Mindig jó emberismerőnek tartottam magam, aki mindig készen áll arra, hogy a másik előtt járjon egy lépéssel, Jude viszont kifogott rajtam. Sosem tudom, hogy mire számítsak tőle, hogy mi lesz a következő lépése. Egyik szavával azt érezteti velem, hogy fontos vagyok neki, a másikkal meg az ellenkezőjét tudatja velem. Olyan, mint valami időzített bomba, sosem tudok igazán felkészülni arra, hogy éppen mikor fog robbanni. Van, hogy jól megértük egymást, máskor pedig mintha szándékosan akarna mindig bele köpni a levesembe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek percek amikor nagyon is élvezem a helyzetet, néha igazán szórakoztató, amikor próbál a jó útra téríteni, én meg mindenre képes vagyok azért, hogy véletlenül se legyen semmi úgy, ahogyan elképzeli. A mai nap viszont egyáltalán nem vagyok vicces hangulatomban, egyszerűen kikészített a sok parancsolgatásával. Örvendtem annak, hogy megmentette az életem... ismét, talán tényleg túllőttem egy célon, mostanra viszont úgy gondolom, hogy jobb lett volna, ha mégsem teszi. Ha hagyott volna meghalni öt nappal ezelőtt, akkor most nem kéne átmennem ezen a sok hülyeségen. Azt látom rajta, hogy most tényleg komolyan be akar keményíteni, nehéz lesz kijátszanom őt, és minderről a bennem lévő magzat tehet. Még csak a terhesség első felében vagyok, belegondolni sem akarok abba, hogy mi lesz majd ezután. Mármint nem gondolhatja komolyan, hogy hónapokon keresztül gyötörni fog, és megvon tőlem mindent, ami egy kicsit is boldoggá tesz. Mindezt miért? Mert akkor éjszaka képtelen volt egy kicsit jobban vigyázni. Nem azt mondom, hogy mindenről egyedül ő tehet, de ha egy kicsit is meghallgatna, vagy érdekelné a véleményem, akkor tudná, hogy ennek a gyereknek az lenne a legjobb, ha nem születik meg. Annyi zűr van a múltamban, olyan sok embert magamra haragítottam az elmúlt éveim során, igazán nincs arra szükség, hogy még egy gyerekre is gondom legyen. Nem mintha képes lennék gondoskodni róla. Hiszen nekem semmim sincs. Mindez amiben élek, nem az én világom, semmi sem az enyém. Én pedig biztosan nem fogok csak azért megszülni egy gyereket, hogy aztán tényleg az utcára kerüljek, mert Jude rám un. Mostanra már biztosan a háta közepére sem kíván, legalábbis elég okot adtam arra, hogy így legyen, honnan tudhatnám, hogy nem csak addig akar már maga mellett tartani, amíg meg nem szülöm a gyerekét?
Azt reméltem, hogy ha félre vonulok a fürdőszobába, legalább egy kis nyugtom lesz, meg képes leszek kiszellőztetni a fejemet, de Jude ismét gondoskodik arról, hogy ez ne így legyen. Esküszöm úgy viselkedik, mint valami őrült, aki nem tudja eldönteni, hogy mit akar. Nemrég ő küldött ide be, most meg rám nyit, mint valami eszelős. Egyáltalán nem zavar a tekintete, amellyel végig mér, jobb ha kiélvezi a látványt is, mert ha továbbra is ennyire görcsösen fog ragaszkodni ehhez a gyerekhez, akkor talán már csak idő kérdése és a testem sem lesz a régi. Ennek a gondolatától felfordul a gyomrom. Szívesen megkérném, hogy csatlakozzon hozzám, ha már így rám rontott, de ahhoz most túlságosan haragszok rá. Amint a szekrénybe nyúl és kiveszi ott lévő tárgyakat, megforgatom a szemeimet. Ezt nem hiszem el. Mintha direkt élvezné ezt az egészet.
