the saddest thing about betrayal is that it never comes from your enemies: it comes from your family.
- Ne haragudjon, hogy ennyit kell várakoznia… -izzadt kezeit egymásnak dörzsölve tekintget hol felém, hol a lépcső irányába a már sokadik alkalommal szabadkozásába kezdő nő, úgy gondolván, hogy a serény nyaknyújtogatása valami reakciót vált ki a fentiekből, vagy legalábbis hamarabb meg fognak jelenni a fordulóban, mint nélküle. – Pedig direkt szóltunk minden gyereknek, hogy időben legyenek itt, hogy ne kelljen sokat itt ácsorognia, de hát látja… ilyenek ezek a kamaszok! –ingerülten fújva csapja tenyerét combjához, feszülten pöffeszkedve fogalmazva véleményt a fiatalabb generációkról. Épp, hogy sikerül elnyomnom az orrom alatti somolygást, mikor megneszelem, hogy legközelebb felénk fog szegeződni a tekintete. Ez a baj, hogy nincsen egy szisztematika, amit követni tudnék, így a végén még ő is szemtanúja lehet az elégedetlenségét és türelmetlenségét illető mosolyomnak. - Ugyan! Én ráérek, miattam igazán nem kell idegeskedni, mára szabaddá tettem magam –nyugtatom, vagy legalábbis valami effélét kísérelek meg, hogy elkerülhessük a vöröslő feje utáni következő lépcsőfokot, ami gyanítom, hogy már a robbanás közeli állapotot sejtetné. Egyik lábamról másikra helyezve a súlyt dülöngélek, fejemet illegetve kívánom meg nyakamat roppanásra bírni, hogy a megmacskásodott izmok, ízületek megadják magukat a kényszerített helyzetnek. Futtában pillantok végig a lassacskán kirajzolódó, fegyelmezett gyerekseregen. Maguk előtt kulcsolt ujjakkal, halkan beszélgetnek maguk közt, kacarásznak, mosolyognak. A kisebbek kétségbevonhatatlanul életvidámak, benne van a lábukban a mehetnék, nem véletlen, hogy már azt tárgyalják, hogy ezután mégis melyik játékokhoz fognak állórajtot venni, hogy még véletlen se tulajdonítsák el azokat előlük. A nagyok már sokkal inkább szolidabbak. Számukra kellemetlen az egész helyzet, ez lerí róluk… noha nem csak az itteni kötelességüket jelentő pár röpke perc, sokkal inkább az otthon maga az, ami feszültséget kelt bennük. - Úgy gondolom, hogy mindjárt itt lesznek. Mintha már hallanám, hogy jönnek! –osztja meg éppen aktuális véleményét a gondozó, mely nyomán széles mosollyal, derekamat meghajlítva a nemzetem által diktált formában hálálom meg szorgos közbenjárását az ügyet illetően. Noha azt nem kívánom kifejteni számára, hogy szerintem csak az előttünk türelmetlenkedő lurkók dobogtak a padlón, de már magam is csak reménykedni tudok, hogy neki legyen igaza. Szerencsénk, hogy nem kötöttünk fogadásokat, mert a következő pillanatban jelenik meg egy alkalmazott a lépcső tetején, szorosan a háta mögött pedig egy fejét lehajtott fiú szedi egymás után a lépcsőfokokat. - Sajnálom, hogy így megvárattuk Önt, nem volt feltett szándékunk! –lép ezúttal elém az épp csak megérkező, erősen idősödő nő, egy személyben hordva ki a maga, és a tékozló fiú sajnálkozását is az ügyben. - Semmi baj, tényleg! –terebélyesedő mosollyal, serényen bólogatva próbálom „hipnotizálni” az illetékest, hogy végre elhiggyék, ez a plusz öt-tíz perc várakozást aztán igazán nem fogom felróni senkinek, pláne nem nekik. Végül is, él még az örök értékű klisé, miszerint a gazdagoknak temérdeknyi idejük van… jó, ez így önmagában véve vitatható állítás, de ma pont egy nyugodtabb, rohanástól mentes nap köszöntött be. Tenyereimet határozottan támasztva egymásnak lépek fél lépést előrébb, mikor az ügyintéző gondozó egy röpke kézmozdulattal adja tudomásomra, hogy teljes a létszám, így a rövidre fogott beszédemben, ha kívánok, akár ki is bontakozhatok. Futtában tekintek végig a felsorakozott gyerekseregen, de tekintetem mintegy tudatalatti gondolattól vezérelve, célirányosan keresi azt a fűnek-fának elhordott kamasz srácot, aki miatt ez a meglehetősen szükségtelen procedúra csúszással veszi kezdetét. Tüdőmbe azonban egyszeriben szorul be a levegő. A látvány vészjelzést intéz az agyamnak, lábaim, mint egy-egy vaskos törzs gyökereznek a földbe, testem egészén fut végig a hideg, felborzolva tarkómon, karomon minden egyes apró szőrszálat. Halántékomba, fejembe hasít a fájdalommal vegyes felismerés, ökleim kényszerűen szorulnak össze, félholdalakú nyomokat vésve a tenyerembe. Fáj, mégse elég nagy a késztetés, hogy elernyesszem az ujjaimat, mint ahogy a látványtól se vagyok képes megfosztani magamat, bárhogy is törekszem elfordítani a fejemet. A régen annyit keresett, nyomtalanul eltűnt póló, amit Tae Oh annyira szeretett, és amiért a házat az eltűnése napján tüzetesen feltúrtuk… a nyakából lógó nyaklánc, épp olyan, mint amit annak idején én ajándékoztam a nővéremnek karácsonyra. Az arcának minden egyes mimikája pont, mint az utoljára tíz évvel ez előtt látott unokaöcsémé. A szája, az orra, a szeme… a szeme, ami mindig játékosan, szeretetteljesen villant minden alkalommal, mikor találkoztunk, és konstatálta magában, hogy megérkezett az „élő mászókája”. Éppen csak a hatalmas pápaszem hiányzik róla, ami miatt minden kreativitásunkat be kellett vetni, hogy elfogadja a tényét annak, hogy szemüveges lett, méghozzá nem is akármilyen okuláré tulajdonosaként. Szólásra nyitom a számat, ajkaim elválnak egymástól, de hang, bárhogy is szeretném, nem jön ki rajta, csupán a levegő áramlik töretlen lendülettel a légcsövemen keresztül. Az érzés, mintha a talaj ki akarna futni a lábam alól, megmásíthatatlan. A rossz, kelletlen érzés csupán a mellkasomban dörömbölő szívem vad ritmusával és feszítő erejével rokonítható. Tökéletes jelét mutatom a pánikrohamnak, míg megbabonázottan tartom a fiú tekintetét. - Mr. Choi… jól van? –egészen távolról érkezik a hang, annak ellenére is, hogy a nevelő közvetlenül előttem áll, tenyerét simítva a felkaromra. – Ne hozzunk Önnek egy kis vizet? - Jól vagyok… -kiszáradt ajkaim közül elenyésző hangon erőszakolom ki a szavakat, zavaros tekintetemet az övére emelve. – Elnézést –motyogom visszavezetve tekintetemet a fiúra, majd „egy pillanat” felszólalással fordulok meg, hogy bizonytalan lábakkal induljak meg a bejárat irányába, hogy kint egy kis levegőhöz jussak, kezem pedig máris a telefonom után matat, hogy valahogy, de megírjak egy sms-t. Azt már csak fél füllel hallom, ahogy a gondozók elkezdik oszlatni a gyerektömeget...
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Soha senki nem hitte el azt, hogy valóban vannak emberek, akik hazavárnak, és már én sem voltam biztos ebben. Nem kifejezetten voltak kedvesek az itteni nevelők, mondhatni folyamatosan csak bántottak minket hol szavakkal, illetve az engedetlenebb gyerekek kaptak is pár pofont. Talán egy két olyan ember volt az egész kócerájban, aki nem tekintett ránk huligánokként, akik még a saját családjuknak sem kellettek. Pont ezért, hamar megtanultam, hogy úgy kell viselkednem itt, mint egy kis senkinek, és akkor legalább verést nem fogok kapni a nevelőktől. A többi gyerek már más kérdés volt, mert hát enyhén szólva is akadtak problémásabbak, akik miatt éjszakára minden tiltás ellenére bezártam a szobaajtómat, és beszereztem egy pillangó kést is, ha netán arra kerülne sor, meg tudjam védeni magam. Mert az utóbbi időben sajnos a statisztikák – lol – inkább azt mutatták, hogy ez egy drasztikus, de sajnos szükséges lépés. Most is volt egy picike seb az arcomon, amit egy verekedés során szereztem. Nem kifejezetten voltam olyan srác, aki másokba köt bele, és ilyen helyzeteket provokál ki magának, de ha valakit bántottak magam körül, azt nehezen viseltem és ha volt lehetőségem megvédeni azt az adott embert, akkor a saját testi épségemet kockáztatva is nekiugrottam az erőszakoskodóknak. Viszont ettől függetlenül megvolt a saját magam igazsága is, amit nem tudtam letagadni... Hiszen bizonyítékom volt arra, hogy egykor engem valaki várt haza... Csak éppen az akkori koromat megszégyenítő észjárással zártam el saját magam és mindenki elől is az információkat olyan szinten, hogy most, idősebb fejjel sem vagyok képes teljesen feltárni azt, amit anno 14 évesen leírtam abba a füzetbe. Nagyon vigyáztam rá, hogy a lapok ne sérüljenek, és a tinta se kopjon meg rajta, ezért időről időre újraírtam azt, vagy átmásoltam egy másikba, de pont emiatt egyre olvashatatlanabb és rondább lett a szöveg, amit alapból sem értettem, mivel az idők során az anyanyelvem iránti ismeretem is kopott. Jó ideje nem használtam már koreai nyelvet, és biztos vagyok benne, hogy ha valaki hozzám szólna az anyanyelvemen, akkor bizony talán percekbe is beletelne, mire le tudnám azt fordítani, a válaszadásom meg... Inkább hagyjuk. Kicsit tartottam is tőle, hogy ha esetleg tényleg egyszer eljönne értem a családom, akkor nem leszek képes kommunikálni velük. A válaszokat pedig... Egyszerűen nem tudom, de már közel járok ahhoz, hogy megfejtsem őket. Talán most éreztem azt, hogy elég idős és erős vagyok lelkileg ahhoz, hogy bármi is történt, amire nyilvánvalóan okkal nem emlékszem, azt fel tudjam tárni. Ezért be is szereztem a könyvtárból egy kínai és egy koreai szótárat is, amikkel reménykedtem benne, hogy majd többre megyek... De egyelőre még nem volt bátorságom kinyitni azt. Tudtam, hogy késésben vagyok, de ez valamiért mégsem érdekelt akkor. Reménykedtem benne, hogy majd elmarad a népszámlálás, és ezért nem tűni fel ez az embereknek. Alapvetően nem szerettem a gazdagokat, akik nekünk adományoztak. A legtöbb ezt egozásra használta fel, és csak odahajított nekünk valamit, ami neki igazából nem jelent sokat. Ezzel kifejezetten nincs is probléma, viszont az engem kifejezetten zavart, amikor éreztették velünk, hogy legyünk ettől boldogok, és megtiszteltetés, hogy a méregdrága idejükből áldoztak ránk valamennyit... Valahol mondjuk jogos ez, de azért egy kicsit rosszul esik az embernek, ha ezt látja. Honnan tudjam, hogy akkor tényleg őszinte szándékkal jöttek ide segíteni? És miért ne mehetnék el leckét írni – ami amúgy nem szokásom – pont akkor, amikor közös képet kell készíteni a Facebookra, vagy az Instagramra, vagy bánom is én mire...? Viszont nagy balszerencsémre a nevelőnő észrevette, hogy hiányzom, de talán öröm az ürömben, hogy a kedvesebbik jött fel értem, aki nem akart megrángatni érte, csak megvárta, hogy átcseréljem a pólómat, és már indulhattam is lefelé... Amihez nem vágtam kifejezetten jó arcot, és még véletlenül sem néztem fel annak a személynek az arcába, aki idejött annak ellenére sem, hogy folyamatosan szuggerált... Legalábbis gondolom, hogy ő volt az, mert éreztem, hogy valaki határozottan néz. Bár lehetett az a horgas orrú csávóka is, aki folyamatosan kezet emelt ránk, ha valami rosszat tettünk. Biztos voltam benne, hogy ennek a dolognak is lesz hozománya, de ettől függetlenül igyekeztem egyelőre azzal foglalkozni, hogy mi folyik körülöttem. Gondolatban lényegében ott tartottam, hogy felkaptam az első nagyobbaknak tartogatott csomagot, és visszamásztam a szobámba, hogy kideríthessem a családom eredetét... Viszont a felém fordult tekintet már egyre jobban kezdett zavarni. A bőröm is mintha kipirult volna, legalábbis én határozottan forrónak éreztem, ezért is emeltem fel a fejem, miközben kíváncsi pillantással kutattam az után, aki képtelen volt levenni a szemét rólam. Végül a tekintetem a minden bizonnyal adományozni kívánó férfin akadt meg. Már az előbb is észrevettem, hogy ismerősnek tűnt a hangja, és ahogyan az arcára pillantottam, hirtelen elfogott egy olyan érzés, mintha... Mintha lenne valami közöm hozzá, de képtelen voltam felidézni a vonásait. Ahogyan kutattam át az emlékeimet egyetlen morzsát sem találtam a velem szemben álló férfiról, túl messzire meg nem akartam elmenni, mert tartottam tőle, hogy a fejembe majd olyan fájdalom hasít ismét, amitől megfetrengek a földön mindenki előtt. Viszont az ő reakciója... Abból azt vettem észre, hogy talán mégsem vagyok teljesen hülye, hiszen nagyjából úgy nézett vissza rám, mint aki szellemet látott. Én magam sem értettem, hogy mi ez így hirtelenjében, ezért tettem is felé egy lépést, de ott mintha a lábaim hirtelen görcsöt kaptak volna, képtelen voltam tovább haladni. Csak tehetetlenül figyeltem, ahogyan lassan kiront onnan, és a körülöttem állók úgy néznek rám, mintha legalábbis valami bűnt követtem volna el, holott most tényleg nem tettem semmit... Nem mintha alapból sok mindent fel lehetne róni nekem, de ez az egész helyzet csak kikészített, ami után én is elhagytam a helyet, amikor oszladozni kezdett a tömeg. Kirohantam a levegőre, ahol meg is pillantottam az idegen férfit, akihez egy kósza pillanat erejéig úgy éreztem, hogy oda kéne mennem és megkérdezni, hogy ez az egész mi volt, de... Még mielőtt felém fordulhatott volna, az épület falának takarásában rejtőztem el, és onnan figyeltem, hogy mégis mi a fene történik körülöttem.
