Lehetne bennem némi utálat, de az az igazság, hogy az a szintű meleg amit a betondzsungel nap mint nap áraszt belém, felém már kezd a totális elviselhetetlenségbe nyúlni. A pénzes manhattani köcsögök fele most éppen St. Bartson vagy valami mediterrán helyen bronzosítja a testét, a klubélet leszállóban van, hiába a nyár a városban nem nevezhető igazán óriásinak. Mindenkit eláraszt ez a nem idevaló időjárás. Mi szélsőségesebbet várunk. Mély levegőt veszek, ami akkora hiba a metróban, mint szandálban földet trágyázni a nagyapád földjén. Viszont kezdek rutinos lenni, vagyis egészen eddig a percig azt hittem, hogy az vagyok. Most úgy önt el a száj-segg-hónalj-lábszag mixtúra, hogy homlokomat a kapaszkodó csövének támasztva próbálok inkább a nap hátralévő részére koncentrálni és nem arra, hogy kidobjam a taccsot. Kedvem lenne inkább rágyújtani, de akkor meg a rosszalló tekintetek kereszttüzében zavarna le az első idióta a következő megállónál. Merengek, tán megérné, bár lehet ott meg még rosszabb lenne.
Igazából nem hívtam fel Dandyt, hogy megyek hozzá így csak halvány és satnya a feltételezésem, hogy otthon van, lévén elég istentelen a reggel 8 órai tervezett megérkezésem. Magam javára írom, hogy megérdemli a meglepetést, mert minden pénzt megér a kócos látványa. De az is lehet, hogy nincs otthon és akkor tök fölöslegesen tettem meg ezt a kört. Elmegyek egy pékség mellett (a végén még rutinos leszek Brooklynban, huh) és nem állom meg a csokis croissant elutasítását. Veszek és egyébként különösebb megerőltetés nélkül be is jutok az épületbe egy néni meg a kutyája mögött. Valami pudli, de rejtély, hogy miért nevezi Baconnek. Most meg is kérdezem. Hát Kevin Bacon után. ÁHHH! Felcaplatok az emeletre és ütemesen kopogok, na meg vele kb. egy időben küldök is SMS-t, hogy én vagyok és nyissa ki az ajtót. Aztán nem tudom, kezdem magam hülyének érezni az ajtó előtt shortban meg pántos felsőben ami alól a fürdőruhám is kilátszik, de hát már felöltöztem előre. Ne az legyen, hogy miattam kell kínlódni. Nyílik is az ajtó és félszeg mosollyal nézek rá, a szájába dugva az ő croissantját, megelőzve, hogy egyébként bármit mondjon. Nyomok egy roppantul szűzies csókot az arcára is.
- Tán mégis hiba volt megmutatni hol laksz. - aljas vagyok amúgy, hogy miután ez így megtörtént és itt kómáltam be vele a múltkor, a józan hazautamon azért megjegyeztem a főbb pontjait az utcának és most ezt kihasználom. - Beengedsz? - kezd eléggé magától értetődővé válni a kérdés és lehet jobb lett volna ha cigit dugok a szájába. Ha beenged jóformán nesztelenül lépek be, bár csak egy halott nem hallhatta az iménti beszélgetést idebent. Egyébként szerintem fél év alatt még nem csináltam ilyet, hogy hoztam neki reggelit, vagy vittem volna bárhová, lévén nem szoktam felkelni ilyen tetű korán és így rendre lemaradok az egyébként frissen sütött reggeli dolgokról, mindig a délutáni már-nem-olyan cuccok maradnak meg. - Töltsd velem a mai napod. - nézek rá frankón kérlelő tekintettel, mert hát ha most azt mondja, hogy éppen tervezett világot megváltani vagy tőzsdét összeomlasztani akkor én is összeomlok, mert egyedül biztos, hogy nem fogok kimászni a fenébe azért, hogy úszhassak. Közelebb lépek hozzá és belesúgom a fülébe a lusta emberek démonát:- A strandon, Staten Island-en. - ami annyit tesz innen, mintha Timbuktuba kéne elmennünk gyalog, de hát olyan jó lenne meg minden és tökre hiányzik valami hatékony testmozgás, hogy még hajlandó vagyok azt is bevállalni, hogy kimerészkedjek fürdőruhában emberek közé. És nem a testkép zavar mondatja, az nincs, csak nem szeretem, na. Ennyi. De ma szeretném. - Na? - nézek rá végül pislogva, már ha sikerült bejuttatni az észlelőközpontjába az infókat.

