A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
- Na Louis, ne legyél már ennyire punci! – szólt az egyik haverom, mire én továbbra is csak húztam a számat. Persze nekik könnyű volt úgy, hogy elmentek egyetemre, meg minden anyám kínja, de ettől függetlenül én sajnos nem voltam ennyire jó helyzetben. Sajnos velük ellentétben én a személyes malacperselyembe magam termelem a pénzt, nem pedig hát szó szerint használom a szüleim kártyáit, mint itt egy két srác teszi már huszon felül. Van egy srác, aki konkrétan a negyedik évszázadát töltötte be, és még mindig az anyja kártyájával rendezi a pénzt. - Srácok, én holnap megyek ám dolgozni, veletek ellentétben, akik otthon fogják mereszteni a picsájukat rohadt másnaposan, mert nincsen katalógusos órájuk! – csóváltam meg a fejem, visszautasítva az elém tolt piamennyiséget. Alapvetően elég jól bírom az alkoholt, de mivel nyitós műszakom lesz, eljönni sem feltétlenül akartam ide, meg amúgy sem annyira egyszerű az életünk, amióta már szám szerint hárman vagyunk a lakókocsiban. Azóta gálánsan elfoglaltam a kanapét, de mivel sok idő alapvetően kihúzni meg visszacsomagolni – és ha ezt nem tesszük meg, akkor bizony sajnos csak keresztülesni lehet a szobán – inkább úgy hagyom ahogy van, és igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy az amúgy kicsinek nem mondható testemet össze vissza kell hajtogatnom azon a pici bútoron. Ha lenne nagyapám és erről panaszkodnék neki, minden bizonnyal szétkapna, hogy „te vagy a férfi, neked bírnod kell a strapát”, de ettől függetlenül örülnék, ha lenne egy normális ágyam is. Nem mintha amúgy ilyen extra kívánságaim lehetnének, de ettől függetlenül még kifejezetten jót tenne mind a 185 centimnek, ha nem kéne kuporognom. - Punci vagy – adott egy tockost a mellettem ülő, mire én csak megráztam a fejem, és eltoltam az elém lepakolt tömény alkoholt. Tény és való, hogy gimnazistaként rendesen összeittam minden lónyálat, de azok az idők már elmúltak... Nekem pedig nem igazán van lehetőségem arra, hogy visszahozzam őket. Legalábbis határozottan nem úgy, hogy mellette folyamatosan vállalom a nyitós műszakokat, mert sajnos nincs elég ember a moziba, és a kevesebb pénz – mert ugye ilyenkor bukom a pótlékom – még mindig jobb, mintha kirúgnának, és egyáltalán nem keresnék semmit. Igazából biztos vagyok benne, hogy csak Stella fizetéséből képtelenek lennénk megélni, ezért nem is kifejezetten akarom kipróbálni azt, hogy kihúzom a gyufát, és holnap reggel hatkor nem jelenek meg munkavégzésre. - Ahj hagyjatok már a picsába – morogtam az orrom alatt, és eltoltam az összes elém rakott piát. Inkább felálltam, és a farzsebembe nyúlva vettem elő a tárcámat, hogy vegyek magamnak egy sört. Mivel még nemrég érkeztünk, egyszer sem mentem a pulthoz, mert az előző körben a srácok hoztak nekem sört, míg én a csapat másik felével elindultam helyet keresni. Mondanom sem kell, hogy mennyire utálom ezt az egészet így, hiszen valami necc party van, de gondolom nőknek, ugyanis eddig csak Leona Lewis dalok szóltak nagyrészt, szóval sok késztetést a táncolásra sem érzek. Viszont a folyamatos puncizást is untam annyira, hogy inkább beálljak a rohadt hosszú sorba, és figyeljem, ahogyan a pultosok embert próbáló feladatát, amit egészen gyorsan meg is oldanak. Viszont ahogyan közelebb értem és megpillantottam a gimis szerelmem, hirtelen úgy éreztem mintha minden levegőt kiszívtak volna a tüdőmből. Ő szerencsére nem figyelt oda, szóval így még pont volt annyi időm, hogy igazán férfias módon – se – átiszkoljak a másik sorba, ezzel megoldva a sunnyogás lehetőségét. Biztos voltam benne, hogy elég lesz majd csak akkor úgy tennem, mintha észrevettem volna, amikor elérem a pultot. - Szia... – léptem oda a sráchoz, és még mielőtt folytathattam volna, ő felkapott egy rongyot, meg egy kis tálcát, rám pedig vetett némi bocsánatkérő pillantást, ami egyáltalán nem tűnt őszintének, miközben a következőt mondta Alexnek. - Lexi cicám, meghagyom neked a szépfiút, mert kint kibaszott nagy retek van, és valakinek azt is össze kell szednie – még gyorsan a lány vállára simította a kezét, amit az én tekintetem is követett. Most komolyan... Végigálltam egy rohadthosszú sort azért, hogy végül beálljak Alexhez, aki konkrétan a háta közepére sem kívánhat még mindig? Gyorsan vettem egy mély levegőt, aztán odaléptem a pulthoz. - Hali – mosolyodtam el végül – Csak egy üveg sört szeretnék. Ez a srác meg egy barom. Magam sem tudom, hogy miért tettem hozzá a véleményem, de ismertem már egy ideje Alexet ahhoz, hogy tudjak róla pár dolgot. Például azt, hogy kifejezetten utálja ha Lexinek hívják, és bár ő talán nem hallotta ki azt a lesajnáló stílust, amit alkalmazott a csávóka, de én igen... És még mindig nem tetszik, ha valaki képes így beszélni vele, de ettől függetlenül nem fogom olyan kellemetlen helyzetbe hozni, hogy beverem az orrát a munkatársának azon a helyen, ahol dolgozik.
Öltözet; Egyéb megjegyzés: megjöttem Élet ; Szószám: 744; Zene
Ma még a szokásosnál is jobban kikészülve érzem magam a munkától, pedig ez nem volt egy annyira pörgős nap. Délután háromkor keltem és akkor még úgy éreztem, hogy végre sikerült kipihennem magam az állandó rohanástól és stressztől. Ez az érzés csak addig tartott, míg meg nem hallottam, ahogy Sage valakivel a telefonjában üvölt, majd Ben és Zoe siettek oda hozzám, hogy tegyek rendet közöttük, mivel nem tudták eldönteni, hogy melyiküknek van igaza. Nem igazán volt türelmem most ehhez, de meghallgattam a kettejük érveit és egy kisebb vita után sikerült igazságot szolgáltatnom. Ezután gyorsan lerohantam a konyhába, hogy végre ételt juttassak a szervezetembe, de majdnem elsírtam magam, amikor megláttam, hogy a magamnak vásárolt joghurtot valaki megette, amikor direkt erre az időpontra szántam. Dühömben becsaptam a hűtőajtót, felrohantam a szobámba és bebugyoláltam magam az ágyba, mint akit halálosan vérig sértettek. Ekkor még sikerült visszaaludnom pár órára. Hatalmas szerencsém volt, mivel pont időben ébredtem fel – vagy inkább időben kiáltott fel Seth a folyosón – ahhoz, hogy munkába készüljek.Ilyen az élet, ha az embernek van hat testvére, két munkahelye és egy tanfolyama, amire kénytelen járni, mert az anyukái kényszerítik. Fránya egyetemi előkészítő! Talán ez az összeszedetlenség az oka annak, hogy az arcomon nincs semmi smink, a hajam pedig egy konytban van a fejem tetejé. Ennek ellenére úgy érzem, hogy sikerült csinosabban felöltöznöm, ami kompenzálja az elcseszett fejemet. Már amennyire képes rá. Különösebben annak sem örültem, hogy ma még a szokásosnál is többen jöttek a klubba és Cameronnal csak ketten vagyunk. Úgy érzem már egy kis idő után is, hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól, pedig arra egyáltalán nem panaszkodhatok, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Ami pedig a legszörnyűbb, hogy innen nem is hazamegyek, hanem még fel kell szednem Diana-t, hogy elvigyem oviba. Kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy túlvállaltam magam, de nem panaszkodhatok. Pár hónap és vége, aztán már én is egyetemista leszek és bulizhatok, tanulhatok, mint a többi velem egyidős fiatal. Minden vendégnél mosolyt erőltetek az arcomra és próbálom nem elrontani a rendelésüket. Annyi a szerencsém, hogy hangos a zene és Cameron pont nem figyelt, amikor egy kettes helyett négyest öntöttem az egyik csaj vodka-szódájába. A lány nyilván jobban járt, tőlem meg nem fogja senki megtudni. Még szerencse, hogy nem liheg senki a nyakamba és figyeli minden lépésemet. Akkor már biztosan rég kiborultam volna. Kicsit kezdek megörülni, amikor látom, hogy inkább Cameron sorába állnak az emberek. A srác laikus szemmel nézve is profibb és gyorsabb nálam, így inkább odaállnak az emberek. Ez kicsit meg is nyugtat, hogy talán még kevésbé kell kapkodnom, mint eddig, ám ekkor meghallom a fiú hangját. - Rendben, de siess vissza. Sokan vannak és nem bírok el ennyi emberrel – kiáltok utána és reménykedem, hogy meghallja. Mikor látom lelépni visszavarázsolom a mosolyt az arcomra és próbálom elfeledni, hogy még mindig direkt Lexinek hív, ám a pulthoz visszafordulva lefagy a mosoly az arcomról a meglepettségtől. Louis Abraham York. Hónapok óta nem láttam a srácot, pontosan mióta leérettségiztünk. Minden emlék felelevenül a lelki szemeim előtt. Főleg az a bizonyos csók, ami után már kissé máshogy álltam Lou-hoz. Hirtelenjében elszégyellem magam és elhatározom, hogy úgy fogok vele viselkedni, mint a többi vendéggel. Plusz azt sem akarom, hogy felhozza, hogy hogyhogy itt kötöttem ki. Nem hülye ő, egyből levágja, hogy nem vettek fel sehová, de erre valószínűleg számított is. - Szia – köszönök vissza udvariasan, mosollyal az arcomon. – Finback, Pipeworks vagy Anderson valley lesz? – sorolom fel a három sör márkát, amelyek jelenleg megtalálhatóak nálunk. Már teljesen a hűtő felé fordulva sorolom fel ezeket, amikor is eljut a tudatomig az a pár szó, amit a mondandója végén intézett felém. - Nem barom, csak megvan a maga stílusa. Egész segítőkész tud lenni, a múltkor is leültünk beszélgetni, hogy miben kellene változtatnom, hogy jobban menjen ez a munka – válaszolom. Sosem ócsárolnék senkit nyilvánosan, hangosan kimondva még akkor sem, ha a másiknak tényleg igaza van. Belül jól tudom, hogy Cameron egy barom, direkt szólít Lexinek, hogy idegesítsen, ahogy a múltkor is gúnyolódott velem. Jobban belegondolva mást sem csinál csak gúnyolódik.