- Ha nem lennél ilyen zsarnokoskodó, akkor én is lehetnék megbízhatóbb. - szólok utána, majd egy sóhaj kíséretében szállok be a kádba. Muszáj lesz kitalálnom valamit, különben sosem lesz ennek vége. Nem akarok az ő szabályai szerint élni, és főleg nem szeretnék egy gyerek miatt feladni mindent. Az elmúlt öt napom nagyon rossz volt, mostanra pedig egyre jobban úrrá lesz rajtam ez a hiányérzet. Semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy minél hamarabb droghoz jussak. Talán ha majd végre elalszik... Gondolataimból azonban egy ismeretlen hang riaszt fel, és bár nem értek mindent abból amit mond, de a nevemet és a doktort sikerült felfülelnem, ami épp elég ahhoz, hogy kitaláljam, hogy miről lehet szó. Nem fogok orvosokhoz járni az egészen biztos. Belebújok a fürdőköpenyembe, egy törülközőbe befogom a hajam és úgy rontok ki, hogy számon kérhessem. Megállva mellette látom a meglepettségét, és pont ahogy sejtettem, kibújik a válasz alól.
- Nagyon sok meglepetést tudok még okozni neked, ha nem szállsz le rólam! - válaszolok bosszankodva, majd a boros hűtő felé lépve, nyitom ki az ajtaját, és veszem ki belőle az egyik italt, amivel a szobám felé igyekszem. Odakintről valami csörömpölés hallatszik, mintha valamit földhöz vágott volna, de nem törődöm vele, csak kinyitom az éjjeli szekrényem egyik fiókját, hogy keressek valamit, ami segít megbontani az üveget. Mielőtt azonban találhatnék bármit is, Jude szorítását érzem a karomon, majd a másik pillanatban már az ágyon is vagyok. Elkomolyodva figyelem ahogy beszél, sokkal hangosabban, mint eddig, és téved, ha azt hiszi, hogy csak azért, mert rám akar ijeszteni, hagyni fogom, hogy az ő akarata érvényesüljön. Nem szeretem, ha valaki semmibe veszi az érzéseimet, és olyan dolgokat akar rám erőltetni, amitől nem érzem jól magam. Nem vagyok én bolond, tudom, hogy mit akarok, és azt is, hogy mikor elég. Nem büntethet engem azért, mert legutóbb egy kicsit túllőttem a célon. Mintha olyan nagy dolog lenne. Máskor is voltam már kórházban, és akkor nem csinált ekkora tragédiát belőle.
- Szerintem neked mentek el otthonról. Úgy viselkedsz mint egy elmeháborodott. Nem vagyok a tulajdonod, van saját életem. Nem szólhatsz mindig bele abba, hogy mit tegyek és mit ne! - kiabálok vissza, majd felpattanok, hogy szembe lehessek vele. - Gyerünk akkor. Üss csak meg, ha attól jobban érzed magad! - nézek rá összehúzott szemöldökkel és várom, hogy megtegye azt, amit olyan rég ígérget. Látom rajta, hogy ezúttal tényleg nagyon dühös, de én viszont nem engedem meg azt, hogy azt lássa, hogy megijedek. Mert nem. Kaptam már elég pofont az életem során, az övét is kibírom. Nem fenyegethet mindig az erejével, mert nyilvánvalóan az övé sokkal nagyobb, mint az enyém. Ha azt hiszi, hogy csak azért mert megver majd eléri a célját, hát téved.