Mit csinál az ember, ha egyedül marad? Mármint nem úgy, hogy az életben, de mondjuk egy (azt hittem, meg fogom tudni mondani, hogy milyen nap van) ilyen napon, egyedül otthon. Oké, jó, Macaulay Culkin nem azért épített egy egész karriert (majd különböző függőségeket), hogy erre a kérdésre ne legyen egyértelmű válaszom, bár azt kötve hiszem, hogy ide, pont ide ennyire elszántan próbálna bejutni valaki, hogy aztán meg kéne oldanom, hogy üllőket ejtsek valahonnan a fejére. (Vagy nem tudom már, pontosan mi történik a Home Alone-ban, még karácsonykor sem nézek tévét, viszont mikor láttam a filmet, akkor még olyan idős voltam, hogy bevett dolog volt a televíziós műsorokban, hogy üllők essenek fejekre, de valószínűleg csak azért, mert ezzel egyidőben néztem Tom és Jerry-t is. Akárhogy is, ha ebbe most megpróbálnék mélyebben belemenni, az mára alighanem művészettörténeti elemzésnek számítana. Tessék, nézzenek ide, tizennyolc vagyok és öregszem! És ha már én is, akkor elképzelni sem tudom, mi történik az Y-generáció lelkével épp, de hogy egészen őszinte legyek, nem is kimondottan érdekel.)
Egyébként meg, mint a hozzám hasonszőrű hülyegyerekeknek, nekem is azzal kéne töltenem a nyár első igazán szép hétvégéit, hogy felkészülök pár pótvizsgára (B-verzió: végrendelkezek), és szó, ami szó, fel is keltem iszonyatosan korán, hogy aztán tanulás helyett végül áttakarítsam a szobámat (pontosabban belekezdjek, aztán az élet fontosabb dolgairól merengve elfeküdjek a padlón, és a fejem felé tartva a mobilomat olyan hírekről olvassak, amik nem is érdekelnek, és kicsit szégyelljem magam, amikor a fájdalomtól könnybe lábad a szemem, miután a telefont kiejtem a kezemből, és az meg az arcomba esik).
Szóval, valami ilyesmi reggelem volt. Tegyük hozzá, hogy apám úgy ment el itthonról, hogy a lelkemre kötötte, hogy mire hazaér, szerezzek legalább a nyárra valami munkát, és tegyük hozzá, hogy a túl hirtelen, túl sok rám szakadt felelősségtől egy ponton túl (és ekkor még nem volt reggel nyolc sem) másra sem voltam képes, csak hogy a zizegő ventilátor tövében ülve számolgattam a Xanax tablettákat, amiket Donnie bácsi temetésén csórtam el (tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy kitől, ha engem kérdezel, a teljes Miles vérvonal nyugtatókon kéne éljen, bár ezt nagyobb részük tulajdonképpen meg is teszi).
És akkor egy ilyesmi reggelen egyszer csak kopogtak az ajtón, nekem meg az első gondolatom, hogy itt az idő, hogy bekészítsem az üllőmet, aztán meg eszembe jutott, hogy a betörők valószínűleg nem kopognának, a Jehova tanúihoz túl korán van, az üdvhadsereghez meg túl késő (hajnali öttől hétig ők amúgy is inkább az utcán prédikálnak, mert aki annál később kel, az úgysem érdemes a megváltásra). Később megtudtam, hogyha nem dobom a szobám létező legtávolabbi pontjára a telefonomat, rögvest azután, hogy az arcomba ejtem (alig észrevehetően egyébként egy ponton feldagadt tőle a szám is), akkor sokkal kisebb meglepetés lett volna, hogy JJ-t találtam az ajtó előtt, mikor kinyitottam. (Ó, igen, egy kis Xanax után bárkinek ajtót nyitok, valószínűleg emiatt fogok egy nap megdögleni, már ha a megannyi más, sokkal valószínűbb halálnemet valahogy sikerült megúsznom.)
Én megkérdeztem volna, hogy mit csinál itt, de amint kinyitottam a szájamat, belenyomott egy croissant-t. Persze, érthető, én is inkább ezt tettem volna a helyében, minthogy azt hallgassam, hogy valóban hiba volt megmutatni neki, de így nem tudtam mást tenni, mint annyira mosolyogni, amennyire egy croissant-nal az ember a szájában mosolyogni képes lehet, és hozzátettem, hogy – Köff – vagy valami hangzásban ehhez nagyon hasonlót, ahogy félreálltam az ajtóból, hogy bejöjjön.
Szóval, szerinted egy strandon tanulni és munkát keresni nehezebb, vagy pedig nemet mondani JJ-nek? – De… miért? Mi a franc van Staten Island-en?

Igazából fogalmam sincs, hogy miként kellene megmagyaráznom magamnak a 3 nappal ezelőtt történteket. Úgy értem most így tényleg nettó tanácstalanul állok az eseménysor előtt. Főleg mert még mindig azt nem értem, hogy de mi a faszért lépett le akkor? Nem jellemzője ez a visszafogott akármi lét. Na meg még van pár tonna megmagyarázhatatlan mozzanat. Például, hogy tökre úgy rémlett, hogy a hajvágásról beszéltünk, hogy mégis miért tette meg. De hát meg sem tette a jelek szerint, tehát ezt csak beképzeltem. Gáz. Ennyire nem szoktam azért elköszönni az emlékképektől, meg összezavarodni fejben. De emlékszem miket mondott még..nagyjából. Már egyik sem tűnik igazán valódinak, vagy csak én nem tudom mit takar a valóság.
