Sok mindenben én vagyok az irányító odahaza, mármint én kezelem a pénzügyeket, fizetem a számlákat, működtetem a lakásomat, és néha megengedem a velem lakó hölgyeménynek, hogy kényeztessen, vagy éppen főzzön, hiszen a külvilág úgy ismeri Lorie-t, mint a szobalányomat. A testvéreimen kívül nem sokan tudják az igazat, hogy egykoron ellágyultam, és magamhoz költöztettem őt. Nem illett bele az életembe. Más habitusú, sokszor felesel velem, és mindenáron a drogok világába menekül. Annyira emlékeztet ő rá…nem akarom, hogy így legyen, de a múltból visszatérő szellem nem hagy, kísért, és az álmaimban is megjelenik. Az anyám pontosan ilyen volt, mint a barna hajjal megáldott nőszemély a kórházban. Az eltelt napokban a fürdőben tett kis incidense után látni sem akartam. Még akkor sem mentem be hozzá a kórházba, amikor magához tért a túladagolása után. Nem bírtam ránézni, különben…még most is ökölbe szorul a kezem, ha arra gondolok, hogy meg akarta ölni magát…csak most azzal a kivétellel, hogy másért is felelős lett. Apukának lenni, öt napja történt az eset, de még most is félve gondolok a mosdó szélén hagyott pálcikára a két csíkkal. Egy részeges hajnalon az ágyamba merészkedett, hónapok óta nem feküdtem le vele, de akkor kivételt tettem, és lám mi lett az eredménye? Sosem terveztem, hogy szülő leszek, és főleg nem egy olyan nőtől, mint Mallorie. Az utcáról fogadtam be, még a nyelvünket sem beszélte jól, egy iskolázatlan fruska, akinek az égvilágon nincsen senkije, csak én, és mégis megesett rajta a szívem. Nem ragaszkodom, és most ellent mondok magamnak. A személyiségem határozott, ha valamit eldöntök, akkor nem tántorítanak el tőle még egy hatfogatú hintóval sem. Ebben a néhány napban azonban nem láttam tisztán a jövőmet. Remek állásom van, egy csomó pénzem, most készülök venni egy új lovat…ebbe hogy férne bele egy kis gyermek? Azon vettem észre magam, hogy a városban rovó kilométerek céltalanságában megejtettem egy-két bababoltot. Nem éltem bele magam, mert nem tartottam jó ötletnek. Milyen esélyei lennének, hogy egészségesen jöjjön a világra, ha már akkor meg akart tőle válni az anyja, amikor megtudta, hogy a szíve alatt hordja? Képes lennék felnevelni egyedül őt, meg tudnám neki mindazt, amit az apánk adott meg nekünk? Kész rejtély, és ez csak a jéghegy csúcsa. Mallorie-nak az anyaság teher lenne, ezt bebizonyította azon az estén, amikor rátaláltam eszméletlenül. Dühösen hívtam fel a 911-et, hogy mentőt kérjek, és egy pillanat erejéig elgondolkodtam rajta, hogy hagyom meghalni, elvégre ez az álma. Nem kellett sok idő, hogy egy régi emlék kússzon a felszínre…és egy sírás, ami megváltoztatta Sawyer, és az én életemet is. Caleb a kisöcsénk születése megváltoztatta a hozzáállásomat az élethez, hiszen az ő megérkezése az édesanyánk utolsó lélegzetvételét jelentette. Dühösen fogok rá a kormánykerékre, izzadok, mint a ló, és nem győztem meg magam, hogy jó ötlet bemenni érte a kórházba, de mivel nincsen biztosítása, ezért nekem kell az anyagiakat elrendeznem. A kitartottam, és ezzel tisztában van. Az engedélyem nélkül nem hagyhatja el a lakást, de ezt számtalan alkalommal szegi meg, sosem kérdez meg, előfordult az is, hogy fél éjszakán át bolyongtam a városban, hogy a nyomára bukkanjak. Kidagad az ér a nyakamon, legszívesebben elhajtanék a másik irányba, de mégis bekanyarodok a kórházhoz vezető útra, és lelassítok. Ki a faszom lehet az ellátója? Honnan szerezte a heroint? A neten vette, otthon még azt is le kellene tiltanom, vagy testőrt állítani mellé, hogy ne lépjen le? A papírjai nélkül nem jutna messze, és még arra is képes lennék, hogy hagyjam megrohadni a sitten….ha nem lenne terhes…tőlem.
- A picsába már…. – nyomok rá a dudára, mert valaki bevág elém, és félre kell állnom, hogy ne szálljak ki, és verjem péppé a barom sofőrt. Nem vagyok a legjobb hangulatomban, és szükségem van néhány szekundumra, hogy összeszedjem magamat. Mélyeket lélegzek, aztán összeszedve a maradék higgadtságomat, behajtok a parkolóba, és a grafitszürke öltönyömet megigazítva pattanok ki. Öles léptekkel teszem meg a bejáratig lévő távolságot. A kórház mit sem változott ebben a pár napban, amikor az orvossal beszéltem. A recepción érdeklődnék, de a folyosón találok rá a nőre.
– Hát te…megvan a zárójelentésed? – indulok meg az irányába, és megállok fölötte, jelezve, hogy innen nélkülem nem mehet sehová.

Az elmúlt napjaim pokoliak voltak, amit a kórház falain belül töltöttem. Persze sokszor voltam már itt, úgyis kezelnek, mintha valami őrül lennék, aki szándékosan akar itt lenni, de ez most valahogy sokkal rosszabb volt, mint bármikor máskor. A sok émelygés, hányás és pokli fej fájás az őrületbe kerget. Azt hiszem, hogy a bennem lévő gyerek mindent elkövet, hogy a lehető legrosszabbul érezzem magam. És még mindig itt van bennem, mintha küzdene az életért és nem akarna elszakadni tőlem, bármennyire is próbálkozok. Sokan szörnyetegnek tartanak, akit egy kisbaba sem képes vissza rántani a jó útra, de én ezt nem így látom. Az életem úgy jó, ahogyan van, nem vagyok felkészülve arra, hogy megosszam azt valaki mással. Élni akarom az életem, amiben egy gyerek csak gátolna. Különben sem vagyok az a fajta, aki felelősséget tudna vállalni bármi iránt is, néha még magamat sem kímélem, akkor mégis, hogy vigyázzak egy kisbabára? Nem beszélve arról, hogy azok mindig csak sírnak, nagyon sok baj van velük, és csak visszafele húzna azzal, hogy leszívja majd minden energiámat, amiből már azóta kevesebb van, hogy itt van bennem. Szóval bárhonnan is nézzük a dolgokat, ez a terhesség szívás. Jude egyszer sem jött be hozzám, ami vagy azt jelenti, hogy iszonyúan haragszik, vagy pedig azt, hogy feladta, és hagyja végre, hogy szabad legyek. Az utóbbinak jobban örülnék, bár hiányozna az a sok év, amit magunk mögött tudhatunk. Megszoktam már, hogy mindig kihúz a bajból, az igazat megvallva, valahol még élveztem is. Azt viszont már kevésbé, hogy apáskodni próbál felettem, bezár és mindentől meg akar fosztani, amitől jól érzem magam. Tudom, hogy sokat tett értem, de mindez nem jogosítja fel ahhoz, hogy úgy viselkedjen velem, mintha gyerek lennék, aki nem tud egyedül boldogulni az életben. Amíg nem ismertem, addig is nagyon jól elvoltam, el lennék ezután is, csak hiányozna az a kényelem, amit a lakásán kaptam. De ha a szabadságomtól megfosztanak, akkor mégis mit érek el vele?
Az ágy szélén ülve, idegesen dobolok a lábammal, az elvonási tünet kezd egyre jobban eluralkodni rajtam. 5 napja már, hogy néhány gyenge gyógyszeren kívül semmit sem kaptam, ez pedig kikészít teljesen. Még csak egy száll cigit sem adtak, amikor kértem az orvos úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Eleget mondtam, hogy beérem egy sima dohánnyal, ő csak annyit mondott, hogy segítségre van szükségem. Nyílik az ajtó egy idősebb nő jön be rajta, egy papírral a kezében.
- Mr. Cowen hamarosan itt lesz önért. Kérem itt várja meg, aztán mehetnek is. - kezembe nyomja a papírt, ide ad egy másikat, amit alá kell írnom, majd távozik is. Nagyszerű. Falra festettem az ördögöt. Egyik fele örül neki, a másik meg legszívesebben elmenekülne. Most majd megint hallgathatom a prédikációját arról, hogy mennyire nem helyes az, amit csinálok. Sóhajtok egyet, aztán össze gyűröm a papírt és bedobom a táskámba, aztán elhagyom a kórtermet, mert úgy érzem, hogy ha még egy perccel tovább itt kell maradnom, megőrülök. Megfordult a fejemben, hogy lelépek, mielőtt Jude ide érne, de úgyis vissza kéne térjek hozza, hiszen nincsenek papírjaim. Úgy őrzi őket, mintha csak a tulajdona lennék. A kórházi folyosó nem sokkal barátságosabb, mint a szoba ahol voltam, ez a sok fehér szín az idegeimre megy. És ebben a pillanatban pillantom meg a férfit, aki valamiért mindig úgy csinál, mintha felelősséggel tartozna értem. Szeretném valahogyan kikerülni őt, hogy a lehető legkésőbb kerüljön sor a találkozásra, de már késő, észre vett. A francba. Megforgatom a szemeimet, és megállok, megvárom míg közelebb ér hozzám.
- Én is örülök, hogy látlak. - válaszolok, majd a táskámba nyúlok a gyűrött papírért, hogy átadjam neki. Én még csak bele sem olvastam, nem igazán érdekel, hogy mit ír rajta. Csak tűnjünk már el végre innen. - Nem kellett volna ide fáradj, az elmúlt öt napban sem tetted. Csak add ide a papírjaimat, és végeztünk is egymással. - miközben beszélek nem nézek rá, csak reménykedek abban, hogy elege lett végre belőlem és szabadon enged. Egymást úgyis csak vissza rántjuk.

