Csak néhány hete ért véget az az állami program, aminél civileknek volt lehetősége, hogy kipróbálják milyen a katonai élet. Én nem akartam oda menni, de a sors úgy hozta, hogy ott jobb volt, mert nagyobb biztonságban voltam, mint az extrán biztosított lakásomban. A kiképzés, habár közel sem volt olyan, mint a hivatásosoké, mindenki számára nagyon kemény volt. Viszont megerősített abban a nézetemben, hogy, ha van mit csinálnom és nem tudom rutinszerűen végezni, akkor nem gondolkozok olyanokon, amin éppen akkor nem tudok változtatni. El tudom felejteni azt a rengeteg gondot, vagy legalább is nem veszi át minden gondolatom és cselekvésem felett az irányítást, és nem idegeskedek annyit. Ezt a mentalistát folytatom azóta is. Vasárnap délután értem haza, és már másnap dolgoztam, utána pedig Julesnak tartottam meg az első spanyolórát, és azóta is, heti több alkalommal találkozunk. Visszaálltam a rendszeres edzésekre és a táncórákra. Ryannal sem hagytuk abba a lőgyakorlatokat, csak a kiképzéshez képest lényegesen kiritkítottuk, bár fegyvertartásim még mindig nincs itt New Yorkban, ahogy saját fegyverem sem. A korábban Ryannak tett ígéretemet, - miszerint többet leszek a biztonságos lakásomban, - így kissé igaz nehézkes betartani, de kell, hogy elfoglaljam magam, és az is, hogy ne legyek rossz fizikai állapotban. Nem lehet mellettem állandóan, de, ha baj van, azonnal jön, de idő mire odaér, és esélyt kell neki adnom, hogy időben tudjon érkezni, ehhez pedig edzenem kell. Mivel ez a kiképzés túl közel esett az új munkahelyen való kezdésemhez, megint újoncnak érzem magam, és habár a többiek nem éreztetik velem, mert ők úgy tudják a washingtoni FBI-nak segítettem a távollétem alatt, nekem bűntudatom van, hogy itt hagytam őket, és most, amikor csak tehetem, túlórázok, mint tegnap, így pénteki edzésemet eltoltam egy nappal. A túlóra után még Julesnak órát tartottam, ami szintén elhúzódott, így mire elment tőlem, már eléggé ki voltam merülve, és egy gyors zuhany után csak beestem az ágyba. A reggeli ébresztőt viszont túl korainak érzem, és hiába mászok ki az ágyból azonnal, be vagyok lassulva. Kitámolygok a kávéfőzőhöz, hogy feltegyek erős feketét, és a pohárba is előkészítem az édesítőt és a tejet is előre kiveszem a hűtőből. Általában, amíg lefő a feketém, lezuhanyozok, de most inkább megvárom, érzem, hogy nélküle nincs erőm még ehhez sem. A kész kávé olyan erős, hogy szinte szirup lett, de úgy érzem, hogy most ez fog kelleni, és még a hűtéshez használt tejjel is keserű marad. Végül bemászok a zuhany alá, és ott űzöm ki a szememben marad álmosságot, de ez sajna elég sok idő, így mire előjövök, egyből tudatosul bennem, hogy késésben vagyok. Gyorsan felkapom az előre bekészített edzőcuccomat, és már rohanok is a Manhattanbe tartó metróhoz. A reggeli így viszont kimarad, mint ahogy a tegnapi vacsora is, és igazából ebédre is csak abból a pogácsából ettem néhányat, ami az előző napi megbeszélésről megmaradt. Bár igazából azt is csak azért, mert a kolléganőm az asztalomra tette őket, de ezek az „apróságok” most egyáltalán nem tudatosulnak bennem. A mostani TRX edzést egy másik edző, Roland, fogja tartani, és nem az, aki nekem szokta. De nem késtem, mert még csak most helyezi