Joel kellemetlen személyiség, egyesek szerint olyan, mint a pestis, megfertőzi az embert és halálra ítéli. Mostanra nem ártja magát bele mások dolgába, csak ha haszna származik belőle, azt pedig a közeli bárban szinte azonnal el is issza. Nem keresi mások társaságát, és lutri, hogyan viseli azt, ha az övét keresik mások. Magányos természet, annak minden velejárójával.

Mindig is erőszakos természetű volt, de meg volt az esze, hogy tudja, mikor hatásosabb az öklét használnia. Ha egy olyan embert kérdezel, aki csak épp ismerkedik vele, aligha lesz róla jó véleménnyel, ez pedig több, mint érthető. A régi barátai, az úgynevezett családja azok, akik nem csak elviselni tudják, de kezelni is.

Szeret kellemetlenkedni, csípős, sértő megjegyzéseket tenni másokra, vagy szarkazmustól bűzlő élt adni a mondandójának. Emiatt gyakran kerül konfliktusba másokkal, a becsülete pedig nem engedi, hogy céltáblájává váljon mások rosszindulatának, utolsó vérig küzd, aminek ő maga is inkább csak kárát látja már ebben a korban. Borzasztóan konok, ha elhatározza magát valami mellett, akkor csak erővel lehet félreállítani őt, sosem fúj visszavonulót.

Hívő, de már nem gyakorló katolikus. Igaz, sosem élt a hit tanításai szerint, de rendszeresen járt templomba, gyónt, kivette a részét a helyi vallásos közösségből, mostanra azonban csak elvétve néz be misékre, ritkán gyón. Olykor részt vesz néhány anonim gyűlésen, de sosem bírja egy-két alkalomnál többnél.

Rég nem az az idealista fiatal, aki egykor volt, mint a legtöbb embert, az élet kigyógyította belőle. Bár sokan kegyetlennek nevezik, nem az, legfeljebb szükségszerűen. Van egy sajátos erkölcsi kódexe, amit többé-kevésbé követ. A tisztességes jelzőt sosem érdemelhetné ki, és soha nem is kérte magának.

Bár már visszavonult, időnként a pénz hiánya miatt, illetve néhány szívesség és tartozás miatt besegít a helyi ír közösség kevésbé törvénytisztelő felének, és régi harcostársainak, akik az IRA amerikai tevékenységét szervezik.

- Rég beszéltünk.
Igazat beszélt. Talán már két hónapja is lehet, hogy utoljára itt jártam. Emma legutóbb akkor dobott ki a házukból.
- Sok dolgom volt.
Hazugság. Itt, Isten házában. Ezt Crader atya pontosan tudta, de nem szólt egy szót sem. Talán belefáradt már, hogy a sok mocskos szájú fiatal után engem is kijavítson.
- Hallottam róla. Dr. Sharpe feljelentést szeretett volna tenni, de lebeszéltem róla. A következő alkalommal azonban nem tudnám, és nem is szeretném.
Felsóhajtottam a hallottakat emésztve. Emma már régen világossá tette, hogy még véletlenül sem akar összefutni velem, mikor az újdonsült férjével idejönnek, így távol tartottam magam tőlük. Ezt azonban hajlamos voltam elfelejteni, mikor a pohár aljára néztem. Mint a legutóbb.
- Köszönöm, atyám – bólintottam, de nem pillantottam rá. Mielőtt idejöttem is ittam pár pohárral. Ha érezte is rajtam, azt nem akartam, hogy lássa is. – Ő jól van?
Ritkán beszéltem a feleségemmel. A volt feleségemmel. Nem váltunk el szépen, aminek az oka bennem volt kereshető. Ő azóta újrakezdte, én nem. A gyűrűt visszaadta nekem a válásunkkor, azóta egy dobozban pihen valahol a szemétdombon, ahol élek.
- Igen, boldogok – bólintott.
