A két telefonhívást követően volt még fél órám elindulni a sushi bárhoz, és még most sem hittem el, hogy ahelyett, hogy elküldtem volna a fenébe, vagy legalább hárítottam volna, simán belementem egy újabb - vélhetően kínos - találkozásba Mr. Cowennel. Lomha mozdulatokkal keltem fel a gurulós "főnök" székemből, hogy a szekrényemből előhalásszak néhány dokumentumot. Órák időpontjai, elérhetőségek, a gyerekek legalapvetőbb adatai, amivel kapcsolatban lehetnek kérdései a kiscsikó jövendőbeli tulajdonosának. Ha neki lehettek követelései, azt hiszem, belefért az is, hogy némi fix időpontban szabadságolhassam magam az új kapcsolatban, ami szigorúan a munkára fog épülni, már ha egyáltalán összejön a férfinek az üzlet és elhozhatja a lovat a nyugati partokról.
A papírokat egy dossziéba gyűjtve össze kaptam fel azt és a táskámat, hogy a laptopomat elküldve aludni átcaplathassak Mr. Howard irodájába, hogy a másik oldalról is kikérhessem magam a pénteki napról. Nem mintha Briannel sok kontaktom lenne a mindennapokban, mert ameddig ő jobban szerette az iroda hűvös eleganciáját, azt, hogy a nadrágja még nap végén is az élére vasalást hirdesse, a kezét egyáltalán nem szennyezte be kosz vagy mocsok, én vele szemben kint, a lovak és a gyerekek közt mindig is jobban éreztem magam. Megnyugtatott és feltöltött az illatuk, a hangjuk, az a békés létezés, amikor nem veszélyeztette ezeket a lényeket az ég világon semmi. Órákon keresztül képes lettem volna elüldögélni a karám mentén, és csak bámulni ezeket a magasztos patásokat. Mégis két koppanással jeleztem jöttöm Brian irodájának ajtaján, arra viszont, hogy nagyjából úgy tépje fel az ajtót, nem számítottam. A hirtelen mozdulatra a hajtincseim is meglibbentek a vállam felett, előrekúszva a mellkasom irányába, zavartan pillantottam fel a szemüveglencsén át a szigorú, barna szemekbe.
- Mindent tudok, Cora - a vaskalaposság egy pillanat alatt olvadt le az arcvonásairól, hogy helyét a meggyőző magabiztosság vegye át - Mr. Cowennel beszéltem az imént, és természetesen nem mondhatunk nemet eme kérdésre. Ha bármire szükséged lenne, ne habozz hívni akár hétvégén is. Bármikor elérhetsz, a nejem sem lehet akadály - fontoskodó arckifejezésére csak felsóhajtottam. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármikor is zavarjam, és ha őszinték akartunk lenni, Brian lett volna az utolsó, akivel egy hétvégi tereferét el tudtam volna képzelni.
- Nem is kell kikérőlapot írnom? Nagyon szívesen kiveszek egy nap szabadságot, ha az úgy megfelelne a bérszámfejtésben. Nem szeretném, ha.. - még be sem tudtam fejezni, amikor elhessegette a szavaimat és vele azt is, hogy befejezzem a mondandóm.
- Ugyan! Hiszen ott is dolgozni fogsz, és ha számlára kéred a fogyasztásod, száz százalékosan visszafizetünk majd mindent. Ott is dolgozni fogsz, nem igaz? - vajon akkor is ennyire segítőkész lett volna, ha más tulajdonosról lett volna szó? Vagy csak Mr. Cowen hátsójában szeret ennyire zizegni?! Nem akartam ezt kideríteni, de magamat ismerve, ha lehetőségem lesz megkérdezni, meg is fogom. Nem használt az, hogy én keltem birokra Mr. Cowennel, és vágytam arra, hogy más megtegye, hogy akadályt gördítsenek elém, hogy nemet mondhassak, de néma paktum köttetett: mennem kell. Bizonytalan bólintással fordultam sarkon, hogy a lehető leghalkabb léptekkel hagyjam magam mögött a szemüveges férfit, aki élvezettel és a legnagyobb talpnyalással lökjön egy ismeretlen ügyvéd karjaiba.

Nem sokkal azután, hogy becsuktam a Ford ajtaját, a kulcs fordult is benne, kifarolva a parkolóból pedig bőven előbb fogok odaérni a megadott helyhez, még akkor is, ha a hosszabb, öt és fél mérföldes útvonalat választom. Az ujjaim rebbenőn váltogatták a rádiócsatornákat a forgalomban, betartva minden létező sebességkorlátozást és táblát is, még szinte azt is, ami a párhuzamos utakon volt kirakva. Nem akartam végigzongorázni azokon a gondolatokon, amik amellett szóltak, hogy miért NEM kellett volna belemennem ebbe az egészbe, hogy tulajdonképpen miért is akartam mindenáron menekülni Mr. Cowentől. Talán mert nem minden kérdésére tudtam a választ, és talán mert.. azzal a stílussal, amit képviselt, úgy éreztem, hogy az ő szemében semmit sem tettem le az asztalra, ami nem volt igaz. Egy pillanat alatt képes volt elővetíteni és közszemlére tenni minden létező bizonytalanságom és vakfoltom, ami nagyon nem tetszett.
Mert igazából nem ő volt az, aki megrémített, és aki a sarokba szorított, ő csak a katalizátort játszotta ezekben az esetekben, és noha zenét hallgattam, mégis csak sikerült végiggondolnom néhány jogos, és néhány jogtalan megállapítást, ami egyáltalán nem segített abban, hogy ne viszkessen a tenyerem azért, hogy lemondjam mégis a vacsorát kettőnk közt.
A parkolóban egy halk káromkodás mellett állítottam le a motort, a fejemet pedig nekidöntve a fejtámlának hunytam le a szemeimet egy pillanatra. Szedd már össze magad, az istenért! Megköszörültem a torkom. Mit mondana anya?! Hengereld le! Mutasd meg, hogy a nő bármit elérhet! Flörtölj, kicsikém Erre a gondolatra a lúdbőr szánkázott végig a testemen a még hűvös autóban, és eszem ágában sem volt anyám mindenkori tanácsát megfogadni. Ő bárkit képes volt az ujja köré csavarni, én már aligha. És nem is akartam. A néha felsejlő hűvösségem apáménak tükörképe volt, amire talán a legbüszkébb voltam, akire felnéztem és a példaképem volt az élet minden pillanatában. Ezzel ellentétben az öltözködésem anya ideáját tükrözte: a rövidnadrágom túl rövid volt. A felsőm pedig túl bohókás, egyedül a hajam volt az, amin semmi esetre sem változtattam volna. Ebben a hőségben az a mennyiség, amivel rendelkeztem, gyilkos forrósággá változtatta a meleget, így egy laza kontyban fogtam össze, egy-egy kósza tincset engedve, hogy aláhulljon. Talán a púderszínű balerinacipőm volt az egyetlen, ami az üzleti vacsorához méltó volt, de sem időm, sem energiám nem volt egy új szettet beszerezni. Az anyósülésről felmartam a táskámat és a dossziét, amit előzőleg odapakoltam, majd egy laza mozdulattal nyitottam és csuktam magam mögött vissza az autó ajtaját, hogy a csippanással zárjam le a Focust.
A hőségben fürdőző napfény elől az épület előtti árnyékos területig siettem, ahol leginkább csak a falig húzódtam, ha éppen egy-egy járókelő bevágott elém. Nem voltam vaskos, de sikerült úgy éreznem, hogy dagi voltam, mert amőbaként kezdtem folyni ide és oda, ha már két-három másik ember lépett el előttem. Nem egészen öt perccel később megláttam a magas férfi alakját, a kék szemeit és az ingét, aminek az ujja és a mellkas része is némileg összegyűrődött.
- Mr. Cowen! Jó napot! - mosolyogtam rá, magamhoz szorítva az aktát is. - Hogy van ma?! - érdeklődtem, mert szokás volt. De a többséggel ellentétben tényleg érdekelt, mert fogalmam sem volt, mit is várhatnék tőle a találkozó során. Nem, nem tettem hozzá, hogy örülök, hogy látom. Annyira még nem ismertem, de igyekeztem nem teljesen befeszülni a korábbi találkozónk emléke miatt. - Jobb lenne, ha bemennénk, talán ott emberibb idő van - javasoltam, és ha nem volt ellenkezés a részéről, fordultam egy negyedet, hogy a bejáratig lelépjem azt az öt métert, belekapaszkodva a kilincsbe is, amin ebben a pillanatban vágódott ki egy japán turista, amivel a frászt hozta rám; összerezzentem, egy lépést el is hátráltam az ajtóból, amivel beleütköztem a mögöttem lévő férfibe.. - Bocsánat! Nem volt szándékos, sajnálom.. tényleg - szabadkoztam egyből, bocsánatkérő-kiskutyaszemekkel nézve fel a borostás arcba, megköszörülve a torkomat pedig egészen aprót léptem el tőle, hogy csak ne simulgassak már itt hozzá nagy szégyenkezve.

A meleg az nem kifejezés erre az őrületre, ami ma lecsapott Manhattan-re. Napokkal ezelőtt még szakadt az eső, és többször is át kellett öltöznöm, most meg azt kívánom, hogy bárcsak ne lenne rajtam semmi. A munkához sincs nagy kedvem, ami azt illeti ezekben a napokban nem sok érdemleges feladatot teljesítettem, de a két nőszemély majd úgyis tartja idebent a frontot. A főnököm a napokban repült el Írországban, ennél fogva nekem kétszer annyi munka szakadt a nyakamba, de nem bántam meg, hiszen a kis unokája végül mégis beadta a derekát, és a kezem alá dolgozott, az más tészta, hogy miket kellett emiatt bevállalnom. Rendhagyó események láncolata indult el velem, és követni se tudtam magamat, hiszen Mallorie teherbe esett, vagyis a teszt, na meg az orvosok állítása szerint is az volt, nem kellett kételkednem legalább ebben a hírben, akkor itt az irodában is minden a feje tetejére állt, nem beszélve arról, hogy meg akartam szerezni Serena csikóját. Mr. Chang nem volt túl biztató a napokkal ezelőtt megejtett vacsora keretein belül. Kedvesen hárított, de én meg nem olyan ember vagyok, aki hagyja magát, ezért a körmére néztem, és kiszedtem belőle az igazságot. A hétvégén többen is elutaznak megnézni a kiscsikót, mert nagy a kereslet rá, és annak fogja adni, aki a legnagyobb összeget ajánlja érte. Gondolom ez nem lesz kevés, mert az első ajánlatom nem nyerte el a tetszését, és nem adta azonnal nekem a lovat. Most más eszközökhöz kell nyúlnom, emiatt evidens is, hogy szabadságra kell mennem, méghozzá nem egyedül. Ms. Fraser lesz a kulcs ahhoz, hogy sikeres üzletet kössek. Nem kis kutatómunkámba tellett, hogy megtaláljam Mr. Chang gyengéjét, de mindenkinek van…nem gondoltam volna, hogy neki éppenséggel Cora édesanyja lesz az. Kicsi a világ, de ha már úgyis belebotlottam az aranyat tojó tyúkomba, akkor ideje, hogy megmutassa az értékét is, nehogy vakon fizessek. Mr. Howarddal már hamarabb egyeztettem fű alatt, amolyan „előre elkértem” a kisasszonyt, bár a telefonban azt állítottam neki, hogy még nem tettem meg, de mindig előtte járok egy lépéssel. Nem említettem a pár nappal ezelőtti incidensünket a főnökének, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe sodorni, de ha nem adta volna be a derekát, akkor előszeretettel mártottam volna be, hogy elérjem a célomat. A vacsorameghívás spontán jött, én magam sem készültem fel rá, hogy igent mond, így meglepődtem, hogy megtette. A sushi már napok óta a fejemben járt, így nem is késlekedtem sokat, hogy ezt a helyet vessem fel. Természetesen éles ellentétben áll az én megszokott világképemmel, de elég sokszor megfordultam már itt, ha éppen Caleb-bel, vagy Sawyer-rel kellett együtt ebédelnem. Valahogyan ez családi vonásnak tűnt, hogy szeretjük a halat, apa is rajongott érte, tehát szívből ajánlottam fel a helyet. Örültem is neki, hogy nem kell érte mennem, mert előtte még volt egy kis tárgyalásom, a legkisebb Hyde csemetével.

Caleb nem igazán örült nekem, pedig már napok óta hívogattam, de a srác a fülén ült. Nem volt hajlandó felvenni nekem a telefont, bezzeg, ha pénzre, vagy segítségre lett volna szüksége, akkor egyből felkeresett volna az irodában is.
- Mondjad tesó…mert ma este dolgoznom kell, és nem érek rá. – mennyire kinyílt a szája neki is, így egyből az új asszisztensemet juttatta az eszembe. – Ácsi, egyelőre én vagyok az idősebb, és ha azt mondom, hogy ráérsz, akkor az úgy is van, értetted? – meredtem rá ellenkezést nem tűrően, amikor megforgatta a szemeit.
– Mit akarsz Jude, de komolyan? Most nem kell pénz, és tényleg este versenyem lesz. – feltartottam a kezemet, hogy ne folytassa, mert nem vagyok kíváncsi rá, így a lényegre tértem. – Nem akarok autót venni, így kölcsönöznöd kellene nekem péntekre egy terepjárót, de nem itt, hanem San Franciscóban. Nincs pénzem most a bérlésre, mert egy nagyobb kiadás előtt állok. – már láttam, hogy nem fog tetszeni neki, ha én éltem vissza a kapcsolataival.
– Ez nem kis szívesség…telefonálhatok párat, de ennek is ára lesz…miért engem csesztetsz mindig? – förmedt rám, mire csak meglapogattam a vállát.
– Mert te vagy a legkisebb, és mert Sawyer nem tartozik nekem. – kacsintottam rá, aztán jeleztem, hogy péntek a határidő, és már indultam is a találka helyszínére.

A késés sajnos mindig benne volt a paliban, ahogyan most is. Már ott kellett volna lennem, de benyeltem egy pirosat az utca előtt. Akkora mákom volt, hogy a közelben találtam ebben a csúcsforgalomban egy értelmes helyet a Teslámnak. Az öltönyt nem óhajtottam felvenni, ezért a kigombolt ingemben szálltam ki, feltoltam a napszemüvegemet az orromra, és úgy tettem meg ezt a pár lépés távolságot az étteremig. A pillantásommal a fiatal terapeutát kutattam, akit aztán hamar észre is vettem. Nem vitte túlzásba az öltözködést.
- Jó napot Ms. Fraser….melegen. – tettem mellé, de láttam, hogy ez zavarba hozza. – Jó ötlet. – mutattam előre az utat, miközben a másik kezemet a zsebembe csúsztattam bele. Mi ez a sok papír nála? Nincs szalvétája? Az ajtóhoz még el sem értünk, amikor kivágódott, és egy ferde szemű jelent meg a nejével együtt. Az ütközést elkerültük, de a kisasszony belém jött. Én fogtam fel a csapódást, és nem lett volna baj, ha nem jutott volna eszembe a múltkori eset. – Semmi baj, Ms. Fraser…balesetek mindig vannak. – hátulról fogtam át illedelmesen, és tartottam is így, ameddig szükségét érezte, ha már nem akkor kinyitottam előtte az ajtót, és betessékeltem rajta. – Melyik asztalt szeretné? Én az ablak mellé ülnék, ha nincs ellenvetése. – böktem a sarok felé, de kellően a középpontban maradva.