fel a hevedereket a kampókra, így egy gyors bemutatkozás után az öltöző felé veszem az irányt, ahol pár perc alatt végez, és a terembe visszatérve elfoglalok egy hevedert. Utolsó simításként gyorsan, két egészen kicsi, copfba fogom a hajam a tarkómnál, mert még mindig nem olyan hosszú, hogy egybe összeérjen. Az egy órás edzés nagyon kemény, mert most nem csak a saját súlyunkkal dolgozunk, hanem nehezítésként, bizonyos helyeken, elasztikus köteleket is használunk, és elég sok az ugrálós rész, hogy a kardió gyakorlatok is meglegyenek. Az edző mindenkit nagyon megdolgoztat, így a végére már mindenki alig várja, hogy vége legyen. Én már vagy tíz perce érzem, hogy nem igazán vagyok jól, és kezdek szédülni, de mivel Roland bemondja, mennyi van még hátra, nem állok meg, és folytatom az eddigi tempómban a gyakorlatokat. A felszólításra, hogy ihatunk, majd kezdjük el a nyújtás, én is megindulok a vizes üvegemért, de már alig van az alján némi folyadék, így felmutatom a flakont, és megindulok a terem másik oldalán lévő pulthoz, az ott lévő ásványvizek felé. Gyorsan oda szeretnék érni, mert érzem, hogy egyre rosszabbul vagyok, és elkezdett velem kicsit forogni a világ, és a látásom is egyre homályosabb. Azt még felfogom, hogy a pultig még van néhány lépés, és mintha a közelemben is lenne valaki, de már minden összemosódott előttem, és a hangok is mintha nagyon távolról érkeznének. Mielőtt teljesen elsötétülne előttem minden, és összeesnék, azt hiszem, még megfogok egy erős kart, de lehet, hogy csak akartam, és már nem értem el. Egy idő után kezdenek ismét élesebbé válni a hangok körülöttem, de még nem tiszták. Azt hiszem, valaki engem próbál magához téríteni, de még nem nyitottam ki a szemem, annyira még nem vagyok magamnál.
A félálomból ébredők lomha kecsességével nyúlok az éjjeliszekrényem lapján pihenő, hevesen szirénázó telefonom után. Hüvelyujjam csak egy rövid gondolkodásidő után állapodik meg a STOP gombon, a még öt perc szundi gondolata olyan csábító, hogy csak hosszas mérlegelés után tudom eldönteni, hogy nem éri meg miatta lekésni a metrót és ezáltal az edzést majd végül a munkát is.
Felülök és hajamba túrok, majd szemeimből is megpróbálom kidörzsölni a fáradtság mihaszna érzését. Hosszú éjszakám volt: René-t kellett visszavinnem az állatorvoshoz tizenegykor, miután felszakította az egyik varratát, mert sikerült kijutnia tölcsérből, ami pont ezt volt hivatott meggátolni. Ahogy eszembe jut ifjú lakótársam egyből a konyhába megyek, hogy ránézzek hátha valami probléma adódott az éjszaka újból, de ránézésre is látszott, hogy az ebnek kutya baja. Rózaszín ruhájában (amit a tölcsér helyett kapott a dokitól) aludt békésen az egyik sarokban lévő ágyában, és fülét sem mozdította még akkor sem, mikor nekiállok kávét főzni magamnak.
Reggel hat volt, mire kibotorkálok a fürdőszobából, nyolc órás munkakezdésem előtt pedig a közeli edzőtermet is szerettem volna még meglátogatni. A szomszédban lakó Anne-el mint mindig, most is még az előző nap folyamán megbeszéltem, hogy ahogy reggel felébred vigye el sétálni René-t - így hát hat óra harminc perckor teljes nyugalommal, félig-meddig kipihentem hagytam el lakásom, a pótkulcsot a Smith család postaládájába csúsztatva.