A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
Számomra is hihetetlen, volt, hogy végül itt találom azt a bizonyos lányt, akiért mondhatni kipöcs koromtól fogva, évekig odavoltam. Talán az egyetlen lány lehetett volna Alexis, aki a barátságunk érdekében képes volt visszautasítani, de miután ez megtörtént, értelemszerűen nem maradt semmi abból, ami mi voltunk. Ő elkerült engem, én tovább lógtam a srácokkal, időközben összejötte Isával, akivel bár jelenleg nem túl fényes a kapcsolatunk, ettől függetlenül szeretem őt. Sosem tagadtam le magam előtt, hogy Alex fontos pontja az életemnek, és máig szeretem... Hiszen az ember első szerelme az ilyen, ugye? Ráadásul az sem kifejezetten segített rajtunk, hogy egy suliba jártunk, ezzel teljes mértékben tisztában vagyok.ű Ő többé már nem ült mellém kémiaórán, és mivel Isa előbb vette fel a tárgyat, mint anno én, így évfolyamtól függetlenül egy órára járhattunk. Emlékszem, amikor év elején megkérdezte, hogy szabad-e a hely mellettem. Alex zenét hallgatott, és felénk sem nézett akkor, viszont az óra végén találkozott a pillantásunk. Másnap Isa megint mellém ült, és ez így ment folyamatosan... Egyszer csak azon kaptam magam, hogy érzem, ahogyan Alex ránk szegezi a pillantását, de én egyáltalán nem léptem felé, így a közöttünk keletkezett, kimondatlan konfliktusból végül szakadék lett... Ami talán az én hibám is, holott csak meg akartam adni neki azt a teret, amire vágyott. Ettől függetlenül ugyanúgy fontos maradt a számomra, de ő ezt nyilvánvalóan nem tudhatja... És már nincs is jelentősége, hiszen beleszerettem abba a cserfes, vidám kislányba, aki végül az elsők között szerzett tudomást az árvaságomról... És ha jól számolom majdhogynem az utolsó is, legalábbis azok az emberek közül határozottan, akik fontos szerepet töltöttek be az életemben. Egyátlalán nem attól tartottam, hogy majd emiatt megutálnak, mert biztos vagyok benne, hogy nem így történt volna... Egyszerűen csak túlságosan büszkének tartottam magam ahhoz, hogy ezekről beszámoljak a barátaimnak. Nem akartam azt, hogy sajnálkozó pillantásokat vessenek rám, azt hiszem rosszul esett volna. Az egész helyzetben mégis az a legironikusabb, hogy addig működött igazán jól a kapcsolatom Isával, amíg Alex is a képben volt... És ennek semmi köze nincsen ahhoz a bizonyos dologhoz, hogy csak a látszat miatt lennénk együtt, egyszerűen csak úgy alakult a dolog, hogy amíg csak a sulira kellett koncentrálnom lakhattam az otthonban, és nem terhelték olyan gondok a vállamat, hogy a nővérem javára visszalépjek. Hiszen ha mind a ketten elkezdünk tanulni, akkor nem lesz olyan ember, aki biztos kenyérkereső lenne, és mivel nekünk is kell rezsit fizetni, mi is eszünk és a többi, sajnos kénytelen voltam feladni azt, hogy továbbmennék a rendészetire, és elmentem dolgozni. Egyáltalán nem tartottam ezt nagy áldozatnak, hiszen legalább az egyikünk el tudja érni az álmát, és szeretem annyira Stellát, hogy egy kicsit vissza tudjak lépni a javára. Viszont abban nem voltam biztos, hogy Alex ismételt felbukkanása majd jó hatással lesz rám... Ugyanis szinte azonnal éreztem a szívembe markoló élményt, amikor megpillantottam a pult mögött a szőkeséget. Valószínűleg ő sem sok mindent tud rólam, és biztosan azt feltétlezi, hogy csak ejtőzöm a srácokkal, tartunk egyfajta gimis összezörrenést... Ami igaz, viszont nekem velük ellentétben nincsenek szaktársaim, mert végül nem tanultam tovább. - Teljesen mindegy – sóhajtottam fel a kérdésére, amikor utána megszólalt – Azt szeretném, amelyiket te is ajánlanád. Persze ezt egyáltalán nem bevágódós szövegnek használtam, egyszerűen csak férfi létemre sör és sör között nagyon nem tudok különbséget tenni... Mindegyik kissé fémes ízű, és keserű, ennyi. Soha életemben nem voltam válogatós piák terén. - Utálod, ha Lexinek hívnak – szúrtam közben a válaszomat, aztán végül úgy döntöttem ,hogy helyet foglalkok a pult előtt, mert rajtam kívül már senki sem állt sorban, és reménykedtem benne, hogy a srác is hamarosan visszatér... Pár szót azért akartam beszélni vele. - Valószínűleg ezt mondtad neki, csak ő leszarja, szóval egy barom – vontam le a saját következtetésem, egy kínos mosoly kíséretében az arcomon. Alapvetően ismertem annyira, hogy tudjam mennyire nem illik hozzá ez a munka, de jelenleg nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megmondjam neki. - Jobban el tudnálak képzelni egy aranyos kis kávézóban, mint itt... Ez veszélyes hely, Alex – túrtam át az ujjaimmal a hajam – Persze nem akarlak kioktatni, csak remélem, hogy végül nem ez az, amit a suli után csinálni szeretnél... Jobb vagy ennél a helynél. És mindezt teljesen komolyan mondtam neki. Hiszen én mindig láttam benne a lehetőségeket attól függetlenül is, hogy bármennyire igyekezett, a tanulásban annyira nem jeleskedett, és nem is érdekelte őt a dolog... Úgy éreztem, hogy rengeteg dologban jó lehetne, csak egyszerűen képtelen megtalálni a lehetőségeit. - Jól vagy egyébként? Nem nagyon hallottam felőled, amióta leérettségiztünk – próbáltam felvenni vele a szemkontaktust annak ellenére is, hogy kezdett a társalgás egyre inkább kínos lenni. Úgy éreztem, hogy ezt kötelességem megkérdezni tőle... Érte és magamért is. Talán még mindig számított annyira, hogy tudni akarjam, mi van vele, és ezt nem tudják befolyásolni a dolgok, amik közöttünk történtek. És talán pont ez volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy soha nem leszek képes teljesen kitörölni az emlékét a szívemből.
Öltözet; Egyéb megjegyzés: megjöttem Élet ; Szószám: 803; Zene
Szeretem a pörgést a munkahelyemen még akkor is, ha éppen bénáskodom és nem tudom elég gyorsan kiszolgálni az előttem tornyosuló sort. Egyszerűen csak nem szeretem azt érezni, hogy időpocsékolás ide bejönnöm, mert egyszerűen nincs mit csinálni. Nekünk az ide betévedők adják a munkát és nem a főnök mondja meg, hogy például mit csináljunk a gép előtt az elkövetkezendő órákban. Ha nincs ember, akkor nincs munka sem. Az olyan estéken, mikor pangás van többnyire csak ülök a pultban és várom, hogy jöjjön oda pár ember, olyankor nem is feltétlen van szükség két emberre vagy többre. Egyedül is meg lehet oldani. Abban jó, ha többen vagytok a pultban, hogy néha ki tudok menni cigizni, amikor kevesebben is bírnak az emberekkel. Még be sem kell jelenteni, hogy hová megyek, úgyis mindenki tudja, hogy nem szándékom lelépni. Önállóságot kell tanúsítanom a szüleimnek. Az árnyoldala is megvan ennek a munkának, mint mindennek az életben. Számomra az lett a legrosszabb része, hogy néha besétálnak olyanok, akik sosem hittek bennem és gúnyos mosollyal kérik ki az italt tőlem. Szinte sugárzik ezen emberek tekintetéből az a bizonyos, én megmondtam. Louis természetesen más, ő sosem ártana nekem, sosem tenne rám gúnyos megjegyzéseket. Legalábbis ha nem változott drasztikusan gimi óta. Ettől függetlenül mégis nehezemre esik nyelni és a levegő is megfagy körülöttünk pár másodpercre, mert kínosan érzem magam és még ehhez társul a kellemetlen szégyenérzet is. Nem kellene így látnia. - Akkor ha jól emlékszem, hogy melyik sör ízlene neked a legjobban, akkor a Pipeworks-öt mondanám. Aztán ha tévedek, akkor a következőt én állom – mosolygok rá kedvesen. – Üveges vagy csapolt? Ha üveges, akkor nulla harminchármas vagy fél literes? Ha csapolt, akkor kicsi vagy nagy?– teszem fel előre a kérdéseket, hogy rögtön cselekedni tudjak. Régen csak csapoltat voltunk hajlandóak inni bárokban, én legalábbis, de azóta már telt el egy kis idő. Tizenegyedik óta nem igazán lógtam együtt Lou-val, mióta megtörtént azaz ominózus csók. Visszagondolva talán drámaibban és drasztikusabban kezeltem, mint kellett volna, de az Istenm szerelmére, tizenhét évesen az ember néha azt hiszi, hogy ő a világ közepe. - Valóban nem kedvelem, de Cameron így szeret hívni. Nincs azzal semmi gond – rántom meg a vállam. Jól tudom, hogy nem éppen kedvességből, hanem sokszor gúnyból szólít így és nem is igazán kedvel engem. Örül, ha beszólogathat és megbánthat. Én viszont nem akarom ezeket felvenni, inkább elengedem a fülem mellett, cselekszem és nem szállok vitába. Biztosan rosszabbul járnék úgy és azt senki sem szeretné. - Nem kell lebarmozni, nem is ismered Őt, Lou. Valóban megvan a stílusa, de mindenki valamilyen – fogalmazom és remélem, hogy megérti mire akarok kilyukadni. Most nincs kedvem vitázni. Kicsit kínosnak érzem már a srác puszta jelenlétét is, nem kéne még a bajszunkat is összeakasztani. Amúgy is elég feszült leszek, ha valóbna ott akar maradni egész este a pultban, a barátait hátrahagyva. Ez még akkor lesz rosszabb, ha Cameron visszaérkezik és még ő is meglátja, hogy valakivel bájosan elcsevegek. - Miért tartod veszélyesnek? A részeg emberek? Nem tudnak átjönni a pulton, maximum szavakkal bánthatnak, de azokat meg nem veszem magamra – rántom meg a vállam egyszerűen. – Idő szempontjából sokkal jobb itt dolgozni. A bébiszitterkedés mellett nem éppen lenne rá időm napközben bármit is csinálni. Sokszor a zárás után egyből Dianáért megyek és viszem az oviba, majd haza aludni, míg a kislány nem végez és viszem haza, majd elvagyok vele 1-2 órát, míg az apja hazaér és jöhetek ide dolgozni. Természetesen nem kell minden napomat itt töltenem. Hetente háromszor négyszer vagyok a bárban és sokszor az sem hétvége, hogy megterhelő legyen. A hét elején általában csak a pultban ülünk és kiszolgálunk pár embert, semmi különös. - Semmi különös, anyáék örökbefogadtak egy Sage-dzsel egyidős srácok és otthon megy a dráma. Daniel elköltözött, vagyis kiköltöztették, az ikrek jól vannak, Jessica folyamatosan tanul és kockul, míg Sage lázad – magyarázom és ügyelek, hogy még véletlenül se essék szó rólam. Nem akarom neki bevallani, hogy ennyire vittem érettségi után. Semmi egyetem vagy tanfolyam. Mindössze egy egyetemi előkészítőre járok heti egy alkalommal, mert Anya 0.1 szerint jó ötlet és természetesen Anya 0.2 is támogatja ebben. – Na és veled mi újság? – kérdezem, miközben odajön egy vendég, akinek közben kénytelen vagyok egy mojitót csinálni. Szerencsére nem nehéz koktél, így nem vesztegetek el sok időt és hamar visszakerülök Lou elé. Talán mégis azt kívánom, hogy Cameron visszajöjjön vagy nagy legyen a sor.