Nicholas kellett volna, hogy az első gondolatom legyen, hiszen pont oda indulok, ahova ő is ment, amikor elköszöntem tőle a reptéren. Habár telefonhívásokat kezdeményeztem felé és a részéről is fogadtam hívásokat, már megtört a viszonyunk rég. Képtelenség lett volna fenntartani távkapcsolatként ezt az egészet kettőnk közt, és ha nehéz is volt kimondani ezt anno, megtettük. Mindketten, ám először én hoztam ezt fel egy Central Park-béli séta során. Muszáj voltam elengedni a kezét akkor, muszáj voltam lesütni a pillantásomat és alig megremegő hanggal közölni vele, hogy ezt így én nem akarom folytatni. Nem érte akkor felkészületlenül, ami talán még jobban fájt, mintha foggal-körömmel ragaszkodott volna hozzám. Aznap este már nem aludtunk együtt, és csak amiatt kísértem őt ki napokkal később a repülőjéhez, mert ígéretet tettem. Most mégsem bújtam a telefonomat, hogy minden létező platformon őt keressem, és talán féltem attól is, hogy mit tartogat az számomra, hogy kvázi egy légtérben leszünk. Akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy már lehet valakije, amiről nem akartam tudni. Megérdemelte volna, még ha azzal túlságosan is egyértelművé tette volna számomra azt, hogy túllépett rajtam.
Mindezek az érzések és gondolatok a háttérbe is szorultak jelen pillanatban, és sokkal fontosabbá vált az, hogy a vacsora során pontot tehessek a talán nem is létező i-re azzal, hogy elmondhassam az ügyvédnek azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodtam. Nem volt sok, de Hannah talán a legfontosabb pontja volt a listámnak. És.. talán személyesen is bocsánatot akartam kérni Mr. Cowentől azért, hogy megvadult pillanataimban kapott el pár nappal ezelőtt odakint, a lovak közt. Nem rajta akartam leverni a frusztrációimat, mégis rajta csattant az ostor, amit azóta megbántam. Minden egyes alkalommal, amikor a telefonomba pötyögött száma és neve felett elsiklott az ujjam, és anélkül, hogy bármiféle konkrétummal szolgáltam volna, mindannyiszor megfordult a fejemben, hogy felkeressem. Persze, az már átcsapott volna zaklatásba, és mint ügyvéd, biztos voltam abban, hogy kőkeményen a sarkamra lépett volna, ha megteszem.
Így csak reménykedhettem abban, hogy amikor meghallja a hangom, nem fogja rám csapni a telefont és küld el melegebb éghajlatra. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy vele fogok elutazni több napra a kiscsikót meglesni, arra pedig végképp nem számítottam, hogy azt megelőzendő is találkozni akart volna velem. Nos.. inkább az döbbentett le, hogy nem mondtam egyből nemet neki és az ötletére. A paksamétával a kezemben egy ideig még legyezgettem magam a forróságtól csöpögő utcán, de feladva a felesleges légmozgást inkább magamhoz szorítottam azt, türelmesen várva a társaságom. Be is mehettem volna akár, de nem beszéltük le, hogy hol találkozzunk, és.. jó, belátom, mazochista döntés volt kint maradni, és csak egy picit húztam össze a szemöldökeim, ahogy megláttam a férfit. Az ing is csak véletlenül maradt a széles vállain, mert fele részben a gombok sem tartották azt a helyén, és az ajkaimon kiszökő sóhaj nem is ennek a ténynek szólt. Nem bizony. A válaszára csak nyeltem egyet csendben maradva, mert ő nem kérdezett vissza, így feleslegesnek éreztem volna közölni bármit is a napommal kapcsolatban. Egy kósza biccentéssel fordultam inkább meg, de a terveim közt nem szerepeltek a turisták.
- Egészen elnéző velem ma.. - bukott ki belőlem szórakozottan a bocsánatkéréseim után a következő, mert azt is megbocsájtotta, hogy mi történt a múltkor, és azt, hogy most szinte felborult bennem. Kis - na jó, nagy - túlzással átesett rajtam. Az érintése elől elhúzódva léptem el tőle, mert zavart. Nem maga az érintés, hanem az, hogy úgy gondoltam, nagyon nem érdemeltem ki vagy meg azt. - Köszönöm - pillantottam fel a szemeibe, ahogy az ajtót nyitva hagyta nekem, és be is csusszantam rajta. Odabent a hűvös levegő végigsimította a bőröm, fellélegezve lestem körbe a berendezésen, és a cseresznyevirág motívumot látva egy mosoly szökött az ajkaim szegletébe. Kicsit megkésve reagáltam hát le emiatt Mr. Cowen szavait, hogy az üres asztal felé nézhessek el.
- Tökéletes. Szeretne az ablak mellé ülni, vagy inkább azzal szemben foglalna helyet? - suta beszélgetéskezdeményezés volt ez a részemről, hát mondom, hogy nem tudok flörtölni. Anyám a penge benne, minden férfit az ágyába csalhatott volna élete során, de neki csak apa létezett mindig is. A mai napig fülig szerelmesek voltak egymásba, amit elnézve mindig büszkeséggel töltött el annak ténye. Bárhogy is döntött Mr. Cowen, már el is indultam az asztal felé, futólag rámosolyogva a pincérre, aki bizonyára egy-két percen belül úgyis megközelít majd minket. Oda ültem le - nem várva meg az esetleges segítséget az ügyvéd részéről, amit Mr. Cowen szabadon hagyott széket, a mappát pedig egyelőre az ölembe fektettem, rá pedig a táskámat helyeztem, hogy az asztal felett nézzek újfent a férfire.
- Brian mindenben a segítségemre szeretne lenne San Francisco-ban.. szóval ha esetleg bármiben szüksége lenne a felettesemre, hívhatja őt nyugodtan majd a hétvége folyamán is, biztosan mindent meg fog tenni, hogy megoldjon és megadjon Önnek bármit - vezettem fel egészen óvatosan azt, hogy ha én nem is, de a velem szemben helyet foglaló férfi bátran hívhatja Mr. Howardot. Szívem szerint rákérdeztem volna arra, hogy miért velem akarta tölteni ezt az órát, ahelyett, hogy olyannal lehetett volna, akit kedvelt és szeretett. De mégsem tettem.. ma jó napom volt, és nem akartam elrontani semmivel sem.
- És.. szeretném jóvátenni a múltkori hibámat, Mr. Cowen.. - már nem a szemeit figyeltem, hanem a papírtasakba illesztett pálcikákat. - szörnyen viselkedtem Önnel - tettem hozzá még halkan. Tudom, hogy azt mondta, fátylat rá, de meg kellett tőle kérdeznem még egyszer. És talán most el is fogom neki hinni, ha személyesen sem látom rajta, hogy felidegesítem a jelenlétemmel is akár. Nem viseltem túl jól, ha valaki zaklatott volt a környezetemben.

Az öcsém állandóan ellenkezik, néha impulzívabb személyiség, mint én vagyok, de azért kevésbé veszélyes. Neki az érzései az irányadóak, én szeretek megmaradni a józanész mellett, de előfordul, hogy velem is elszalad a szekér. Sajnálom őt a barátnője halála óta, és sejtem, hogy ennek köszönhető a viselkedése is. Mikor fogja megbocsájtani magának? Azt hiszem, hogy soha, és a szerelem is nehezen fog rátalálni, de ahogyan a családi statisztikákat nézem, én sem vagyok túlságosan szerencsés alkat. A nemi életem kielégítő, nincs okom panaszra, de az érzelmekkel már hadilábon állok, és nem is szeretnék ennél jobbra számítani. Nem vágyom az elköteleződésre, nincs előttem követendő példa, szóval egyedül, ami számítana egy gyermek. Mallorie terhes…vajon ez hogyan fogja befolyásolni a kapcsolatunkat? Meg fogja mérgezni, el fogom engedni…? Még a jövő zenéje, nekem meg időpontra kell érkeznem, de már így is késésben vagyok.
A Tesla másodpercek alatt gyorsít fel, szeretek benne közlekedni, és a testvéreim szerint luxusban élek, én erre inkább befektetésként tekintek. A kocsikból, és a szerencsejátékból nem engedek, ahogyan a ló vásárlásból sem. Kell a csikó, és természetesen a vele járó nyeremények is, de mindent szépen sorjában. A kékjeim egy használható parkolóhelyet kutatnak az étteremmel párhuzamos utcában, és amekkora mákom van, már ki is szúrom a nekem tetszőt. Beparkolok, és leállítom a motort, miközben a zene is elhal a belső térben, én meg kiszállok, és a napszemüvegemet eligazítom az orromon. Az úriemberek előbb érkeznek, de szerencsére én nem vagyok az, sőt még fizetek is a hölgynek, hogy velem legyen, ezért az öt perc belefér, mint illedelmes késés. A sushi bár előtt ácsorog, nem nehéz észrevenni, mert totálisan elüt az átlagos öltözködéstől. A két véglet között helyezkedik el, én inkább mondanám le szernek, mintsem csinosnak, de az alakja így sem rossz, pedig nincs is rajta egyéb, csak egy rövidnadrág, na meg az a balerina. Sosem rajongtam különösebben a balettért, de meg kell hagyni, hogy az ágyban nem rosszak. A hajlékonyságuk csillagos ötös, én meg olyan férfi vagyok, aki megjegyzi, ha egy portéka jó. A táncosokat a magasan kvalifikált csoportba soroltam volna…a lovakkal foglalkozó nőket? Hümm…erre még nem volt élő tesztalanyom, de ami késik, az nem múlik.
A bemutatkozás nem nyúlik hosszúra, a kérdését nem tudom mire vélni, de velősen odavágok egy ’meleget’, evidens, hogy ez a legnagyobb problémám, a komfortérzetembe meg had ne menjünk bele az út kellős közepén. Indítványozom az ötletét, hogy bemenjünk, de még itt is olyan elesett. Az őzgidába is több erő szorult, mint ebbe a lányba, amikor majdnem elsodorják az ajtóval, és az én lélekjelenlétemen múlik, hogy épségben maradjon. A kezem automatikusan tekeredik rá a derekára, hogy megóvjam az ajtóval való találkozástól, és ezzel egy időben rántom is magamhoz. Parfümöt nem használ, de a samponja csiklandozza az orr-járatomat. Majdnem eltüsszentem magam, de szinte kicsusszan a karjaim közül, én meg nem erőszakoskodom, hogy ott tartsam. A bejáratot kinyitom előtte, és bekísérem, arra már nem is reagálok, hogy köszönetet mond. Állandóan ezt csinálja vajon? Kezdeményezésként felvetem az ablak melletti asztalt, mint eshetős ülőhelyet.
- Maradok az ablak mellett, akkor én. – nem teketóriázok, szépen leülök, nem húzom neki a széket, de nem is vagyunk olyan puccos étteremben, hogy ez a magatartás dukáljon mellé. A mellkasához szorított paksamétát figyelem, amikor leveszem a szemüveget, és felkönyökölve magam mellé helyezem.
- Öhm, nagyon kedves a főnökétől, de miért érdekelne engem Mr. Howard, ha maga ott lesz személyesen? Gondolja, hogy ketten nem tudjuk megoldani a vásárlást, vagy ahhoz is engedélyt kell kérnie, hogy miképpen viselkedjen a társaságomban? – támaszkodom meg a tenyeremen, és unottan szemlélődök körbe. Most nem az a sushi mester van, akit szokott lenni, de eddig még nem volt okom a panaszra. Az újabb bocsánatkérésére csak felszaladta szemöldököm, de jót mosolygok az eseményeken. – Igazán kedves, de mi lenne, ha elfelejtenénk? Nekem is rossz napom volt, nem éppen megfelelően csevegtünk. – közelebb húzom a pálcikákat, és intek a pincérnek. – Szereti a szakét? Csak egy kóstolót… - oda is ér az asztalunkhoz a srác, én meg kinyitom az étlapot. – Lesz két szaké, de csak kispohárral, nekem egy sushi hajó, mindenből egyet kérek, legyen 18 darabos…a hölgy pedig. – pillantok hosszan a velem szemben ülőre.

Attól függetlenül, hogy egészen simulékony természettel rendelkeztem, megesett olyan is, hogy képtelen voltam elengedni magam, a görcsösség pedig ráhúzódott a reakcióimra, a beszédstílusomra és olyanná változtatott, aki igazán nem is én voltam. Ha beleszámoljuk azt, hogy a velem szemben helyet foglaló férfi nem csak hogy jóképű volt, hanem magabiztos is, már-már túlzó mértékben, akkor egyértelmű lehetett az, hogy miért váltották ki belőlem a sutaságot. Mintha elefántként szabadultam volna be a porcelánboltba, úgy akartam egyensúlyozni saját magam és a körülményeskedő énem közt, ami nagyon nem volt ínyemre. Nem tudtam, miért nem voltam hajlandó elengedni magam. Mosolyogni, és hogy ez a nem jó értelemben vett állandó feszültség miért zizegett a gyomromban, a torkomban, ha csak rá néztem, vagy ha hallottam egyáltalán a hangját.
Megálltam azt, hogy az ujjaim a mappának a szélét járják be minduntalan, és a felsőmmel sem babráltam az ujjaimmal, ami egyértelműen a zavar jele lett volna, ezért inkább csak a hátamat toltam neki a támlának és ültem olyan szálfa egyenesen, hogyha anya látott volna, most biztosan kaptam volna egy kései tapsot tőle. Mennyiszer mondogatta kicsi koromban ezt! A lovaglás volt a gyógyír a tartásomra, arra, hogy megtanuljak mozogni, és az ő kecses légiességük valamennyire átivódott belém.. a megfelelő pillanatokban.
Az, hogy felajánlottam Brian segítségét a hétvége folyamán, egyáltalán nem volt eltervezett motívuma a vacsorának, és ahogy a replika elhangzott Mr. Cowen szájából, felsóhajtottam egészen halkan, amit az követett, hogy a rövidnadrágom gyári rojtosodásával kezdtem játszani, míg a szavakat megforgattam a gondolataimban, hogyan is reagálhatnék minderre.
- El tudom dönteni én magam is, hogy hogyan viselkedjek az adott szituációkban, Mr. Cowen, vagy akár Önnel szemben is - képtelen voltam nem a szemeibe bámulni. Vajon megérti, hogy mennyire sértőek a szavai? Érzi egyáltalán rajtam a hűvösséget? Hogy számomra kényelmetlen már megint ez az egész személyeskedés? - Nem tudom, hogyan tudnék segíteni Önnek a beruházásban.. - vallottam neki ismét be a hiányosságaimat. Igazság szerint az utazásban betöltött szerepemet még mindig homály fedte, és nem gondolnám, hogy San Fransisco-t mint jutalom utat kaptam volna. Azok után, ahogy elváltunk a legelső igazi beszélgetésünk alkalmával. Tudtam, hogy melyik csikóról volt szó, viszont annak tulajdonosi érdekeltsége nem izgatott, egyedül a lovak, az, hogy időben lesz-e leválasztva az anyjától. Hogy mennyire szívós kis állat már most, hogy a génjei mit vetítettek elő, ugyanakkor az apróbb kutatómunkámmal nem hozakodtam elő. Miért tettem volna? Vallottam volna be, hogy az állatok mindig is jobban érdekeltek a legtöbb embernél?
Megnyugtatott. Részben talán az, hogy tényleg feledhetővé tette volna a pár nappal ezelőtti félrecsúszott találkozást és úgy éreztem, hogy nem maradt benne tüske velem szemben. A biztonság kedvéért lopva és kevésbé lopva is Mr. Cowent figyeltem velem szemben, a feltett kérdésére pedig már akkor válaszoltam volna a szakéval kapcsolatban, amikor a pincér az asztalunkhoz lépett. Még sohasem ittam.. Megköszörültem a torkom a rendelést hallgatva, és habár volt étlap, tudtam, mit szeretnék, ezért nem is nyúltam érte. Amit mindig, amikor nem volt időm ide, az étterembe eljönni, csak házhoz szállítással rendeltem tőlük. Amint végzett Mr. Cowen, a pillantásom róla a pincérre vándorolt:
- Egy Tripla sashimi-t szeretnék kérni, valamint egy thai teát - mosolyogtam automatikusan a számomra ismeretlen fehér, ropogós ingű férfire, aki biccentett egyet, megjegyezve a rendelést.
- Az a tea tejjel kerül felszolgálásra... - akadt el egy pillanatra a pincér, mire bólintottam.
- Igen, azzal szeretném kérni, a tej a teában nem fog gondot okozni, köszönöm - megmozogtam a székben, az ölemben nyugvó tárgyakra csak óvatosan szorítottam rá, nehogy lecsússzanak azok a padlóra. A pincér egy újabb biccentést követően fordult egyet, hogy elsősorban az italokat az asztalhoz hozhassa, én pedig majd belefulladhatok a teámba vígan és önként. Újabb torokköszörülés után megint a velem szemben ülő ügyvédre pillantottam, teleszívva a tüdőmet is oxigéndús levegővel.
- Gyakorta dönt mások helyett? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel az arcvonásaimon, nyugodt hanghordozással. - Bevallom, szakét még sosem ittam, és fogalmam sincs, hogy vezethetek-e. Vagyis bizonyára, csak nem tudom, mennyire vezethetek utána, tudja.. az alkoholtartalma miatt. Még ha keveset is fogyasztunk, no nem mintha azon törném magam, hogy ittas állapotban kerüljek ki innen az utcára, mert az senkinek sem lenne hasznos, főleg ebben az időben.. - intettem az ablakon túli még mindig szikrázó napsütéses hőség felé. - Szóval inkább befogom, bocsánat - rebbent el a pillantásom a férfi arcáról, hogy egészen elmélyedjek a padlózat mintájában... mintha meg tudtam volna mondani, hogy mit is látok?! Mondjuk egy fekete lakkcipőt, mert a pincér mág meg is jelent a Jude által rendelt aprócska italokkal és a teámmal, amit koccanásmentesen pakolt le az asztal lapjára, ezért kénytelen voltam felnézni ismét. Nem csak a pincérre, az italokra, hanem a társaságomra is.
- Köszönjük - automatikus jött, leginkább a pincérnek. Jude-nak nem tudtam még, mit is köszönhetnék. Egyáltalán miért hívott el?