Elfáradtam, ha Mallorie-ról van szó, és ezt példázza az is, amikor kiront a fürdőből, és minimum úgy kér számon, mintha házasok lennénk, pedig nem vagyunk. Definiálni se merem azt, hogy mi az, ami kettőnk között zajlik, mert ilyen családi állapot nem létezik. A szárnyaim alá vettem, és talán az egyik részem szerette is őt, túlságosan ragaszkodtam az elképzeléseimhez, vágytam arra, hogy a jó útra térjen, és meglássa azt a világot, melyet nyújtani tudok neki. Elbuktam, nem érdekli más a szereken kívül, és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. A konyhában tüsténkedem, hogy legalább ezzel lefoglaljam a gondolataimat, és ne akarjam megfojtani egy kanál vízben, de tévedek, ha azt hiszem, hogy a ma esti egyszemélyes műsora véget ért, mert amint kinyílik az ajtó, máris jönnek a számon kérő kérdések, és a támadások. Az orvosra nem is felelek, mert semmi köze hozzá, hogy kivel tárgyalok, és ahhoz aztán végképp nem fogok neki asszisztálni, hogy kihozza belőlem az állatot, pedig jó irányt célzott meg, ha ma este még egy pofonnal akar gazdagodni. Szó nélkül nyúlja le az egyik boromat, és nagyságos kisasszonyt játszva menekül be a szobájába, ami végül is vendégszoba gyanánt funkcionál, mert nála az alvóhely éppen ott van, ahol nekem a jó és a rossz kedvem kezdődik. A gyerek miatt sokkal érzékenyebb lettem, és zavart az elmúlt napokban, sajnos a munkában sem tudok száz százalékot nyújtani, ha arra eszmélek fel, hogy egy hajszálon függött az ő, és a baba élete is. A kezeim között tartottam, az ajkai már kékesek voltak, amikor rátaláltam. Borzalmasan féltettem, de az a mérhetetlen düh, ami bennem növekedett, még nem tört ki. Nem jártam el edzeni, még futni se tettem ki a lábamat, mert állandóan telefonközelben kellett lennem. Egyetlen délutánt engedélyeztem magamnak, hogy előkészítsem az üzleti utamat, és kimenjek a lovardába. Hiányzott az a mozgásfajta, egy kis nyugalomra vágytam, hogy átgondoljam a következő időszakot, de elég zaklatott lettem, és nem sikerült dűlőre jutni saját magammal sem. Egy kis előnyt hagyok neki, amíg beér a szobába, és egy nyitót keres az éjjeliszekrény közelében, de valami elpattan bennem, és úgy töröm rá az ajtót, mint egy eszelős. Elkapom az egyik karját, és magam felé fordítom, aztán szépen az ágyra kényszerítem őt. Gyűlik bennem a harag, nem tudom, hogy mit kellene tennem, de aztán győz a józan eszem, és elengedem. Érik a pofon, de arra nem számítok, hogy újra szembeszáll velem, és most ő az, aki elsőként szökken elém, hogy nyíltan tálalja az arcát egy ütésre. Összeszűkülnek a szemeim, és már lendíteném a kezemet, de csak ökölbe szorítom.
