"I LIKE IT WHEN YOU SMILE, BUT I LOVE IT WHEN I'M THE REASON"
Közeledik az államvizsgám időpontja és én hülye ahelyett hogy tanulnék, bevállalom hogy helyettesítem Jayt. Leszervezett időpont és nem lenne szerencsés lemondani hiszen ez egy önkéntes program. Jay egyike azoknak, akik vállalják hogy heti egyszer vagy többször bemennek a helyi kórházba és az ott fekvő beteg gyerekeknek olvasnak fel meséket és történeteket. Ebben csak az a szép hogy Jay negyven fokos lázzal fekszik otthon és nem akar csalódást okozni a kicsiknek. Nagyjából ezen a ponton adtam fel a dolgot hiszen ez tényleg nem lenne fair velük szemben. Kábé csak ezért mondtam igent, és nem tudom hogy fogom túlélni, mert nem vagyok éppen a legjobb a gyerekekkel való bánásmódban. Majd próbálok valahogy improvizálni. Vagy nem tudom. Leonak annyival jobban menne ez, miért nem tudta őt megkérni? Viszonylag átlagos a szerelésem ahogy elindulok. Egy sötétkék elegáns nadrágban és egy fehér ingben. Semmi különleges. Szőke hajam vakít egyedül, de hát a mai festékek csodákra képesek és így erre is. Szerencsére nem járok túl sokat a kórházban és így nem is igen ismerem a járást és csak a táblákat követve jutok el a gyerekosztályig ahol rövid nézelődés után megcélzom a pultot hogy megkérdezzem mi is ennek a menete. Ahogy elnézem nem én vagyok az egyetlen ilyen önkéntes mert még ketten állnak ott. Én is odalépek a pulthoz. - Jó napot! Jay Decker helyett én jöttem az önkéntes munkára ugyanis Jay belázasodott. Tudna segíteni kérem hogy merre kell mennem és mit kell csinálnom pontosan? - érdeklődök hiszen most először vagyok itt, ilyen minőségben és nem ismerem a járást sem. A recepciós hölgy kedves, és elmondja hogy mit merre és a kórtermet is megnevezi hogy melyik esik rám. Szerencsére elég kicsik vannak ott, le lehet kötni őket mesével. A mesekönyvek ott vannak a szobában így elindulok arra amerre mondták. Benyitva már ott találok egy férfit az egyik ágy mellett egy rajztáblával. Talán hozzátartozó lehet, nem tudom. - Jó napot. Kain Dixon vagyok, és ilyen önkénes - mutatom fel a kölcsönkapott kártyácskámat. Remélhetőleg közlékeny lesz és kisegít hogy ő kicsoda micsoda.
Vannak olyan napok, amikor egyszerűen semmi sem úgy sikerül, ahogy annak kellene. A reggeli kávémba cukor helyett sót tettem, a tej pedig már régen lejárt, csak elfelejtettem kidobni. A pólómat és a cipőimet is fordítva vettem fel először, a zoknimról pedig nem is beszélek inkább. Az egyik rózsaszín (mert már megint sikerült összemosni valamivel a fehéreket), a másik meg sötétzöld. Szerencsére a nadrágom szára hosszú, így talán nem annyira feltűnő ez a bénázásom. Egyedüli jó a reggelben, hogy a lakótársam nincs otthon ezért nem láthatta a reggeli káoszt, csak a nyomokból tud következtetni a történésekre, de bármit is kérdez, majd én letagadom, az tuti. Az egyetemre tett pár órás kitérő után el is indultam oda, ahova már kora reggel kellett volna mennem, a kórházba. Jennynek megígértem, hogy megpróbálom megtanítani neki hogyan kell Minnie egeret rajzolni, de ha nem sikerül arra is felkészültem, egy adag arcfesték is van nálam, hogy az ápolóknak legyen mit lemosniuk a kislányról az esti fürdetés során. A kórházba belépve a nyakamba akasztom a kis azonosító kártyámat, ami azt hirdeti, hogy önkéntes segítő vagyok. A folyosón közelítve a célom felé sok ismerőssel futok össze, mind mosolyogva köszöntenek, ha akarnám se tudnám letagadni, hogy legalább hetente három délutánt vagy délelőttöt itt töltök gyerekek társaságában. Mikor én voltam itt betegként akkor is sokat jelentett, hogy velük lehetek, most pedig én segítek nekik elviselni a szürke (vagy éppen kórházi zöld) hétköznapokat. -Jenny, jöhetnek a Minnie egerek , vagy máshoz van kedved? - Kérdezem, amint belépek a kórterembe. Jenny szemei felragyognak ahogy meglát én pedig kíváncsian nézek a másik ágyban fekvő kissrácra, három napja még nem volt itt, lehet azóta hozták be, vagy került át ide egy másikosztályról. Próbálok vele is némi kommunikációt kezdeményezni, de elsőre még szégyenlős, ezért inkább vissza fordulok Jennyhez és leülök mellé, hátha a másik kis harcos is kíváncsi lesz és csatlakozik majd hozzánk ha észre veszi, nem harapok. Egyelőre azon fáradozok, hogy Jenny tudjon szép köröket rajzolni a papírra, mikor belép egy idegen a szobába, és bemutatkozik. - Üdv, Tate Graison vagyok, szintén önkéntes, ők pedig Jenny és Toby. Tobynak egyelőre nem sok kedve volt hozzánk, de hátha Te szerencsével jársz majd. - Mutatkozom be én is, és a kártyámra bökök, ami hasonló az övéhez. - Voltál már korábban itt? - érdeklődök, és ha kell akkor segítek majd neki.
"I LIKE IT WHEN YOU SMILE, BUT I LOVE IT WHEN I'M THE REASON"
Nehezen igazodom el a kórházban és ennek valahol örülök is, hiszen azt jelenti hogy elég kevés időt töltök itt, és nem kell minden héten vagy minden nap itt lennem. Sosem szerettem itt lenni és Jay nagyon sokkal jön nekem hogy beugrottam, de van szívem, és a gyerekek csalódottságánál nincs rosszabb a világon, ha már itt kell lenniük bent és nem játszhatnak egész nap kedvükre. Nem voltam még hosszabb ideig kórházban szerencsére és hálát is adok hogy nincs semmiféle betegségem ami ezt indokolná. Lekopogom, ne is legyen. Kórházfóbiás vagyok. Vagyis, egy kicsit. Megtalálom a termet hogy hol kellene lennem és benyitok. Nem leszek egyedül ez már világos, és kedves mosolyt villantok fel a kicsik felé. Az ott lévő férfi is bemutatkozik és szerencsére ő is önkéntes, így talán majd tud nekem segíteni egy kicsit. - Örvendek. Sziasztok - biccentek felé, és a kicsikre nézek. A kislány lelkesen rajzolja a szabálytalan köröket, de csak alakulni fog ez. Leteszem a kabátom és a táskám, én is hoztam azért egy mesekönyvet, de azt itt hagyom majd. Nekem sose lesz gyerekem, nem kell őrizgetnem semmiért. - Nem, még sosem. Jay helyett ugrottam be, mert lebetegedett de nem akart csalódást okozni nekik - hiszen Jay is jótét lélek, és ő velem ellentétben jól is bánik a gyerekekkel. Én csak próbálok. - Szóval Toby, ha nincs kedved rajzolni, akkor mihez van? - kérdezem ahogy lassan közeledek felé hogy el ne ijesszem. Nem azért jöttem.
Kezdőlap