Caleb és Mallorie járt a fejemben addig a pillanatig, amíg meg nem érkeztem az étterem elé. A lezser öltözet, és a kislányos viselkedés kombinációja még elevenen élt az emlékezetemben a pár nappal ezelőtti látogatásomról. A száját akkor is kinyitotta Ms. Fraser, és talán meg is sértett vele, de amondó vagyok, hogy nem arról voltam híres, hogy heteken át hordozzam a haragomat, és amúgy is nagyobb cél lebegett a szemem előtt, mintsem a magatartását elemezgessem. A tekintetem alaposan siklik végig rajta, úgy áll velem szemben, mintha a golyót várná a fejébe. A mosolya sem őszinte, és messziről kiszagolom, hogyha valaki ellenszenvesnek talál. Nem állok messze a valóságtól, amiért lehet, hogy álmatlanul kellene, hogy forgolódjak az ágyamban éjszakánként, de annyi ellenséggel, mint amennyi nekem volt, már nem számított még egy. Ms. Fraser véleménye még csiszolható, láttam én már elengedve, és vidáman is…csak akkor nem közvetlenül közelről társalogtunk, akárcsak most. A kékjeim megállapodnak a mappán, úgy szorítja magához, akárcsak egy aranyat érő pénztárcát. Az ajánlata végre egy jó pont…minek is álldogálunk a negyven fokban, amikor bent is ehetnénk? A bejutással meggyűlik a bajunk, én ugyan nem szenvedek kárt semmiben, de a kisasszony majdnem orral megy neki az ajtónak, emiatt közbe kell avatkoznom. A feszélyezettsége ennek ütemében hatványozottan emelkedik meg, és még azt sem engedi meg nekem, hogy normálisan segítsek neki, mert menekül előlem. Megjegyzem a távolságtartását, nem fogom rákényszeríteni, ha a talpán tud maradni. A benti gyámoltalansága egy picit feldühít, így a lényegre vezetem, és szinte másodperceken belül foglaljuk el az egyik ablak melletti asztalt. A székkel való hadakozást meghagyom neki, én kényelmesen helyezkedem el vele szemben, és már fejben a rendelésen, meg az előttünk járó utazáson gondolkodom. A birtokomban lévő információkkal egyelőre nem akarok semmit sem kezdeni, majd ráérünk ott szembesíteni vele mindkét felet. A cél a csikónak a megszerzése, és ezért bármit hajlandó vagyok beáldozni, egy kis kedvességet is, ha azzal nem megy a falnak a fiatal terapeuta. A kezdeti sokkot feloldja, és megpróbál velem értelmesen beszélgetni, de újabb akadályba ütközünk a főnöke említésén. Már kezdem nagyon unni, hogy minden második mondatban megemlíti, és jóformán a málészájú pacsirtán kívül döntésképtelennek állítja be magát a nő, akit ennél egy picit többre becsültem.
- Nem úgy tűnik, Ms. Fraser. Kérhettem volna Mr. Howard segítségét is az ügyben, és készségesen adná a fél kezét is, ha magammal vinném San Franciscóba, de higgye el, hogy nem véletlenül magát választottam. Örülnék neki, ha különválasztaná a főnöke utasításait, és az én igényeimet, mert a kettő csak ott találkozik, hogy a leendő csikó a Kensingtonban lesz elhelyezve. A megvételét sem ütötte még nyélbe, úgyhogy, ha nem haragszik, akkor tojok rá, hogy Mr. Howard ráér-e a hétvégén vagy sem, mert mi ketten leszünk ott, és nem ő. – könnyedén dőlök hátra, és veszem a kezembe az étlapot. Igazából már kívülről fújom, de időt hagyok a hölgyeménynek is, hogy válasszon, azonban a szakéból nem engedek. Az intésemre már oda is jön a pincér, szóval leadom neki az első kört, hozzácsapva a saját rendelésemet, végül az asztal lapjának jobb oldalára rakom le a laminált papírt. A pincér hamar lép le, a kettesben töltendő idő, azonban nem csenddel végződik. A kékjeimet a terapeutára vezetem.
- Igen, elég gyakran döntök mások helyett. Az életem részét képezi, hogy ezt tegyem, mind a magánéletemben, és mind a munkámban. – felelek a feltett kérdésére, bár nem értem…nekem ez természetes. A fecsegése aranyos is lenne, miközben megtámasztom a kezemet, és rezzenéstelen arccal figyelem az arcvonásait. – Mindig ennyit beszél? A szakéból két centit kapunk, magas az alkoholtartalma, de ennyivel még bőven volán mögé ülhet, de ha nem kéri, akkor megiszom én. A teája bizonyosan finomabb lesz. – közlöm vele, és éppen ekkor érkeznek meg az italok is. Biccentek a férfi felé, és ha már eltűnik, akkor a saját poharamat emelem fel. – Na, dönthet. – egy fél mosollyal bökök rá az övére, és ha követi a példámat, akkor koccintok, ha nem, akkor egymás után húzom le a kettőt. – Miért éppen terapeuta lett Ms. Fraser? Jobban ért az állatokhoz, mint néhány trainer a lovardában..megvan a képessége, hogy a legjobban között legyen. A gyerekek vonzották? – kérdezek rá nyíltan.

Minden egyes percben, amit az érveivel, a gondolataival tölt ki, egyre inkább afelé sodort, hogy miért is volt jó döntés és választás az, hogy javarészt az állatokkal foglalkozzak. Mert hiába, hogy beteg gyerekekre szenteltem az óráimat, végső soron hozzájuk alkalmazkodva választottam ki az adott lovat, mert nem mind, nem mindegyik ugyanúgy reagálta le a különféle betegségeket, és szükséges volt ismernem a gyerekek jellemét is ahhoz, hogy a megfelelő ló legyen a társaságuk, aki nem csak hogy elviseli, de odaadó kedvességgel is szolgált az eltelő óráimon.
Nehezemre esett elhinni a szavai közt megbújó dicséretet, amikor a folytonos nyers mivolta nekem ütközve hirdette önnön gőgösségét. Senkihez sem tudtam volna hasonlítani, mert az életemben még nem fordult meg ilyen jellemmel bíró ember. Valószínűleg ennek az is lehetett az oka, hogy a kényszerű, a kínos helyzetek elől notóriusan menekültem, ha csak lehetőségem adódott rá, most pedig úgy ácsorogtam a sarokba szorítva, mintha egy ketrecbe zárt vadmacska lettem volna.. a kábítólövedéket kapott fajtából.
- Igyekezni fogok - már megint ez a szófordulat, és ha igaz is volt, nem akartam a két fölém magasodó hegyomlás között a szurdokba zuhanni. - .. de megértheti, hogy ameddig az Ön igényeinek meg kell feleljek, addig el kell számolnom magammal és a munkámmal kapcsolatban is a feletteseimnek. Ameddig másoknak dolgozom, mások keze alatt, nincs más lehetőségem.. hacsak nem akarok földönfutóvá válni, és mint mindenki, nekem is szükségem van a pénzre a megélhetésemhez. Nem Ön ellen teszem azt, amit.. hanem a két.. óhaj közt lavírozva - talán elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor nem vasakarattal mentem a férfi ellen, a kimondott hadakozásom valamennyire behódolóvá vált, ugyanakkor megtartva a saját véleményem és ideológiámat sikerült végre úgy kifejeznem magam, hogy talán az ellen ne szólaljon fel a férfi pellengérre állítva engem. Ha hittem volna a reinkarnációban, vagy bármilyen vallásban (lévén apám az anglikán egyház híve volt, anyám pedig római katolicizmusban szentül hitt), akkor valószínűleg Mr. Cowent a középkor egyik neves Hóhérjának tudtam volna elképzelni, aki soha, senkiért sem takarta volna el az arcát úgy, mint ahogy a filmadaptációkban látni manapság. Ironikus is lehetett volna, de a férfire vezetett pillantásom elárulta, hogy tényleg komolyan gondoltam ezt az elgondolást, és az általam nem is oly rég kimondott szavakat. Remélve, hogy elfogadja legalább ezt az álláspontot, tovább léptem volna szívem szerint.
A rendelés utáni csendes perceket az érdeklődéssel törtem meg, de a kapott válaszra egy apró bólintással válaszoltam. Ha mindent ennyire irányít és a keze között futnak össze a szálak, akkor vajon mikor tud spontán lenni úgy igazán? Mikor hagy arra is időt, hogy csak úgy élvezze és kiélvezze a csendes perceket? Vajon mikor volt utoljára boldog.. pillanata? A magam részéről megint belementem volna abba, hogy önmagam alatt vágjam a fát, és megjegyzem, sikerült is, mert a fricskával érkezett szavakra morcos pillantással néztem el a férfiről. Most már a teám sem elég jó neki? Nem csak.. én vagyok az, akit kritizálhat? A pincér habár mosolyt kapott a részemről, fakóbb volt, élettelenebb, mint amilyen szokott lenni, és mielőtt kérhettem volna tőle egy szamárpadot, ahova nagy boldogan átülhettem volna egyedül, már hűlt helye volt az asztalunknál. Helyette a szemben lévő férfi arcvonásait figyeltem, azt, hogy a kicsi pohár szinte eltűnt az ujjai érintése közt, hogy aztán felmarjam a még gazdátlan pohárkát, a koccintás után is csak azt néztem, ahogy az ajkaihoz emelte a párlatot, ahogy az ádámcsutkája a korty alatt ugrott egyet, és szívem szerint végignéztem volna az alkohol útját.. aminél a mellkasának látványába ütköztem a kigombolt ingen keresztül. Szóval inkább a szakét választva tüntettem el azt a nagy kortyot. Habár éreztem, ahogy a nyelőcsövemet végigégetve csúszott le, apám edzésben tartott fiatalabb koromban. A fia helyett is muszáj volt valakivel whisky-t kóstoltatnia, én pedig tökéletes alany voltam erre a feladatra. Épp, hogy csak leraktam az asztal lapjára a poharat, amikor a férfi hangja ismét a fülembe kúszott. Már megint dicsér!? Hogy lehetséges ez? Mérges voltam rá! Döntse már el végre, hogy hogyan beszél velem, a fenébe is! Ha szidni akar, akkor ne legyen kedves. Futólag pillantottam Mr. Cowen kék szemeibe, aztán letettem arról az elvetemült ötletemről, hogy majd egyeztessek vele, mikor is érek rá.. ha minden beteg gyerkőcöt meg akarok tartani.
- Mindkét szülőm a lovak szerelmese, így igazából választásom sem volt. Talán még az orvosi pályát támogatták volna a szüleim, de azt hiszem, nekem pont elég volt, hogy a tenyerem alatt érezhettem a lovak sűrű szőrét, a kedvességüket, az izmos testüket.. - elmosolyodtam szerényen, és habár nem foglalkoztatott most a mappa tartalma, ujjaim szórakozottan járták be annak körvonalát az asztal alatt, addig is gondolkodhattam, vajon mennyire is akartam bevonni őt az életembe, a döntéseimbe, az okokba. - Az öcsém nyolc évvel fiatalabb nálam. Már egészen aprócska korában kiderült, hogy nem fejlődik ugyanúgy a szervezete, mint a vele egykorúaké. Gyengébb volt, nehezebben mozgott, az egyensúlya is hagyott kívánnivalót maga után. Orvosról orvosra jártunk vele, és a harmadik szakvélemény után már elfogadtuk... vagy inkább beletörődtünk abba, hogy a mindenki másnak természetes és normális életkörülmények neki nem adatottak meg, egyáltalán nem önellátó. Ma már kerekesszékben korzózik otthon, akadálymentesítettük neki az egész házat, hogy minden létező helyiségbe képes legyen bemenni, és már majdnem húsz éve szinte velünk él a gondozója, akit a második anyukámként mutatom be, bárhova is megyek, bárkivel is találkozzak - évekkel ezelőtt minden alkalommal felzaklatott ez a téma. Képtelen voltam beszélni az öcsémről úgy, hogy ne törjek ki könnyek közt. Ma már megbékéltem vele teljes mértékben, az életem miatta és általa alakult úgy, ahogy. Calum miatt is vagyok az, aki. Ha a vallomásom közben nem is mindig Mr. Cowent néztem, a pillantásom újra és újra visszatalált az arcvonásaira, a tartására. - Miért üljek egy irodában, ha közben segíthetek másoknak is? Hihetetlen érzés látni, amikor egy-egy antiszociális gyerek valakit közel enged magához. Ha az egy ló, akit az én döntésem miatt raktunk mellé, büszkeséggel tölt el.. hogy sikerült, hogy elindultunk egy olyan úton, ahol megjelenik a bizalom egy másik élőlénnyel szemben - már nem a férfit figyeltem. Szerettem a hivatásom, azt, amit elérhettem vele. Gyanítom, ha másik munka után kellene néznem, olyan érzés lenne, mintha kitépnék a fél karomat is. Félember lennék enélkül.
- Ön sem tudná elképzelni az életét a jogi hivatás nélkül.. jól gondolom, ugye? - tettem fel a kérdésemet őszinte érdeklődéssel, ismét a férfi mimikáját figyelve. Tiszteltem mindig is mások tudását, és a jog olyan terület volt, ahol az intelligencia, a tudás, a memória kéz a kézben jártak.