Abban a pár percben, amíg a parkolóhelyet keresem, elég sok minden megfordul a fejemben, és egyik sem jó. Mallorie eltitkolta előlem, hogy gyereket vár, majd olyan módon tálalja a hírt, hogyha magánál lett volna, akkor addig verem, míg lélegzik. Nem viccelek…olyan mérhetetlen düh kerített a hatalmába, amikor rátaláltam a fürdőben, hogy lényegében az mentette meg az én haragomtól, hogy nem volt magánál. Sosem értettem a viselkedését, egy időben még láttam benne lehetőséget, egy olyan nő válhatott volna belőle…akibe bele tudtam volna szeretni. Kimondani is szörnyű, mert a legtöbb esetben az anyámra emlékeztet, de ez volt a gyengém is. Szerettem én a szívem mélyén a szülőanyámat, de sosem tudnám megbocsájtani neki, amit tett. Az öcsém szinte belehalt abba, hogy világra jöjjön, és végül a gyengébb láncszem ment el. Nem tudtam sírni, az apánk totálisan kiborult, de bennem nem maradtak érzések. Úgy szerettem volna megőrizni az emlékezetemben, mint egy arra érdemes embert, de akárhányszor kutattam a kis fejemben, sosem találtam olyan pillanatot, amire szívesen emlékeztem volna. Apa jött értem az óvodába, mert az anyám betépett, apa volt jelen az iskolai rendezvényeken, mert az anyám elvonón feküdt, és az élet nagy dolgain elmélkedett. Sosem tekintettem úgy rá, mint egy rendes szülőre, mégis ragaszkodtam hozzá. Ő adott életet nekünk, és tudom, hogy nem tartozom neki semmivel, de mégis bűntudatot érzek. Gombóc nő a torkomban, és ökölbe szorul a kezem, miközben leállítom a motort, és kiszállok a Teslából. Feltűnő járgány, többen utánam is fordulnak, amikor elindulok a bejárat felé. Kényelmetlen a szituáció, hiszen Mallorie papírjai nálam vannak, menekült igazából, aki ha rosszul viselkedne, vagy megpróbálna elszökni tőlem, akkor tuti börtönbe küldeném. Eddig nem volt tétje a kapcsolatunknak, de mostantól a játékszabályok megváltoznak. A gyerek az enyém is, jogom van hozzá, és ha kell, erőszakkal fogom táplálni, mindent meg fogok tenni érte, hogy a világra jöjjön. Olyan apja leszek, mint az enyém volt nekem, és megadom neki azt, amit megérdemel. A körülmények Lorie mellett szólnak, de korántsem állítottam, hogy hímes tojásként fogom kezelni, ha nem hajlandó belátni, hogy a magzat belőle él, és vele együtt növekszik. Egyetlen test, és a jövőm záloga az ő méhében van. Nem akarja, hogy az ellensége legyek.
A pultnál igazítanak útba, de nem is kell sokat mennem, hogy észrevegyem a folyosó végén. Nem is lepődöm meg rajta, hogy már indulásra készen vár. A szeme alatti karikák sötétbe árnyalatba mélyültek, az arcszíne sápadt, és a keze is remeg, ami arra utal, hogy a szervezete sóvárog. Még szinte nem is köszönünk egymásnak, máris a kezembe adja a papírokat, de utána kinyílik a csipája. Előbb átfutom az eredményeket, de annyira ostoba vagyok ehhez, hogy mindenképpen egyeztetni fogok egy magánklinikával. A legjobb nőgyógyász jár neki, vagyis a gyermekünknek, és ebből nem engedek.
- Mit mondtál? – kérdezek vissza, mint aki rosszul hallott, de biztosan nem tette…mert szeret játszani, és keménykedni. – Örülj neki, hogy nem jöttem be az elmúlt öt napban. – jegyzem meg epésen, és villámokat szórok a kékjeimmel, hogy vegye a lapot, de úgy tűnik, hogy ma az ostobát játssza. – Semmilyen papírokat nem kapsz meg. Ennyi cuccod van csak? – pillantok rá a sporttáskára, aztán, ha nem mozdul, akkor előbb nyúlok oda érte, és a jobbomba kapva emelem fel, hogy mutassam az utat a parkoló felé, de nem igazán akar helyet változtatni.
- Ugye nem szeretnél jelenetet rendezni a kórházban? Rosszul fogsz járni, hidd el nekem. Indulj. – szólok rá erélyesebben, és ha még most sem akarja a kis popóját a megfelelő irányba terelni, akkor megragadom a felkarját, és magammal rángatva vezetem a kijárat felé. – Semmiség, csak a kisasszony ma bal lábbal kelt fel. – mosolygok rá a megszeppent személyzetre, és ha már ezzel is megvagyunk, akkor kitolom magam elé, és a fülébe suttogok. – Ezért otthon számolunk, és nem úszod meg ennyivel. Ez csak a belépő volt a pokolba, Mallorie… - taszigálom a lanyha testét, és bízom benne, hogy nem akar próbára tenni, mert abban az esetben még durvábban fogok bánni vele.

A tervem, hogy megszabaduljak a magzattól, aminek nem szabadna bennem lennie, nem vált be, még mindig úgy ragaszkodik hozzám, mintha nekem szükségem lenne rá. Pedig egyáltalán nincs, az én életemben nincs hely egy gyerek számára. Régen persze nekem is voltak álmaim, fehér ruháról, szőke hercegről meg a család alapításról is,hiszen melyik lány ne álmodozna ilyesmiről? De azóta annyi minden történt, hogy nem tudnám elképzelni magam a családanya szerepébe. Eddig mindenki, akit szerettem valahogyan mindig elhagyott engem, így már nagyon régen eldöntöttem, hogy soha többé nem tárom ki a szívemet senki felé, de aztán felbukkant Jude, akit néha kedvelek, máskor pedig szívből gyűlölök azért, ahogyan viselkedik velem. A tulajdonaként kezel, mintha bárki is feljogosította volna őt rá. Aztán itt ez a gyerek, aki csupán csak a véletlen műve, és minél jobban küzdök ellene, ő annál jobban az életem részévé akar válni. Én pedig semmi másra nem vágyom, csak a szabadságomra, amitől folyamatosan meg akarnak fosztani. Sosem számított az én akaratom, és néha úgy érzem, hogy ebbe fogok bele őrülni. Igen, függő vagyok, ezt sosem tagadtam, és pontosan így érzem jól magam. Ha meg akarok változni, az csakis magam miatt lesz, és nem azért, mert valaki mást azt szeretné. Ha akkor este ezt előre láttam volna, akkor biztosan messziről kikerülöm a megmentőmet, akinek eleinte még hálás is voltam, de mostanra már nagyon elegem lett az örökös szobafogságokból. A kórház folyosóján sétálva, a menekülő utat keresem, közben pedig felfordul a gyomrom a szagtól, amit ugyan sosem szerettem túlzottan, de most még jobban irritálja az orromat. Mintha minden felborult volna bennem, amióta terhes vagyok. Nagyon idegesítő, és még mindig nem kaptam semmit, ami megnyugtatna jelenleg. Megpillantva az ördögöt azonban, minden szökési tervemről lemondok és szem forgatva várom, hogy közelebb érjen hozzám. Most majd hallgathatom megint a sok ostobaságát, hogy ez nem jó, meg az nem jó, meg, hogy ilyen vagyok, meg olyan. Nem tudom miért nem adja fel végre. Nem fog tudni megmenteni, mert én nem akarom. Átnyújtom neki a papírt, aminek a tartalma látszólag őt sokkal jobban érdekli, mint engem. Nem számít, hogy mit ír benne, úgysem fogom teljesíteni egyetlen lépését sem. A tegnap az egyik orvos említett valami elvonót, csak reménykedni merek abban, hogy azt nem írták bele, mert én ugyan nem fogok elmenni semmilyen kezelésre, hiszen nem vagyok beteg. Az, hogy szeretem élni az életemet, még nem bűn.
- Örülök is. Annak pedig még jobban örülnék, ha most sem jöttél volna. - szólok vissza és állom a tekintetét, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy félek tőle csak azért, mert az erő viszonyaink nem egyenlőek. Hónapokig éltem az utcán, egymagam, mindig képes voltam megvédeni magam, tudom, hogy mit jelent küzdeni az életünkért, szóval hiába is próbálkozik, nem fogok fejet hajtani előtte. - Jó. Akkor ne add ide. De jobb, ha tudod, hogy egyszer úgyis megszerzem. És akkor soha többé nem látsz. Majd meglátod. - hagyom, hogy elvegye a táskámat, sőt azt csinálhat, amit csak szeretne, én akkor sem megyek vele. Többé nem zárhat be, nem fogom engedni. Nem vagyok én valami házi állat, akivel azt tesz, amit csak akar. Nem áll szándékomban a kedvében járni, így nem mozdulok meg csak némán várom, hogy elmenjen nélkülem, bár sejthettem volna, hogy ez nem fog megtörténni.
- Te vagy az, aki jelenetet rendezel mindig. Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak. Én egy tapodtat sem mozdulok innen. - rázom meg makacsul a fejem, de ő megragadja a karomat és úgy rángat magával, mintha valami játékbaba lennék. - Hé, mégis mit képzelsz magadról? Eressz el! - szólok rá, miközben próbálok kiszabadulni szorításából, nem túl nagy sikerrel. Közben pedig mindenki minket figyel, ami elég kínos rám nézve. Ki tudja mit gondolhatnak. Nyugodt voltam, de ez a viselkedés felbosszantott, nincs joga így rángatni, főleg nem ennyi ember előtt. - Engedj el, vagy esküszöm sikítok, és azt fogom mondani, hogy el akarsz rabolni! - fenyegetem meg, bár nem valószínű, hogy túl sokat elérek vele, ez az az arca, amit ki nem állhatok. Pedig tud ő gyengéd is lenni, ha akar, csak épp az a baj, hogy többször szigorú, mint megértő. Mintha nem lenne más elfoglaltsága csak az, hogy keresztbe tegyen nekem mindig. Amit a fülembe súg fenyegetésnek tűnik, és bár tudom, hogy bántani nem fog, legalábbis eddig még sosem tette, mégis komolynak tűnik. Felnézek rá, össze ráncolom a szemöldökömet és szívem szerint felképelném most. Nem beszélhet velem így senki, még ő sem. Elég pocsékul érzem magam már így is, elvonási tüneteim vannak, nem kell rátegyen még egy lapáttal a ostoba megjegyzéseivel.
- A te poklodba! Mert esküszöm, ha arra kényszerítesz, hogy veled menjek, akkor én teszem pokollá a te életedet! - válaszolok könnyedén és ismét megmakacsolva magam állok meg és kapaszkodok bele a mellettünk lévő korlátba, ezzel megakadályozva őt, hogy tovább taszigáljon. Ha azt mondtam nem megyek, akkor nem megyek.