the saddest thing about betrayal is that it never comes from your enemies: it comes from your family.
Ujjaim hevesen kopácsolnak a telefon kijelzőjén, a szavaim érthetőségéről nem más, csak az autocorrect gondoskodik. Az érthetetlen maszlag, amit Hwannak címzek csakis ennek közbenjárásának köszönhetően áll össze létező szavak összességévé. A kezeim megállás nélkül remegnek, így az akaratomtól függetlenül határozottabban vagyok köteles rámarkolni a készülékre, hogy az ne hulljon első adandó alkalommal a földre, onnan incselkedve velem. Lényegében ez az egyetlen mankó, amibe kapaszkodhatok… bár annál is inkább a vonal túlsó végéről üzengető, fontosabb dolgát bizonygató fél, akinek szent meggyőződése, hogy márpedig a munka értelmében elengedhetetlen az, hogy az általam kitűzött menetrend szerint járjon el, és a létező legnagyobb gyakorlatával kívánja jobb belátásra téríteni a hotel ellen lázadozókat. Mert nem egy, nem is kettő ember akad, aki rossz szemmel nézi az egyre magasabbra és magasabbra nyúló csodát, aminek helyén annak idején egy régi, sokat látott, ám elhasznált kis színház állt, ellenben nem takarta ki a környező lakások ablakaiból a kilátást. Ez viszont igen… nos, szokták mondani, hogy tudni kell együtt élni a változásokkal. Pont, mint nekem… Zsebre téve a mobilt tenyerembe temetve az arcomat guggolok le, könyökömmel térdemen megtámaszkodva. Lehunyt szemeim előtt újból és újból megjelenik a fiú arca… el akarom hitetni magammal azt, hogy nem Ő az. Hogy csak avégett láttam bele a rég eltűnt unokaöcsém vonásait, mert napokkal ez előtt Theo volt az, aki a kórházi ágyon fekve, noha nem kitérve a részeltekre, de bizony megemlítette Yoon-t. Szeretnék reménykedni abban, hogy az volt az a pillanat, ami az agyam egy részében elraktározódott, és a legváratlanabb helyzetben most előtört az elzárt zugból, hogy megtréfáljon. Mert végül is lehet tréfa, nem? Lehet ez egy olyan pillanat, mint a hollywoodi filmklisékben, amikor kiderül, hogy a főszereplővel csak a bolondját járatta a saját elméje. Mert Yoon nem lehet itt… igaz? Mert az emberek nem annyira számítók, hogy valamilyen érthetetlen cél érdekében gyerekek jövőjével játszanak. Mi indítéka lett volna a Kim házaspárnak arra, hogy elhajítsák maguktól a fiatalabb fiúkat, mint egy jelentéktelen rongyot? Hiszen állandó közreműködője voltam az életüknek… volt, hogy nap mint nap tiszteletemet tettem a családi házukban, és nem láttam jelét annak, hogy megkülönböztetésben részesítenék Yoon-t. Szerették, a tenyerükön hordozták, gondoskodtak róla… és most mégis itt lenne? Lehetetlen… Tenyeremet hajamra csúsztatva markolok a rendezett tincsekre, mit se foglalkozva azok precíz állásával. A gondolatok heves táncot járva kavarognak a fejemben, győzködve egymást pro és kontra. Nem lehetek benne egészen biztos… tíz év telt el. Tíz év sok idő… tíz év alatt sokat változik az ember. Talán már nyoma sincsen Yoon réglátott vonásainak mostani ábrázatán. Talán csak egy szerencsétlen véletlen szülte azt, hogy egy rá tökéletesen hasonlító fiúval sodort össze a sors. Na meg maga tény se elhanyagolható, hogy az embernek világszerte hat hasonmása van. Mi van, hogyha ő egy közülük, míg a valós Yoonie-ya valahol máshol van? Biztonságban, szerető környezetben?... De miért is lenne? Miért ne lehetne itt? Elvégre olyan légből kapott volt a távozása… egyik nap még a nyakamban ült, úgy próbálta levarázsolni a fáról a fennakadt labdát, a másikban viszont már hűlt helyét se láttuk. Nem volt különösebb indíték… nem kaptunk érdemi válaszokat. Nem kaptunk semmit, azon a megrendítő sokkon kívül, amit a hirtelen támadt hiánya jelentett. Tehát, kérdem én… miért is ne lehetne itt? Pont itt… Azt tartják, hogy nincsenek véletlenek. Talán oka volt annak, hogy a jó ügy érdekében teljes egészében Hwanra ruháztam a mai feladat teljesítését... talán így kellett történnie ahhoz, hogy megtaláljam Őt? Mert ugye pont annyira lehet ő Yoon, mint bárki más… Az ajtó felé sandítva egyenesedek fel, lábaim megremegnek a mozdulatban, de még tartanak, teljesítik a szolgálatukat, még ha kissé bizonytalanok is. Képtelenek visszanyerni a stabilitásukat, amit leginkább akkor tapasztalhatok, mikor elindulok a bejárati ajtó felé. Mintha minden megtett lépéssel ki akarna futni a lábam alól a talaj, forog a világ, de képtelen vagyok a lépteim teljes koordinációjára, mert az agyamat töménytelen mennyiségben bombázzák az emlékek. A közös családi ebédek, ahol kezdetekben unszolni kellett a maradásra, bármennyire is úgy gondolta, hogy Pókember nem tud nélküle létezni a küldetés teljesítésében, utána viszont jobb belátásra térítettük, mikor esélytelennek tűnt, hogy a következő tál tészta is bele fog még férni. Mentségére szóljon, mindig ledolgozta… és velem is legalább olyan serényen dolgoztatta le, hiszen ki más lett volna a játékaiban közreműködő, azt előresegítő fél, ha nem a habókos nagybátyja, aki bármikor kapható volt játékügyben? Mert a nyakamba mászva mindig is élvezte a „magaslati levegőt”, én pedig miatta minden este kezdetleges sérvet diagnosztizáltam magamon. De soha nem bántam, lévén kezeskedett a jó alvás felől… - Jobban van már, Mr. Choi? –érkezik az első aggodalmaskodó kérdés a fejüket összedugva beszélgető nőegylettől. - Kicsit… -kicsit se, ez lenne a helyes válasz, de előzzük meg a mentősök szükségtelen riasztását. – Mondják… az a fiú… -kezemmel bökve arra a pontra, ahol nem egészen tíz perccel ezelőtt még a feltételezett Yoon állt kezdek bele a kérdésbe. - …aki ott állt… hogy hívják? –az ő szájukból akarom hallani. Megnyugtató választ várok… egy olyat, ami igazolja azt, hogy csak megőrültem, és pusztán a képzeletem akar a kíváncsi szemek láttára bolondot csinálni belőlem. Türelmetlenül vonom fel szemöldökeim, ujjaimat morzsolgatva adom jelét a feszültségemnek. - Yoon. Kim Tae Yoon… -nem veszek el a részletekben, a pontatlan kiejtésben. Hiszen mindentől függetlenül egyértelmű… leforrázottan hőkölök hátra, kiszáradt nyelvemmel próbálom benedvesíteni a számat, sikertelenül. – Miért? Ismeri?... –rosszallón, már-már kétkedve szaladnak össze a szemöldökei a közel hatvanas nőnek. Rezignáltan, sóhajomba vegyített halk, akár gunyorosnak is mondható nevetéssel szegem le a fejemet, előtúrva a zsebemben felrezgő telefont. - Igen. Az unokaöcsém… -adok választ a kérdésre, pont, mintha maga a tény is sértene, hogy ők ezt nem vették észre. – Ha megbocsájtanak… -megemelve a telefonomat hivatkozok annak tartalmára, újból faképnél hagyva őket, mikor a kijelzőn Hwan neve alatt annyit olvasok, hogy „itt vagyok”. Kirontva a kétszárnyú ajtón, mélyen szívva tele tüdőmet pásztázom körbe a terepet, Hwan közeledő alakját kiszúrva indulok súlyos, hosszú léptekkel elébe. Bárminemű biztonságérzet reményében borulok a nyakába, ujjaim közé szorítva zakójának anyagát. - Nem tudom mi történik… -szabadkozok tágra nyílt szemekkel bámulva magam elé.