- Ez már nem a te életed, Lorie. Megváltoztak a játékszabályok, és hidd el nekem, hogy ami benned növekszik. – mutatok a hasára, hogy egyszer és mindenkorra tudatosítsam benne, hogy nagyon is közöm van a gyerekhez. - …ő az enyém is, és nem fogod megölni, mert esküszöm, ha csak egyszer is szándékosan ártani fogsz neki…akkor. – közelebb lépek, szinte fölé magasodom. Már nem tétlenkedem, szépen az állára simítom a két ujjamat, és egy kicsit összeroppantom neki. – A két kezemmel foglak megölni, és nem lesz ember, aki megvédjen tőlem. Azt hitted, hogy a dílerek jelentik rád a legnagyobb veszélyt? Elmeháborodott vagyok…igen, szerintem elmentek otthonról, de tudd…hogy ezt te hozod ki belőlem. – a nyaka ívére siklik a jobbom, és így vonom a mellkasomhoz. – Ha kell, akkor bezárlak a maradék hat hónapra, és a napsütést sem fogod látni. Könyöröghetsz majd a beszélgetéshez, de ne felejtsd el, hogy én megadtam a lehetőséget az alkukötésre. Tőled függ, hogy melyik énemmel akarsz találkozni. – kicsit jobban rászorítok, amíg kapkodni nem kezdi a levegőt, és csak utána lököm el, aztán megindulok a borosüveg felé. – Ajánlom, hogy a jövőben ne lopj meg, mert törleszteni fogsz…ja…éppen most is azt teszed. – mosolyodom el nem túlzottan jókedvűen, és már megyek is, hogy kilépjek az ajtón, de előtte kiszedem a zárból a kulcsot, és csak utána hajtom be. Gondosan fordítom el legalább kétszer, és magára hagyom, hogy gondolkodjon, addig meg én is elmegyek zuhanyozni. A kajálástól elment a kedvem, ezért visszapakolok a hűtőbe, és a borom is visszakerül az eredeti helyére. Ha kiabálni kezd sem hat meg, szépen komótosan választom ki az alsómat, és zárkózom be a fürdőbe, hogy lemossam a mai szennyet a testemről. Elegem van belőle, de ha neki az kell, hogy bunkó legyek, akkor meg fogom tenni, már nem tart vissza semmi. A gyereket akarom. Életben.

Annyira szeretném megérteni végre, hogy mi ez az egész, ami kettőnk között van. Két teljesen különböző világ vagyunk, más szemszögből látjuk az életet, és talán épp ez az oka annak, hogy képtelenek vagyunk sokáig meglenni egymás mellett, veszekedés nélkül. Én tényleg igyekszem mindent megtenni, hogy ne így legyen, de vele egyszerűen nem lehet. Görcsösen próbál megváltoztatni, és a jó útra terelgetni, de nem lehet segíteni olyanon, aki nem kér a segítségből. Én jól érzem magam a bőrömben, eszem ágában sincs úgy élni, ahogyan azt elvárja tőlem. Persze volt már idő amikor megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetne tiszta lappal indulni, és lemondani a szenvedélyemről. Kereshetnék munkát magamnak, talán még az iskolát is befejezhetném, nevelgethetnénk itt ketten a gyereket, mint más normális emberek, de az a baj, hogy ezt nem ilyen könnyű. Képtelen lennék megszokni egy olyan életet, aminek már a gondolatától is kiráz a hideg. Nincs kedvem papás mamásat játszani, már gyerekként sem igazán érdekeltek a babák, nemhogy egy valódi gyerekkel keljen bajlódnom, lemondva általa mindenről, ami az életet jelenti nekem. Talán úgy tűnik, hogy nincs szívem, hogy egy ártatlan lélek életével játszok, de én úgy gondolom, hogy ennek a gyereknek akkor tennék csak igazán rosszat, ha a világra hoznám, ami elég kegyetlen. Képtelen lennék őt felnevelni, és nem is akarom. Még biztosan nem. Nem értem, hogy Jude miért látja ezt másképp. Dühös vagyok rá, amiért a mai nap mindent megtett annak érdekében, hogy keresztbe tegyen nekem, haragszom rá azért, mert a saját akaratát akarja rám kényszeríteni és csak most bánom igazán, hogy engedtem a csábításának és vissza szálltam a kocsijába, így esélyt adva neki most arra, hogy még jobban birtokolhasson. Tudtam, hogy nem bízhatok benne, hogy minden érintése és szava hazugság, hiszen őt csakis az önzősége érdekli. Minden egyes éjszaka, amit együtt töltöttünk el, egy kicsit úgy éreztem, hogy jelentek is neki valamit, és nem csak egy báb vagyok, amit kénye kedve szerint használ, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy csak azt láttam, amit látni szerettem volna. A legrosszabb az egészben, hogy bármennyire is pocsékul áll a helyzetünk, de rajta kívül senkim sincs. Talán épp ez az, amit kihasznál.