Vannak azok a bizonyos elképzelések, hogyha már a szüleink rossz példát mutattak, akkor mi másképpen fogunk cselekedni, ugyanazokat a hibákat nem fogjuk elkövetni, mint ők. Tévedés, mert sajnos igenis gyakran fordul elő, hogy az otthonról hozott minta alapján alakítjuk a saját életünket is. Nem feltétlenül szándékosan, de a génjeinkbe lévő hajlamot, a szokásokat nehéz lenne kiölni. Megfogadtam miután az anyám meghalt, hogy soha az életben nem fogok olyan nővel dugni, akinek köze van a drogokhoz. Kerültem az illuminált, betépett prostikat, de akár az egyetemen köröző fiatalokat is, és bumm mégis az utamba sodort a sors egy olyan nőt, aki ezt mind megtestesíti. Karma lenne, vagy csak egy szerencsétlen véletlen? Mallorie gyógyíthatatlan, belül érzem, hogy képtelen a változásra, olyan, mint a tulajdon anyám. Nem akart bennünket, de apa ragaszkodott hozzá, és a benne növekvő életekhez is. Nem tudom, hogy kinek kellene hálásnak lennem, de az biztos, ha anyámon múlt volna, akkor világra sem jövünk. Keserűség, és a csalódottság érzése keveredik bennem a kórház folyosóján lépkedve. A gyűlölet újbóli erővel tör fel a belsőmből, és csak nehezen tudom leküzdeni. Lorie a folyosón álldogál, azzal a szakadt táskájával. Nem értem, hogy miért ragaszkodik a régi értékeihez, amikor bármit megkaphatna…de ugye azon nem tudunk változtatni, ahonnan jöttünk? Nem kellene, hogy érdekeljen a sorsa, lehet hagytam volna meghalni is, ha nem veszem észre a tesztet. Érzéketlen, és könyörtelen lennék? Ha mások belelátnának az életünkbe, akkor nem így fogalmaznának. Évek óta meddő harcot vívunk a drogokkal szemben, de mindig ugyanaz a forgatókönyv. Én szemet hunyok az otthon talált zacskók, és tűk láttán, amíg komolyabb baja nem lesz, de most…minden más lett. A gyerek miatt nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne. A tekintetem automatikusan vándorol a hasára először. Nem látszik, még talán pár hétig nem is fog, de mi lesz utána? Lélekben felkészültem a vitákra, a veszekedésekre is, de van miért harcolnom…van, aki többet érdemel, mint egy drogos anya. Megkeményedem, és elkérem tőle a papírokat. A zárójelentésből nem sokat értek, de biztos vagyok benne, hogy ez ellen tenni fogok a jövőben, és kiokítom magamat. Az első, hogy felfogja, ez már nemcsak az ő élete, hanem másé is.
Nem felelek azonnal a feleselésére, mert csak felhúzna még jobban, mint ahogyan idejöttem. Nem akartam látni, ez az igazság. – Én is hasonlóan vélekedek Mallorie, csak van némi bökkenő…hogy nálam laksz, és nincsenek irataid, meg társai, szóval mi lenne, ha ebbe a gyerekes témába nem mennénk bele? – kérdezek vissza kimérten, de belülről tombolok már is. – Ne fenyegetőzz nekem…ha kellene, akkor a föld alól is előkerítenélek, hidd el nekem. Megvannak az eszközeim hozzá… - nem tud mindent róla, de talán ő az, aki tisztában van a legjobban az alvilági kapcsolataimmal. Még miatta így is van egy-két lezáratlan ügyem, és ha őt már biztonságban tudom, akkor megkeresem azt, akitől a legutóbb a drogot szerezte. Biztosan nem hagyom életben, erre én magam leszek a garancia. Megkérem, hogy induljunk, de nem hajlandó rá, és már többen felfigyelnek ránk. – Én nem rendezek jelenetet. Mehetsz magadtól, vagy én viszlek. A választás mindig a tiéd. – pillantok le a szemeibe, és megvárom, hogy cselekedjen. Mivel nem igazán akar magától megmozdulni, ezért megragadom a kezét, és a kijárat felé taszigálom őt. – Fejezd be a hisztit. – közlöm vele szárazon, és bocsánatot kérek a kórházi személyzettől is. Szerencsére senki sem mer közbeavatkozni, amiért hálás vagyok. – Semmit sem érnél el vele, ha most elkezdenél azzal jönni, hogy elraboltalak. Kifizettem a számládat, és te vagy az, aki drogokon él, nem én. – ez egyszerű ténymegállapítás, az ő szava az enyém ellen mit sem ér. – Ó…igazán? – annyira nagyot ránt magán, hogy kénytelen vagyok megállni, és kifújni a levegőt, mielőtt mindenki előtt lekeverek neki egy hatalmas pofont. A táskát a vállamra helyezem, és kiropogtatva a két karomat odaállok elé, és lehajolok. A lábait átfűzöm, és átemelve a jobb vállamra döntöm át a felsőtestét. A fenekét szorosan átfogva hagyjuk el a kórházat. A parkolóban nem tartózkodik senki, így meg sem állok a Tesláig. Ott fél kézzel matatok a zsebemben, és megnyomva a gombot fel is nyílik az oldalajtó, én meg bevágom őt, és rábaszom. A táskát a csomagtartóba dobom, aztán beülök mellé. – Tudod, kezdem unni, hogy ellenem mész, ha nem akarod, hogy bezárjalak, vagy a víz alá nyomjalak otthon, akkor kezdj el gondolkodni. A gyerek sem fog megvédeni tőlem… - pillantok rá ridegen, és egyből beindítom az autót. Egy füstcsíkkal együtt hagyjuk el a terepet…