- Mondott valamit ….?
- Rólad? Nem – csóválta meg a fejét a pap. – De ez nem olyan meglepő. A férje előtt a volt férje aligha kellemes téma. – mosolyodott el, hallgatásra kárhoztatva ezzel. Az öreg jól beszélt.
- Emlékszem minden párra, akiket összeadtam itt. Rátok is. Ez nem a középkor már, Joel. Előfordul, hogy nem működnek a dolgok. Az érzések megváltoznak, de nem tűnnek el nyomtalanul. Sokféleképpen lehet valakit szeretni, és gyűlölni is. Titeket sok minden összeköt.
- Összekötött – javítottam ki, először nézve a szemébe, mióta beléptem ide. – Múlt időben.
- Túl szigorú vagy magadhoz, fiam – csóválta meg a fejét, és bár igyekezett nem mutatni, érezhető volt, hogy csalódott. Már sokszor kérte, hogy ne igyak, mielőtt idejövök. Azt hiába kérte volna, hogy egyáltalán ne igyak.
- Nem éltem túl tisztességes életet, atyám – ráztam meg a fejemet. Ezzel Crader atya is tisztában volt. – Embereket öltem. Volt, hogy pár szaros … bocsánat – köhögtem oda, a megrovó tekintetével találkozva. – fontért bántottam másokat. Ez vagyok én.
Megveszekedett. Őrült. Csak néhány jelző, amivel Emma többször is illetett. Nem hibáztathatom érte, sokáig bírta mellettem, többet elbírt, mint várhattam, vagy megérdemeltem volna. Egy idő után belefáradt abba, hogy mindig csak időt kértem és bocsánatot.
- De nem keresek feloldozást. Nincs szükségem rá
A helyes megfogalmazás inkább az lenne, hogy nem vágyom rá. Meghoztam a saját döntéseimet még nagyon régen, ezekért pedig ideje volt bűnhődnöm. Én nem így akartam vezekelni, de a büntetését senki sem válaszhatja meg.
- Ez jó, Joel – pillantott rám oldalra, a kezét a vállamra téve. - Azt ugyanis hiába keresnél.


Az eső szakadatlan hullott alá az égből, a legtöbb látogatót hazazavarva, akik nem voltak olyan előrelátók, hogy esernyővel készüljenek. Látogatók … nem én hívtam így magunkat. A gondnok mondta a legutóbb.
- Elnézést, nem maradhat már bent, a látogatóknak haza kell menniük. Holnap visszajöhet.
De nem jöttem. Mióta itt van, gyakrabban látogattam meg, mint korábban. Sosem voltam jó apa, még csak nem is vágytam az apaságra. Kihúztam magam a nevelés feladata alól, Emmára hárítottam minden bajt, ami ezzel járt, csak mert jobban szerettem a barátokkal mulatni az időt. Mikor pedig nagyobb lett, Emma mindent megtett, hogy távol tartsa tőlem. Csak akkor látogattam őt gyakrabban, mikor már tudtam, hogy kevés az időnk.
- Szia – lépett mellém Emma, feketébe öltözve, esernyővel védve magát az időjárástól. – Sajnálom, hogy késtem.
- Nem tetszett neki?
Emma gyűlölte a késést, az év ezen napján mindig mindennél jobban odafigyelt erre. Akárcsak én. Minden szarság ellenére ekkor voltam a legjózanabb, a szó minden értelmében. Velem ellentétben azonban Emmának másra is oda kellett figyelnie.
- Megérti – rázta meg a fejét. – Csak velem akart jönni.
Motyogtam valamit arról, hogy jó ötlet volt nem ideengednie a férfit, de elengedte a füle mellett. Mióta találkozgathatott azzal az orvossal? Talán pár hónapja csak, vagy fél éve? A dolgok összemosódnak, mostanában elfelejtek dolgokat, mások meg kiesnek.