Nem terveztem mára semmi komoly edzést és ehhez az elképzeléshez még akkor is tartom magam, mikor a futógép mögé állok. Egy olyan napon értem volna rá komoly és megerőltető programot csinálni, ami után nem kellett tizenkét, vagy akár több órát is talpon lennem és még páciensek arcába is kedvesen mosolyognom; Ráadásul estére elígértem magam Kane-nek is, hogy iszok egyet a sikeres vizsgájára. Ötödik alkalommal próbálta megszerezni a jogosítványt - végre sikerült is neki -, szóval valóban lett volna ma mit ünnepelni. A kondiban töltött időmet szokásos shakemmel (és egyben reggelimmel) folytom le. Jól ismerem már a pultost, így jó kedvűen csevegek várakozás közben vele; Épp mikor mozgalmas tegnap estémre térnék ki hátrapillantok, mert lépéseket hallok magam mögött.
Szinte fel sem fogom mi történik, de már nyúlok a hátam mögött épp összeeső idegen után. Ösztönből, teljesen reflexesen cselekedek és olyan lendülettel fordulok, hogy nekem is kell néhány másodperc, míg a hirtelen rám szakadó súllyal megtalálom az állásom. Szerencse, hogy gyors reakcióim nem hagytak épp most cserben, vagy különben csúnya vége lett volna ennek napnak mindegyikőnknek ilyen közel a pult éles és kemény széléhez.
A földre eresztem a fiatal nőt, először véve pillantást arcára: Meglehetősen csinos volt, de szakmámból adódó professzionalitásom nem engedi, hogy egy gondolatnál többet fordítsak valaki olyannak a kinézetére, aki egyértelműen segítségre szorul. Mellé guggolok és megnézem a pulzusát, ezzel párhuzamosan telefonom után nyúlok.
- Ott van a névjegyekben, hívd fel Sam Cotterhilt – szólok oda a pultosnak, miközben a mellettünk álló asztal lapjára csúsztatom a telefont. – Mondd azt, hogy Vance nem tud most telefonálni, de kéne egy mentő neki az 57-es és 3-as sarkára. De gyorsan. Még egy pillanatig nézem, hogy valóban hívja e a számot, utána figyelmem az arra sokkalta inkább rászorulóra fordítom. Pulzusa rendben, talán csak egy kicsit lassabb, mint kéne – de nem volt se gyors, se egyenletlen, ami már jó jel volt. A levegőt is egyenletesen vette, ránézésre akárki mondhatta volna azt, hogy csak elaludt és én elhittem volna.
- Hé! – rázom meg finoman a vállait, próbálom magához téríteni. Ott kezdődne a komoly probléma, ha nem ébredne fel és eszméletlenül vinnék be a kórházba is: akkor valószínűleg nem csak egy lehetséges kimerülés miatti ájulásról lenne szó. Ha a rázásra nem ébred fel vizet kérek és tenyeremből egy keveset fröcskölök arcára. Erre már olyan, mintha reagálna, ami halvány mosolyt csal arcomra.
- Ne haragudj víz miatt, szükséges volt – szólítom meg próbálva kedvesen szólni, ahogy szemeit résnyire kinyitja. Ha megpróbál felülni kezem a kulcscsontjára fektetem és finoman visszatartom, hogy jelezzem nem kéne sehova mozdulnia míg a mentők ideérnek. – Fáj valamid? A mellkasod, vállad esetleg? – kérdezem érdeklődve. - Elájultál, kihívtam a mentőket, pár perc és itt lesznek, addig ne mozdulj. Remélem nem terveztél mára semmit, mert ez lehet egész napos program lesz – mosolygok rá szelíden az idegen nőre, hátha az megnyugtatja valamennyire. Nem hiányzott még az is, hogy pulzusa is felmenjen, mert az csak megnövelte volna az esélyét annak, hogy még egyszer elveszíti eszméletét.
