Beleszédülök, beléd szédülök, minden lélegzetvételemen uralkodnom kell, megacéloznom a koncentrációm, élénkíteni a figyelmem, hogy neked jó legyen, meg nekem is jó legyen, de ne túlságosan, ne idő előtt, ne előtted. A víz hűvösebbé válik, észre sem vettem, hogy babráltál vele, túlságosan lefoglalt, hogy minden mozdulatot a legnagyobb precizitással vigyek véghez; pedig közel sem vagyok egy precíz ember, elég kelekótyán és ügyetlenül tudok járni-kelni rosszabb napjaimon. Hozzád azonban összekaparom a létező összes kifinomultságomat, minden sejtemmel rád fókuszálok és arra, hogy ne okozzak túl nagy fájdalmat, ne ejtsek szarvashibákat. Jólesőn fordítom a hűs zuhatag felé az arcom, lehűt kicsit, mintha újra levegőhöz jutnánk a kabin melegében, aztán a kézfejemmel ismét kitörlöm a szememből a vizet és hátratűröm a szemembe lógó szálakat. Végigmérlek, tarkód pihéitől hátad ívén át a kapcsolódási pontunkig. A látványba újfent beleszédülök. Bár meg tudnám mutatni neked a saját szememen keresztül, hogyan, milyennek látlak! Elképesztő látvány.
Hamar belátom, hogy a koordinált, összehangolt mozdulatok nem nekem valók, nem tudok több mindenre figyelni egyszerre (az a híres, multitaskingra képtelen férfi agy, igaz?), amikor benned lenni ennyire intenzív. Amint érzem, hogy fokozatosan lazulsz alattam, visszahúzom a kezem az öledtől és letámaszkodom melletted a csempére - aztán futó, ellenőrző pillantást vetve korrigálom a mozdulatot és a kezedre fogok rá inkább. Ujjaim bekéretőznek a tieid közé, ha feszes öklödből engedsz kissé. Így már csak a mozgásra kell koncentrálnom, kettőnk ritmusára.
Tenyerem a hajadba fut, vizes tincseidbe túrva markolok rájuk, másik kezemmel a tiéd szorítom. Néha kiesek az ütemből, elnyújtok egy-egy lökést, vagy épp gyorsítok. Nem követek sémákat, már nem is gondolkodom azon, hogyan lehetne, csakis az ösztöneimre hallgatok és a jelzéseidre figyelek, gyorsabban, jobban, keményebben, vagy épp lassítva, mélyen, nyújtottan - olykor muszáj lassítanom, egyszerűen túl közel járok már. Érezni akarlak, jobban, mint ahogy most vagy, így függőlegesbe húzlak, a mellkasomhoz ölelem a hátad annyira, amennyire gerinced hajlékonysága engedi. Forrón bújlak, átölellek, fél karomba zárlak, továbbra is a kezed szorítva, míg a másik még mindig a hajadban időz, hátrahúzva a fejed annyira, hogy ajkaimmal bejárhassam a torkod, az állad vonalát. Ezzel szinkronban szorítok rád öntudatlan, hol a kezedre, hol a hajadra.
Kezdem visszafordíthatatlannak érezni az utat, melyre rákanyarodunk. A legapróbb impulzus is túlságosan élénk, alhasam egyre inkább feszül, lüktet benned. A forróság egyre inkább szétárad a gyomromban, érzem a gerincem menti, kínzó bizsergést, a robbanás előszelét. Felelőtlenségem ismét megmutatkozik, most azonban képtelen vagyok feleszmélni a vörös ködből, ami az agyamra ült. Nem gondolom át, milyen hiányosságokat ejtettünk, ahogyan azt sem, hogy talán pont emiatt bölcsebb lenne kihúzódnom belőled, vagy legalább megkérdezni, te hogy, hova szeretnél belőlem... Túlzottan be vagyok indulva ahhoz, hogy technikai részletekkel tudjak foglalkozni, vagy beszéddel próbálkozzak, így ha változtatnál a végjátékon, neked kell kezdeményezned. Én csak hajtom magunkat a gyönyör felé, rezdüléseinket igyekezvén összehangolni, minél közelebb húzva magamhoz, hogy a szívünk egymásén dobbanjon.