- Én… a múltkor lefizettem a gondnokot. Elég lusta, de plusz pénzért gyakrabban ránéz.
- Az jó. A múltkori nem történhet meg még egyszer.
- Nem fog – jelentettem ki, megrázva a fejem.
Néhány fiatal jenki jó ötletnek gondolta, hogy betör egy temetőbe és ott buliznak. Mikor kijöttem, láttam, hogy lehánytak és lehugyoztak több sírkövet is. Megtaláltam a gondnokot, aki útbaigazított a kölykökhöz. Nem az első eset volt, mint kiderült, de az utolsó volt, erről gondoskodtam. Kettőjüknek még legalább egy év, mire képesek lesznek a saját lábukon járni, a harmadik pedig soha többet nem fog tudni szívószál nélkül enni.
- A gondnok azt is mondta, hogy már ritkábban jársz ki.
- Igen. Ez így van jól – bólintott, de ahogy oldalra sandítottam, láttam rajta, hogy fáj ezt kimondani. Az igazság általában fáj. – Te?
- Néha kinézek – hazudtam, amin átlátott, mint mindig, de már nem adta ennek jelét. Miért is tette volna? Másfelé tartottunk. Ő tovább állt, én inkább gödröt ástam. – Kiszálltam volna.
- Nem, dehogy – rázta meg a fejét Emma. Halovány mosoly suhant át az arcán, mintha csak viccet meséltem volna. – Hányszor kértelek, hogy menjünk el innen és hagyjunk magunk mögött ezt az egészet? Sokszor, Joel. Túl sokszor.
- Szükségük volt a segítségemre, nem hagyhattam őket csak úgy hátra. Ők is a családom.
- Tényleg? – nevetett fel halkan. – Azok lennének? Volt családod, Joel. Csak nem foglalkoztál vele – rám nézett, de nem volt dühös. Hiányzott, hogy dühös legyen. Sokat veszekedtünk ezen, és hasonló dolgokon. Mikor ideges volt, tudtam, hogy fontos vagyok neki, de már rég nem ordibáltunk egymással, nem törtek tányérok, nem panaszkodtak a szomszédok. A dühből beletörődés lett, a közöny pedig olyan, mint sóval behinteni a földet.
- Menjünk. Gyere, teljesen eláztál – invitált az esernyője alá, amit közben átvettem tőle. – Sose változol meg, Joel. Tudtam és tudom most is.
Nem feleltem semmit, nem tudtam volna. Igaza volt. Sokszor kiszállhattam volna, számtalan alkalommal. Mindig közbejött valami, és én ahelyett, hogy azt mondtam volna elég, inkább visszaszálltam a nyeregbe, még egy utolsó menetre. Mindig csak egy újabb utolsó menetre.
- Kérnék tőled valamit. Damien tartozott néhány veszélyes alaknak. Fizetett nekik, de többet akarnak. Múltkor megtámadták.
Éreztem, hogy hova akar kilyukadni, de nem jött a nyelvemre az, hogy csak úgy segítő kezet nyújtsak a pasijának. – Miért nem hív rendőrt?
Emma válaszra se méltatta a kérdést. Az embereknek a legjobb okuk van rá, hogy miért nem hozzájuk fordulnak ilyen esetekben. Félnek.  
- Kérlek, Joel – fordult felém kérlelőn.
- Azt hittem utálod, amit csinálok.
- Utálom is. Tudom, valaki mást kéne megkérnem, de …
- Én vagyok a legjobb, akit ismersz, ha rá kell ijeszteni valakire – fejeztem be helyette a mondatot.
-Igen – sóhajtott fel. – De nem ez volt az oka.
- Tudom – bólintottam. Érezhetően keserű szájízt hagytak bennem maguk után a szavai. – Jól van. Megteszem.
