A kórház felé vezető úton az agyam kifogásokat és megoldásokat keres jelenlegi helyzetünkre. Kiskapukat, amik hihető magyarázatként szolgálnak majd a későbbiekben nem egy, hanem legalább tízszer ennyi ember számára, holott az igazságnak minden egyes apró rezdülése a mi tulajdonunkban áll, mégsem szólhatunk róla egy szót sem. Megúszhattuk volna annyival, hogy kipiheni magát az éjszaka és pár átfogóbb vizsgálatot elvégezve elrendezhettük volna ezt csendesen, mégsem úgy tűnik, hogy ez a későbbiekben is hasonlóképpen fog menni. Az állapota otthoni ellátásnál nagyobb volumenű térért kiált, így bármennyire is szerettem volna kihagyni ebből a kórházat, esélyünk sem volt az a háttérbe szorítani. A sürgősségire bejutni még a könnyebb útnak tekinthető, de elhallgatni a részleteket már nehezebb. Daphne az első, aki az utamat keresztezi és kérdésekkel bombáz, amelyek többnyire alábbhagynak, mihelyst látja, hogy annál többet nem húz ki belőlem, mint amennyit én szeretnék a tudtára hozni. Két éve erősíti szegényes csapatom táborát, azalatt az idő alatt pedig kiismert már annyira, hogy tudja mikor kell hallgatni és csak a munkáját végezni. Ez a fajta bizalom, ami közöttünk épült ki megkönnyíti a munkát, ugyanakkor benne olyan kérdéseket hagy hátra, amelyekre bizonyára tudja sosem kap majd megfelelő választ mégsem érez késztetést arra, hogy ezt másokkal vitassa meg. A függöny elhúzását követően - mely némiképp elkülönít minket a vizslató tekintetektől - az alapvizsgálatokon esünk át. Az értékei kifogásolhatóak, részleteiben kiugró eredményekkel, melyeket a szervezetében lappangó drog idéz elő. Kedvem lenne elmerengeni a felvázolt terv többi pontján is. Lesz hova mennünk, ha arra kerül sor? Miképpen fogjuk ezt megoldani úgy, hogy annak részleteibe mások csak felszínesen láthassanak bele? Kérdések, melyeken ha elgondolkoznék, azzal a rezidens életét veszélyeztetném, így belül csak abban reménykedhetem, hogy Leroy nem szúrja el még ezt is. Jól ismertem már őt és nem is a munkáját kifogásoltam, hanem magát az embert. A személyiségét, a megbízhatóságát és azt a felelősségvállalást, amelyen átfogunk menni részletesebben is, mihelyst az ágyon fekvő lány értékei nem lesznek ennyire elbizonytalanítóak. Marshall csak apránként képes felvenni a külvilág történéseit, én viszont igyekszem vele némiképpen felvenni a beszélgetés fonalát. Ha csak egy szóval kell beérnem, az is kiindulópont az állapotát illetően. Leroy is időközben befut és bár első blikkre nem nagyon kapcsolok, hogy melyik helyre is szól pontosan a 'jegyünk', hiszen egyedül az ragad meg, hogy lesz hová mennünk. Ámbár mielőtt ehhez bármilyen véleményt is hozzáfűzhetnék, Charity értékeiben változások állnak be, így Leroy közreműködésével, de sikerül vért venni tőle. - Azt hiszem itt az ideje beváltanom egy szívességet. - fordulna is ki szokatlan hármasunk pillanatából, de én még előtte utánaszólok. - Melyik terem pontosan? - érdeklődéssel telve pillantok fel kollégámra egy másodperc erejéig, hiszen itt lenne már az ideje, hogyha tennénk is valamit annak érdekében, hogy ne legyünk ennyire szem előtt. - 2B. - felel egyszerűen, ami kíváncsiságot képez amúgy is türelmetlen vonásaimra, de ő az arckifejezését szemügyre véve könnyedén lejön, hogy a válasz ismételten nem az én kedvemre lesz. - A VIP részlegen. - nyögi ki végül, melynek hatására egy sóhajtás bukik ki belőlem, hogy visszafogja eredeti szándékát a nem túl lelkes véleményemnek. - Az istenit, Leroy.. - Később még hálás leszel, hidd el. - azzal hátat fordít és magunkra hagy a rezidenssel és a megtépázott hangulatommal együtt. Charity beszéde zavaros és többnyire égési folyamatot emleget, így értelemszerűen a homlokát érintem meg kézfejemmel. - Ilyen nincs. - mérgelődök magamban, és hogy biztosra menjek, a testhőmérsékletét mérem meg a pontosabb kép érdekében, hiszen meglehet nem csak egyszerű lázzal, hanem hipertermiával kell számolnunk. Utóbbi esetében a megszokott lázcsillapítók nem használnak, így értékes időt veszítenénk, ha ennyiben hagynánk. Sejtésem bebizonyosodik és egyáltalán nem leszek tőle boldogabb. Gyors cselekvésre van szükség, így mielőtt a magas hőmérsékletére térnék rá, először a nyugalmát kell biztosítanom. Pár mg nyugtató készítmény beadását követően lépek el az ágyától és tépem fel a fiókokat, miután úgy veszem észre, némiképp csillapodott a helyzet, hogy valamilyen törölközőszerű anyagot vegyek magamhoz. - Ezeket vizezze be középhőmérsékletűre és kérek egy tiszta váltóruhát. - nyújtom át Daphnenak, míg én Charityt előkészítem a 'teremcsérére'. A kórházi egyenruhának is nevezhető váltás megkapása után szabadítom meg a lányt az extra ruhadaraboktól, míg nem csak a fehérneműig nem jutunk. Próbálom elkussoltatni a bennem megszólaló Leroy-habitust és a lehető leggyorsabban átöltöztetni őt, hogy egy percig se vesztegessük tovább itt az időnket. Egy idő után úgyis lesz valaki, aki érdeklőbbé válik, én meg azt nem szándékozom kivárni. A vizes kendők egyikét a nyakához igazgatom el, míg a másikat a hónalj környékére, hogy amíg nem jutunk a teremhez, addig is valami hűtésként szolgáljon a testhőmérsékletét illetően. Még egy pillantást vetek az értékekre meg a kint lévő emberekre, de mivel a nyüzsgés annyira eltereli mindenki figyelmét, hogy extra kíváncsiságra idejük sincsen, így kihasználom az alkalmat és Daphne közreműködésével megindulunk a lift felé, hogy minél előbb a VIP részlegre jussunk. Végül is, ennek is látom előnyét, hiszen az ittlévő betegekről nem beszélnek, nekünk pedig pont erre van szükségünk. A lehető legnagyobb diszkrécióra. Leroy már csak később csatlakozik szokatlan felállításunkhoz amely a 2B-ben gyűlt össze. Időközben Marshall olyan oldatokat kapott intravénásan, amelyek lejjebb viszik a hőmérsékletében beállt magas értékeket és közben arra is figyelünk, hogy a megfelelő folyadékbevitel se maradjon el. Pár gyógyszer ugyan még beszerzésre vár, hiszen ezen a részlegen leginkább a páciens kényelme élvez elsőbbséget, ezért ezekre felváltva ügyelünk. Amíg Leroy egy általam összeírt listával futja le a félmaratont az épületen belül, én nekiállok a korábbi vizsgálatok megismétlésének, kezdve azzal, hogy a hőmérsékletére ügyelek. A túlhevülés veszélyén már túl vagyunk, de pár akadállyal még le kell számolnunk, amelynek végeztével határozottan kijelenthetjük, hogy nem lesznek következményei tettünknek. Frusztrál, hogy ilyen állapotban látom és többnyire az aggodalommal is foglalkoznom kell a hatalmas méretűre nőtt bűntudatom mellett. Ezekkel az érzelmekkel viszont nem foglalkozhatok. Most biztosan nem.
A világból felfogott történéseknek csak a fele, vagy még annak is csak a negyed része jön át. A fekvéssel úgy különösebben nincs is bajom, de azzal igen, hogy egyik férfi sem hajlandó észrevenni, hogy mekkora bajban vagyok. – Meg fogok égni. – ismételgetem mantraként, hogy komolyabban vegyenek, és elhúzom a kezemet, ha hozzám akarnak érni. A tér és az idő lelassul, most már nem látom tisztán a fehér falakat, csak egy szegényes látóterem engedi, hogy a színek egymást váltsák fel. Az egyik oldalon a narancs, a másikon a piros dominál. – Miért nem… - értetlenkedek, és nyugtalanul forgatom a fejemet hol az egyik hol a másik vörös kabátos szörnyeteg felé. – Kik maguk? – szökik ki belőlem a kérdés, de az egyik elkapja a karomat, és valamit belém döf. – Nem akarok meghalni… - kiáltok fel elég hangosan, melyre én ugyan nem veszem észre, de több szempár is felém fordul, többek között ápolók, és mentősök egyvelege a korai órákban. A műszakváltásig még fél óra van, és a körülöttem lebzselők új álruhát öltenek. A hangok összemosódnak, és egy érthetetlen halmazzá állnak össze. – Hoznál vidocint? – érdeklődik az egyik, akin most nem látok semmi fehéret, és máris egy kis fiolát tart a kezemhez. – Mit művel velem? Megátkoz? – esdeklően kérdezek rá, de csak megsimítja az arcomat. – Bocsásson meg, én tehetek róla, de valahogyan megoldjuk, nem lesz semmi baja. – a férfin érezhető, hogy aggódik, de egy árva szavát sem tudom elhinni, így szépen odatartom a fejemet, és kitárom a számat, mint egy harapásra tartva. – Clay…az istenit, mi lenne, ha beadnád neki a nyugtatót? Felriasztja az egész kórházat, és akkor magyarázkodhatunk. – sietteti a munkatársát a belgyógyász, de a műveletet sikeresen zárja, és megszerez tőlem valamit, amit nem óhajtottam odaadni. – Maga átkozott. – kiáltok utána, és valaki lefogja a lábamat is, amitől megszűnik a szabad mozgásterem. – Ne érjen hozzám. –ripakodok rá a másikra, de a homlokomra fekteti a kezét, és végül elfordul. – Égek… - sírok fel hangosan, és ekkor döfik belém a kést…most fogok meghalni? Nagyokat pislogok, hogy mi történik velem, de a világ lelassul, és már totálisan nem értem, hogy mit beszélnek felettem. Egy nő közeledik az ágyamhoz, és feltekint a főnökére. – Dr. Nash minden rendben? Behoztak egy drogost? Értesítsem a rendőrséget? – nem tudom, hogy mit kommunikálnak, de a szívverésem is lelassul, és aki eddig lefogott, az elenged, majd fölém hajol. Nem tudom, hogy mit néz, de egészen közelről bámul a barna lélektükreimbe, és a számnál is ellenőriz valamit. – Vettem nyálmintát a biztonság kedvéért Nash. – nem értem, hogy miért bánnak így velem, de kezd minden rossz érzés megszűnni, és most a lebegés veszi kezdetét. Olyan ez, mintha egy felhőn feküdnék, és számolnám az angyalokat. Valaki vetkőztetni kezd, egy kis nedvességet érzek a nyakam környékén. Lehunyom a szemhéjamat, és mélyeket lélegzek. Ez a mennyország? Nem kell többet azzal foglalkoznom, hogy mit tettem? Minden bűnömért elnyertem a megbocsájtást? – A gyermek...- nem mondom végig, inkább motyogás ez a részemről, miközben mozgásban vagyok. – Dr. Nash ezt jelentenie kell, mármint ketten is látták a nővérek közül, egy mentős is, nem vihetjük csak úgy fel a VIP részlegre, és ha valaki felismerte Dr. Marshall-t? Jelenteni fogják a bizottságnál. – szólal meg egészen halkan a nővérke, miközben lassan eljutok oda, hogy el is aludjak. A folyamat felgyorsul, nem is értem, hogy mit csinálnak velem. Daphne előkészíti a termet, beállítja az infúziót, és a főnöke keze alá dolgozik, de nem ért vele egyet mindenben. Nem gondolhatja komolyan, hogyha a rezidens valamilyen drog befolyásoltsága alatt áll, akkor nem szól róla senkinek, és elfelejti mindenki, aki a sürgősségin látta, hogy a lány milyen állapotban van. Az elektrolit folyadék már csepeg, igyekeznek megakadályozni a hőmérséklet emelkedését. – Óránként mérni kell a belső testhőt. – figyelmezteti a férfit, és a lány fülébe dugja a megfelelő eszközt. A csipogás után már fel is jegyzi a kórlapra. – Hat óra van, és most 41 fokos, ez nem jó érték... – már majdnem kiszalad a száján, hogy megkérdezze, mi baja van, de egyértelmű, hogy valamit beszedett. Nem gondolta volna, hogy a rezidensek így engedik ki a gőzt, és az sem nagyon állt össze, hogy mi a fene köze van ehhez a kórház két nagyobb halának. Dr. Leroy is befut a várt eredményekkel, és lihegve fogja meg a hasát. – Itt vannak, amit kértél. Nem fogsz neki örülni. – húzza el a száját, és kinyitva a mappát már adja is oda neki. A számok nem hazudnak, és akkora mennyiségű extasy van a szervezetében, ami két embernek is sok lenne. – Daphne kimenne egy pillanatra? – kéri meg szépen a nővért Leroy, és ha kettesben maradnak, akkor ül le az ágy szélére, és folytatja a felvezetőt. – Ekkora mennyiséget nem szántam neked. Nem lehet, hogy más is bedrogozta? Ivott mással is? Amit én kértem, attól maximum fájt volna a feje, ahogyan neked is, de ennyire nem üti ki. Valaki még közbenjárt. Sajnálom, hogy ő kapta, de ez már nemcsak az én hibám, haver. – vonja meg a vállát. – Ez egy szép túladagolás, ami bele is halhatott volna. – suttogja a végét, és úgy tartja a szemkontaktust a barátjával.
Minél inkább próbáljuk úgy kivitelezni a dolgokat, hogy abból egyikünk se kerüljön ki rosszul, annál inkább csak félresikerülnek és ezen Charity nyugtalansága sem segít, amely elég figyelemfelkeltően lesz úrrá rajta ahhoz, hogy ne járjanak páran utána a történteknek. Egy részem le szeretné üvölteni mindenki fejét a nyakáról, aki egy lépéssel is közelebb lép hozzá, míg a másik, a racionálisabb és logikusabb gondolkozásért felelősebb énem csakis a lány jólétének megőrzésére törekszik. Nem tenne jót még az úgymond haditervünknek, hogyha még én is rátennék a lapáttal a túlzott figyelemfelkeltésre. A testhőmérsékletének értékei magasak és a többi sem az átlagos közelében helyezkedik el. Egy a szervezetét nem még jobban felbolygató nyugtatót adok be neki és amíg Leroy a maga útját járva és a saját módját felhasználva a vérvétel eredményét sürgeti meg, én azon vagyok, hogy minél előbb feljussunk abba a szobába, amit a kollégám franc se tudja hogyan, de elintézett. - Intézem és azt ajánlom magának is, hogy menjen vissza a dolgára. - csak egy másodpercre nézek fel a hozzánk tévedő nővérre, mielőtt a közelemben lévő Daphne is kifejtené aggodalmát a történtekkel kapcsolatban. Veszek egy mély sóhajt, de nem mutatom jelét a rajtam egyre inkább eluralkodó idegességnek. - Talán kételkedik a döntéseimben? - érdeklődésem hatására a fejét rázza és magyarázat helyett egy halk nemleges választ kapok. - Tudom mi a dolgom és ha azt mondom felvisszük őt, akkor az úgy lesz. A nővéreket meg bízza rám. - magam sem tudom miképpen intézem el ezt, de jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy ezt hirtelenjében kitaláljam. - És Daphne..még egyszer ne merjen megkérdőjelezni. - ennyit mondok, mielőtt újabb hallgatásba burkolózhatnék arra az időre, amíg a 2B terembe nem érünk. Tisztában vagyok vele, hogy az eredeti tervünk összedőlőben és némiképp akadályokba ütköztünk azzal, hogy megkockáztattuk a lebukás veszélyét. Egy olyan verzióra van szükségünk, ami mindenkinek egyenlőként megfelel és senki sem fog olyan kérdéseket feltenni, amelyekre a válaszok veszélyeztetnék a karrierünket. Ennek kivitelezése pedig minden egyes eltelt perccel nehezebbé válik. A sürgősségin ugyan csak vizes kendők általi hűtést kapott, itt fent viszont készítmények segítségével lépünk fel a kialakuló állapota ellen. Az infúzióval együtt juttatjuk a szervezetébe, azonban ez az első pár órában többnyire ingadozó lesz és csak azután kezd csökkenni. - Idővel jobb lesz, de ezért vagyunk, hogy megfigyeljük. - osztom meg a nővérrel véleményemet, mielőtt Leroy is megtisztelne minket társaságával. - Valami jó hír? - fordulok felé, hátha legalább ő azzal szolgálhat, de semmi biztatóval nem állunk szembe és ez egyre bonyolultabbá válik, ahogyan kiderül, nem csak ő volt a hibás a képletben. - Volt egy pasas, aki rá volt állva az este folyamán. Tisztán emlékszem rá, hogy ő vett korábban a két lánynak is italt. - akkor nem éreztem helyénvalónak, hogy közbeavatkozok, most viszont nem csak jogosnak, de túl kevésnek is érzem azt, hogy egy a képébe kapott ütéssel megúszta a dolgot. - Téged kihagyhatunk, de a másik pasassal már nem kellene ilyen kegyesnek lennünk. A baj viszont az, mint amit korábban felvázoltam. A pultos nem tudna semmit sem, a jelenlévők meg ujjal mutogatnának a másikra, az ő idegeit pedig megtépáznák a folyamatos faggatózással. Időbe telne, amíg pontosan összerakja a részleteket, addig pedig olyan tortúrának vetnék alá, amelyet személy szerint nem engedhetek, mert az állapotának nem tenne jót. Nekünk ezt kell elsőként figyelembe vennünk. Maradunk az eredeti verzió mellett és felváltva figyelünk rá. - gondolom végig a legjobb változót az egészben, majd Leroyra téved a tekintetem. - Nyakig benne vagy az egészben, ugye azt tudod? - Nem kell emlékeztetned rá, így is kegyetlenül érzem magam miatta. - Ez a legkevesebb Victor. Amit műveltél, azon nem változtatsz, viszont meg kell tennünk mindent a felépülése érdekében, máskülönben esélyed sem lesz megúszni ezt. - figyelmeztetem őt erről és most Charityre vezetem tekintetemet. - Az első szakasz a tiéd, aztán csere. Alicet láttad valahol? - kérdezek rá, mert már egy ideje nem jelentkezett. - Legutóbb a laborba menet futottam vele össze. Azt mondta beszélt a másik kettővel és eddig úgy tűnik szilárd a sztori, bár egyikük sem volt boldog. - Nincsenek ezzel egyedül, abban biztosak lehetnek. Pár kíváncsi nővérrel személyesen kell beszélnem. - egy bólintást kapok válaszul, de a további magyarázat már amúgy sem érdekelne. Hibázott és most ezernyi gondolatmenetet kell végigvinnem ahhoz, hogy a hátsóját ne rakják az utcára. A távollétemben én veszem kézbe annak az irányítását, mely során megbizonyosodhatok, hogy mindenki hallgat a látottakról. Pár nővért ellátok egy halom munkával, hogy még kedvük se legyen trécselni, és a felvetett kérdésre csak annyi választ adok, hogy: nem tartozik rájuk. Bizalmasan azt is hozzátettem, hogyha bárhonnan is visszahallom, őket veszem elő elsőként és ha ismernek engem, akkor tudják, hogy nálam nem jelent jót a középpontban lenni. Hamarosan úgyis letelik a munkaidejük és ha nem lesz az asztalomon a teljes jelentés a munkájukról, akkor nem leszünk jóban. Alice-el is sikerül pár szót váltanom, de ugyanazt kapom, mint amit Leroy esetében is. Sok mindent nem tehetünk ezekben az órákban, mint hogy várunk és figyelünk az értékekre. Át is veszem ezalatt az idő alatt Dr. Spencertől a váltást és hogy eltereljem gondolataimat erről a hosszú pár óráról, inkább a munkámat végzem. Dr. Spencer visszatérésével lehetőségem nyílik arra, hogy az emelet felé vegyem az irányt és váltsam Victort, aki éppen Daphnet váltotta az előbb. Az előzetes vizsgálat szerint a hőmérséklete már lejjebb ment, de még nem teljesen az igazi, viszont nem kockáztatok még egy gyógyszer beadásával, amíg az előző sem érte el a szervezetét teljesen. Az értékei erős kilengéseket mutatnak, ezek viszont lassan egy órával ezelőttiek, így magam állok neki az újabb vizsgálatának. Előtte viszont ablakot nyitok, hogy ez is rásegítsen a hűtésen, a nyakára helyezett kendőt pedig átöblítem és már csak ezután igazgatom el rajta.