-…én most… én…. - Tessék? – morran a velem szemközt ülő ügyvéd mélyen dörmögő hangja, miközben én a zsebemből előkotort – amúgy illetlenül használt – telefonom kijelzőjét kamillázom kocsányon lógó, bepárásodott szemekkel. - Nekem… azt hiszem, hogy… - Talán ha nem dadogna és makogna össze-vissza Mr. Park, érteném is minden szavát. Jól érzi magát? Szünetet szeretne tartani? Esetleg egy kis levegőt szívna? Vagy baj történt, netán? – nyújtogatja a nyakát a dohányzóasztal takarásában lévő telefonom irányába, mintha csak ő is rálátást akarna biztosítani magának az üveglapra. Nem hülye, tudja, hogy a megbeszélés ideje alatt noha tiltott a telefonkészülékek használata, én mégis elővettem. Ebből engedhet következtetni arra, hogy olyan hírt kaphattam, mely a jelenlegi zavartságomat is okozhatja. Valljuk be, ez a fő okozója. - Szünetre lenne szüksége? Nagyon sápadt – érkezik még egy kérdés, karöltve egy ténymegállapítással, mikor felkapva a fejemet kerek kiskutya szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal veszem alaposabban szemügyre a már korosodó, inkább az ötvenes éveinek elején járó férfi arcát. Nem szívlelem. Jó ügyvéd, tudja a dolgát és kellően szigorú ábrázattal is rendelkezik, ennek ellenére túlzottan öntörvényű, makacs. Nem férnek meg az energiáink, ezért is igyekszek minden egyes alkalommal a létező leggyorsabban lezárni minden témát magunk között. De most, mintha tőle várnék oltalmat, segítséget a kijelzőn villogó üzenet kapcsán… csak egy név… egyetlen egy név, mely akkora hatást gyakorolt nem csak Dae Won és az unokaöccse, de ezzel együtt az én életemre is. Hiszen ki ne kereste volna őt az elmúlt években azt követően, hogy csak úgy nyoma veszett? - Át tudnánk tenni máskorra a megbeszélést? Ne haragudjanak, de halaszthatatlan… - guvadó szemmel rázom meg a fejemet, szinte érzem, ahogy értelmetlen, bizonytalan grimaszba torzul az arcom minél többször mondom ki magamban a kiskölyök nevét, és elevenedik fel annak minden egyes vonása a lelki szemeim előtt. De, hogy mi olyan halaszthatatlan jelen állás szerint, azt nem tudnám megfogalmazni. A találkozóm? A programom? Mim akadt, ami miatt most el kellene szelelnem? Mi lehet a legtökéletesebb kifogás? - Halaszthatatlan micsoda…? - Mennem kell. Sajnálom, de eltudnánk napolni a megbeszélést? Mr. Choinak szüksége van most rám máshol! – találom meg végre a hangom, miközben ujjaim vad mozdulattal szántják fel egészen hosszúra nőtt, hullámos tincseimet. - De már ez is a harmadik lebeszélt időpont volt, amire végre valahára időt tudtunk keríteni! Azt üzenem Mr. Choinak, hogy ideje lenne összekapnia magát, ha már olyan fontos és szigorú szankciókról kell dönteni, mint a kilátás és a környezeti ártalmak elkerülése. - Természetesen, mindenképpen szót fogok ejteni erről Dae Wonnak… khm..Mr. Choinak, de ez nem most fog megtörténni. A holnap estém szabad, akkor… - akadok meg egy pillanatra, mikor az asszisztensem bedugja a fejét az ajtón - tudja mit? Az asszisztensemnek fogok szólni, hogy a minél közelebbi szabad időpontot összetudják egyeztetni, jó? – a kérdés inkább a kiskölyöknek szól, aki úgy toporog be az irodába, mint egy tojó galamb – találjatok egy minél közelebbi időpontot Mr.Brown ügyvédúrral… De most tényleg rohannom kell! Szíves elnézésüket érem – simítom rá a tenyeremet a nyakkendőmre, hogy valamelyest képes legyek „hajlongani” a jelenlévőek előtt. Korábban már említették, hogy erre semmi szükség, de a bárgyú képűek nem fogják fel, hogy én ebben nevelkedtem, sok esetben nálam ez a természetes, főleg ha kapkodok, nem pedig a kézfogás vagy a szimpla biccentés. Sietős léptekkel gyakorlatilag felszántom az épületet, nem látok más utat magam előtt csak azt a jól kitaposottat, amin eljutok a négykerekűmig, hogy mihamarabb elérjek az adott címre amit Dae Wontól kaptam. A forgalom sok esettel ellenkezően most meglepetésemre sokkal inkább van a segítségemre mint, hogy a hátráltatásomon fáradozna, így mire van időm felkapni a fejem, már kényszerítenem kell szerencsétlen kocsit arra, hogy mihamarabb lassítson le, hogy betudja venni a kanyart. A kerék tompán, de jól hallhatóan marja meg az aszfaltot, a visszapillantó tükörben látott apró füstpamacsok jelzik, hogy szerencsétlen kerekek nem kifejezetten hálálták meg ezt a manővert. De most az egyszer talán eltekinthetünk ettől, s mire azok eltűnnek, én már küldöm is az sms-t, hogy járuljon elém, megérkeztem. - Mi a franc folyik itt, Dae… Won? – fejezem be végül halkan, meglehetősen tompán és értetlenül, mire néhány lépést téve a kocsitól, ő már borul is a nyakamban a világ legkétségbeesettebb és gyámoltalanabb hangját megütve. - Én még annyira se. De segítek – simítom mindkét mancsomat a hátára, határozottan dörzsölve meg azt csak, hogy ténylegesen érezze a támogatásomat – hallod? – tolom el végül magamtól, hogy láthassam az arcát – megoldjuk együtt jó? Ezt is – mert atya világ, mennyi kalamajka, katasztrófa és borzalom van már mögöttünk aminek átvészelését csak és kizárólag egymásnak köszönhetünk.
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Nagyon utáltam az ilyen eseményeket, viszont pontosan tudtam azt, hogy túlságosan precízek ahhoz a nevelőink, hogy csak úgy hagyjanak elmenkülni... Ha fogalmazhatok így, talán még gonoszak is ehhez, ugyanis minden egyes alkalommal oda kellett mennünk az éppen adományozókhoz, hogy egyesével megköszönjük nekik, és hálánkat fejezzük ki, amiért gondoltak ránk. Ez teljesen rendben lett volna, egyáltalán nem azzal volt a problémám, hogy ki kellett nyilvánítani a hálánkat, leginkább kínos légkör, ami ilyenkor volt jelen az „otthonunk” aulájában. Nem szerettem, ha idegenek értek a hajamhoz, vagy az arcomhoz, miközben egy szívélyes mosollyal próbálták azt mutatni nekem, hogy nem csak imidzsépítésről van szó. Én ezt alapvetően meg sem akartam kérdőjelezni, de kifejezetten kényelmetlenek voltak a teremtett helyzetek. Persze ezekről ők nem feltétlenül tehettek, de örültem volna, ha elég lett volna egyetlen hálás levéllel letudni ezt az egészet, és magam mögött hagyni a dolgot némi hálával a szívemben. És pontosan tudtam, hogy ezzel mindenki más is így van, aki már betöltötte a 15. életévét a helyen... Hiszen a kamaszodással együtt jár az ember személyiségfejlődése – vagy mi – ami által felerősödnek az ember érzelmei, és innen ered a lázadás, a túlzott büszkeség, annak a hite, hogy nekünk folyamatosan igazunk van... Viszont ezt alapvetően a felnőttek nem tudják tiszteletben tartani, holott ezen az időszakon mindenki átmegy... Csak dobálóznak nekünk azokkal a kifejezésekkel, hogy mennyire elcseszett a generációnk, és bezzeg, az ő idejükben... Magasról leszarom az idejüket, talán a jövőbe kéne nézni, és a jelent megélni, nem pedig a múlttal papolni... Bár ilyen téren én más vagyok, mert ugye semmire sem emlékszem azokból az időkből, amikor még nem itt keltem fel, majd tértem nyugovóra minden nap. Viszont amint kitettem a lábam, meg is bizonyosodott az igazam arról, hogy jobb lett volna a szobámb rejtekébe bújva, fejtegetni a kis titkos füzetkémet, mint előjönni, és hálás köszönetemet kifejezni, a ma ideérkező, ázsiai férfi számára... Ami minden bizonnyal el is fog maradni, ugyanis, amikor megakadt rajtam a pillantása, hirtelenjében olyan pánik ült ki az arcára, hogy azzal engem is meglepett. Tény és való, hogy voltak srácok, akik itt féltek tőlem, de annak minden bizonnyal az volt az oka, hogy egy kettőt kénytelen voltam megvédeni, ha éppen bajba kerültek, de ilyen esetben sokszor előfordult, hogy az alany, akinek csak a biztonságát akartam garantálni, teljesen összefosta magát tőlem, engem pedig éjszaka kerestek meg azok, akikkel leálltam perlekedni. Viszont a most lezajló esemény számomra teljességgel irreális volt, mivel a velem szemben álló férfi nem kifejezetten volt ismerős. Pont ezért is meredtem rá egy kicsit ráncolva a homlokomat, majd figyeltem, ahogyan lassan kiviharzik a teremből, aztán mindenki szétszéled... Kvázi miattam. Kiszáradt szájjal néztem az ajtó irányába, mivel elvileg nagy bajkeverő hírében állok, de ettől függetlenül halvány ibolyám sem volt arról, hogy ez esetben mi lehet a bűnöm... És ezt meg akartam vitatni a kirohanó férfival is, szóval némi hezitálás után úgy indultam meg utána, mintha legalábbis tojáshéjak lettek volna a talpam alatt. Karnyújtásnyira tőle álltam meg, és meredtem a hátára, miközben vadul nyomkodta a telefonját. Folyamatosan szemléltem sziluettjét, miközben csak az járt a fejemben, hogy biztosan tud valamit... Hogy talán ismerhette a családomat, vagy köze van ahhoz, amiért eltűntem. Talán meg kellett volna halnom korábban? Mert nagyjából olyan ábrázattal nézett rám, mintha már rég a föld alá remélt volna – és ezt nem rossz értelemben gondolom – és teljesen letaglózta az, hogy egyáltalán megpillanthat. Magam sem voltam biztos abban, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent, mindenesetre, amikor a teste mozgásából láttam, hogy meg fog fordulni, valamiért gyorsan behúzódtam a közeli fal mögé, ezzel visszavonulót fújva... Holott soha nem voltam túlságosan szégyenlős. Ha a tanórákon felszólítottak, vagy a megoldásokat mondtam, vagy a vállamat megrántva közöltem a tanárokkal, hogy fingom sincsen a válaszokról, mert oylan kérdésekről volt szó, amik számomra az élet szempontjából nem voltak túl relevánsak, vagy csak szimplán fostam az egészre... Vagy mindkettő, és átlalában ez utóbbi volt érvényben. Most viszont én magam is éreztem, hogy nem egy kis semmiségről van szó, amit könnyedén fel tudnék dolgozni, ezért kifejezetten nehéz helyzetnek éreztem azt, amibe keveredtem... Csak tudnám, hogy miért én, és miért most... És hogyan. Hiszen az egyetlen dolog, amit tettem az volt, hogy megjelentem az amúgy is kötelező eseményen, ezzel betartva a szabályokat. Igaz, hogy egy kis késéssel tettem ezt, de önmagában, ha reálisan gondoltam bele az ügybe, ettől senkinek sem kéne lelkileg összeomlania, a csávó pedig majdnem egy csapatnyi kölyök és öt felnőtt ember kapott pánikrohamot... Az egész helyzet teljességgel irreálisnak tűnt Ettől függetlenül tartottam tőle, hogy pont nem fogom megkapni azokat a válaszokat, amik ténylegesen érdekelnének, szóval csak a fal mögül szemléltem az eseményeket, ahogyan lassan megközelíti Őt az egyik nevelőnk, és a hogyléte felől, majd amikor még egy idegen, alacsonyabb férfi érkezik, és annak a karjaiba omlik... Egyre kevésbé voltam képes összerakni azt, hogy mégis mi történik körülöttem, ezért hirtelenjében egyetlen kívánságom volt... Hogy nyíljon meg a föld a lábam alatt, én pedig tűnjek el jó mélyen, amíg ez az egész elrendeződik, hogy aztán majd gyáván előkászálódhassak, és úgy csinálhassak, mntha mi sem történt volna. És minő meglepetés... Hogy valamilyen szinten teljesült a kívánságom, ugyanis abban a pillanatban, ahogyan kimondtam magamban a dolgokat, kicsúszott a lábam alól a talaj, és ha a mögöttem levő nem tartott volna erősen, akkor minden bizonnyal fájdalmas találkozásban lett volna része a seggemnek a földdel. Így viszont csak annyi történt, hogy megperdítettek a tengelyem körül, és szemben találtam magam azzal a férfival, aki mindegyik nevelő közül a leggusztustalabb volt. - Tae Yoon – kezdett bele, én pedig már sejtettem, hogy valószínűleg baj lesz. Soha senki nem hívott a teljes nevemen, mert az amerikaiaknak nehéz volt a koreai hangsúlyozást visszaadni, viszont a Yoon alapvetően egy könnyen megjegyezhető név... Viszont ha „rosszat csináltam”... Akkor előszeretettel használták az egész formát, erős angolos akcentussal, aminek hála kifejezetten idiótán hangzott a nevem mások számára. - Tudod jól, hogy már így is a bögyömben vagy! – emelte fel a hangját, miközben vészesen közelíteni kezdett felém, így én csak annyit tehettem, hogy serényen próbáltam tartani közöttünk a távolságot, amíg a hátam neki nem ütközött a falnak – Mr. Choi egy fontos vendégünk volt, aki rengeteg ételt, ruhát, játékot hozott. Korszerűbb számítógépekkel szerelt fel minket, és egy elég nagy összeggel támogatta az otthont, de te elrontottad az egészet! Mindenkinek világosan meg volt mondva, hogy időben legyen ott, ne várassuk meg azt az embert, aki nálunk sokkal fontosabb személy, és nem ér rá különösebbne foglalkozni velünk. Erre te mit csinálsz? Majdnem négy egész perc késéssel megjelensz, ami miatt az úr teljességgel sokkot kapott, és rosszul lett! Eszednél vagy Kim Tae Yoon? Ennyi hála sem szorult beléd? - De igen – álltam a férfi pillantását, miközben lenéztem az ökölbe szorított kezére, amin egy boxert viselt. Pontosan tudtam, hogy mi lesz a sorsom, ezért úgy voltam vele, hogy akkor fájjon mind a kettőnknek... Nekem a pofon helye, neki pedig az igazság – Neki rendkívül hálás vagyok. Kár, hogy minden pénzt elsikkaszt, ez a putri, amit ő nekünk szánt... Talán el kéne mondanom neki, hogy vegye vissza a pénzét, mert az ő zsebében még mindig jobb helyen lenne, mert mi egy centet sem látunk az egészből... És ha most megbocsát... Éppen annyira lepődött meg a férfi, hogy el tudtam még lökni magam a falról, de mielőtt elsétálhattam volna mellette, visszarántott maga mellé és egy olyan jobbhorgot kaptam tőle az arcomba, aminek hatására a porban kötöttem ki, és a fal óvó takarása már nem rejtette el a testemet azok elől, akik az udvaron tartózkodtak. Pont ez lehetett az oka annak is, hogy nem rángatott fel onnan, hogy még egy pofont kaphassak, én pedig éreztem ahogyan az arcomon végigcsorog a saját vérem, miközben csak azért imádkoztam, hogy ezt az incidenst ne lássa senki.