Csendben, szótlanul sétáltunk ki a temetőből. Sok mindent mondhattam volna, de egyiket sem éreztem, hogy lenne értelme. Sokáig voltunk együtt, ismerjük a másikat. Olykor nem kell mondani semmit. Mostanra pedig végképp felesleges, hisz külön utakon járunk.
- Nem elfelejteni akarom, tudod? – szólalt meg hirtelen. – Jól érzem magam vele. Jól meg vagyunk, de nem felejteni akarok, csak jól érezni magam, újra – folytatta, miközben kiértünk az utcára, és leintettem neki egy taxit, ami épp bekanyarodott volna. – Rossz ember vagyok emiatt?
- Nem tudom – rántottam meg a vállam tanácstalanul, kinyitva neki a leparkoló taxi ajtaját. – Keveset tudok erről. De azt tudom, hogy nincs szégyellnivaló abban, ha jót akarsz magadnak – egy biztató, de nem túl őszinte mosolyra futotta csak tőlem, mielőtt becsuktam volna az ajtót.
Egy ideig még néztem a taxi után, míg el nem tűnt, ahogy elkanyarodott, majd visszaindultam a temetőbe.


-Maradj ott, érted? Megoldom, csak maradj a seggeden! – ezek voltak Jeremy Stafford utolsó hozzám intézett szavai. Három évvel ezen telefonhívás előtt ismertem meg őt.
- Mr. O’Callaghan – biccentett Stafford, belépve a kihallgatóba, ahol már egy munkatársa ült előttem, hallgatásba burkolózva percek óta. – Ne raboljuk feleslegesen egymás idejét, rendben?
- Akkor kár volt behozni.
- Azért vessen ezekre pár pillantást – tolt az orrom alá pár aktát, tele képekkel és jelentésekkel. Megvárta míg áttudtam őket olvasni és csak azután szólalt meg újra. – Szóval, beszélhetünk?
- Kitalálom. Vádalkut ajánl?
- Úgy van. Maga kishal, hozzájuk képest – újabb képeket tolt elém. Ismertem mindegyiküket. Jó párat közülük kölyökkorom óta. – Ráadásul van egy lánya. Úgy tudom, hogy drágák a kórházi számlák. Ha lecsukjuk, ki fizeti majd? A felesége? A tanári állás nem fizet túl jól.
- Szóval az FBI rákos gyerekek életével alkudozik, mi? Rohadjanak meg, ügynökök – pillantottam rájuk, csak úgy köpve feléjük a szavakat.
Azt viszont be kellett látnom, hogy igazuk van. Nem érdekelte őket, hogy miből fizetem a kórházi számlákat, aláírtunk egy csomó papírt, amikben ott állt az, hogy az állam fizetni fogja a lányom további ellátás-t, ha a segítségemmel lekapcsolták, akiket akartak. Én pedig életfogytiglan helyett jó magaviselettel akár tíz év után is szabadulhatok. Belementem. Szarul éreztem magam miatta, de nem volt választásom.
Eleinte rühelltem Staffordot. Idővel azonban mondhatni … megbarátkoztunk a másikkal. Mondogattam neki, hogy beállhatna közénk, ha nem jön össze neki az FBI-nál. Sokat várt el tőlem, de nem az a típus volt, aki a seggét pihentette a kényelmes székén. Én kockáztattam, és ő is. A lányom a legjobb orvosokat kapta, a legjobb ellátást. Olykor mesélt a családjáról, a lányáról, a munkájáról. Talán többet tudtam a végére róla, mint a társai.
Aztán egy nap megcsörrent a telefonom.
- Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm - így kezdte az orvos. Végig se hallgattam, letettem a telefont. Tudtam, hogy mit akar mondani, de nem akartam végighallgatni. Szétestem, Emmával addig is folyton veszekedtünk, de valahogy kibírtuk. főleg Riley miatt. Nélküle viszont … idő kérdése volt csak. Figyelmetlen lettem, elhanyagoltam azt, amit kértek tőlem, ami addig elképzelhetetlen volt, valóság lett. Gyanakodni kezdtek rám. Akkor viszont nem érdekelt, tettem rá magasból, és valószínűleg ezért nem is kezdtek el vallatni keményebben a srácok. A gyász miatt nem kaptam egy elhamarkodott golyót a tarkómba.