El sem tudom képzelni, hogy neked milyen érzés lehet, hiszen még a sajátjaimat is olyan nehéz lenne szavakba önteni. Egyszerre érezlek téged nagyon közel és nagyon intenzíven, s egyszerre tűnsz egy távolian fakó képnek. Az agyam képtelen gondolkodni, képtelen szavakba koncentrálni minden érzést, mellkasom mélyéről gurgulázva törnek fel a mély sóhajok egy-egy intenzívebb lökésed hatására, s csak remélni merem, hogy neked is ilyen intenzív az élmény, hogy nem fogod majd megbánva hirtelen elfelejteni mindezt. Én már most úgy érzem, hogy bennem nyomot hagy, lenyomatot készít rajtam ez a túlságosan bensőséges pillanat. Ha lenne erőm gondolkozni azon, hogy milyen következményei lehetnek ennek a félrelépésnek, valószínűleg már régen görcsben állna a gyomrom, végeláthatatlan sok követ mozdít meg, hiszen hogyan is lehetnék elfogulatlan veled a későbbiekben, hogyan is lehetne pártatlan a véleményem amikor ezt teszed velem? Vajon hányszor fog majd eszembe jutni ahogyan döngetsz, miközben a fejedbe próbálom verni a gyámsághoz szükséges tudást? Vajon  képes leszek-e kizárni a közénk feszülő rezgéseket,ha arra kerül a sor? Tudlak-e majd úgy nézni, hogy ne a meztelen testedet lássam magam előtt? Eszembe fog-e jutni a csókod íze, mikor nem kellene, hogy eszembe jusson? Ezernyi kérdés bontakozhatna ki bennem, amit ha nem itt lennénk, ha nem egymáshoz érő meztelen alakok lennénk, most megkérdeznék tőled. Mégis eltörpül mindez amellett, hogy mit teszel velem.
Ahogy a hajamba marsz, csak felszisszenek, s hátrafeszülő fejjel gurgulázva formálom sziszegésemet parázs nyögéssé, kezeimmel ellent tartok a csempén, s hagyom, hogy tenyered az enyémre simuljon. Forró és követelőző, csak, mint te. Hirtelenjében minden energiát el akar szívni előlem, kivenni belőlem minden odafigyelést, mindent amit csak adhatok neked, én pedig képtelen vagyok nem megadni. A hátam olyan ívbe feszül ahogyan te szeretnéd, a fejem a te markod által irányított szögben áll, a kezem is a tied alatt pihen, s egy pillanatra, de csak egy pillanatra bánom, hogy én nem érinthetlek meg, hogy minden irányítás a te kezedben van, a következő másodpercben már el is felejtem.
Szólni akarok, hogy ne lassíts le, hogy ne hagyd abba, hogy ne törődj semmivel, csak magaddal, de nem tudok szavakat formálni, talán elfelejtettem időközben, hogy hogyan kell.
A kezemmel hátranyúlok egészen a combodhoz, belemarkolok, a szőröd csiklandozza a tenyeremet, s így akarlak rávenni, hogy ne húzódj el,hogy addig lökj és mozogj amíg el nem élvezel.
Neked feszítem magam amikor megtörténik, s fejemet addig mozgatom míg szorításod nem enyhül hajhagymáim alatt, kiügyeskedem onnan, s megtámaszkodom a nedves csempén. Hangosan pihegek közben nagyokat nyelek, próbálom rendezni a saját gondolataimat, próbálok észhez térni és neked időt hagyni, meg amúgy sem tudom igazán, hogy mit mondhatnék.
- Lehet mégis csak haza kellene mennem a reggeli előtt. - Szólalok meg végül.

A helyzetnek sokféle helytelen aspektusa átfuthatna a fejemen, de amit gondolataid súrolnak, az eszembe sem jut. Meglehet, elkapkodott volt hagyni, hogy ledöntsön minket az érzelmi lavina a lábunkról, és lehet, jobban át kéne gondolnom a szexuális beállítottságomat is, de az, hogy a munkakapcsolatunkkal mit tesz ez az egész, még csak eszembe sem jut. Nem érzem fenyegetőnek, sem problémának, hiszen szakmailag mi változna köztünk? A te részedről talán több is, mint amivel elbírhatnál, de az enyémről aligha, hiszen kettőnk közül főként neked kell hitelesnek és hivatalosnak lenned, én eddig is rajtad lógtam és nyúztalak, ez a jövőben sem fog változni. Legalábbis határozottan így hinném, ha foglalkoznék a témával, de igazából magasról tojok rá.