Sosem értettem a Judedal való kapcsolatunkat igazán, olyanok vagyunk a tűz és a víz. Csak vissza húzzuk egymást az előre haladás helyett, egyszerűen képtelenek vagyunk közös nevezőre jutni. Amíg ő azzal van el, hogy folyamatosan a megmentésemre siessen és próbál olyan emberré faragni, amilyen nem akarok lenni, addig én mindent tőlem telhetőt igyekszem megtenni, hogy nehezebbé tegyem a dolgát. Emiatt pedig mintha valamiféle körforgásban lennénk, ahonnan nem kapjuk a kiutat. Mindketten makacsok vagyunk, és ez a két egyforma tulajdonság nehezen fér el egymás mellett. Én persze élvezek folyton keresztbe tenni neki, és az ellenkezőjét csinálni annak, amit mond, és néha úgy érzem, hogy ő is élvezi, hogy mindig a segítségemre siessen, máskülönben miért van mindig mellettem, amikor bajban vagyok? Igaz, hogy morgolódva, meg veszekedve, de akkor is. A terhességre azonban már nem voltam felkészülve, azt hittem, hogy egy kicsivel több adagot fecskendezek magamba, majd megszabadulok ettől a tehertől, de tévedtem. Még mindig bennem van, ami bosszant. Annyi nő van, aki akar gyereket és nem lehet neki, miért pont engem kellett kiválasszon az anyjának? Hiszen én nem is akarom őt. Sóhajtok egyet, amikor megpillantom a gyermekem apját a kórház folyósólyán és tudom, hogy mérges rám. Ami igazából nem is újdonság, hiszen a kapcsolatunk arról szól többnyire, hogy folyamatosan civakodunk egymással. Ő kezdi, én meg nem hagyom magam.
- Ezt a problémát meg lehetne oldani, ha elengednél végre. Akkor nem kéne többet láss és mérgelődj miattam. - válaszolok félvállról, majd újra próbálkozok, de pont ahogy sejtettem, hiába. Nem igazán értem, hogy ez miért jó neki, de engem egyre jobban dühít, hogy úgy kezel, mint valami gyereket, aki képtelen önálló döntéseket hozni. Ráadásul nem lenne kötelessége, hiszen ennél több közünk nincs is egymáshoz. Még a saját apám sem atyáskodott ennyire felettem, bár őt nem is igazán érdekelte soha semmi saját magán kívül. Sóhajtok a szavait hallgatva, és nagyon jól tudom, hogy nehéz lenne elszöknöm tőle. - Igen, abban nem kételkedem. - a legkönnyebb az lenne, ha fejet hajtva neki, engedelmesen tenném, amit mond, de képtelen vagyok arra. Utálom, ha valaki parancsolgat nekem és olyasmit vár el tőlem, amit én nem akarok, ezzel megfosztva a döntés jogaimtól. Persze értem én, hogy ki hordja a nadrágot, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy mindenben a kedvében járjak. Pontosan ezért döntök úgy, hogy nem megyek sehová vele, addig legalábbis biztosan nem, amíg nem változtat a viselkedésén. Attól tartok, hogy ezek után még erősebb kalitkába leszek majd zárva, és nehezen fogok egy kis cucchoz is hozzá férni, ami már igazán rám férne, mert olyan, mintha az életemtől fosztanának meg.
- A harmadik lehetőség jobban tetszik. Nem megyek veled. Nem vagyok a tulajdonod! - szólok rá és makacsul rázom meg a fejem, ezzel is a tudtára adva, hogy a szabadságomon kívül semmi mást nem szeretnék. Ő mégis megragad és erőszakkal akar magával vinni, ami még jobban felbosszant és hiába kérem, hogy engedjen ő csak tovább ráncigál. - Mi a fenét akarsz még tőlem? - kérdem, miközben botladozva követem a lépteit, mivel nem igen van más választásom. Sok kíváncsi szempár követ minket, ami elég kínos a számomra, magukban biztosan jót röhögnek rajtunk, még ha hangosan nem is igazán merik kimutatni, hogy szórakoznak a műsorunkon. Bár szívesen kérnék segítséget valakitől, de figyelembe véve azt, hogy Jude nincs ma valami vicces hangulatában, mégsem tartom túl jó ötletnek. - Na és aztán? Attól még erőszakkal akarsz magaddal vinni. Ami felér egy emberrablással. - szólok vissza, majd makacsul állok meg és kapaszkodok meg a hozzám legközelebb lévő tárgyba, ezzel próbálva elérni az akaratomat. Kíváncsian követem a mozdulatait, mikor ropogtatni kezdi a karját egy pillanatig még azt is gondolom, hogy hozzám akar ütni, de úgy tűnik, hogy mégsem hoztam még annyira ki a sodrából. Ez egy kicsit meg is nyugtat.
- Mit akarsz most tenni? - kérdem, ahogyan azt látom, hogy lehajol, majd hirtelen a magasba kerülök, ösztönösen engedve el a korlátot. - Jude, tegyél le! - szólok rá, majd kalimpálni kezdek a lábaimmal, kezeimmel meg ütögetni kezdem a hátát. Más helyzetben talán még élvezném is ezt az egészet, de jelenleg semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy minden bizonnyal megőrült. Amennyire tudom felemelem a fejem és látom ahogyan össze csukódik mögöttünk a kórház ajtaja, a bent lévők pedig még mindig kíváncsian néznek utánunk, mintha azt várnák, hogy mikor verekedünk össze. Tovább kapálózok, de még mindig hiába, a következő pillanatban pedig már a kocsiban is vagyok. Dühösen fújom ki a levegőt magamból és amint beszáll ő is az autóba, szúrós tekintetemet rá szegezem és legszívesebben elküldeném a francba. Ő azonban megelőz és hamarabb beszél, mint ahogyan én megszólalhattam volna. Már épp nevetnék az ostoba fenyegetőzéseitől, de ahogyan meghallom, hogy a gyerekről beszél, nyelek egyet. Hát tudja... Elgondolkodok egy pillanatig, hogy vissza emlékezhessek a történtekre, és hát persze. Túl hamar veszítettem el az eszméletemet akkor nap, nem volt időm még a tesztet sem elrejteni. Már csak ez hiányzott.
- Nem áll jól neked ez a macsó szerep. A gyerek miatt pedig nem kell fájjon a fejed, mert megszabadulok tőle. - szólalok meg könnyedén, majd kényelembe helyezem magam, ha már mindenképp muszáj ebben a flancos autóban utaznom. Már csak reménykedek abban, hogy ő is azon a véleményen lesz, hogy ennek a gyereknek nem szabad megszületnie. Még csak az hiányozna, hogy még jobban elzárjon a világtól csak azért, mert éppen terhes vagyok.
- Félre állnál valahol? Pisilnem kell. - próbálkozok, és remélem, hogy nem hiába. Muszáj valahogyan valami kábítószert szereznem magamnak.

Nézem őt a dacos pillanatában, és elgondolkodom, hogy honnan indultunk. Nagyon részeg voltam, és nagyon vesztes azon az estén, amikor megpróbált kirabolni. Ügyetlenül kezdett hozzá a zsebeléshez, mert ha nem tapiz le annyira, akkor észre se vettem volna, hogy meg akarja fialni a pénztárcámat. Lorie akkor koszosan, és beesett szemekkel meredt rám, nem hitte el, hogy rajtakapták, nekem meg kapóra jött, hogy kijózanodjak egy csapásra. Nem ismertem őt, mégis megláttam benne valamit…az otthontalanság, és a reménytelenség keverékét. Nem emlékszem pontosan, hogy be volt-e lőve, de esélyes, mégis akkor úgy éreztem, ha átadom őt a rendőrségnek, akkor el fog veszni a rendszerben. Őrültnek tartottak, hogy a letartóztatás és a feljelentés helyett a lakásomba kísértem, és első ürügyként lefürdettem. Melyik épeszű férfi enged be egy nincstelen nőt az otthonába, és fogadja be? Az anyám halála néha a legváratlanabb szituációkban támasztja fel az emberségemet, és bármennyire is rühelltem az életadómat, sajnos mindig ott kísértett a háttérben. Hármunk közül én viseltem „csendesen” a veszteségét, én voltam az, akinek még emlékei is maradtak róla. Sawyer és Caleb nem sok mindent tudnának feleleveníteni, mondjuk a nagyobbik öcsém még talán, de a másik? Caleb abba pusztult bele, azokat a nőket kutatta, aki egy kicsit is hasonlított anyára. Sajnáltam őt, aztán Mallorie beköltöztetése után nekem is el kellett elmélkednem azon, hogy egy picit sem vagyok különb a testvéremnél. A sírból is üzent, sosem nyughatok, hiába vagyok tele gyűlölettel, még ő adott nekem életet, és ezt bizony nem szállhatok vitába. Jó néhány év telt el azóta, számtalan nővel feküdtem le, sikeres lettem, és annyi pénzem lett, mellyel akár száz éhes szájat is betömhettem volna, mégis hiányzott valami. Automatikusan siklik a tekintetem a hasára, mert nekem is jár valami…egy lehetőség a boldog életre. A gyermek áldás, és bár nem a legjobbkor fogant, és nem a legjobb személytől, attól még az enyém. Nem kételkedem benne, hogy lefeküdt mással is, mert ha ez akár egy opció is lehetne, akkor nincs ember, aki megóvhatná tőlem, mert az a legjobb dolog lenne vele, ha börtönbe kerülne…a hűtlenséget nem tolerálom, sem a munkában, sem a magánéletemben. A táskájáért nyúlok, megragadom a fülét, és kiegyenesedem. Sokkal magasabb vagyok nála, ha akarnám, akkor simán ellökhetném, de ott még nem tartunk, hogy a kórház folyosóján álljak le vitatkozni vele, de kénytelen leszek cselekedni, ha nem mozdul, mert annyi előnyt már kapott tőlem, hogy összeszedje magát, mire érte jövök. A pillantásomat egy ideig állja, de korántsem szolgáltat nekem pozitív választ. Nehezen kontrollálom magamat, előbb figyelmeztetem, de nem akar megindulni, így a karjánál fogva vonom kifelé. Üvölthet, még a földhöz is csaphatja magát, de akkor sem lesz az, amit ő akar. Elég sok mindent elnéztem neki, még azért sem szóltam, ha néha beszívott…de túladagolni magát? Az öngyilkossággal jobban járt volna, mint velem.
- Nem egyértelmű, hogy mit akarok? – fél szemmel nézek csak rá, mert úgy elég nehéz kommunikálni, hogy fenyegetőzik, és azzal zsarol, hogy rám szabadítja a biztonsági őröket. Kimehettünk volna úgy is, mint egy normális embertől elvárható lenne, de Mallorie mindig a nehezebb utat választja. Egyetlen egyszer alakulhatnának úgy az események, ahogyan elképzeltem, és akkor nem kellene megaláznom sem.
- Tudod te milyen egy emberrablás? – nevetem ki, de megakaszt a lépéseimben, amikor egy korlátnál fékez le, és erősen ránt vissza a lendületből. Elérkezik az idő, hogy elszakadjon nálam a cérna, és miután kiropogtatom a kezeimet, már kapom is fel a vállamra, mert ennek a hisztinek itt van vége. Nem érdekel, hogy jajveszékel, hogy belém rúg. Az autóig meg sem állok, és könnyedén vágom be az anyósülésre, majd zárom rá az ajtót. A csomagjától is egyszerűen megszabadulok, végül beülök a volán mögé, hogy elhagyjuk a kórházat.
- Igazán? – vonom fel a szemöldökömet oldalpillantásból, majd kikerülök egy terepjárót, és besorolok a legközelebbi sugárútra. – Sehol nem fogok megállni, és felejtsd el, hogy a gyereket elveteted. Túl vagy már amúgy is azon az időszakon, hogy megtehesd, és amúgy sem fogom engedni. Röhejes vagy… - rákattintok az automatazárra, mert már nyúlva az ajtóért. – Meg ne próbáld. – sziszegem a fogaim között, de hajthatatlan, ezért rá kell markolnom a kezére, hogy elrántsam, de ez elegendő ahhoz, hogy ne figyeljek. – A picsába… - a kormányra fogok rá, és átsodródunk a másik sávba..megpróbálok ellenkormányozni, aztán az út széle előtt fékezni. – Őrült szuka…meg akarsz ölni minket? – fakadok ki, és megdagad egy ér a homlokomon.