the saddest thing about betrayal is that it never comes from your enemies: it comes from your family.
Szeretném azt hinni, hogy az életem minden területén képes vagyok arra, hogy a kezemben tartsam az irányítást. A staféta kétségtelenül az én kezemben van, de a hatalmas teher is nyomja a vállamat, ami ezzel rám ruházott hatalomként a birtokomba került, még ha szeretnék is arról megfeledkezni, magammal is elhitetni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy ezen az életen, ami nekem rendeltetett, minden zökkenő nélkül csak végigmasírozok, sikereket halmozva egymásra. Mert hajlamos vagyok megfeledkezni a kudarcokról… azokról a pillanatokról, amikor kifut a kezemből az irányítás, amikor nem tudok biztos lábakkal állni a talajon, és félő, hogy a földre hullok, ahonnan így vagy úgy, de fel kell állnom. Mindig meg akarom tartani a látszatát annak, hogy minden a legnagyobb rendben van- még akkor is, hogyha a világ a feje tetejére áll, törekszem arra, hogy az ne látszódjon rajtam. És, hogy mi a helyzet manapság? Mondhatjuk, hogy több repedés is érte a maszkot, amit álarcként magamra öltöttem. Apró hajszáltörések jelentek meg rajta, amik szépen elkezdtek végighálózni rajta, és elgyötörten várom a pillanatot, amikor apró szilánkjaira hull az álcám. Tudni akarom, hogy támaszként csakis saját magamra számíthatok. Vannak állandó kapcsolataink az életben, amikbe kapaszkodunk, remélve, hogy ha más nem, hát onnan megoldást és segítséget remélhetünk. De az emberi kapcsolatok esendőek- egy rossz szó, egy bántón fogalmazott mondat, és véget érhet több év barátság. Az egyetlen kapcsolat, ami örök és állandó, az saját magunkkal köttetett. Nem is véletlen hát, hogy világéletemben törekedtem arra, hogy a döntéseimet magam hozzam meg, vállalva értük a teljes felelősséget magam és mások előtt is. Volt, hogy rosszul döntöttem, előfordult, hogy hibáztam, de mégse volt más a bűnbak, csakis én… Azonban vannak azok a pillanatok, amikor egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni a körülöttünk halmozódó történésekkel. Julie, Yvonne, Theo, Hwan, az apám, a hotel, a munka… mind a maguk módján demoralizálják az agyamat, nem hagyva egy perc nyugalmi időt se, hogy kiszakadjak a körforgásból. És most? Mi van most?... Talán ez volt az utolsó löket a teljes téboly felé. Hiszen, mintha magamon kívül kerültem volna, a józan ítélőképességem és a totális koordinációm teljes hiányában szakadtam Hwan nyakába… pedig a mai nap se kezdődött máshogy, mint a többi. Egy kora reggeli zuhany, egy gyors reggeli, egy piszok erős kávé… egy elcsigázott búcsú-puszi, egy elrebegett „este találkozunk”. Pár jelentéktelen óra a hotelban, egy kis papírmunka… és mégis, mekkora fordulatot vett velem alig néhány másodperc leforgása alatt az élet? Úgy ölelem… mit ölelem, szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta, mintha ő volna az egyetlen biztos pont, ami még ezen a földön tart. A fülemben zubog a vér, még akkor se akarom elereszteni, mikor eltaszít magától, képemre simítva a kezét fordítva az arcomat felé. Görcsösen ragaszkodnak az ujjaim az öltönyének anyagához az utolsó pillanatokig, de ezúttal ő bizonyul erősebbnek. Tekintetem vadul cikázik a szája és szemei között, hangja épp, hogy csak átszakítja a halk morajlást, ami elválasztott eddig a külvilágtól. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap… amikor egyszer csak csődöt mondok, nem csak magam, de egy számomra fontos ember előtt is. Amikor a repedések már túlontúl beszövik a maszkot ahhoz, hogy az egyben tudjon maradni, és az egyszeriben lepereg rólam, felfedve azt a totális káoszt, ami mögötte rejtezik. Alig végezve az egyetemen, huszonhárom évesen egy olyan méretű munkát kaptam a nyakamba, ami alapjaiban véve megváltoztatta az egész életemet, ami révén túl sok és túl fontos embernek kellett megfelelnem ahhoz, hogy teljes mértékben normális tudjak maradni… csoda talán, hogy ez lett belőle? Szavaira hosszú, pislogás nélküli szünet után csak bólintok egyet. Mégis mi mást tudnék tenni? Szeretném hinni, hogy így lesz… akarom, hogy ő meg tudjon maradni az agyának teljes tudatában, hogy a kezébe vegye az irányítást, és kézen fogva kirángasson ebből a mocsárból, ami úgy tűnik, egyre csak húz le és le… én pedig céltalanul kapálózok benne, ami csak még tovább húz a mély felé. Halk puffanás, alig hallható nyekkenés. A hátam mögött levegőért kapkodó nevelőnők, egy elrebegett „jézus isten!”… más se kell ahhoz, hogy végre eleresszem Hwan barna szemeit, és a hangok irányába forduljak, kiszakítva arcomat kezeinek fogságából. A nemrég látott barna gatya, a fehér fölső, arcának profilja, ami egyértelművé teszi, ki is az, aki a földön fetreng esendőn, homlokáról lecsorduló vérfolyammal. Csak futtában pillantok vissza Tae Hwanra, mielőtt erőt merített lábaim meg nem iramodnak. A cél mindaddig a fűben fekvő Yoon, míg a fal takarása mögött meg nem jelenik egy alak. Kezén egy valamiféle rongy, szemeiben az agresszivitás hirtelen riadalommá vált. Egy-két bizonytalan lépést tesz hátra, de esélye sincs, hogy érdemben meg tudjon iramodni. Elé érve pólója nyakát ragadom meg, hogy visszahúzva arcába verjem az öklömet. Nem foglalkozok vele, hogy ki az… hány éves, honnan szalasztották, felőlem akár még a maga a pápa is lehet. Ebben az ütésben minden benne volt… épp úgy, mint a következőben, mikor grabancára fogva rántom fel, hogy ellehetetlenítsem attól, hogy kétrét görnyedve az orrát szorongassa. Nem érdekel semmi… az, hogy mi zajlik a hátam mögött, a felszólítások, a kezem állapota, hogy van, mikor már csak a levegőt püfölöm, az, hogy én is hasonló mennyiségben kapok, mint amennyit leadtam már a kezdetben bántalmazó, most azonban áldozattá lett félnek. Egyszerűen nem tudom kontrollálni a tetteimet…
Azt hiszem, hogy a múltkori esetem egy utolsó intő jel volt arra, hogy fel kell hagynom a káros szenvedélyemmel, mert fordulni fog a kocka… immáron el kell engednem a saját életemet. El kell felednem a múltat, búcsút mondani Lee Na-nak. Ha örökre nem is, legalább arra a kis időre, amíg sikerül végre helyesen, teljes vállszélességgel helyt állnom testvérként és barátként. Egy olyan emberként, akire ténylegesen lehet számítani, támaszkodni, akiből erőt lehet meríteni és képes arra, hogy valakinek a védő angyala legyen. Nem is ügyvédként. Nem egy magasabb erőként, akinek befolyása van mások életére… ezek az érzelmekről és a szív, az elme tetteiről szóló küzdelmek. Ezek jutottak nekünk. Nem vagyok még készen erre, ebben biztos vagyok. Túl sok minden van mögöttem, túl élénken élnek olyan képek a fejemben, amiket egyszerűen képtelen vagyok elereszteni, de meg kell tennem Dae Wonért. Azért, hogy képes legyen helyt állni, hogy feltudja venni a harcot az egyre inkább haragvónak tűnő környezetével és az abban helyet foglaló személyekkel. Mert bőséggel vannak olyanok, akik védelemre szorulnak. Olyanok, akiknek nagyobb szükségük van most rá, mint nekem. De legalábbis nem lehetek olyan önző, hogy kisajátítva magamnak a törődését, ellehetetlenítem mindenki mástól arra fogva, hogy ezer éve ismerjük egymást, és ő az egyetlen élő olyan barátom, aki számít. Mert nélküle elveszett vagyok. Nem véletlen, hogy megküzdve a másik ügyvéddel és a bent lévő díszes kompániával, sietős léptekkel, már-már padlógázzal közelítem meg azt a címet, amit korábban leírt nekem… arra viszont nem voltam felkészülve, amit majd látni fogok az arcán, vagy éppen tapasztalni a tetteit illetően. Képtelen vagyok őt elsőre, de még harmadszori nekifutásra is lehámozni magamról. Szinte úgy ragaszkodik hozzám, mint elveszett kisgyerek az anyjához azt követően, hogy a biztonságiak visszavitték hozzá a lelkére kötve azt, hogy legközelebb ne csatangoljon el, mert ennél rosszabb is történhetett volna. Jelen állás szerint viszont azt hiszem, hogy ez mindennek a vége. Ennél rosszabb forgatókönyvet nem is kaphatott volna, és ennél rosszabb, kellemetlenebb, hálátlanabb feladattal nem is láthatta volna el a sors. Mert mi fog ezután történni? Hogy fog Theo szemébe nézni? Miként fogja neki megmondani, hogy „ja, amúgy a régen eltűnt öcséd mindvégig itt volt!” És alapjáraton is! Kezdjük ott, hogy miként került ide ez a szerencsétlen gyerek? Hogyan veszett nyoma? És miért pont itt van? Miféle undorító játék ez, hogy pont ebbe az egy nyomorult városba sodor mindenkit az élet? Miért ilyen módon, miért pont most kell egyesíteni egy családot ahhoz, hogy a vége aztán valamilyen formában, de happy end legyen? És az utolsó kérdésem… lehet ennek boldog vége? Igyekszek megtalálni vele a szemkontaktust és elérni azt, hogy ha másból nem is, de a tekintetemből képes legyen egy kis erőt nyerni magának ahhoz, hogy ha másért nem is, hát Yoon kedvéért összeszedje magát. Ezt viszont talán nem is nekem köszönhetően éri el, hiszen ahogy ő hátra pillant, ugyan azt teszem én is. Értetlenül lépek odébb, hogy elhúzódva a takarásából, nekem is tökéletes rálátásom legyen arra a részre, ahol a gyerek a földön fekve próbálja betájolni a környezetét. Egyetlen egy pillantásra van szükségem ahhoz, hogy képes legyek olvasni Dae Won gondolataiban. Gyakorlatilag egyszerre lövünk ki, veszünk startot, hogy mihamarabb a tett helyszínére érjünk. A legnagyobb hibát talán ott vétem, hogy nem tartok vele… nem lépek oda mellé, nem elkapni kívánom őt jelezve, hogy ezt nem teheti meg, annál is inkább a földön fekvő fiúcska az, aki mellé leguggolok és fogok rá a csuklójára. - Gyere, segítek – az arca viszont felér egy igazi pofán veréssel, ahogy a vértől teljesen függetlenül ismerősömre lelek benne. Szinte látom benne még most is azt a fiúcskát, aki régen volt. És azt a gyereket, aki a mostani jelenetet látva ki tudja, hogy mennyi szörnyűségen ment keresztül az elmúlt években. Egy dologról viszont nem feledkezhetek meg. A folyamatos ütlegek, püfölések hangja egyre csak erősödik mellettem. Hajamat kisöpörve a szememből húzom fel a gyereket a földről és ültetem át őt a fal mellé csak, hogy valamelyest védettebb helyen legyen a kíváncsi tekintetek elől, és egy „maradj itt!” pillantást követően már lépek is Dae Won, valamint a magát nevelőnek tartó férfi kettőse mellé. - Dae Won! – próbálok eljutni hozzá, de