Viszont van ami megmaradt, ami jó volt. Szokatlan ugyan, de jó. És erre is nehezen adok magyarázatot, mert nem őt jellemzi vagy csak kamuzott és ő is teletömte magát valamivel ami kicsit kifordította. Viszont benne mulatok ebben a körben, hogy jó is rossz is mi is mi nem is és rühellek úgy bármit valóban túl gondolni, szóval irány hát hozzá és majd nem tudom, lesz valami. Lesz valahogy, mert mindig van valahogy. És amikor a szájába tolom a croissant-t az is azt mutatja, hogy fogalmam sincs mit mondana és inkább megelőzöm, hogy ne mondjon semmit, mert sokszor a túl értelmes igazságaival nem tudok mit kezdeni. És jobb szeretem kormányozni az eseményeket mint nem kormányozni. A mosoly viszont rendben van, már amennyire képes rá persze. Pillanatig sajnálom, hogy nem csokiba mártogatottat kapott, lenne bohóc sminkje már most. De legalább beenged, tehát őt sem sokkoltam ki akkor aznap éjjel. Akkor ez most.. jó?
Belépek a lakásba és megint eszembe jut valami foszlány. Szeretne költözni, de hát hova a rákba? Miből akar menni? Még csak azt se tudom tök hirtelen, hogy mit művelt a suliban, mennyire kell arra rámelóznia nyáron. De ezek mind hatalmas és komoly problémák, én meg strandolni szeretnék szóval előbb lássuk ezt, meg hogy megint nemet mond-e nekem. Felsóhajtok.
- Majd mi ketten leszünk. - ebben mondjuk erősen világít annak a lehetősége, hogy ne mondjon nemet, meg hát nem mindenhez rendelkezem vaskos és megalapozott indok heggyel. - Amúgy nem tudom, a Google szerint korrekt. És amúgy is meleg van, meg - itt vonok vállat, mert van benne egy adag nem tudom - eszembe jutott, hogy jó lenne. - ez az őszintébb oldala a dolognak, hogy csak eszembe jutott. Hirtelen felindulásból simítok végig a haján és küzdök az érzéssel, hogy ez pár napja nem ilyen volt. De hát nem lehet másmilyen. És kezdem is magam kínosan hülyének érezni, úgyhogy előre megyek inkább a szobájába. Mert hát nem mondhatom neki, hogy 3 napja más volt és most akkor ez paróka vagy megőrültem? A végén amúgy ő gondolkodna el, hogy parókát hord-e. Mert az, hogy bolond vagyok az általában egy létező válaszlehetőség, csak nem emlegetjük túl sűrűn. Lerakom a táskám és körbe szemlélek, persze nincs ebben kritikus szem, se a felesége, se az anyja nem vagyok, csak szeretek mások cuccai között nézelődni. A telefonját viszont kiszúrom a sarokban. Hát jellemző. - Mit vétett a telefon? - nézek rá kérdőn, bár neki azt hiszem valami acéllal és gumival bevont darab kéne ami ráadásul ha leesik visszapattan a zsebébe. Gyártanak ilyet? Tuti nem, akkor nem lenne pénze benne a szolgáltatóknak. - Szóval? Jössz velem? - mert hát ha már én fürdőruhában vagyok akkor biztos nem fogok hazakullogni csak francnak sincs kedve egyedül elmenni odáig, na meg felemelni a telefont, hogy találjak valakit aki eljön velem és nem untat halálra mondjuk 30 perc után. Leülök, mert amúgy én is éhes vagyok. Keresztbe dobom a lábaimat, hogy megegyem a saját szerzeményem. - Amúgy hogy állsz a sulival? - bazmeg ez is eszembe jut, mármint csak szeretném tudni. Azt kijelentem, hogy nálam biztosan jobban, mert már hívott az egyetemi mentorom, hogy erősen hiányosak a vizsgajegyeim. Nem akartam már mondani, hogy nincsenek is vizsgajegyeim, ugyanis időm sem volt bejárni. De, hogy mindenképp menjek vissza a következő szemeszterben csak talán jobb lenne egy másik szakot keresni ha ez nem érdekel annyira. Ehhez meg meg kellene fogalmazni, hogy amúgy engem mi érdekel a kínálatból. Mire lennék hajlandó elég időt áldozni, szóval nem, az én sulimról nem kell beszélgetnünk. - Nah, hidd már el nekem, hogy jó lesz. És annyira nincs is messze! - hát amúgy de, a mi léptékünkben mérve meg kurva messze van, de hát...igazából csak menjünk. És ahogy végigmérem elmosolyodom. Nem mintha nem néztem volna már meg magamnak vagy ezerszer, keresve némi magyarázatot, hogy amúgy mit keresünk mi még mindig együtt, de komolyan képes volt ölbe kapni a park közepén és majdnem házig vinni. Szentimentális hülye vagyok? Lehet. Súlyosan lehet. - Öltözz át. - talán, engem meg hagyjon kicsit mozizni. Nem mintha hallanám azt a komoly igent, de majd lesz belőle gyenge igen legfeljebb..