A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
Meg tudtam érteni Alexet azért, amiért végül suli után a vendéglátás pályára lépett, hiszen én magam is hasonlóan tettem. Egyrészt azért, mert egy boltban dolgozni szerintem kissé unalmas lehet, hiszen nincsen akkora forgalom, hogy az embernek mindig legyen munka a keze alatt. Persze ezt lehet úgy is felfogni, hogy legalább van lehetőség a pihenésre, és az ember nem szakad bele a munkába. Tény és való, hogy ez is egy szempont, ráadásul elég fontos, de én, mint sportoló, aki világ életében aktív életet élt, nos... Maradjunk annyiban, hogy nem kifejezetten a nyugis munkák kedvelője voltam. Gyorsabban telik az idő, ha van is dolgunk, és nem csak ülni kell, miközben bámulunk ki a fejünkből. Ilyen szempontból értettem a pult mögött álldogáló, szőkeség motivációját, viszont soha nem gondoltam, hogy komolyan passzolna hozzá ez a meló. Bár én egyáltalán nem akarom degradálni őt, vagy azt vitatni, hogy mennyire jó munkaerő, azért ismertem a lányt... Pontosan tudtam, hogy soha életében egy gyufaszálat nem kellett korábban odébb tennie – és ez szerintem egyáltalán nem baj, pusztán csak tény – így nem egy ennyire melós helyen képzeltem volna el. Szerintem sokkal jobban passzolt volna hozzá mondjuk egy ékszerbolt, mint ez a közeg, de a nyelvembe haraptam, és igyekeztem ezt nem túl durván említeni neki... Mert már nem vagyunk olyan kapcsolatba, hogy mindezt megtehessem. Ennek a ténye pedig úgy hasított a szívembe, mintha csak tegnap ért volna a visszautasítása. Ez az emlék mindig nagyon élénken maradt meg bennem, és bár nagyon nagyon szerettem és még most is szeretem Isát, azért saját magamat becsapni elég nagy hülyeség lenne. Pontosan tudtam, hogy Alex számomra nagyon fontos volt... Sőt talán még most is az. Viszont ő elutasította az érzelmeimet, és innentől kezdve mintha... Félni kezdett volna tőlem. Mintha attól tartott volna, hogy rá fogok akaszkodni, holott bár fájt a dolog, ettől függetlenül felfogtam. Nem akar tőlem semmit, én pedig szívesen maradtam volna a barátja, aki a sarokból csodálja őt... De nem adott erre lehetőséget, és ezért talán egy picikét haragudtam rá. - Legyen csapolt, és nagy – sóhajtottam fel halkan, aztán egy visszafogott mosolyt még megengedtem magamnam – De örülök, hogy azért nem feledkeztél meg rólam teljesen. Rosszul érezném magam, ha így lenne. Mert bár a napjaim nagy részében igyekeztem nem rá gondolni, néha ha lementem egy boltba, és megpillantottam a kedvenc csokiját, automatikusan mozdult a kezem a telefonom felé, hogy legalább egy képet lőhessek neki róla, de sosem tettem ezt meg. Eszembe jutott ahányszor a focira gondoltam, hogy milyen hévvel szurkolt nekem a meccseken, és jó darabig Isában is őt láttam, holott a két lány egyáltalán nem hasonlított. Míg Alex magas és erősebb alkatú volt, kék szemekkel, és karakteres vonásokkal, addig a jelenlegi barátnőm kicsi, kreol bőrű, és olyan szépség, akit nagyjából mindenki kinéz a karjaim közül. Számomra mondjuk mind a ketten veszettül gyönyörűek, csak más miatt... Isa törékeny és olyan, akár egy hercegnő. Alex izgalmas... Karakteres, és bár egy tündér, ettől függetlenül a tekintetében van valami... Megfejthetetlen. Végül emiatt tetszett meg nekem annak idején. - Persze, mindeki valamilyen... – csóváltam meg végül a fejem, miután felocsúdtam az általa előadott, filozofikus válasz miatt, ami talán egy kicsit jobban földhöz vágott, mint azt sejtettem volna. Néhány pillanatig a söröm mögül olyan értetlen, és bárgyú tekintettel meredtem rá, ahogyan egész életemben nem nézhettem senkire konkrétan – Én csak azt akartam mondani, hogy ha ő valóban jó fej akarna lenni veled, akkor valószínűleg nem hívna azon a néven, amit nem szeretsz. Mert bár Alex elég kedves lány, ettől függetlenül szinte láttam magam előtt, ahogyan az előző bunkó faszfej Lexiket ordít utána, ő pedig legalább egy kísérletet tesz arra, hogy felvilágosítsa: nem kifejezetten szereti ezt a becenevet. A másik pedig valószínűleg heccelésből figyelmen kívül hagyta ezt a tényt, és ezért Alex nem próbálkozott többet, mert nem akar konfliktust. Ismerem már annyira, hogy tudjam hogyan kezelte a dolgot... Legalábbis azt hiszem A következő dologra amit mondott, viszont csak egy szomorkás mosolyt ejtettem meg, és néhány apró bólintás kíséretében vettem tudomásul, hogy talán távolabb vagyunk most egymástól, mint valaha bármikor voltunk. Pont ezért is néztem végül a szemébe, és mondtam ki a következő szavakat. - Ne haragudj – bármit is gondol, ez a részemről teljes mértékben őszinte volt – Egyáltalán nincs már jogom beleszólni abba, hogy mit csinálsz. Ezzel viszont egy kicsit a saját malmomra akartam hajtani a vizet, és végül a kezemben szorongatott sörre szegeztem a pillantásom, majd kortyoltam belőle egyet. Csupán figyelemelterelés és időhúzás céljából. Talán nem szép dolog a bűntudatkeltés, de szerettem volna, ha azért tudatosul benne, hogy nem rajtam múlott a kapcsolatunk... Sőt most sem rajtam múlana, mert hajlandó lennék helyrerázni a dolgokat, hiszen most még félnivalója sem lenne. - Akkor majdnem minden maradt a szokásosban – bólintottam egy aprót arra, amit mondott. Igazából valami miatt náluk mindig ment a dráma korábban is, és talán így már meg is értem azt, hogy miért akar ezen a helyen dolgozni... Amolyan mindenhol jobb, mint otthon állapot állhat fennt most náluk – Ha találkozol a tesóiddal, add át nekik, hogy üdvözlöm őket. Mert azért néhányukkal megismerkedtem már. Sőt, kifejezetten jó kapcsolatot is ápoltam Alex szüleivel... Annak idején sokszor tanultunk együtt, mert ő rendszerint nem értette a feladatokat, nekem pedig a focicsapat miatt kellettek a jó jegyek. - Semmi különös – vontam meg a vállam a kérdésére – Dolgozgatok, és... Nagyjából ennyi. Nem sok szabadidőm van, ami miatt a srácok kicsit fújnak rám, illetve Isa sem feltétlenül boldog tőle, de hát ez van. Majd túljutunk rajta. Igazából a barátnőmet nem akartam említeni neki, mert pontosan tudtam, hogy a lányoknál ez amolyan rosszféle téma... Viszont nem kifejezetten éreztem, hogy a részéről jelentősége lenne a dolognak. Szinte lefogadom, hogy anno nem hitte volna, hogy ennyire hosszú lesz majd a kapcsolatunk, ugyanis lassan már három éve együtt vagyunk, de hát... Így alakult. - Amúgy nem szeretnélek zavarni a munkádban – álltam fel, hogy a farzsebemből elővehessem a tárcámat – Szóval ha zavarlak, akkor inkább megyek... A többit tartsd meg. Ahogyan átcsúsztattam egy tízdollárost az asztal felett, hirtelen nagyon szomorúvá tett az egész helyzet. Hogy az egykori barátomnak, aki egyben életem első szerelme volt... Borravalót adok, mintha legalábbis idegenek lennénk. Mintha soha nem lett volna közöttünk semmi. Pedig csak szimplán tudom, hogy gyűlöli a matekot és nem akarom, hogy úgy álljon neki számolgatni. Az egészben ez volt a legelkeserítőbb.