Miközben a borosüveggel a kezemmel trappolok be a szobába, nem igazán tudom, hogy mit is akarok, hiszen kifejezetten utálom a bort. Egyszerűen már annyira tehetetlennek érzem magam, annyira kábítószerhez akarok jutni, hogy mindenre kész vagyok érte. Bosszantani akarom, hogy végre azt mondja, hogy elege van belőlem és, hogy tűnjek el. Hogy azután mihez kezdenék, fogalmam sincs, de minden jobb lenne, mint az ő szabályai szerint élni. Abban a pillanatban pedig, amikor az ágyra taszít, látom, hogy elértem a célom - sikerült igazán feldühítenem -, de mégsem azt kapom, amit szerettem volna. Esze ágában sincs az utcára tenni, így nem, hogy az ő gyereke növekszik a hasamban. Magabiztosan pattanok fel, hogy bebizonyítsam, hogy nem ijeszthet rám a fenyegetéseivel. Úgy tűnik, mintha erőt kéne vennie magán, hogy végül mégse kapjam meg azt a pofont, amit szerintem ő sokkal jobban megérdemelne. Unottan hallgatom a szavait, már kezd az agyamra menni ez a gyerek téma. Nem csak az ő gyereke, hanem az enyém is, sőt, én kell szenvedjek vele, sokkal több jogom van eldönteni, hogy mi legyen a sorsa. Én pedig nem akarom őt. Amikor a hasamra mutat, egy pillanatig lepillantok én is, majd fintorogva nézek vissza rá, aki tovább fojtatja a mondókáját. Ahogy közelebb lép hozzám, szeretnék hátrálni, de megakadályoz benne az ágy, így csak próbálom elkerülni a tekintetét. Ahogy az államhoz ér, durvábban, mint legutóbb, tudom, hogy egyáltalán nem viccel. Megpróbálom őt a mellkasánál fogva ellökni magamtól, de mint akinek tényleg elment az esze úgy beszél, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, hogy közben ne hozzam ki még jobban a sodrából. A keze amint elkapja a nyakamat, először érzem azt, hogy valóban félek tőle. Azt hittem eddig, hogy csak üres fecsegés minden fenyegetőzése, most viszont komolyabbnak tűnik, mint eddig bármikor. Az egyik kezem reflexszerűen arra a kezére rakom, amelyikkel a nyakamat szorítja, a másikkal pedig ostobán legyezgetek, mintha bármit is elérnék vele. Nagyokat nyelve próbálok a szavaira figyelni, azt hiszem, hogy még sosem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy mekkora nagy szarban is vagyok. Ahogy még jobban megszorítja a nyakam, annál inkább próbálom a kezét levenni a nyakamról, miközben levegő után kapkodva adom a tudtára, hogy most már elég lesz. Ebben a percben elenged végre, én pedig mélyeket lélegezve, ülök le az ágyra, miközben a tekintetemmel végig figyelem, miközben az egész testemmel remegek, nem csak a drog hiányától, hanem a haragtól is, ami bennem forr. Még mindig nem szólalok meg, csak figyelem, ahogy a borosüveggel megindul kifele, közben pedig vágok egy újabb grimaszt. Ez nem gondolhatja komolyan... mégis miből kéne törlesszek?