♡

Az ember azt gondolná, hogy egy idő után meg lehet szokni azt az életet, amibe bele kényszerül, de én erre képtelen vagyok. Nem tudok úgy élni, ahogyan azt nem csak Jude, de a társadalom is elvárná tőlem. Mégis, mintha ez lenne a sorsom. Gyerekként az apám börtönében éltem, aki nap, mint nap megverte anyát és nekem végig kellett néznem, aztán azoktól az idiótáktól Mexikóban, most pedig a Jude rabja vagyok, és bár eddig mindig sikerült megúsznom és elmenekülnöm, de ő mégis más. Mások a szabályai, és egyáltalán nem élek rosszul, mindössze csak mások az elképzeléseink és ez mintha a bonyolult kapcsolatunkat is csak még bonyolultabbá teszi. A legrosszabb az, hogy még mindig nem képes lemondani rólam, pedig számtalan okot adtam már rá. Elképzeltem persze már egy párszor, hogy mennyivel másabb lenne minden, ha egy kicsit jobban alkalmazkodnánk egymás elvárásaihoz, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Nem akarok azért megváltozni, hogy ő másképpen nézzen rám, hogy legyek valaki a szemében. Mert jól tudom, hogy csak egy drogos, őrültnek tart, akit valószínűleg csak szánalomból vett maga mellé. Nem mintha kértem volna. Jó érzés persze tartozni valakihez, aki mellett biztonságban érzem magam, de nem vagyok hajlandó úgy táncolni ahogyan ő fütyül, csak azért, mert néhányszor kihúzott már a bajból. Amíg nem ismertem is képes voltam meglenni egymagam, ezután sem lenne másképp. Talán, ha nem lenne már régen a börtön rácsai között lennék, szintén bezárva, de az mitől lenne másmilyen, mint ahogyan most élek? A különbség csak annyi, hogy látom a napfényt, de ugyanúgy megfosztott a szabadságomtól. És az a baj, hogy a természetemnek köszönhetően, szeretem mindig az ellenkezőjét csinálni annak, mint amit kellene. Ebben az egyben az apám lánya vagyok. Ő is a rácsok mögött végezte.
Látom rajta, hogy haragszik rám, mégsem hajtok fejet előtte, sőt minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne keljen vele mennem. Nem azért mert félek, hanem azért, mert látom előre, hogy a történtek után, csak még jobban megfoszt majd a szabad akaratomtól. Ezt bizonyítja az is, hogy úgy vonszol maga után, mintha valami kisgyerek lennék, aki rossz fát tett a tűzre, és most szobafogságot kap. Pedig már rég nincs olyan világ, ahol a férfi kéne legyen az úr.
- Nem teljesen. A hátad közepére sem kívánsz, mégsem hagysz elmenni. Talán kihagy az emlékezeted? - még mindig makacsul próbálok ellenállni neki, de ő hajthatatlan. Amit egyszer a fejébe vesz, az úgy is kell legyen. Nekem pedig nincs túl sok esélyem vele szemben, hiszen kétszer akkora, mint én vagyok. Ezt sokszor ki is használja. A kórházban dolgozók minket figyelnek, ami elég kínos rám nézve és mivel a fenyegetőzésemmel sem megyek sokra, egy másik utat választok. Görcsösen kapaszkodok bele a korlátba annak reményében, hogy nem akar ennél nagyobb műsort rendezni. De ismét tévedek. Úgy tűnik, hogy teljesen elszánta magát és mindent elkövet annak érdekében, hogy pokollá tegye az életem. Olyan könnyedén kap fel a vállára, mintha valami játékbaba lennék. Hisztérikusan kapálózok, de ő fittyet hányva rá, berak a kocsiba  és rám csapja az ajtót, ami világossá teszi számomra, hogy nincs menekvés. A gyerek téma elég érzékeny a számomra, bár jól tudtam, hogy örökké nem titkolhatom el előle, hiszen előbb vagy utóbb úgyis rájön majd. Mégis reménykedtem abban,hogy megszabadulok tőle azelőtt hogy kitudódna. Nem jött össze, és jól tudom, hogy mindent el fog most követni annak érdekében, hogy életben tartsa őt.
- Persze. Meg is lepődtem volna, ha engednéd. Csakhogy én nem kértem az engedélyed. Bennem van, így én döntök róla. - bár igaz, hogy az orvosok nem veszik el, de én még megakadályozhatom, hogy a világra jöjjön. Lehet, hogy a mostani tervem kudarcba fulladt, de nem fogom feladni, még akkor sem, ha utána még nagyobb szenvedéssé teszi az életem. Nekem már úgyis mindegy. Miután nem hajlandó megállni, az ajtóhoz nyúlok, hiszen, ha nem akarja, hogy kiessek, akkor úgyis kénytelen lesz, de ismét keresztbe tesz nekem, lezárja, így dühösen kezdem rángatni, nem törődve azzal, hogy rám szól. Elegem van már abból, ahogyan viselkedik. A kezem után nyúl, ezzel lefékezve engem, de én csak akkor engedem el a zárat, amikor ráeszmélek arra, hogy az autó rossz irányba halad. Reflexszerűen támaszkodok meg a műszerfalba és sikoltok egyet, míg végül Judenak sikerül megállítania a járgányt. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt és dühösen nézem a mellettem ülő férfit, aki mint mindenért, ezért is engem okol.
- Te ülsz a kormánynál, nem én! Ha megálltál volna mikor kérem, akkor most nem lenne ez. - válaszolok nyers hangon, és elgondolkodok azon, hogy ha sikerült volna ütköznünk valamivel, akkor talán a gyerektől is megszabadulhattam volna. És még csak nem is az én hibámból. - Nyisd végre ki az ajtót, levegőre van szükségem. - kérem ismét rámutatva a bezárt ajtóra, és ezúttal tényleg úgy érzem, hogy friss levegőt kell szívnom. Felháborodtam a történtektől, úgy tűnik, hogy a gyerek bennem mindent elkövet, hogy pocsékul legyek. Mintha nem lenne elég rossz az a gondolat, hogy terhes vagyok.