Amióta az eszemet tudom szerettem a biológiát, a természetet, így bármit látok, olvasok vagy hallok, az ragad rám. Tehát nem lehet azt mondani, hogy teljesen sötét vagyok az emberi szervezet működésével kapcsolatban. Sőt, az átlagnál valamennyivel többet tudok; ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a tudásom megközelíti a lakótársam, Rae, tudását, hiszen ő mentős, de tudom milyen hatása van a szervezetre, ha valaki sokáig nem eszik, és úgy dolgozik és edz, főleg, ha mellé még olyan mennyiségű kávét is iszik, mint én szoktam. A figyelemelterelés viszont az utóbbi időben túl jól működik nálam, mert olyan létszükségleti kérdésekről is sikerül megfelejtkezni, mint az evés és az ivás. Bár talán az ivás az, amit általában sikerül visszapótolnom, mert este, ha máskor nem is, de fogmosás után szokásos egy pohár vizem után néha nem tudom abbahagyni, és egy litert majdhogynem húzóra döntök le. Ezzel viszont a teljes kiszáradást lehet, hogy elkerülöm, de az éhséget még úgy se érzem. Ez az érzet viszont újabban hajlamos arra, hogy kikapcsoljon, ami még inkább feledteti velem, hogy ennem kéne. Azt hiszem éppen ez az, ami miatt a vacsorát és a mai reggelit is könnyen kihagytam, és még mindig nem érzem, hogy ennem kéne valamit. Tudtam, hogy ma nem Kate fogja tartani a TRX-et, hanem a kollégája, aki inkább köredzéseket tart, ami több eszközt, és másabb, néha keményebb igénybevételt jelent, mint, amit megszoktam. Roland edzéseiről már hallottam, és láttam is már egyszer-kétszer, hogy milyen gyakorlatokat végeztet, de igazából sosem akartam hozzá járni, mert hiába tapasztaltabb, nem készül úgy az órákra, és nem figyel úgy a vendégeire, mint Kate, aki még azt is észreveszi, ha csak egy kicsit lassabban végzi valaki a gyakorlatokat, mint szokta. Ez pedig nálam azért szükséges, mert hajlamos vagyok túlhajtani magam, főleg, ha valami elől menekülni próbálok. A kimerültség, az evés- és (némi) folyadékhiány a mostani intenzív edzéssel megteszi a maga hatását, amit szokásomhoz híven ameddig csak lehet, figyelmen kívül hagyok. Ez egészen sokáig működik, majdnem végig bírom az órát. Viszont, amikor még egy kis plusz vízért indulok el a pulthoz, már nem érek oda, de ameddig csak lehet, próbálom fenntartani a látszatot, hogy jól vagyok, és önerőből elérni a kitűzött célt, ami most nem jön össze. A világ összemosódik előttem, és megpróbálom elkapni a felém nyúló kezet, de már nem tudom biztosra, hogy sikerült-e a képszakadás miatt. Nem tudom mennyi idő telik el, és arról sincs tudomásom, hogy mivel próbálkoztak magamhoz téríteni. Mielőtt magamhoz térnék egyre élesedő hangokat hallok, és valami hideget, ami az arcomra csapódik. Erre a kellemetlen érzésre térek igazán magamhoz. Az önkívületi állapot annyira nem idegen számomra, hiszen pánikrohamok szoktak előtörni rajtam, de már hosszú hónapok óta nem volt ilyen. Viszont az, hogy ilyenkor minél hamarabb fel kell mérnem a terepet, és biztonságos helyre mennem, az reflexszerűen jön, így amint felfogom, hogy a földön fekszek, azonnal megpróbálok minél hamarabb felülni. Ez viszont nem jön össze, mert egy határozott kezet érzek a kulcscsontomon, ami meggátol ebben. És most nézek először az idegen arcára, amitől minden épkézláb gondolat eltűnik a fejemből, és csak nézem