Öltözet; Egyéb megjegyzés: megjöttem Élet ; Szószám: 1 025; Zene
Az egyetlen érzelem, ami most uralja a testem az a kínosság érzése. Nem azért, mert itt van előttem Louis és beszélgetnünk kell. Talán ha nem a pult másik oldalán állnék még hajlandó is lennék leülni vele egy italra és átbeszélni az elmúlt időszak történéseit. Igazság szerint még kíváncsi is vagyok rá, tudni akarom, hogy mi lett belőle, mi történt, miről maradtam le. Biztosra veszem, hogy most valami jól menő egyetemre jár, kapja minden hónapban a tanulmányi ösztöndíjat és fényes jövő áll előtte a szakmájában, legyen az bármi. Mégis olyan kínosnak érzem ezt az egész szituációt. Kínos, mert én itt állok a pult mögött és azt várom, hogy elmondja milyen sört adjak neki. Nem kell ahhoz sok ész, hogy kiszolgáljam. Nem kell ehhez igazából semmilyen végzettség, még egy érettségi sem. Bármilyen épeszű ember megtudná ezt tenni, mégis most én állok a pult ezen oldalán. Mindez azért, mert be kell vallani, olyan álmokat kergettem egész életemben, amihez nem értettem, nem reálisak és régen túlnőttek engem. Egyszerűen ciki az egész. Ciki, mert nem vittem semmire és valószínűleg nem is fogom. Nem tudok változni, próbáltam, de egyszerűen nem megy. Nem érzem azt a nyomást az életemben, ami miatt rendbe jöhetnék. A szüleim kényszerítése pedig egyre inkább csak eltántorít. - Csapolt és nagy, jó választás – bólintok, majd rögtön egy korsó után nyúlok, amit másodpercek alatt teletöltök. Talán az izgalomtól van vagy a bizonyítási vágytól, nem tudom megmondani, de életem első sörcsapolása, amikor nem megy a pohár szélére. Büszke vagyok magamra, már amennyire egy egyszerű csapos büszke lehet. – Hogyan is felejtkezhetnék meg rólad, Louis Abraham York? Már gimiben is egy jelenség voltál. A legjobb barátaim egyike volt az ominózus estéig. A csókig, amiről azóta sem beszéltünk komolyabban és ami már nem is számít többé. Az idő elszállt a fejünk fölött, mi felnőttünk és ráléptünk a saját ösvényünkre. Magunk mögött hagytuk a tinidrámákat és próbáljuk felvenni a versenyt saját magunkkal. Fejlődni akarunk, mint minden felnőtt ember. Most már másképp kezelném a helyzetet, valószínűleg az egésznek teljesen más kimenetele lett volna. Késő bánat, nemde? - Lehet, hogy én nem szeretem, de ő valószínűleg valamiért kedveli a Lexi becézést és ki vagyok én, hogy megtiltsam neki, hogy így szólítson? – mosolyodom el ártatlanul. Igen, valóban csak azért teszi Cameron ezt, hogy engem bosszantson, de nem tud felhúzni vele. Már hallgatok is a Lexire, amikor pár éve még vörös fejjel estem volna neki annak az embernek, aki így mert szólítani. Látszik, hogy telik az idő. Nem tudom mikor puhultam el ennyire. Egyszerűen nem érzem úgy, hogy reagálnom kellene a következő mondatára, ám mégis kattognak rendesen a fogaskerekek az agyamban. Valóban nincsen joga beleszólni abba, hogy mit csinálok, de mégis úgy látom, hogy igaza van. Nem feltétlen nekem való munka ez az éjszakai pultozás. A hely telistele van furcsa, nem túl megbízható alakokkal, akik a magas termetem ellenére is könnyedén ki tudnának rángatni a pultból. - Lehet, hogy nincs jogod hozzá, de igazad van – mielőtt még reagálni tudna valamit gyorsan elkezdek koktélt keverni. Nem is figyelek oda az arányokra, azt sem tudom, hogy jól adok-e vissza a vendégnek, egyszerűen nem érdekel. Csak ki akarok bújni az elől, hogy a beszélgetésünk ezen szeglete folytatódjon tovább. Egyszerűen nem akarom, hogy lássa mennyire mélyre süllyedtem. - Igazából Danielen kívül mindannyian együtt élünk, de van Daniel pótlék – nevetem el magam, habár ez kissé morbidnak tűnhet a számára. Igazából ez csak egy belsős poén a testvéreimmel, amit a bátyám egyáltalán nem tart viccesnek. – Annyi a lényeg, hogy Daniel elköltözött a saját lakásába, mi meg még otthon vagyunk, de jó ez így. A Daniel pótlék pedig egy Seth nevű öcsi, akit anyáék nemrég fogadtak örökbe – teszem hozzá gyorsan. Szeretek otthon élni, nem kell olyan dolgokkal foglalkozni, mint a főzés vagy a számlák befizetése. - Persze, majd átadom az üdvözleted. A tesóim mindig kedvelték Louis-t. Miért is ne tették volna? A srác kedves volt és udvarias, egy időben elég sokat lógott nálunk suli után. Anyáék kedvelték, így egy pillanatig sem zavarta őket, hogy ott tölti az idejét a házunkban. Örültek annak is, hogy van egy közeli barátom, akire bármikor számíthatok. Ez az idill elég gyorsan összeomlott, a családom utána még hónapokig kérdezősködött a fiúról, de nem tudtak belőlem kiszedni semmit. - Mit dolgozol? Nem tanultál tovább? – túl nagy meglepettséggel teszem fel ezt a két egyszerű és rövid kérdést. – Ne haragudj – teszem hozzá, hiszen nem akarom, hogy azt higgye rosszindulatból kérdeztem. Sosem tennék semmit szándékosan rosszindulatból. Többre tartom magam annál, hogy bárkinek is ártani akarjak, még ha csak szavakról is van szó. - Egyébként megkérdezhetem, hogy ki azaz Isa? Egész életemben naiv voltam, amit tudok is magamról. Szeretném azt hinni, hogy a lány, akit megemlített mindössze egy barátja. Egy lány, aki fontos neki, de nem fűzi őket egymáshoz semiféle romantikus kötődés. S hogy miért is? Mert ha akkor máshogy viselkedek, ha nem utasítom el a srácot, akkor akár a mai napig a partnerem lehetne. Ösztönzött volna és most nem egy bárban lennék, mint pultos. Régen egy pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy összejöjjek a sráccal és fogalmam sincs, hogy hogyan viselkednék, ha hasonló szituációba keverednénk. - Nem zavarsz, nincsenek is olyan sokan – hazudok. Ő is tudhatja valószínűleg, hiszen a hely csakúgy hemzseg az emberektől. Többen vannak, mint amire a mai naptól számítottam volna. – A vendégem vagy – a számat apró, kínos mosolyra húzom és visszacsúsztatom a fiú kezébe a tíz dollárost. Ennyivel tartozom neki, sok fejfájást okoztam a számára tinédzser korunk hajnalán, amit ugyan egy korsó sör nem tud jóvá tenni, de a szándék megvan bennem.
A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
A magam részéről szerintem soha nem tudtam teljesen elengedni Alexet. Tény és való, hogy nagyon sok időt töltöttünk külön, de ettől függetlenül felesleges lett volna letagadni, hogy a jelenlegi barátnőmet is azért kaptam, mert ő ejtett, szóval lényegében maradjunk annyiban, hogy még ehhez is köze volt. Bár nem tette ki minden nap a gondolataimat, ettől függetlenül sokszor gondoltam rá még most is. Az pedig, hogy újra találkoztam vele, lényegében csak felidézte azokat az emlékeimet, amiket lehet, hogy nem szívesen éltem újra... Mert ha úgy vesszük egy méteres balek vagyok. Alapvetően baromi meredek ha valaki beleesik a saját legjobb barátjába, de ez egyszerűen bizonyítja azt is, hogy a fiú lány barátság, mint jelenség, nem úgy létezik, ahogyan azt az emberek elképzelik. Kezdetben Isával is csak barátkoztam... Most pedig jókat barátkozunk egymással az ágyban, ha lehet ezt így mondani. Ekkor Alex már nagy ívben került engem, szóval bőven előfordulhat, hogy lényegében a szeme előtt zajlott le az egész életem, ő pedig észre sem vette, hogy én szépen lassan továbbléptem. Vagy pedig csak nem érdekelte, de ez részletkérdés. Az elején talán még boldoggá is tett volna, ha megtudom, hogy féltékeny a dolog miatt, most viszont még úgy is, hogy Isával nem feltétlenül mennek jól a dolgok... Nem vagyok benne biztos, hogy érdekelne a dologgal kapcsolatban a véleménye. Mondjuk eltelt azóta három év. Elballagtunk, szóval a dolognak már nincs is akkora jelentősége. Mégis, most ebben a pillanatban ez a három év elég élesen él bennem. Mert néha megesett, hogy kénytelen volt az én partnerem lenni, vagy amikor nagyon láttam rajta, hogy szenved a matekfeladatokkal, akkor egyszerűen csak odatoltam neki a füzetemet, hogy másolja le a megoldást. Soha nem vártam ezért cserébe semmit. Nem akartam vele beszélgetni, vagy a terhére lenni, egyszerűen csak így is szerettem volna, ha ő leérettségizik. Pont ezért meg egy kicsit papucsnak is érzem magam, de hát ez már a saját problémám, én csináltam magamnak a dolgot. - Jelenség? Mitől lettem volna jelenség? – igyekeztem lehetőség szerint nem úgy ránézni, mintha teljes mértékben idióta lennék. Én mindig úgy éreztem, hogy az emberek nagyrésze túlértékel, aminek valószínűleg az az oka, hogy alapvetően számomra nem igazán volt választási lehetőség. Jó gimnáziumba jártam, ahol egy ösztöndíjat elég nehéz megtartani, és mivel az igazgató és a tanárok eléggé sajnáltak a helyzetem miatt, így mindenki elől eltitkolták azt is, hogy én magam az ösztöndíjas diákok sorait erősítem. Féltek attól, hogy túlságosan a figyelem középpontjába kerülnék, ha kiderülne, hogy árva vagyok, én magam pedig akkor mindent képtelen is lettem volna elviselni. Most viszont már csak két évem van ahhoz, hogy nagykorúvá váljak, és lassan ez az információ jelentéktelenné is válik. Illetve a focicsapathoz is kellett valamiféle tanulmányi eredményt produkálni, szóval nem voltam én jelenség... Szimplán csak ezen kívül más választásom nem maradt, hogy legalább a gimiben képes legyek boldogulni. A nevével kapcsolatos megjegyzésen viszont nem tudom nem elnevetni magam egy kicsikét. Valahol aranyosnak találtam, hogy ezt most így gondolja, ellenben eszembe jutott, amikor én próbálkoztam meg anno egy becézéssel. Mivel