a folyamatos rúgkapáláson és levegőbe lendülő kezek mellett gyakorlatilag feleslegesen próbálkozok főleg úgy, hogy igyekszek nem bekapni egy maflást én is – hallod?! Elég lesz, éppen eleget kapott! – hangom ugyan megerősödik csak, hogy ha más nem is, az legalább eljusson az agyáig, s már markolnak is rá ujjaim a másik fazon galléros felsőjére, hogy megkíséreljem legalább őt ellökni Dae Wontól. Azt azért valljuk be, hogy a drága jó bro súlyosabb ember nálam, és noha a másiknak is megvan a magassága, de elég cingárnak tűnik ahhoz, hogy még én is megmozdítsam. Legalábbis szeretném ezt hinni, mikor is valamelyiknek a könyöke lendületből találkozik a védjegyeim egyikével… a tökéletes, egyenes orrommal! Összekoccanó fogakkal tántorodok hátra, tenyerem rögtön rá is szorít a sajgó testrészre, hogy aztán elégedetlen morranással vegyem tudomásul: vérzik. - Most már aztán elég lesz! – rivallok az előttem lévő kettőre, és ami korábban nem jött össze a nevelő esetében, azt most Dae Wonnál kivitelezem. Nem érdekel, ha a nyaka, gigája vagy ádámcsutkája bánja, jókora lendülettel rántom hátra a grabancánál fogva, hogy ténylegesen eltudjam szakítani őt a másik férfitől, akihez azóta két másik érkezett csak, hogy képesek legyenek kordában tartani az elszabadult erőket. Egyedül aztán pattoghatok itt, messzire nem mennék vele. - Hagyd abba! A frászt hozod a kölyökre! – nyomom le őt a földre, hogy üljön meg a seggén anélkül, hogy bármit is csinálna. Ebbe még a mocorgás is beleszámít – teljesen elment a józan eszed is? – szemeim szikrát szórnak. Dühös vagyok? Igen, hiszen miféle intézet lehet az, ami megengedi magának, hogy egy gyereket verjenek. Csalódott vagyok? Még szép, hiszen a legjobb barátomnak egy olyan arcát sikerült most látnom, amiről nem is gondoltam, hogy létezik… pedig most kellene igazán erősnek lennie ahelyett, hogy hagyná, az érzései uralják és befolyásolják minden tettét. Arról már nem is beszélve, hogy kezd lezsibbadni az egész pofám, aminek köszönhetően nem is érzem azt, hogy összemaszatoltam volna vérrel az orrom környékét. - Meg ne mozdulj! – mutatok Dae Wonra, miközben felegyenesedek, és a lassan hozzánk érkező nőneműek felé fordulva jókorákat szipogva, kézfejemmel törölve a vért az arcomról már csúsztatom is elő a telefonomat – a nyakukba akasztok egy jó kis pert. Remélem van ügyvédjük…
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Annyi pofont sikerült életem során összegyűjtenem már hogy szinte meg sem lepett az, hogy lekevertek megint egy újabbat nekem a férfi. Ezen a helyen a legtöbbször csak ez járt nekünk... Végtelen mennyiségű verés, egymás ellen uszítás, összeveszés az utolsó morzsán is, és egyéb hasonló nyalánkságok, amik miatt sajnos képtelenek vagyunk normálisan létezni. Ha egy család jelentette a civilizált környezetet, akkor ez a hely leginkább egy cirkuszhoz hasonlíthatott, ahol a nevelők voltak az idomárok, mi pedig az állatok, akiket csak mutogattak, miközben folyamatosan tették zsebre a pénzt, amit értünk kaptak... Mert nekem senki sem fogja megmagyarázni, hogy minden egyes cucc eljut hozzánk, amiket a jótékonykodni kívánó emberektől kapunk. Havonta nagyjából 4-5 olyan gazdag jön ide, aki az amúgy temérdek mennyiségű pénzét be akarja fektetni valamibe, amivel tudja növelni a személyi kultuszát, és ami miatt jól vállon veregetheti magát mondván, hogy „ezen is túl vagyunk”. Az, hogy ők az életben milyen emberek... Megmondom őszintén engem nem érdekel, mert őket sem érdekli sokszor, hogy ténylegesen megkapjuk-e az adományokat, vagy nem. Gondolok itt arra, hogy folyamatosan jönnek az Iphone-ok, valamiért mégiscsak egy régi, tégla Nokia-m van, illetve egy pár cipőm van, amit szigetelőszalaggal ragasztok össze, illetve minden este elmormolok egy imát azért, hogy ne szakadjon le rólam az. A mai alany viszont több ízben is más volt az eddig megjelenteknél, ami egyből arra engedett következtetni, hogy valami köze lehet hozzám... Talán korábban ismert, vagy ismeri a családom, de a nyakamat tenném rá, hogy engem nézett, amikor hirtelen sokkot kapott. Ezt pedig mi sem erősítette jobban, mint a horgas orrú, gusztustalan nevelő megjelenése, akinek a nevét sem voltam hajlandó az évek során megjegyezni már csak azért se, hogy legalább a tiszteletlenséggel vissza tudjak vágni neki azért a szenvedésért, amit miatta kellett átélnem. A visszapofázásnak hála sikerült végül újra a földre kerülnöm csakúgy, mint egy héttel ezelőtt. Általában odafigyeltek arra, hogy látható sérüléseket ne szerezzünk az iskolában végzett vizsgálatok miatt, viszont most valami nagyon elpattanhatott a férfi agyában, amiért egy fém fegyverrel támadt nekem, és ennek hatására sikeresen felsértette a bal orcámon a bőrt olyan szinten, hogy még a vérem is kicsordult onnan, és telement porral a seb, ahogyan belefejeltem a koszba. Éreztem, hogy az esés miatt a térdemet is odavertem, és a könyökömről sikeresen leradíroztam a bőrt. Viszont az arcom annyira fájt, hogy a többit már szinte meg sem éreztem. Meglepetten emeltem rá a pillantásom, összevont szemöldökkel a férfira, miközben próbáltam rájönni arra, hogy egyáltalán hol találkozhatattam velük... Nem is tudom, hogy az agymunka, az ütés, vagy ennek a kettőnek az egyvelege miatt szédültem el végül egy kicsit, és kényszerültem rá, hogy megkapaszkodjak a velem szemben guggoló ruhájában. - Mit művelnek? – tettem fel végül azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott - És kik maguk? Amikor közelebb lendült felém, először hátra akartam húzódni, de ahogy a szemébe néztem, hirtelenjében rádöbbentem, hogy valószínűleg egyrészt ténylegesen segíteni akar, másrészt ugyanaz a csodálkozás ült ki az arcára, mint bő fél órával korábban a másik férfiéra... - Ismernek? – néztem rá tágra nyílt szemekkel, miközben próbáltam összetenni a történetet – Vagy ismerik a családomat? Van egy testvérem, Kim Tae Oh... A bátyám. Ő küldte magukat? Hirtelenjében talán ez tűnt a legreálisabb forgatókönyvnek, ezért végül bele is kapaszkodtam a karjába és hagytam, hogy a falhoz támogasson. Úgy száguldottak az agyamban a gondolatok, hogy szinte teljesen megfeledkeztem a másikról, aki valószínűleg most törhette el a férfi orrát, ugyanis hallani véltem a csontok ropogását, amitől össze is rezzentem, és riadtan kaptam hátra a fejemet. Ez a helyzet kezdett egyre inkább abszurd lenni, és lassan könnybe lábadtak a szemeim, ahogy rápillantottam az a férfira, aki a fal mellé ültetett. Éreztem, ahogyan a forró nedvesség végigcsorog az arcomon, és legszívesebben ordítottam volna. Mi a frász történik körülöttem? Soha senki nem állt ki értem, sokszor csak nézték ,ahogyan egy két nevelő elver, vagy az idősebbek „leckéztetnek” meg. Most pedig itt van két láthatóan velem egy etnikumú ember, akik közül az egyik őrült módjára támadt neki annak, aki bántani mert engem... Hirtelenjében már azt sem tudtam eldönteni, hogy ki vagyok én magam, és ténylegesem ismerem-e magam. A dulakodás zajaitól egyre inkább éreztem, ahogyan úrrá lesz rajtam a rémület. Lassan remegni kezdett a testem, sípolni a fülem, megjelentek a szemem előtt a kicsi pontocskák, ezért inkább a füleimre tapasztottam a két kezem, és a fejemet a térdeim közé szorítottam, hátha ezzel képes leszek kizárni a külvilágot, de a gondolataim is olyan hangosak voltak, hogy legszívesebben elmenekültem volna innen olyan messzire, ahol senki sem talál meg. Életemben először talán tényleg egyedül akartam lenni, holott világ életemben a magány volt számomra a legelviselhetetlenebb érzés, és pont emiatt gördültek le újabb könnyek az arcomon. Örültem, hogy valaki végre kiállt értem, de elkeserített, hogy még normálisan köszönetet sem tudnék mondani érte, mert azt sem tudom, hogy miért tették. Persze a kezeimmel nem tudtam rendesen tompítani a hangokat, ami miatt egyre szaporábban kezdtem kapkodni a levegő után, és éreztem, hogy lasasn kiveri a homlokomat veríték is. Viszont idővel mintha a dulakodás abbamaradt volna, ami után percekig nem mertem venni a bátorságot ahhoz, hogy felemeljem a fejem. Csak hátulról tudtam kivenni a két férfi sziluettjét, viszont amikor megpillantottam az alacsonyabbnak a véres tenyerét, hirtelen olyan bűntudat lett rajtam úrrá, hogy legszívesebben a földdel váltam volna egyenlő szintűvé, amiért megsérült miattam. Hirtelenjében tényleg azt éreztem, hogy a kialakult helyzet teljes egészében, csakis az én hibám, de képtelen voltam felfogni azt, ami körülöttem történt, mert a beszélgetés nagy részéből nem értettem egy szót se. Az elmúlt évek során teljesen elkopott a koreai tudásom, már konkrétan a karaktereket sem ismerném fel, és a szavak hangsúlya teljesen idegennek hatott. Ha megerőltettem volna magam, talán megértettem volna őket, de túlságosan remegtem és féltem ahhoz, hogy fordítósdit játszak ebben a pillanatban. Viszont úgy éreztem, hogy tartoztam a férfinak, ezért is kezdtem el kutakodni a nadrágom zsebeiben. Egy diadalittas mosoly ült ki az arcomra, amikor találtam egy darab gyűrött zsebkendőt, és mivel csak nagy kínok árán voltam képes arra, hogy lábra álljak a remegő végtagjaim miatt, marokra szorítottam a papírdarabot, hogy ne koszoljam össze, miközben rogyadozó térdekkel odamentem hozzá, és finoman megfogtam a kezét, hogy jelezzem neki a jelenlétem. Nagy nehezen vonszoltam magam eléjük, és óvatosan nyomtam bele az orrába az összetekert papírdarabot és szorítottam csúsztattam a tenyeremet a feje búbjára, hogy előrehajthassam a fejét, miközben szomorúan a másik férfira pillantottam. A telefonáló férfi karjába próbáltam valamennyire kapaszkodni, mert magam sem voltam biztos abban, hogy a lábaim még öt másodpercnél tovább képesek lesznek megtartani. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne neki mondanom, szóval egy darabig csak az arcát figyeltem, és csak utána nyögtem ki a következőt - Sajnálom – éreztem, ahogyan a szám sarka is remegni kezd – Mindent. Gyorsan meg is szakítottam a szemkontaktust, mert számomra is fájdalmat okozott az, amit az arcán láttam... Nem akartam, hogy miattam érezze rosszul magát, ezért inkább lehajtottam a fejemet, hogy ne láthasson, miközben a velem szemben ülőnek még mindig szorítottam az orrára a kezem.