Mint kiderült, Staffordnak volt egy terve erre az esetre. Úgy intézte a dolgokat, hogy egy másik társam kerüljön kényes helyzetbe, odament letartóztatni, a többiek azt hihették, így viszi be őt, hogy beszélhessenek. Sose jutottak el az irodáig, órákkal később találták meg őket, egy villanypóznának csapódva. Eladhatták volna balesetnek, de nem bízták a véletlenre. Két tiszta fejlövéssel jeleztek az FBI-nak. Jeremy Stafford megmentette az életemet, de én nem tudtam ugyanezt megtenni. Az alku így semmis lett, az FBI pedig, ha elő is akart engem újra venni, nem tették ezután, biztos más módot kerestek. Akárhogy is, egy idő után már el is felejtettem, hogy besúgó is voltam. A gyanú alól tisztázódtam, szinte minden olyan volt, mint régen. De csak szinte, látszólag. Valójában, már sosem volt semmi sem olyan, mint régen.


Hogy szerettem-e bántani az embereket? Nem. Nem mindig. Olykor jólesett, kitölteni a dühömet, bántani azokat, akik engem bántottak. De mikor nem tudod kik ők, csak nevek, akik rossz embertől vettek fel olyan kölcsönt, amit esélyük se lett volna visszafizetni, az más tészta. De a munka az munka, a rossz döntéseknek pedig ára van. Mind megfizetjük.
- Jól megverted baszki – dicsért meg Sean, ahogy közelebbről szemügyre vette a fickót, aki remegve kapta maga elé a kezét, újabb ütésektől félve. – Az ízületeid rendben vannak öregember?
- Folytasd, ha ennyire érdekel – jegyeztem meg velősen, mire csak vigyorgott, mint egy idióta. – Nézd meg az emeletet is! – intettem neki, miközben a nappaliban húztam ki egymás után a fiókokat, hogy valami értékesre bukkanjak. Ha nem tudnak fizetni, egy idő után ki kell azt kényszeríteni. Óra, ékszerek, minden, ami egy kicsit is értékes, vinni kell.
- Hé, ehhez mit szólsz? Egész pofás váza – lengetett meg előttem egy kisebb virágcserép alakú valamit, amit jobban szemügyre már felismertem.
- Az egy urna, te szerencsétlen. Szerinted mennyit kapunk az anyjáért, akit kávévá őröltek? szidtam meg az összevert férfi felé pillantva, aki a sarokba húzódott közben. Ostoba egy kényszer. Onnan a legnehezebb elmenekülnie, önmagát szorítja sarokba.
- Minek tartja itt? Ez de beteg – csóválta meg a fejét, visszatéve a megboldogult öregasszonyt a helyére. – Találtam pár fülbevalót, meg gyűrűt, de semmi extrát. Eléggé le van gatyásodva a pali.
- Válság van – vontam meg a vállam.
- Szóval akkor, visszatértél?
- Nem – ráztam a fejem. Kiszálltam, ahogy Emmának megígértem. Kár, hogy sokkal később, mint kellett volna. – Egyszeri alkalom. Baráti szívesség.
- Ja, mint a múltkor, mi? Valld csak be, szereted ezt. Nincs ebben semmi, mi ebben vagyunk jók. Összetartunk, egy család vagyunk, igaz? – csak félszegen bólintottam a kérdésére. Van már egy pár éve annak, hogy nem szeretem ezt a témát elővenni. – Nem vagyunk bűnözők. Mi nem gettóból szakasztott niggerek vagyunk, akik uzival hadonásznak, hogy a farkukat méregessék. Nekünk küldetésünk van, hm?