Talán az apám fia vagyok, és megvan bennem a jóra való hajlam is…elvégre figyelembe is vehetném, hogy Mallorie mit akar. Szemet hunyhatnék a tények felett, és elengedhetném azzal a biztos tudattal, hogy ő is a föld alatt végzi, ahogyan a közös gyermekünk. Más világból jöttünk, nekem megvolt a családi hátterem, ha nem is az anyám részéről, de apám megpróbálta mindkettőjüket pótolni. A velem élő nőnek nem sok mindent tudok a családi részéről, nem kutakodtam eleget, de annyi bizonyos, ha valakinek hiányzott volna, már régen megtalálta volna őt. Nem számított az élete, vagyis nem sokan ugrottak volna érte, ha meg kell menteni. Tisztában voltam vele, hogy milyen, és mekkora kockázatot vállalok, ha nem jelentem a rendőrségnek, de valamiért megesett rajta a szívem azon az estén. Láttam benne valamit, amit mások nem…és szembesültem a saját hibáimmal is. Nem bírok megbocsájtani, nem hiszek a változás szelében. Az ember valamilyen természettel megszületik, és csak nagyon kevesen képesek ezt az ösztönből jövő viselkedési formát megváltoztatni. Mondhatják nekem a nagyokosok, ha igazán akarja valaki, akkor képes rá, de valljuk be, nehéz kiszakadni onnan, ahonnan jöttünk, és ahonnan a példákat láttuk, nemde? Mallorie-nak az a természetes, hogy naphosszat tengődik céltalanul, nem értékeli semmire a jót, és amit érte tettem, mert az egyetlen állandóság az életében a drog. Ki tudja, hogy hány évesen kezdte, ki vette rá, hogy ezt az életmódot válassza…úgy hiszem ez nem fog a jövőben sem megváltozni, de itt van az a másik kis kötőszó…van egy kis akadály. A gyerek a méhében már nemcsak egy sima mellékhatás, hanem egy növekvő élet. Bármennyire is nem akarja, és küzd ellene…benne van. Az én vérem…nem tagadhatom meg, nem fordíthatok hátat neki. Felemésztene a bűntudat, és valószínű többet nem is aludnék nyugodtan, ha nem tettem volna meg mindent azért, hogy megmentsem őt…vagy őket? Ez még halovány, mert Mallorie és a gyerek külön kezelendő…sajnos most még nem, de idővel így lesz. Az egyik a másikból táplálkozik, függnek egymástól, és ez teszi még szívszorítóbbá a helyzetünket. Hogyan magyarázzam el egy drogfüggőnek, hogy nem kaphatja meg, amit akar, mert másnak is árt vele? Nem hiszek a rehabban, de fel kell vennem az esetleges listára, mint megoldás, ha előre szeretnék lépni, és nem hátra kettőt.
A kórházban megindul a szokásos vita közöttünk, máskor hagynám a fenébe, de túlságosan fel vagyok spannolva, kiborított, hogy öngyilkosságot akart elkövetni, és egyáltalán nem könnyíti meg a szituációt még azzal sem, hogy ellenkezik velem. Semmilyen megbánást nem látok az arcvonásain, sóvárog a szarja után, be akarja lőni magát, látszik a kezén, hogy remeg, nem vagyok vak. A tekintetem egy ideig rajta időzik, aztán megunom, és a zárójelentés, meg a táskája elpakolása után, ő az, akit kénytelen vagyok a kocsiig rángatni, mert a két lábán nem hajlandó megmozdulni. Meg fognak szólni a viselkedésemért ebben biztos vagyok, de most szarok rá, hogy mit gondolhatnak rólam az orvosok, és a nővérek. A kettőnk ügye, és mindenki jobban jár, ha kimarad belőle. Két percen belül kétszázig tolja fel a vérnyomásomat a kis liba, de tudja jól, hogy úgysem fogom szabadon engedni. A Teslába száműzöm, rá is csapom az ajtót, hogy érzékeltessem ki az úr a háznál.
- Leszarom, hogy benned van, nekem is ugyanannyi jogom van hozzá, mint neked. – dagad ki egy ér a homlokomon, mert hiába mantráztam odahaza, hogy finoman fogok bánni vele, ha egyszerűen kihoz a sodromból. Gyűlölöm az ellenkezést, de ő aztán verhetetlen bajnok benne. A szavainkat tettek követik, és elegendő figyelemeltérés ahhoz, hogy elveszítsem az irányítást a kormány felett. Akkora mázlink van, hogy egy kis ellenkormányzással nem megyünk le teljesen az útról, de még így is keresztbe állunk, mert megint úgy gondolta, hogy jobb velem szájalni, mint csendben maradnia. Üvölteni támad kedvem, amint a szívverésem helyreáll, de még így is sokkban vagyok, hogy majdnem meghaltunk miatta.
- Tudtad, hogy nem fogok megállni, főleg nem a sztrádán… - csatolom ki magam, mert szükségem lesz egy kis friss levegőre, totál biztos, hogy most nem tudnék egyből hazavezetni. Látom az arcán…már fehéredik, ezért automatikusan hajolok át, és kinyitom neki az ajtót, majd visszadőlök, és a tenyeremet a két fülemen támasztom meg a légzésemre koncentrálva. Az isten verje meg…dühös vagyok. Az öklöm a műszerfalba csapódik, és utána kirúgva az ajtót szállok én is ki. Valószínűleg éppen most adja ki a gyomra tartalmát, ezért elfordítom róla a kékjeimet, és a zsebemből előhalászok egy zsebkendőt, hogyha végzett, akkor átnyújtsam neki. A kocsi oldalának dőlve fürkészem őt, ha esetleg szédülne, akkor még időben tudjak utána kapni. – Kérsz vizet? – fonom össze a karomat a mellkasom előtt.

♡

Mióta terhes vagyok úgy érzem, hogy minden a feje tetejére állt. Nem nekem való ez az állapot. Az örökös rosszullétek, a folyamatos éhség és a tudat, hogy növekszik bennem valami, az őrületbe kerget. Úgy vélem, hogy az anyaság olyan embereknek való, akik képesek arra, hogy lemondjanak a jól megszokott életükről és valami újat alakítsanak ki, ez pedig nem én vagyok. Nem bírok meglenni egy óránál többet egy gyerekkel, kiborít a sírásuk, utálom ha lehánynak, és a tisztába tevésről ne is beszéljünk. Ha megszülöm ezt a gyereket, akkor mindez a felelősség rám hárulna, és onnantól nem lenne vissza út. Én pedig nem állok erre készen. Nem akarok lemondani a saját életemről csak azért, hogy valaki másnak szenteljem minden egyes időmet. Egy percig sem volt kétséges, hogy meg akarok szabadulni a magzattól, amint arra a tesztre pillantottam, tudtam, hogy nem kell nekem. Lehetek rossz mindenkinek a szemében, de ez még mindig jobb így, minthogy megszüljem és aztán elhagyjam. Bár a tervem nem jött össze, de tovább fogok próbálkozni, bármeddig elmegyek, hogy elérjem amit akarok. Ha az én életemet is veszélybe kell sodorjam újra meg újra, akkor is. Nem félek a haláltól, egy jó párszor már átsétáltam a küszöbén. Az én életemről csakis én dönthetek, még Judenak sincs joga így viselkedni velem. Erőszakkal tuszkolt be a kocsiba, megfosztva így a döntésem jogától. Ez pedig dühösé tesz. Felnőtt nő vagyok, aki képes önálló döntéseket hozni, nem pedig egy kislány, aki képtelen gondoskodni magáról. Az évek alatt, amióta ismerem, képtelen voltam ezt megértetni vele. Pedig mennyivel más lehetne minden, ha csak egy kicsivel jobban engedne szárnyalni. Nem kéne folyamatosan vitázzak vele és ellen szegüljek minden akaratának. Van amikor élvezem, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy jó kislányt faragjon belőlem, de néha viszont meg nagyon idegesítő. Nem akarok olyan lenni, amilyennek látni akar. Ha olyan lennék, akkor nem önmagamat adnám. Persze minden ember képes megváltozni, én is meg tudnék ha akarnék, de... nem akarok. Jól érzem magam a bőrömben.
- Mégis miből gondolod, hogy a tied a gyerek? - kérdem, miközben felvonom a szemöldökömet. A gyerek valóban az övé, minden vagyok, de lotyó nem, de furcsállom, hogy ő nem gondolkodott el azon. Mert minden bizonnyal én vagyok a legrosszabb a szemében, miért nem járta meg a fejében az, hogy esetleg valaki mással is lehettem volna. Ezt a kérdést igazából csak azért tettem fel, hogy még jobban felbosszantsam és kiábránduljon belőlem, bár azt hiszem, hogy bele kéne törődnöm abba, hogy örök életemben a rabja leszek. Nem számít, hogy hányszor teszek neki keresztbe. Ez néha persze jól jön, de máskor meg nem értem. Mivel nem képes megállni mikor kérem, másképpen próbálkozok, de ez a tervem is befuccsolt, amint kisodródunk az útról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pörgött le előttem az egész életem egy másodperc alatt. És ha már nem lennék így is elég pocsékul, még Jude is úgy csinál, mintha mindenért, ami történik én lennék a felelős. Mert ő nem hibázhat, csakis én. arról is csak én tehetek, hogy ilyen semmilyen lett a kapcsolatunk. Ő természetesen ártatlan, hiszen minden jól van úgy, ahogyan csinál.
- Persze. Mert belehalnál, ha egyszer is a kedvembe járnál. - soha életemben nem vezettem még, nem értem a törvényeket sem, de nem hiszem, hogy valahol nem lehetett volna megállni. Csak akarat kérdése az egész. De persze ő miért tenne valami olyat, amire én megkérem? Nekem engedelmeskednem kell, ő meg sosem képes. Mégis én vagyok a hibás. Sóhajtok egyet, majd amint kinyílik az ajtó, kiugrok a kocsiból, előre hajolok, és már adom is ki a reggelimet. Minden a gyerek miatt van. Nem hagy békén, folyamatosan keresztbe tesz nekem. És még Jude azt akarja, hogy megszüljem.Én ugyan nem fogom. Még meg sincs és már most akadályoz mindenben, akkor mi lesz majd, ha megszületik? Amint kiadtam magamból mindent, amit ma megettem, óvatosan egyenesedek ki és fordulok Jude felé, elveszem tőle a felém nyújtott zsebkendőt és megtörlöm vele a számat. Bár megkönnyebbültem, de sokkal rosszabbul vagyok attól, hogy nem férhetek hozzá semmilen kábítószerhez. Megrázom a fejem a víz gondolatára, mert jelenleg semmi másra nincs szükségem csak valamire, ami feldob és elfedteti velem ezt az ostoba állapotot.
- A gyerek mindent megtesz, hogy pokollá tegye az életem. - szólalok meg egy fintor kíséretében, majd körbe nézek és próbálom kiagyalni, hogy merre meneküljek el. Ki kéne használnom a történteket, mert ha ismét a kocsiban leszünk, nem fog megállni többet, míg haza nem érünk.