Igazán kíváncsivá tett ez a kettősség, mely Ms. Fraser-t jellemezte. A lovardában gondolkodás nélkül vágott vissza, nem éppen a legjobb hangulatomban talált meg, de mégis valahol szórakoztatott, és kicsit kizökkentett a hétköznapi mókuskerékből, már azzal is, hogy nem próbálta a seggemet nyalni, ahogyan a kedves főnöke tette. Szerettem, ha valaki okos, és van véleménye, nem tartja magában, bár itt kezdtem érezni, hogy a kisasszony megtört, és a pénz beszél, a kutya meg ugat. Az állásával fenyegettem meg burkoltan, de eszem ágában se volt megtenni a panaszemelést, nem óhajtottam egy baki miatt kirúgatni, amikor az egyik legjobb alkalmazott volt a Kensingtonban. A lovaim szeretik, a gyerekek odavannak érte, hát mi értelme lett volna, hogy keresztülhúzzam a sorsát, és megalázzam? Nem felejthetem el azt sem, hogy konkrétan felállt tőle a farkam. Nem sokszor fordul elő, hogy egy vitás helyzetből izgalmi állapotba kerüljek, de ez a nőszemély kihozta, ezért is mozgatta annyira a fantáziámat. Miért akar mindenáron bocsánatot kérni, és a kedvemben járni, ha jobban szeretem az ellenségeskedést, a viaskodást? Nem szólalok meg, csak hümmögök Mr. Howard nagylelkűségén. A pasi a golyóit is eladná nekem, ha azt mondanám, hogy erre van szükségem. Momentán beérem vele, hogy elengedte Corát, és nem kell könyörögnöm érte, hogy velem tartson a csikóért a hétvégén. A véleménye kinyilvánítása közben egy percre sem emelem el róla a kékjeimet, és ha végzett, csak akkor szólok közbe.
- Megértem, hogy eleget kell tennie a munkájának is, ezért kérdeztem rá, hogy sikerül-e áttennie a pénteki óráit…a többi már részletkérdés, és azt hiszem, hogy Mr. Howardra akkor sem lesz szükség a hétvégén, ha maga ott lesz személyesen. Tolmácsolhatja a főnöke ajánlatát, de hidegen hagy…vegye úgy, hogy ez a szerződés kettőnk között fog végbemenni. A pénzösszeg meg a maga tenyerében fog landolni, mert nem más fog érte megdolgozni. Az első találkozás alkalmával is ellentét állt fel közöttünk…az önzőség miatt, ami számomra kifizetődőbb, mint a csapatmunka. Érje be annyival a Kensington, hogy bérelek még helyet, és az egyik legjobb emberüket kértem el, hogy a kísérőm legyen…higgye el ez így helyes. – a pincér meg is érkezik a kért italokkal. Az egyik kedvencem a szaké, így is sokat járok ide, a testvéreim szerint engem örökbe fogadtak, mert annyi halat eszek, mint egy eszkimó. Ez nem feltétlenül igaz, de az amerikai kaja gusztustalan, kinek van kedve még legalább heti két alkalmat beiktatni az edzőteremben, ha arra sincs rendesen időm, hogy normálisan egyek. Nem őrült vagyok, hanem egy átlagos férfi, átlagos igényekkel. A lehetőséget meghagyom neki, ha nem issza meg, akkor én fogom, de úgy tűnik, hogy nem kell csalódnom benne, mert a szájához emeli, és megissza. A tekintetem az ajkain időzik, az apró mozdulatokon, ahogyan lenyalja az odaragadt cseppeket. Vajon tudat alatt csinálja ezeket, vagy direkt akar rám hatást gyakorolni? Még nem jöttem rá, hogy a nők melyik táborát erősíti, de terveim szerint a hétvégén ez is ki fog derülni. Csendben fogyasztjuk el a jussunkat, aztán én töröm meg a csendet, és a legevidensebb kérdéssel nyitok. Miért nem foglalkozik kizárólagosan csak lovakkal, ha ekkora tehetsége van hozzá?
- Nem nehéz, ha beleszületett a munkába a szülei révén, és mégis mehetett volna másra is…mármint amire céloztam. – mosolyodom el az orrom alatt, és csak futólag nézek rá, aztán a pohár szélén játszadozom tovább az ujjammal, és arra vezetem a kék lélektükreimet. Az okok feltárása közben azonban nem számítok egy beteg testvér létezésére. Megdöbbenek? Totálisan meglep vele, sok mindent megmagyaráz a terápia, és a lovak együttes munkája, és így talán én is elhamarkodottan ítélkeztem felette.
- Mondanám, hogy sajnálom az öccsét…de az annyira klisés lenne. Szerencsés, hogy ilyen testvére van, és szülei, hogy normálisként tekintenek rá, és megadatott neki a lehetőség egy életre. Tudom, hogy nem könnyű….biztosan kihívás minden egyes nap, de azt hiszem, hogy a gyerekek lelkénél aligha van tisztább dolog a világon. - mondom a legkomolyabban neki.
- Nem kell irodában ülnie…sőt. – nevetek fel halkan, hogy más ne hallja, de mégis ott van benne az együttérzés. – A gyerekek mellett a helye…na meg a csikóm mellett, de ez más tészta. A terápiák csak gyerekeknek szólnak, vagy más betegségek miatt is felkeresik a lovardát? – nézek rá, belemélyedve a szemébe. – A jog szerelmese vagyok, ez tény, de elég sok más dolog is érdekel…például el tudom képzelni magam kaszinóvezetőnek, vagy hóhérnak… - viccelődöm vele, ez az első eset, de ideje, hogy picit visszavegyek a nyers modoromból, és oldódjak én is a társaságában. – A nagyapám lett jogász, az egész családban rajta kívül másnak nem is volt diplomája…még az öcsém szerzett… - itt el is hallgatok, mert kihozzák a rendelésünket, és helyet kell csinálni az asztalon. – Köszönjük….akkor jó étvágyat. – a hajóm orráról veszek el egy avokádós sushit, és kapom be egybe.

Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy ismételten pozitív véleménnyel volt rólam. Kezdtem elveszíteni a fonalat, mert számolnom kellett volna azt, hogy hányszor dicsért. Csak hogy eltegyem azt emlékbe, ha majd öreg néni koromban visszagondolok a már nem is annyira fiatal éveimre, a Kensingtonban eltöltött éveimre. Nem terveztem innen a váltást, de az életben történő változásokra nem lehetett felkészülni sosem. Hálás voltam Mr. Cowennek azért, hogy nem vágott a szavamba, megvárta, ameddig elcsendesedek, és ha éppen nem a kritizálással volt elfoglalva, akkor meg kellett állapítanom magamban, hogy a hangja egészen kellemesen hatott rám, csak úgy elreppentek a percek a hosszas monológjával, ami közben még mindig engem vett fókuszba. A hosszas pillantások, az engem érő folyamatos nézés olykor zavarba hozott, és most örültem, hogy egy egész asztal köztünk feszült, ahol nem szoríthatott be a sarokba, ahol nem érhetett hozzám, ahol nem hozhatta rám a frászt a közelségével. Így, vita nélkül úgy éreztem, valóban engedhetek azon a gyeplőn, amivel engem tartott sakkban.
- Úgy érzem, hogy felesleges lenne újra ellenkeznem a fizetést illetően. Eldöntötte.. - nem kérdeztem, hanem csendesen kijelentettem. Habár pénzösszegekről nem esett még szó, és én biztosan nem is fogom felhozni mindezt, még tulajdonképpen a szerződésemben is vele csak át fogok futni ezeken a részeken, mert számomra nem jelentett túl sokat a pénz értéke. Habár mondtam, amit mondtam, a megélhetéshez szükségünk volt rá, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sosem kellett nélkülöznöm, sem otthon, és itt, New Yorkban pedig igyekeztem nem mindent megadni magamnak, nem szórni a pénzt, nem egyedül bérelni egy garzont, ami pénznyelőként működött volna. - Köszönöm.. hogy kitart a döntései mellett - már ami a közös utazásunkat érintette. Vagy azt, hogy a lóval engem akart megbízni, bárhogy is szegültem ellene korábban. Ezekkel az a nem is apró momentumokkal sokkal megbízhatóbb embernek tűnt, mint a legtöbb, környezetemben élő ismerősöm. Természetesen tudtam, hogy ennek oroszlánrésze a munkájából tevődik össze, mert ott nem szabadott hibázni. Szinte semmiben sem. Felelősségteljes hivatás volt, amit választott, és amit művelt, amiért és amire méltán lehetett büszke.
Ahogy én is az voltam a munkámra. Arra, amit elértem vele, mert a gyerekek boldog nevetése rám is átragadt. Békés, nyugodt pillanatokat éltem meg velük, amiket tovább vihettem a boxokba a lovakhoz, amikor fürdettem őket, amikor felnyergeltem őket, vagy amikor a Dokinak segítettem az állatok állapotfelmérésénél. Talán azzal, hogy beszéltem, azzal, hogy feltártam az életem, a döntéseim egy részét neki, meg is könnyebbültem. Nem kerülte el a pillantásom az, hogy végre mást is képes volt figyelni rajtam kívül. Hogy az ujjai a pohár kanyarulatát követték. Calum említése sarkalatos pont is lehetett volna, ha még mindig felzaklatna a téma. Hozzászoktam. Megszoktam, a mindennapok része volt, hogy amikor apáékat hívtam, kihangosították a telefont neki, hogy az ő hangját is hallhassam. Szerettem az öcsém nevetését, a kérdéseit, és skype-on keresztül pedig gyakorta bohóckodott nekem a szobájából.
- Valóban nem kell sajnálni. Így alakult, ezzel kell élnünk és a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből, és minden másból is - mosolyodtam el röviden, nyugodtan a téma komolysága ellenére is. Érdekes volt a férfi ezen oldalát is látni; azt, aki a gyerekek érdekeit helyezi első sorba, akinek fontos lehet mások lelkivilága is. A férfi teljesen másik arcát mutatta, egy szociálisabb, együttérzőbb pillanatba engedett betekintést, amivel talán a szimpátiámat is kiérdemelte, főleg, amikor a nevetésével leolvadt róla minden nyers megmozdulása. Ebben a másodpercben, noha nem feledtem el a korábbi fenyegető énjét sem. A kérdése nem ért felkészületlenül, kurta bólintással reagáltam, de előbb még muszáj voltam megkérdezni.. hogy mit tudna magának elképzelni, ha nem azt tenné, amit. Jó, nem ezt kérdeztem, de a válaszával enyhén szólva is a döbbenetet váltotta ki belőlem. A hirtelen meglepettség egy apró, elhaló nevetésben tört fel belőlem a hóhérságot említve. Hát én is ezt mondtam! Gondoltam.. még szerencse, hogy nem léteztek már ezek a múltbéli foglalkozások!
Az öccse említésére elmosolyodom. Ismét. Szóval nem egyke. Vajon a testvére is ugyanilyen viselkedést öltött magára, mint Mr. Cowen? A pincérrel az ételek is megérkeztek, segítettem is neki gyorsan, elhúzva az innivalómat az útból, hogy biztosan elférjen a kőlapra pakolt tizenkét sushi. Mielőtt a pálcának a végét megtörve szétszedtem volna azokat, a szójaszószt csorgattam bele lassú folyamban a kapott apró tálkába, aztán pedig az első falat előtt belekortyoltam a teába.
- Jó étvágyat.. - futólag rámosolyogtam az ügyvédre, hogy a tonhalas kis tekert gombócot a szószba ültessek pár másodpercre. - Macy foglalkozik a nem gyerek.. ügyfeleinkkel. Éveken keresztül egy szociális otthon nővéreként dolgozott, de amikor az apja elhunyt a műszakjában, képtelen volt feldolgozni a veszteséget és azt hiszem, hogy a lovakat a saját terápiájaként is felhasználja. Váltásra volt szüksége. Eleinte félt tőlük, már a lovaktól, mert nem ismerte a gondolkodásukat, nem mert felülni még a legkisebb munkára bírható lovunkra sem.. - itt befejeztem a beszédet, mert a rizsszemek megbarnultak kissé, így eltüntettem a tonhalasat némi gyömbérrel és wasabival a számban, hogy aztán a falat lenyelése után beszélhessek, ha nem beszélt Jude. - De szépen fejlődik, és már Vihart is kiviheti sétálni egyedül. Rengeteg időbe telt, mire rávettük őt az orvosunkkal, hogy nem fogja egyetlen ló sem leharapni a fejét, hogy nem fogják őt megrúgni, és ha nyerítenek, azzal nem Lucifert idézik meg - nevettem el magam, miközben az újabb falatot pakoltam bele a szójába.
- Miért vonzza Önt a kaszinó világa? - érdeklődtem tőle, hagyva a falatot kicsit ázni a szószban, hogy a teát kóstoljam meg megint. Nem csalódtam, még mindig isteni íze volt. Még egy olyan dolog, amit soha nem próbáltam. A szerencsejáték nem az én világom volt, és ha már itt tartottunk, akkor szexshopban is csak egyszer fordultam meg. Be és ki. Két percnyi ott töltött idő után. - Miből diplomázott az öccse, Mr. Cowen? - nem volt nehéz elképzelnem azt, hogy az említett öccse teljesen más terepet járt be az iskola világában. Jude-hoz egyértelműen illett ez a pálya. Hogy még valakit elviselt volna a családjában ezen a vonalon? Nem tudhattam, de azt el tudtam képzelni, hogy versenyre kelne vele, ha mégis. Az egészséges szellem miatt. A második falatom következett, talán azzal a gondolattal, hogy nem tartottam annyira már a hétvégi utazástól, szimplán erre a vacsorára alapozva. Hogy jogos lesz-e ez vagy sem, a jövő zenéje.