- Mit akarsz azzal? - kérdem, ahogyan kiveszi a kulcsot a zárból, majd felpattanok, hogy megakadályozhassam a tervében, de túl késő. Hallom a zárat kattanni, én mégis kétségbeesetten nyúlok a kilincs után, abban reménykedve, hogy kinyílik az ajtó. - Nem zárhatsz be ide! - kiabálok, majd két tenyeremmel kezdem ütni az ajtót, mintha attól kinyílna. - Nem hallasz?! Engedj ki! Jude! - még hangosabban dörömbölök, de válasz nem érkezik. Veszek egy mély levegőt, majd megint megkopogtatom az ajtót, de még mindig semmi. Remélem nem gondolta komolyan, hogy egy fél évig itt tart bezárva, mert abba egészen biztos megőrülnék. Mindig is az volt a legnagyobb félelmem, ha megfosztanak a szabadságomtól, és most itt vagyok bezárva egy szobába. - A francba már! Engedj ki! - rúgok egyet az ajtóba, aztán tehetetlenül, veszem le a törülközőt a hajamról, amit idegesen dobok le a földre, aztán a ruhásszekrényemhez sietek, hogy valami kényelmes ruhát vegyek magamhoz. Abban reménykedek, hogy ha csendben maradok talán kinyitja azt az ajtót. Felhúzok egy farmert, és egy zöld V kivágású blúzt, leülök az ágyba és az ajtót figyelve,a lábammal idegesen dobolva várok. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt ülök ott mindhiába, de olyan, mintha egy egész élet telt volna el. Ismét felállok, hogy az ajtóhoz léphessek, talán ha megpróbálok lenyugodni, akkor többet érek el.
- Engedj ki kérlek. - ezúttal nem döngetem az ajtót, még csak nem is kiabálok, és bár fogalmam sincs, hogy hallja-e egyáltalán a szavaimat, vagy, hogy érdeklik-e, de reménykedek abban, hogy képes lesz még egyszer átgondolni ezt az egészet. - Megígérem, hogy nem ártok a babának. Engedelmes leszek. Csak ne zárj be. Kérlek. - hangom ezentúl könyörgően cseng, és bár csak a kétségbeesés mondatja velem mindezt, mégis úgy gondolom, hogy képes leszek leülni és tárgyalni vele, egy kis ideig talán megpróbálhatok olyan lenni, mint amilyennek látni akar. Ez nem azt jelenti persze, hogy lemondok a szenvedélyeimről, de képes leszek kompromisszumot kötni vele. Előbb megpróbálom vissza nyerni a bizalmát, aztán, ha sikerül kitalálom, hogy hogyan legyen tovább.

Mallorie tekintetében mindent látok, csak azt nem, amit szeretnék. Az élni akarás csak abban a minutumban győzedelmeskedik benne, ha van miért továbbharcolnia…igen a drog nagy áldozatot követel, de neki csak ez az egy biztos van az életében. Akármennyire is erőszakosodom vele, vagy elborítja az agyamat a vörös köd, a szívem mélyén tudom, hogy soha nem tud megváltozni. Ezt csinálta, mióta meglátta a napot, a szülei lemondtak róla, vagy ki tudja, hogy mi történt pontosan a múltjában, de amikor mi találkoztunk, akkor nem volt már senkije. Itt vagyok, és az utolsókat rúgom, mert a gyermek ténye mindent megváltoztat, miközben az eszem azt súgja, hogy maximum annyiban változik meg a helyzetünk, hogy én apa leszek, és az is akarok lenni, de ő kínszenvedésként fogja végigcsinálni a terhességet. Mindenki azt mondaná, hogy hagyjam, hadd tegye a természet a dolgát, mert tisztában vagyok vele, hogy a baba elmenne. Nincs az a magzat, aki ekkora károkat túlélne, de valami nem engedi, hogy hagyjam elveszni. Ki küzdene érte, ha nem én? Az apja vagyok, talán az egyetlen támasza leszek az életben, és ha már összejött, akkor nincs szívem ellökni őt. Mondhatnak uralkodónak, birtoklónak, de nekem is van szívem, és azt a gyereket akarom. Nem érdekel, hogy emiatt végig kell hallgatnom