Dr. Leroy érzi, hogy szorul a nyaka körül a hurok, csak nem meri említeni a barátjának, hogy amit nagyon gondosan kiterveltek, az már több fronton bukott el, és nem fogják ennyivel megúszni. A kórház a pletykák melegágya, és képtelenség átvészelni úgy egy napot, hogy ne csámcsogjon valamin az intézmény. A reggeli jelenettel odalent a sürgősségin nem is egy ember figyelmét hívták fel, és bár tudta, hogy Nash egy szaktekintély, az ő keze sem érhet el addig, hogy eltusolják az ügyet. Egyszerűbb lett volna a meséhez tartani magukat, és nem titkolózni, mert csak olajat öntöttek a tűzre, és nem könnyítették meg egyikük munkáját sem. Az eredmények egyre rosszabbak, belecsaptak a lecsóba, és megfogadta, hogy több ilyen buliban nem fog részt venni, ahol a kisebbek is képviseltetik magukat, mert csak a baj származik belőle. Nash-nek igaza volt, de az égvilágon nem fogja beismerni előtte. A nővért kizavarják, és csak utána merülnek bele a mappa tanulmányozásába. Fel kell tennie a kérdéseket, mert az képtelenség, hogy annyi drogtól, amit ő szánt a barátjának, kiüssék a lányt, és kórházba juttassák. Nem lesz kisebb a bűntudata, de legalább észszerű keretek között marad a tény, hogy ki is a felelős érte. - Akkor szólhattál volna már az este folyamán is, hogy akadt más, aki szemet vetett Marshall-ra. – ingatja a fejét Victor, és feláll az ágyról, majd az ablakhoz sétál, hogy a függönyt elhúzva kilessen az alattuk elterülő forgalomra. – Ez nem így működik, Nash. – fordul meg hirtelen, hogy a munkatársa szemébe nézzen. – A pultos igenis meg tudna nevezni engem, és akkor vége a dalnak. A pub-ban van kamera, csak nem a pultnál, de visszakövethető Charity, ha nagyon akarják, és rendőrségi ügy lesz belőle. Nem akarod kitenni ennek a tortúrának? Jó reggelt barátom, de ezzel már elkéstél. – mutat az eszméletlen lányra, aki csak a nyugtatónak, és az elektrolit oldatoknak hála, hogy javulást eredményez, különben már alulról szagolná az ibolyát. – Látod, hogy milyen állapotban van, és odalent milyenben volt? Nem fog emlékezni, és borzalmasan sajnálom, hogy ekkora bajnak tettük ki, de nem rejtegethetjük itt. Látták odalent, és ráadásul valahogyan még ki kell majd vinni is. Holnap a munkában a helye, szerinted nem fogják keresni? Ne legyél Clay ennyire szűk látókörű. Nem illik hozzád, ha nem tudsz racionálisan gondolkodni. Ki fogják kérdezni, még az is lehet, hogy felkerül a toxikológiára. – sóhajt egy mélyet a férfi, majd rápillant a másikra. – Időt nyerhetünk a délelőtt folyamán. – közöl ennyit, és megdörzsöli a szemét. – Alice lent van, de előbb vagy utóbb fel akar majd jönni, nem számoltunk a többivel, és a gyakornokok. A nővéreket megfenyegetheted, de a mentősöket nem. – fűz még ennyit hozzá, aztán elindul egy kisebb védelmi felállás a következő órákban. Nem túl feltűnően adogatják kézről kézre a kilincset, és követik nyomon a lánynak az állapotát, hogy minél hamarabb felébredjen, de még azt sem lehet megjósolni, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Victor fáradtan adja ki az ukázokat, elszólítják egy műtétre is, így maradnak a nővérek, többek között Daphne, meg Alice, de őt is rángatják a kollégák. Nash valamikor ebéd előtt megy fel a 2B-be. Neki még a műtőben kell maradnia, és nem arra gondolnia, hogy mi lesz akkor, ha ezen túljutnak. Egy kis egyeztetésre kerül sor az ebédszünet előtt, amikor Victor műtősruhában hagyja el a terepet, és a barátjával együtt a VIP részlegen köt ki. Dr. Suarez…a sebészeti vezető sem hülye. Sokan kerülték a délelőtt folyamán, a műtétek zajlottak a rendes mederben, de a sürgősségin furcsán a feje tetejére állt az élet, és utóbb, de elért hozzá a pletyka is, miszerint az egyik rezidenst bújtatják. Vöröslő fejjel indul meg a kórház két szakorvosának a keresésére, és nem is kell sokat bolyongania, mert rátalál a trióra. Dühösen nyit be a terembe, ahol éppen diskurzus folyik. Elsőként az ágyon fekvő lányt figyeli meg, és csak utána pillant rá a két alkalmazottjára. – Maguk megőrültek?! – hüledezik, és becsapja az ajtót. – Dr. Nash, Dr. Leroy…öröm Önöket látni a VIP részlegen, Dr. Marshall társaságában. Érdekes pletykák jutottak a fülembe. Nagyon remélem, hogy erre érdemes választ tudnak adni, mert mindkettőjüket fel fogom függeszteni. A hölgynek nem itt lenne a helye, és miért nem szóltak senkinek sem az esetről? Szerintük ez vicc? Mi lett volna, ha meghal, vagy rosszabb történik, és nekem kell jelentést tennem a hozzátartozóknak, majd az Igazgatóságnak? Fogalmuk sincs, hogy mekkora bajt okoztak ezzel. Dr. Spencer veszi át a hölgy kórlapját, és maguk ketten fél órán belül legyenek az irodámban. – üvölt a férfi, majd távozik is. A folyosón kint várakozik Raffael, Brian, és Alice is, ahogyan több nővér. Most már mindenkinek evidens, hogy ki fekszik a 2B-ben.
A múltamban történő vájkálás során pusztán egy alkalmat tudnék kiemelni azon esetek közül, amikor a düh érzése olyan elemi erővel vette át felettem az irányítást, melynek kontrollálásához önmagam már nem bizonyultam elegendőnek. Tommy..a fiam elvesztése akkoriban olyan oldalamat hozta elő, mely nem tett büszkévé. Amely majdnem a karrierembe került és amely miatt egy egészen új életet kellett kezdenem ahhoz, hogy az az eset ne ismétlődhessen meg újra. Akkoriban egy beszélgetés során arra próbálták felhívni a figyelmemet, hogy a haragom kitöltése nem csillapítja annak valóját, épp ellenkezőleg: még hangsúlyosabbá teszi azt. Mégis azokban a másodpercekben ahogyan Victor Leroy védőbeszédét hallgatom és egyben jó tanácsait raktározom el a későbbiekben úgy érzem a legközelebb állok ahhoz az évekkel ezelőtti mindent meghatározó pillanathoz. Élesen szívom be a levegőt és várok. Várok, hogy végre befogja és rájöjjön mekkora ökörséget hord itt össze. Türelmem utolsó szálaiba kapaszkodva mantrázom magamban, hogy hamarosan Leroy végre belátja, hogy mekkorát hibázott most és egyszer az életben kiejti a száján azt a rohadt nehezen kimondható bocsánatkérő szót. De nem történik meg és még csak fokozza azt, ez pedig végképp arra késztet, hogy önmagam védelmére keljek. - Dugulj el, Leroy.. - figyelmeztetően cseng a hangom és arra a szekundumnyi másodpercre a szemeimet is lehunyom, amíg a gondolataim egymásra hangolódnak. Amíg olyanná nem formálódnak, mely arra késztet majd, hogy ne tegyem tönkre ezt a lehetőségemet is. A második esélyemet - ahogyan azt manapság hívják a nagykönyvben. - A fenébe is, ki miatt vagyunk ebben a helyzetben, hm? Ki volt annyira meggondolatlan, hogy port keverjen másnak az italába? És ne gyere itt nekem a másik rohadékkal, mert te sem vagy különb nála. - kezdek bele, de csak feszegetem a határaimat. Átlépni viszont még nem fogom őket. - Tudom nagyon jól, hogy milyen helyzetbe kevertük magunkat és az esélyeinkkel is tisztában vagyok, szóval ne most kezdj el okoskodni nekem vagy rám vetíteni az egészet mert esküszöm képen töröllek. - mutatok rá és teszek egy lépést hátra, mielőtt valójában meglépném ezt. Nem mintha nem érdemelné meg, egyszerűen a barátságunkra..vagy mi a nyavalyára való tekintettel nem érezném helyesnek, ha itt és most megtörténne a dolog. Későbbiekben azonban veheti ígéretnek is. - Szerinted én élvezem ezt? Gondolod nem lenne jobb dolgom is ennél, minthogy a te seggedet próbáljam a bajból kivonszolni? Tisztában vagyok az eljárással, Leroy, de remélem azzal te is képben vagy, hogyha nem rólad vagy a karrieredről lenne szó, már rég nem itt dekkolna egyikünk sem. Szóval a helyedben én visszavennék az arcomból és meglapulnék amennyire csak lehet, mert ha egyszer ez az egész kiderül, neked lőttek az orvosi pályáddal együtt és ha még nem vetted észre, én pont ez ellen próbálok cselekedni. Foghatom magamat és egyszerűen ki is sétálhatok azon a kurva ajtón.. - mutatok a hátam mögé. - Bevállalom a kórházban történteket, de a többiért neked kell majd elszámolnod. Szóval mi legyen? Észhez térsz végre és segítesz továbbra is a lehető legjobb verzióban megoldani mindezt vagy ha nem, szólj és hagyom is, hogy tovább intézkedj egyedül. - újabb mélyebb levegővétel, de megfordul a fejemben egy másodpercre, hogy magamat is a gépre kötöm. Az egyre inkább magasba szökő értékeim biztosan kiakasztanák a gépet. - És ne hozd fel nekem a racionális gondolkozást még egyszer, mert arra neked lett volna szükséged tegnap, mégsem rendelkeztél vele. - épphogy csak elmondom a szövegemet és elhallgatok, amikor Dr. Suarez tisztel meg minket jelenlétével és az idegességtől villámló tekintetével, majd magyarázatot követel tőlünk. - Egyértelműen megvan az ésszerű okunk az ittlétre, amit el is fogunk mondani... - szögezek le ennyit, noha nem sokáig élvezhetjük kellemes társaságát, hiszen amilyen lendülettel jött, úgyis hagyja el a termet. Ez pedig elegendő időt arra, hogy Leroy felé forduljak. - Ennél rosszabb már biztos lehet. - szólal meg végül Victor és feláll most már az ágyról. - Én ebben nem lennék ennyire biztos. - újabb pont az idegrendszerem elleni csatának, amely egyértelműen nyerésre áll az elmúlt egy nap eseményeit figyelembe véve. Most már csak abban reménykedhetem, hogy kollégám felfogta az előbbieket, habár egyre kevesebb esélyt látok erre. Fél órával és egy örökkévalóságig tűnő várakozással később együttes erővel lépjük át Dr. Suarez irodájának küszöbét és mihelyst az asztalának túloldalára helyezett székekre mutat, helyet is foglalunk. - Hallgatom önöket. - tekintetem Leroyra téved, övé meg rám, de végül ő kezd bele. - Hibát követtünk el és ezzel mindketten tisztában vagyunk, de megvolt rá az okunk.. - gyenge kezdés, de legalább a vallomás része megvolt, így magam veszem át a további magyarázkodást. - Ez kétségkívül így van, ahogyan kollégám mondja, de engedje meg, hogy elmagyarázzuk. Dr. Marshall a kórház megbecsült dolgozóinak egyike, akinek a rosszulléte következtében orvosi ellátásra volt szüksége és azokban a kritikus másodpercekben csakis az járt a fejünkben, hogy Charityt..elnézést Dr. Marshall állapotát a lehető leggyorsabban és alaposabban javulófélre bírjuk. A terem belátjuk többnyire túlzásnak is hihető és valahol ha a nagyobb képet nézzük, talán az is, de nyomós okunk volt erre. Minden tiszteletem az öné Dr. Suarez, de emlékszik Dr. Ross esetére? - teszem fel a kérdésemet, amelyre a férfi bólint egyet. - Egyszeri és véletlen eset volt, ami többet nem ismétlődött volna meg. - biztosít efelől, ám nem tesz nyugodtabbá. - De megtörtént. Dr. Ross állapota akkor vált kritikusabbá, amikor a medikusai túlzásba vitték a folytonos látogatást, ezzel megtagadva tőle azt a pihenést, ami járt neki. - Dr. Ross döntése volt, hogy beengedi őket. - érvel tovább a férfi. - Ezt nem vitatom. Azonban a mi..a kórház felelőssége volt, hogy teljes nyugalmat biztosítson neki. Elnézést, hogy ezt mondom, de Dr. Ross mindig is elfogultan viselkedett az újoncokkal kapcsolatban és ez majdnem a vesztét okozta. Gondolja ez nem ismétlődhet meg újra és újra? Dr. Leroyyal úgy gondoltuk az elkülönített részlegen aligha zavarná bárki is a kórház dolgozóinak felépülését és ezzel is csak egyik jó képességű rezidensünket szerettük volna védeni. Szerintünk jár ennyi akár Dr. Marshallnak és járt volna ennyi Dr. Rossnak is akkoriban. A hölgy állapota most már stabilabb, de ahhoz, hogy ez így is maradjon, szüksége van a nyugodt körülményekre. Mit gondol? Pár napig elintézhető, hogy a részlegen maradjon vagy egy olyan termet kapjon, amely némiképpen az epicentrumon kívülre esik? - érdeklődve tekintek a férfire, minden megmaradt nyugodtságomat beleszőve mondandómba, de csak egy sóhajt kapok válaszul. - Holnapra átgondolom, ma még maradhat. Tájékoztassanak Dr. Marshall hogylétéről és még egy ilyen lépés és mindketten egy-egy hét felfüggesztésre számíthatnak. Minden világos? - semmilyen viccelődés nincs a hangjában, ezért csak egy bólintásra futja mindkettőnk részéről, mielőtt a termet elhagyhatnánk. - Ez meredek volt. - szólal meg Leroy, amely elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy elveszítsem vele szemben minden türelmemet és azzal a lendülettel behúzzak neki egyet. - Térj észhez Victor végre, mert még egy ilyenbe nem rángatsz bele. - veregetem meg a hátát mielőtt ellépve mellette egyesen a VIP részleg vehetném az irányt. Az előbbi dühöm nem csillapodott és ennek az egész ügynek a lezáratlansága csak még inkább nyugtalanít. Eme kettőnek az egyvelege pedig nyíltan kiérződik a hangomból, amikor belépek Charity termébe és a köré gyűlt emberekkel találom szembe magamat. - Mindenki kifelé! - tárom szélesebbre az ajtót ellenkezést nem tűrve és már csak akkor veszek vissza hangomból, amikor az ajtó becsukódik mögöttük. Még egy pillanatot várok és mihelyst megbizonyosodok arról, hogy hallgatózós banda lelépett, megindulok a most már ébren lévő lány felé, útközben pedig a nyakamba akasztom fonendoszkópomat. - Hogy érzi magát, Dr. Marshall? - első kérdésemet intézem felé, majd egy röpke pillantást veszek Dr. Spencer jegyzeteire a lány értékeiről. - Mindenféleképpen biztatóbbak a korábbiaknál. - aligha rándul meg ajkam széle, hogy észrevehetetlen mosolyom a semmibe vesszen, mielőtt odaléphetnék hozzá és az ágyán úgy állítom be a kart, amely némiképp ülőhelyzetbe mozdítja őt bármilyen kellemetlenség elszenvedése nélkül. Ezután a mozdulatsor után viszont eligazítom rajta kórházi szerelését, hogy könnyebben megvizsgálhassam őt. - Vegyen egy mély levegőt. - a fémes felületet a megfelelő helyre vezetem. - Szerettem volna beszélni magával valamiről négyszemközt. - vallom be, de mintha feszültség érződne ki minden egyes mozdulatsorából, így témát váltok. - Minden rendben, Dr. Marshall? - türelmesen teszem fel kérdésemet. - Nem okoz kellemetlenséget semmilyen formában ez az ülőhelyzet? - újabb kérdést követően Ma már úgy érzem eleget jártattam a számat.
Lényegében azért áldoztam be az utolsó éveimet a tanulás oltárán, mert a tudományok emberének vallottam magam. Mindenre észszerű magyarázatot adtam, nem hittem a magasabb erőkben, és kizártam minden olyan tényezőt, melyet nem lehetett valós érvekkel alátámasztani. Sosem léptem át egyetlen határt sem (kivéve, amikor lefeküdtem a főnökömmel, és nem kellett volna), odafigyeltem a szórakozási időszakokra is, hogy ne maradjon rólam negatív vélemény fent. Az új helyek, és az új emberek állandóan középpontba kerülnek, sosem szerettem igazán ott lenni, de megértettem, hogy ez az elfogadás természetes velejárója. A folyamatban nincsenek kivételek, el fognak rólam csámcsogni a kórházi dolgozók, mert alig néhány hónapja tettem át a lábamat a kórház küszöbén, és lettem a körforgás részese. Még nem ismertem ki mindenkit, de megtanultam, hogy a nővérekkel érdemes jóban lenni, a szakorvosoknak nem szabad visszabeszélni, és a medikusokkal is megpróbálni normális hangnemet megütni, mert sose tudhatja az ember, hogy mikor lesz szüksége egy kis szívességre a másiktól. Alice, Brian és Raffael egy olyan alapot adtak nekem, amire szívesen építkeztem. A gyakornokaim nem vettek az elején komolyan, Brian volt az, aki jó tippeket adott hozzájuk, sőt még a feletteseinkhez is. Raffaellel éjszakai ügyelet alatt ismerkedtem meg, aztán ott volt Alice, a rezidensek gyöngye, akit imádtak a medikusai. Nem kértem őket számon, mármint nem abban a hangnemben, ahogyan mi tettük, és mindig kedvesen bánt mindenkivel. Nem volt jellemző rá a hangos szó, de még a sürgetés sem. Megvolt a magunk megismerkedésének a története, de a lényeg, hogy egy csapatot alkottunk, és megbíztam bennük. Igyekeztem jó benyomást tenni a munkatársaimra, de amikor a szemem megrebben, és egy kórházi ágyban találom magam…emlékek nélkül, akkor hirtelen megváltozik minden. A tekintetem ijedten jártatom körbe az ágyon, majd a nézőközönségemen. - Nézd…Brian az értékeit…még reggel kapott intravénásan hűtőfolyadékot. – hárman állnak körbe egy átkozott papírt, és egyik sem figyel rám, csak amikor megköszörülöm a torkomat. – Úristen…Charity. – elsőként Alice kerüli meg a két másik pasast, és jön oda hozzám, hogy átöleljen. Értetlenül bámulok rájuk, a hang nem jön ki a torkomon, mert egyelőre olyan érzés, mintha hagytak volna szomjan meghalni, aztán vattával tömték volna ki a szájüregemet. – Nyugii…már sokkal jobban nézel ki. – nem értem, hogy ezt mire érti, de nekem még mindig kérdőjel, hogy mit keresek az ágyban. – Alice hagyjad már levegőhöz jutni szegényt. Nézz már rá, hogy milyen sápadt, és az sem lenne baj, ha megszólalna. – Brian-nek most az egyszer hálás vagyok, ezért lassan mozgatom meg a lábfejeimet a takaró alatt, és úgy végzem el a többi alapmozdulatot is. A fejem hasogat, és a gyomrom is külön életet él, de ettől függetlenül megmaradok. – Mit keresek itt, skacok? – szökik ki belőlem a kérdés, mire mindhárman egymásra néznek, majd Alice töri meg a csendet. – Ez egy hosszú történet, és el fogom neked mondani, csak most jó lenne, ha pihennél. A frászt hoztad ránk, és a szívemre venném. – Raffael úgy fürkész, mintha bármelyik pillanatban felszívódhatnék. – Többet nem iszok, ha bulizni megyünk. Nem teszlek ki ekkora veszélynek. – összeráncolom a homlokomat, és a mellettem álló infúzióra pillantok. – Mi történt Raff? Nem emlékszem semmire, és megrémisztetek. Valaki beszéljen már. – csuklik el a hangom, mert nem szeretem, ha kihagynak valamiből, és történetesen egy olyan dologból, ahol én játszottam a főszerepet. – Nem rémlik a tegnap este, amikor műszak után elmentünk inni a kórház melletti bárba? – érdeklődik Brian színtelen hangon, de mindenki feszülten várja a válaszomat. Megrázom a fejemet, és újabb kérdéseket tennék fel, de ekkora kinyílik az ajtó, és…Dr. Nash szinte ránk töri a nyílászárót. Én is megrázkódom a hangjától, mert borzalmasan ideges lehet. Nem kell sok idő, hogy a barátaim kimenjenek, és kettesben maradjak a főnökömmel. Sugárzik belőle a harag, és cseppet sem érzem magam biztonságban. A szívem a mellkasom fogságában kalimpál, totálisan összezavarodom, és félek is tőle. Az ajtónál várakozik, hogy mindenki elment-e, és addig megpróbálok elhelyezkedni is, de amint felém pillant a kékjeivel, meg is merevedem. Mi a fene történt, hogy kiakasztottam? A többiek tettek valami rosszat? A kérdése váratlanul ér, és el is számolok magamban háromig, mielőtt felelnék rá. - Jobban azt hiszem. – jó lenne tudni, hogy mi történt, mert egyáltalán nem jutottam előrébb a megoldásban, és mielőtt a többiek elmondhatták volna, el is zavarta őket. A jegyzeteimmel van elfoglalva, végül az ágyam mellé lép. Úristen mennyire magas, és tekintélyt parancsoló! Az ágyamat igazgatja, és automatikusan kezdek felfelé mozdulni, de ettől csak még jobban a frászt hozza rám. Nem kérdez, és ebből jövök rá, hogy meg akar hallgatni. Kioldja a kórházi ingemet, és a hideg fémmel nyúl alá. Jesszusom. Annyira közel van hozzám, hogy nem merek levegőt sem venni. Most komolyan? Megpróbálom beszívni a levegőt, de túlságosan félek, hogy megint rám ordít. A szívverésem felgyorsul, a gép is jelez egy kicsit. A hátamat támasztja meg a jobbjával, és kezet vált, amikor folytatja a vizsgálatot. – Velem, miért? – cincogok neki, és tartom magamat, de ekkor rám pillant. Még sosem bámultam meg ilyen közelről. A kérdései meg csak olaj a tűzre. – Nem okoz Dr. Nash, csak… - felszínesen teszem magamévá az éltető oxigént. – Én nem tudom, hogy mit keresek itt. Mi történt velem? – mélyedek bele a szemébe. Tudom, hogy nem kellene kislányként, meg áldozatként viselkednem, de ezt hozza ki belőlem, és most először van sírhatnékom is, de nem szabad…így csak remegek a karjai között, és a szívvéresem is elárulja, hogy be vagyok szarva tőle. Enyhe kifejezés. A tekintetével simán megölne.