elég lányosnak számított, az Alexet nem találtam hozzá illőnek, így bepróbálkoztam az általa hőn gyűlölt Lexivel... És még mindig érzem a bordáim környékén azt a fájdalmat, amit okozott nekem az ütésével akkor. Nem túl jó a névmemóriám, de suliból ezáltal az ő nevét sikerült megjegyeznem elsőként. Viszont abban a pillanatban le is hervadt a mosoly az arcomról, amikor arra kényszerültem, hogy ránézzek és megpróbáljam megfejteni az egész helyzetet, amibe keveredett. Látszott rajta, hogy zavarban van, de én magam nem tudtam volna megmondani, hogy mindezt mi okozza nála, így jobb híján a saját számlámra írtam a dolgot. Csak elhúztam a számat, és néhány szomorú pillantással kezdtem el mintákat rajzolgatni a korsómra. Mert határozottan zavart, hogy ilyenné váltunk. - Anyudék nyilvánvalóan hiányolták az izgalmakat – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Valamennyit sikerült látnom nekem is Daniel ügyeiből, persze nem túl sokat, de éppen elég volt ahhoz, hogy némi ellenszenvet keltsen bennem a srác a viselkedésével. Persze ennek sosem adtam hangot, mert Alex sem sérült meg, illetve nem is kifejezetten vagy jogom belepofázni családi dolgokba. - Nem, úgy alakult, hogy nem tudtam továbbtanulni – válaszoltam neki – Szóval hasonlóban utazom mint te. Illetve nem, de lényegében ugyanúgy vendéglátás, egy moziban vagyok most, aztán majd kiderül, hogy mi lesz a továbbiakban. Persze mindez számomra is egy rejtély volt. Stella miatt nem tudjuk finnanszírozni azt is, hogy én is továbbtanuljak és mivel mondatni én vagyok a férfi a háznál, így kötelességemnek érzem, hogy a kenyérkereső szerepét én töltsem be, pedig voltak ebből veszekedéseink. - Isabel Marquina, így lehet meglesz – vontam össze a szemöldököm. Most vagy tényleg nem esett le neki a dolog, vagy pedig azt hitte nem túl komoly, hogy a térdünk folyamatosan összeért kémián az asztal alatt – Tudod, nagyjából ekkora, általában folyton vigyorog, de ha ideges, akkor olyan hisztit tud vágni, hogy az álladat a földre pakolod tőle. Egyel alattunk járt suliba, és már vagy három éve együtt vagyunk... Az utolsó mondatot elég halkan tettem hozzá. Én magam sem tudtam, hogy miként kéne ezt a dolgot felvezetni neki, mert ezek szerint még jobban elkerülhetett, mint ahogyan az számomra is feltűnt... Ez pedig valahol elkeserített. Tényleg olyanok vagyunk, mint két idegen, közben pedig rengeteg szép emlékünk van. A következő mondatára viszont muszáj volt megejtenem egy cinkos kis félmosolyt. Lényegében fullon volt a hely, és folymatosan zsibongtak az emberek, de ettől függetlenül ha neki ez így jó... Akkor legyen kihalt. - Hát jó... Máskor biztos nagyobb a forgalom – bólintottam beleegyezően arra amit mondott. A pénzemet mondjuk nem szívesen vettem vissza, de jelen esetben más választásom nem nagyon volt. Éreztem, hogy a kínossági faktor lassan már nem is lehetne magasabb. - Egyébként meg – mondtam neki, miközben felemelkedtem a székről, hogy a farzsebembe csúsztathassam a kapott papírpénzt – Nem gondoltam volna, hogy így fogunk találkozni. Hogy egy ilyesmi munkakört bevállalnál és jó lennél benne, de most elég kellemeset csalódtam. Velem ellenétben neki mondjuk nem lett volna kötelessége dolgozni, de valahol boldoggá tett, hogy nem akarja úgy leélni az életét, mint egy buta liba. Ebben a pillanatban éreztem magam a legkomfortosabban, és ahogy elmosolyodtam, melegebb lett a pillantásom, mint az este folyamán bármikor. Mert most azt éreztem, hogy ő ténylegesen az a lány, akit korábban ismertem.
Öltözet; Egyéb megjegyzés: megjöttem Élet ; Szószám: 1 015; Zene
A szemem sarkából folyamatosan figyelem, hogy hátha valaki visszatér a pultba, mivel ekkora forgalomnál nem szoktak egyedül hagyni. A megkönnyebbülésem hamar meg is érkezik az egyik lány, Maggie személyében, aki jó pár évvel lehet idősebb tőlem és tudtommal már minimum öt éve itt dolgozik. Már gimi mellett is vendéglátásban dolgozott, egy idő után tizenhat évesen ráállt a drogokra és nem érettségizett le. Húsz éves kora óta tiszta saját bevallása szerint, ám én erre nem vennék mérget. Néha még nekem is feltűnik a lány beszámíthatatlansága, elég sokat késik általában melóból és az esetek nagy részében meg sem jelenik. Ha itt van, akkor viszont bármit rá lehet hagyni. Az érem mind a két oldalát elég szépen bemutatta már nekem és a többi munkatársamnak. Valahogy meg tudom érteni a főnököt, hogy miért nem rúgja ki, viszont sokkal megbízhatóbb embereket is lehetne a helyére keríteni. Mondjuk ennyi erővel helyettem is be lehetne szervezni egy olyan embert, aki gyorsabb és jobban ért ehhez az egész melóhoz. Louis felbukkanása pedig egyértelműen nem segít abban, hogy összeszedettebb legyek. Már az is nagy küzdelmet jelent a számomra, hogy a szeme előtt ki tudjak venni egy üveg sört a hűtőből és ne ejtsem rá a lábamra, amit egy szakadt, régi edzőcipő fed. A melóban sosem veszem fel a legszebb darabjaimat, hiszen bármi bajuk lehet. Még ha nem szerencsétlenkednék is ennyit, akkor is simán tönkremehetnek. Random részeg emberek már nem egyszer borították rám önhibámon kívül a nekik összedobott italokat. - Tudod te voltál az a srác, akit mindenki kedvelt. Titkon talán még azok is, akik megjátszották a nagy ellenségeidet, aztán a jegyeid is fényesek voltak. Az egyik legnagyobb elme voltál az évfolyamon - magyarázom a srácnak, de nem nézek a szemébe. Sokkal érdekesebbnek tűnik jelenleg lesikálni egy már hetek óta ott éktelenkedő foltot a pultról. Nem fog lejönni, már hipózva is volt, de most mégis úgy érzem, hogy ki kell eresztenem egy kisebb adag bennem ragadt feszültséget és jobb ötlet híján ez most tökéletes lesz. Szívesen megtudakolnám, hogy mi van most vele. Mármint úgy tényleg érdekel és nem a felszínt akarom hallani. Én is el tudom neki mesélni, hogy most itt dolgozom, mert nem vettek fel egyetemre, de ez csak a töredéke az életemnek. Valószínűleg már nem is ismerjük egymást, elvégre a gimi végén sem beszéltünk már. Ugyan miért kellett akkor megcsókolnia? Miért pont akkor? Fiatalok voltunk és egyszerűen képtelen voltam többé Louis csokoládészemeibe nézni. Túl korai volt az minden, s akkor úgy éreztem, ha nem szakítom meg a kapcsolatunkat, akkor úgyis elromlik magától. Akkor döbbentem rá, hogy fiú-lány barátság nem létezik. - Mindig történik valami a családban, de gondolom ez neked is ismerős. Otthon sosem áll meg az élet - mosolyodom el. Ez persze nem mindig jelent jót. Mostanában én és Clary vagyunk azok, akik tartják otthon a frontot. Akármennyire is gyűlölöm ezt a melót nem adhatom fel, muszáj finanszírozni édesanyánk kezelését és az életünket úgy összességében. Apám meg... változatlan, évek óta ugyanaz a forgatókönyv és nem hiszem, hogy ez bármiben is változni fog a közel jövőben. A soha talán jobb szó erre. - Tényleg? - a döbbentség teljes egészében kiül az arcomra és már nem félek a srác szemeibe nézni. - Ne haragudj, én csak azt hittem, ha valaki, akkor majd te egy gyönyörű karriert futsz majd be érettségi után egyből. Talán ez esetben még várni kell a te csodádra, de el fog jönni. Higgy nekem! Mindig próbálok pozitív maradni és ez a legtöbbször sikerül is. Szerintem ez hatalmas piros pont nekem, hiszen enélkül el lennék veszve. Néha elképzelem, hogy minden olyan, mint kiskoromban, mikor anya egészséges volt és apa sem ivott. Ugyan vérszerint nem vagyok a család tagja, de ezt sosem éreztem. Ugyanúgy szőke hajjal és kék szemmel áldott meg az Úr, mint a másik két nőt. Az alakunk már viszont teljesen más, de mindenki elhiszi rólunk, hogy testvérek vagyunk. Sokszor még én is. - Nem emlékszem rá - húzom el a számat. Ugyan nem szokásom hazudni, de most muszájnak érzem. Jól tudom, hogy ki azaz Isabel Marquina. Már végzősként sem tetszett, hogy Louis annyi időt tölt azzal a lánnyal. Sosem gondoltam úgy a srácra, hogy én és ő, de azokban a hónapokban, talán egy év is volt az, mindig féltékeny voltam. Addig én voltam az a lány, akit kitüntetett a figyelmével, még akkor is, amikor már nem beszéltünk egymással és ez hála Isának egyre inkább elkopott, s a mai napra már teljesen kifakulhatott. Nem gondoltam volna, hogy ez még a mai napig tart. - Gratulálok a három évhez! - Igen, máskor sokkal többen vannak. Ez sem igaz, ennyi embert még nem láttam ezen a helyen, de okos srác Louis, biztosan tisztában van vele, hogy kamuzok. Nem tudom miért teszem ezt, hiszen most tudnék a leginkább kifogást keresni arra, hogy miért is kellene itt hagynia. Ehelyett azon veszem észre magam, hogy egy újabb korsó sört csapolok és ezúttal nem a srácnak és nem a vendégeknek. Gyorsan megtelik és nagy lendülettel bele is kortyolok az italba. Ritkán iszom, melóban pedig soha, pedig egy-két dologért nem kapnék ki. A vendégek is néha meg akarnak hívni, de mindig visszautasításra lelnek. - Maggie, még nem voltam szüneten, kérlek tartsd a frontot, köszi! - kiáltok oda a munkatársamnak, aki csak egy gyors felemelt hüvelykujjal válaszol. Ezzel a lendülettel megfogom a korsó sörömet és a kezemben tartva slisszanok ki a pult elé, egyenesen Louis mellé. - Bocsi, de mit is mondtál? Nem hallottam pontosan - húzom el a számat. - Mi lenne, ha inkább kimennénk? - ajánlom fel, s reménykedek, hogy igent mond, ha már eljöttem szünetre egy korsó itallal a kezemben.