the saddest thing about betrayal is that it never comes from your enemies: it comes from your family.
Minden egyes lesújtó ütésnek pontos jelentéstartalma van; olyan, amit magamnak is nehezen ismerek be. Azt akarom érezni, hogy mindez csak az agyamra telepedő köd hatása, ami ellehetetlenít a józan gondolkodás intézményétől, hagyva azt, hogy kezem minden alkalommal ösztönösen lendüljön, hogy így vagy úgy, de célt érjen, nem filozofálva azon, hogy mit okozok ezzel. Hogy az öklöm az illetékes arcát, oldalát, hasfalát éri… a lényeg az, hogy érezzek egy biztos pontot felrepedezett bőrű bütykeim alatt, tudván, hogy valamilyen formán, de megtorlást nyerhet az, aki így bánik egy gyerekkel. Egy gyerekkel, aki oktalanul, jogtalanul és legfőképp értelmetlen oknál fogva került ebbe az intézménybe, ahol a szerető család ellenében ezeknek a magukat nevelőnek nevező embereknek kéne oltalmat biztosítani számukra, szeretni és megbecsülni őket. Hiszen Yoon mindezt megérdemli… azt a bánásmódot azonban, amit a szemünk láttára tanúsítottak irányába, semmi esetre se, és bármennyire is hangozzék primitívnek, a földön fekvő látványa tette számomra biztossá azt, hogy itt a szavak a férfival szemben csekélyek. Viszont kell látnia mindazokat az ütéseket, amit ki tudja, hány alkalommal osztott ki a gyerekek közt az itt töltött munkaideje alatt… a saját testén kell éreznie azt, hogy mit okozott a felelőtlen és minden értelemben minősíthetetlen hozzáállásával a ház apró lakóinak. Még akkor is, hogyha ezzel én is az ő vitathatatlanul aljaszintű emberi minőségére süllyedek… De nem ez a férfi az egyetlen, aki a tetteim mozgatórugója. Megcsömörlöttem- azt hiszem ezt most már tagadni se bírnám, és ennek okán tőlem is beismerést igényel. Hosszú évek, évtizedek felgyülemlett feszültsége az, ami most ilyen formán szakad fel belőlem. Mindvégig arra törekedtem, hogy a mély érzéseket elnyomjam magamban, hogy azzal ne másokat traktáljak, hiszen abból senki nem tud építkezni, hogyha az én kínjaimat hallgatja. Mindent szó nélkül tűrtem… az apám felém tanúsított diktátori mivoltának kivetülését, az életem felett eluralkodott hatását, azt, hogy a szabad akaratom, mint olyan, általa egy nem létező fogalommá vált; ellenben amikor megtapasztaltam, milyen önként felelős döntést hoznom, rosszul választottam, amit mára csak két gondolattal tudok kivédeni: „helyes lépésnek tűnt”, „akkor szerettem”. És a haragom jelenleg se Julie felé irányul, sokkal inkább magamnak és az egymás mellett elvesztegetett éveknek címzem azt, pontos tudatában annak, hogy kettőnk számára már lehúzták a rolót, és mégis, úgy vergődünk mindketten, mintha kötelező volna. Kezem lendülésére gyakorolt hatása azonban elenyésző, hiszen a „saját házam táján” is bőven akadnak olyan atrocitások, amik arra ösztökélnek, hogy őt nevezzem ki ezekben a percekben minden bajon tárgyává, hogy ne eresszem a pasast még akkor se, amikor az ösztönösen kizárt zajok ellenére mégis meghallom Hwan hangját. Hiszen a dühömet gerjesztve mantrázom magamban azt a két nevet, akik mindennek, minden jelenleg körülöttünk történő eseménynek a felelősei- a nővéremét és a férjéét. Azokét, akik megmagyarázhatatlan, és ember számára felfoghatatlan indokból elhajították maguktól a két fiukat… egyikőjük élet és halál közt vergődik napról napra élve. Csak bízva remélhetjük, hogy a „nagy könyvben” többet írtak meg számára huszonöt évnél… válságos állapota azonban mégse elég indíték arra, hogy a szülei bármit is tegyenek érte. Valószínűleg azt se tudják, hogy él vagy hal, elvégre egy pillanatig nem érdeklődtek felőle, hogy legalább egy kicsit megnyugtassák a lelküket. Már ha egyáltalán van nekik olyan, és egy kicsit is éreznek bármiféle szégyenérzetet és bűntudatot a tetteik végett. A bűnlajstrom ugyanis Tae Oh-val nem ér véget… már ez is több annál, mint amit a gyomrom képes volna bevenni- és mégis van tovább. Tíz éve élnek úgy, hogy a világ egy részén van egy gyerekük, egy anyátlan-apátlan kölyök, aki mindig is igényelte a szeretetet, a törődést, aki nem szeretett egyedül lenni, és az ágyán sorakozó megannyi plüss ellenére is egyedül érezte magát éjszakánként, ezért egy hús-vér rokon mellett keresett magának menedéket esténként. Azt a gyámoltalan kis pápaszemes taknyost, aki mindig másra volt utalva minden további nélkül kitaszították a családból, magára hagyatva, hogy egy évtizeddel később egy isten háta mögötti árvaházban kelljen rátalálnom. A kérdés: miért? A kérdés költői, és megragad a gondolataim között, melyekből a valóságba visszarántó kéz Hwané, amint ingem gallérjára fonódó ujjai révén ránt el... Sarkamon egyensúlyozva tántorodok hátra, egyensúlyom visszaszerzésével azonban iramodnék is vissza az áldozat irányába, ha Hwan nem állna elém, ha nem kötnék ki a pillanat tört része alatt a földön neki köszönhetően. Bosszútól izzó tekintetem csak akkor enyhül, mikor vérrel maszatolt arcába meredek, apránként nyerve vissza indulataim felett az uralmat, visszazárva azokat a gondosan kialakított kalickába. Kérdésére csak sűrű pislogást kap válaszul… válla mellett eltekintve veszem szemügyre a férfit, és annak állapotát, mely után következőként a jobbom nyer kitüntetett figyelmet, így a felrepedt, véres kézfejemet csodálhatom- pont, mintha nem az enyém volna, az érzéketlenségére való tekintettel meg aztán tényleg bárkié is lehetne a térdemre ejtve. Leszámítva a sebeket csípő érzést, amit még az egyszerű légmozgás is ingerel. Nem kell különösebben megerőltetnem magamat, hogy engedelmeskedni tudjak a parancsnak. Szégyenkezve simítom tenyeremet arcomra, halkan szisszenve, mikor az váratlan fájdalmat eredményez száj, szem és szemöldök-tájékon. Ujjaim önként cselekedve szabadítják meg a fogságtól a felsértett bőrt, tincseim közé furakodva markolnak rá a fekete hajszálakra, felbolygatva általa az amúgy se jó állapotnak örvendő frizura-maradványt. Tetteimért felmentő indokokat keresve meredek az egyik kínálkozó fűcsomóra, mindaddig, míg Hwan hangja mellé nem társul egy bizonytalan, enervált hangfoszlány, ami akaratlanul is arra ösztökél, hogy feléjük tekintsek. Alkaromat továbbra is térdemen támasztva, a látvány eredményezte lesújtottsággal tekintek fel Yoon arcára. A látvány újfent vasököllel szorítja össze a gyomromat, tanácstalan kínnal töltve el gondolataimat, amik ezen a ponton már alkalmatlanok arra, hogy kezeskedjenek a „Meg ne mozdulj!” parancs sikerességéért. Helyette egy nemrégiben szintúgy Hwan-tól hallott vélemény üti fel a fejét, míg felharcolom magam a földről: „Dae Won, rövidesen a vigyorgóban fogsz kikötni saját VIP gumiszobával...”. Ha így haladunk, önként fogok jelentkezni… Egy-két labilis, részeg emberére emlékeztető kótyagos lépéssel jutok el hozzájuk megtorpanva a kölyök előtt. A mozdulatban megremegő kezeim elindulnak az arca felé, de attól pár milliméter távolságra megállnak- magam se tudom, hogy a szemeibe költözött rémület, avagy a nevetséges félelem végett, miszerint tartok attól, hogy hogyha hozzáérek, eltűnik, mintha egy egyszerű illúzió lett volna. - Yoon… -bizonytalanul, felrepedt, fémes ízű ajkamat nedvesítve ejtem ki a nevét. – Ugye… ugye tudod, hogy ki vagyok? –a koreait követően a dekoncentráltság okán erősen akcentusossá vált angollal is felteszem neki a kérdést. Tagadhatatlan a tekintetemben tükröződő pánik, ami csakis egy mondatot ismételtet újból és újból a fejemben: „mi van, hogyha nem?”.