Gondolatban legalább ötvenszer megyek vissza az este helyszínére majd térek vissza jelenlegi állapotunkhoz, hogy felmérjem, csinálhattuk volna-e másképpen? Persze mindvégig arra a következtetésre jutok, hogy mennyire nyugodtabban alakulhatott volna a másnap reggelem, ha éppenséggel meg sem jelenek a szórakozóhelyen, de mivel ezen már nem változtathatok, így csak arra az egyre tudok koncentrálni, hogy a lehető legjobban jöjjünk ki abból a helyzetből, amelybe kevertük magunkat. Leroy az idegeimen játszott már az este folyamán is, de a felesleges beszédével csak még jobban feldühített. Sosem tartoztam azok közé az emberek közé, akik könnyedén nyíltak meg a másiknak és percek alatt engedték magukhoz közel beszélgetőpartnerüket. Távolságtartó voltam a környezetemmel és ennek következtében a környezetem sem érzett késztetést arra, hogy nyisson felém. Egyedül Victor volt az, aki idekerülésemkor próbált befurakodni a centiről-centire beosztott hétköznapjaim megmaradt rései közé, hogy kitöltse és teljes mértékben felkavarja azokat. Kezdetben ő sem különbözött a többitől és próbált többet megtudni rólam. A múltamról, a családomról, de még most évekkel később is csak annyi információval rendelkezik, hogy van egy piszkosul elfoglalt húgom és egy rendőrbíró apám, akivel havonta kétszer ha beszélek telefonon. Szó sincs róla, hogy megromlott volna a kapcsolatunk, egyszerűen ezt tartottuk normálisnak. Nem voltak közös témáink, de egymás sikereire mindketten büszkék voltunk. Ezek elmondása pedig nem került többe, mint abba a három és egyben öt perc időtartamot magába foglaló telefonbeszélgetésbe, amelyet lebonyolítottunk. Legalább időben rájöttem, hogy kitől örököltem énem azt a felét, aki a felesleges szövegeléstől a falra tud mászni és csak és kizárólag akkor kezdeményez beszélgetést, amikor igazából mondanivalója akad. Fontos számomra a családom, de még Leroy esetében sem érzem, hogy annyira létfontosságú lenne, hogy megismerje a múltamat és az alapján ítélje meg tetteimet vagy próbálja kiszámítani következő lépéseimet. Valamit jobb ha mélyen eltemet magában az ember és én ehhez tartom magamat. Ezzel szemben Leroy családjáról önéletrajzi könyvet írhatnék. Talán ebből fakadóan raktároztam el őt az életemben úgy, mint egy fontos szereplő és nem, mint egy idegen. Egy olyan személyként gondolok rá, akit nem címkézek fel, mégis tudom, hogyha arra kerül a sor, számíthatok a támogatására vagy pusztán a jelenlétére és bár mindig is hadilábon álltam az emberi kapcsolatokkal, valahogy úgy van rendjén, hogy az ember ezt bármilyen formában is tegye, de viszonozza és most én is ennek okán cselekszem, amikor próbálom őt arrébb lökdösni a felfüggesztéstől vagy attól, hogy az engedélye a kukába landoljon egy gyerekes döntése miatt. Mégis a szavaiból könnyedén lejön, hogy ő egészen másképpen látja ezt a helyzetet, ennek tudata pedig csak olaj arra a bizonyos tűzre, amely már csak akkor tetőzik be igazán, amikor Dr. Suarezzel való beszélgetésünk véget ér és bármennyire tartottam magamat egész nap az elveimhez, abban a bizonyos pár másodpercben úgy éreztem nincs tovább. És bármennyire is nehezen megy az önmagamnak tett vallomás, némiképp megkönnyebbülést érzek, hogy végül mégis megléptem. Dr. Marshall terméhez érve azonban nem ez jöhet le a bent lévőknek, akiket bármilyen kedves szó használatát nélkülözve utasítok a szoba elhagyására, hogy csakis ketten tartózkodhassunk bent. Észrevehetően kiül arcának vonásaira a helyzetével járó meg nem értettség, de erre az első pár percben nem szentelek nagy figyelmet, leginkább azért, mert leköt, hogy az állapotában beállt változásokat felmérhessem. Ami viszont megragadja a figyelmemet az a nyilvánvaló távolságtartás és egyben feszélyezettség, amely a vizsgálat következtében tetézi nyugtalanságát. - Nem áll szándékomban keresztben lenyelni önt, Dr. Marshall, szóval mi lenne ha azzal kezdenénk, hogy vesz pár ki és belégzést igénylő gyakorlatot, hogy megnyugodjon? - némiképp barátságosabb hangnemben közlöm vele kérésemet, de mielőtt félreértené, gyorsan tovább is folytatom. - A pontosabb értékek érdekében nem árt, ha alábbhagy a felesleges idegesség. - teszem hozzá, miközben arrébb tolom bőrének felületén a hideg fémet és csendben követem végig figyelmemmel a hallottakat. - Egy-két érték még ingadozó, de ezen segíthetünk. - emelem el tőle orvosi szerelésemet és a nyakamba akasztom vissza, miután eligazítom rajta a szerelését és miközben feljegyzetelem a megfelelő rubrikákba a kapott értékeket, megköszörülöm egy pillanatra a torkomat a megszólalásom elöljárójaként. - Térjünk is vissza az említett beszélgetésre. Látom rengeteg kérdése akad, ami nem meglepő a történtek után és ez egy darabig nem is fog másképp jelentkezni csak homályos és felderengő részletekként. - kezdek bele, de nem feltétlenül érezném magamat összeszedettebbnek, ha leülnék az ágya szélére, ezért inkább tovább foglalkozom azzal, hogy felmérem az állapotát. - A tegnap este folyamán az alkohol mellett drog is került a szervezetébe, amely során a szervezete túlterhelődött és kénytelenek voltunk behozni a kórházba. Ennek következményeként van most és lesz is addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy újra visszaállhat munkába. - hallottam már mástól is, hogy mennyire nem megy nekem ez az együttérzés dolog és mások olyanokat is hozzátettek, hogy tapintatlan, olykor érzéketlen vagyok a másik féllel szemben. Én sosem éreztem, hogy ennek lenne bármilyen igazságalapja. - Kiadós pihenésre van szüksége, hogy ezt elérjük, addig is pedig folyamatosan megfigyeljük az állapotát. Mindannyiunk érdeke, hogy jobban legyen, Dr. Marshall. - leállok egy másodpercre, majd az ablakhoz sétálok, hogy a kinti udvar már legalább századszor megnézett látványát úgy körülpásztázzam tekintetemmel, mintha most látnám először. - Ja és van még itt valami.. - fordulok felé és az ágyának végén támaszkodok meg kezemmel. - Bizonyára felrémlenek majd emlékek arról, hogy nálam töltötte az éjszakát, ha pedig nem, előbb vagy utóbb a barátnője beavatja majd ebbe, ezért szeretnék én lenni az első, aki tisztázza, hogy semmi olyan nem történt, amely a későbbiekben gondot okozhatna akár magának, akár pedig nekem. Figyelembe véve a körülményeket ez tűnt a legésszerűbb lépésnek akkor, abban a pillanatban. - friss és hideg vizet töltök egy üres pohárba, majd ezzel a kezemben lépek oda hozzá, habár számomra ez felér egy gyomorba vágással. - Magas láza volt korábban. Fontos a folyadékpótlás, szóval igya meg, aztán ha akad kérdése, akkor még addig tegye fel, amíg jelen vagyok. Nem szeretném, ha a későbbiekben ebből félreértés vagy probléma alakulna, ezért jobb mindent most tisztázni, amíg magunk vagyunk. - teszem még hozzá, de ezután a többit rábízom. Ha tőlem nem, Alicetől megtudta volna, a barátnője pedig nem látott bele az éjszaka azon részeibe, ami a hazaérkezést követte.
Alice, Brian és Raffael sem arról híresek jelenleg, hogy lényegre törően beszélnének, ami nem is lenne baj, de egyáltalán nem érzem magam annyira jól, hogy felfogjam, kórházban fekszem, egészen pontosan a munkahelyemen. Magyaráznak össze-vissza, de egyik sem tér ki az este történtekre, meg arra, hogy miképpen kerültem be. A párnám alá helyezem a kezemet, még lassan realizálódnak a körülmények. A fejem hasogat, gyengének érzem magam, vagy legalább kétszeresen másnaposnak. A kajára gondolni sem tudok, de majd szomjan veszek. Az infúzió és az elektrolit oldat nem kerüli el a figyelmemet, de nem vagyok jó diagnoszta, ha saját magamról kell megállapítanom a tényeket. A pillantásom hosszan időzik a trión, és ha nem is beszélek egybefüggően, azért még nem lettem agyalágyult, és válaszolhattak volna. Alice a nyakamba borult, Raff furán méricskélt, akárcsak egy drága vásárfiát, hogy megvegye-e, vagy sem, Brian-ből meg kibújt a doki, és a jelenlegi állapotomra koncentrált. Már majdnem célt érek, és megtalálom a rést a lyukon, de nem járok sikerrel, és ennek egyetlen okozója van…a főnököm feltűnése. Összerezzennek a hangjára, úgy ront ránk, mint a tolvajokra a rendőrök, és egyikünk sem kap szikrát. Az ajtót sajnálom a legjobban, miközben kitessékeli a barátaimat, így esélyt sem adva egy értelmes válaszra. A belső énem azt súgja, hogy nem szeretnék kettesben maradni vele. Az eddigi viszonyunk a hűvösre, és a távolságtartóra hajazna. Nem óhajtok a látóterébe kerülni, mert abból csak bajom származhat. Brian kedvelte, de a többiek már nem így vélekedtek volna róla. Alice szerint nem túl bőbeszédű, és a medikákat sem kedveli túlzottan, mindenáron távol akar tartani minket a műtőtől. Elrontottam a legutóbbi esetemet, és majdnem rossz gyógyszert adtam be a betegnek, de Brian tökéletesen időzített, és mentette a helyzetet. Nem tudom, hogy mi lett volna velem, ha hosszabb ideig maradok vele kettesben, mint most….csak annyi szóljon a mentségemre, hogy éppen beteg vagyok (ájult dög, vagy mi az isten kellett ahhoz?) Most először tűnik fel, hogy mennyire színesek a falak, és a berendezés is luxusba illene. Még egyetlen egy alkalommal sem jártam fent a VIP részlegen, de eltéveszthetetlen. A takarómon húznám végig az ujjamat, ha nem a hogylétem felől érdeklődne. Mire készül? Az ágyamat beállítja, hogy ne maradjak fekvő helyzetben, majd közelebb lép, és akkor esik le, hogy ő vezeti a kórlapomat. Nem lehetek ennyire szerencsétlen, hogy a főnököm keze alá kerüljek. Igyekszem nem felvenni vele a szemkontaktust, de elkerülhetetlen, ha kioldja a hálóingemet, és a hideg sztetoszkópját a mellkasomra vezeti. Szépen állunk, úgy megmerevedem, mint egy szobor. A hasamat behúzom, hogy ne tűnjön nagynak, de a mélyről beszívott levegőadag már nem megy. A kezével támasztja meg a hátamat, és most meghallgatja a szívemet. Odabent egy rock koncert megy, és ehhez hozzásegít alaphangon a monitor is. - Tessék? – kérdezek vissza, aztán leesik. Nem tud érdemleges eredményt felmutatni, ha nem nyugszom meg. Miért néz rám így? Lehunyom a szemhéjamat, és normalizálom a légzésemet, de ezen már a kutya sem segít. – Nem vagyok ideges. – hazudik neki egy hatalmasat, de mindkettőnknek lejön, hogy ez nem kóser. A végén eláll a vizsgálat folytatásától, és arrébb lép. Hála istennek, hogy nem jön még közelebb. Nekidőlök a párnának, és barna íriszeimmel a mozdulatait figyelem, amíg meg nem szólal. Semmi nem dereng, ebben téved, de ő biztosan látott részegen, vagy bármi is volt az oka annak, hogy idekerültem. Jesszusom, vajon hányan láttak, amikor behoztak? Ráharapok a szám belső felére, és a takarót gyűrögetem, mint valami félnótás. – Drogot a szervezetembe? – az alkohol még elment volna, na de drog? Sosem próbáltam, és magamtól nem is vettem volna el, akkor meg kinek köszönhetem, hogy? – Milyen drogot, és ki adta be? A bárba mentem Alice-ékkel, és nem értem… - rázom meg a fejemet, de amikor rám pillant, el is hallgatok. Mi jöhet még? Ha azt hittem az előbb, hogy ez lesz a legnagyobb bajom, akkor óriásit tévedtem. – Magánál? – na ez már nem jó, sőt borzalmas. Fel sem fogom, hogy mire utal. A poharat is csak akkor veszem észre, amikor elém tolja. Belekortyolok, de zsong a fejem a sok információtól. A kezemet tördelem…legyek merész? – Mit kerestem a maga lakásán? Miért éppen ott, és mi az, hogy a helyzet úgy hozta? Tudni akarom, hogy ki drogozott be, ki a felelős azért, hogy most itt vagyok, ez nem az én hibám. – elsőként védekezem, de már megint felizgatom magam. – Nem tehetek róla, én nem maradhatok itt, haza kell mennem, holnap munka. – fejezem ki az aggodalmamat. – Sosem okoztam volna kellemetlenséget senkinek, és miért éppen tegnap este? Nem értem. – ölelem át magam védekezőképpen.
Mióta Brisbanet a hátam mögött hagytam, elhatároztam, hogy a dühömet elraktározom. Nem mutatom ki érzelmeimet vagy hagyom felszínre törni azokat a tetteket, amelyek ismételten a karrierem árába kerülhetnek. Az apró betűs részeknél az aktámban még mindig ott szerepelt a korábbi eset, de nem lényegre-törően. Az illetékesek így is tisztában voltak azzal, hogy a múltban történtek során milyen lépcsőfokok árán juthattam el ismét a munkám végzéséig és a jelenlegi vezetőséggel is hasonló egyességem alakult ki idekerülésem után. Egy hónapban egyszer a helyi terapeuta társaságát kell élveznem és másfél órában tájékoztatnom őt az állapotomban beállt változásokról. Szükségét érezték az elejétől kezdve, hogy odafigyeljenek rám, és bár ez a külön program mai napig egy dinamikusan működő dolog, mindazonáltal úgy érzem jobb nem világgá kürtölni. Korábban már volt részem megtapasztalni milyen, hogyha másképp tekintenek rád emiatt, de itt nem engedhetem meg magamnak, hogy belássanak a gondosan magam köré épített fal mögé. Előre tartok attól milyen véleményt kapok vissza, hogyha két hét múlva elregélem a mai nap eseményeit, mert bár az esetek többségében a maximumra törekszem, de amikor a hazugságról van szó, mindig a csúfos elbukás mellett végzem. Felfelé tartva a VIP részleg elkülönített szárnya felé elgondolkozom azon, hogy valójában én nekem kellene vizsgálatokat elvégeznem vagy engem kellene a gépek fogsága alá kötni? Mégis egy miliőnyi időre lenyugszom, amikor Charity csapata kifárad a teremből és kettesben maradok a lánnyal, aki mihelyst úgy érzi képes összefüggő mondatokat kimondani, egyből a válaszokra kíváncsi. A helyében én sem viselném másképp mindezt, de az az egy szerencsére Leroynak, hogy ez nem így van. - Tudja a heves szívverése és a merev testtartása egészen másról árulkodik. - cáfolom meg őt az idegességével kapcsolatos kijelentésében. Magam sem tudom kit próbál ezzel a megszólalásával átverni, bár ha tippelnem kellene, leginkább önmagát igyekszik meggyőzni az ellenkezőjéről. Ez pedig úgy tűnik némiképp beválik, mert az előzőekhez képest sokkal 'higgadtabb' értékeket kapok. Nem ő lenne egyébként az első, aki ugyanígy reagál a közelségemre, pedig többnyire a páciensek azok, akik közelében ritkán emelem fel a hangomat. Félreértés ne essék, nem engedem meg magamnak elkövetni azt a hibát, hogy közel kerüljek hozzájuk vagy túlságosan belegyalogoljak a magánéletük történéseibe, mert annak sosincs jó vége, de a kellő tisztelet úgy érzem illendő megadni egymásnak. Ettől függetlenül a legtöbb esetben úgy érzik éppen a kivégzésük ítéletét igyekszem behajtani rajtuk a megjelenéseim alkalmával. Pár fontos vizsgálat után úgy döntök nem játszok tovább a lány idegein - az enyémen már órák óta koncerteket tartanak - és elmondom neki nagyjából az este történéseit, néhány helyen el-elhagyva bizonyos információkat. Nem keverném bele a kollégámat, ámbár nem helyeslem őt kihagyni sem, ez a kettősség pedig közel sem segít nekem abban, hogy nyugodtabban kezeljem a nap további történéseit. - Ha az egyes feltett kérdéseire képes lennék választ adni magának, akkor nem Dr. Nash lennék, hanem Nash nyomozó. - a féligazság és igazság, nemde? Mindezek ellenére a hangom nyugodt, megeshet ha jobban figyel, akkor elkaphat egy kis szórakozott lejtést is a szavak háttere mögött megbújva. Másodpercekig ható jelenség és csak ritkán mutatja meg magát. - Amit én is tudok Dr. Marshall, azt természetesen megosztom magával. Valamilyen keverék partidrog lehetett, melyet a szervezete nem kezelt túlságosan toleránsan. - fűzöm azért hozzá a megtudott információkat. Szándékosan kerülöm azt a kérdését, amely az én lakásomon történteket igyekszik körülírni és ehelyett arra törekszem, hogy ne zaklassam fel túlságosan. - Én a maga helyében kerülném a további fészkelődést. Gyenge még és egy kis ideig még ezt az állapotot fogja tapasztalni és egyikünk sem vágyik még nagyobb problémára a jelenleginél. - figyelmeztetem őt, hiszen nagyon úgy tűnik most nem tud meglenni a helyén. Bizonyára megrémítették a hallottak, de ha úgy érzi az ágyból való kimászás segít majd a helyzetén, akkor oltári nagyot téved. Mindenesetre a biztonság kedvéért odalépek az ágya mellé és annak szűken meghagyott szélére foglalok helyet, hogy a közelébe maradjak. - Senki sem vitatta, hogy hibás lenne ebben az egészben, Dr. Marshall, habár az alkoholfogyasztással kapcsolatos mértékei minden bizonnyal hagynak maguk után némi kivetnivalót, de az ezzel kapcsolatban történő kioktatás úgy vélem már nem az én tisztem. - jegyzem meg nem túl örömtelien, hiszen előtte nem egy és nem két pohár alkohollal gazdagodott a szervezete, amely tökéletes alapot biztosított az este folyamán kapott drogoknak. - Az volt a legközelebb és legegyszerűbb, ahova vihettem. Ne gondoljon bele ennél többet, mert csak csalódás éri majd. - tisztázom vele a 'miért az én lakásom?' kérdéseket, de valójában számomra is ez kérdéses marad. Olykor még Leroyt sem viselem el ott, nemhogy még másokat, de bizonyára akkor, azokban a percekben ez egy jó ötletnek tűnt. Majdnem sikerül elmosolyodnom a terem elhagyásával kapcsolatos naivságán, mégsem teszem. Túl sok tényezőt kell figyelembe venni ahhoz, hogy végleg rábólintsunk a munka újrakezdésére. - Nem szeretnék én lenni az ünneprontó, de erről a tervéről már most letehet, mert innen nem megy sehova, amíg én úgy nem döntök, hogy készen áll a munkára. - reagálom le az elhangzottakat, itt azonban még nem végeztem. - Az elkövetkezendő 2 nap csak és kizárólag a pihenéséről fog szólni, semmi másról. Időre van szüksége és az aláírásomra, amelyet akkor kap meg, ha az eredményei nem ennyire aggasztóak. - osztom meg vele a továbbiakra érvényes elképzeléseimet, majd felállok mellőle és teszek pár lépést távolságot tőle. - Látogatókat egy nap kétszer fogadhat és akkor is minimum két ember tartózkodhat itt bent. Komoly erőfeszítéseken kellett átesnie a szervezetének és a visszaállási folyamat nem negyed óra alatt zajlik le. De ezt gondolom, mint másodéves rezidensnek nem kell elmagyaráznom, hiszen ezzel maga is teljesen jól tisztában van. Vagy esetleg tévedek? - kérdezek azért vissza, noha nem akarom őt most faggatni vagy számonkérni, pusztán szeretnék rávilágítani arra, hogy mennyire meggondolatlan lépés lenne a részéről, ha most munkába állna. - A maga érdekében történik ez. Sok mindent kell feldolgoznia és nekem arra van szükségem, hogy ne csak testben, de fejben is ott legyen a munka során. - teszem hozzá, de ennyivel le is zárom magamban a témát.