a szép-vágású férfiarcot. Hallom és természetesen értem is, amit mond, de mégsem úgy sikerül válaszolnom, ahogy kéne. - Me duele la cabeza pero solo un poco (A fejem fáj, de csak egy kicsit) - jönnek automatikusan spanyolul a szavak a számra. Valamiért még mindig hamarabba nyelvemre jön a spanyol, ha csak félig vagyok magamnál, mint az angol, pedig már tíz éve Amerikában élek, és a második anyanyelvem. „Ezt azt hiszem, sosem fogom leküzdeni”, állapítom meg magamban, de eddig igazán nem is volt rá szükség, mert vagy értették, amit mondok, vagy ismertek annyira, hogy zavar nélkül szóljanak, hogy egy mukkot sem értettek abból, amit mondtam, bár ezért sosem haragudtam még meg senkire. Ahogy a nagyon jóképű idegen megosztja velem, hogy hogyan kerültem a földre, és mit nem kellene csinálnom, nem is igazán jut eszembe érv, hogy miért kéne megmozdulnom. Tökéletes helyen vagyok itt, az ő figyelmének a középpontjában. Hallgatom, ahogy arra utal, hogy, ha van programom, le kellene mondanom, de nem igazán jut eszembe, hogy mit is terveztem edzés utánra, csak azt nézem, hogy milyen elképesztően helyessé teszi az a mosoly, amivel nyugtatni próbál. - Nagyon muszáj az a mentő? - kérdezem kislányosan elhúzott szájjal, most már szerencsére angolul, utalva arra, hogy én nem érzem szükségességét semmilyen mentőnek, mert abból egy csomó olyan dolog lesz, amit én nagyon nem akarok. Például olyan helyre visznek, hogy van egy csomó hegyes „valami”, amit az orvosok és az ápolók előszeretettel szurkálnak belém, amit kifejezetten nagyon úúúúútálok.
Szerettem azt gondolni magamról, hogy már mindent láttam: hogy mindent megtapasztaltam az életben, hogy jártam minden helyen ami fontos és hogy láttam minden embert olyan kiszolgáltatottnak az életnek, amilyen valójában még a legbefolyásosabb is. Mégis akkor, ott, az idegen nővel karjaimban a mit sem tudás megmagyarázhatatlan érzése fogott el. Mintha egyik pillanatról másikra löktek volna le a magas lóról, melyen eddig trónoltam és vágott volna gyomorba a valóság, hogy hülye gyerek, még csak élni sem éltél úgy igazán. S hogy mi váltotta ki belőlem ezt az érzést? Arra bárcsak tudtam volna a választ, hisz akkor még csak sejtettem, hogy mindennek bizonyára köze volt ahhoz a lányhoz, akit magához próbáltam téríteni és a számomra értelmezhetetlen vonzalommal vegyes aggodalomnak, melyet egy pillanat alatt érezni kezdtem iránta. Korábban kezdődött a műszakom mint szerettem volna, de nem bántam: a tudat, hogy segítek az embereken mindig elviselhetőbbé tette számomra a munkát, még ha az nem kívánt időpontokban is érkezett. Így tudtam mosolyogni és nem csak mérgelődni a hirtelen szó szerint nyakamba szakadt felelősség mellett. Szerencsére nem kellett sokat szenvednem azért, hogy az idegen nő magához térjen, ami már eleve egy jó jel volt. Nem voltam szigorú orvos, nem szerettem riogatni az embereket, olyanról pedig, hogy valaki kimerülés miatt elájul sokszor lehet hallani. A mentőért is csak a formaiságok és az esetleges komolyabb probléma miatt ragaszkodtam, de sokunkkal ellentétben én szerettem csak a legrosszabbra készülni, nem egyből arra gondolni és azzal rémiszteni meg a segítségre szorulót. Berozsdásodott spanyol nyelvtudásom ugyan csak két szót értetett meg velem, de az épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy a feje fáj. Reméltem hogy azért beszél angolul, mert különben nehéz lett volna a kommunikáció kettőnk közt - de egyelőre amit megtudtam is épp elég információ volt. Az üveg vizet, melyből fröcsköltem rá, felé nyújtom – Beber – szólítom fel ivásra, miközben próbálom felidézni a lehető legtöbb szót, hátha szükség lenne nem létező szókincsemre még. Talán tapsikolni is tudtam volna örömömben, mikor az előttem pihenő csinos idegen végül megszólalt egy olyan nyelven, amit értek is. De nem tapsoltam, még csak nem is ugráltam, csak egy halk, rövidke nevetést engedtem meg magamnak a helyzeten. Ha mindig adtak volna egy dollárt, mikor egy ember nem ragaszkodik a mentőhöz, akkor mára már olyan gazdag lehetnék, hogy az Bill Gates megirigyelhetné. - Ne aggódj, a ház ajándéka. Nem lesz kiszámlázva – felelem jókedvűen, a szemnek kedves arcot fürkészve. Azon kívül, hogy elismerem magamban még egyszer, hogy ha a helyzet nem így alakul, ahogy, akkor a telefonszámát mindenképpen elkértem volna az idegen nőnek, megállapítom azt is, hogy kezdetlegi sápadtsága múlóban van, s egyre jobban tér vissza a szín arcába. - De egyébként pedig igen, ragaszkodom hozzá. Mi orvosuk már csak ilyenek vagyunk, szeretjük a formaiságokat. Ígéretemnek megfelelően, már hallani lehet a mentőautó szirénáját felszűrődni az utcáról. – Hogy hívnak? – fordulok felé, fejem érdeklődve billentve egyik oldalra. Még hallom a válaszát, de felelni nincs időm, mielőtt még három mentős kolléga lépne be az ajtón. Sam-et egyből felismerem közülük, biccent is felém, de nem szól hozzám: helyette azonnal letérdel mellém, hogy a fiatal nőt kezdje faggatni szokásos protokoll kérdéseivel. "Tud járni? Hogy érzi magát? Mi a neve?" Abban a pillanatban mikor az ötödik kérdés hangzik el értem meg csak igazán, hogy az emberek miért utálnak orvoshoz járni vagy mentőt hívni maguknak.
Nem egészséges, főleg számomra, ha sokáig nem tudok magamról egy idegen környezetben. Ezért próbálom minél hamarabb az irányításom alá vonni a testemet, és egy olyan helyzetbe kerülni, amelyből a legkönnyebben és leggyorsabban tudok szükség esetén elmenekülni, vagy ennek hiányában más módon megvédeni magam. A nagyon jóképű idegen viszont meggátol, és kedves arca és mosolya nyugtatólak hat rám, aminek következtében engedek a szervezetem azon késztetésének, hogy még lazíthatok, hiszen nem vagyok veszélyben. Tudom, erről bizonyos ismerőseimnek más vélemény lenne, de bízom az ösztöneimben. A magamhoz térés utáni első szavaim spanyolul csúsznak ki a számon, amivel, szemmel láthatóan, nem segítettem ki az idegen megmentőmet. Viszont valamiért nem jut eszembe, hogy talán le kellene fordítanom az imént elhangzottakat. A felszólításából viszont arra következtetek, hogy valamikor tanulhatott spanyolt, de már nagyon régen, így még annyira sem tudatosul bennem, hogy fordítanom kéne az előzőeket. Mielőtt elveszem a felém nyújtott üveget, lassan felülök, és automatikusan teszem a kezem a fejemhez, hogy ellenőrizzem nincs betörve, mert a felülés hatására erősödött a fejfájásom. Ráadásul kicsit szédülni is lekezdtem, nem nagyon csak egy egészen kicsit. - Grac… - kezdem megint spanyolul, de észbe kapok - Köszönöm! - hálálkodok, ahogy elveszem tőle a flakont, és először