Hölgyeim és Uraim, tisztelt bíróság, esküdt szék, vádlóim és a világon mindenki! Esküszöm – hiszen látják, épp olyan jól látják, mint én! – megpróbáltam. Én megpróbáltam. Én igazán megpróbáltam. (Ezt most addig fogom ismételgetni, amíg mindenki el nem hiszi.) Hiszen felkeltem reggel korán, és a magam sajátos módján neki is álltam – a Xanaxig mindenképpen eljutottam –, hogy véghez vigyem, amit apám – uram és parancsolóm, Isten 2.0, a biológiai donorom, gondviselőm, Az Ember, Aki Soha Nem Adott Elég Zsebpénzt És Még Csak Ahhoz Sem Értett, Hogy A Megfelelő Zoknit Vegye Meg Nekem A Suliba, Amiért Aztán Nem Cukkolnak Majd A Többiek (amúgy is, a kurva életbe, hogy utáltam gimibe járni), vagy nevezzük bárhogyan is – elvárt tőlem, vagy hát azokat, amiket ennyi idősen már nem a szüleid várnak el tőled, hanem magadtól jövő, belső ösztön kéne legyen. Munkakeresés, tanulás, mit tudom én, dolgok, amikbe belefoghatsz, ha Soundcloud rappernek túl tehetségtelen lennél. (De írni még elkezdhetek, ha rappelni nem tudok? Szüksége van a világnak egy újabb szabadverses kötetre a szerelemről és a feketék elnyomásáról egy fehér srác tolmácsolásában?)
De, szóval, nézhetnénk reálisan is a helyzetet. A pótvizsgákig még másfél hónap hátra van. A nyár vége messzi dolog, ki tudja, lehet, hogy idén már el sem jön. És ha azt vesszük, a pótvizsgáknál annyival komolyabb problémák vannak (ott van helyből ugye a feketék elnyomása; apropó, kéne nekem egy néger haver, hogy ne tűnjek végtelenül rasszistának és küzdhessek a jogaiért, és akkor nem lenne ennyire gáz helyből ezzel példálóznom, ugye? jó, figyelj, tudom, persze, hogy tudom, hogy épp rasszistának tűnök, de ne menjünk már ebbe most jobban bele), és annyi-annyi más komolyabb probléma van, amit nem fogok tudni egyetlen nap alatt megoldani. Szóval, ha egy plusz nap szünetet kiveszek a tanulásból, akkor eljön-e a világ vége? Nos, lehet, de egy csomó dologtól eljöhet még, szóval lényegében számít-e? Ha a nagy képet nézzük, mondjuk a következő ötven éves időtávlatban: vajon azért cseszném el végül az egész életemet, mert amikor JJ megjelent az ajtómban, én nem küldtem el azzal, hogy most MÁS (más, de nem fontosabb) dolgom van épp?
A munkakeresés meg nem olyan dolog, hogy azt tulajdonképpen bármikor bárkinek el tudod mondani, hogy amúgy csinálod, hiszen vagy száz helyre kiküldtél önéletrajzot, az meg már igazán a HR osztály hibája, hogy válaszra sem méltatják az önéletrajzodat (amiben mondjuk a születési évednél vonzóbb adatot nem nagyon tudsz felmutatni, de a 2001 valószínűleg az Űrodüsszeia címében hangzott utoljára jól, de hát ahhoz is túl fiatal vagyok, hogy ezt egyáltalán tudhassam). Az más kérdés, hogy aktualizáltad-e az önéletrajzodat (tavalyhoz képest számtalan új hazugságot belefűzhetnék, alap- helyett középszintű franciatudás, sőt, mondhatnám, hogy önkénteskedtem a megboldogult Donnie Miles végső háziápolásánál, már nem fogják tudni felhívni, hogy leellenőrizzék, így volt-e), vagy azt kiküldted-e végül bárhová is.

- A fenébe is, jövök! – Sóhajtottam.

Szóval, Hölgyek és Urak, csak azt akarom mondani, hogy igenis komoly küzdelem volt, véresen komoly küzdelem volt a barátnőm társasága érdekében lemondani a tanulásról és a munkakeresésről. Mármint, tegyük hozzá, hogy amúgy iszonyatosan gyűlölök strandolni, szóval ez nem arról szól, hogy azért hagyom a kötelességeimet, hogy jól érezzem magamat. Nem, ez annál is rosszabb: ez arról szól, hogy az első adandó lehetőségre lecsapok, ha végeredményben aztán nem kell tanulnom és munkát keresnem. Ha a szomszéd néni jön át, hogy segítsek neki az eldugult vécéjét megszerelni, én esküszöm, hogy hiába minden ennek ellenkezőjéről árulkodó attitűd, ugyanúgy lecsaptam volna rá.
Jó, izé, Hölgyek, Urak, ne nézzenek így, attól még igenis komoly küzdelem volt!
Például békésen csámcsogtam a reggelin, amit JJ hozott nekem, aztán elkapott egy miniszívroham, ahogy a vizsgákról kérdezett. Xanax nélkül ezen a ponton elájultam volna egy rám törő pánikrohamtól, így viszont csak összeszorítottam a szemeimet, és teártálisan zokogást imitálva csak azt feleltem, hogy – Nem akarok beszélni róla. – Ami az egyezményes válasz arra, hogy szarul, nagyon is szarul állok, de ha ebbe most jobban belemegyünk, akkor abból most nem lesz strand.