Alapjaiban egy öntörvényű férfiember vagyok, aki a saját értékrendje alapján él, és dönti el magában, hogy ki érdemel ki egy második esélyt, és ki az, akire egyáltalán nem szabad pazarolnom az időmet. Ezernyi összetevője van ennek, nem mondom, hogy elvből fel tudom mérni, hogy ki milyen személyiséggel van felruházva, de az eltelt években szert tettem némi tapasztalatra, és láttam a szegény, a rossz, a jó, és a gazdag oldalt is. Óriási szakadék húzódott mindkét részen, nem lehetett senkit sem besorolni egyetlen kasztba sem, mert általában az emberek az egyszerűség mellett a bonyolultságra is hajlottak. A sokak által használt álcát nem minden helyzetben szűrtem ki jól, és olyannal is üzletet kötöttem, akivel soha nem kellett volna. Égettem meg magam számtalan alkalommal, az is előfordult, hogy az életemet tettem kockára, de kockázat nélkül nincs elismerés. A jó üzlet kellő vakmerőséggel jár együtt, ahogyan az élet sem adja mindig a megfelelő alapokat ahhoz, hogy a jó útra terelődjünk. Kissé szofisztikás lettem, ezt köszönhettem részben az öcsémnek is, na nem Calebnek, mert ő minden volt, csak ravasz, és mély gondolkodású nem. Sawyer-ről köztudott, hogy rajong a művészetekért, nem csodálom, sőt inkább arra hajaznék, hogy örökbe lett fogadva, de aztán adódnak helyzetek, mikor vérbeli Hyde fiú, akárcsak én. Sok emberbe vetettem hitet, de az öcsém jelentette mindközül a legtöbbet. Rábíztam volna az életemet is, ha azon múlik, mert hasonlóan vélekedett az életről, mint én, és sosem támadott hátba. Olyan kevés az igazi értékű ember, hogy meg kell becsülni, főleg ha ugyanolyan vérvonalból van, mint mi. A család fontos nekem, emiatt is idegen terep ez, ha szóba kerül egy félig idegen személy társaságában. Ms. Fraser okos nő, egy percig sem kételkedtem benne, hogy megállná a helyét a Föld bármelyik részén, mármint sugárzott belőle egyfajta magabiztosság, ha órát adott, vagy éppen a lovak közelében tevékenykedett. Ennek a tulajdonságának most halvány erejét sem láttam, zavarban volt a jelenlétemben, és nem tudtam hová tenni mindezt. Megesett, hogy féltek tőlem, és neki még oka is lett volna rá, de ennyire még senkire sem hoztam a frászt ok nélkül. A lovardában történteket úgy könyveltem, mint egy rossz napot. Akkor tudtam meg, hogy az ügyvédi iroda tulajdonosának az unokáját is istápolnom kell, nem utolsó sorban apuka leszek. Még emésztem a híreket, senkinek nem beszéltem róla, hogy felcsináltam Mallorie-t, mert még én magam sem tudtam, hogy ennek mi lesz a vége. Szerettem volna most az egyszer nem magamra terelni a szót, emiatt is érdeklődtem akkora etalonnal arról, hogy miért választotta ezt a hivatást a velem szemben ülő.
A háttér okok kifejtése meglep, sosem gondoltam volna, hogy van egy beteg testvére. Az öccse említésére bennem is megindul valami, együtt tudok érezni a nővel, mert az apám is beteg, nem ilyen módon, de nem egészséges mentálisan, és lassan minket is elfelejt, akikért annyi mindent tett. Némaságba burkolózom, és csak a végén fejtem ki a véleményemet. A sajnálattal nem érünk el semmit, szerintem mindent megtettek azért Ms. Fraser szülei is, hogy a legkisebb gyermek ne szenvedjen, hanem úgy élje meg a hétköznapokat, mint egy normális ember.
- A testvére boldog az elmondottak alapján, bár lehet tévedek, de nem úgy tűnik, hogy nélkülözne, vagy panaszkodna. Érdekes megállapítás, de akinek hiányzik valamije, vagy beteg, és a leghétköznapibb problémák is gondot okoznak, azok a legtisztább emberek…örülnek az apróságoknak, képesek mosolyogni, és elveszni a világ feltérképezhetetlen csodáiban. A gyerekek hasonlítanak a legjobban rájuk, nekik még minden új, más szemmel néznek a körülüttök lévő környezetre, de ezt gondolom minden egyes nap tapasztalja. – a pohár szélén időznek az ujjaim, saját magam is elveszek a mélyebb tartalmában annak, amit mondtam. Talán emiatt szeretném megtartani a babát…mert megadhatom neki azt, ami nekem nem volt meg, és olyan támasza lehetek egy életen át, amit megérdemel. Lehajtom a fejemet, és veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám a beszélgetést. A szakmám közötti ugrálás…igazából örülök, hogy ügyvéd lettem, de akadna más is, amivel szívesen foglalkoznék. A viccen mindketten felnevetünk, miközben a rendelésünk is asztalhoz jön a pincér személyében, én meg hátradőlve csinálok helyet, és tolom odébb a napszemüvegemet, és a tárcámat is. Bekapom az első falatot, és az asztal lapjára könyökölök fel. – Önnek is. – viszonzom a gesztusát. – Macy-t ismerem, párszor szóba elegyedtem már vele, igazán figyelemreméltó. – jegyzem meg halkabban, majd megvárom, hogy bekapja a sajátját, én meg a szójaszószt kiöntöm a kis tálamba, és a kezembe fogva a két pálcikát immár egy rákos egyeddel küzdöm meg. – Hmm…mert szeretek játszani. Az izgalmak…jó részben logikai magyarázata is van. A matematikai tudásom sem elhanyagolható, mert tőzsdézem, és így van némi rálátásom a kártyajátékokra is. Mondjuk úgy, hogy általában tudom, hogy mekkora esélyem van a nyerésre, de a szerencse forgandó, megesik, hogy veszítek. – egy fél pillanatra nézek csak rá, nem szeretnék ennél részletesebben beszámolni a szenvedélybetegségemről, mert nem tartozik rá, amúgy sem értené meg, nem olyan nő, aki szeret veszélyesen élni. – Hmm… - az öcsém foglalkozása már személyes, de én voltam a ludas, hogy szóba hoztam őt. – Művészettörténetből, és most rajzot, és természetesen az előbb említett tantárgyat tanítja az egyik gimnáziumban. – az evésre fordítom a figyelmemet, és egy kis szakét iszok még, aztán kérek egy vizet, és a negyedik sushi-nak veselkedem neki. – Nagyon határozottan rendelt az étlapról..nem tévedek, hogy ez nem az első látogatása ezen a helyen? – teszem fel a kérdést, és hosszan mélyedek bele a kéklő szempárba.

Hány embernek igazi a mosolya a mindennapokban? Ha ránézünk a tömegben egy-egy férfi vagy nő arckifejezésére, mennyi őszinteség rejlik azokban a pici rándulásukban, ha esetleg szép napot kívánunk nekik? Hány ember érzi és tudja, hogy a másik valóban és mélyen szeretné? Feltételek nélkül csak azért, aki ő maga. Csak azért, mert létezik a másik? Calumért a tűzbe mentem volna, és ha tehetném, akkor magamra vállalnám a betegségét, csak hogy lássam őt ismét úgy mozogni, mint az őt körülvevő emberek, egészségesen, minden nehézség nélkül. Huszonnégy éves férfi volt, akit még a rosszabb vérvizsgálat eredmények sem törtek meg, ellenben velem, aki amikor megtudtam a  legutóbbi diagnózist, muszáj voltam kizárni mindenki mást az irodám ajtaján túl, és ha kopogtak sem válaszoltam, egyedül a teától átmelegedett csészémre pakoltam a kezeimet, miközben az ablakon túli életet figyeltem anélkül, hogy közel engedtem volna magamhoz azt a látványt, a sürgés-forgást, ami a délutáni forgalomnak volt köszönhető.
Mr. Cowen minden szavát hallottam és megértettem az asztal felett figyelve a mozdulatait, és valahogy ez a nagyon is komoly és elgondolkodó énje közelebb állt hozzám, mint a napokkal ezelőtti ingerlékenysége, amivel képes volt felzaklatni pillanatok alatt.
- Mindenkire hatnak a környezetében bekövetkező változások, és ez a hatás pedig a világlátásukban is meglátszik. Az évek során rakódnak le ránk ezek a romlandóságot jelző gondolatok, tettek. A pszichológiai vizsgálatoknak remek táptalaja ez a folyamat, de a szociológia tudománya is éppúgy ezzel foglalkozik, többé kevésbé - akadtam el, és mielőtt mélyebben érintettem volna a tanulmányaimat, az érdeklődési körömet, elmosolyodtam visszafogottan, habár a gyermeki és a beteg emberek lelkivilágát meghatározó szavak Mr. Cowen részéről nem a vicc kategóriájába voltak sorolhatóak. - Mindig is értékelendő tulajdonság volt az őszinteség és a tisztaság és szerencsére még nem halt ki az emberekből teljesen, legyen szó apróságról, vagy beteg felnőttről - nem amiatt nem meséltem neki részletesebben a személyes tapasztalataimról, mert ne lettek volna. De annyira még nem ismertem - egyáltalán nem -, hogy beavassam a férfit azokba a nehézségekbe, amivel meg kellett küzdenünk, amikor kiderült az öcsém betegsége. Hónapokon keresztül rémálmokba burkolózva nyomott el az álom, azt álmodva, hogy arra kelek fel éjjel, hogy Calum már nem lélegzik. Hogy amikor nekem kellett vigyáznom rá, összeesik a tüdeje, összecsuklik a törékeny alakja. Anya tudott ezekről a félelmekről, mert képtelen voltam magamban tartani, akkor megfordult a szüleim fejében, hogy esetleg pszichológushoz kellene vinniük, de az öcsém gondozója volt a megoldás kulcsa. Nem csak Calummal foglalkozott, hanem engem is a szárnyai alá vett, amiért nem lehetek eléggé hálás neki.
Furcsa volt erről beszélgetni a férfival, ennyire nyíltan belelátni a gondolatainak ezen részébe, de nem kérdeztem rá, hogy miért így gondolkodik. Nem azért, mert tartottam volna a választól, hanem mert nem úgy tűnt, mint aki bízna bennem, amit a telefonhívásunk közepén nem volt rest odaszúrni nekem, amit soha nem fogok neki felróni, vagy megemlíteni. Igen, rosszul estek bizonyos dolgok, de nem hurcoltam magammal az engem ért sértéseket sokáig, mert képtelen voltam megmérgezett gondolatokkal nyugodtan felébredni, úgy csak magamat emésztettem volna. Ha bárki is megbántott, pár órán belül már meg is bocsájtottam nekik az ellenem kitervelt rosszakarást. Elmosolyodtam, röviden, kisimult vonásokkal, amikor az étellel kapcsolatban másodjára is kifejezte a jókívánságait, és mielőtt elfelejtettem volna felelni a kérdésére, büszkeséggel teltek meg a szavaim a nem is olyan régen hozzánk került kollégáról. Relatív, mert legalább két éve már mindenki napját bearanyozta Macy, és ahogy Mr. Cowen is elismerően beszélt a nőről, nem győztem bólogatni. Bár nem volt meglepő, Brianen kívül mindenki egészen.. simulékony és jó természettel volt megáldva nálunk, ahol elsősorban a mások igényeit kielégítő lehetőségekben gondolkodtunk, hogy minél gyorsabban segíthessük mások munkáját. Ha már a hóhérságra hajazó vágyait nem élhette ki, muszáj voltam kitérni a kaszinó világára. Mert érdekelt. Nem maga az esetleges pénzveszteség, vagy az állandó izgalom, hanem.. nem is tudom.. talán a férfi világa maga, mert nem csak ránézésre, hanem a hallott dolgokból kiindulva teljesen másik világban éltünk mi ketten.
- De nem tud mindent kiszámítani még így sem, túl sok a változó, a lehetőség. Az Esőember az egyik kedvenc filmem, ott Dustin Hoffmann hatalmasat alakított, akkor aput nyaggattam, hogy tanítson meg pókerezni.. a mai napig nem tudok - nevettem el magam, csak egy kicsit megúsztatva a szószban a gombócot, két centiket tolva rajta ide és oda. - Javítson ki, ha tévedek, de én úgy látom, hogy a remény és a lehetőség arra, hogy nyerjünk.. leginkább ez mozgatja meg a legtöbb embert, és ha jól csinálja, akkor nyer.. Lovakra is szokott fogadni a derbyken? - egy kissé talán felélénkültem. Ritkán volt alkalmam ilyen eseményekre kijutni, mert nem érdekelt az emberi része a versenyeknek. Számomra az volt a legfontosabb, hogy a lovak egészségesek maradjanak a hajtás után is, hiába, hogy a statisztikai adatokra teljes mértékben alapozhattak itt. Kihasználtam azt, hogy kérdezhettem, és miközben ő beszélt, én csendesen étkeztem, miközben hol őt figyeltem, hol pedig azt, hogy a pálcával a megfelelő helyen csippentsem össze az ételt anélkül, hogy szétesett volna, ha esetleg nem tekerték volna szorosra a kicsi csomagokat.
- Mennyi múzeumban járt anélkül, hogy amúgy akarta is volna látni a tárlatokat? - engedtem meg magamnak némi csipkelődő élt a hangomban mosolyogva nézve a férfit, ám a művészetek pártolása tőlem sem állt messze. Képes voltam órákkal meghosszabbítani a bent tervezett időt, mert mindent elolvastam, mindent percekig csak bámultam és gyönyörködtem olyan alkotásokban, amire én képtelen voltam, mert nem tanultam. Mert nem volt hozzá érzékem. A látogatott zongoraesteken pedig még képes voltam magam elsírni is diszkréten, meghűlésnek álcázva a zsepihasználat miértjét. Az első sushi tonhalas volt. A második, amit a számba vettem, lazacos. Amit harmadikként felcsippentettem, és mielőtt belepakoltam volna a szójába érkezett egy újabb kérdés, a tálka felett egyensúlyozva néztem a férfi szemeibe ismét egy mosoly kíséretében.
- Szeretem a keleti konyha ízeit. A halat, a rizstésztát, üvegtésztát, és mióta itt magamra főzök - értettem ez alatt New Yorkot, lassan beleengedve a szószba a kis rizstekercset. - ..egy kicsit talán más ízvilágot is szeretek. Az otthoni ételeket zsírosabbnak érzem, nehezebbnek, de ne értsen félre, egy Angus marha burgert is képes vagyok eltüntetni ropogós szalonnacsíkokkal.. - köszörültem meg a torkomat, bekapva az eddig ázott falatot, és ha lenyeltem, csak akkor folytattam. Nem mintha litániát kezdenék neki szalagra mondani, de szerettem befejezni a gondolatmeneteimet. - Szerintem itt készítik a legjobb sushit Brooklynban. Ha személyesen nem is jutok el ide heti szinten, akkor lusta módra rendelni szoktam házhoz szállítással. És.. relatíve közel van a lakásomhoz, praktikus is - mosolyogtam rá a férfire, immár sokadjára, nem teljesen zavarban a társaságától. Sikerült megnyugtatnia azzal, hogy nem a kritika éles ellentéteivel foglalkoztunk, amiért szintén hálás voltam neki.
- Azt már tudom, hogy szereti a halat.. az édességgel hogy áll? - kíváncsiskodtam újfent, mert.. miért is ne? Majd az orromra koppint, ha már eleget kérdeztem, és azt akarja, ne folytassam tovább. A negyedik sushihoz ismét pakoltam némi gyömbért wasabi társaságában, szerettem váltogatni az ízeket, és nem habzsolni.