Szörnyen aggaszt a tény, hogy kettesben kell maradnom a főnökömmel, és noha nem tett velem eddig semmi rosszat, de valahogyan örültem neki, hogy nem kerültem a középpontba, és most hirtelen én leszek a heti pletykaalap a kórház falain belül. A gyakornokok arról fognak csámcsogni, hogy mi történt a felettesükkel, a nővérek meg majd körítenek egy másik történetet a bekerülésemmel kapcsolatban. Eleget láttam, és hallottam ahhoz, hogy tudjam ez mivel fog járni. Az ember lányát nem drogozzák be minden áldott nap. Egyesek sajnálnak majd, mások meg megvetnek, hogy miért nem ügyeltem jobban a testi épségemre. Arra nem is akarok gondolni, hogy mi lesz, ha ez az anyám fülébe jut. Az elkövetőket fogja keresni, nem fog leállni, amíg nem jut az ügy végére. Miért éppen nem kellett áldozatul esnem? Össze vagyok zavarodva, már nem is felelek neki az egyértelmű észrevételére sem, hogy mennyire feszélyez a társasága. Nem megy, hogy lehiggadjak teljes mértékben, de egy hisztérikus kirohanás sem segítene rajtam, nem beszélve arról, hogy ezután másképpen fog mindenki rám nézni. A férfit fürkészem, aki zöld utat engedélyezett a további érdeklődésre, de azzal, hogy szinte részese a történetemnek, valahogyan szégyenérzetet kelt bennem. Miket láthatott, vagy miket hallhatott a számból az este folyamán? Nem emlékszem semmire, és nem nyugtat meg azzal sem, hogy majd szépen lassan rájövök. Miért nem lehet nyílegyenesen elmondani, amit tud, és amik engem is érintenek? Zaklatott leszek, átölelem a két vállamat, és mozgolódásba kezdek az ágyon, mert annyi minden vár magyarázatra. A pillantásomat rávezetem, és megvárom, hogy feleljen valamit, de ha nem kapok kielégítő választ, akkor magam fogok az eset végére járni. - Értem… - vagyis nem, mert ha ő volt velem mindvégig, akkor olyasmi is a birtokában lehet, amiről nem hajlandó beszélni. Ismerem a férfiakat már, egyikben sem lehet megbízni. Weston csúnyán áthajított a palánkon, és azóta úgy vagyok vele, hogy amit hallok, annak jobb, ha a felét sem hiszem el, mert nem biztos, hogy igaz. Dr. Nash a főnököm, és a tény, hogy a lakásán voltam műár alapvetően kétségbeejtő. Nem ringatom magam álomvilágba, de okkal kerültem oda, és neki látnia kellett valamit, ami miatt felvitt oda. Nem hiszem, hogy akkora barátságban lettünk volna a bárban, hogy önként felajánlja a segítségét. - Partidrog, mint a gina? Legyen elég világos velem Dr. Nash, mert annyira nem vagyok ostoba, hogy ne tudjam, mit nevezünk annak. Láthatnám a vérkép eredményeimet? – bizalmatlan vagyok? Csak egy kicsit, de nem fogom annyiban hagyni, hogy csorba essen a becsületemen. Már egyszer el lettem hordva mindennek, nem azért kezdtem újra, hogy menekülnöm kelljen. A végére fogok járni, és ha megtalálom azt a beteg állatot, aki ezt tette velem, akkor méltóképpen fog bűnhődni is. - Tessék? – hökkenek meg, amikor arrébb csúsztatom a takarómat, azzal a szándékkal, hogy fel is álljak, mert ő az, aki ebben, ha nem is tettlegességgel, de megakadályoz, és leül az ágyam szélére. Óvatosan hajtom vissza a takaró szélét, és húzom fel a két térdemet az anyag takarásában. A poharat már lehelyeztem az előbb a mellettem lévő kis asztalkára. A VIP részleg valóban a betegek kényelmére szolgál, de ilyen bánásmódban egyik itteni dolgozó sem részesült, vajon nekem mi volt az alapom, hogy engedélyezték? Az anyám máris tudja, hogy itt vagyok? - Az alkoholtól nem kerültem volna ide. – csuklik el a hangom, és kezd ez a beszélgetés a nem jó irányba fordulni. – Nem a tisztje megmondani, hogy mit tegyek, de a szavak mögött megbújó értelemből azért olvasok. Hibás lettem, mert egy kicsit ittam? Nem jár ki nekem a szórakozás a 16 órás műszakom után? – ha eddig szerény, és visszahúzódó voltam, akkor most már egyenesen ideges vagyok. A két tenyeremen támaszkodom meg, és úgy nézek vele farkasszemet. - Milyen csalódás érne? A legközelebb? Ne ködösítsen Dr. Nash. – kezdek átváltani a szemtelenbe, és sejtem, hogy ennek hamarosan következményei is lesznek, ha nem állok le. - Két teljes nap? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm. – Nem tudtam, hogy ilyen szabályokhoz kötött a látogatás. – nyelek egy nagyot, amikor jön a megrovás. – Tisztában vagyok vele, hogy nem jó, ha erőltetem a munka tényét, de…ez. – rázom meg a fejemet tagadólag, és direkt másfele nézek. Felbosszantott, de nem léphetem át a határokat. – Én úgy gondolom, hogy maga többet tud, mint amit elmondott nekem. Nem vagyok buta, de annyit ígérhetek, ha kiderül, hogy ki tette ezt velem, akkor az nagyon meg fog bűnhődni. – egy szemernyi humor sincs bennem, lerakom a fejemet, és a mellemig hajtom fel a takarót is, hogy aztán a kezemet ráfektessem. – Megértettem a szabályokat. – a fenéket…nem hagy nyugodni, hogy valaki meg akart fektetni, vagy rosszabb, és úgy csinál mindenki, mintha hülye lennék. Azt hiszi nem jött le nekem, hogy hazudik? A szemeit fürkészem szótlanul. Charity most bajban leszel, de sose add fel önmagadat!
Engedek magamnak egy röpke másodpercet, hogy elképzeljem jelenlegi helyzetét. Belegondoljak, hogy az ő helyében én miképpen reagálnék az olyan dolgokra, amikre nem is emlékszem és aszerint mérlegeljem válaszadásomat. És bár első körben azt mondanám, hogy én ennél sokkalta felelősségteljesebb vagyok és a meggondolatlanság nem tartozik kiemelkedő tulajdonságaim közé, sosem vehetem garanciának azt, hogy a véletlen ne avatkozna közbe ebbe a képletbe. De bármennyire is igyekszem átérezni mindazt, amin keresztülmegy, mégsem vagyok hajlandó teljes részleteiben beavatni őt a vele történtekbe, csupán annyiba, amennyibe úgy érzem első blikkre tudnia kell. Nem reagál jól és ez várható fejlemény volt a részéről. Ezzel kapcsolatban az ő pártját fogom, mert én se tettem volna másképp. Ami viszont ezt követően történik, némiképpen visszabillent a valódi helyzetünkbe és elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy minden emberi együttérzésem a semmibe vesszen. Ha valamit nem viselek el az az, ha valaki felemeli a hangját velem szemben. Sosem tartottam magamat értelmetlennek vagy olyannak, aki a szép szóból ne fogná fel a helyzet körülményeit, így alapjáraton támadásnak veszem, ha valaki ekképp közeledik irányomba és bármennyire is igyekszem megmaradni emberi mivoltom mellett, én sem tudok ennél különbözőbben reagálni erre. És bár bizonyára a feletteseimtől ezt okító szándékként könyvelném el, egy rezidensemtől eszembe sem jut elviselni. - Vegyen vissza a hangjából, Dr. Marshall és ha közölnivalója van velem, azt némi tisztelettel tegye meg. Szóval szeretné megismételni a mondanivalóját normálisabb hangvételben vagy én is ilyen módon álljak magához a továbbiakban? - nem emelem fel a hangomat, mert kontrollálnom kell a saját dühömet és annak a higgadtság az első lépcsőfoka. Bár ki tudja ez meddig kifizetődő, de azokban az években amikor ezt próbálták a fejembe verni, eléggé okosan működött. - Nem. - felelek egyszerűen a kérdésére, de már csak ezután magyarázom meg ennek a miértjét. - Odafigyelt előbb arra, amit mondtam vagy önmagamat kell ismételnem? - nem keverjük a pihenést és a munkát egy lapra, mert annak sosincs jó vége. Minél inkább belemélyed a saját ügyébe, annál többet fog kombinálni, míg végül hülyeséget csinál. Abból meg már láttam eleget a tegnap este folyamán. - Bizonyára ez az előírás, de valahol az apró betűs részletben azt is feltüntethetnék maguknak, szórakozásra vágyó fiataloknak, hogy nem szerencsés elfogadni minden jött-mentől italt. - kissé lekezelően adom tudtára véleményemet. - Vagy most is annyira jól szórakozik, doktornő? - kérdésemben is ugyanez a fajta gúnyosság köszön vissza, amely korábbi szavaimban sem rejtette véka alá gondolkozásmódomat a témával kapcsolatban és ezután sem leszek azon, hogy másképp vélekedjek minderről. Szerettem volna kikerülni és egyben annyiban hagyni azt mit is keresett pontosan a lakásomon, de úgy tűnik ő neki jobban megragadt ez az információ, mint ahogyan azt elvártam. Értelmesen fejeztem ki magamat, amikor elmondtam, hogy semmi nem történt, de mivel ő neki ez épp, hogy nem elég, ezért úgy döntök jobban és őszintébben vezetem be őt az este részleteibe. - Miután volt szerencsém megakadályozni, hogy egy sikátorba feküdjön össze egy ismeretlennel és átélni azt a közel sem kellemes, inkább kínos táncprodukciót, amivel megajándékozott, mely után a férfi mosdó padlóján végezte, úgy éreztem van annyi gerinc és emberiség bennem, hogy nem hagyom magára, de talán másképp kellett volna cselekednem. Mindenesetre úgy gondolom az a szó amit keres, az a köszönöm. - avatom be őt a korábban történtekbe, majd megállok egy másodpercre és hagyom, hogy tekintetem elmélyedjen az övében kérdésem szavaim után. Gondoltam megkímélem őt ezektől a részletektől egyből az ébredése után és csak azokba avatom be, amik igazán lényegesek, hiszen elég lesz a későbbiekben szembenézni ezekkel és magyarázatokat követelni - vagy jó mélyre eltemetni -, amikor már ő maga is tisztában lesz mik is történtek valójában. Amikor részleteiben ugyan, de képes lesz majd összerakni a teljes képet. Azonban nem hagyott más választást számomra. - Szereti a munkáját, Dr. Marshall és bármilyen akadály nélkül kívánja egyengetni azt? Mert ha erre igen a válasza, többet meg sem említi azt, hogy a lakásomon járt. Nekem nem tenne ezzel keresztbe, hiszen én már kivívtam a helyemet és egyben felmutattam eredményeket, hogy kiérdemeljem azt, de maga még bőven az elején van ahhoz, hogy egy ilyen hír örökre megpecsételje az ittlétét. Még ha valójában semmi sem történt, akkor is biztos lehet abban, hogy utólag nem ezt fogja visszahallani. Ha nem szeretné már most elásni a karrierjét, akkor elengedi ezt a témát, mégpedig sürgősen. Érthetően fejeztem ki magamat vagy továbbra is ködösen fogalmazok? - térek vissza korábbi felvetésére, miszerint mindezt nem így kellene lejátszanunk, hanem ennél sokkal őszintébben. - És csak hogy tisztában legyen a helyzetével, a következő alkalommal kevésbé fogom eltűrni, ha még egyszer ilyen hangnemben szól hozzám. Általában két esélye van mindenkinek nálam és higgye el Dr. Marshall, senki sem kockáztatta meg, hogy kijátssza a másodikat. Ne akarjon az első lenni. - figyelmeztetem őt a korábbiakra való tekintettel, mielőtt az ágyához léphetnék és a monitorra vezethetném a tekintetemet. - Jót tenne magának még egy pihenés, hiszen bizonyára felzaklatták az események. Szerencséjére a felírt gyógyszere örömmel segít rá erre és bár csak egy öt perc múlva lenne esedékes, vész esetén eltekinthetünk ettől az időtartamtól, nem gondolja? - ahogyan már korábban is eljártunk ezzel kapcsolatban, most is az infúzióján keresztül kapja meg a gyógyszerét. - Jót fog tenni magának, ebben biztos vagyok. Az is lehet, hogy talán még egy kis tiszteletet is képes lesz időközben elsajátítani. - teszem le immáron az üres adagolót a helyére, de még nem hagyom magára őt. Mivel inkább nyugtató hatása van ennek a készítménynek, mintsem altató, ezért bizonyára egy kis ideig még az ébrenlét nem fogja őt elkerülni.
A traumatológia egyik ászával kettesben lenni nem is annyira mókás. Eleinte a vizsgálat miatt vagyok ideges, aztán átfordul az egész egy szürreális élménybe, miszerint engem bedrogoztak, ráadásul meg is fordultam a főnökömnek a lakásán, ami újabb kételyre ad okot. Weston után megtanultam, hogy ne higgyem el a szép szót, és bármennyire is tiszteletlen leszek, vagy még ennél is személyesebb vizekre terelem a beszélgetést, de nem tűröm jól, ha elhallgatnak előlem valamit, és részigazságokkal kábítanak. Felelősségteljes felnőtt nő vagyok, néha átlépek bizonyos határokat, de ha valaki ezek alapján ítél meg, az biztosan nem ismer, és nem fogok kiakadni azon sem, ha lealacsonyítanak. Nem kapok egybefüggő, és tiszta magyarázatot az estével kapcsolatban, ezért nálam is elszalad a ló, és olyanokat mondok, melyeket nem kellene. A hangom még közel sincs emelkedett hangvételben, amikor erre figyelmeztet Dr. Nash. Összeszűkített szemekkel fürkészem őt, a távolságnak köszönhetően nem fog repülni semmilyen tárgy az irányába, és ha még ebben a kórházban akarok dolgozni a későbbiekben is, akkor vissza kell fognom az alaptermészetemet, mert nem fogunk kijönni. Alapvetően nem szimpatizáltam vele a műszakok alatt sem, mert fennhordja az orrát, és csak az arra alkalmas rezidenseket tünteti ki a figyelmével. A kórházakban tévhit, ha azt gondolják a civilek, hogy nincs protekció. Aki ágyba bújik a másikkal, előnyökre tehet szert, vagy elég, ha kitűnsz valamivel a tömegből. Dr. Leroy például az a szakorvos, akinek elegendő egy cicivillantás, és bent is van egy nagyobb volumenű műtéten. Direkt nem árultam el, hogy ki az édesanyám, mert mindjárt másképpen viselkednének velem, szerintem még Alice sem kedvelne. Most azonban magamat kell megvédenem, és annyi jár, hogy tudjam, ki akart belemászni a bugyimba, vagy rosszabbat elkövetni velem a drognak köszönhetően. - Miért tagadja meg tőlem, hogy lássam az eredményeimet? Orvos vagyok, meg tudom állapítani, hogy mennyire súlyos, és hogy milyen drog is volt a szervezetemben. – tartok ki a véleményem mellett, de az előbb már kijelentette, hogy vegyek vissza a hangomnak az éléből. Mérgesen gyűrögetem a takaró szélét, és csak a szobában köröző keselyűt nézem. Rossz hasonlat, inkább egy gepárd, vagy zsiráf, mert a magassága miatt is félelmetes, de most egyáltalán nem ez árad belőle. A közöttünk húzódó láthatatlan határ, amiért így bánik velem. A beosztottja vagyok, és úgyis kezel, nem adja meg a teljes körű felvilágosítást, pedig most arra lenne szükségem, és nem a mellébeszélésre. Egyedül élek, bármikor megtörténhetett volna ez az eset, és valószínű rosszabbul is járhattam volna, mint a kórház, de most itt vagyok, és az lenne a fair tőle, ha nem titkolózna. - Nem szórakozom jól. – csendre int a csúfos megszólalása. Mit vétettem a társadalom ellen? Másképpen látjuk a világot, előfordulhatnak balesetek, de azért nem fogom hibásnak érezni magam, mert többet ittam a kelleténél. Nem teszem szóvá, csak a szám szélén csámcsogom, és a férfit figyelem. Igazán süt belőle a lenézés, miért nem lehet minden rezidens olyan, mint Brian? Weston nagyobb egóval rendelkezett, de ennek a pasinak sem kellett sorba állnia még egyszer. A szabálykövetései, és az alapvetően elítélt nők táborába lettem sorolva. Az este további részleteit tárja fel előttem, ahol nem hozzá méltóan viselkedtem. A sikátorra konkrétan nem emlékszem, ahogyan a közös táncra sem, de a férfimosdó, mintha rémlene. Nagyokat pislogok, nem jutok szóhoz, most úgy dől belőle a szöveg. - Sajnálom, ha úgy érzi, hogy szégyent hoztam Önre Dr. Nash, ez többet nem fog előfordulni. – a pasas még mondja, és mondja…kezdem elég szarul érezni magam. Tényleg rávettem, hogy táncoljon? A következő monológ az isteni ajándék. Pontosan úgy érzem magamat, mint egy évvel ezelőtt…csak most nem csináltam hülyeséget, de azért kihangsúlyozza, hogy mivel járna, ha kiderülne, hogy nála töltöttem az éjszakát. – Higgye el, hogy többet nem fogok odamenni…és azt is elfelejtem, hogy ott jártam. Tisztán értettem, hogy mire céloz a karrierem kapcsán. – keserű a szám íze. Már egyszer majdnem ráment a karrierem arra, hogy naivan beleszerettem a főnökömbe, nem kell megemlítenie, hogy az új helyen a pletyka milyen módon lehetetlenítené el a munkámat. A két karommal ölelem át magam. – Nem lesz második. – vetem oda csendesen, és kerülöm a pillantását is, de nem hagyja annyiban. Odalép az ágyamhoz, és az infúziómat lesi meg. Zaklatottá tesz a jelenléte, és kicsit remegek is, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy be fog nyugtatózni. – Nem kell… - rivallok rá, de addigra benyomja a kis injekcióval az állványon függő tasakba a zodepámot. – Igazán… - meg sem kell szólalnom, mert abban a minutumban már érzem a kezemen felkúszó forróságot. A szer perceken belül ki fog ütni…a nyugtató, és az altató szinte ugyanaz. Már érzem a jótékony köd felemelkedését, amikor visszadőlök a párnára, és kibuggyanva az első könnycseppet, hunyom le a szemhéjamat. – Menjen ki… - válaszolok bágyadtan, és hirtelen minden lelassul. A szívverésem a normális értékeket üti meg, a monitor nem jelez, de a szernek köszönhetően a sírás nem apad. A légzésemre sem kell figyelnem, mert automatikusan szuszogás lesz belőle. Behunyt szemhéjakkal képzelem el, hogy most máshol vagyok, és talán, ha felébredek, akkor ez egy rossz rémálom lesz.