Lorie-nak a hisztijét, vagy le kell szoktatnom átmenetileg a káros szenvedélyéről, csak egyetlen cél vezérel…a szíve alatt dobogó másik élet, mely hozzám is tartozik. Bármit elérhetek, olyan befolyásom van, amiről álmodni sem merne, mégis számtalan, ki tudja, hogy már hányadik alkalommal küzdök azért, hogy észhez térjen, és ne kelljen más eszközökhöz nyúlnom. Nem bántom mindig, elcsattant már egy-két pofon, de ahhoz fel is kell hergelni, hogy elpattanjon nálam a húr. Most azt hiszem elérte ezt a határt, amint a szobába menekült az üveg borral. Nem számítana az az egy üveg, ha nem tudnám, hogy onnan szerzi a pénzt a drogra…és ha ne láttam volna már ki tudja, hogy hányadik alkalommal az öngyilkossági kísérletét. Nem lehetek minden áldott percben mellette, az sem véletlen, hogy testőrök vannak a nyomában, mert megbízhatatlan, nem képes felmérni a rá leselkedő veszélyt, arról nem is beszélve, hogy a kis üzleteivel engem is bajba sodor. Egyetlen szimat elegendő, hogy elvegyék tőlem…nem akarok sebezhetővé válni, csak azt kellene megértenie, hogy az ő javát is szolgálja, ha nem szegül ellenem. Miket is beszélek? A falnak is beszélhetnék, az is hamarabb felfogná, mint ő. Az ágyra lököm, de nem áll le, és megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Legszívesebben lekevernék neki egy hatalmasat, de mit érnék el vele? Úgysem fél tőlem, vagyis ezt bizonygatja.
Nem várok sokat, tudom, hogy abba kell hagynom a fojtogatást, meg a fenyegetőzést, mert valóban kárt fogok tenni benne, ezért a legjobb megoldást választom, és amint elhagyom a szobát, rá is zárom az ajtót. Eddig mindent megtettem, hogy az ő érdekeit nézzem, de ma estére elfogyott a türelmem, és vele együtt a megértő énem is. Hallom, hogy üvöltözik, nem vagyok süket, sőt tisztában vagyok vele, hogy most nagyon is dühös, de majd az idő nekem dolgozik. Átmegyek a hálóba, és összeszedem a holmimat, majd szépen bezárkózom a fürdőbe. Szükségem van egy kis egyedüllétre, meg némi zuhanyra is, hogy lehiggadjak, és elűzzem a rossz gondolatokat. A forró víz alatt állva a kezemmel támasztom ki a testemet, és a homlokomat a hideg csempének döntöm. Miért kellett belevágnom, miért hiszem azt, hogyha megszületik az a baba, akkor bebizonyítom mindenkinek, hogy valamire jó vagyok? Legalább neki tegyek jót, akarom őt…egyre jobban és jobban. A tusolást elnyújtom, szinte bepárásítom a helyiséget, mire kijövök, és hallom a halk fohászt a nyílászárón túlról. Egy pillanatra megállok, és hezitálok a kiengedésén, de aztán meggondolom magam, és továbbsétálok. Felveszek egy fekete alsót, és egy mackót is, a hajamat is megtörlöm, és kiterítem a törölközőt száradni. Újabb percek el semmittevéssel, amíg a jeges szívem is felolvad, majd odamegyek az ajtóhoz, és elforgatom benne a kulcsot. Még szinte ki sem nyílik az ajtó, de már vetődne a szabadsága felé, csakhogy a mellkasommal az útját állom.
- Nem…Figyelj rám Lorie. – állítom meg, és az álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Már nincs alku tárgya, ma este eljátszottad az esélyedet. Menj, nézz tv-t, vagy egyél, de a szobámba ne merj bejönni. Megértetted? A szökést meg felejtsd el, mert beriasztottam mindent, csak a testemen keresztül jutsz ki. A vonalak nem élnek, így marad a gondolkodás. Jó éjt. – eresztem el, és már nem várom el tőle, hogy bocsánatot kérjen. Fogom magam, és bezárkózom a szobámba, hogy megemésszem a tényeket.

/Köszönöm szépen a játékot!     /