Mindenkinek vannak hibás döntései, és hiába vagyok az üzletben a higgadt, és megfontolt személyiség, a magánéletemet érintő kérdésekben a végletek embere vagyok. Hiszek a jóságban, nem kellene, ezt igazolja az életem első harmincöt éve is, de mi lenne, ha sosem reménykednénk egy jobb élet reményében? Nem szoktam hangoztatni, nem is kérdeznek róla túl gyakran. Újszerű helyzet Mallorie terhessége, nem volt beütemezve, sosem kellett volna megfogannia, ez az igazság. Nem én írom a forgatókönyvet, lefeküdtem vele egy gyengébb estémen, és lám ez lett az eredménye. Visszacsinálni nem lehet, és ha magamhoz is őszinte akarok lenni, akkor nem tenném meg. A sorsban nem hiszek, de abban igen, hogy vannak dolgok, amik elkerülhetetlennek, ha például egy férfi, és egy nő ágyba bújik, és nem védekeznek. Az én vétkem is, nemcsak az övé…de itt kerül szóba, hogy valóban bűn? Egy életről beszélgetünk, nem egy rablásról, vagy a drogról, hanem egy gyermek létezéséről, akit megillet a jog abban a minutumban, hogy megdobbant a szíve. Lorie meg akarna tőle válni, tudom, hogy ez járt a fejében, amikor rátaláltam. Nem kívánom senkinek, hogy az anyját lássa viszont abban a nőben, aki gyereket vár tőle. A földön fekve, szinte élettelenül egy tűvel a közelében. A drog megkeseríti az életünket, de lassan úgy veszem észre, hogy ez nem is egy kirívó eset. Nincsen olyan család, sem társas viszony, ahol nem ütné fel a fejét a probléma. Egyszerű, hétköznapi vétkek is léteznek, de az alkohol, és a drog szinte már mindennapos okozója a válásoknak, és a halálos esetek nagy részének is. A függőséget ilyen mértékben nem tudom átélni, nekem is vannak gondjaim a szerencsejátékkal, néha elszalad velem a ló, de mindig visszatalálok a szakadék széléről. Mallorie ezzel ellentétesen nem is ismeri a korlátok fogalmát. Tudok róla, hogy eladta például az egyik Rolex órámat, hogy heroinhoz jusson, a legutóbb a kisebb öcsémet akarta befűzni. Nem véletlen, hogy ritkán engedem már, hogy a lakásomon keressenek fel a testvéreim. A semleges terep nem rejt annyi veszélyt, mint az a négy fal. Lorie magányos, de az általam felállított szabályokra is fittyet hány. Még nem találkozott az ügyfeleim egy szűk körével, akik bizony előszeretettel szabadítanák meg a fejétől, ha valami rosszul sülne el, vagy olyan embernek halmozna fel tartozást, akit még én sem tudok lehiggasztani. Az alvilágban hírhedt a nevem, nemcsak a munkám révén, de a játékos szenvedélyem miatt is, előfordul, hogy illegális ketrecharcokra fogadok, vagy netalántán én magam szállok ringbe, ha úgy adódik a kedvem. Nekem is vannak ellenségeim, akiktől tartok, csak nem mutatom ki. Megannyi rizikó áll a hátunk mögött, de most a legnagyobb mégis a kocsimban ülő nő, aki a fejébe vette, hogy minden cselekedetem ellen megy. Nem akarom meghallani, amiket mond, mert provokálni akar, és általában sikerül is neki.
- Ha kiderülne, hogy másé, amit kétlek, mert a pórázod nem ér el akkora távolságba, hogy más faszt eressz be, akkor bizony a két kezemmel ölnélek meg. Ezt ne fenyegetésnek vedd, hanem bizonyítéknak. – hallgatok el a kormányon tartva a kezemet. Azt nem lehet rám mondani, hogy hazudnék. Még nem ütöttem meg erősen, de hajlamos vagyok rá, és ezzel el fogja érni, hogy a józan eszem is szabadságra menjen. Az elkövetkező percekben kis híján majdnem meghalunk, mert bele kell nyúlnia a vezetésbe, és ráadásul még el is vonja a figyelmemet az útról. Keresztbe fordulunk a sztrádán, és csak annyi a szerencsénk, hogy el tudnak mellettünk menni az autók.
- Állandóan a kedvedben járok… - hangzik el a tömör válasz, de kell egy kis idő, hogy lehiggadjak, és ne fojtsam meg. Emlékeztetnem kell rá magamat, hogy a szíve alatt hordja a gyermekemet. A rosszullét gyorsan jön, szabadjára engedem, majd utána kiszállok én is, és türelmesen várok mellette, hogy befejezze. A zsebkendőt elveszi, de a vizet már nem fogadja el, ezért jómagam kortyolok egy párat belőle, ha már kivettem.
- Nem lennél ennyire rosszul, ha nem éppen elvonási tüneteid lennének. Lesz ez még rosszabb is a következő órákban. Hány napja is vagy tiszta? Öt….húha, piros pontot érdemelnél. – gúnyosan tapsolom meg, és mutatok az autó irányába. – Szállj vissza, mert haza kell mennünk, elég sok minden van, amiről nem ártana beszélgetni. Ma már dolgozni sem megyek, szóval megnyugtatlak, de velem töltöd az egész délutánt, meg estét. – pillantok rá, és megvárom, hogy meginduljon, ha nem teszi, akkor úgyis tudja, hogy mi jön.

♡

Ha valamit megtanultam az életem során az az, hogy hogyan rejtsem el a szívem a külvilág elől. Nem mindig voltam ilyen. Tudtam engedelmeskedni, alkalmazkodni és szeretni is. Aztán az élet megtanított arra, hogy a világ nem rózsaszín, és igenis keménynek kell lennünk néha még önmagunkkal is, ha túl akarjuk élni. Rájöttem, hogy ha túl jó vagy, akkor eltaposnak és valahányszor magamra hagynak fájni fog. Most viszont jól érzem magam a bőrömben. Nem félek attól, hogy mi lesz ha, vagy nem foglalkoztat az, hogy mi lett volna ha. Szeretek a mának élni és nem foglalkozni a jövővel vagy vissza tekinteni a múltba, hiszen képes vagyok szembe nézni bármivel és ami volt, már azon sem tudok változtatni. Ha tudnám sem tenném, hiszen minden úgy van jól, ahogy. Sok éven keresztül egyedül harcoltam minden ellen, így vagy úgy, de valahogy mindig megúsztam. Aztán egy balul elsült próbálkozásom után megismertem Jude-ot, aki valamiért úgy hiszi az első pillanattól fogva, hogy szükségem van arra, hogy folyamatosan utánam loholjon és segítsen ha arra van szükségem, vagy épp elhordjon mindenfélének, ha úgy tartja a kedve. Bár már megszokhattam volna az elmúlt évek alatt, de én mégis képtelen vagyok rá. Utálom ha valaki parancsolgat, azt pedig még inkább, ha megfoszt a szabadságomtól. Ő pedig azt teszi, és valamiért úgy érzem, hogy most még szigorúbba fogja venni, mint eddig. Valahogyan mindig sikerült elérnem amit akartam, az engedélyével vagy az nélkül, most azonban látom rajta, hogy nem viccel. Azt bizonyítja az is, hogy erőszakkal tuszkolt be az autójába és járatott le mindenki előtt a kórházban, aki csak látta a jelenetet, amit rendezett. Dühös vagyok, de nem csak rá, hanem magamra is, amiért nem mentem el rögtön a kórházból, amint magamhoz tértem. A menekülésben jó vagyok, hozzá szoktam már, hogy bujkálnom keljen, de ezt most elbasztam és ki tudja mikor lesz még alkalmam rá.
- De nagy a szád. Mindig a nőkkel keménykedsz? - kérdem miközben nevetek egyet, hogy megmutassam, hogy márpedig én nem ijedek meg az ilyesféle fenyegetőzésektől. Holott valahol legbelül nagyon is jól tudom, hogy nem üresek a szavai, bár éppen a megölést azért nem tudnám elképzelni, de azt viszont tudom, hogy milyen, amikor igazán dühös. Az elmúlt évek alatt, amit együtt töltöttünk, láttam már jó párszor a jó és a rossz oldalát is. És az az igazság, hogy nem igazán tudok mit kezdeni vele. Látszólag a háta közepére sem kíván, mégis zavarná, ha mással is lennék. Nem is igazán tudom, hogy tulajdonképpen mik is vagyunk egymásnak. Néha szeretők, máskor ellenségek. Mivel nem áll meg mikor kérem, valami mással próbálkozok és az akcióm balul is sül el, mert olyan hirtelen sodródunk ki az útról, amire még én magam sem vagyok felkészülve. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor megállunk. Bár szokva vagyok a halál közeli élményekhez, de valahogyan mégsem azt akarom, hogy egy autóbaleset legyen az, ami véget vet mindennek.
- Ha a kedvemben járnál, akkor most nem ebben a kocsiban ülnék, hanem végezném a dolgomat. - szólok vissza lemondóan, majd amint kinyitja az ajtót, kipattanok a kocsiból és már ki is adom magamból a mai menümet. A gyerek a hibás, afelől biztos vagyok, mert csak azóta érzem magam ilyen pocsékul mióta tudom, hogy bennem növekszik az a kis valami, aminek nem szabadna ott lennie. Amint kiadok magamból mindent, egy kicsit még meg is könnyebbülök, majd megtörlöm a szám a felém nyújtott zsebkendővel. Egy pillanatig még azt is hiszem, hogy képesek leszünk egymással normálisan beszélni, de a csúfondáros megjegyzésétől rájövök, hogy mi igazából képtelen vagyunk vitázás nélkül bármire is.
- Nem ismersz még, ha azt hiszed, hogy ez sokáig így marad. Ha nem engedsz az ajtón, megyek az ablakon. De úgyis megkapom amit akarok. Úgyhogy ne örülj előre, mert mikor a legkevésbé sem számítasz rá, akkor oldom meg a problémámat. - válaszolok makacsul, majd megrázom a fejem és hátrébb állok tőle. Ő kezdi mindig és mire megnyugodtam volna egy kicsit, megint kihozza belőlem, hogy lázadjak. Nem adom meg amit akar, mert nem fogom kibírni. Már így is elég pocsék napom volt, nem akarom, hogy mint valami dada, egész nap engem őrizzen, vagy valakit oda küldjön mellém, ha majd dolgozni kell menjen. Nem egy 5 éves kislány vagyok, akit nem lehet egyedül hagyni. Ha velem akar háborúzni, megkapja. - Nem szállok vissza. És ne merészelj megint erőszakkal benyomni oda, mert esküszöm, ha közelebb jössz, kiugrok a kocsik elé! - szólok rá figyelmeztetően, hogy lássa, hogy nem csak neki megy a fenyegetőzés. Bár én nem tudok azzal jönni, hogy őt bántom, mert az úgysem jönne össze, de magamat tudom, és talán az nem is érdekelné igazán, de a a gyerek annál is inkább.