A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
Alapvetően az, hogy összefutottam Alexel még a focistákkal való találkozásnál is nosztalgikusabb volt. A srácokat régóta ismertem, de a lánnyal ennél jóval mélyebben gyökerezik a kapcsolatunk. Ami azt illeti, a legelső emlékeim mind vele születtek, és éppen ezért éreztem kicsit felkavarva magam. Mert hirtelen a szemem előtt volt a jelenet, amikor mellette foglaltam helyet elsőben, aztán a biztatása nem sokkal később a focicsapat miatt. Igazából mindig azt hittem, hogy az ő támogatása miatt vagyok képes elérni dolgokat, holott csak szimplán arról volt szó, hogy mindezeket miatta akartam elérni. Mert többet éreztem iránta és valamivel le akartam nyűgözni őt. Utólag azt kívánom, hogy bárcsak ne tettem volna ezt, ugyanis ennek köszönhetően ment tönkre teljesen a kapcsolatunk. - Valóban? – pislogtam rá a a lányra. Sosem tartottam magam túl különlegesnek. Egyszerűen csak keményen tanultam, mert már fiatalon tisztában voltam azzal, hogy lényegében semmi esélyem nincs az életben. Az egyetlen dolog, amit megtehetek az, ha keményen dolgozok mindennel kapcsolatban, tehát igen... Elképzelhető, hogy a legjobbak között voltam a sport, a szociális munka és a tanulmányi eredményeim miatt. Viszont ezzel sok mindenre nem mentem, ugyanis támogatással nem indították el a képzést az egyetemen, amit szívesen tanultam volna. Erre lehet jönni, hogy elég sok választási lehetőségem volt még ezen kívül... Való igaz. Viszont az is szem előtt kell tartani, hogy habimelónak bármi jó. Ha nem szeretem csinálni azt, amit magamnak választottam, akkor lényegében kereshetek milliókat is, nem fog boldoggá tenni a dolog. - Persze – mosolyogtam rá a lányra – Lényegében mindig valami elfogy, valami tönkremegy, valami miatt összvesznek emberek... Ez így kerek. Arra már nem tértem ki, hogy az én családom jóformán kétszemélyes, és még a menstruációt is tűrnöm kell. Illetve az, hogy nincsenek szüleim, már megszokott volt. Ha őszintének kell lennem, akkor be kell ismernem magamnak, hogy semmi okom a búslakodásra miattuk. Mert rendes nevelést kaptam a kolostorban, ahol felnőttem, vigyáztak rám, ameddig megtehették, Stellával pedig alapvetően jól kijövünk. Semmi okom nincs arra, hogy a sebeimet nyalogatva, hebegjek habogjak, amikor a családomról hazudok a barátaimnak, mert lényegében ezek nem is hazugságok. Szimplán csak számomra máshogyan értelmezendő család jutott. - Kedves vagy, hogy bíztatsz – mosolyodtam el ismét egy kicsit – Igazából nekem így is megfelel. A munkatársaim rendesek, kicsit sokat kell dolgozni, de alapvetően nem fárasztó, mert jó a társaság. Hamar bele lehet szokni. Ha gondolod, szerezhetek neked egy jelenléti lapot, hogy kipróbáld egyszer... Hátha jobban fog neked is tetszeni. Mert bár évek óta nem beszéltünk már, valahol ettől függetlenül még fontos volt nekem ez a lány. Legalábbis annyira biztos, hogy tegyek neki egy ajánlatot ezzel kapcsolatban, hiszen egy ilyen helyzen dolgozni sehogy se leányálom. Én pedig határozottan nem vagyok felkészülve a hírekre azzal kapcsolatban, hogy történt vele valami. Ha mást nem tehetek azért, hogy meg tudjam ezt előzni – attól függetlenül, hogy bekövetkezne-e – akkor ezt megcsinálom ahelyett, hogy behunynám a szemem és elmennék az egész dolog mellett. - Köszi – húztam egy újabb kis félmosolyra az ajkaim. Ennek már egy kicsit más oka volt. Bár együtt voltunk még Isával, ettől függetlenül kezdtem érezni a megszokás szelét. Ettől függetlenül szerettem azt a lányt, szóval határozottan helyre akartam hozni a viszonyunkat. Mi mindig ezen dolgoztunk, már amióta együtt voltunk. Hogy jobb legyen, hogy meg tudjuk oldani a gondjainkat, hogy mindent megbeszélhessünk... És vicces, hogy mennyire békés időszak volt az, amikor még suliba jártam. Ha más nem, legalább a szünetek a rendelkezésünkre álltak, ami miatt könnyű volt találkozni, de mostanában úgy viselkedünk, mint az őrültek. Ha vitáról van szó, ő nem az én szeretetteljes Isabelem, én pedig egyáltalán nem az a lojális Lou vagyok, aki képes rendesen átlátni a problémákat. Ha így lenne, akkor valószínűleg már meg tudtuk volna oldani őket... De minderről Alexel nem akartam beszélni. Talán egykor legjobb barátok voltunk, de ígyis azt éreztem, hogy feltartom a munkahelyén. Nem fogom még a párkapcsolatom szaftos részleteivel sem untatni, mert egy kicsit sem érdekelheti őt egyik se. Biztos voltam benne, hogy Alex hazudik, de ezt egyáltalán nem volt szívem az orra alá dörgölni. Igazából az, hogy mennyien vannak itt, számomra lényegtelen volt, mert nem járok ide túl sokat. Most is csak azért ugrottunk be, mert ez volt a legközelebb a megbeszélt találkozóhelyünkhöz. Mivel fiúk vagyunk, nem szeretünk túl sokat utazgatni egy korsó sörért, így a praktikusság kedvéért tértünk be. Nem kifejezetten olcsó ez a hely, de hát igazából ez van. Egyszer ki lehet bírni. - Csak annyit – pillantottam a lányra, aztán a kezében tartott csapoltra – Hogy nem gondoltam volna, hogy boldogulsz egy ilyen helyen majd. Viszont örülök, hogy így van. Jó alap lehet majd a következő munkahelyedhez, ami ennél tutira jobb lesz. - Menjünk ki – most már nekem is nehéz volt az arcomra égett vigyoromat lekaparnom. Lényegében ahhoz képest, hogy az elején milyen döcögősen indult be ez a beszélgetés, most már egész jól haladunk. Meg is vártam a lányt, hogy kijöhessen a pult mögül, majd vele az oldalamon kerestem meg az oldalsó bejáratát a bárnak. - Egyébként ennyire lazán ihattok egy műszakban? – tettem fel a kérdést neki, mert ha bennem egy korty alkohol is lenne munka közben, akkor minden bizonnyal kinyírna a másfél méteres főnököm – Még jó, hogy ilyenkor nem járnak ellenőrizni, mert ha megfújatnák veletek a szondát, bezárnák a helyet.
Öltözet; Egyéb megjegyzés: megjöttem Élet ; Szószám: 849; Zene
Louis hatására rengeteg gimis emlék előjön bennem. Eddig a pontig mindig úgy emlékeztem vissza rájuk, mint a világ legjobb napjaira. Most már inkább van bennem egy kisebb szégyenérzet. Nem kellett volna úgy bánom Lou-val, ahogyan tettem csak azért, mert elcsattant köztünk egy csók. Egész életemben mindenkivel elnéző és kedves voltam, a sráccal sem kellett volna máshogy cselekednem. Szimplán nem tudtam, hogy mi tévő legyek és inkább elzárkóztam. Pont én, aki legtöbbször egy nyitott könyv vagyok. Sokkal több dolgot osztok általában meg magamról, mint azt illendő lenne. - Nem hazudnék ilyenről – húzom össze a szemöldököm. Nem értem, hogy miért ilyen kishitű. Mindenki tudta, hogy Louis még nagyon sokra viheti. Ugyan most kis meglepettséget okoz a számomra, hogy nem tanult tovább, de ami késik, nem múlik. Talán egy napon majd ő is ott fog ülni a Harvard egyik előadójában és híres tudós válik belőle. Ő az egyik legokosabb, legértelmesebb ember, akit ismerek. Semmi rosszat nem tudnék felhozni vele kapcsolatban. Talán azért picit elfogult is vagyok, de erre nem vennék mérget. - De miért nem lehet mindig minden jó? Úgy érzem, hogy ez az egész világ olyan igazságtalan. Én mindenkivel próbálok jót cselekedni és körülöttem pedig minden összehullik – húzom el a számat. Ugyan nem mondom ki hangosan, ami a szívemet bántja, de valamit leszűrhet belőle. Apám alkoholizmusa egy fokkal sem javult. Talán valamivel még rosszabb is, mint régen. Anyám rákjáról viszont szerintem nem tud és ez maradjon is így. Nem akarok még több sajnálkozó tekintetet. Én voltam mindig is az a lány, aki mosolygva lépett be a terembe és mindenkit képes volt felvidítani az otthoni szegénység és apuka viselkedése ellenére is. Azt hiszem ezt szerették is bennem az emberek. Persze általában volt olyan személy is, akit már túlontúl idegesített a vidámságom. - Hát ami azt illeti és neked nem probléma, én nem bánnám. Ezd kicsit elegem lenni ebből a bárból. Mármint jól fizet meg nem kell mindennap bejönnöm, de a bioritmusom teljesen felborult. Ha dolgozom, akkor éjszaka vagyok ébren és ez azt eredményezi, hogy a többi napom is felfordul – rántom meg a vállam. Félreértés ne essék, mert rendkívül hálás vagyok, hogy mindenféle végzettség nélkül dolgozhatom egy ilyen helyen. – Plusz azért néha megjelennek elég kétes alakok. Ez persze minden kocsmára és éjszakai szórakozóhelyre jellemző. Ilyenkor jönnek elő az olyan emberek, akiktől mindenkit kiráz a hideg. Lehet, hogy világosban fel sem tűnnének nekünk. Olyankor minden másnak tűnik, jobban elszaladunk egymás mellett és nem figyelünk fel a másikra. Ezzel szemben éjszaka nyitott szemmel járunk. Kicsit szíven üt, hogy még mindig együtt van Isával. Sosem tápláltam gyengéd érzelmeket Louis iránt, de ez ráébreszt arra, hogy mennyire változékony minden. Pár évvel ezelőtt még én voltam az a lány, akiért mindent megtett volna, s most már csak egy emlék vagyok neki. Remélem azért, ha visszagondol az együtt eltöltött időre barátként, akkor nem rossz szájízzel gondol erre, mert én a végén megszakítottam vele a kapcsolatot. Néha legszívesebben visszapörgetném az időt és már máshogy csinálnám. - Ennél lehetne rosszabb is amúgy Elég rugalmas a beosztás és nem kell minden nap itt dekkolnom – rántom meg a vállam, s közben utat mutatok Louis-nak. Egy elkerített, teraszosított részre vezetem, ahova csak különleges vendégeket engedünk be. Kvázi, aki hajlandó kurva sokat fizetni azért, hogy elszeparálva bulizhasson a többiektől. A mai napra nem fogadtunk ilyen embereket. Valószínűleg az is benne van a pakliban, hogy nincsen hétvége. – A moziban mit kell csinálnod? – teszem fel a kérdést és leülök az egyik padra. Az előbb elcsórt szívószálat a korsó sörömbe rakom és inni kezdek. Mindig megszólnak érte az emberek, hogy jobban beüt vagy nem túl környezetvédő, de nem érdekel túlzottan. Így iszom tizenöt éves korom óta. Louis már láthatta elégszer tőlem ezt a mutatványt. - Ihatunk, de bizonyos mértékig. Néha meghívnak minket a vendégek is, de nem fogadjuk el mindenkitől – rántom meg a vállam. Vannak olyan alakok, akikről fixen tudom, hogy azért akarnak inni velem egyet, mert abban reménykednek, hogy a műszakom után esetlegesen hazamegyek velük. Az ilyeneket mindig próbálom udvariasan elutasítani, s ha nem megy és nekem ugranak, akkor a pult alatt lévő gombot megnyomom és rögtön ott terem egy biztonsági, aki szépen kikíséri a helyszínről. – Nem sok mindent tudok ennek a helynek a vezetőségéről, de néha elég gyanúsak nekem. Nem hinném, hogy ilyen problémánk adódna – kotyogom el Louis-nak, amit én sem tudok biztosra. Mindössze egy-egy félmondat és a műszakban megjelenő, az főnök irodájába rohanó baljós alakok miatt vontam le ezt a következtetést.