- Úgy valahogy – bólintottam megint. Ezen én is átmentem. Küldetésünk van, mi célokért küzdünk, nem magunkért, hanem egy nemzetért, mindenkiért. Bár sosem voltam tag, közel álltam mindig is az IRA-hoz. Az árvaház melletti templomban volt egy pap, aki szintén támogatójuk volt. Köztiszteletben állt, gyakran tanított minket. Engem is megkaptak a szavai, szimpatizáltam a szervezettel. A srácok, akikkel együtt lógtam beléptek, többségében. Én kimaradtam, balhés srác voltam, emiatt a rendőrség nagyobb figyelmet szentelt nekem, ez pedig veszélyes volt. Harcolni akartam, másra se vágytam, csak küzdeni a szabadságért, ha nem itt, hát máshol. A katonaság viszont nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Több, mint egy évtizedet töltöttem ott el, jártam Kongóban és Szomáliában is több ízben, az Irak-Kuvaiti határon. A tíz évnek nagyjából a felét szolgálhattam le, a másikat tartalékosként töltöttem. Azelőtt szereltem le, hogy több csapatot is megindítottak Afganisztánba 9/11 után. Nem éreztem, hogy kimaradnék bármiből is.
- Nagy dolgokat terveznek, én mondom. Benne akarsz lenni te is.
- Inkább fogd ezt – adtam a kezébe egy megpakolt zsákot, hátha így egy időre befogja a száját. – Gondolom tudja, hogy megy ez, de azért elmondom. Mi itt sem voltunk, érti? – pillantotta a sarokban kuporgó alakra. – Belekötött pár fickóba egy bárban, akik helyben hagyták. Bólintson, ha érti! Jól van. Nem akarom megint látni, keressen inkább egy bankot, vagy tudom is én – egy intéssel búcsúztam a férfitól, kilépve az ajtón, ahonnét fél perc múlva pár az autóban ültünk, a csomagtartóban minden értékes, mozdítható dologgal a férfi lakásából.
- Ez jó volt. Vissza kéne jönnöd, melózhatnánk gyakrabban együtt!
- Ja, szerencsétlen nyomorultakat megverni pár szaros dollárért, kihagyhatatlan – horkantam fel a volán mögött. Ez tipikusan olyan munka, amihez nem kell ész, csak erő. A fiatalokra bízzák általában, én csak azért vagyok itt, mert Sean még új, az apja meg azt kérte, hogy tanítsak neki ezt azt.
– Menj be, hozz pár üveg Jamesont! – intettem a bolt felé, ami mellett leparkoltam. – Remélem nem arra vársz, hogy pénzt adjak, Sean! – mordultam kissé talán túlzottan is hatásosan, mert a fiú egyből kipattant az autóból, hogy besiessen a boltba. Amikor pedig belépett, én a gázra tapostam. Egy pár óráig eltart majd, mire megtalál, addig is nyugodtan ihatok valahol máshol, anélkül, hogy foglalkoznom kéne vele, vagy más nyomorulttal.


Ki hitte volna, mi? Azt hittem halhatatlan. Emlékszel, mikor visszaverte a rendőröket, miután elcsesztük azt a melót?
Jól emlékeztem, akkor lőttek meg először. Conor és én, meg még páran még szinte gyerekek voltunk, mikor az öreg Kane kérésére feltörtük a rendőrség bizonyítékraktárát. Nem ment valami jól, Kane és pár embere kiérkeztek, és egy maguk feltartóztatták a rendőröket, akik a fejünket akarták. Olyan volt ő nekünk, mint egy apa, akik sose volt. Megvédett minket, segített, cserébe pedig hűséget várt el. Befogadott minket.
Miután elmentél a seregbe, fogott közülünk párat és idejöttünk. Eleinte nem értettem, de most már … látnok volt – emelte a poharát Conor, és én vele együtt ittam.