Szóval már a croissant felénél jártam, mikor leült a szobában, és olyasmiken gondolkodtam, hogy még húsz perc, és el fog múlni ez a mániákus elvágyódás innen, és baromi nagy bűntudatom lesz. Közben csak vállat rántottam a telefonnal kapcsolatos kérdésére, miközben leraktam a fél croissant-t valami olyan helyre, ahol garantáltan nem fogom megtalálni többé, miközben elkezdtem a fiókjaimban turkálni a fürdőnadrágom után. – Szerzünk valahol sört is? – Ami igen csak helyén való kérdésnek tűnik, tisztelt Hölgyeim és Uraim, így reggel nyolc előtt.

Mert ha csak jössz és jössz és jössz egy ötletfolyam közepén na meg némi kérdőjelekkel teletűzdelve, semmit nem tudsz elmondani a miértjeidről. Igazából maradhatnék otthon, mehetnék az egyetemre elintézni, hogy jó akkor szakot váltanék és csinálok mást és akkor nem kell pótolnom a most elkúrt tárgyaimat. De egyszerűen az a pillanat amikor benéztem az előadó ablakán és láttam a többieket görnyedni a zh lapok felett, bennem meg még tökre élt az a bár és amit a rendőrök mondtak az általuk látott világról és rájöttem, hogy nekem nem igazán van erre szükségem. Mosolyogva mentem utána végig a folyosón és ki az épületből. Azt hiszem azóta kétszer voltam benn összesen. Ráadásul Thun is megbukott év végén, Greent nem is kérdeztem, Fabi nem jár suliba és marad kérdésesnek a betömött szájúm. Igazából nem tudom, hogy miért akadályozná meg némi tészta abban, hogy már megint nemet mondjon vagy valami, ez amolyan hirtelen felindulás volt. Tökre úgy érzem, hogy valami megváltozott a múltkori eset óta és még nem döntöttem el, hogy ez most mennyiben is befolyásolja majd a mindent közöttünk, de az elmúlt napokban kezdtünk valóban egy párhoz hasonlítani, ami kettőnket nézve elég ijesztő dolog. Lehet többször kéne felhívnom random hajnalban, hogy totál készen beszélgessünk a fűben? Vagy neki kéne többször megnyílnia így? Nem tudom.
Azt se mondanám, hogy a menjünk strandra az éppen a kapcsolati lvl up lenne, lévén nem igazán szoktam neki arról lelkizni, hogy nem szeretek félig meztelenül mutatkozni mindenféle suttyó előtt. De most eszembe jutott és hát miért ne és talán az is valami karmikus nem-utasíthatsz-el izé, hogy nem reagál a telefonomra. Ez önmagában még fel is baszhatna, sőt két percig tette is, mert így nekem kellett kitérőt tennem de ha én akarok valamit, akkor azt valahogy összehozom és már a lakcímének ismeretlen mivoltja sem állíthat meg ebben. Bár nehezen állom meg, hogy ne fényképezzem le a croissanttal a szájában. Persze megrökönyödik meg minden, de férfi szóval az a dolga kábé, hogy mindenen megrökönyödjön ami kimozdítja a saját kis szférájából és nincs benne a kaja vagy az ivás vagy a szex rögtön. Ezért a reggeli, hogy leépítsem az ellenállását.
- Vagyis gyász. - sóhajtok egyet, mert akkor ő sem zárt sikeres félévet ami barátok szintjén elég szar képet mutat. Megmoccan bennem valami, ami talán a jövőbeli én, vagy valami hasonló, hogy tán nincs ez jól így, hogy ennyire beleszarunk de csak megmoccan, nem adok neki hangot. Végül is ha nem akar róla beszélni, az azt jelenti, hogy ejtsük. Egy faszit se lehet faggatni ha nem akarja én meg nem az a típus vagyok, hogy mániákusan erőltessem a sztorit.
Annak meg kivételesen örvendek, hogy találok ülőhelyet is, a telefonnak meg RIP de nem fogom az ezredik előadást megtartani róla, hogy mennyire rühellem ha nem veszi fel azt a szart. Viszont örömmel látom a saját reggelim végeztével, hogy keresni kezdi a cuccát, tehát feleim, kaptunk egy igent és mehetünk tovább. - Ha cipeled, mindenképp. - vigyorgok aljasan, mert hát biztos nem én fogom cipelni, így is csoda, hogy reggel eljutottam a naptej gondolatáig is. Bár ennek feltehetően ahhoz van köze, hogy józanul feküdtem le aludni és így reggel nem egy zsák szarként kapartam össze az agysejtjeimet. Bár akkor nem lennék itt. Tehát két pont pipa a háromból, van kaja, lesz pia is, még a szex kérdéskörrel nem rukkolt ki, ami kifejezetten nincs nekem se ellenemre ha már itt tartunk, lévén ja, józan vagyok teljesen és tökéletesen.