Valahol bizonyára megértem felbőszültségének okát és az indokait is a kiakadásának, ennek ellenére nem vagyok hajlandó szótlanul tűrni a beszédstílusát. Nem tartoztam azok az emberek közé, akik szándékosan játszották mások idegein vagy a karrierjét veszélyeztették a saját büszkeségének árán. Megbecsültem azokat a személyeket, akik jól végezték a munkájukat, de annál nagyobb hatáskört nem biztosítottam számukra, mint amiben biztos voltam, hogy képesek kezelni. Az elv, miszerint a mély vízbe dobás ösztönzően hat rájuk egy bizonyos fokig működik, annál tovább viszont ártalmas rájuk nézve. Láttam már ellenpéldáját is ennek és bármennyire is jó szándékból indult mindez, a vége rosszul sült el. Ennek okán tanulva pedig fokozatosan próbálom őket mindig hozzászoktatni a különböző helyzetekhez. Felkészültnek kell lenniük, nem vakmerőnek, mert amíg az egyik eredményeket hoz, a másik csak még több problémát varr az illető nyakába. Charity hangvétele után nyilván felmerül bennem, hogy azon a ponton vágok vissza, ahol a legjobban fáj. Megtehetném, mert a felettese vagyok. Felfüggeszthetném a tiszteletlensége miatt, hogy kimaradjon olyan tanulási időszakokból, amelyek kihagyhatatlan lépcsőfokokat biztosítanak a jövőjében. Eljárhatnék így is, mégsem teszem, mert mint ahogyan azt korábban felvezettem, a bosszúállással semmire sem megyek. Ha valaki tiszteletlen volt és megkapja méltó büntetését, annak ellenére, hogy ő igazságosnak vélte kifakadását, akkor abban az esetben csak még lehetetlenebben viseli majd a következményeket. Nekem pedig nincs szükségem elevenen viselkedő és meggondolatlan rezidensekre a műtőben sem azon kívül. Olyanok kellenek, akik testben-lélekben egyaránt a pillanat részesei és nem tesznek keresztbe csakis a fene nagy büszkeségük miatt. - Ebben egy percig sem kételkedek, Dr. Marshall, de mint ahogyan azt korábban kifejtettem, nem teszek eleget a kérésének. Jelen helyzetben nem az orvos szerepét tölti be, hanem a páciensét. Kérdezem én, maga átnyújtaná a betegének az orvosi kartonját csakis azért, mert ő azt kérte? - teszem fel a nagy kérdést, de remélhetőleg választ nem kapok rá, szóval értelmezheti akár költőinek is a részemről. Ha nemleges a válasza, akkor felesleges tovább feszegetnünk a témát, ellenben ha helyeselné ezt a döntést, akkor nem is értem minek húzzuk tovább egymás drága idejét. Nem hagy más választást számomra, mintsem beavassam őt olyan részletekbe, amelyeket jobb szerettem volna nem felidézni. Nem csak az ő érdekében, hanem a saját magaméban sem. Elvégre hiába próbálom szépíteni a szerepemet a történetben, nem válik annál jobbá, hogy önmagamon kívül viseltem a helyzettel járó következményeket. Olyan lépéseket tettem, olyan döntéseket hoztam, melyekre más helyzetben nem került volna sor és bár nem beszélek róla vagy vágom mások fejéhez önmagammal vívott dilemmámat, mindazonáltal zavart ébreszt bennem. Jelen pillanatban emiatt nem feltétlenül tudom eldönteni milyen mértékben segít rajtam Charity sajnálata a történtekkel kapcsolatban. - Merem remélni. - ennyit fűzök hozzá pusztán, hiszen mi mást mondhatnék neki? Felesleges a sajnálata? Valahol nem így érzem, de ugyanakkor abban egyetértek vele, hogy ez az eset még egyszer semmilyen körülmények között nem ismétlődhet meg. Egy bizonyos távolságon túl már nem merészkedhetünk és ezt jobb, még ha így az elején tisztázzuk egymással. Egyetértései arról adnak tanúbizonyságot, hogy nem kell magamat még plusz háromszor elismételnem, mert bár másodszorra még megteszem, a harmadiknál már a türelmem nem lesz ennyire kegyes a másik félhez. Egy hümmögés hagyja el ajkaimat, végül közelebb lépek hozzá, hogy segítsek a pihenésének előidézésben. Kinek az érdekében is teszem ezt? Mondhatnám, hogy az övében, de talán ezzel magamnak is kedvezek, mert félő, hogyha valami olyasmi elhangzik közöttünk, ami nem az én elképzelésemet szolgálja, továbbá kevésbé leszek toleráns vele szemben. És bár megértem az állapotát, a zavarodottságát, de tudni kell melyik az a pillanat, amikor jobb elhallgatni, mintsem tovább feszegetni egy bizonyos témát és ha ő magától nem jön rá erre, én szívesen segítek rálelni arra a momentumra. Kérésének ellenére még egy pár percet elidőzök a szobájának négy fala között, de csak addig, amíg megbizonyosodok az értékeiben beállt változásokról. Bármennyire is ellenzi, a pihenésre szüksége van és ha ennek gátat szab, csak a saját érdekeit húzza keresztbe. Minél inkább dacosan viseli a következményeket, annál lassabban kerül ki a kórházi ágyból és állhat vissza a munkába. Az egyik a másik kellemes kivitelezése, de erre a folyamat közben muszáj rájönni, máskülönben ennek sosem lesz igazán vége. A szobában lévő ablakot bezárom, ha már nem vágyom tovább bent tartózkodni, majd csak ezután hagyom el a VIP részleget, hogy egy pár órára magam mögött tudhassam az este végtelennek ható eseményeit. Dr. Suarez a későbbiekben még kétszer állít meg egy rögtönzött beszélgetésre, aminek témája leginkább Dr. Marshall körül forog. Nyugtalan a teremváltással kapcsolatban és bár néhányat személyesen ajánl be, én mindegyiket valamilyen ok miatt megvétózom, ezért a harmadik alkalom még várat magára. Időközben a lány teljes kartonját kikérem, hogy átláthatóbban megnézhessem a kórtörténetét, Daphe pedig megígérte, hogy intézkedik ez ügyben, ezért nyugodtabban veszem át a saját munkámat Dr. Spencertől annak érdekében, hogy minden mást kizárhassak, ami nem a kórházon kívül zajlott le az elmúlt pár órában. Pár rutinvizsgálattal és egy holnapi műtéti beosztással később Dr. Suarez ismételten a folyosón csap le rám. - Mit gondol erről? Hadar, ez tisztán lejön és leginkább már lezárná ezt, mielőtt a vezetőség a torkára kapna rá. Szívem szerint húznám még az idejét, de az ötlete meglehetősen kivitelezhetőnek tűnik és olyannak, amilyenre nehezen ám, de rábólintok. Mégiscsak a felettesem és ha nem evezünk logikátlan terepre, meghallgatom ugyebár a tanácsait és tisztelem is azokat. - Nem egy teljes mértékben elkülönített hely, de megteszi. Mennyi időnk van még? - kérdezek rá, mert most, hogy talált egy olyan termet, ami nem a VIP részlegen helyezkedik el, gondolom a folyamat is felgyorsul. - Legkésőbb a mai nap végéig oldják ezt meg. Kérdezősködnek és én lassan kifogyok a válaszokból. - válaszol idegesen és bár üvöltene, leszedné a fejemet, valahol tiszteljük egymást. - Intézzük. - nyugtatom meg ennyivel és ezt veheti készpénznek. Előtte viszont Leroyt keresem meg a fejleményekkel kapcsolatban, noha a legutóbbi találkozásunk nem alakult valami fényesen, mégsem hallatszik ki ez a hangjából, ahogyan elindulunk vissza Dr. Marshall felé. - Mondott valamit még az öreg? - próbálja oldani a hangulat feszültségét és a lifthez tartozó korláton támaszkodik meg. - Hangosan nem, de bizonyára belülről mindennek elhordott, amiért ilyen helyzetbe hoztuk őt. A fentiek kérdésekkel bombázzák őt, ezért a gyors eljárás. - fordulok felé, amire Victor egy grimasszal reagál. - Én sem örülnék, ha a tökömet szorongatnák, szóval megértem. Marshall esélyei? - Ha odafigyelünk rá, jobbak lesznek. Csak túllehetnénk már ezen a napon. - veszek egy sóhajt és már csak akkor lódulok meg, amikor a liftajtó a VIP részlegen kinyílik, hogy megfelelő körülmények mellett megkezdhessük Charity átszállítását.
Borzalmasan rosszul érint, ahogyan alakul a beszélgetésem Dr. Nash-el. A főnököm, és megértem, hogy vannak határok, melyeket nem léphet át, de amikor azzal érvel, hogy páciens vagyok, és emiatt nem kaphatom meg az eredményeimet, még nem is borít ki igazán, de az igen, mikor egy kalap alávesz egy civillel. Nem direkt tanultam éveken át anatómiát, és végeztem majdnem kitűnővel az egyetemen, hogy most lealacsonyítsanak, és butának tituláljanak, aki egy szó nélkül odaadná a kórlapot a betegeinek. Ha egy orvos beteg, akkor másképpen működik a rendszer, és éppen egy olyan ember ne tudná ezt, aki évek óta a mókuskerékben játszik? Hallatlan, hogy hova fajuk a beszélgetésünk, már nem tudom követni, hogy ki és kit okol a történtek miatt, de az i-re akkor teszi fel a pontot, amikor el is nyom egy kis nyugtatóval, hogy véletlenül se csináljak ostobaságot. A szerrel nem küzdhetek, mert legyőz, és mire háromig számolhatnék, a könnyek megszáradnak a szemem sarkában, és egy álomtalan álomba merülök azzal a biztos tudattal, hogy legalább a termet elhagyta, ha már erre kértem. Nem kellett többet őrködnie felettem, és habár most erősebbnek bizonyult, mint én, korántsem ért véget a vitánk, és úgyis a végére járok. Nem viselkedett volna így, ha nem lenne sáros az estével kapcsolatban. A kötelességeit úgyis elláthatta volna, hogy behoz az ügyeletre, és egy másik kollégája gondjaira bíz, de mégis mit kerestem a lakásán? Mi volt az igazi indok, hogy felvitt? Nem a szex, de ahogyan fenyegetőzött, biztosan nem is egy kis csip-csup probléma. Órákkal később hasogató fejfájásra térek magamhoz, de nem is egyedül tartózkodva a VIP részlegen. Alice aggódva lesi a tabletet, de amint észreveszi, hogy őt figyelem, máris a háta mögé csúsztatná a kütyüt. - Ennyire rosszak az eredményeim, hogy nem mered előttem nézni, vagy már ki is elemezted Brian-el? Nem tévedek, ugye? – elpirul, szóval tudom, hogy mindketten tilosban jártak. Az ágyam szélére ül le, és csak néz egy darabig, majd megtöri a csendet. - Sajnálom, hogy be lettél nyugtatózva. Nem szabadott volna Dr. Nash-nek, de dr. Leroy… - nem is értem, hogy miről hadovál, ezért elkapom a kezét, és rá is szorítok. – Alice…kérlek mondd el az igazat. Mi a jó isten történt tegnap este? – esdeklően kérem, és már érzem, hogy hamarosan meg fog törni. – Charity…én úgy sajnálom. – könnyek gyűlnek a szemébe. – Én is sokat ittam, de te rosszabbul lettél. Dr. Nash, de. Leroy, Raffael és Brian társaságában dartsoztunk, aztán felpörögtél egyik pillanatról a másikra. Táncolni mentél, de nem tudtalak követni, és ott avatkozott közbe Dr. Nash. Utánad ment, mondván nem téveszthet szem elől, olyan furcsán viselkedett. Hazazavarta a fiúkat is taxival, és ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen haza, még engem sem akart odaengedni hozzád. Abszurd módon alakult az este. Nem sokra emlékszem, de dr. Leroy-ba botlottam bele, ő meg hívott egy másik taxit, és Dr. Nash lakásán közöttünk ki. Te addigra már eszméletlenül feküdtél ott, fogalmam sincs, hogy mi történt veled…de - közelebb hajol, és kétszer is körülnéz, mielőtt válaszolna. - …megeskedtek, hogy nem beszélhetek a reggeli incidensről. Hirtelen rosszul lettél, amikor haza akartunk menni egy Uber-rel, és mi négyen egy kocsiban jöttünk be. Fű alatt intéztek neked vérvételt, meg mindent, aztán itt kötöttél ki. A közeledbe se mehettem, ahogyan a fiúk sem. Baromira sajnálom, hogy nem voltam melletted. – hallgat el, én meg kezdek még jobban összezavarodni. – Mi köze lenne nekik hozzám? Nem értem…esküszöm. Milyen drog volt a szervezetemben, Alice? – nyílt szemekkel fürkészem őt. A száját harapdálja, aztán előhúzza a tabletet. – Ezért meg fognak ölni. Extasy…meg valami más is. Nagyon kiütöttek vele, de már javulsz. Pihenned kellene. – magyarázza nagy okosan, de kikapom a kezéből, és az ujjamat végighúzva olvasom el a sorokat. A vérképem borzalmas, a vérsüllyedés alacsony, a trombocita számok nem jók. – Ezt nem akarta nekem megmutatni? – akadok ki, de már rúgom is le magamról a takarót, és a tappancsokat tépkedem le a mellkasomról. – Mit csinálsz? – pattan fel Alice mellőlem, és már Daphne is jön felfelé a szobámba. – Dr. Marshall mit csinál? – hőköl meg, de mielőtt odaérnem hozzám, már a branült húzom ki a kezemből, hangosan káromkodva. – Hazamegyek. Ez őrület. – mindketten lesápadnak, és egyszerre kezdenek el beszélni, hogy ez szabályellenes, Dr. Nash nem egyezne bele, mikor jelzem a kezemmel, hogy hallgassanak el. – Daphne legyen szíves készítse elő a papírokat odalent, mire leérek. Ez nem kérés, saját felelősségre távozom. – közlöm szárazon, és ha kiment, akkor ráemelem a pillantásomat a barátnőmre is. – A végére kell járnom Alice. – felállok, és nekiállok öltözni. Lassabban megy, még gyenge vagyok, de az biztos, hogy nem ússzák meg ennyivel. A barátnőm társaságában hagyom el a hatodik emeletet, és a liftből kiszállva már megyek is a nővérpult felé. Mindenki engem néz, tudom, hogy rólam pletykáltak egész álló nap, így nem csoda, ha felfordulást okozok. – Ezt látnia kell Dr. Nash-nek is Dr. Marshall. Írja alá, és rácsipogok. – már nem bánom, alá is firkantom a nevemet, mikor a hátam mögül felhangzik egy ismerős hang. – Charity Bethany Marshall…az isten szerelmére. Valami szélhámostól kell megtudnom, hogy kórházba kerültél?! – meg sem fordulok, és teljes életnagyságban áll előttem az anyám. Mindenki sugdolózni kezd a hátunk mögött. Emma Houston nagy szenzáció, elvégre az egyik leghíresebb agysebész az Államokban. – Anya… - forgatom meg a szemeimet…
Victorral történő ismeretségünk során nem sokszor esett meg, hogy bármikor is képen vertem volna őt, a mai viszont valamiféle figyelmeztető jelzése volt annak, hogy túlfeszítette azt a bizonyos húrt. A személyiségével már megbékéltem az évek során és természetesen képzeletben nem egyszer jutottam már el arra a szintre, hogy lejátszottam fejben milyen érzés lehetne így elhallgattatni őt, de sosem léptem meg igazán. Nem mintha ne lett volna rá okom, mert az esetek 90%-ban a falra tudtam volna mászni tőle, a maradék tízben meg éppen próbálta játszani az elviselhető embert, aki csak azért került felszínre, mert akart valamit és általában ezt nem sokkal azután, hogy észrevettem mennyire lapít, meg is tudhattam. Ma viszont érződik a közénk ékelődött feszültség és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a lift szűk terében megtartott két lépés távolság, ami elválaszt minket egymástól. Szokatlanul szótlannak hat, amelyet természetesen nem bánok, de rá ez nem igazán jellemző. Úgy tűnik ért valamit, hogy most az egyszer nem szépen és higgadtan próbáltam őt rávezetni mit ne csináljon vagy mikor kellene leállnia, amelynek határán már rég áthaladtunk. Egy alig hallgató sóhajtással nyugtázom a körülöttünk pörgő események abszurd felvezetését. Jó lett volna már felébredni ebből a rémálomból, de úgy tűnik bármennyiszer is csíptem meg a karomat, attól még ugyanúgy ebben a valóságban ragadtam. Nem tudtam elejét venni a dolgoknak és úgy éreztem minél inkább próbálok kimászni ebből a helyzetből úgy, hogy az egyikünknek se okozzon problémát, annál mélyebbre kerülünk abba a képletes gödörbe. Ez a helyzet már túlmutat rajtunk. A gyerekes és naivnak ható terveinken, amellyel próbáltuk volna leplezni mennyire elszúrtuk a tegnap estét, ahogyan azt is, hogy mennyire vagyunk képesek még ezt fokozni. Valahol kusza gondolataim közepette megjelennek Charity egyre inkább javuló eredményei is és mintha ebbe kapaszkodnék, mint valami reménysugár, ami egészen a nap végéig kísér majd engem. Az, hogy jobban lesz egyenlő azzal, hogy hamarosan minden visszarázódhat a régi kerékvágásba és újra csak egy rezidens-szakorvos páros lehetünk, akiket nem kötnek össze félresikerült esték vagy feleslegesnek ható kettesben töltött pillanatok, melyeknek normális esetben meg se kellett volna történnie. Én nem érezném úgy, hogy bárminemű bűntudat is gyötörne és késztetne arra, hogy kibújjak a bőrömből és magamhoz nem méltóan viselkedjek, ő pedig csak egy rezidens lehetne a szememben, akivel a kellő távolságot megtarthatjuk egymástól és csak akkor bonyolódnánk bele közelebbi viszonyba, ha a helyzet azt megkívánja. Leroy hangja hoz vissza a jelen helyzetébe, melyet hamarosan a lift csilingelése követ és aminek jelzése után megindulunk a terem felé. Ami viszont bent fogad, túlságosan is felfoghatatlannak hat. - Ez nem lesz jó.. - mormogja a hátam mögött Leroy és valójában én is ezt érzem az üres ágy és a felforgatott terem láttán, amit mikor legutóbb itt hagytam ennél több élettel rendelkezett. - Ugye most csak húzza az agyamat, igaz? - beljebb lépek a szobába, de felesleges, mert igazából nem találok semmit se, ami a hollétére utalhat. - Bizonyára csak az élteti őt, hogy az idegeimre menjen, mert ezt nem lehet másképpen megmagyarázni. - folytatom tovább és lábammal kissé intenzívebben rúgom arrébb az utamban lévő széket. - Nash..megtaláljuk. - szól közbe Leroy, de ennél több értelmes megjegyzésre nem képes. - Meg se kellene találnunk, ha még itt lenne. Mégis mond már meg, ki csinál ilyet? - emelem fel az eddig Charityhez kötött és az ágyra dobált 'műszereket', de legszívesebben röhögni tudnék a helyzet abszurd valóján. - Hogy a fenébe gondolhatta azt, hogy megszökik? - a csipogóm szakít félbe sehova nem vezető monológomba, de a rajta lévő jelzés elég ahhoz, hogy még plusz pár számmal feljebb ugorjon a vérnyomásom. Ha már így is nem a plafont verdesi vagy éppen a kiakadás szélére sodródik szélsebesen. Kiviharzok Leroy mellett és nem szándékozom felelni a 'most mégis hova mész?' kérdésre, mert ahogyan őt ismerem, bizonyára követni fog. Élvezi ezeket a helyzeteket, amikor látja, hogy ideges vagyok és általában bárki felé szóljon a haragom, annak felszínre törését ő az első sorból szeretné végignézni. A sürgősségire leérve azonban gyanús tömeg fogad és igazából mindenki egy pont felé tereli érdeklődését, mégis úgy műveli ezt, mintha egy percig se akarna beleavatkozni a közelében zajló dolgokba. Először csak Charity alakja tűnik ki előttem a tömegen átvágva és már éppen szólásra nyitnám a számat, hogy megosszam vele véleményemet, de aztán egy másik nő is feltűnik a színen. Az ismerős vonások elegendőek arra, hogy megállva eggyé váljak a bámészkodók közül és bár próbálnék értelmes magyarázatot találni arra, amit látok, egyszerűen nem megy. Leroy viszont nem adja fel. - Az nem..? - De. - felelem, viszont újra bepróbálkozik. - És ő neki a..? - Ezek szerint. - Tudod mit jelent ez? - fojtott hangon érdeklődik tovább és úgy fészkelődik, hogy közelebb kerüljön hozzám. - Engem élve megnyúznak. A tökömnél fogva lógatnak le a kórház épületén. - nem bír nyugton maradni, én pedig nem most szeretném felhívni magamra a figyelmet. Meg egyébként is, nem szeretnék erről a jelenetnek egy másodpercéről se lemaradni. Igazából olyan, mint valami tömegbaleset. Az ember bármennyire is igyekszik elnézni és nem kíváncsiskodni, egyszerűen nem megy. Minden részletre szüksége van, mert az egészséges érdeklődésünkhöz tartozik ez. - Leroy, befogod végre vagy segítsek benne, hogy eldugulhass? - a hangom figyelmeztetően cseng, így hátrál egy lépést, engem viszont túlságosan is leköt a helyzet egyre inkább feszülté váló hangulata, amin az sem feltétlenül segít, hogy egyre többen döntenek úgy, hogy közük van a kialakult helyzethez. Charity még közel sincs jól ehhez és a tudat, hogy pont ettől a felhajtástól próbáltam megkímélni, aminek jelenleg a közepén van elegendő ahhoz, hogy mihelyst egy szusszanásnyi szünetet tart az édesanyja a kioktatásban, én is közbeavatkozzak. - Dolgozni jöttek be vagy mozidélutánt tartani? Mindenki azonnal menjen vissza a munkájához! - emelem fel a hangomat, hogy elérjen a hátsó sorokba is és mihelyst kezd nagyjából szétszéledni a tömeg - de gondolom a kíváncsiság úgysem hagy alább - összeszedem a bátorságot, hogy közelebb lépjek az anya-lánya duóhoz. - Dr. Houston, örömmel látom. - tekintetem az idősebb és egyben elismert nőre téved, aztán most egy másodpercre Charityre is vezetem. - Ugyan nem szívesen avatkoznék közbe, de minden rendben van itt? - teszem fel a kérdésemet, de belül egészen másképp zajlik le ez a jelenet. Valahol ott, hogy megosztom nem túl kedves és nem túl nyugodt véleményemet a rezidensemmel, mielőtt visszahurcolnám őt a szobájába, hogy ha akarja, ha nem, de végigfeküdje azt a nyamvadt két napot, amitől menekülni próbált. Ehhez képest egy barátságosabb utat választok, reménykedve egy hasonló szellemben történő válaszban, mielőtt megléphetném eredeti tervemet. Mindig hallgassuk meg a másik félt, hogy aztán figyelmen kívül hagyva akaratát érvényesíthessük a sajátunkat.
