Ide jön a jellem, ami lehet novellaszerű, avagy jellemzés, de írhatod pontokba szedve is, halszálkásan, képekkel illusztrálva, ábécé sorrendbe rendezve vagy ahogy szeretnéd. Utóbbi alatt értjük mondjuk azt, hogy minden egyes betűhöz írsz egy szót és elmondod, hogy miért éppen azt, de ezt a neved betűivel elkészítheted. A pontokba szedéshez csupán ötletadónak néhány szempont: pozitív illetve negatív tulajdonságok; hobbi; dolgok, amiket szeret/nem szeret; meghatározó pillanatok az életéből; példakép; kedvenc helyszíne; dolgok, amik mindig nála vannak; bakancslista; becenevek; elvei; mottó; ami zavar; amire büszke; mások véleménye stb stb stb. Viszont igyekezzetek minél jobban bemutatni a karaktert, és ne csupán egy rövid felsorolással letudni ezt a részt.


Összetört, apró üvegszilánkok vannak mindenütt. Túl sok ez ahhoz, hogy csak egyetlen pohárból származzon.
Rögtön elemezni kezdtem azokat a fényképeket, amelyeket egy drágalátos és kedves rendőrnyomozó ismerősöm adott át, hogy láthassam azt a helyszínt, ahol megöltek egy nőt, és túl gyorsan ott volt a helyszínen egy férfi, akinek a mentális állapota kétségbe volt vonható többször is. Felkértek engem, hogy vizsgáljam meg ezt a huszonöt éves személyt.
A kihallgatóban ültem a férfival szemben, nem akartam levonni semmiféle következtetést, míg ő nem kezd beszélni. Nincs kábítószer vagy egyéb szer hatása alatt, ez kiderült a vérvételből. Mégis... a tekintete üres.
A lányom befutott a lakásba, én elrejtettem előle a brutális helyszíni fotókat. Ő mégis akarta látni, de én nemmel válaszoltam. Elkövettem egy hibát, hogy itthon kezdtem el ezt nézni, nem a rendelőmben, ahol kirakhatnám a parkettára és asztalra az összeset. Széttérítve. Rejtegetés nélkül.
Végtelen csendet megtörte egy kuncogás. A férfi részéről. Ekkor elé tártam az aktát, amiben néhány kép volt. A nőről, akiről ő készített néhány távoli képet, mintha rajongana érte és titokban követte őt. Ezután még nagyobb mosoly telítődött be az arcán.
Emlékeztem minden apró rezzenésre a tegnap délutáni rendőrségi látogatásomról, amely nem volt túl fantasztikus. Kicsit ki kell ürítenem magamból ezt, hogy a lányommal foglalkozhassak egy kicsit, és ne ezzel. Úgysem tudtunk beszélgetni egymással az utóbbi napokban, meg elengedtem őt pár napra a barátnőjéhez. Most viszont félretéve mindent, odaléptem a konyhapulthoz, ahonnan levettem az egyik pizzéria étlapját, és odaadtam a kezébe, hogy nézzük át, és rendeljünk valamit. Kemény két perc alatt kitaláltuk a menünket, aztán hagytam, hogy ő intézze a hívást, úgyis anya fizet majd a végén...


Legalább negyvenöt perccel később a csengőt valaki megnyomja, én mentem oda, ám közelről sem tűnt a pizzafutárnak az illető fickó. Sőt, nagyon nem. Kinyitottam az ajtót, ekkor már hosszabb ideig nézve őt, valami furcsa érzés kavargott bennem. Ki ez?! Legszívesebben becsuknám az ajtót, amikor képeket mutogat rólam és a gyermekemről.
Tudom, ki Ön, Dr. Flanagan. Tudom, hogy honnan jött, tudom, ki volt az apja, tudom. Érti? Az ő ügyét felejtse el, nem rohadhat meg a sitten. Magának is van gyereke, mindent megtenne érte, igaz?!
Mintha csak álom lett volna az egész. Nem az volt, és a gyermekemet hozták szóba. Az pedig olyan, mintha a szívemet tépnék ki. Nem hagyhatom, hogy bántódása essék. Annak a gyönyörű lánynak, akinek életet adtam lassan tizenhét éve. Ott álltam az ajtóban még mindig, ekkor ki tudja hány perc telhetett el már, és egyszer csak a futár is megérkezett. Akinek csupán az szó jutott eszébe, hogy valami médium lehetek, ha előre tudtam, mikor fog ideérni és csengetés nélkül kijövök elé. Persze. Én ennyire kiváló vagyok. Borravalóval együtt kifizettem őt, és megköszönte, én pedig azért egy mosolyt is erőltettem magamra. Bevittem a két pizzát, és leültünk enni.
Egy név eszembe jutott. Joel O'Callaghan. Rohadt gyorsan szükségem van rá. Nem a világ legédesebb férfija, de ismerem őt, közelről és régről.