- Csak dobd be az én táskámba, mentesítelek a sörcipelés miatt. - vigyorgok és szétnézek a cuccai között. Nem célzottan, mármint nem keresek semmit meg ilyenek csak jó. Látni kicsit a saját káoszát, amiben senki más nincs benne. - És hoztam meglepi füvet is. - akarom mondani meglátogattam Dr. Fabian rendelőjét távollétében és hoztam egy kis füvet. Ha már csórók vagyunk festői tengerparti tájakon nyaralni, hát akkor legalább lazítsunk egyet. És rájövök, hogy úgy viselkedek mint valami idióta. Úgy értem hozok kaját, rakja be hozzám a cuccát, hozok füvet. Hát mi a fasz? Miért csinálom én ezt voltaképpen?? - Akkor húzza az időt Mr. Hunt, ha előtte testi örömöknek hódolna, máskülönben másfél perce van elkészülni. - aljas vagyok persze, de mindig jobb szabni az időt, mint másnak hagyni, hogy megtegye. Elindulok az ajtó felé, felkapva a cuccom. - Még egy perc... - trappolok a bejárati ajtó felé és ha nem jön akkor kajak itt hagyom, mert még mindig én vagyok én és jobb szeretem ha igazodnak hozzám, mintha nekem kell.

Szóval mikor azt mondtam, hogy még húsz perc kell egy komolyabb hullám bűntudatig, hogy aztán szarul érezzem magam nem pusztán a jegyeim vagy a munkanélküliségem miatt (és mondjuk a tény miatt, hogy nagyapám halott testvérétől – vagy a nagyapámtól? – elloptam egy csomó öregembereknek való gyógyszert, hát hol van belőlem a részvét, hát miért nem vág ezért senki sem pofán, bárki megtehetné, komolyan, csak légyszi, ne apa legyen), hanem mert eleve megszülettem, akkor igazából eléggé pongyola munkát végeztem a helyzet felmérésében, mert ehhez elég volt fél perc is.
Nem tudom, hogy mit érdemes elmondani a helyzetről. Nyilván nem álltam készen egy egész napos strandolásra, nyilván nem álltam készen arra sem, hogy elhitessem magammal, hogy valóban erre lenne szükségem, tök más dolgom van, tök sok más dolgom van, és egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy most odafordulhatnék, és felvázolhatnám JJ-nek, hogy igaz, hogy most mondtam rá igent, de lehet, hogy ezt az igent nem is igennek értettem, és a legjobb az lenne, ha mégis inkább hazamenne – vagy ahova akar – de előtte esetleg ihatnánk egy kávét, ha már eljött idáig, hogy ugye ne tűnjek teljesen bunkónak. A legrosszabb, ami történhet – ha az élet egy sitcom lenne, mindenképp, de ezt képzeld el úgy, mint a sitcom-okban a „mi lenne, ha” alternatív jövőképekről szóló bevágásokat – tehát a legrosszabb, ami történhet, hogy erőből gyomron vág, hogy kihányjam a croissant-t, mert ezek után nem is érdemlek reggelit.
Csakhogy mégis csak az az ember vagyok, aki az idő nagyrészében teljesen elérhetetlen (ez persze relatív, lehet teljes életed okostelefon függőség nélkül is! vagyis igazából nem ezért nem teljes az életem) vagy néha lemondja az előre lefixált közös programokat, hogy inkább akkor otthon csinálja a nagy semmit, miközben olyasmiken agyal, hogy épp miért utálja a legjobban magát vagy, hogy milyen gyorsan kéne a föld tengelye körül keringeni, hogy mindig örökké ott legyünk, ahol épp délután három óra van. Na, tehát ha ezek mellé hozzávesszük, hogy JJ meglepetésből megjelent az ajtómban, hogy akkor velem akar lógni, akkor már tényleg nem szép tőlem, hogy azon gondolkodom, mennyi mindent kéne csinálnom ahelyett, hogy vele lógok – és bassza meg, ettől még inkább bűntudatom van. Olyan kedves az utóbbi időben velem, én pedig egy akkora darab szar vagyok, és ebben igazából borítékolva van, hogy ezt nagyon-nagyon el fogom baszni, és az igazából tuti és biztos módszer az elbaszásra, hogyha most kirakom a házból, hogy tovább folytassam az aggodalmaskodást, amikor tudjuk, mind nagyon jól tudjuk, hogy kurvára nem fogok nekiállni tanulni és munkát keresni, csak úgy dél körül majd elbőgöm magam a ventilátor tövében ülve.
Szóval igen, tessék, reggel nyolc előtt mindezek mellett már el szabad határozni, hogy két sört legalább le kell húzz a metrón, mielőtt Staten Island-ra értek (az végül is alsóhangon is vagy húsz évnyi trip, és most én sem tudom, hogy arra célzok-e, hogy húsz év odaérni, vagy pedig húszévente egyszer elég odamenni).