A liftben csak állunk egymás mellett Alice-szel és azon jár az eszem, hogy vajon mi történt addig a főnököm lakásán, amíg nem ért oda a barátnőm, és a belgyógyász? Az elmondottak alapján durván hatott rám a drog, és valójában még nem derült ki, hogy ki is lehet a vesztem okozója, tudtam, hogy idő kérdése csak, hogy az ügy végére járjak. Az előbbi jelenetem a szobában egy kicsit elhamarkodott lépés volt a részemről, mert még mindig hasogat a fejem, és ehhez némi szédülés is társul. A bőrdzsekim szélébe mélyesztem bele az ujjaimat, és begörbítve számolom az emeleteket lefelé menet. Máskor betegekkel utazunk, de most csak ketten vagyunk Alice-szel. Az ebédidő miatt csendesebb is a kórház, mindenki a kantin, és az automaták közelében üti el az idejét, hacsak nem műt, vagy vizsgál éppen valakit. A gongszóra ki is menekülök a zárt térből, és egyenesen a sürgősségi felé veszem az irányt a rezidenstársammal a hátam mögött. Nem megyek gyorsan, de határozottan nem számítok erre a nagy nyüzsgésre. Majdnem minden ágyon fekszenek, a mentősök az egyik ápolóval egyeztetnek, a nővérpult mögött meg hárman is állnak, többek között az előbbi látogatónk Daphne személyében. Le sem tagadhatná, hogy Nash-nek a jobb keze, mert még most is húzza a száját, amikor meglát, de kikészíti az űrlapot. – Dr. Marshall remélem tisztában van vele, hogy reggel hipertermiás volt, a teste még nem feküdte ki ezt a sokkot, nem beszélve a lázról, és a hallucinációkról. Dr. Nash nem fogja javasolni a távozást. – a kioktató hangnem mellé végül kapok egy csúnya nézést és egy tollat is. Nem olvasom végig a záradékot, jól ismerem, de ha megteszem, akkor az én felelősségem lesz, ha a kórházon kívül rosszabbra fordul az állapotom. Az utolsó betűknél járok, amikor ismerős hang hallatszik mögülem, pontosabban a teljes nevemen szólít valaki. Ezer közül is felismerném, és bár most lennék betépve, de amikor elfordítom a törzsemet, akkor az édesanyám áll a sürgősségi közepén. Siethetett, ha a táska lóg a vállán, és nem a magas sarkú dominál. Szeret csinosan felöltözni, meg is teheti, hogy ne a kórházi felszerelésben mászkáljon, de ahogyan most engem fürkész. – Mit gondoltál kislányom, hogy ezt megúszod ennyivel? Arról sem voltál hajlandó nyilatkozni, hogy most itt dolgozol…hallatlan, hogy mindent eltitkolsz előlem. – mondanám, hogy vegye halkabbra, de neki ez az alaphangja, nekem viszont kezd kínossá válni a szituáció. A dolgozók többsége felhagy a beszélgetéssel és minket vizslat. – Nem gondoltam anya, és felhívtalak volna később, ha jobban érzem magam.. – kár megpróbálnom végigmondani, mert esélyem sincs rá. – Ha jobban leszel?! Bedrogoztak, és ott is maradhattál volna. Ez neked egy csöppnyi probléma? Azt hittem szélütést kapok, amikor meghallottam, hogy mi történt veled. Az apád tud már róla? – jön az újabb kérdés. Veszek egy mély levegőt, lehiggadok. A hátamon végigfolyik az izzadtság, a homlokomon is gyöngyözik. – Nem kis probléma, de pontosan ezért nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy jelenetet fogsz rendezni. Mással nem eshet meg? Ne csináld ezt velem… - kérlelem, de nem vagyok rá hatással. Fújtatva pillant körbe, és bámulja meg a munkatársaimat. Nekem fel sem tűnt eddig, hogy a főnököm leért. A tarkómra csúsztatom a jobbomat, és az anyámra nézek. – Igazán örülnék neki, ha ezt négyszemközt beszélhetnénk meg, ahol nem hallja a fél világ… - békejobbot nyújtok, de szarik rá. - Bezzeg most már elmenekülnél…nem mehetsz addig innen sehova, amíg nem beszéltük meg… - ekkor adom fel az egészet, és háttal állok meg neki. A torkomban dobog a szívem és egy kis szünetre vágyom, nem többre. Az egész kórház minket néz, mint egy műsort, és szerencsémre, vagy nem szerencsémre a főnököm avatkozik közbe. Kipirult arccal pillantok rá, ugyan nem hozzám szól, de érzem a belőle áradó haragot, amiért leléptem a VIP részlegről. Az anyám azonnal ráles, és egy örömteli mosoly költözik az ajkaira. – Bart Nash fia…úristen milyen régen láttalak. – közelebb is lép az óriáshoz, hogy kezet fogjon vele. Egy kis szabadság nekem is jár. Meglegyezem magam, miközben a kettőjük párbeszédét hallgatom. Nagyszerű, hogy az anyám mindenkit ismer. – Hogy van az édesapja? Egyébként minden rendben, csak Charity elfelejtett értesíteni róla, hogy kórházba került… - már megint kezdődik. – Anya, légy szíves… - halkítom le a hangomat. – Ne mondd nekem, hogy anya. Ilyenkor az vagyok? Nézz magadra…ki vagy pirulva, ágyban lenne a helyed. – ez pont elegendő ahhoz, hogy a litánia soha ne érjen véget, és ahogyan hátrálok, hogy ütközöm bele a felettesem mellkasába. – Bocsánat… - veszem felszínesen a levegőt, Kezd zsugorodni a tér, képtelenség, hogy ne fulladjak meg. Ahogyan megállítana, úgy markolok rá a kezére, és akad fent a szemem. – Szédülök… - lehunyom a szemhéjam, és már automatikusan dőlnék el, de még mindig erősen tart. Nem értem, hogy mit magyaráz felettem, de az anyám is felsikít. Túl sok ez egyszerre. Egy kis nyugalmat kérek. Bebandzsítok, amikor felnézek Dr. Nash-re, hirtelen összeszűkült a tér… - Melegem van. – nyögöm ki, amikor a lábam alá nyúl, hogy felemeljen…
Bizonyára ostobaság lenne a részemről azt letagadni, hogy ne találkoztam volna meredekebbnél meredekebb esetekkel, amióta az orvosi pályám elkezdődött, hiszen akik bekerülnek ide, azok nagyrészt rengeteg egyéb más problémával is küszködnek és akadnak közöttük olyanok is, kik nehezebb esetnek bizonyulnak a többinél. Mindezek mellett viszont nem az orvosi folyamat részesei és nem arra tették fel életüket, hogy megmentsék másokét. Nem tanulják 0-24-ben ezeket vagy mondják el nekik számtalanszor, hogy mi is a protokoll egyes esetekben, de akinek hűlt helyét találom mihelyst megérkezünk Leroyyal a VIP részlegre, ő igenis tudatában van a következményekkel. Foghatnánk arra, hogy az állapota a ludas. Mondhatnánk, hogy emiatt döntött úgy, ahogy és egyszerűen olyan állapotban van, amelynek következtében képtelen befolyásolni a tetteit. Megtehetnénk, de akkor önmagunkat csapnánk be és egy helytelen lépést próbálnánk fű alá söpörni, mint ahogyan az elmúlt pár órában nem egyszer és nem kétszer megtettük. Bármennyire is dühit, nincs mit ezen szépiteni, hiszen megszökött. Annak ellenére, hogy elmondtam mit várok el tőle, ő ezt a döntést hozta meg és ha eddig nem jutottak el a tudatáig a korábban már emlitett következmények, majd most teszek róla, hogy egy életre megjegyezze őket. Leroy próbál nyugtatni, de mindhiába. Egész nap olyan érzésem van, mintha minduntalan egy vörös posztót lengetnének előttem és csak arra várnak mikor taposok már oda neki, hogy cafatokra tépjem azt. A dühkitöréseimre már évek óta nem volt példa. A módszerek hatásosak voltak és bár eleinte nem vágytam semmiféle beszélgetésre, de hosszabb távon be kell vallanom ezek nélkül csak rosszabbodott volna a helyzetem. Szeretném féken tartani magamat, de ha ilyenek történnek, eléggé nehezen tudok uralkodni a késztetésen vagy megmaradni abban a felszínes józanságban, amelyekben már évek óta létezek. Mihelyst a csipogóm megszólal, már nem nehéz rátalálnom Charityre, de megbeszélni vele mindazt már annál bonyolultabbnak hat tekintetbe véve azt a helyzetet, melynek ő áll most a középpontjában. Vele szemben pedig az a nő, akinek neve nem ismeretlen az orvosi berkeken belül és akiről a beszélgetés során az is kiderül, hogy túlságosan is közeli kapcsolatban áll a rezidensemmel. Eleinte nem avatkozok közbe, pusztán csak megfigyelőként vagyok részese a helyzetnek. Valahol élvezem ezt. Egy bizonyos részem örömét leli abban, hogy nem nekem kell úgymond elvégeznem a 'piszkos munkát', hanem megteszi más helyettem és bizonyára sokkal hatásosabban. Kárörvendő énemnek azonban nem hagyhatok túlságosan nagy teret, mert abból semmi jó nem származik, igy mihelyst rájövök mennyire helytelen is mindez, rendet teremtek a kórház személyzete között és nem túl kedvesen noszogatom őket, hogy ideje mindenkinek a saját dolgával törődni és nem a máséba beleütni az orrát. Mindezt követően viszont nem marad más választásom, mint közelebb lépni a túl nagy feltűnést keltő pároshoz és udvarias érdeklődésemet kifejezni a kialakult és közel sem barátságos helyzetről. - Ahogyan az már nála megszokott: zsémbesen, de szerencsére egészségének teljében. - viszonozom a nő kézfogását egyben válaszomat is megadva a kérdésére, hiszen aki ismeri idősebbik énemet, az tisztában van vele, hogy az édesapám minden, csak nem egyszerű személyiség. Rengeteg minden zavarja őt és bár amióta rendőrbíró, nagyon sok változást eszközölt, amely jót hozott az őt körülvevő közösségnek, de még mindig elégedetlen. Ez viszont nála sosem fog változni. - Eddig pihent, de bizonyára idővel értesítette volna önt a fejleményekről. - feltételezem én, ámbár nem látok bele a kapcsolatuk mélyebb rétegeibe. Ugyanakkor szívem szerint hozzátenném, hogy biztosan nem volt ideje megejteni egy telefonhívást a szökési kísérletének megtervezése mellett, de úgy döntök mégsem hozakodok fel vele. Így is kapja Charity rendesen az ívet az édesanyjától. Nem szólok közbe ugyan, de egyetértek az elhangzottakkal. Ott kellene, ha nem azon ügyködne milyen furfangos módon lépjen le innen. Beszélgetésünk azonban nem is olyan váratlan irányt vesz, bár az ütközésünk hatására úgy érzem nem hagyhatom vélemény nélkül a korábbi tetteit, melyek még mindig próbára teszik idegrendszeremet, akárhányszor gondot forditok rá, hogy belegondoljak. - Nem találja túlságosan is ironikusnak Dr. Marshall, hogy pont annak a karjaiba zuhan bele, akitől szökni próbált? - tartom meg, de már aligha van magánál. Eluralkodik rajta a gyengeség és még időben kapom el, mielőtt a földre zuhanhatna az ájulás következtében. Kérdésem felszíne mögött most enyhe gúnyféle bújik meg, de azzal a lendülettel folytatom is tovább. - Nézzük a jó oldalát. Legalább több lehetőségünk lesz megbeszélni milyen meglepetéseket fogunk egymásnak okozni a közeljövőben, mert azt megígérhetem, hogy ennyivel nem végeztünk. - nem szaporítom tovább a szót, mert ami korábban őszintébben csapódott le bennem, mint ahogyan szerettem volna, most higgadtság formájában tör felszínre. Mintha az hozna számomra megkönnyebbülést, hogy mint főnöke, kamatostul visszaadhatom neki mindazt, amit tőle kaptam. Egy hordágyat kérek, és mielőtt lefektetném, a bőrdzsekijét hámozom le róla, hogy annál kevesebb felesleges ruhadarabbal kelljen bajlódnunk majd a későbbiekben. Ismételten kezd a kíváncsiskodó tömeg sokasodni a kialakult helyzet körül, Leroy viszont veszi az adást, és amikor egy másodperc erejéig összeakad a tekintetünk magához méltóan rendre inti a bámészkodó dolgozókat. Nálam elsődleges szempontként most Dr. Marshall állapota van jelen, nem a körénk gyűltek noszogatása. - Martha..maga és Eva készitsék elő a 36-os termet egy átfogó vizsgálatra a doktornő számára. - nézek a két segítségemre siető nővérre, akik miután visszavezetem figyelmemet a lány és a jobb kezemként elkönyvelt Daphne felé, abban a másodpercben magunkra is hagynak. Charity felsőjét eligazítom az útból, hogy jobban hozzáférjek az alapvizsgálatok során és a kapott értékek függvényében adom ki utasításaimat a továbbiakat illetően. A korábban elhangzott szavai miatt ismételt hőmérsékletet mérek nála, hiszen korán reggel már túlestünk egy hipertermiás kezelésen, így nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy most nem kell. Az idegességem némiképp alaphelyzetbe állt, Leroy viszont úgy tűnik örömmel legyeskedik körülöttünk, hogy ez ne maradjon sokáig ebben az állapotban és akkor sem igazán tágít, amikor nekiállunk a korábban kapott terembe való átszállításnak. Az ő állapotában a sürgősségi a rémálommal lenne egyenlő és nemhogy nem javítana azon, amin keresztülmegy, hanem minden aspektusában rontana is rajta. Egy átfogó vizsgálatot rendelek el, köztük egy ismételt vérvételt is, de mivel már a teremnél vagyunk, ezért mielőtt magam is beléphetnék oda, még megállok Dr. Houston előtt, aki szülői kötelességéhez hiven túlságosan is érdeklődővé válik a lánya állapota felől. - Megértem az aggodalmát, de ez az a pont, ahonnan nem engedhetem tovább. Innentől átveszem és mihelyst stabilizálódik a lányának az állapota, értesítem a fejleményekről. Eva, elkísérné addig Dr. Houstont a váróba? - tekintek át a válla felett az egyik nővérre, aki egy bólintást követően már lép is a nő mellé, hogy innentől a gondját viselje, én pedig becsukva magam mögött a terem ajtaját Charity ágya felé veszem az irányt. - Tapasztal még szédülést, Dr. Marshall? - mivel még nagyjából jellemző rá az éberség, ezért kihasználom az alkalmat, hogy felvegyem vele a beszélgetés fonalát. - Elvégzünk magán pár vizsgálatot, szóval ha kérhetem, próbáljon meg együttműködőbb lenni és kevesebbet elhagyni a szobát. Mindkettőnk érdekében, ha kérhetem. - teszem hozzá, majd a nyakamba akasztom a fonendoszkópomat, hogy a későbbiekben könnyebben vehessem majd hasznát. Victor pedig ezt az alkalmat használja ki érdeklődését kifejezve. - Hogy van? - kiérződik hangjából az aggodalom, hiszen hibásnak érzi magát a történtek miatt, annál viszont makacsabb ember, hogy ezt be is vallja. A tekintetemet egy másodpercre a lányra vezetem, mielőtt választ adhatnék kollégámnak és belekezdhetnék a több pontból álló vizsgálat menetébe. - Elsőre nehéz megmondani, de majd a vérvétel eredményéből és a vizsgálatokból többet tudunk majd. Úgy gondolom meglehetősen felpörgött a szökése állapotában és ennek következménye csak most csapódik le benne. Minimum két napos ágynyugalomra lett volna szüksége, ehelyett pár órával később már a folyósokat rótta, szóval a szervezete ezt nem tolerálta. - higgadtabban cseng a hangom annál, mint amit magamban érzek emiatt, de már rég beletanultam hogyan ne mutassam meg a külvilágnak érzéseimet. - Ugyanakkor nem tetszik, hogy ismét a melegre panaszkodott, de az értékeiben nem érzékelhetőek lázra vagy újabb hipertermiára utaló jelek. Mindenesetre odafigyelünk arra, hogy folyamatos folyadékhoz jusson a szervezete. - magyarázom el meglátásaimat Leroynak, de közben nem esik figyelmemen kivül Charity sem, akit elsősorban egy EKG vizsgálatra készítek elő, kezdve azzal, hogy a magára kapott utcai ruhákat most a kórházi egyenszerelésre cserélem le. Addig Leroyt is megkérem, hogy nézzen rá a vérvétel eredményeire a 'barátnőjénél' és ha lehet, próbáljon meg minimális társaságot hozni ebbe a terembe, amely bizonyára le fog csökkenni maximum 3 főre addig a pontig, amíg jobban nem lesz.
Az édesanyámmal sosem volt jó a viszonyom, és ahogyan elnézem nem is lesz. A fejem zsong, valamiért nehezen megy az is, hogy megértsem minden szavát, mert hadar, és szédülök is, ami a kellemetlenebbik része az ittlétemnek. Haza akartam volna menni, ha az anyám nem akadályoz meg benne, akkor már itt lenne a főnököm is. Nem áltatom magam, hogy könnyedén aláírta volna a papírokat, de kényszerrel nem tarthat bent, ez szabály, és rám is vonatkozik. A fülemben visszhangzik anyám minden egyes szava. Rám borítja a bilit, és minden elfojtott sérelmét, mert nem látogattam meg néhány hónapja. Elfoglalt ember vagyok, ő sem fordított rám elegendő időt, amikor kisebb volt. Egy szenzációs műtét, egy újabb beteg, és valahogyan mindig volt egy ismételt indok arra, hogy miért ne legyek fontosabb, mint a karrierje. A világért sem ismerném be, hogy hasonló természet vagyok, mint ő, és emiatt is lehetséges, hogy nem férünk meg egymás mellett, de én legalább nem szülök gyermeket, hogy aztán egyedül nőjön fel, és csak azt érezze, hogy egyetlen támasza van, mint nekem az édesapám. Különösebben az sem hat meg, hogy el fogja neki mondani, és vele fenyegetőzik, mert úgyis megtudta volna, csak neki nem akartam elmondani, mert ekkora hisztit rendez egyből. Nem vagyok már kislány, aki ápolásra szorul, és főleg nem az övére. A tekintetem fókuszálatlan, de azért ezer hang közül is felismerném Dr. Nash-ét, aki nem tétlenkedik, és a bámészkodókat oszlatja szét, majd anyámmal bonyolódik beszélgetésbe. Mindenkit ismernie kell? Tudtam, hogy nem New Yorkba kellett volna visszaköltöznöm, hanem maradhattam volna Johannesburgban egy kevés ideig. A diskurzust az óvatlan ballépésem szakítja félbe, amikor egyből nekimegyek a felettesemnek, és ő szavakkal tesz egy lapáttal rá, hogy nehogy jobban érezzem magamat. A bocsánatkérés hasztalan, ellépnék én, de ő ragad meg, és az egyik kezével ölel körbe, hogy még véletlenül se essek össze. - Én nem szökök meg… - gyengébben cseng a hangom is, és a szédelgés olyan elemi erővel csap le rám, hogy nem bírok talpon maradni. Forog velem a világ, nem is értem, hogy mit beszélnek hozzám. A testem lángol, szükségem lenne egy kiadós zuhanyra, vagy jégre, hogy ne égjek fel, de ha sikerül is kinyögnöm valamit, sokat nem látok, mert fekete pöttyök kúsznak be a látóterembe. A magyarázkodásra nem figyelek, erősen marok bele vélhetőleg az alkarjába, mert félek, hogy összecsuklom. A kabátomat rángatja le rólam, és hála az égnek, hogy lefektetnek, mert így sokkal kevésbé tör rám a hányinger is. A testem mellé hanyatlik a kezem, mintha tolnának, de összemosódnak a hangok, és kell egy kis idő, hogy kitisztuljon minden. A fülem zúg még az anyámtól, és a tarkómon is érzem a dübörgést. Koncertet adnak a mellkasomban is, amikor végre csend telepszik rám, és a szemhéjam mögött sem látok színkavalkádot. Bátortalanul pislogok sűrűbben, hogy észhez térjek, de ekkor már legalább hárman állnak felettem. Dr. Nash vetkőztet, a másik belgyógyász a fejét fogja, a nővérek meg a monitorokat készítik elő. - Szédülök… - felelem neki, és összpontosítani próbálok, de valaki már a kezem után kapna, de sikerül behajlítanom, ezért meghiúsul a művelet. A szám száraz, és nekik most kell előadást tartaniuk, hogy vajon mi bajom lehet. - Nem kell EKG… - nyögöm ki, sejtem, hogy mi lehet a baj, de most komolyan nekem kellene elmondanom a főnökeimnek? Gyengén fektetem rá tiltakozásul a kezemet a hasamra, amikor a felsőmet is feltűrik, de szerencsére van rajtam melltartó, és társai. A kezemre akarom terelni a figyelmüket, de ragaszkodnak az EKG-hoz, és már alám nyúlna valamelyik, amikor a tekintetem a belépőre vándorol. - Igazán fiúk? Kihagytok mindenből? A fél kórház rólatok beszél, és a mai teljesítményről. Egy fél napot vagyok távol, és máris összedől a világ? Dr. Marshall… - rám pillant Dr. Harper, de neki legalább feltűnik, hogy cserepes a szám. - Csend legyen már. – szól rá a két férfira, és helyet kér magának. Az ujjamon összecsippenti a bőrt, de az nem simul ki. - Dehidratált. Nagy mennyiségű sóoldatot kapott, ugye nem? Gyerekek… - rázza meg a fejét, és belevilágít a kis eszközével a szemébe. – Ez kicsit kellemetlen lesz. Rendben. – a fonendoszkópért nyúl, és meghallgat. – Lassabb a szívverése, ez már súlyosabb kiszáradás. Ne a vérképpel legyetek elfoglalva az istenit. Ránéztetek már, hogy mennyire beesett az arca? Nézzünk nátriumszintet a szervezetében, komolyan… - ő maga kapja ki az ápoló kezéből a sóoldatot, és az egyik szekrényhez lépve vesz ki belőle még két tasakot, hogy összekeverje. – Mit ácsorogtok ott? Azt hittem, hogy orvosok vagytok, és nem valami ostoba banda, akik csak találgatnak. Egyértelműen alacsony lesz az a szint, és ha így folytatja, akkor sokkot is kaphat… - egyedül köti be nekem a dolgokat, így már lassan kezdem realizálni, hogy mi történik körülöttem.