Megtanultam, hogy mennyire veszélyes a mai világ. Jóhiszemű áldozatok osztják meg az életük szinte minden egyes percét a közösségi oldalakon, és mit sem sejtve adnak ehhez kulcsot a személyiség tolvajoknak, a rablóknak. Egy fotó az üres lakásról? Mehet a jól megszervezett kipakolás. Gazdag és árulkodó képek? Online vásárlások? Minden helyzetnek megvannak a maga következményei, emiatt is kezelem a mai társadalmat szigorúan, és engedek be kevés embert a magánéletembe. Mindenkinek van támadható felülete, még nekem is, hát jó, ha észben tartom, és megteszem az óvintézkedéseket. A világhálón csak annyi van jelen rólam a médiában, amennyi szükséges, saját emberem van ahhoz is, hogy nyomon kövesse a digitális lenyomataimat. Nem vicc, hiszen sok pénzem van, különböző befektetésekben, nem akarok célpont lenni egyetlen régi, vagy új ügyfélnek sem, akik például elégedetlenek velem, nem úgy alakul az esetük, mint elképzelték. Megfordultam többször is az alvilágban, akadnak kapcsolataim is, és igen…munkát is vállalok ama körökben, de mindig levédem magamat, és a szeretteimet is. Az apámat szinte úgy kezelem, mintha nem is létezne, sosem beszélek róla, az anyám már a föld alatt van, így nem jelenhet gondot, de ott van még a két öcsém is. Sawyer tud vigyázni magára, de Caleb forróbb fejű, és Mallorie? Nem olyan sok ember, na meg az asszisztensem Michelle, de pont annyi, ha bármelyiküknek is baja esne, akkor nem bocsájtanám meg magamnak. A velem szemben ülő hölgyemény által feltett kérdések pontosan az említett okok miatt szülnek bennem kételyt. Nem szeretek beszélni magamról, megnyílni annál inkább, mert az üzletet sosem jó keverni az élvezettel. Ms. Fraser ártatlan, átnézettem a múltját, tudok pár információt, úgy mint a friss engedélye az Államokban, mármint állampolgárként. Nem hoztam szóba, nem is kellett még, de jobb, ha az ember tisztában van annak a hátterével, akit alkalmazni kíván, igaz csak átmenetileg teszem meg, de nem szeretek a sötétben tapogatózni.
- Nem lehet mindent kiszámítani, de nem is a kezdők szerencséjére bízom a vagyonomat. Megtanultam…jó van igazság abban, hogy ez soktényezős művelet. – a filmre tett nyilatkozatán csak elmosolyodom, én is láttam a filmet, és szeretem is, de pont a pókert emeli ki belőle? – Mert akkor nem volt jó a tanára. Nem olyan nehéz, és szerintem nem is buta hozzá, hogy ne jegyezze meg. A Black Jack sem megy? Nem túl nehéz az sem…bár van egy feltételezésem, hogy kegyed még kaszinót sem látott belülről, vagy ha igen, akkor nagyon meglepődnék rajta. – az a ravasz fél mosoly mely kiül az ajkaimra megint olyasmi, ami ritkán adatik meg. Beszélhetnék neki a szabályokról, és az atmoszféráról, de azt át kell élni. Vegas remek alkalom lenne erre, de azt hiszem, hogy a Corához hasonló nőket nem vonzza a szerencsejáték világa. A következő kérdésén hangosan nevetek fel, mert annyira egyértelmű a válasz, hogy ki nem szúrja a szemét. – Ms. Fraser van két versenylovam is. Nem gondolja, hogy ez evidens? Nem azért tartom őket, mert szépek, és a csikót sem azért akarom megvenni, hogy bent tartsam egy drága lovardában. A derbyk törzsvendége vagyok, az év ezen szakaszában kezdődnek a nagy versenyek, júliusban Texasba utazok, aztán meg New Jersey, Philadelphia. Most nem is vacsorázhatnánk együtt, ha nem hasonló üzletben utaznék. – dőlök hátra, és a kékjeim úgy állapodnak meg az ő tekintetében, mint eddig nem tettem. Megint elkanyarodtunk, és bár az előbb komoly témákat feszegettünk, a mostani visszavett a lendületből. – Ön járt már derbyn…bár a szüleit tekintve aligha maradhatott ki kislányként, vagy tévedek? Az édesapja, és az édesanyja is nagyon jártasak a versenyekben, meg a tenyésztésben is. El tudnám magát képzelni zsokéként is… - harapom be a számat, és függve hagyom a mondatot. A pálcikával szórakozok, összecsattintom a két végüket, aztán megfogom a következő sushi-mat, és a szószban megmártóztatva nyelem be. A számban keveredik az édes és a sós különös íz játéka, miközben Ms. Fraser-t hallgatom, ha kifejti a véleményét, vagy megoszt velem valami érdekes információt a gyerekkoráról. Hamar terelődünk vissza a személyes frontra, és kérdez rá Sawyer hivatására. – Hmm…elég sokban. megvolt a Metropolitan, a Nemzeti, és még a Louvre-ban is jártam, de ott legalább nem szenvedtem. Nem mondanám, hogy nagy műkedvelő lennék, de néha kell a lelkemnek a katarzis, akár a régi görögöknek. – elégítem ki a kíváncsiságát, és a rendelt vízből öntök magamnak egy keveset. A szám szélét megnyalva folytatom a párbeszédünket. Kiderül a titok, ami az itteni otthonos viselkedését jellemzi. – Én is szeretem a keleti konyhát, de igen..annak is megvan a maga bája… - az első nő, aki vállalja, hogy szeret enni. Nem salátát rendelt, vagy valamilyen zöldséges tésztát, hála a jó égnek. – Erre lakik? – áthajolok az ő térfelére, és lopok magamnak egy kevés wasabit, ha nem önző, és nem húzza maga elé a tálat. – Az édességek közül csakis a palacsintát, és a túrótortát eszem meg, jó citromosan. Sosem voltam édesszájú, miért maga az? – véletlenül arrébb tolom a kezemet, és az övének lököm a sajátomat. – Bocsásson meg, nem volt szándékos. – húzom el a karomat, de még így is a kisujjam hozzásimul a tenyere oldalpereméhez. – Nem kér még egy szakét, vagy elég volt? – invitálom meg egy újabb körre, ha nem ellenkezik.

Valahogy nem is gondoltam volna, hogy túl sok és tapasztatlan emberekre bízná az életét, a jövőjét, a pénzét. Ugyanakkor hajthatatlannak és meggyőzhetetlennek is bizonyult Mr. Cowen, mert bármennyiszer is ajánlottam fel neki magam helyett mást, makacsul ragaszkodott az elképzelése mellett, ami vegyes érzelmeket vont magával, nem akartam ezt egyáltalán palástolni. Mégis meglepett az, hogy képes volt egyet érteni velem valamiben, ami félig-meddig megnyugtatott, ezért nem is firtattam tovább a témát, de ha már én magam hoztam fel témaként a szerencsejátékban a kártya játékokat, visszafogottan megköszörültem a torkom, főleg a Blackjacket említve.
- Nem olyan nehéz elszámolni huszonegyig - sütöttem le a pillantásom az egyik tonhalas tekercsre, ami még a kőlapon mosolyogva várta azt, hogy a számban eltüntessem. - És lemondhatnék a királyság-béli állampolgárságomról is, ha a bridzsezést kihagynám a listáról - pillantottam fel immár a férfi kék szemeibe egy hosszú mosolyt varázsolva az arcomra. Mert a nagyiéknál nem lehetett labdázni. Nem, a nagypapa imádott sakkozni, és szinte legurultam a székről, amikor felültetett magával szemben, párnákkal vett körül, és miután ő lépett egyet, vagy többet a megfelelő figurákkal, kezdetben mindent tükrözve csináltam. Tíz évesen életemben először és akkor, utoljára nyertem meg a játszmát ellene, amire szerintem még mindig morogva gondol vissza, hiába is tagadja nevetve, tagadhatatlanul imádtam a még élő nagyszüleimet. - Igaza van, még sosem voltam, csak filmekben, sorozatokban láttam. Igazán.. érdekes világ - hogy nemet mondtam volna arra, hogy betegyem a lábam valaha egy ilyen helyiségbe? Nem, csak még nem volt rá alkalmam, vagy alkalmas társaságom. Hogy fogadnék-e, játszanék-e valaha is? Nem voltam benne biztos, de a fényűző ruhákat látni a képernyőn nem vonzott túlságosan.
A derbykkel kapcsolatos kérdésemet hangos nevetés törte meg, én pedig.. a férfi jó kedélye ellenére zavarttá válva pillantottam el az arcáról, a vonásairól. Butaságnak tűnt, és tudtam jól, hogy olykor sokkal naivabban álltam hozzá az élethez, a tulajdonságokhoz, a tettekhez, mint kellett volna. A legtöbbször a jót feltételeztem az emberekről, és ha csalódtam is bennük, ha bántottak is, ritkán fordultam el a továbbiakban tőlük. Nem azért, mert ne tanultam volna a hibámból, hanem azért, mert hittem a változásban, a jóban, hogy az emberekben a kihasználás döntése nem alapkérdés, hanem a környezetük változtatta olyanná őket. Mégis képtelen lettem volna elvonni a tekintetem huzamosabb ideig a velem szemben helyet foglalóról. Mr. Cowen hangja, a zöngéje hatott rám. Talán jobban is, mint kellett volna, amit neki, most még biztosan nem vallottam be, hiába voltam romlottan őszinte szinte minden esetben.
- Érthető indok. A lovai remek formában vannak, biztos vagyok a sikerükben - vallottam őszinte reménnyel a hangomban, igazat adva neki, aprót bólintva arra, hogy ha most már nem is érdekeltek túlzóan ezek az események, kisebb koromban én voltam anyuék pótkereke a versenyeken, a fogadásokon, noha semmit sem értettem az egészből, a képzelgésére mégis összevontam nem tetszően a szemöldökeimet, meg is rázva a fejemet. Nem, ebben viszont nem értettünk egyet. - Borzasztó lennék - mosolyogtam meg a zsokéságot. - Magas vagyok hozzájuk képest és ők általában filigrán alkatok, pehelykönnyű súllyal, az én alkatommal lelassítanám azokat a lovakat - nem voltam a magam százhatvannyolc centijével, de a zsokék aprók voltak, alig valamire való alkattal, már-már gyermeki gömbölyűséggel. Újra, és megint felnéztem Mr. Cowenre, hogy ugyan most csak viccelt ezzel, igaz?! Képtelen lennék akkora közönség előtt szerepelni egyébként is, az nagyon nem az én világom volt. Amikor eltűntem az egyik versenyen anya szeme elől, és fél órájába telt megtalálni, életében először és utoljára akkor, ott a tenyere a fenekemen csattant. Pedig csak megvakargattam a nyertes ló hasát a boxban, és mert annyira ügyes volt, némi szénát is a szájába tuszkoltam. A tulajdonosa szólta el magát, anya pedig nem csak hogy mérges volt rám, de rettentően féltett is, amit így utólag belegondolva, megértettem. Nem lehet könnyű elveszíteni egy hét éves gyereket a forgatagban, aki még akkor se felelt, ha mindkét szülője kétségbeesetten szólongatta. Jobban szerettem a háttérben meghúzódni és nem központi szerepben tündökölni és erre tökéletes volt a sushi fogyasztás is. Nem kellett cuppogni, nem volt hangos ezek elrágása, szinte úgy csusszant le minden falat.
- Egyszer el kell jutnia Londonban a Természettudományi Múzeumba. Hat-hét órás csoda, ami ott van - jegyeztem meg csak csendesen arra, hogy mely múzeumok kötötték le a figyelmét. Ez pedig nekem hazai terep volt, egy olyan világ, amiben minden héten szívesen megmártóztam volna. A hatalmas csontvázak, az érdekes leletek, a különlegességek, és maga az épület csarnoka az, ami elvarázsolt, bármennyiszer is jártam ott. Ameddig nekem sikerült Calum állapotáról megemlíteni néhány momentumot neki, addig nem kerülte el a figyelmem, hogy az öccsével kapcsolatban szinte semmi kézzelfogható információt nem osztott meg. Reméltem, hogy ez nem amiatt van, hogy megromlott a kapcsolatuk az utóbbi időben, ezért sem nyaggattam a további kérdéseimmel, helyette az Omiyat illető kérdésre adtam választ neki, apró bólintással felelve arra, hogy a környéken volt az albérlet. - Innen még forgalom mellett is negyed óra alatt otthon vagyok - jó, sikerült némileg szavakkal is bizonyítanom. Senki se mondhatja, hogy nem kezdtem nyitni a férfi felé, mert az, hogy végre csipogtam, az talán Jude-nak is köszönhető volt. Hogy nem zárkózott el, és hogy nem volt annyira félelmetes, mint napokkal ezelőtt, vagy a telefonban. És lám.. sikerült olyan kérdéseket feltennem neki, amit eddig még csak álmomban sem gondoltam volna. Nem mintha Mr. Cowennel álmodtam volna valaha is, a zöld paszta lopó akciója közben szélesen rámosolyogtam, megmozdulva a széken az asztal közepe felé toltam azt, hogy nyugodtan vehessen belőle. Szerettem, ha csípett, de sose tudtam megenni az összeset, így minek is lettem volna önző? Sosem voltam az, ha kellett, minden falatomat másnak adtam, ha azzal segíthettem. Az, hogy nem szereti az édeset.. sem lepett meg. Igaz, a palacsinta esetén nem említette, hogy mennyi juharsziruppal locsolja meg a tésztát, úgyhogy akár még tocsoghatott is a ragadós szószban az.
- Nem tudok ellenállni a sajttortának, bárhogy is készítsék, nem tudom kivárni, hogy teljesen meghűljön, muszáj megkóstolnom.. és még a huszadik falatot is kóstolásnak, ellenőrzésnek mondanám, bárki is kérdezné meg - nevettem el magam ismételten, az már más kérdés, hogy az a huszadik lett volna az utolsó falat a bűntudat miatt. - És a laktózmentes vanília fagyi a gyengém. Télen is képes vagyok kanalazni, még ha két takaróba is vagyok belegöngyölve. Kevésbé édes, mint a tejes verzió.. - megköszörültem a torkom. Túl sokat fecsegtem neki mindenféle személyes dologról. Nem volt szokásom. Igazság szerint úgy kellett sokszor harapófogóval kihúzni belőlem a szavakat, ha éppen egyedül akartam lenni. Az apró gikszer az érintéssel egészen addig nem is tűnt volna fel, ameddig ugyanazokat a szavakat nem használta, mint én, az ajtó előtt szerencsétlenkedve, futó pillantást engedve magamnak meg az érintését megnézve. Habár láttam a mozdulatot, mégis ott maradt az ujja a bőrömnek feszülve. Mit is mondott akkor, ott, az ajtó előtt?
- Semmi baj, Mr. Cowen.. - akadtam el ennél, mert nem emlékeztem, hogyan is folytatta. Az apró, zavart mosoly ismét felköltözött az arcomra, de annyira már nem futotta, hogy elhúzzam a kezem. Nem akartam annyira elutasító lenni, és mielőtt még túlságosan is egyértelmű lett volna az érintés furcsasága, a pillantásomat elszakítottam a kezétől, az érintéstől és a férfi szemeibe hosszan időzve el pillantottam. - Egy szakét még elfogadok, köszönöm - ahogy megmozdultam a széken, a pálcát tartó ujjam megcsúszott a fa anyagán, és ezzel azt is elértem, hogy azzal meg a kis tonhal tekercset toljam ki a kőlap szélére, amit követően leborult az asztalra a csomag, lassított felvételben. Nem hazudok, mert nem volt annyira nehéz a sem a hús, sem pedig a rizs, én pedig annyira gyors, hogy megakadályozzam. Elnevettem magam halkan, félig kínlódva, hogy még ezzel is képes vagyok szerencsétlenkedni, a pálcikával terelgettem vissza a tonhalat a helyére, némileg elvörösödő pírral az arcomon.
- Bocsánat, általában nem vagyok ekkora malac.. mondjuk néha sikerül leenni magam, ha nem figyelnek. Általában csak otthon. Egyébként már megtanították nekem, hogy mit hogyan kell enni, szóval nem szidhatóak a szüleim, ez mind az én bűnöm- nyeltem egyet, azt már ki se mertem mondani, hogy a fagyi szokott végigfolyni rajtam, aminek az útját néha sikerült lenyalnom. Mondjuk az ujjaimról, a kézfejemről. Máshonnan.. nem, annyira nem voltam hajlékony, meg nem kentem be vele a testem amúgy sem. Merő szórakozásból sem, mert ahhoz túl finom volt és túl hideg. És ha már földönfutó lett - ténylegesen a tonhalas, akkor a pálcák közé csippentettem azt, most natúran bekapva azt a falatot.
- Ha túl sokat iszom, muszáj leszek valakit megkérni, hogy vigyen haza... -meggondolatlanul csúsztak ki ezek a szavak a számon, jókedvűen, cinkos pillantást vetve a férfire, és nem, NEM Mr. Cowenre gondoltam. Majd egy kedves itt dolgozó urat vagy hölgyet megkérek, hogy toljon haza. Vagy inkább haza kellene sétálnom. A szonda kimutatja a szakét? Inkább belekortyoltam kettőt a tejben úszó teámba, viszont nem akartam annyira kedvromboló lenni, hogy elutasítsam az ügyvéd kérését. - Nem egy üveggel szeretne rendelni, ugye?! - jutott el hozzám a logikus félsz, mire az ujjaim automatikusan söpörtek végig az UGYENEM! hitetlenkedést illetően Jude kézfején. Csak egy pillanatnyi érintés volt, de annyira zavarba hozott ez, hogy meglepetten emeltem el a bőréről az ujjaimat, ökölbe szorult a kezem ott, a levegőben. - Öhm... hmmm.. - remek reakció. Mégse tudtam kinyögni mást. Mondjuk egy bocsánatot a taperolásért. Ühüm, azt mindenképp ki kellett volna mondanom. Hangosan. Ha ment volna.

