, és azért valami feladást elismerve a táskájába dobja a telefonját, és az indulással legalább arra rácáfol, hogy a fürdőruhája miatt aggódik - Szerintem ha rajtad látnák, holnap egy papírzacskó is megjelenhetne a Vogue címlapján. - még egy pillantást vet vágyakozva az imént ledobott készülék felé, mert ha Prima nem is tudja, igazán érdekes felhőtevékenység volt kialakulóban, de megállja a késztetést, hivatalosan amúgy is szabadságon van, ha ez évek óta nem is következett be - vagy tulajdonképpen még soha két napnál tovább, akkor is csak azért, mert minden hangja elment egy kiadós megfázást követően - Ő mindig. Ízlett neki, amivel kínáltad? - kimondhatná persze hangosan, hogy elképzelése sincs, az vajon mi lehet, de az ilyesmit mások előtt firtatni egyenes út a rossz anyaság sétányára, akármelyikük is veszi majd utóbb magára. Az előkészítőben sem lehetett megemlíteni a témát súlyos vérveszteségek nélkül, kinek-kinek a vélt vagy valós érzékenysége, meggyőződése miatt, és csak reméli, Prima valóban nem vont le hosszabb távú következtetést abból, hogy Aurora meredeken ellenállt mindennemű gourmet ételek elfogyasztására, de annak egészen biztosan, amit annak hitt - ő pedig talán szégyenszemre, de nem erőltette ezt a vonalat az első néhány, komoly éttermekben tett látogatásuk után.
- Ahogy gondolod, te vagy itthon. - bólogat elgondolkozva, vajon Aurora tud egyáltalán elfogadhatóan úszni? Mert úszni biztosan, még most sem teljesen múlt el az orrából a gyerek hajából érezhetően kimoshatatlan klór szaga az unalmas úszásoktatások óta, de az is megvolt már.. egy éve is. Nagyjából, de úszni senki nem felejt el, így ezt nem érdemes tovább rágni - nyilván megint unalmas társaságnak bizonyul mostohaanyja számára, akinek gyermekkora ezek szerint teljesen máshogy telt, mint az övé. Ő, ahogy Adel Alton, egy jó könyv, valami hideg ital és hosszas napozás mellett képzelte el ezt a délutánt, de mert Adel Altonhoz hasonlóan kalandvágyónak is tudott mutatkozni megfelelő körülmények között, megfogja a fánkot, és el nem engedi, amíg nem tud majd valódi beszélgetést kezdeményezni a hiányában - Ha hozod Aurorát, hozom ezt, de figyelmeztetlek, visszafelé már kiskocsiban kell majd húznunk az előbbit, ha az utóbbival ugrál majd.

Újra és újra megdöbbent a közöny, amivel Ophélie a saját lánya felé fordul - oké, talán túlzás közönynek nevezni, hiszen valószínűleg inkább csak a mindennapok fellege, amitől kevésbé tud gyönyörködni az olyan apró dolgokban, amik engem jó kedvre derítenek, például a kislány mogyoróvajas vigyora, de a jelenlététől már második napja úgy érzem magam, mintha beszívtam volna, és mindannyiukat, de leginkább Ophélie-t kellemetlen helyzetbe hoznám a vidám sürgésforgással. Szeretném hinni, hogy az Alton és a Polignac gének alkotta koktél miatt képes ilyen metszően hűvös lenni, és hogy ebből a Polignac gének képesek az esetek többségében felülkerekedni. (Ugyanakkor, ismerve Stellát, aki éppen annyira született Polignac, mint az unokahúga, talán nem kellene ebben reménykednem.)

- A part itt van, a ház mögött, de azért nem tanácsolnám, hogy lehozd a kütyüidet, hacsak nem ül egyikünk folyamatosan a táskák mellett. Akárki idetévedhet. - Márpedig, ha Ophélie valóban annyira hasonlít az apjára, amennyire az elmúlt évben felfedeztem, a kütyüit keservesebben megsiratná, mint Tommy Abshire, aki harmadikban sírverset írt az osztályunk elhunyt hörcsögének, Pufinak. - Gondolom. Remélem. Befalta, úgyhogy csak nem kell aggódnunk. - Elvigyorodom, ez azért komoly dicséret szavak nélkül is. Megindulok a lépcső felé, odalentről hallom a kislány hangját, gyerteeeeeek máááár!, izgul, hát persze, én is izgulok. Szüksége van egy kis kalandra, és mire lennék én jó, ha nem arra, hogy kicsit felrázzam a Polignac vonal rögzültségeit?

- Persze, jövünk már! - visszakiabálok neki, nem zavartatom magam, vagy túl későn jut eszembe, hogy talán Ophélie nem örül annak, ha így kommunikálok a lányával. Megindulok a lépcsőn, az utolsó fokról én is éppen úgy leugrok, ahogyan Aurorától láttam pár perce. - Mami jól beken téged, mielőtt lemegyünk, nehogy pirítóssá változz! - Aurora orrára koppintok, aki most a hátsó teraszra vezető ajtónak támasztja a hátát. - Van ötvenes naptejem. Kéred, vagy hoztatok sajátot? - Ez már Ophélie-nek szól. Remélem, ő is lejön hozzánk az emeletről, hogy ne kelljen kiabálnom.