Kane Mahoney az IRA egyik első embere volt akkoriban, aki felismerte, hogy Amerika tele van lehetőségekkel. Fegyverek, drog, prostitúció, mind-mind mocskos pénz, de nem számít milyen büdös, ha elég sokat kínálnak. A jól jövedelmező üzletek pedig támogatást jelentettek a szervezetnek. Információkat lehetetett venni, tisztviselőket megkenni, befolyásos szövetségeseket keresni. Mahoney-nak nem sok idő kellett, hogy nagyobb hatalma legyen, mint azoknak, akik az anyaországban irányították a szervezetet.
Örült, hogy visszajöttél. Hiányoztál nekünk, Joel – veregette meg a vállamat, miközben újratöltötték a poharaink. – Páran azt hitték, hogy elfelejtetted az ügyünk, de mi tudtuk, hogy nem.
Hivatalosan sosem voltam az IRA tagja. Persze, egy terroristának bélyegzett szervezetben kissé furcsa is volna hivatalos tagnak lenni. Közel voltam hozzájuk, de nem elég közel. Sok összetűzésem volt a rendőrséggel, többek közt Kane is úgy gondolta, hogy jobb, ha közvetett tag maradok. Nekem viszont ez nem volt elég, a tettvágyam pedig a sereghez vezetett.
Van, ami nem változik – bólintottam, bár én egész másként értettem, mint ő.
Nem az ügyünk volt az, ami visszahozott ide. Semmim sem volt Belfastban, szerencsét próbálni jöttem ide. Találkoztam Emmával, egy ideig jól mentek a dolgaim. A régi barátok, mint Conor, győzködtek, de tartottam magam. Egy ideig. Nem éltünk jól, Emma nem mondta, hogy zavarja, de engem zavart, és néha rajta is láttam. Jobb életet akartam magunknak, és nem láttam módját, hogy ezt jó emberként érjem el.
Te változtál. De ez mindig így van, ha nő van a dologban, tudjuk mind! – nevetett fel hangosan, páran körülöttünk szintén. – Mindig mondtam, hogy az a nő veszélyes, igaz? Én mondtam, de te nem hallgattál rám! Hé, Bobby, tudtad, hogy új férje van? – a pultoshoz intézte a szavait, aki mormogott valamit a bajsza alatt, de nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit.
Fogjátok be – figyelmeztettem őket, mielőtt a számhoz emeltem volna a poharam. A múltkor egy baráti csetepaté nőtt ki egy hasonló beszélgetésből.
Kedvelték Emmát, hogy is ne kedvelték volna? A feleségem volt, így a család része lett, de ő időben felismerte, hogy mivel is jár ez. Riley születésekor pedig egyre távolabb akart kerülni az egésztől, de én nem hagytam. Conorék persze nem értették meg, én pedig nem akartam megérteni.
Ha már nők, a múltkor itt járt Dr. Vivian Flanagan. Téged keresett.
Mit akart? – kérdeztem egy újabb ital után.
Ritkán beszéltem vele, időnként találkoztam vele, inkább csak összefutottunk, nem is találkozások voltak ezek. A lánya annyi idős, mint Riley lenne. Időnként nálam bújt meg az anyja elől. Nem vagyok a pótapja, isten ments őt, az anyját és engem is attól. Nem vagyok az, se követendő példa, se … semmi. Csak egy opció, ha épp nincs más jobb nálam.
Nem mondta, de holnap visszajön. A régi ismerősöket pedig itt mindig szívesen látjuk, mint tudod! – mosolygott rám, mielőtt lemászott volna a székről és a többiek felé vette az irányt.
A bárpult mögötti falon lévő képekre pillantottam. Törzsvendégek, barátok képei voltak ott, többen közülük vagy az ír maffia, vagy az IRA tagjai voltak. Ami azt illeti, akadt átfedés, de ez csak természetes. A fal bal alsó sarkában ott volt az én képem is. Legalább tíz éve készült az a fotó, de mintha húsz évvel fiatalabb lennék rajta. Ma már minden nap úgy érzem, mintha kettőt öregednék.  