Viccesnek hat, ahogyan a huszonegyes számra reagál, meg a számolásra. Nem akartam semmilyen képessége hiányára utalni az előbbi kijelentésemmel, de ha nincs otthon a kaszinók világában, akkor az sem biztos, hogy találkozott a Blackjack fogalmával.
– Valóban nem nagy művészet elszámolni huszonegyig, csak nem ilyen egyszerű a dolog. A szerencse forgandó, és honnan tudhatná, hogy milyen lapot kap az osztótól? Egy kis valószínűségszámítással felmérhetők az esélyek, de hány ember megy úgy játszani, hogy egy zseni agyával gondolkodik? Nem sokan, szóval bocsánat, ha nem tartom annyira egyszerűnek mégsem ezt a fajta kártyajátékot. – dőlök hátra a székemen, nekem ez hazai terep, számtalan estém ment rá, hogy nagyobb tétekben tegyem kockára a pénzemet, és előfordult, hogy veszítettem, de inkább nyertem, és ez visz előre a jövőben is. Az ember hozzászokik a jóhoz, és a függőjévé válik, ami nem nehéz, tekintve, hogy megvan minden eszközöm ahhoz, hogy nagy tétekben játsszak.
– Na, látja, a bridzs maguknál egy szent dolog, az idősebb generáció ezzel üti el az idejét, nálunk Amerikában a kaszinók, Vegas az igazi móka. – hosszanti mosoly rajzolódik ki az ajkaim mentén, és végül a feltételezésem helytálló abban mérve, hogy még életében nem látott belülről kaszinót. – Egyszer ki kell próbálnia, higgye el nekem, hogy e nélkül nem halhat meg az ember, csak az izgalmak kedvéért. – vén róka vagyok a szakmában, a pókerezés a véremben van, de még nekem is okozhatnak meglepetést. Mindegy jobban nem kellene belemerülnünk a témába, hiszen hamar fény derülne arra, hogy mennyire nagy függője vagyok a bűnbarlangoknak. Évente két-három alkalommal Sawyer-t is elcsábítom magammal amolyan tesós hétvégére, és akkor se eleje, se vége a kockadobálós, kártyát osztogató asztaloknak. Két véglet van, ami a mozgatója a hétköznapjaimnak, és az egyik pontosan a versenyeztetés a lovakkal. Nem értem a kérdését, igazából aranyos, hogy evidens összefüggésekre nem jön rá. Miért ülnénk idebent az étteremben, ha nem éppen amiatt, hogy napokon belül egy versenylóra tegyek szert? A kezdeti zavarát betudom annak, hogy még nem szokott hozzá a társaságomhoz. A lovardában nagyon keveset beszélgettünk, távolról csodáltam a munkáját, néha illedelmesen köszöntem, de csak a pár nappal ezelőtti meeting alkalmával került sor igazi kommunikációra kettőnk között, és az sem sült el jól, mert felhúztak, neki meg valószínűleg nem olyan jó az emberismerete, ha nem jött rá, hogy ideges vagyok. Kíváncsi voltam a jellemére, hogyan beszélgetne velem, már titokban többször megnéztem magamnak. A patásokkal kitűnően bánt, de vajon akkor miért érzem azt, hogy az emberekkel sokkal tartózkodóbb?
A nevetésem nem arra irányul, hogy megbántsam, ki tudja, hogy hányadik alkalommal már, de annyira naivan áll hozzám, hogy efölött nem ugorhatok át. A szülei is a versenyekkel foglalkoznak, az édesapja a tenyésztéssel, de az édesanyja…ezért is lep meg, hogy nem emlékszik, vagy csak nem érdeklik annyira a derbyk, mint engem. Egy részről sajnálatos, mert akkor nem feltétlenül a szüleitől kell eredeztetnem az állatokkal való kommunikációjának sikerességét. Megeshet, hogy jómagam tévedek? A lovak világában nőtt fel, mégsem érdeklik azok a dolgok, mint a szüleit? Mr. Chang áriákat zengett Ms. Fraser édesanyjáról. Nekem még nem volt szerencsém személyesen találkozni vele, de az elmondottak alapján egy karizmatikus nő, aki bárkit levenne a lábáról. Vajon az alma nem esett messze a fájától? Oldalra döntöm a fejemet, és az arcát fürkészem. Az alsó ajkamat beharapva kortyolok egy kevés vizet, a szakém már elfogyott, de jólesne még egy kör belőle. – Gyakorlatias embernek vallja magát Ms. Fraser? Teljesen igaza van, hogy az adottságai nem illenek egy átlagos zsokéhoz, de mi van, ha már láttam olyan lányt nyeregben ülni, mint maga, és lekörözte az összes többi társát? Ezek sztereotípiák, és mindig lesznek kivételek…engem sem a kinézetem alapján ítélnek meg, nem lehetnék állatorvos, csak ügyvéd? – kérdezek vissza egy kaján vigyorral az arcomon, és bekapok egy uborkás darabot a kis hajómról. A számban az a különleges nyers, és toszta tengeri íz keveredik, melytől mindig összefut a nyál a számban, akárhányszor a gyerekkoromra gondolok. A témához hamar eltérünk, nem is értem hogyan képes így ugrándozni, de baromira élvezi, tagadhatatlanok a jelei annak, hogy ellazult a társaságomban. A művészetek messze állnak tőle, de amint megszólal, és a londoni közeget említi, mintha egy kis melegség költözne az íriszei világába is. Hiányzik neki a hazája, nem hozom fel, megtartom magamnak az információt. – Bizonyosan nagy élvezettel vezetne körbe, de mondom, nagyon ritkán teszem be a lábamat ilyen helyekre, és hat-hét óra nekem már kínzással érne fel, Ms. Fraser. Az iskolában elegendő volt a kötelező köröket megtenni, az öcsém kaphatóbb az efféle programokra, mint én. – jegyzem meg, és nem értem, hogy miért lesz keserű a szám íze…Sawyernek bejönne a terapeuta, szinte biztos vagyok benne, hogy rá is startolna, ha bemutatnám neki…de nem fogom. A velem foglalkozó kérdések abba maradnak, és hálás vagyok érte, hogy nem nyaggat tovább. Egy kis ideig az evésre koncentrálok, de azzal meglep, hogy a közelben lakik. – Akkor magának ez szinte a szomszédban van. Nekem még forgalom mellett is több, mint egy óra, ha nem a közelben van dolgom. Manhattan-ben lakok, és ez a rész sajnos kiesik, csak akkor járok erre, ha a lovardába jövök, vagy meg…mindegy. – rázom meg a fejemet, mert majdnem elszólom magam az édesapámról…nem akarom megemlíteni őt. Útközben a határainkat feszegetem, mert szó nélkül csenek el tőle egy kis wasabit, és mártogatom bele a sushimat, de jobban ízlik, és nekem elfelejtettek kihozni a hajóm mellé.
Mennyivel oldottabb a hangulat is, szinte már felnevetek a sajttortás megosztásán. – Szeret sütni, Ms. Fraser, vagy csak enni szeret? – mosolyodom el, és hosszan szemlélem. Teljesen más, mint Mallorie. A jobb napjain ő is főz, jól mennek neki a spanyol ételek, nem csoda a származása miatt, de várt már haza odaégett spagettival is. Bevallom, néha könnyű lenne elképzelni, hogy valaki állandó vár haza…nem úgy, mármint a körülmények lennének mások. Apa szerette anyát…vagy csak mi tartottuk össze őket? A magány őrült gondolatokra sarkall. Evés közben elcsúszik a kezem, és nem szándékosan, de a kezéhez érek. Egy pillanatra megfeledkezem a szakéról, a kajáról is. Pír önti el az arcát, édesen húzza odébb, ezért azonnal bocsánatot kérek, de a nonverbális gesztus nem szűnik meg közöttünk. Az ujjam óvatosan siklik végig a kisujja mellett. Olyan puha, és selymes…akár egy baba. Még fiatal, tele van élettel. – Ebben az esetben rendelek… - tartom fel a kezemet, hogy jelezzek a pincérnek, de a lány ezt a pillanatot választja, hogy bénázzon nekem. Korántsem az a határozott oktató, mint a lovardában. Csendben szemlélem a kínlódását, a pincér is észreveszi, hogy még szeretnénk valamit, ezért elindul felénk, és Cora egy lapáttal rátesz az amúgy is kínos szituációra. – Mit hozhatok, uram? – előredőlnék, és összeérintem a két karomat, de Ms. Fraser velem egy időben mozdul, és a kézfejemet ragadja meg bizalmaskodva. – Öhm.. – egy fél másodpercre a szeme közé nézek, majd fel a pincérre. – Még két kis szakét kérünk, köszönöm. – a férfi bólint, és már ott sincs, én viszont diadalittas módon, még pofátlanul is a keze után nyúlok, és a két tenyerem közé zárom. – Ms. Fraser majd hazaviszem, ha nem menne a vezetés, ne aggódjon. – egy-két ponton megnyomom a kézfejét, érzem, hogy szinte abban a  minutumban megmerevedik, mert ennyire közvetlen még nem voltam vele. A számhoz emelem a kis kacsóját, és egy csókot nyomok rá. – Máskor legyen körültekintőbb, hogy hova teszi a kezét…nehogy félreértsék. – kétségek között hagyva eresztem útjára, és tartok egy kis távolságot tőle. – Nincsenek kérdései az utazással kapcsolatban? Emiatt invitáltam meg, hogy nagy vonalakban átbeszéljük a dolgokat. – igen…érdekes a hölgyemény. Csak nem rám hajtott? Szeretek játszani.