Őszinte naivitásnak érzem amikor úgy gondoltam, hogy ez a nap már nem lehet még annál is kaotikusabb, mint amiben eddig volt részünk. Még ki sem hevertem azt a sokkot, hogy Dr. Marshall szobája üresen állt, de nyomban követte a másik, hogy bizonyára erős szálak fűzik őt Dr. Houstonhoz, akit elismert orvosként könyveltek el az emberek. Szeretnék egy jó szót találni minderre a káoszra, de egyszerűen nem megy. Ahhoz túlságosan is ideges és egyben összezavarodott vagyok és az, hogy Leroy a nyakamba liheg, egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat, sőt valahol még csak rátesz egy lapáttal az amúgy is cérnaszálon függő idegeimre. Elsősorban csak kívülállóként veszem szemügyre a sürgősségin kialakult jelenetet, majd magamhoz nem éppen jellemzően, de közbeavatkozok. Általában kerültem a vitákat, pontosabban jobb szerettem kimaradni belőlük, ha volt rá mód. Ámbár ez nem volt egyenlő azzal, hogyha mégis belekeveredtem, ne osztottam meg volna nézeteimet a többiekkel és irányítottam volna úgy a dolgokat, hogy a végén az utolsó szó az enyémmé váljon. Én kezdtem a veszekedést vagy sem, lényegtelen, egyszerűen nem tudtam beletörődni a veszteségbe és ez az évek során sem csillapodott bennem. Még szerencse, hogy akkoriban nem adtam a fejemet szerencsejátékokra vagy tettem fogadásokat különböző platformokon azért, hogy olykor felszínre törő irányításmániámat a rajtam kívülállókon gyakorolhassam. Bizonyára nem váltam volna még ennél sem közkedveltebb személlyé. Most viszont egészen másról van szó, mert az egyik rezidensem áll a középpontban, szemben egy olyan nővel, akit tisztelek és akire egy rossz szavam sem lehetne. Ezért is közelítem meg óvatosan a helyzetet és csak udvarias érdeklődéssel szaglászok körbe a kialakult helyzetet illetően, amelynek a válaszára annyira sokat nem is kellene várnom. Ugyan nem jegyzem meg, hogy a lányával kapcsolatban engem is sok minden dühít - elsősorban az, hogy elszökött - mégis egy egyetértő bólintással reagálok az elhangzottakra, félbeszakítást viszont nem alkalmazok Dr. Houston mondandójában. Elegendőnek bizonyul erre az is, hogy Charity nem sokkal később a karjaim között köt ki gyengeségre és szédülésre panaszkodva, így bármi is történt korábban vagy percekkel ezelőtt a veszekedés tartalmát figyelembe véve, mindez semmisnek számít a jelenleg zajló eseményekkel szemben. A sürgősségin kezdünk és mihelyst a korábban már neki ígért teremben fellelhetővé válnak a számunkra majd szükséges kellékek, meg is kezdjük Dr. Marshall átszállítását. Ahhoz, hogy átfogóbb képet kapjunk az állapotáról, vizsgálatokat rendelek el, hiszen nem biztos, hogy ismételten a reggeli esettel találkozunk majd szembe, ehhez viszont nem árt minden oldalról megvizsgálni az állapotát. Leroy érdeklődése válaszokra talál általam, mihelyst Charity oldaláról is megkapom az egyértelmű jelzést a szédülésre. Következő és egyben első vizsgálata gyanánt az EKG-t készítem elő, viszont mielőtt bármit is léphetnék annak érdekében, hogy a szédülésre való tekintettel enyhítsem Dr. Marshall tüneteit, Harper tűnik elő a semmiből és azonnal intézkedni kezd, amit nem feltétlenül tudok mire vélni. - Már megint hogy a fenébe csinálta ezt? Állandóan ellopja a reflektorfényt másoktól.. - kezd bele Leroy, de most úgy dönt ez a megfelelő alkalom, hogy be ne álljon a szája. - Chipet rakatott belénk, hogy állandóan megtalál minket? Vagy valami boszorkányság lehet a dologban? - érdemben nem válaszolok a feltett kérdésekre, mert egy: nem érdekelnek, kettő: jobban leköt az, hogy Harper éppen mit művel vagy milyen módon közli velünk az ő elképzeléseit, egyben lealacsonyítva ezzel minket. Mondanom sem kell, a mai első két alkalom után ez a harmadik már pont nem az a kategória, amit szótlanul tűrök. - ....mondtam már korábban is Dr. Harper, hogy ne a jósnőket mutogató adás előtt aludjon el.. - Leroy nem fogja be, nálam viszont most szakad el az a bizonyos cérna és közbeszólok, hogy elejét vegyem a körülöttem történő jelenetnek. - Dr. Harper, lépjen el Dr. Marshall ágyától. - a hangom figyelmeztetően cseng, amitől a nő is egy pillanatra felém vezeti barna íriszeit és enyhe érdeklődés csillan fel bennük. - Mi a probléma, Nash? - veti felém a kérdését, de én továbbra is távolságtartóan viselkedek vele szemben. - Olvasta Dr. Marshall kórlapját, mielőtt bejött volna ide? Egy másodpercre csend telepszik a szobára, végül mindezt Harper töri meg. - Ha én nem intézkedek, nagyobb baj is történhetett volna.. - Nem erről beszéltem, Dr. Harper. Olvasta vagy sem? - újra felteszem a kérdést, de mivel nagyon nem jön az a válasz, ezért folytatom tovább. - Ha olvasta volna, akkor tudatában lenne, hogy Dr. Marshall kora reggel óta átesett már egy igen nagy jelentőséggel bíró hipertermiás kezelésen, ami miatt óránként gyógyszeres kezelésre szorult. Ezt figyelembe véve az az adag sóoldat, amit most bekötött neki, több, mint amire jelen állapotában a szervezetének szüksége lenne, de gondolom ezzel tisztában lenne, ha nem most robbant volna először be a terembe, hanem egész nap a doktornő mellett lett volna és nem az ostoba banda egyik tagjának kellene felvilágosítania erről. - egyáltalán nem vagyok higgadt és ezt a következő kérésem is tökéletesen bizonyítja. - Mindannyian hagyják el a termet. Most! - az ajtóhoz sétálok, ha már a kinyitása maguktól nem menne, de még előtte hozzáfűzök még valamit. - Dr. Marshall ugyanolyan páciens, mint a többi, ez pedig egy kórterem és nem játszótér. Nem rohangálhat be ide mindenki, hogy átvegye a kezelését csak azért, hogy bekapcsolódjon egy olyan eseménynek a menetébe, amiről sejtelme sincsen. Még egyszer egyiküket sem szeretném meglátni Dr. Marshall környezetében, csak ha én szólítom önöket. - azzal ajtót nyitok és megvárom, hogy kisétáljanak rajta, noha tisztában vagyok vele, hogy ez a beszélgetés itt még nem zárult le. Szerencsére én is így gondolom, mert még egy ilyen hangnemet nem fogok tűrni sem a nővérek, sem pedig a rezidense előtt. Becsukva magam mögött az ajtót lépek vissza Charity ágyához és cserélem ki az egyik tasakot a megfelelő értékű sóoldat beállításával. - Elsőre biztosan jobb lett volna a nagyobb dózis, de hosszabb távon csak kárt csinált volna. Ne tetézzük a problémát, ha nem muszáj. - a további vizsgálatokat most félreteszem, mert inkább azzal törődök, hogy meghallgassam őt. - Sóhajtson egy mélyet, ha kérhetem. Érzi még, hogy melege lenne? - teszek fel neki egy kérdést, de közben folyamatosan ügyelek az értékeire.
Az anyám feltűnése felkavarja az állóvizet a kórházban, és egy kicsit mindenki megbolondul tőle, de nekem elő is idézi a rosszullétemet. Aljas dolog az anyámra kenni, hogy az ájulás szélére sodor, de nem kezelem jól a konfliktusokat vele. A legkevesebb alkalommal látogatom meg, és ha lehet, akkor be se avatom a magánéletembe, mert ha ez megtörténik, akkor jön a kioktatás, a mindent jobban tud nálam effekt. Semmi szükségem rá, hogy megmondja, hogy mit csinálhatok, és mit nem. Hallatlan, hogy még most sem áll be a szája, pedig láthatóan talpon sem bírok maradni. Még a fülemben hallom a szemrehányó megnyilvánulását, miszerint ágyban kellett volna maradnom. Meg is tehettem volna, de ahhoz túlságosan felhergeltek a tények, és nem nyugodtam bele, hogy a főnököm lakásán aludtam öntudatlanul. Megjártam, hogy felálltam, és önként kívántam távozni, mert ezzel éppen annak a karjai taszítottam magam, akitől menekülni óhajtottam. A folyosón Dr. Nash kap el, és nem rest szavakkal a tudtomra adni, hogy még nem végeztünk. Ott lappang a háttérben az az információ, hogy nem zárta ezt még le, amikor a közös beszélgetésünkre céloz. Meg is lépnék, ha szoros barátságot ápolnék a lábaimmal, de rongybabaként lógok a felettesem karjai között, aki másodperceken belül fektet fel egy hordágyra. Zúg a fülem, és melegem is van, amit azzal segít, hogy leveszi rólam a bőrkabátomat. A fények, és a hangzavar csak felerősítik a szédülésemet, ezért lehunyom a szemhéjamat, és csak a fülemmel követem nyomon, hogy éppen mi történik körülöttem. Az orvosok egymás kezéről adnak át a másiknak, és csak akkor szűnik meg a visítás, amikor hárman, vagy négyen maradunk a teremben. Feltételezem, hogy Dr. Nash vetkőztet, és az EKG-t készíti elő, mert mintha ezt mondaná nekem. A másik doki az, akit nem igazán szívlelek jelen helyzetben, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Nem is kell sok, hogy megérkezzen a trió harmadik tagja. Félig nyitom csak ki a szememet, és hálát adok az égnek, hogy nőről van szó. A szám ki van száradva, ő ezt is észreveszi, de a hangvétellel nem értek egyet. Magatehetetlenül tűröm, hogy az egyik orvos az ápoló kezéből kiragadja a branült, és bekössön egy másik adagot az infúzióból, miközben ketten megkövülten állnak körülöttem. Meg is hallgat útközben, egyetértek vele, hogy semmi szükség az EKG-ra, de amint folytathatná a műveletet, egy erősebb és sokkal hangosabb parancs hagyja el valakinek a száját. Hunyorogva figyelem a jelenetet, elcsigázott vagyok, és fájlalom a karomat is, hogy az elmúlt pár percben már többször szúrtak meg, mint kellett volna. Dr. Nash hallgattatja el a bandát, és kizavarja a most érkezőket is. El nem tudom képzelni, hogy mi lehet a gond, mert összemosódnak a szavai, és felerősödik a fülemben zúgó morajlás. A melegség hőhullámként csap le a testemre, de amint egy kis időre kikerülök a látképből, fázni kezdem. Lúdbőrös lesz a felkarom, és a hasam is. A felsőmet felhúzták, és kikandikál a melltartóm is, de senkit sem zavar. Úgy kezelnek, mint valami bábot, aminek nem igazán örülök. Most tulajdonképpen mindenki nekem akar jót, vagy csak az anyámat akarják lenyűgözni? Nehéz lenne megmondani, de a hordágyról lehullik a kezem, és lassabban veszem a levegőt is. Hamarosan kiürül a tér körülöttem, és valaki átköti az infúziómat, ezt is csak abból érzem, hogy rángatni kezdenek, és ekkor nyitom fel a barna íriszeimet védő redőket is. Dr. Nash áll felettem, tekintélyt parancsolóan, és az általa helyesnek vélt mennyiséggel próbálkozik. Gyenge vagyok, a fejem hasogat, azóta nem múlt el, hogy felébredtem, és az sem segít, hogy nincs nyugalom körülöttem. A férfi odalép, és most áthúz az ottani ágyra. Mennyi erő van benne, amikor a rendes ágyon landolok, és a fejem lejjebb csúszik. Hosszan bámulom őt, miközben a fonendoszkóp kengyelét a fülébe illeszti, és a mellkasomra nem vezeti. A mély sóhajtást nem tudom kivitelezni, mert fekszem, attól tartok nem fog tudni rendesen megvizsgálni. – Most…fázom. – koccannak össze a fogaim. Nem bátorkodom megmozdulni, látom, hogy az értékeimre figyel. A szívverésem egyre lassul, és kezdek elálmosodni is, vagy annyira kimerített az előbbi színjáték, hogy annak a végeredménye ez. Óvatosan fordít el oldalra, a felsőm alatt nyúl be, hogy a hátamon is meghallgasson. Nem mozdulok, nem is ellenkezem, amikor visszafordít, és a szemembe világít. – Nagyon fáradt vagyok… - nyöszörgöm, de már minden ízemben reszketek is, lehet mégsem volt jó megoldás a magasabb dózis. – Kérem, altasson el… - lehunyom a szemhéjamat, néha kinyitom, de nem érzékelem már úgy a külvilágot. A testem sokkos állapotba kerül, valamiért semmi sem jó. Igazán örülnék neki, ha most megszűnne a szédülés, és a fájdalom is. – Dr. Marshall nem aludhat el.. – küzdök, hogy értsem, amit mond. – Nem szeretném elveszíteni. – milyen szépek azok a kék lélektükrök. – Én…olyan jó lenne. – akad össze a nyelvem, és nagyon kívánom a sötétséget.
Bármilyen oldalról is közelítem meg, a valós tényeken nem változtat, hogy a munkahelyem olyan körülményeket teremt, ahol naponta több emberrel sikerül kapcsolatba kerülnöm. Ma viszont úgy érzem egy életre elég lesz mindegyikből. Az estét, amit magunk mögött hagytunk, már nem tudnám meg nem történtté tenni. Valahol azt is elfogadtam, hogy ez a nap egy katasztrófa övezetbe ragadt és onnan képtelen kitalálni, de talán az i-re a pontot az teszi fel igazán, hogy Charity édesanyjának érkezésével a kollégáim többsége megtébolyul a szó szoros értelmében. Nem volt még példa rá, hogy ilyen habitust mutassanak fel, de úgy tűnik elég egy nagy név és az esély, hogy ezzel saját magukat is fényezni tudják és a józan ész már csak mítosznak hat. Természetesen engem sem hagy hidegen Dr. Houston érkezése, sőt, igazán megtisztelőnek érzem azt, hogy az évek alatt összegyűlt elismerő hírek sokasága után lehetőségem nyílik személyesen is találkozni vele. Ez viszont nem tesz kevésbé orvossá vagy válok a saját farkát kergető félnótássá csak azért, hogy a figyelem középpontjába kerülhessek, ez viszont úgy tűnik az általában racionális döntésekkel rendelkező szakorvos társaimnak ez már nem számít és bármire képesek lennének ahhoz, hogy Dr. Houston akár még a nevükön is említse őket. Nem telik bele sok időbe, hogy Leroy egész napos produkciója után Harper hirtelen megjelenésével és kapkodó, ámbár figyelmetlen mozdulatsorait megelégeljem és arra kérjem őket még viszonylag magamhoz mérten higgadtan, hogy távozzanak a teremből. Azt viszont már direkt módon kihagyom, hogy ellenkezés esetében én leszek az, aki kisegíti őket, noha eddig szerencsére nem sikerül eljutnunk. Ma már akadt egy összeakadásunk Victorral korábban, úgy gondolom másodszor nem szeretnénk ugyanazt lejátszani és Harperrel is úgymond jó viszonyt ápoltunk eddig, már amennyire számomra az emberi kapcsolatok jelentőségteljessé válnak. Kettesben maradunk a teremben Marshallal és bár a haragom nem múlt el, ennek ellenére félreteszem sértettségemet, hogy csak és kizárólag a munkámra és azon belül az állapotára koncentrálhassak. Nem nyugtatnak az értékei, de azok után, hogy kérésemet figyelmen kívül hagyva a folyosón találtam rá, nem csodálom, hogy a szervezete úgy döntött, saját maga veszi kézbe az irányítást. Az viszont az esetek többségében nem jelent sok jót. Harper elrugaszkodott adagolását követően azon vagyok, hogy a többségében kapott dózis kiürüljön a szervezetéből, de eközben nem teszem félre az eredeti terveimet sem, miszerint a vizsgálatokon is túl kell esnünk. Kérdéseket teszek fel neki, ámbár tisztába vagyok azzal, hogy a gyengesége miatt a válaszra csak bizonyos időközönként vagy egyáltalán nem számíthatok. Meglehet naponta több emberrel is összeakadok akik súlyos vagy kevésbé súlyosabb problémákkal keresnek fel minket vagy érkeznek ide akaratukon kívül, de mindig nehezebb egy itt dolgozót a műtőasztalon vagy egy kórterembe látni. Félreértés ne essék, mindegyik emberi élet egyformán számít, ennek ellenére míg a beérkező páciensekkel a távolságtartás piros betűkkel előírt szabály, azokhoz, akikkel 0-24-ben olykor együtt dolgozol, akaratodon kívül is kötődni kezdesz. A mieink - szokta mondani a főnök egy-egy gyűlés során és talán pont emiatt nem tudjuk uralni gondolatainkat vagy válunk sokkal koncentráltabbá, ha egy kollégánk felépüléséről van szó. Kell egy bizonyos másodpercnyi idő, hogy az ajtó bezárása után összeszedjem még higgadtságomban rekedt gondolatsoraimat és a pillanat részévé váljak. Azoknak a jelentős másodperceknek a részévé, ami csak és kizárólag Charity állapotát tartsa szem előtt. Csak pár kérdést intézek felé, de eközben a vizsgálatot is elkezdem. A fonendoszkóp egyik vége a fülembe, másik Charity bőrének felületére kerül és mihelyst eligazgatom rajta a felsőjét, hogy közelebb férhessek hozzá, az értékeire figyelve számolok magamban, hogy ezzel is felmérhessem a szervezetében beállt változásokat. Bizonyára nem kellemes számára túlságosan, de muszáj az ágyon olyan pozícióba fordítani őt, ami lehetővé teszi, hogy a tüdejét meghallgatva további értékeket kapjak a teljes kép érdekében. Alacsonyabb az elvárt normánál, ami részben aggasztó, ugyanakkor a korábban történteket figyelembe véve nem túl meglepő. Felmérem a pupilláinak reakcióját, de összeadódóan túlságosan gyengének érződnek az értékei ahhoz, hogy az ébrenlétet teljes önerőből teljesíteni tudja, márpedig muszáj lesz az eszméleténél maradnia, erre pedig többször is felhívom a figyelmét. - Koncentráljon rám, Marshall. Nem aludhat el. - óvatosan 'pofozom' fel, érintve kezemet egyszer arcának egyik, majd a másik feléhez, de önmagamat meghazudtolva a számomra békésnek titulálható csend helyett az egyoldalú csevegés folytatása mellett maradok, közben pedig egy pohár hideg vízért is ellépek. - Amikor úgy döntöttem korábban, hogy nem mondok többet az állapotáról, azt a maga érdekében tettem. Tudtam jól, hogy nem páciensként, hanem szakmai szemmel fogja átnézni a kórlapját, hiszen fordított esetben én sem tettem volna másképp. Igyon egy kicsit, tartom. - az ágya eligazítása után érintem ajkaihoz a poharat, hogy segítséget nyújtsak neki a továbbiakban és nem is mozdulok mellőle, még sikerrel nem járok. Szüksége van a folyadékpótlásra, mégpedig a lehető leggyorsabban. Tenyeremet a hátán pihentetem, míg másikkal a poharat tartom meg. - A hideg víz jót tesz a keringésének. - teszem még hozzá, habár nem kétlem, hogy ezzel tisztában van, azonban szokták mondani, hogy a legrosszabb beteg maga az orvos. Van benne némi igazság. - Az este kaotikus volt, Dr. Marshall, de nem hazudtam amikor azt mondtam, közöttünk nem történt semmi. - érzem, hogy már most bánom, amiért ebbe belekezdtem, de ha már egyszer meglépem, onnan nincs visszaút. Infúziót kötök be neki és mielőtt rátérhetnék a vérnyomásának megmérésére, kinyitom a szobában lévő szekrényt és egy szerepének tökéletesen megfelelő pokrócot terítek rá, amit el is igazgatok rajta a vizsgálat folytatása előtt. - Amint már korábban említettem, nem volt magánál és bizonyára racionálisabb lett volna hazavinnem, de helyesebbnek véltem, hogyha abban az állapotban nem hagyom magára, azonban a szórakozóhelyen sem maradhattunk tovább. - az este részletei keserédesen rémlenek fel, de elvonom a figyelmemet azzal, hogy a karján igazgatom el a vérnyomásmérő tartozékát és a szerkezetet kapcsolom be. A várakozási idő alatt azonban tovább folytatom. - Még az otthonomba való bejutás előtt elvesztette az eszméletét és másnap reggelig fel sem ébredt. Ha szeretné, elmondhatom mi volt abban a dokumentumfilmben, amit az éjszaka folyamán adtak amíg képtelen voltam elaludni. - a szerkezet jelzésének hatására lenézek a kapott értékekre, majd újra a pohárért nyúlok, hogy a maradék folyadék is a szervezetébe jusson. A pokróc nem bizonyul teljesen elegendőnek a fázással járó fázisát illetően, ezért odalépek az ágyához és elhelyezkedek úgy rajta, hogy Marshall a hátát a mellkasomnak tudja majd dönteni. - Még mindig vacog, de hamarosan ez elmúlik és akkor átesik a másik végletbe. Felborult a hő-háztartása és azért érzi hullámokban, hogy egyszer fázik, egyszer melege van. A drog lefolyási fázisa nem kellemes, legfőképp akkor nem, ha nem hagy elegendő időt a szervezetének, hogy felzárkózzon. Próbálja még ezt a pár kortyot még meginni. - átfogom őt a karommal és bár rettenetesen kényelmetlennek érzem ezt a helyzetet az emberi test melegét semmi sem tudja felváltani és most neki szüksége van arra, hogy a fázásra való hajlama enyhüljön. - Szerencséjére teszek róla, hogy az elkövetkezendő pár napban csakis a pihenésre tudjon majd koncentrálni. - fűzöm még hozzá, de továbbá is szóval tartom őt, de ahelyett, hogy én beszélnék, inkább kérdezek és közben újra meghallgatom őt, hogy az értékeit felmérhessem. - Fázik még? - érdeklődök, de nem mozdulok mellőle, amíg meg nem bizonyosodok az állapotában beállt változásokról.