És amúgy nyilván ennél többet és hosszabban aggodalmaskodtam, de ha most minden gondolatomat megpróbálnám megfogalmazni, akkor te nem hinnéd el, hogy minderre képes voltam azalatt a másfél perc alatt, amíg hozzávágtam a fürdőalsómat, és rohamtempóban átkaptam a ruhámat valamire, ami nem tiszta volt, de mondjuk tisztább, mint ami rajtam volt, és még alaposan be is dezodoroztam magam (miért hagyom ki a zuhanyt esténként olykor? mégis milyen ember vagyok?), és aztán gondoltam egyet, és akkor mondtam neki, hogy rakja már el a dezodort is (mert nyár és tömegközlekedés, és oké, hogy az ebben lévő gázok tök rosszat tesznek a légkörnek, de hát NYÁR és TÖMEGKÖZELEDÉS), és azzal, hogy zsebrevágtam a tárcámat – apám apróját a pultról már korábban összeszedtem -, hogy legyen miből sört venni, részemről igazából meg is voltam a készülődéssel. Mit tudom én, mi kell még a strandra? Faszság az egész.
- Te vagy a világ legjobb nője – sóhajtottam egy ponton. Ez egyébként vagy a fű emlegetése után történt, vagy mikor épp az alsónadrágomat vettem át, gondold oda, ahol helyénvalóbbnak érzed.
Na, tehát, ezek után jöttek azok a részek, amiket a filmekből inkább csak kivágnak, amikor a pár cipőt húz, elhagyja a házat, visszarohan bezárni a házat, leér a földszintre, eszébe jut, mi mindent hagyott otthon, de már lusta érte visszamászni, a kisboltban sört vesz (előtte egy másik kisboltban elkérik a személyiét, szóval ott nem vesz sört), panaszkodik a meleg miatt, túl sokat kell sétáljon amúgy is satöbbi, satöbbi. Na mindegy, szóval, vágókép: sörrel a kezemben állok a metrómegállóban, ahogy begördül a metró, és azt mondom JJ-nek, hogy
- A cigit is elfelejtettem.

Amúgy tökre jó ötlet a strand. Ez pont. És tartom is, mindegy, hogy szerintem aggasztóan sokat készülődik, holott igazából pasi tehát az is mindegy ha abban úszik ami rajta van, senki nem fogja megszólni. Bezzeg én nem mehetek térdnadrágban a medencébe, mert rögtön jönnek a kosszal meg ilyenekkel. Mintha valahogy elvárás lenne, hogy mutogassam a seggem mindenfelé. És amúgy tökre sose szoktam rátolni, hogy szerintem fel kéne szednem vagy 9,5 kg-t, hogy egyezményesen elégedett legyek magammal. És valljuk be, ezért nem lógok túl sokat strandon meg ilyenek, de most itt az ideje és ha már a kapcsolatunk jelenleg képez egy olyan stabil valamit, ami már eléggé állandó illatú a hétköznapokban, akkor mégis ki mást akarnék magammal rángatni mint azt, akinek nem szokása nekem nemet mondani? Kivéve a múltkori esetet persze, de azt még nem beszéltük át teljesen. Sőt, szerintem hülyének nézett pedig állítom, hogy nem álmodtam, egyik pillanatot sem.
Begyömöszölöm a fürdőgatyáját és amíg kínlódik, elmegyek a fürdőszobába törölközőért, mert amúgy egyet hoztam, de már tudom, hogy ez is valószínűleg nálam fog kikötni, mert hát biztosan Bronxba fogunk menni a strand után. Vagyis gondolom. Lemozizom az öltözködését és azért tegyük hozzá, hogy jó segge van, de ez most nem képzi bók tárgyát, szóval amint dobja, a dezodort is elrakom. - Vagy a legelbaszottabb. Attól függ melyik végpontról nézed. - de azért elmosolyodom, mert hát ha az ember pasija ennyire örül egy kis fűnek, akkor illik legalább elmosolyodni, mert amúgy ő sem egy bókmester. Sőt, szerintem egy A5-ös füzet egy lapját sem írnám tele az ilyen jellegű kinyilatkozásaival. De nem ezért vagyunk együtt, vagy nem csak, vagy nem is tudom. Nem szoktam ilyeneken mélyen elgondolkodni. Nekem elég ha csak elvánszorgunk a metróig és majd lesz valami a későbbiekben. Legalább a sör hideg volt. Igaz első nekifutásra csak egy fitymáló tekintetet kaptunk és egy személyit kérek beszólást, de a másik helyen már leszarták az ilyen morális kérdésköröket. Sóhajtva nézek rá. - Mondd, te mit nem szoktál elfelejteni? Várj meg. - megyek fel, valahol van itt egy trafik reményeim szerint. Bronxban jobban leszarják, kevesebb a nagycsaládos tökéletes szülő aki a kereskedelemben tengeti a mindennapjait. Ilyen ez. Két könyörgés után szerintem megszán a nagyon rosszul sminkelt hölgy és közli, hogy na most az egyszer és takarodjak meg hasonló kedvességek. Viszont ha már itt vagyok, akkor rá is gyújtok és közben eszembe jut, hogy azt se tudom a saját telefonom pl. hol van. Szóval áttúrom a táskát és ezzel a svunggal ki is kapcsolom a faszba, mármint ha vízbe megyünk úgyis akkor meg minek kellene online vagy bármilyen egyéb kapcsolat? Meg akkor már iszom egy kávét is, a túlsminkelt nőnél azt is lehet venni. Igaz egy szar, de hát ennyi belefér a képletbe.