Nem jó szó az, hogy elszomorított ez az egész, inkább csak már nem húztam fel magam azon, hogy bármit is mondjak, neki rá kellett kontráznia. Mr. Cowen olyan embernek tűnt, aki nem tűrte meg a félszavas válaszokat, neki hosszan ki kellett fejteni a véleményt, hogy még csak lehetősége se lehessen arra, hogy kiemeljen egy-egy szót, és arra rávilágítva semmisítse meg a beszélgetőpartnerét. Ha az öt nappal ezelőtti találkozást venném alapul, most bizonyára idegesen rebbenő pillantásba burkolt szkeptikussággal vizslatnám a férfi arcvonásait, ehelyett viszont inkább az asztal lapját figyeltem, csendes elfogadással.
- Mr. Cowen, nagyon köszönöm a tájékoztatást a játékkal kapcsolatban. Sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy ostoba lennék, nem gondolnám helytállónak. Tisztában vagyok azzal, hogy muszáj ezekre a számításokra alapozni, én kérek elnézést, amiért kissé felületes volt a megfogalmazásom, és nem jártam kellően körül a válaszadásom - ha nem is annak szánta, bicskanyitogató stílussal rendelkezett, a szavaival pedig elérte azt, hogy úgy gondoljam, neki a játék, a fogadások sokkalta fontosabbak voltak, mint nekem valaha is lesznek. Nem voltam ingerült, a hangom nyugodtan csengett, és talán egy kissé fáradtan is, hogy mindig ráléptek a lábamra a beszélgetésben, nekem pedig folyton el kellett táncolnom ezekből a direkt lépések elől. Engem nem érdekelt a szerencsejáték világa, mert nem emberközpontú terület volt, ott a kutyát nem érdekelte, hogy ki honnan jött, a kaszinók világában csak az volt a fontos, hogy minél több pénzt sajtoljanak ki az oda érkező vendégekből. Az pedig valóban nem csak a szerencse forgandóságát jelezte, ha ezek a vendégek esetlegesen nyereséggel távoztak, de mint tudjuk, nem lehetett mindig csak nyerni. Ezért is, csak egy bólintással nyugtáztam azt, hogy látnom kell a kaszinók belterét is. Talán még egy csendes jól van szópáros is kicsúszott az ajkaimon, de nem kívántam mindezzel többet foglalkozni, mert úgy gondoltam, soha nem fogjuk ugyanúgy látni ennek világát. Azt pedig, hogy esetlegesen rám erőltessen bármit is, amit én magam nem szeretnék, nem akartam még egyszer átélni, sose szerettem, ha sarokba szorítottak és a behódolást úgy kényszerítették rám.
A szemben ülő férfi viszont mégis elérte mindezt, és ha nem is féltem tőle, de tartottam attól, hogy mire lehet képes. Nem felejtkezhettem meg arról, hogy a fenyegetés gyakran csap át tettekbe, és a részéről - mert még egyáltalán nem ismertem -, inkább tartottam attól, hogy csakugyan betartja az ígéretét és hazugságokkal vesz körbe engem, azt pedig mindketten tudtuk, hogy Brian Howardnál a pénz sokkal fontosabb tényező volt, mint az emberi értékek. Ameddig Howard pazarul - gondolom - bánt a pénzzel, az abban rejlő lehetőségekkel, úgy nekem ez elég időt biztosított arra, hogy a hozzám érkező gyerekeket és a kísérőiket jobban ismerhessem meg. Ott nem kellett magamra gondolni, a közös óráinkon a picik voltak a fontosak, hogy nekik segíthessek. Hogy az ő lelkivilágukat ismerjem meg, és hozzájuk alkalmazkodjak valamilyen szinten, és mindenkinek egyszerűbb más problémáival megbirkózni, mint a saját démonjaival szembenézni. Mindenkinek voltak, ebben nem kételkedtem. A tulajdonosok nevét ismertem, egyszer-egyszer beszélgetni is sikerült már velük felületes témákat illetően, angolhoz illően leginkább az időjárási körülményekről, arról, hogy a lovak mennyire kedvesek, ám ritkán akartam túljutni ezeken a topikokon.
- Mindenkinek vannak álmai, Mr. Cowen, van, aki mindezeket tudja és szeretné is teljesíteni. Olyan vágyak, amit mindenképpen meg akarnak valósítani, legyen az helyszín, egy foglalkozás, vagy akár az, hogy megtanulják, hogyan lehet egy igazi francia toast-ot elkészíteni. Az enyéim közt nem szerepel az, hogy közönség előtt szerepeljek, hogy ünnepelt emberré váljak, csak mert teljesen tudom uralni az alattam ügető lovat. Mert a derbyken, ha a zsoké is irányít, nem rá fogadnak, hanem a lovakra. A lovasokról ott egyetlen szó sem esik, maximum csak fizetséget vesznek fel és hátlapogatást kapnak, ha jól teljesítenek.. de amennyiben nem így van, nyugodtan megcáfolhat. Tudok lovagolni, magabiztos vagyok a nyeregben és nekem az bőven elég, hogy rájuk tudom bízni magam, mert ismerem a mozgásukat. Mondja, miért kellene elgondolkodnom hát, hogy zsoké legyek?  - habár ő mosolygott, a magam részéről már nem vagyok ebben annyira biztos, előfordulhat, hogy nem voltam képes annyira tartózkodni, hogy ne rándult volna mosolyba az ajkam széle. Nem volt bennem tüske, csak nem értettem azt, hogy miért vetette fel egyáltalán ennek a szakmának is a lehetőségét. Hát nem látja, hogy egyébként boldog voltam? Mert tényleg az voltam. Részben, egészben, leginkább akkor, ha a lovakkal vagy a gyerekekkel foglalkoztam. Akkor, ha csendes estéken egyedül voltam otthon, mert Hattie valahol belevetette magát az éjszakába. Olykor elgondolkodtam azon is, hogy talán egy cica, vagy kutyus gazdája szívesen lennék, de nem akartam négy fal közé, a negyedikre bezárni őket, mert sajnáltam volna, hogy csak akkora tér állna rendelkezésükre a szabad mozgásban.
Ha múzeumok sorát említjük meg, nem mehetek el a szívemnek kedves épület megemlítése mellett anélkül, hogy ne ajánlanám fel. Igen, hiányzik az esős szigetország, de leginkább azok, akik a biztonságot jelentik. A család, ha nem is a tökéletesség mintaképe az öcsém betegségének lenyomatával, számomra nincs fontosabb. Bármit megtennék értük a józan ész határain belül, és mindig is hiányoztak, ha távol voltam tőlük. Magam sem gondoltam bele, hogy a szavaim hogy hathattak Mr. Cowenre, de ahogy a szavai értelmet nyertek, zavartan köszörültem meg a torkom. Egy percig sem merült fel bennem annak lehetősége, hogy én akarnám őt körbevezetni a múzeumban, már csúsztak is ki az ajkaimon a válasz szavai:
- Ha esetleg az öccse Londonban járna, egy időben velem, akkor nagyon szívesen megmutatnám neki, amennyiben még nem volt ott - mosolyogtam rá Jude-ra, tagadhatatlan jeleként annak, hogy mennyire szerettem is a hazámat. Kettős állampolgárság ide vagy oda, a szívem mindig is az Egyesült Királyághoz fog húzni. - Vannak olyan számunkra kedves dolgok, amire megéri sokat várni és megéri sokat utazni értük - válaszoltam a Manhattan-ben található lakására/házára mosolyogva. Habár a kötelezően kitöltendő űrlapokon szerepelt mindenkinek a lakcíme és a lovardában a HR-esünk patikarendben tartotta mindezeket, nem leskelődtem, nem kíváncsiskodtam afelől, hogy ki merre lakhat. Hogy a félbehagyott mondatával mire akart utalni, nem tudhattam, de nem véletlenül változtatta meg a mondandóját, így kimondatlanul is értettem a célzást: nem kívánt róla többet szót emelni. Az önzőség kiveszett belőlem az évek során. Szinte mindenkit magam elé helyezek, ezért ahogy a wasabi kerül terítékre, a kis tálkacsúsztatással jelzem, hogy nyugodtan vehet belőle. Az evés, az ételek említése is felszabadító, így két falat közben talán egy kis időm arra is jut, hogy valamennyire elkalandozzak a finom nasi-süti irányában, de a kérdése visszazökkentett, mosolyogva bólintottam. - Sütni, főzni és enni is szeretek, de nem mindent. Tudja, a gasztronómiának vannak olyan kitérői is, amit nem hogy megtapasztalni, de látni sem akarok. Ha szeretem is a halat, képtelen lennék megenni még élő polipokat és a tintahal sem tartozik a kedvenceim közé. Egyszer elém került egy olyan, amiből nem távolították el a tintáját, és akkor toltam el a tányéromat, amikor az a feketés trutyi kezdte bekebelezni a zöldségeket - szinte meg is rázkódtam még az emlékre is. Ha az asztalra tennének egy kenguru steak-et is biztos, hogy azonnal távoznék az étteremből. A lóhúsból készült kolbászokról is tudok, de igyekszem kirekeszteni a gondolataimból, mielőtt rosszul lennék.
Az érintése váratlanul ért, és ahogy továbbra sem hajlandó elhúzni a kezét, hanem a bőrömön éreztem meg a simítást, nagyon-nagyon igyekeztem nem erre az érintésre koncentrálni, a szakét illető kérdésben pedig az egyetértésünk nem is lehetne bizarrabb.
- Oké - nyögtem csak ki ennyit, mielőtt még inkább zavarba hozott volna. Na jó, kit álltatok? Ez a baleset váltotta ki belőlem a kis tekercses bénázásomat, és amikor sikerült visszaterelgetnem azt a tálra, jött az újabb hideg zuhany. Hát mit csinálok már? Mégis mi a jó életért taperolom? Ráadásul egy idegen férfi előtt, akinek nagyon nem az a feladata, hogy végignézzen hülye libákat férfiakkal. Mély hallgatásba burkolóztam, ahogy ők ketten beszéltek pár szót, le is foglaltam a számat egy újabb tonhalas darabbal. Habár nem szólt egy szót sem a rendelés felvételén kívül, az érintéstől való menekülésem nem sült el jól. Ha addig azon is mesterkedtem, hogy falatozzak, ahogy a férfi kezei a kézfejemet zárták körül, megmerevedtem ültömben, még rágni is elfelejtettem, és csak őt voltam képes nézni. Most meg mégis mi a fenét csinál? Annyira.. ismeretlen volt, és nem kevésbé flúgos is. Fenyeget, aztán kioktat, utána meg kedves és most még haza is cipelne? Mielőtt elvonhattam volna a kezem, amilyen gyorsan csak tudtam volna, nem eresztett, sőt, még magához közelebb is vont, így kénytelen voltam kissé előredőlni, hogy legalább maga a testhelyzet ne legyen kényelmetlen, ha már a szituáció mindenképpen az volt. Döbbenten figyeltem a kézcsókot, és ha végre elengedett, a lehető legtávolabb "menekültem" előle. Elvontam a kezeimet is az asztalról, miután a jobbom elengedte a két pálcát is. Tudtam, hogy reagálnom kellett volna, de a szavaira ismételten megfeszültem, és ha korábban úgy is tűnt, hogy feloldódtam a társaságában, a feddő szavakat tartottam szem előtt. Képtelen voltam Mr. Cowent nézni, helyette az ölemben lévő táskámat és az alatta lévő mappát figyeltem, az ujjaim ismételten visszatértek azokhoz. Lehunytam a szemeimet, hiába, hogy várta volna a válaszomat. Vagy a kérdéseimet. Képtelen voltam rajta kiigazodni, és így a kialakult helyzethez sem tudtam sem igazodni, sem alkalmazkodni. Mintha hullámvasúton ültem volna, egy olyanon, amit ő kezelt és a lehető legrémesebb kanyarulatban hagyott volna magamra.
- A szállást is sikerült lefoglalnia? - engedtem annak, hogy visszatérjünk az üzletiesebb beszélgetéshez. A hangom is, nem csak a tartásom vált távolságtartóvá. - Annak a költségét is szeretném, ha levonná a fizetésemből majd, amennyiben összejön az üzlet és a lovat sikerül megvennie. Ha megoldható lenne, akkor szeretnék egyedül lenni a szobában - befutott a pincér az újabb kör szakéval, a teli poharakat lepakolta mindkettőnk elé, hogy az üreseket felmarja az asztalról. Az előzőekkel ellentétben most nem néztem fel rá, ahogy kerültem Mr. Cowennel is a szemkontaktust. Ha felé is néztem, akkor sem néztem bele a szemeibe.
- Azt tudja, hogy még hányan szeretnék maguknak a lovat? - tértem rá inkább erre a témára. Nem kellett róla tudnia, hogy mennyit vívódtam azon, hogy felhívjam-e az exemet, és hogy mennyire vágytam látni Nick-et. Szerettem volna várost nézni is, de az idő szűkössége miatt nem gondolnám, hogy túl sok lehetőségem lesz megnézni a nevezetességeket, így azokról nem érdeklődtem. Esetleg majd az esti sétáim során a szálló környékét fel fogom tudni fedezni...

Általában könnyedén megtalálom a nőkkel a megfelelő hangnemet, de Cora Fraser kivételt képez ez alól. Nem tudom, hogy szűrőn át hallja-e, amit mondok, vagy direkt olyanná formálja a mondandómat, amiből egyáltalán nem jövök ki jól, és tessék…a kaszinó máris a visszájára fordul. A szemöldökömet felhúzva dőlök hátra, és ejtem az ölembe az egyik kezemet, a másikkal meg átölelem a székemnek a háttámláját. Elmagyaráztam neki a Blackjack lényegét, egy kis tudást csepegtettem a részére, mert úgy tűnt, hogy érdeklődik, és valóban meg akarja ismerni a kártyajátékok lényegét, de azt hiszem egy másik csatornát használhat, mert szinte csöpög a gúny, és a sértettség a hangvételéből. Udvariasan megvárom, hogy a végére érjen, és ha ez megtörtént, akkor megköszörülöm a torkomat, és csak utána szólalok meg, mintegy megválogatva a szavaimnak a tárházát.
- Én kérek elnézést, hogy az jött le, hogy ostoba. Mivel nem utaltam rá, márpedig eléggé szókimondó ember vagyok, és nem rejtem véka alá a véleményemet, sőt mi több, akkor is elmondom a másik félnek, ha nem akarja hallani, de Ön túltett mindenen. Nem alkalmazok senkit, akinek az esze nincs a helyén, nem invitálom meg vacsorára sem, hogy vele töltsem az estémet, de ha úgy gondolja, hogy mindenáron át akarok Önön gázolni, akkor lássa bele ezt, nekem úgyis kényelmes lesz, de ezzel a jövőbeli viszonyunkat fogja megalapozni, és higgye el, hogy nem akarja, hogy valóban rossz véleménnyel legyek Önről. – halkulok el, és mélyen nézek a szeme közé. Milyen ébresztő kellene a kisasszonynak, hogy ne lássa bennem a rosszat? A természetemet nem tudok változtatni, de hogy ne lennék őszinte? Megmosolyogtam, hogy nem tud pókerezni, de inkább találtam volna édesnek, mint hülyének. No lám, hiába igyekeztem jóvátenni a bűnömet, mely ott kúszott a levegőben, miután eljöttem a lovardából, valahogy nem sikerült megpuhítanom a kis hölgyet. Járhattam volna a kedvében is, de akik ismernek az üzleti világban, azok nagyon jól tudják, hogy akárkivel nem is ülnék egy asztalhoz. Megfontolom azt a tényállást is, hogy többet ne maradjak vele kettesben, csak a főnöke jelenlétében, mert úgyis mindenáron őt akarja lenyűgözni, a kis fasz meg nekem akar benyalni. Csinálhattuk volna az egyszerűbb módon is, és hogy ne legyen még bonyolultabb a szituáció…a derbykkel, és a versenyekkel kapcsolatos gondolataimat kiforgatja. Megáll tőle az eszem, nem sok hiányzik, hogy felálljak az asztaltól, de még tartom magam, és egy kis szakéval oldanám a kialakult feszültséget. A személyeskedés nem jött be egyikünknek sem, hol én léptem az ő tyúkszemére, hol ő az enyémre, de még bíztam benne, hogy minden jóra fordulhatna, szórakoztatott a zavartsága, de az ellenséges viselkedése már taszított.
- Húha, jó hogy nem eszi le a fejemet, mert elképzeltem Önt lóháton Ms. Fraser. Ismerek olyan hölgyet, aki a maga termetével van megáldva, és mégis zsokénak ment. A lovakra fogadnak, de egy jó irányító nélkül nem sok esélye lenne a patásoknak. Nem is kívántam magára erőszakolni az elképzelésemet, de hadd mondjam már ki, amit én gondolok, és nem azt, amit elvárna tőlem. – kezd felmenni bennem a pumpa, nem készültem fel rá, hogy ennyire negatív árba sodródunk, és lassan mentegetőznöm kell. Miért is meséltem volna neki Lizáról? Az ég tudja, de az is lehet, hogy Mr. Chang éppen őt alkalmazza Serena esetében. Nem érintettem a kancát, de bármi megtörténhet. Az evésre koncentrálok, a londoni múzeumot elengedném a fülem mellett, ha nem hozná fel az öcsémet egy mondatban vele.
- Ó, igazán? Sawyer-nek majd megemlítem, rendben? – kényszeredett mosoly költözik az ajkaimra, már korántsem tartom jó ötletnek, hogy eljöttem az irodából. Időpazarlás lett az estém végeredménye, ha ezt tudom, akkor legyűröm a viszolygásomat, és bent maradok, de ki jósolta volna meg előre, hogy valakinek nem értek szót?
- Az utazás pont ilyen. – nem felelek rá többet, pont elég, hogy közel lakik, de még itt is felajánlom neki, amikor eljár a szája, hogy hazaviszem, ha többet inna a kelleténél, de belül azért előnyösebb lenne, ha ez nem történne meg. Az ügyetlensége egy kicsit oldja az előbbi negatívság nyomasztó légkörét, véletlenül egymáshoz is érünk. A keze selymes, és puha érintésű, elszáll a köd is egy röpke szekundumra. Élvezem, hogy hatással vagyok rá, de aztán inkább rendelek még egy kör rizspálinkát, és magamhoz ragadom az irányítást. Viccelődve ütném el az időt addig is, ha már érintkezni akart…mármint felhívás volt keringőre, de az arcvonásait látva nekem is leolvad az arcomról a mosoly. Elvonja a kezét, falat emel közénk, és egy visszavonuló nekem is. Lehúzom a szakémat, és az utazásra terelem a szót, egy még semleges terep.
- Még folyamatban. A repülőjegyek megvannak, de erről szóltam már. Ahogy óhajtja Ms. Fraser…úgy lesz, és értesítem róla a főnökét is, hogy ne maradjon le róla. – elfordulok, hogy jelezzem a fizetési szándékomat, mert az étvágyamat sikerült elvennie a kisasszonynak. – Még nem sikerült kiderítenem minden lehetséges ellenfelet, de rajta vagyok, ez legyen az én fejfájásom. Pénteken reggel kilenckor találkozunk a repülőtéren. – megérkezik a pincérünk, átnyújtom neki a kártyámat, hogy egyenlítse ki a számlát. Amennyiben, ha ez a tranzakció megtörtént, akkor a napszemüvegem után nyúlok, és felemelkedem a székről. – Ha kérdése van, akkor írjon e-mailt, vagy beszélje meg Mr. Howarddal..és majd ő tájékoztat engem. További szép estét Ms. Fraser, és vigyázzon hazafele, nehogy baja essen. – biccentek, és felmarkolva a kütyüimet, már távozom is. Még senkinek nem sikerült elérnie, hogy záróra előtt dobbantsak az egyik kedvenc éttermemből, de ez is egy tanulópénz volt.