A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
- Néha kicsit úgy érzem, hogy túl vagyok értékelve – válaszoltam a lánynak én magam is hozzá hasonlóan, összevont szemöldökkel – Isa is folyton ilyeneket mond... Stella, meg Brianna és most te is. Szerintem a lányok túlságosan elfogult és kedves lények. A mondatom végére elmosolyodtam. Kisgyerekként azért tanultam mindig jól, mert akkor több édességet kaptam az apácáktól és jobban tudtam élvezni az emberek figyelmét. Persze időközben rájöttem arra, hogy amúgy nem vagyok egy rossz agyú valaki. Könnyen megtanultam a matekot, gyorsabban megcsináltam a házikat, mint a többi gyerek az iskolában. Nem állítom, hogy zseni lennék, de elég könnyen tanultam a saját szintenem. Emiatt pedig tudtam és akartam is segíteni a többieknek. - Szokták mondani, hogy az élet csak annyi terhet ró ránk, amennyit elbírunk – vontam meg a vállam, majd halkan felsóhajtottam – Sajnálom, hogy ez történik veled. Ha van kedved összefutni valamikor, vagy csinálni valamit, akkor én itt vagyok. Hátha legalább a kedveden tudok javítani. Csak egy szelíd mosolyt ejtettem meg felé, miközben ezt mondtam. A szekrényben történtek után minden bizonnyal azt is hihette volna, hogy hátsószándékaim vannak, de ez sosem volt így. Igazából nem adott esélyt megmagyarázni az egész helyzetet, ez meg valahol szomorúvá tett. Mivel én a magam részéről értékesebbnek találtam a barátságunkat, csupán egyetlen kósza pillanat erejéig hittem azt, hogy ténylegesen lehet nála esélyem. Végül kiderült, hogy ez nincs így, én találtam egy lányt, akit ténylegesen szeretek ő pedig... Igazából nem tudom, hogy mi történt vele, mert elzárkózott tőlem. Pont ezért még mindig feszélyezve érzem magam mellette, de valahol reménykedek benne, hogy egyszer ez az egész megváltozik. És ha annyira jóban nem is lehetünk mint régen, legalább képesek leszünk nem kínosan viselkedni egymással. - Egyáltalán van valaki, aki vigyáz rád éjszaka? – vontam össze a szemöldököm. Úgy kérdeztem rá a dologra, mintha a többi mondandóját meg sem hallottam volna. Nálunk is elég gyakori volt az éjféli nézőknél a balhézó, vagy esetlegesen részeg közönség, de legalább egy az én méretemmel rendelkező fiú ilyenkor jelen volt és odafigyelt arra, hogy ne történhessen semmi baj. Van egy olyan érzésem, hogy egy bárban annyira nem veszik ezt figyelembe, Alex pedig nem az a fajta talpraesett lány, aki meg tudná védeni magát egy ilyen helyzetben... Legalábbis régen nem volt az. Én a magam részéről nem tudom, hogy mennyit változhatott, de irreálisnak tartottam a pálfordulatot. Szerettem volna, hogy ne legyen igazam ebben a helyzetben. - Mit szólnál hozzá, ha hoznék neked egy jelentkezési lapot valamikor? – tettem fel a kérdést. Azt már nem mondtam hozzá, hogy tervezem említeni bent, hogy ismerem a lánykát. Az ilyesfajta közbenjárások egyes emberek számára talán sértőek lehetnek... Alex régen megintcsak nem volt ilyen, sokkal inkább örömködött volna azért, mert valaki segített neki, de azóta nagyon sok idő eltelt... Minden megváltozott körülöttünk. Kissé kényelmetlen volt pont vele megbeszélnem a szerelmi életemet is, ezért hamar dobtam a témát. Egyáltalán nem fűlt a fogam ahhoz, hogy az Isával való drámáim fültanúja legyen. Ha esetlegesen tényleg egy munkahelyen fogunk dolgozni, akkor mindenképp meg fog neszelni dolgokat... De többre értékelem a barátnőmet annál, hogy a soha be nem teljesült, első szerelmem füle hallatára fikázzam őt csak azért, mert nem működik közöttünk mindig minden tökéletesen és néha felbassza az agyam. - Ja hát ilyen szempontból biztos jó – követtem a lányt a teraszra, ahova vezetett, miközben igyekeztem úgy lavírozni az emberek között, hogy véletlenül se öntsek ki egyetlen kortyot se a sörömből. Nincs kedvem mások ruháit tisztítóba vinni, illetve pazarolni se szeretek kifejezetten. - Igazából mindent is – mosolyodtam el egy kicsit – Mindig van mit csinálni. Először a jegykezelésre tanítottak be, aztán elkezdtük a termeket takarítani. Utána jött a pénztár és a büfé. Az utóbbit utáltam a legjobban mindig, mert az inkább lányoknak való munka szerintem, nem érzem magam ott túl otthonosan tekintve, hogy egy rántottát képes vagyok elrontani. Ez csak azért vicces, mert Stella sem túl jó a konyhában. Amíg suliba jártam lényegében nem kellett félnem az éhenhalástól, mert a kolostorból eléggé gondoskodtak arról, hogy mindenki elé rendes ételek kerüljenek. Szerencsére az egyházi adományokból bőven jutott, így sokszor repetázni is tudtunk, illetve nem fukarkodtak a nevelőim, bőven adtak költőpénzt még arra is, hogy Isának normális virágot tudjak venni, amikor randizni vittem, vagy a barátaimmal esetlegesen drágább éttermekbe is elmehessek. Azt hiszem figyeltek arra, hogy egyáltalán ne lógjak ki a sorból. - Ebben nem sokat változtál – mosolyodtam el, miközben óvatosan elkaptam az ujjammal a szívószálat. Ahogy elhúztam a kezem, véletlenül finoman a lányéhoz értem, de igyekeztem úgy viselkedni, mintha ez semmiség lenne. Mert valószínűleg ténylegesen az. - Ezért nem foglak békénhagyni addig, amíg le nem lépsz – jelentettem ki határozottan – Miattad lesznek rémálmaim. Egyszerűen csak nem dolgozhatsz olyan helyen, ahol a vezetőség sincs rendben, a vendégek is kétesek... Ha ma este miattad álmodok rosszat a részegségem miatt, azért meg külön felelőssé foglak tenni. Mosolyogva fenyegettem meg az ujjammal, nyilvánvaló volt mind a kettőnk számára, hogy ezt nem gondolom komolyan. Az biztos, hogy nem feltétlenül szeretné, ha folyamatosan körülötte ólálkodnék. Talán még korai lenne visszaállni a korábbi beszélgetéseinkre?