Mindig is tisztában voltam azzal – mert ki ha én nem -, hogy az élet nem habos torta. Úgy is lehet mondani, hogy az életet rosszabb, nehezebb és keservesebb megélni, mint azt az ember szeretné és kívánná magának, vagy társainak. Nehézségek, kegyetlenségek, örökös buktatók és kisebb-nagyobb akadályok folyamatosan váltják egymást, nekünk pedig elég erősnek és kitartónak kell lennünk ahhoz, hogy szépen, fokozatosan tudjuk venni mind azt a feladatot amit az élet elénk gurít. Mert ez a feladatunk. Küzdeni, harcolni és kitartani mind addig, míg valami jó nem történik… igen, talán klisé és az ember már abban a pillanatban a szemét forgatja mikor meghallja, de igaz ami igaz: borúra derű jön. Én bevallom – mert világ életemben egyenes ember voltam - nem egy olyan időszak volt már az utóbbi jó néhány évemben, mikor úgy éreztem, hogy az az irányítás… az a stabilitás, amiről korábban úgy gondoltam, hogy mindvégig a gyeplőt tartó kezemben van, az egyszeriben feladta a szolgálatot. Kisiklott az életem, megfeledkeztem arról, hogy ki vagyok, miért vagyok és merre tartok. És, hogy mikor kezdődött el minden? Nem akkor, mikor Lee Na-t elveszítettem. Ez már csak hab volt a tortán, megkoronázása a nyomoromnak, amiben mindvégig ő, és Dae Won tudott egyenes háttal, büszkén kiemelni. Ó és igen, lehet mondani, hogy miféle nyomorult depressziós balfácán vagyok én, hiszen egész életemben nem kellett küzdenem semmiért. Arany kanállal habzsoltam az életemet egy milliárdos apa sarjaként, hatalmas házban, jó családi viszonyban. Barátok tömkelegének bizalmát tudhattam a magaménak, az iskolákat csettintés szerűen tudtam le, hiszem a magam esze is megvolt már kölyökkoromban. Munkahelyek harcoltak meg értem, munkáltatók tettek ajánlatot az ügyészségnél elvégzett és befejezett éveimet követően, mert ügyvédként kapkodtak értem. Ezek alapján tényleg nem mondhatom azt, hogy megvoltam szorulva, vagy szipognom kellene az elmúlt évekért… viszont a bajok sokkal inkább szív tájékhoz köthetőek. Elvettek mellőlem egy gyereket. Pontosabban Dae Won unokaöccsét, akinek csepp kis ravasz, tündéri arcocskája, vékonyka hangja mindmáig a fülemben cseng. Talán nem kötött hozzá se vérrokoni kapcsolat, de ettől függetlenül rendszeresen jelen volt az életemben, mígnem valamilyen úton módon elkerült hazulról. Ezt megfejelte a tudat és a szomorú szerencsétlenség, a sors iróniája, hogy a másik fiú megbetegedett. És ha már a sorsról beszélünk, elgondolkozhatunk azon, hogy mi miért történik… egy gyerekedről lemondasz, az élet elvesz tőled még egyet csak, hogy megbüntessen a tetteidért. És mind ez idő alatt végig kellett néznem miként hanyatlik egy család embersége, kitartása és rangsorolása a fontossági listán. És ez a fajta romlottság… ez a fajta kegyetlenség, amit az élet megkövetel, elvesz és leckéztet, most kézzel fogható bizonyságot ad a hatalmáról. Én pedig képtelen vagyok első ízben dacolni az erejével, de főként azzal az arccal, mely előttem pillog ijedten, hatalmasra kerekedő szemekkel. Fingja nincs arról, hogy mi történik, s miként ő teljes értetlenségében, úgy én végső kétségbeesésemben vagyok kénytelen kapkodni a fejem, hogy fel tudjam venni a ritmust a körülöttem történő eseményekkel. Soha nem szerettem pofonosztással, ökölcsapással elintézni a problémáimat, nézeteltéréseimet, és jelen állás szerint is, pont emiatt se mosok be egyiknek vagy a másiknak. Az már mellékes, hogy könyékkel én megkapom a magamét, de ez óhatatlanul megtörtént volna bárhonnan is próbálom megközelíteni őket. A „nevelőhöz” nem nyúlok, minek után azzal képtelen vagyok haladást elérni, így marad jobb híján Dae Won, aki bár széltében erősebb nála, ráadásul paprikázottsága csak még többet nyom a latban, de bízok abban, hogy ha más nem is, hát a jelenlétem, a hangom elér hozzá és én képes leszek hatni a józan eszére. - Elég lesz! – keményen dörrenek rá, és taszítok egyet a mellkasán, mikor azt követően, hogy sikerül őt elszakítanom és eltávolítani az ipsétől, bosszús tekintettel már rongyolna is vissza hozzá. Nem várt erővel vagyok képes őt a földön tartani, számtalanszor adva jelét annak, hogy eszébe ne jusson megmozdulni, máskülönben tepsivé rúgom a seggét. A kialakult észveszejtő helyzet, az orrom vad zsibbadása és az abból folyamatosan ki-kicsorduló ragacsos vér tesz azért, hogy a vonal végén kapcsoló női hangot a létező legotrombább hangnememmel köszöntsem. - Önnek is szépséges napot, drága angyalom! Park Tae Hwan vagyok, és nem betűzöm egyik részét se! Ügyvédi feladatomat és felmerülő kötelességeimet teljesítve érkeztem az „Angel Guardian Home” nevelőotthonba, ahol kisebb zavargást követően óhajtok bejelentést tenni – vázolom fel neki a helyzetet, minek köszönhetően halk, csivitelő hangon hallom a háttérből „vedd fel, hangfelvétel kell róla!” utasítást. - Mi volt a zavargás oka? Történt szem… - Személyi sérülés is történt igen. Három ember érintett az ügyben, velem együtt négy… de ez utóbbit betudom a magam sarának. Ellenben feljelentéssel élnék a nevelőtestület irányába, egy gyermek bántalmazását illetően. És ha egyet akkor bizonyos, hogy a többit se éppen jóéjt puszival küldi el aludni éjszakánként. - És ki a másik érintett fél? - Choi Dae Won, kettős állampolgár, a Cherry Blossom Hotel and Spa szállodaigazgatója, akit én magam fogok védeni bármilyen felmerülő per indításának esetén – szögezem le határozottan, ellentmondást nem tűrő hangvételben a tényeket, melyen nem szándékozok változtatni. Nem közlök részleteket, mert nem telefontéma. Az okok amiért ki kell jönniük nyilvánvalóak és adottak. Az pedig, ha egy ügyvéd fordul hozzájuk, azt hiszem többet mond nekik, mint maga az, ami itt történt. Arról már nem is beszélve, hogy jelen esetben is a kötelező és bevett eljárás a tanúvallomásuk felvétele lesz, ez fog számítani, nem pedig az, hogy én mit láttam vagy mit nem. - Kiküldtem az illetékeseket, negyed órán belül ott lesznek, addig… - …tartom a frontot – biccentéssel, mintha legalábbis látná a készüléken keresztül, bontom a vonalat, és a semmiből érkező finom érintés ránt vissza az iménti valóságba. Ahhoz sincs elegendő időm, főleg nem lélekjelenlétem, hogy elemeljem a fülemtől a telefont. Meglepetten, picit talán kíváncsian keresem meg Yoon tekintetét, egy pillanatra se szakítva el figyelmemet Dae Wonról. Mintha még most is attól félnék, hogy a következő pillanatban a tőlünk nem messze leültetett nevelőre vetheti magát. Mikor viszont a kiskölyök elkezdi az orromba szuszakolni az összegurigázott papír zsebkendőt, szinte érzem, ahogy a szívemet mintha csak egy passzírozó gépbe hajították volna, fájdalmasan szorul össze. Miért velem törődik? - Hé, én… - kezdenék bele ugyan, ám próbálkozásom és tiltakozásom a pillanat hevében elmarad, és készségesen várom végig, míg megteszi amit szeretne, majd előre hajtja a fejem, hátha úgy jobb lesz. Ezen a ponton viszont kénytelen vagyok kihátrálni a képből. Dae Won elbotorkál hozzá, de jelen állás szerint nekem nincs szerepem ebben a beszélgetésben. Nincs jogom mellettük lenni, ez az ő történetük és nem az enyém. Nem véletlen, hogy finoman hámozom le az orromról a gyerek kezét, s ha ez megtörténik, néhány lépést hátrálva hagyom őket magukra, fél füllel – és szemmel – mindvégig rájuk koncentrálva, alapjáraton pedig az orromat nyomkodva mindaddig, míg meg nem jelenik egy fiatalabb – a többihez képest – nevelőnő, kezében nedves ronggyal, és egy elsősegély készlettel. - Köszönöm, majd ellátom a sebeiket! – veszem is át tőle a piros ládikát, ezzel is komoran fejezve ki irányukba bizalmatlanságomat. Mert miként is vélekedhetnék róluk ezek után?
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Igyekeztem maradéktalanul felfogni a magam körül zajló eseményeket, de leginkább csak a fejemet kapkodtam a sok férfi között és igyekeztem eldönteni, hogy egyáltalán mi történik körülöttem, de sajnos több ponton is megrekedtem. Egyrészt nem tudtam, hogy miért alakult ki körülöttem ilyen lincshangulat, és vajon mit jelenthetek annak a férfinak a számára, aki úgy döntött, hogy ököllel veri be az orrát a csávónak, amiért bántott engem. Persze nem ismerem őt, vagy a szándékait, de tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy eddig egyetlen gazdag faszi vagy nőszemély sem állt ki értünk, holott nem a feltétlen boldogság türköződik vissza az arcunkról sokszor. Persze a kisebbek örülnek az adományoknak, de számunkra kifejezetten kellemetlen a szituáció, és a legtöbben inkább bele sem éljük magunkat abba, hogy kapunk valamit, mert ha azt éppen egy balhésabb srác vagy lány nézte ki magának, és mi kaparintjunk meg, nos... El van könyvelve, hogy nem lesz a miénk. Ettől függetlenül a második dolog, amit képtelen voltam felfogni, hogy miért lettek idegesek a dolog miatt. Mármint eddig amit a gazdagokból láttam, az egy túlságosan mosolygós, mézédes és nyugodt én volt, ami teljesen ellentétes volt a férfi reakciójával. Még ha szúrja is a szemét az, ami itt folyik... Akkor is sokkal logikusabb lépés lett volna tőle megejteni egy telefonhívást, hogy a kiskutyái elintézzék ezt az egészet, de ő valamiért mégis beléállt a nevelőbe, én pedig csak a felhúzott térdeim mögül figyeltem az eseményeket és próbáltam megemészteni azt, amit okoztam. Ilyenkor érzem azt, hogy egy nőt megszégyenítő hatodik érzékkel rendelkezem... És milyen jól járt volna mindenki, ha én csak szimplán a seggemen maradok, és egyszerűen csak... Megvárom, hogy mindenki válogasson, valaki meg a méretemben félretegyen egy pólót meg egy nadrágot, és eljuttassa hozzám. A tény, hogy a nevelőnek, aki elkapott igaza lehet... Hogy ez az egész miattam van, egy picikét letaglózott, holott ezek a bűntudatkeltő marhaságok sosem működtek nálam. Viszont sokkal inkább megrémített a helyzet, hogy mind a két férfi úgy kezelt, mint akik ismertek, pedig én szinte a nyakamat tettem volna rá, hogy még nem találkoztunk... Mégis egy picit talán pár pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy valamit tudhatnak a családomról, és talán ők küldték utánam őket... A bátyám vagy a szüleim. De azzal, ahogyan a sarokba bújva próbáltam megfejteni elsősorban azt, hogy miért verekednek körülöttem egyetlen pofon miatt, csak annyit értem el, hogy a fejem iszonyatosan fájni kezdett, és a könnyeimet visszatartva hajtottam a térdeim közé azt. Mert valahol meg kínzott a saját bűntudatom, amiért ez történt. Egyértelmű volt, hogy felesleges áltatnom magam, én vagyok a középpontban, miattam ugrott a férfi a másiknak, miattam sérült meg egy olyan ember is, aki csak békét akart. Én pedig nem voltam egy olyan természetű ember, aki bírta, ha generálódik körülötte a feszültség, sőt kifejezetten a konfliktuskerülő alakok sorait erősítettem. Viszont ahhoz meg alapjaiban túlságosan hibásnak éreztem magam, hogy ennyiben hagyjam a dolgot, és elmeneküljek... Megint. Ahogy elnézem a verekedő tagot, rögtön pörögni kezdett az agyam azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg nem szimplán a családom küldhette... Hanem annak