Combomra sikló érintésed, szorításod egyértelmű, így változatlanul tartom az ütemet. Ujjaim lecsúsznak a hajadról, csak a kezed szorítom továbbra is, mintha szükségem lenne még egy kapcsolódási pontra, kapaszkodóra, mielőtt elmosnak a hullámok. A víz csobogása elnyomja nyögéseimet, melyek fojtott trillázásba fulladnak, ahogy magamra, magamhoz szorítva átszakítom józanságom csillagporos hártyáját. Gyönyöröm elemi erővel robban beléd, néhány pillanatra arról is megfeledkezem, mi történik, annyira magával ránt az érzés. Súlypontom előre billen, a hátadra nehezedem kissé, míg le nem támaszkodom ismét a csempére, igyekezvén megtartani magam. Forró és zsibbadt mindent, levegőért kapkodva cirógatom végig arcélemmel vállad vonalát, mielőtt a tarkódhoz fúrnám a homlokom. Talán percekig, talán sokkal tovább tart, míg az utóhullámok átcsapnak rajtam és a légzésem csillapodik annyira, hogy öntudatom magához térhessen hangod által.
Elsőre nem felelek, csak kihúzódom belőled, fáradt, kielégült sóhajjal fordítok rajtad egy felet, hogy jobban láthassam az arcod. Most, hogy belegondolok, ez a póz előnytelen volt, mert nem láthattalak közben rendesen, nem csókolhattalak... Pillantásom a szádra siklik, ekkor jut eszembe, hogy úgy egyébként mondtál az imént valamit.
- Muszáj? - Ez az első épkézláb kérdés, amit képes vagyok kirángatni kusza, egymással dodzsemező gondolataim közül. Nem akarom, hogy elmenj. Ha kilépünk a zuhany alól, attól félek, minden meg fog változni, én meg még nem állok rá készen, hogy bármivel is szembenézzek. A leginkább mégis az rémiszt meg, hogy ha elengedlek, talán többé nem is látlak viszont. Úgy fürkészem az arcod, mintha szeretném minden gondolatod leolvasni róla anélkül, hogy rájuk kéne kérdeznem.
- Mármint... Persze, ha ezt szeretnéd - belezavarodom a saját érzéseimbe, miközben a tiédet próbálom megfejteni. Nem tudom, mi lenne a jobb, hogyan kéne most viselkednem, mit jelentett neked ez az egész, meg úgy egyáltalán nekem... Lassan kezdem realizálni, hogy épp dolgozom, és hogy mit is műveltünk a zuhany alatt. A gondolatok olyan vehemenciával száguldoznak a fejemben, kezdek teljesen lefagyni és gondolkodásra képtelenné válni. Felsiklik a karodon a tenyerem, hüvelykujjammal lustán megcirógatom az arcod.

Kicsit megtámaszkodom a falon mellettünk, kicsit erősen lehunyt szemmel nyalom meg az ajkaimat és kicsit fogalmam sincsen, hogy mi legyen. Kicsit feléd szeretnék nézni, kicsit hozzád akarnék bújni, kicsit pedig szeretnék dűlőre jutni velünk kapcsolatban. Egyáltalán létezik-e olyan egy szex után, hogy mi? Vagy ez csak mindkettőnknek egy elég jó numera volt amit aztán később el fogunk felejteni? Szoktak-e az emberke egyáltalán ezek után beszélgetni, vagy csak felöltöznek és lelépnek? Most akkor öltözzek fel és lépjek le?
Elzárkózom a gondolataimban előled, míg megtalálod a hangod, míg az élvezésed utórezgései le nem csillapodnak lágy hullámokká ami már nem akar felemészteni sem téged sem engem, csak lágyan nyaldos, emlékeztet valami jóra, valami jóra ami hirtelenjében elmúlt.