Öltözet; Egyéb megjegyzés: megjöttem Élet ; Szószám: 849; Zene
- Én ezzel nem értek egyet. Az ember mindig kevesebbet gondol magáról, mint amilyen – biztatóan mosolygok rá. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire kiemelkedő volt ez a srác egész életünkben. Ugyan már eltelt egy kis idő gimi óta, de még nem olyan sok, hogy azt gondolnám, hogy gyökerestől megváltozott. – Talán, de én inkább arra raknám le a voksom, hogy mi látjuk jól. A másik három lány amúgyis elég szoros kapcsolatban áll veled. Ők ismernek igazán – hirtelen nagyon érdekesnek tűnik az előttem lévő asztal a rajta álló korsó sörrel együtt. Forgatni kezdem a poharat, hiszen nem akarok Lou szemeibe nézni. Fáj bevallani, hogy a mi barátságunk már régen befejeződött, ahogyan már én sem vagyok úgy az élete része, ahogy régen. Biztosra merem venni, hogy az érzelmei irántam elillantak és már csak Isa tesz ki mindent. Miért érint ez most ennyire rosszul? Évekkel ezelőtt nem feltétlen érdekelt volna. - Nem terhelnélek le a problémáimmal. Az olyan köcsögség, hogy évekig nem beszéltünk és én elkezdeném mondani, hogy mennyire szar az élet, mert ez meg ez történt. Ilyet senkinek sem szabadna tennie – belekortyolok a sörömbe. Legszívesebben rágyújtanék, de nincsen nálam cigi meg amúgyis csak olyankor dohányzom, ha nagyon ideges vagyok vagy alkoholt fogyasztok. Ez a kettő most kivételesen összejött a srác jelenléte miatt, pedig nyugis napnak indult a mai. Minden teljesen átlagos volt, sőt még jobb is, mint máskor. Reggel végre elhatároztam, hogy küzdeni fogok azért, hogy ne egy ilyen bárban fásuljak be. Túl hosszú ideig hagytam, hogy a céltalanság uralja az életem. - Van egy biztonsági, de ő általában a bejáratnál van, viszont nem kell félni. A pult elválaszt a furcsa fazonoktól és meg tudom védeni magam – mosolygok rá, mintha igaz lenne, amit mondok. Őszintén még sosem keveredtem olyan szituációba, amitől tényleg félnem kellett volna. Néha beszólogatnak itt is és az utcákon is éjszaka, de nem nyúltak még hozzám, illetve semmi durvább dolgot nem tapasztaltam még. Nem félek az ilyenektől. Ha pedig baj lenne, akkor legalább tudom magamról, hogy nagyon gyorsan futok. - Az nagyon jó lenne. Emlékszel még hol lakok? – érdeklődöm. – Elhozhatnád oda, ha úgy van időd, de ha nincs akkor megoldjuk máshogy – válaszolok lelkesebben a kelletténél. A mozis munka sem olyan kiemelkedő, mint amilyenre vágytam gyerekként, de egyértelműen jobb, mint az, amit most csinálok. Már tényleg itt az idő lépni. Teljesen ki vagyok merülve, a nappalaim szinte nem is léteznek és nem mindig érzem a legjobban magam. A munkatársaim is furcsák velem. A legtöbbször kifognak rajtam és a legalja munkákat végeztetik el velem, amik ellen valamilyen oknál fogva sosem szólalok fel. - Ilyen szemponból igen – bólintok. Ennek ellenére ígyis heti négy napot bent gürizek. A másik három szinte arra megy el, hogy kipihenjem a fáradalmakat. - Mit kell csinálnotok a büfében? – kérdezek vissza. Minden ismerősöm, aki moziban dolgozik egy véleményen lenne Louval. Nem igazán szereti egyik sem ezt a pozíciót, hiszen a műszak nagyobbik részében végig állni kell, tíz perc szünetük van egész nap és a vevők rendkívül bunkók tudnak lenni, ha éppen nem olyan kombóban tudják nekik adni a popcorn menüt, mint ahogy ők azt előzetesen elgondolták. Ez a baj a vendéglátással, hiszen az emberek mindig lenézik az ottani dolgozókat és sok esetben képesek úgy beszélni velük, mint egy kutyával. Nekem általában sikerül ezt hárítani és minden esetben kedvesen válaszolni, de néha már én is tombolok belül. Ezúttal már rá merek nézni Louis-ra. Szerencsére külsőre nem sokat változott. Ugyanúgy karbantartja magát és fürtjei ugyanolyan aranyosan göndörödnek a feje tetején. Az egész mosolygásra késztet, ám mégis elfojtom ezt magamban. Inkább kínosan elvörösödöm a véletlen érintésére, s visszább húzom a kezemet a pohárral együtt. At hiszem ösztönösen jön ez az egész, hiszen régen is mindig nagyon elutasító voltam vele kapcsolatban. Mindez belém rögzült már, s most, hogy nem találkoztunk hosszú ideje és Isa az oldalán van még ez az apró érintés is helytelennek tűnik. - Nem fogsz miattam rosszat álmodni – rázom meg a fejem lemondóan. Igazság szerint amint kilép az ajtón el fogja felejteni ezt az egészet. Én már csak egy emlék vagyok neki, akit a mai találkozásunk felidézett benne, de már nem számítok. Talán sosem számítottam annyira, mint én azt hittem. Miért érzek egy görcsöt a gyomromban a gondolatra?
A lehetetlen szerelem a legszebb. Beleveszni szemednek napsütötte erdejébe. A lehetetlent szeretem benned.
- Akkor legyen így – egy szerény mosolyt költöztettem az arcomra, és igyekeztem visszafojtani a belőlem feltörni kívánó sóhajtásomat. Lényegében én sosem láttam magam túlságosan csodálatosnak és nem is volt feltétlenül annyi önbizalmam, mint amennyit mutattam. Igyekeztem a helyzetemből kihozni a lehető legtöbbet, de gondolatban mindig ugyanoda tértem vissza... Annak idején valamiért magamra hagyott a családom, akikről máig sem tudok semmit. Persze lehet, hogy nem is kifejezetten szeretnék kapcsolatba lépni, de ettől függetlenül rengeteg kérdés merült fel bennem... Amikre mondjuk csak ők tudnának választ adni nekem. Mindennek ellenére is igyekeztem az egész ügyet a szőnyeg alá söpörni, ugyanakkor még mindig kínosan éreztem magam, ha valaki dicsért. Pont ezért Alexishez hasonlóan én is inkább a hideg pohárra kicsapódó párába rajzolgattam mintákat. - Én ettől függetlenül itt vagyok – vontam meg a vállam, miközben igyekeztem egy vidám kis mosolyt költöztetni az arcomra, majd folytattam – Ha tudnék segíteni bármiben úgyis tudod, hogy megtenném. Ez pedig csak akkor fog kiderülni, ha elmondod mi a baj. Tehát valamikor össze kellene ülnünk egy kávéra. Az érzéseimet Isa iránt elég szilárdnak gondoltam a veszekedések ellenére is, plusz neki is ott volt Soren, aki éppen eléggé hogy mondjam... Felkelti az egész volt sulink figyelmét, hogy akár féltékeny is lehessek. Tehát csak reménykedni tudtam abban, hogy nem jelent majd nagy gázt, ha ténylegesen meghívom Alexet valamire... Legalábbis nem kellene problémát jelentenie, de sokszor én abban sem vagyok biztos, hogy pontosan mit kellene tennünk annak érdekében, hogy egy kicsit jobbá tegyük azt, ami körülöttünk van. - Elhiszed, hogy én például ki tudnálak húzni innen? – egy kicsit talán érződik is a hangomból, hogy aggódok érte. Nem igazán szeretné senki sem, hogy egy régi barátjának baja essen, tehát ezt is természetesnek éreztem ebben a helyzetben – Bár ha lehet nem fogadnék rá. Meg tudnám tenni, viszont nem szeretném ha kidobnának. Gondolok itt arra, hogy Alex kifejezetten magas lány, tehát a pult jóval alacsonyabban van neki, mint egy átlagos lánynak. Csodálkozom is azon, hogy nem támaszkodik, miközben kiszolgálja a vendégeket, biztos kellemetlen lehet neki... És nekem is az lenne, ha a másik oldalon kellene állom. Illetve talán fogalmazhatok úgy, hogy az is, csak éppen nekem a moziban van túl alacsonyan a szék. - Persze, emlékszem – mosolyodtam el, majd még inkább kiszélesedett az arcomon a vigyorom – Clarissa még mindig olyan morci, mint régen volt? Valamennyire volt szerencsém megismerni a lány nővérét is, akivel sokban nem hasonlítottak. Sok haverom próbálta felszedni a lányt, de ő mindig a jégkirálynőt játszotta, ami miatt nem igazán mondhatom azt, hogy sikerrel jártak volna. Ennek hála pedig hiába volt szép arca annak a csajnak, számomra túlságosan is pukkancsnak tűnt... Én pedig sokkal jobban szeretem a kedves lányokat mint azokat, akik mást sem csinálnak, csak az ambícióikat és az erkölcseiket hajszolják. - Leginkább étellel és innivalóval kiszolgálni a tömeget nagyon gyorsan – vontam meg a vállam, aztán folytattam – A nehéz benne az, hogy lényegében úgy kell csinálnod, ahogy te is megennéd. Azok a nachosok nem igazán bírnak instagram barát megjelenéssel, amiket én adok a vendégeknek, így nem szeretek büfézni annyira. Azzal nem kifejezetten van bajom, hogy sokat kell állnom. Mivel Stella is rengeteget dolgozik, lényegében mind a létfenntartásunk a tét. És ez nem túl egyszerű feladat úgy, hogy ő még tanul is mellette. Én már erről a tervemről lemondtam, mert pénzem talán sosem lesz rá elég, egy honvédelmi egyetemre meg talán könnyedén bekerülnék, a benntmaradásom már sokkal inkább kérdéses lenne. Nyilvánvalóan kibírnám, ha oda kellene költöznöm, ugyanakkor viszont a díjak kifizetése úgy, hogy mellette nem tudok dolgozni... Na az már nem lenne egyszerű. Így ezt az álmomat nehéz szívvel ugyan, de el tudtam engedni. - Akkor holnap megírod a felmondásod? – kicsit lehajoltam, hogy a lány szemébe tudjak nézni, viszont mivel nem találtam meg a pillantását, finoman az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek – Átviszek holnap egy jelentkezési lapot munka előtt. Nem verhetsz át. Ahogy leengedtem a kezem, még egy kicsit mindig bizseregtek az ujjaim. Egyértelmű volt, hogy nem tudtam ez idő alatt sem kiverni a fejemből őt teljesen. Naivan azt gondoltam, hogy képes leszek rá olyan barátként tekinteni, mint korábban... De szokták mondani azt, hogy az ember az első szerelmét sosem felejti el. Nekem pedig ennek a személynek a kiléte egészen zavaros volt. Hiába volt Isa az első barátnőm, egyszerűen nem feledkezhettem meg a soha be nem teljesült, plátói érzéseimről sem, amiket Alex iránt tápláltam. Sosem értettem, hogy miért nem voltam elég jó neki annak idején... Most pedig ez már mindegy. - Azt hiszem vissza kellene mennem a többiekhez, mert a végén még itthagynak. Pár helyet még meg akartunk látogatni az este folyamán – ez nem teljesen volt igaz, de innentől kezdve mind a kettőnknek kényelmetlenné válhatott az egész helyzet, én pedig ezt nem biztos, hogy szerettem volna. Szóval csak finoman magamhoz öleltem a testét, odafigyelve arra, hogy ez ne tartson az udvarisnál tovább – Jó volt látni. Holnap találkozunk. Még egy hajtincset hátrasimítottam az arcából, aztán a lépteimet megszaporázva inkább gyorsan le is léptem. Elég nehéz lett volna számomra tovább űzni ezt bűntudat nélkül, mivel az ujjaim még mindig bizseregtek... De egyáltalán miért érzek bűntudatot, amikor lényegében semmit sem tettem?
Öltözet; Egyéb megjegyzés: köszöntem Drágta ; Szószám: 839; Zene
Kezdőlap
; Szószám: 744; 
|| 
- Én ezzel nem értek egyet. Az ember mindig kevesebbet gondol magáról, mint amilyen – biztatóan mosolygok rá. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire kiemelkedő volt ez a srác egész életünkben. Ugyan már eltelt egy kis idő gimi óta, de még nem olyan sok, hogy azt gondolnám, hogy gyökerestől megváltozott. – Talán, de én inkább arra raknám le a voksom, hogy mi látjuk jól. A másik három lány amúgyis elég szoros kapcsolatban áll veled. Ők ismernek igazán – hirtelen nagyon érdekesnek tűnik az előttem lévő asztal a rajta álló korsó sörrel együtt. Forgatni kezdem a poharat, hiszen nem akarok Lou szemeibe nézni. Fáj bevallani, hogy a mi barátságunk már régen befejeződött, ahogyan már én sem vagyok úgy az élete része, ahogy régen. Biztosra merem venni, hogy az érzelmei irántam elillantak és már csak Isa tesz ki mindent. Miért érint ez most ennyire rosszul? Évekkel ezelőtt nem feltétlen érdekelt volna.