- Csak nem vétkeztél, Joel?
- Egész életemben, atyám – mosolyodtam el.
Egyáltalán nem volt helyénvaló, ezzel mindketten tisztában voltunk, de Crader atyja régről ismert, és sokat látott ember volt. Tisztában volt azzal, hogy működik a világ, nem bálványokat imádott, embereket, akiket csak könyvek soraiból ismert. Míg mások csak a vallásukat gyakorolták, ő a hitét.
- Volt itt néhány rendőr, kérdezősködtek, mutattak néhány képet – mesélte, miközben lassan sétáltunk a padok között. – Túl sokszor láttam már a munkád, Joel. Visszatértél a régi életedhez?
- Úgy beszél, mintha lett volna valaha is más életem – sóhajtottam fel. Próbálkozásaim voltak, legfeljebb, amik halva születtek. – Vannak tartozásaim régebbről. Tudja, hogy megy ez.
Törlesztenem kell. Ahogy pénz is kell, de ezt inkább már meg sem említem. Nem azért, mert szégyellem, bár nincs mire büszkének lenni benne. Egyszerűen csak minek mondjak olyat, ami nyilvánvaló.
- Néhány társam, más közösségek vezetői rossz szemmel nézik, ahogy hozzád és a hasonló emberekhez viszonyulok. Nem helyeslem, de nem kívánok álszent lenni. Errefelé sok a problémás gyerek, kevés a kitörési lehetőség. Aki idejön, menedékre talál, de nincs eszközöm, hogy odakint jobbá tegyem a körülményeket. A jó emberek is vétkeznek, olykor gyakrabban, mint mások.
- A vétkes ember tehát jó ember marad?
- Mi a jó, Joel? Mitől az valaki? – kérdezte mosolyogva az idős férfi. – Úgy élted az életed, ahogy jónak láttad, tetted, amit tenned kellett, vállaltad a következményeket. Ez mind jó. Annak is érzed talán magad?
- Néha – vontam meg a vállam.
- Néha mindenki. Mindenkinek kell egy kapaszkodó, mikor a szakadék szélén áll. Ismertem olyan embereket, akik szörnyű dolgokat tettek, mégis jobbak voltak, mint bárki más.
- Kitalálom. Valójában jó ember vagyok, csak rossz dolgokat teszek, igaz? – pillantottam kétkedő mosollyal a pap felé.
- Meglehet. Talán. Akárhogy is, bűnhődtél már, tudod milyen. Elviseled, együtt élsz vele. Olykor sajnos az élet nem más, mint a következmények viselése, amiket a döntéseink okoznak. Már nem vagy gyerek, minden, ami történt, történik veled, te tehetsz róla.
- Kösz, hogy eszembe juttatja – húztam el a szám, és hirtelen égető vágyat éreztem, hogy rágyújtsak. – Mindig olyan felemelő érzés magával beszélgetni.
- A gyűlések, amiket javasoltam, használnak?
- Valakinek biztosan – vontam meg a vállam, nem törődve a másik nem tetszésével. – Beszéd, beszéd, beszéd. Nem nekem való.
- Esélyt kéne adnod neki. Talán meglepetés érne.
- Talán. De jobban szeretem elfelejteni, mint felemlegetni – vontam meg a vállam, megrázva a férfi kezét búcsúzásképp, mielőtt a kijárat felé vettem volna az irányt.
Már nem húzom sokáig, többet éltem már, mint amennyi hátra van. Eleget küzdöttem már, belefáradtam az állandó harcokba, már nincs hozzájuk kedvem. Főként úgy nem, hogy magamért kéne. Saját magam vagyok a legkevésbé ösztönző dolog ilyen téren.