Kényelmetlen gombóc gyűlik a torkomba ahogy rád gondolok és arra, hogy ez mennyi mindent zaklathat föl benned, hányféle különböző vihart okozhat amik majd fákat csavarnak ki és hegyeket hordanak el, mígnem zátonyra futsz, révbe érsz és levonod a kellő konklúziókat. Nem tudom, hogy szeretnék-e akkor itt lenni amikor ez megtörténik, nem tudom, hogy szeretném-e megvárni a pillanatot a ráeszmélésre, hogy mi helyes és mi nem, nem tudom, hogy akarom-e érezni a visszautasítást vagy a csalódottságot, hogy szeretném-e hallani az olyan kezdetű mondatokat, mint "nem veled van a baj, hanem velem.."; " te nagyon is szuper voltál, de én.. " ezekre semmiképpen nem készültem még föl, így hát csak kilépek a zuhany alól, s egy törölközőért nyúlva előbb a hajamból dörgölöm ki a vízcseppeket, majd a testemet dörgölöm végig rezignáltan.
- Nem tudom mit szeretnék Ethan. - Szólalok meg végül csalódottan, s csak egy pillanatra szakítom meg monoton mozgásomat, hogy feléd nézzek egészen komolyan, a mondatomnak mégis inkább rád van kivetülése, mondhattam volna akár azt is, hogy nem tudom mit szeretnél Ethan , s ugyan azt a kétkedést érezném.
- Abban viszont biztos vagyok, hogy az ablakon keresztül távozom. - És erről le sem tudnál beszélni. Egészen biztosan nem fogok végigsétálni az épületen ugyan azon az útvonalon ahogyan érkeztünk, nem fogok és nem is merek ezután a munkatársaid szeme elé kerülni, abba egészen biztosan belepirulnék, talán még a Föld is megnyílna a lábam alatt.
Felhúzom az alsónadrágomat, az irodádba kilépve pedig a nadrágomat, a kapucnisomat és a cipőmet is magamra varázsolom.
- Akkor majd találkozunk, ugye?- Támaszkodom meg egy pillanatra az ajtófélfán, küldök neked egy mosolyt, majd a válaszodat meg sem várva kimászom az ablakon.

A gondterheltségnek (vagy enyhe kétségbeesésnek?) azon a szintjén járok, amikor nem tudom eldönteni, miattad aggódjak jobban, vagy magam miatt. Egyszerre kezd el szorongatni az összes kétség azt illetően, mi járhat a fejedben, megbántad-e, elrontottam-e és vajon hogyan érezhetsz itt és most, ebben a pillanatban, miközben még a saját impulzusaim felett sem sikerült visszaszereznem a kontrollt. Így aztán érthető, hogy te cselekedsz előbb és elsőként kilépsz a fürdőből. Elzárom utánad a vizet, de egyelőre nem követlek, csak hátrasimítom a hajam és kiélvezem a kintről beáramló, hűvös légáramlatot.
Amint sikerült összekapnom magam, keresek egy törölközőt és én is szárítkozni kezdek, de lassan megy, pillantásom ugyanis el-elréved rajtad. A törölköződre tapad, végigköveti tested minden pontján, melyeket az imént én is bejárhattam és ahová mégis visszavágyom. Hangodra felrezzenek, mintha rosszon kaptál volna, úgy kapom el törzsedről a tekintetem, arcodra fókuszálok. Nem tudom, mit felelhetnék, csak ismételni tudnálak, nekem sincs róla semmi fogalmam ugyanis, mit szeretnék. Csak azt tudom, hogy veled együtt akarom kitalálni, mert félek, egyedül nem sokra jutnék a gondolataimmal. Annál azért bonyolultabb a helyzet.
- Ne viccelj... - Mosolyom szusszanásba fullad, ahogy azt említed, az ablakon át távoznál. Nem is sejtem, mennyire komolyan gondolod, viszont enyhít kicsit a nyomáson rajtam, így talán fel tudok zárkózni a tempódhoz és végre folytatom a törölközést. Nem sikerül beérnem, az alsó megvan, de épp a másik pár zoknimat kutatom botladozva, mikor te már az ablakhoz lépsz. Várj, most komolyan?
Nem hagysz elég időt a válaszra, épp csak viszonzom mosolyod, talán túlságosan is érzelgősen és szeretetteljesen ahhoz képest, mekkora zavar van mindkettőnk fejében, a verbális megerősítést azonban nem várod meg, eltűnsz az ablakban.
- És tényleg kimászott! - mormogom meglepetten, látóterem sarkából pedig kiszúrom a zoknimat a szoba sarkában. Fogalmam sincs, hogy sikerült odáig elhajítanom, de újult erővel rávetem magam, kapkodva befejezem az öltözést, aztán pedig a műszakot is, bőrömön érezve az érintésed és a víz melegét, egyre csak rád gondolva.