a része lehet, ugyanis majdnem annyira sötét volt az én bőröm színe is, mint az övé, és ugyan nem mondom azt, hogy a tökéletes képmása lehetnék, de egy picit mintha hasonlított volna egy két vonásunk. Ebből következtetni tudtam, hogy ő most... Hát vagy a bátyám, és én egy ilyen későn becsúszott, nem kívánt terhességből születtem, vagy másféle rokoni ág köthet hozzá... De az is lehet, hogy én magam gondolom túl, és csak a családom barátja? Akit felidegesített, ahogyan velem bántak? De akkor mi van a másik férfival? Mert ha valaki, akkor ő egyáltalán nem hasonlított rám, gondolok itt elsősorban arra, hogy majdnem fél fejjel magasabb voltam nála, pedig épphogy alig értem el a 180 centit... Bár egyáltalán ez mérvadó? Nyilvánvaló volt, hogy csak akkor tudhatom meg az igazat, ha odaszenvedem magam hozzájuk. Nem állítom, hogy nem féltem eközben, viszont mellette mardosott a bűntudat is, amiért miattam sérültek meg mind a ketten... De főleg a telefonáló csávó, mert ő csak idejött és segíteni próbált, mindenkinek a kedvére tenni, de valahogy mindig az ilyenek szívják meg, szóval meg sem lepődtem, amikor megpillantottam az orrából szivárgó vért. Viszont amint odamentem, hogy segíthessek neki, a pillantásából szinte azonnal le tudtam vonni, hogy ez valahol hiba volt... És innen már nem volt megfejteni azt, hogy ő biztosan a család barátja pozíciót tölti be, illetve elkaptam a nevét is, amivel a vérrokonságot többé-kevésbé ki tudtam zárni. Abban sem voltam már biztos, hogy egyáltalán mit kéne tennem, amivel nem ártok senkinek. Ahogy viszont a másik férfira pillantottam, a saját szívem is belefájdult abba, amit tudtam, hogy ki kell mondanom. Nem hazudhatok neki, mert egyrészt azonnal kiderülne, másrészt... Ez nem az a helyzet ahol megengedhetem magamnak a dolgot. Ezért is próbáltam magam megemberelni, és a szemébe nézni, de amint szólásra nyitottam a számat, rájöttem, hogy nem igazán tudok mit mondani, ez pedig talán beszédesebb volt számára annál, mintha rávágtam volna egy nemleges választ. Lehajtottam a fejem, a tekintetemet pedig mereven odaszegeztem a tornacipőmre. Próbáltam arra gondolni, hogy újra kell ragasztózni, hogy ne essen le a talpa, de ez nem terelte el a gondolataimat arról a tényről, hogy önző voltam. Hogy elfelejtettem valakit, akinek most ezzel fájdalmat okozok. - Sajnálom – ismételtem meg a szót megint, és képtelen voltam arra, hogy végül a szemébe nézzek – De nem. Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Magam sem voltam biztos benne, hogy ennél többet kellene- e mondanom, de nem akartam teljesen a férfi lelkivilágába gázolni, viszont amikor felemeltem a fejem, és megpillantottam az arcát, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy helyre kell hoznom azt, amit most okoztam. - De ez... Ez nem a maga hibája. Semmire sem emlékszem. A szüleimet is képtelen lennék felismerni. Nem tudom hogy néznek ki... Vagy hány évesek. Nem tudom milyen emberek. Egyedül annyit vagyok képes felidézni, hogy a testvérem neve Kim Tae Oh... De ezt senki sem hiszi el nekem és ha erről beszélek abból mindig baj lesz. Nem hiszik el nekem. A végére már egészen elhalkult a hangom és én magam is tudtam, hogy elég gyenge a magyarázkodásom. Ahogy oldalra pillantottam, észre is vettem a többi nevelőmet, akik kővé dermedve bámultak rám. Sütött az arcukról, hogy minden egyes szavamat hazugságnak tartják, az egyikük még össze is szorította a száját, ahogyan a fejét csóválta, aztán egy sóhaj kíséretében lépett oda hozzánk, megragadta a karomat, és maga mögé rántott, én pedig csak őzikeszemekkel pillantottam a férfira velem szemben, de abban a pillanatban tudtam, hogy itt vége van, szóval csak szomorkásan elmosolyodtam és ismét a cipőmet kezdtem el bámulni, miközben a nő szavait hallgattam. - Ne haragudjon érte Mr. Choi. Ez a fiú egy kicsit... Problémás. Egy időben őrizni kellett az ajtóját, mert folyamatosan ki akart szökni. Verekedik, bajba keveredik, nem tanul jól... És egy szavát sem lehet elhinni. Valószínűleg a szülei meghalhattak, vagy eldobták maguktól, mert sokáig kerestük őket, de végül sosem találtuk meg se az anyját, se a testvérét, akiket folyamatosan emlegetett. Hetente van időpontja egy pszichológushoz, hogy ezt a tragédiát fel tudja dolgozni... Sajnáljuk, amiért ennyire messzire ment, és gondoskodni fogunk arról, hogy ne háborgassa Önt vagy a családját. A csuklómmal töröltem le a forró kis könnycseppeket az arcomról, én pedig nem is tudom pontosan, hogy mikor kezdtem el sírni, de legszívesebben ordítottam volna a nővel. Hogy ne beszéljen úgy, mintha ismerne, mert semmit sem tudnak rólam itt az emberek. Minden, amit elmondott rólam, csak egy szelete volt az igazságnak, éppen ezért is néztem mérhetetlen dühvel a tekintetemben a nőre és kaptam ki olyan erővel a csuklómat a markai közül, hogy az megtántorodott tőlem. - Ne érjen hozzám – sziszegtem a fogaim között, aztán hátrálni kezdtem pár lépést, de a lábaim már egyre nehezebben bírták el a súlyomat, ezért meg kellett kapaszkodnom a falba, hogy nehogy összeessek. Kezdett a mai nap egy kicsit sok lenni.
the saddest thing about betrayal is that it never comes from your enemies: it comes from your family.
Angel Guardian Home… gondolni se merné az ember, hogy egy ilyen névvel fémjelzett intézmény maga lehet a pokol. Hiszen mit hirdet? A gondoskodást, az odaadást, azt, hogy ezek a személyek, akik most magatehetetlenül toporzékolnak körülöttünk, valamint azt, akit a karma jegyében véressé, torzzá lett arcszerkezettel rángatnak odébb, valóban a hely szellemének nevében az itt elszállásolásra kényszerült gyerekek őrangyalai lesznek. Az egyetlen oltalmai lehettek volna az árváknak, és mégis, ki tudja, hogy hány alkalommal emeltek rájuk kezet? És a legfontosabb kérdés: miért tették? Milyen kárt okozhat egy anyátlan-apátlan gyerek, ami ilyen megtorlást von maga után? Miért élünk olyan világban, ahol az agresszió elfogadható, mi több, épkézláb megoldásnak tűnő opció? És én miért vettem ki ennek a világnak mozgatórugójából a részemet?... Egy másik napon bizonyára megannyi más, értelmes lépéssel tudtam volna előállni annak értelmében, hogy az imént látottakat, tapasztaltakat annak rendje és módja szerint meg tudjuk vitatni, természetesen a szükséges jogi lépések megtétele mellett. De ez most ez a nap… ez, ami nem várt töréssel kecsegtetett, ami nem csak az életemet bolygatta fel, de emiatt a józan ítélőképességemet is maradandó kár érte. Maradandó, mégpedig azért, mert most, némileg kiszellőztetett fejjel a fal mellé támogatott, annak nekidöntött férfi sziluettjét látva se tudom száz százalékban, helytelen döntést hozott embernek vallani magamat. Ezzel pedig én se titulálhatom semmivel jobbnak magamat azoknál, akiknek bizonyára nem ez volt életük elsője, amikor gyerekverés szemtanújává válhattak. És éppen emiatt itt mind bűnösök, akik tisztában voltak az otthon írott szabályzatát felülmúló cselekvésekkel, mégse jelentették azt a hatóságok felé. Hiszen ha bármikor is bejelentéssel éltek volna, a titok egyhamar napvilágra került volna. Mi, és egy komplett családi dráma kellett ahhoz, hogy kiderülj az igazság, amit a személyzeten és az elszenvedő alanyokon túl maximum az épület falai őrizhetnek. Senkinek nem szabadna ilyen körülmények között nevelkednie, hiszen gondoljunk csak bele: vajon ezekből a gyerekekből, akik az agressziót látták, tapasztalták hosszú éveken keresztül, a jövőben milyen felnőttek lesznek? Yoon, aki a szememben valahol mindig is a világ legártatlanabb, legszerethetőbb kiskrapekja volt… vajon mi mindenen ment keresztül ebben a tíz évben, míg elértem hozzá? Ide, közvetlenül elé, bizonytalan lábakkal torpanva meg, hogy végigtekinthessek rajta. Ebben az egy évtizedben mindvégig a pápaszemes kissrác képében élt lelki szemeim előtt, és most itt van, teljes valójában, majdnem felnőtt férfi, és a szívem szakad bele abba, hogy nagybátyjaként nem voltam mellette, nem lehettem tanúja ennek a folyamatnak. Hogy nem voltam elég kitartó, nem bíztam eléggé a sikerben ahhoz, hogy tovább keressem, kerestessem… És most, hogy itt van az örömömön túlmutató keserűséggel nézek bele abba a szempárba, amiben halvány fénnyel se csillan meg a felismerés jele. Lehajtott fejét pont úgy vizslatom tágra nyílt, talán soha nem mutatott fájdalmat sejtető tekintettel, mintha még mindig az imént csak egy pillanatra látott barna íriszeket fixíroznám. Különböző hangulatfestésekkel szoktak élni az emberek… mintha bekerültek volna egy présbe, és az folyamatosan nyomná össze őket. Mintha átment volna rajtuk az úthenger. Mintha egy elefántcsorda szaladt volna keresztül rajtuk. Mintha rájuk szakadt volna a valóság. Mintha ezerszer belemártottak volna a szívükbe egy kést, és az utolsónál megcsavarnák azt… Úgy gondolom, hogy ez mind egyszerre, és még annál is több… A szavai szolgálnak kegyelemdöfésként. Résnyire nyitott számon keresztül mélyen kapkodva a levegőt megértésemet jelezvén biccentek. Ujjaim feszülten morzsolgatják egymást, míg rezignált mozdulattal fordítom fejemet Hwan felé, a szemeimre kiült könnyfátyol mögül tehetetlenül nézve vonásait. Van az az érzés, amikor egyszerűen ki akarsz futni a világból, lemenve a térképről a nagy üres semmibe kerülve megszabadulni egy pillanatra a felgyülemlett problémák nyomasztó súlyától. Erre miért vagyunk képtelenek?... A perifériámra mozduló nő okán vagyok kénytelen sűrű pislogásokkal oszlatva a felgyülemlett könnyréteget visszafordulni a velem szemközti irányba. Yoon némán segítségért kiáltó tekintete után pillantok le a kezét vasököllel szorító ujjakra, onnan sandítva fel a nemrég még a legjobb arcát mutató, most viszont vérszemet kapott hárpiával rokonítható vonásokkal bíró gondozóra. - Akkor nem keresték eléggé! –csattanok fel határozott éllel a hangomban. – Már ha valójában keresték… Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok én, vagy, hogy ki az én családom? Elmondanám… Van egy nővérem, Choi Eun Young, akit hiábavaló lenne akár csak szavakban is temetni, mert biztosíthatom, él és virul. Emellett van két unokaöcsém, egyikőjük Kim Tae Oh, akinek felkutatásáért se kellett volna nagy erőfeszítéseket tenniük, hiszen évek óta New Yorkban él. A másik pedig Kim Tae Yoon… Ismerősen hangozhat, és nem, nem a véletlen műve –szögezem le ez által oszlatva el mindennemű kételyt, és formálva át apránként a nyomasztó szomorúságot dühvé és indulatossággá. – Kérem, ne is dédelgesse magát abban a hitben, hogy az itt látottak alapján bármi lehetőségük is nyílhat még arra, hogy maguk bárki jóléte felől is gondoskodni tudjanak. Bár, feltételezem, eddig se ez volt a mérvadó mottójuk, amit minden lefekvés előtt mantráztak… Mint az előbb hallhatta is, az ügyvédem megtette a feljelentést a személyzetük irányába, ami a szemtanúk kihallgatása után vélhetően nem az önök szájíze szerint fog eredményt hozni, így nem lesz az a létesítmény, ami a maga által ígért szolgáltatást végre tudná hajtani. De természetesen ezt majd a bíróságon meglátjuk…
Kezdőlap