A remegés a testem minden részére kijut, miközben három orvos vitatkozik fölöttem, hogy mi is lenne a jó nekem. Szerintem az, ha most mindenki kimenne azon az ajtón, és vissza se néznének, meg egy kellemesen meleg takaró, hogy ne érezzem a hátamon átívelő fuvallatot. Nem vagyok jól, ezek a tűszúrások is mire voltak jók? Délelőtt már több ízben megszúrtak, és a bal kezem könyökhajlata konkrétan kék és zöld aláfutásos lett a szadista nővéreknek hála. Nem emlékszem pontosan, hogy ki vett vért, és kivezette be a branült, de mindegy is, mert a végeredményen egyik sem fog változtatni. Az ágy másik felére fordulnék át, de akkor rájövök, hogy még a hordágyon fekszem, és nem mozdítottak el onnan. Dr. Nash parancsaira a terem kiürül, és az előbbi zsibogás elhal a fülemben. Lüktet a homlokom, és a legszívesebben elaludnék, ha nem érezne késztetést rá a főnököm, hogy a jéghideg vizsgálófejjel a felsőm alá nyúljon be. Eleinte a jégveremre hajaz a keze tapintása is, de később kezd felmelegedni, azonban a rázkódásom nem múlik. A szememet igyekszem nyitva tartani, de nem megy mindig, és olykor egészen hosszúnak tartó másodpercekre lehunyom. A légzésemre koncentrálok a vizsgálat alatt, ahol nem hallom senkinek sem a hangját. Elszenderedek, és megadnám magamat az öntudatlanságnak, de akkor Dr. Nash belevilágít a szemembe, és egy időre átmenetileg, de vakká tesz. Nem díjaznám az esetet, ha éberebb lennék, de így csak a könnyeimmel küszködve hagyom, hogy irányítson, egészen addig, míg fel nem pofoz. Észhez térít egy rövidke szekundumra, és a kép is kitisztul. Az ágyon fekszem, oldalra vagyok döntve, a föld közelebbi helyszínnek hat, mint bármi más. - Miért nem aludhatok el? – kérdezek vissza vontatottan, elcsigázott mozdulatokkal érintem meg a homlokomat, és veszem szemügyre a viseletemet. A melltartóm kikandikál a felsőm alól, ezért lehúzogatom a szélét. Dr. Nash a szemközti pultnál a csapból enged valamit, ha nem tévedek, mert egy pohárral fordul vissza az irányomba. Odalép, és letéve a mellettem lévő üres asztalra a folyadékot, egyszerűen a hátamra simítja a kezét, és megtámasztva dönt előre, hogy ne fekvőpozícióban legyek. A poharat a jobbjával emeli a számhoz, hogy kortyoljak belőle. – Én..most…biztosan jót fog tenni? – érdeklődöm, de amint nem figyel egy kicsit, máris eldőlök, szóval egészen biztosan kell tartania, hogy igyak is valamennyit. Az első pár korty félremegy, nem értem a szavakat, melyeket a szájával formál. Tagadhatatlan, hogy beszél, de ki tudja, hogy mit mond. Néha az egyetemen eljutottam arra a szintre, hogy teljesen kikapcsoltam az agyamat, és csak jegyzeteltem, de fogalmam sincs, hogy mit mondott az előadó. A rosszullétem nem múlik, mármint a szédülés végett, és az sem segít, hogy jelenleg nem feküdhetek. A körhintás emlékeim törnek felszínre, sosem rajongtam túlzottan a mímes dolgokért. A léptei elhalnak, nem látom teljesen őt, mert a falnak vetve a hátamat egy biztos pontot kerestem, hogy ne essek le az ágyról. Az infúzióbekötésnek nem örülök, eddig is csepegett valami, ez már hányadik tasak méreg a szervezetemben? A lényeg csak ezután jön, amikor felcsatolja ugyanarra a karomra a vérnyomásmérőt. A levegő bent reked, és majdnem felsikítok, hogy ez fáj, de nem kínoz meg totálisan. - Szükséges volt ez? – pillogtatom rá a szememet, ha már elszorította a felkaromat, ezzel kicsit megnehezítve a dolgomat. Az ébrenléttel küszködöm, hallom, hogy hozzám beszél, de elveszek az információk között. Még megitat, és a lakásában töltött eseményekről mesél. - Miért nem vitt haza? – szökik fel belőlem a kérdés, amikor éppen megemel, és a hátam mögé ül be. A takaróval az egész testemet lefedi, és körbeölel. A fogaim még egymás felületén csúsznak el, de kezd jobb lenni a helyzet. Nekidőlök a mellkasának, és ellazulok, érzem, hogy a tű a vénámba mar. - Nincs kedvem inni. – utasítom el a tukmálását, és ott tartok, hogy lehunyjam a szememet, de megint előkerül a fonendoszkóp, és ekkor már én fogok rá a fejhallgatóra, hogy ne kísérelje meg használni. – Hagyj, pihenjek. – kérlelem erőtlenül, fókuszálatlan szemmozgással, mikor győz az észérv, és feladja, hogy mozogni kezdjen a hátam mögött. A légzésemet hallom egyedül, a monitorról leszedett, mert így nem lenne képes megtartani akkor. Az orromba kúszik az illata, miközben a fejem oldalra billen. – Fázom. – nyögöm ki némi fáziskéséssel, de a szédülés legalább elmúlóban van. Az ajkaimat harapdálva éledezek ebből a kómás állapotomból. Akár egy fél óra is eltelhet, mire felpillantok, és a nyakszirtéhez bújva meglátom a kék lélektükröket. - Hol vannak a többiek, és mi történt az édesanyámmal? – nagyon gyengének érzem magam, a fejemet se tudom megtartani, a testem éppen lángol, de a takaró érintése jólesik. Véletlenül szorítok rá a kezére, nem vagyok tudatában annak, amit művelek.
Valahol az én nyugalmamat is előszeretettel biztosítja az a tudat, hogy most már nem akadnak kéretlen jelenlévők a szobában. Nem tudtam volna még egy felesleges közbeavatkozást vagy engem szidalmazó véleményt meghallgatni, hiszen abból már akadt bőven a mai nap során és az én türelmem is egy idő után végesnek bizonyult. Nem találtam önmagamat az egymást érintő helyzetekben és az sem különösen tett boldoggá, hogy mindenki az idegeimen próbált meg játszani. Őszintén szólva alig vártam azt a pillanatot, amikor beeshetek a lakásom ajtaján és kizárhatom az embereket, de erre még bőven várnom kellett, hiszen még közel sem értünk a nap végéhez. Nem hozakodok fel Charitynek a haragommal, noha a nyelvem hegyén érzem a véleményem kimondását, mégis időben elfojtom az erre történő késztetést. Elég problémája akad már így is és nem segítene rajta, ha még én is tetézném azt, hogy önző módon a saját igazamat hallatom, amikor bizonyára a háromnegyede se jutna el hozzá ebben az állapotban. Így amíg megmaradt büszkeségemet megmakacsolom, azzal törődök ez idő alatt, hogy elindítsam őt egy olyan irányba, ahonnan már a javulás felé tendálhatunk. Úgy gondolom elég időt fogunk tölteni egymással ahhoz, hogy legyen még lehetőségünk átbeszélni ezt és megoldást találni a kettőnk között meghúzódott feszültségre. A kezdeti vizsgálatok nem mutatnak jó eredményeket, ezért különböző módszerekhez folyamodok, kerülve minden egyéb gyógyszeres beavatkozást, hogy az értékeit szinten tartsam. Annyi antibiotikum után ami a szervezetében keringett az elmúlt pár órában, szüksége van arra, hogy ily módon is pihenésre leljen. Későbbiekben épp emiatt csökkenteni kell majd a szükséges adagját és olyan időközöket találni, aminek következményében nem érzi úgy a szervezete, hogy túlterhelődik. A vizsgálatok során igyekszem őt szóval tartani, hogy elkerüljük az alvásnak még a gondolatát is, hiszen az csak rontana a jelenlegi helyzetén. Fázásra panaszkodik, ezért a pokróc előkerítésévél veszem elejét ennek a problémának, de eközben a folyadékpótlásra is ügyelek, hol az infúzió bekötését pártolva, hol pedig egy pohár vizet próbálok vele megitatni, mindezt viszont egyáltalán nem segítség nélkül kell végigcsinálnia. A kérdéseire pedig ha tehetem, válaszokat is adok, hogy működjön közöttünk az oda-vissza kommunikáció. - Bármennyire is úgy érzi, az alvás most nem tenne jót magának, ezért ha lehetséges, ügyeljen a környezetére, rám és egyben a hangomra és próbáljon meg a beszélgetésbe bekapcsolódni. - foglalom össze, de nem szeretném őt túlságosan felzaklatni. A poharat az ajkaihoz emelem és a kérdésére kezdetben csak bólintok egyet. - Egészen biztos. A hideg víz jó hatással van a keringésére és az oxigénellátásra is. - magyarázom meg neki, hiszen azt már észrevettem a mai nap során többször is, hogy az ellenkezőjét váltja ki belőle, ha elhallgatok előle információkat. - Nem mellesleg megakadályozza azt, hogy kiszáradjon és éberebb is lesz tőle. - teszem még hozzá, de már nem reagálok arra a kérdésre, amit a vérnyomás mérés során tett fel. Leginkább a hangnem amit megüt, az köti le a figyelmemet, hiszen sokkal intenzívebbnek hangzik annál a nyöszörgésnél, amit korábban tapasztalhattam nála. Jó út ahhoz, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket. Talán ha veszekedésbe bonyolódnék vele, az jót tenne neki. Úgyis abba mindig olyan intenzíven belead apai-anyait, hogy a saját igazát hangoztassa. Eleinte csak elhelyezkedek mögötte, hogy a fázást csillapítsam, majd csak ezután válaszolok a kérdésére is. - Mint már ahogyan azt mondtam, nem tartottam jó ötletnek, hogy magára hagyjam. Vagy netalántán akadt valaki otthon, aki várt magára? - nem tartozik rám természetesen a válasz, de ha az, amit kapok nemlegesbe fordul át, akkor megértheti, hogy miért is éreztem logikusnak, hogy ebben az állapotban ne az egyedüllétét pártoljam. Az újabb adag víz hatására ellenkezni kezd, ez pedig nem éppen olyan, ami most a kedvemre lenne. - Nem meglepő. Úgy tűnik sok mindent nem szeretne, ami egy kicsit is helyes és jót tenne magának. - mérgelődök egy sort, végül azonban lehelyezem a mellettünk lévő kis szekrényre a poharat, hogy ezek után felmérhessem ismételten az értékeit, de újabb ellenkezést kapok válaszul. - Mennyivel egyszerűbb dolgunk lett volna, ha korábban is ilyen elszántsággal küzdött volna a pihenésért. - azért csak felhozakodok a korábbi tetteivel, de ennél részletesebben nem kívánok ebbe belemenni. Meggondolatlan és gyerekes lépés lenne a részemről, hogyha megmakacsolnám magamat és játszanám a sértődöttet előtte, amikor van fontosabb dolgunk is ennél. Az ellenkezései lassan elcsendesülnek és ő is kényelembe helyezkedik. Egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy megszakítom ezt a kontaktust, de magamban csak annyival nyugtázom ennek miértjét, hogy a fázásának csökkentése érdekében történik mindez. Ez pedig épp elegendő ahhoz, hogy egy beletörődő sóhaj után ne mondjak tovább ellent a kialakult helyzetnek, hanem inkább azzal kössem le magamat, hogy az értékeit kémleljem és a szervezetének reagálását a megteremtett körülményekre. Kicsivel később veszi fel velem ismételten a szemkontaktust, ezzel egy időben pedig a kezemet is megtalálja, noha van egy olyan érzésem, hogyha tudatában lenne mozdulatsorainak, akkor előszeretettel lökdösne el magától, hogy un-szimpátiáját kifejezze velem kapcsolatban. - Anélkül is válaszolnék, hogy eltörné a kezemet. - hívom fel figyelmét erre, de nem kerüli el a figyelmemet érintésének nyirkossága, melynek következtében tenyeremet homlokára simítom és óvatosan ki is bújok mögüle, előtte viszont ügyelek, hogy egy párnát igazítsak a korábbi helyemre a kényelme megőrzésének érdekében. - Az édesanyja bizonyára jó kezekben van, emiatt egy másodpercig se aggódjon. - válaszolok a kérdésére, közben pedig újratöltöm a poharát, hogy újabb próbát tegyek az ivászattal. - Az érintéséből tapasztalva bizonyára már nem fázik, de mindjárt megbizonyosodunk erről jobban is. Addig viszont muszáj, hogy ezt megigya. Nem kockáztatnám meg, hogy kiszáradjon. - mellette maradok, amíg kérésem teljesítésre nem kerül, de közben azért szóval is tartom őt. - Az elkövetkezendő pár napban meglehetősen leredukálódik majd a látogatóinak száma kettőre. Az egyik én vagyok, a másik pedig egy éppen elérhető nővér. Szigorúan vesszük a pihenési időszakát és az, ha folyamatosan maga körül ólálkodnak, egyáltalán nem válik hasznára. Gondolom ön sem szeretné, ha megismétlődnének a korábbiak. - értem itt ezalatt a jelenlegi helyzetét, a poharát pedig leteszem arra az időre, amíg megvizsgálom őt, kezdve a hőmérsékletének megmérésével. - Ahogyan sejtettem. A normánál magasabb. - leteszem a szerkezetet és most két steril anyagot mosok át rendesen és vizezek be, hogy végül az egyiket a nyakán, másikat pedig csuklójának mentén fedjem le. - Ez bizonyára elsőre kellemetlen és hideg lesz, de gyorsan megszokja majd. - jegyzem meg, majd közelebb lépek hozzá és a felsőjét igazítom el, miközben a fonendoszkópom előkerülése után a fémes véget a megfelelő pontra helyezném bőrének felületén. - A korábbiakhoz képest hevesebb. Ez jó. - jegyzem meg, de érdeklődésem továbbra sem csökken. - Tapasztal még szédülést vagy fej, esetleg izomfájdalmat valahol? - egy másodperc erejéig felveszem vele a szemkontaktust, de aztán a tüdejét vizsgálom meg, közben pedig tartom őt, hiszen még mindig gyenge lehet a nem túl kellemes folyamat hatására.
Mert az baromira könnyű, hogy az ember figyeljen egy hangra. Jelenleg egyszerű kéréseknek sem tudok eleget tenni, mint a maradj fent, ne ess le az ágyról, és mindenek előtt, ne menekülj folyton, mert pórul jársz. Kimondani is ostobaság lenne, hogy valaki másnak lett igaza, de akkora hévvel indultam neki a távozásnak, hogy a visszájára sült el, és most csak hallgathatok, mert ennél jobb fegyver nincs a zsebemben. A kezem a férfi felsőtestébe kapaszkodik, mármint a kezével támasztom ki magam, a mellkasa a bástyám, és eme mozgáskörben vagyok hajlandó a tudtára adni, hogy hallom, de azt ne várja már el tőlem, hogy reagáljak is rá. Az ajtót fixírozom, hátha egy helyben marad, és nem megy odébb, de egy kicsit mindig elcsúszik jobbra. A tekintetem a csigához hasonlóan fókuszál be, azt mondanám, hogy a legjobban arra hasonlít ez a helyzet, amikor berúgok, de még észnél vagyok, csak a testem nincs összhangban a fejemmel. Dr. Nash hallja, amit mondok? Én szívesen beszélnék, és megértem, hogy mindenáron a közös esténket kell boncolgatni, de ne most. Mindjárt összecsókolózok a padlóval, ha nem tart meg erősen, és ha nem teríti rám marha gyorsan a pokrócot, akkor megfagyok. A fogaim nem lesznek szépek, és egy jégtömbből kell majd kiolvasztani. Vacogok a karjai között, nem segít az sem, hogy masszírozza a felkaromat, és jobban átölel, mintha ő lenne a sárkány, aki elzárja az utat a királylánytól, és semmilyen herceg nem juthat be a kastélyba, mert azt menten megeszi vacsorára. A fonendoszkóp vége a hátamba csapódik, az előbb vizsgált meg. Még jobban nekidőlök, hogy a lábamat ki tudjam nyújtani, de ekkor dönt úgy, hogy megunja ezt a testhelyzetet, és kimászik mögülem. Feljajdulok, hogy nem nyerte el a tetszésemet a csere, és azzal sem elégít ki, hogy egy párnát dug a fejem mögé. Hatalmas barnáimmal az arcát fürkészem, kicsit el is mosolyodom, de amikor megigazítja bennem a tűt, akkor nyöszörgéssel jelzem, hogy rossz taktikát választott. Az orvosok barmok, nem nővérek, akik figyelnek még erre is, ők csak a testet látják, és mintha a szememmel sugallnám, hogy nem díjazom a cselekedeteit, ennek megfelelően szépen kijjebb húzza a kanült. Sokkal kényelmesebb, már csak bökésnek, és egy kisebb kellemetlenségnek élem meg, hogy az infúziót egy újabb adagolásba torkolja. Egész nap döfködtek, inkább lehunyom a szemhéjamat, és egy ingázó csónakra gondolok. Apával a következő hetekben terveztem egy kis túrát, talán elmehetnénk valamelyik tóvidékre, és horgászhatnánk. A lelki szemeim előtt jelenik meg a kristálytiszta víz, és persze a megannyi hal. Elmosolyodom magamban, de csak addig, amíg a kezemre nem igazítja a vérnyomásmérő mandzsettáját. Elszorítja a felkaromat, és emiatt felerősíti a szédülésemet is, nem beszélve a gyomrom liftezéséről. Oldalra kell fordulnom, hogy ne hányjam le…megint? Felrémlik egy kép, hogy szarul voltam egy szép kocsiban…és ne. A történet megint felcserélődik, és mire felnyílnak a szemhéjaim már mögöttem van. Félelmetes a pasas, ha orvoslásról van szó. A kényelmetlenséget azzal tetőzi, hogy meg akar hallgatni, de meggátolom benne, és a nyakába fúrva az arcomat szenderem el félig. Csendben marad végre, ez áldás mindkettőnknek. A percek lassan telnek el, mire felriadok, és automatikusan szorítok rá a kézfejére. A mondandója csak később jut el hozzám, és félve húzom el a kezemet. Fel nem tudnám eleveníteni, hogy mi történt az elmúlt órákban, csak pislogok, és a tekintetem az övébe mélyesztem. - Aha… - olyan hamar koppanok megint, hogy azt hiszem az előbbi egy rossz de ja vu. A pohárral traktál, de a gyomrom kezdi nem tolerálni a vizet, szóval pár korty után elfordítom a fejemet, és most már szavakkal is ellenkezek. – Nem kérek. – förmedek rá, és kiköpöm a végét. – Fémes íze van. Csak maga? – na innentől lesz érdekes, hogyan is gondolta ezt, de nekem kimerítő még fejben reagálni is a felvezetőjére. – Minek? – a lázmérő a hónom alá kerül, aztán még be is vizezi az anyagokat. – Aludni akarok. – adom fel a harcot ellene, és ha meghallgat sem replikázok rá, mert elnyom az álom. Kimerültem attól, hogy mások parancsainak engedelmeskedjek. Remélem legközelebb akkor ébredek fel, ha hazamehetek, és nem kell annyit aludnom, mint Csipkerózsikának, hogy regenerálódjon.
Kezdőlap
/