csak lassan iszok egy pár kortyot, hogy megbizonyosodjak róla, nem kívánkozik vissza. Ugyanis van egy enyhe hányingerem is, (bár azt valószínűleg, már a vércukorszint leeséssel van összefüggésben, ahogy a fejfájás is, bár az sincs kizárva, hogy a földet érésem sem volt a legpuhább, hiszen nem tudom, hogy koppant-e az az okos buksim, amivel elfelejtek mostanában odafigyelni magamra). Látom felragyogni az arcát, amikor a mentő fontosságáról érdeklődök, de az már nem világos a számomra, hogy az angol nyelvnek kell tulajdonítani ezt vagy a kérdésnek. Minden esetre elvarázsol a nevetése. Válaszára viszont csak ismét rosszallóan elhúzom a számat. Van biztosításom, de jobban szeretem saját magamat meggyógyítani, ráadásul a nagy felhajtást sem szeretem magam körül. És a mostani figyelem is zavar, mert körülöttünk vannak még páran. Ha orvoshoz megyek, akkor általában azért, hogy olyan gyógyszert írjon fel, amit nem tudok recept nélkül beszerezni. A sérüléseket pedig, ha segítségre van szükségem, Rae-re szoktam bízni, ha olyan helyen van, amit képtelen vagyok normálisan ellátni magamnak, mert mondjuk bal kézzel kéne elvégezni, vagy nem látom rendesen. Közben iszok még egy kicsit, majd visszafekszek a földre, mert úgy kevésbé szédülök, és a fejemnek is jobb. - Orvos vagy? - kérdezem kíváncsian egy kedves mosollyal. - Milyen? - érdeklődök a szakja után. Nem igazán vannak jó tapasztalataim az orvosokkal, de azt hiszem, ő nagyon más, mint az, aki abban az árvaházban dolgozott, ahol én voltam. A felszűrődő mentősziréna olyan baljóslatúan hat rám, hogy legszívesebben eltűnnék. Csak nincs valami komoly sérülésem, ugye nincs? Fut át az agyamon a kérdés, hiszen nem látom, hogy hogyan festek, de nincs kizárva, hogy valami komoly sérülést szereztem esés közben, csak sokkot kaptam és nem érzem. Amikor felültem nem néztem meg, hogy van-e rajtam sérülés, a fejemet leszámítva, mert a dokinak kissé sikerült elvonnia a figyelmemet. - Miért szirénázva jönnek? Vagy ennyire nagy a baj? - kérdezem egy kicsit kétségbe esve. - Egyébként Flornak[/color] - válaszolok végre a kérdésére is. - És Téged? - érdeklődök még a mentősök kérdésözöne előtt. Gondolom ezeket a kérdéseket a mentősöknek kötelező feltenniük, de olyan furának érzem. Az esés előttig tudtam, azóta meg nem próbáltam, még felállni sem, nem hogy járni. - Szerintem igen - válaszolok túl őszintén, hiszen tudom erre általában „igen, nem” a válasz. - Így a földön fekve egész jól - jön az újabb őszinteségi roham. Ülve rosszabb, mert előjön a szédülés, a hányinger, és egy erősebb fejfájás is. - Flor Sanchez Moreno - adom meg most a teljes nevemet. Annyira nincs kedvem és hangulatom, hogy a mentősök vigyenek be, hogy megpróbálok olyan gyorsan felállni, ahogy csak lehet, hogy megmutassam: „már jól vagyok fiúk, köszi a részvételt, de nincs rátok szükség”. Ezzel ellentétben viszont ismét megszédülök, és automatikusan kapok, most már tudatosan, az „én jóképű dokim” keze után, a korábbival ellentétben most viszont talpon maradok, és nem kis zavarral az arcomon nézek, most először, ilyen közelről arcára. Hűűha, lehet, jobb lenne egy kis távolság, hiszen még szinte semmi sem tudok róla, és simán lehet akár házas is, ráadásul nekem ez nagyon kevés ismeretség bármihez.
Kezdőlap
• 698