Erre eszembe jut, hogy amúgy indultam valahová. Ráadásul nem is egyedül és sűrű bazmegolások közben visszamegyek a metróhoz, engesztelésképp a kezébe nyomok egy csomag cigit. Retró természet vagyok, tehát nem a kemény dobozost veszem, az kényelmetlen ha az ember a farzsebébe kívánja tömködni. - Nemsoká átszállunk. - lévén nem ez a város lenne, ha lenne mondjuk közvetlen összeköttetése az összes pont között. Na mindegy, megoldjuk. Annyira nem hosszú az út. Végtelen sok megállóval később és miután szétpiszkáltam a haját út közben, mert tessék a múltkori ezt legalább megmutatta, hogy kábé belehalnék ha ez eltűnne a fejéről, jelzek, hogy na mozgás. - És irány a hajó. - vigyorgok, amúgy tökre bírom a hajókat és hát ez még ráadásul ingyen is van. És a legjobb, hogy ott még cigizni is lehet, már ha felmászol a felső fedélzetre. És mi felmászunk, nyilván. De közben odafenn a tatfedélzetnél előhúzom az ajándék jointot. - Hát, a felfedezők rumoztak, nekünk ez jutott. - meg is gyújtom és két slukk után odaadom neki.

Túl nagy ez a város.

Jó, most egyébként nem tudom mire számítottam ezzel a megállapítással New Yorkban, persze, hogy nagy, ez lenne a kibaszott lényege, vagy mi. De hát akkor is, két utcája közé néha akkora távolság szorul, hogy az ember azt hinné, hogy csak útlevéllel és vízummal juthat át egyik pontjából a másikba, de hát nem vesz az élet ezek helyett sarcot az idegrendszerünkből?
Szóval, mit tudom én, vannak azok a dokumentumfilmek, amik a hegyekben élő serpák mindennapjait mutatják be, és hogy nekik milyen nehéz az élet, és oké, biztos szar dolog kövér turisták nyomorult táskáit cipelni – most fogok lebukni, hogy amúgy nem tudom, miket cipelnek a serpák, mi? (hé, lehet, hogy a serpák ennek az egyesszáma?) – de néha nem tűnik semmi sem olyan embert próbálónak, minthogy egy túl nagy városban túl messzire próbálj eljutni, hogy aztán azon kapd magad, hogy a barátnődre vársz a nyomorult metróállomáson.
Oké-oké-oké, még csak nem is erről akartam panaszkodni, hanem hogy valahányszor New York ellen támadó katasztrófafilmeket látok, mindig a városra lecsapó természeti csapásnak drukkolok, vagy óriás cápa-kígyó-őshüllő mutánsnak, vagy Thor fura tesójának, hát szóval bármi is próbálja épp elpusztítani.
Mármint legyünk reálisak, itt van pár száz éve ez a város, rendben, de egy város sem tart örökké, ha az emberi történelmet figyeljük, akkor potenciálisan vagy egy betegség, vagy egy háború vagy valami jönni fog, ami aztán felszámolja ezt az egész lepratelepet, és akkor… akkor majd valamivel jobb lesz a világ, és majd abban a kontextusban már nem is fog számítani, hogy mennyit is kellett végül várnom JJ-re, és---

Jézusom, de kiállhatatlanná tesz a várakozás!

Mármint így még magamnak is. Mármint, igazából az idő túlnyomó részében durván idegesítenek a saját gondolataim – ami már csak azért is kínos, mert az életem kilencven százalékát a saját gondolataim között töltöm, hát meglepő tényleg, hogy innentől az életet egyáltalán nem élvezem? – de ha magamra maradok, és felbasz, hogy várnom kell, akkor azért eléggé rá tudok kapcsolni.

Mármint arra, hogy idegesítsem saját magamat. És persze aközben is idegesítem magamat, hogy arról magyarázok, hogy idegesítem magamat, szóval most bekerültünk egy loop-ba, és nem tudom, hogy lesz ebből szabadulás. Úgy értem, már rég a metrón ültünk, és még mindig nagyjából csak erre gondoltam – de csak mert megálljt parancsoltam minden más, ennél is idegesítőbb gondolatnak, amiket amúgy is végiggondoltam már ezelőtt vagy százezerszer – mikor hajóra szálltunk, amit vehetünk akár mázlinak is persze, mert ha nem ezen kattogok, akkor már ájulásig aggódtam volna magamat azért, mert egy rosszabb életben hozott döntés volt strandra indulni ma.

- Biztos jó ötlet itt? – kérdeztem pont annyira elkínzott arccal és hangon JJ-től, amennyire te az előbbiek alapján azt csak el tudod képzelni. De egyébként nem tudom, minek hisztériáztam, persze, hogy jó ötlet pont itt elszívni egy spanglit, csak próbálok jó állampolgárnak tűnni, csak annyira nem vagyok jó állampolgár, hogy többet tegyek a látszatért, minthogy ilyen faszságokat kérdezek.