Olyan vagyunk Lorie-val, mint a tűz és a víz. Nagyon kevés dologban értünk egyet, az ízlésünk totálisan ellentétes, és már az is nagy szóval ér fel, ha nem üvöltünk a másikkal. Megértem, hogy keveset lát, hogy nem engedem ki az utcára, és nem adom oda neki az iratokat, melyeket én magam csináltattam neki, mert ugyebár a kisasszony csak úgy illegálisan szökött át a határon némi kokainnal a gyomrában. Nem szép kezdet egy bevándorlónak, semmilyen jog nem illetné meg, ha nem gyorsítottam volna fel az eljárást, akkor a mai napig üldöznék. Nekem köszönheti, hogy nem toloncolták vissza a szeretett hazájába, ahol valószínűleg már bele is halt volna a drogtúladagolásba. A szer függője, nem lát semerre, ha nem kap egy kis port, vagy éppen nem veheti el más formában. Próbálkoztunk már többször is a rehabbal, de mindig kicsúszott a trénerek keze alól, már azon is elgondolkodtam, hogy nekem is részt kellene vennem ezeken, hogy ne menekülhessen el, de annyi szabadságom nincsen, és hogyan is magyaráznám meg a munkahelyemen, hogy egy hónapig távol leszek? Mr. Thredson aranyember, de annyira nem, hogy hosszú időre mellőzön az irodából.
A kocsi mellett állok, és figyelem az öklendezését, mely nem tart soká, mert inkább elfordítom a kékjeimet, és csak a hanghatások alapján tájékozódom, hogy mikor végez. Az előbb majdnem meghaltunk, nem érti meg, hogy amit csinált, azzal nemcsak magát, de engem is bajba sodort. Tulajdonképpen meg sem kellene lepődnöm, hogy nem érdekli az életem, és az elmondottak alapján a sajátja sem. Mit kellene tennem? Megkíséreltem a szép beszédet, még hajlandó lettem volna alkudni is, ha nem hozza fel az abortuszt, mint lehetőséget. Megfogant a gyerekünk, és nem döntheti el csak úgy, hogy elvetesse, amit persze már meg is próbált a hátam mögött. Az öngyilkossági kísérletem sem az első volt már, a túladagolás komoly probléma, meg kell fontolnom, hogy felvegyem mellé egy testőrt, aki addig is vigyáz rá, amíg én távol vagyok. Az üzleti útjaimat nem mondhatom le, és az ügyfeleimet sem tehetem át, mert a kisasszonynak éppen nem fűlik a foga ahhoz, hogy együttműködjön velem. A zsebkendőt tartom felé, hogy elvegye, de azt is szinte kitépi a kezeim közül, a vízről meg hallani sem akar. Mit bánom én, nem jó neki semmi sem, bezzeg, ha egy kis fehér port toltam volna az orra alá, akkor már szent lenne a béke közöttünk. Türelmesen várakozom, nem fenyegetem meg, csak kijelentem, hogy szálljon vissza a kocsiba, mert a sztráda szélén állunk, és cseppet sem jó az irány. Hiányzik még nekem valami rendőrségi ügy.
Egy lépést hátrál tőlem, meg azzal jön, hogy a kocsik elé veti magát, amitől megint felmegy bennem a pumpa, de most hallgatok, és csak lépésről lépésre közelítem meg őt. A tekintetem egy percre sem időzik el, látom én, hogy ide-oda jár a pillantása, hogy merre is kerülhetne ki, de az biztos, hogy innen nem megy sehova. Lassan eléri a szélét annak a helynek, ahonnan már nem mehet sehová, csak a testemen át. Kitárom a két karomat, és nyugodtabb hangon felelek neki.
- Szerinted hagynám, hogy a kocsi elé vesd magad, Lorie? Nem ismersz még? Nem fogod fel, hogy semmi értelme annak, hogy harcolsz ellenem? Nem célom az, hogy bántsalak. – rázom meg a fejemet, és ahogyan ő oldalra lép, és az egérutat keresi, úgy cselekszem én is mellette. Szinkronban mozgunk, a gyógyszerek miatt még egy kicsit lassabb is, mint kellene, de azt tudom, hogy van benne erő, ha valamit el akar érni, és most mit akar? Előlem felszívódni. Levágom a közöttünk lévő távolságot, és az álla alá nyúlva a két ujjammal irányítom felfelé a tekintetét, hogy elmerüljön az enyémben. – Meg akarlak védeni, Lorie. Szépen kérlek, hogy menjünk haza, normális körülmények között társalogjunk. – megsimogatom az arcélét, de éber vagyok, ha valami turpisságon járna az esze, akkor reagálhassak rá. – Lehet ez másmilyen is. – halkítom le a hangomat, mely kezd karcossá válni.

♡

Ha nem lennék elég rosszul így is amiatt, hogy napok óta meg vagyok fosztva a szenvedélyemtől, még Jude is rátesz egy lapáttal, ezzel a bunkó stílusával, amit ki nem állhatok. Olyan, mintha szándékosan akarna megfosztani mindentől, ami egy kis örömet is okoz, az amúgy is elcseszett életembe. Bárhogyan is szeretném, képtelen vagyok alkalmazkodni az elvárásaihoz, ő pedig még annál is görcsösebben ragaszkodik ahhoz, hogy olyanná formáljon mint, amilyennek látni szeretne. Azt mondják, hogy minden ember képes változni, ha van miért, de mi van akkor ha valaki nem is akar? Még azért sem, ha a méhében egy magzat van. Szeretnem kéne őt, akarnom, hiszen sok embernek nem lehet, pedig mindennél jobban szeretné, de én nem kértem őt. Egy gyerekhez fel kell nőni, én pedig még egyáltalán nem állok készen az anyaságra. Szerettem volna persze titokban tartani a terhességemet, de túl későn jöttem rá, és az orvosok semmit sem tudnak tenni, ha igen is, ahhoz nagyon sok pénzre lenne szükségem, meg az irataimra, amivel bebizonyítom, hogy én is vagyok valaki. Jude minden kaput elzárt előttem már a gyerek előtt is, bele gondolni sem merek, hogy mi lesz majd ezután. Ez idáig még volt egy kis szabad terem, ott játszottam ki, ahol csak tudtam, de szinte biztos vagyok abban, hogy innentől még szigorúbbak lesznek a játék szabályok. Azt reméltem, hogy ő sem fogja akarni ezt a magzatot, hogy ugyanúgy nem fogja helyeselni a terhességemet, mint én, de tévedtem. Ő velem ellentétben meg akarja tapasztalni azt, hogy milyen érzés szülőnek lenni. Mindig mindennek az ellenkezőjét akarja, mint amit én, ez pedig az őrületbe kerget. Olyan, mintha egy csapdába szorultunk volna, ahonnan nem kapjuk a kiutat. Többször próbálkoztunk már azzal, hogy jóban legyünk, de aztán Ő újra meg újra érezteti velem, hogy ő az úr a háznál, nekem pedig ez egyáltalán nem imponál. A magam ura szeretnék lenni végre, ahol nincsenek szabályok, csak teszem, amit jónak látok.
Amint kiadom magamból a reggelim nagy részét, megkönnyebbülést érzek, csak a reszketés nem akar elmúlni, és az érzés, hogy megfosztottak a szenvedélyemtől. Most még nehezebb lesz majd találkoznom a díleremmel, akivel eddig mindig sikerült valamilyen úton módon felvennem a kapcsolatot, mostantól azonban óvatosnak kell lennem. Egy darabig legalábbis, aztán bízok abban, hogy lecsillapodnak a kedélyek, és Jude is megenyhül majd. Bár amíg itt ez a gyerek, addig folyamatosan akadályozni fog mindenben. Makacsul ellenkezek a kérésének és hátrálok tőle, még mindig reménykedve abban, hogy végre feladja, de ez nem történik meg, óvatosan közelít felém, miközben egy szót sem szól. Idegesen kezdem tördelni a remegő ujjaimat, miközben próbálom kitalálni, hogy merre meneküljek, egészen addig amíg egészen közel nem férkőzik hozzám és zár el előttem minden kibújót. Kérlelőn nézek rá, mert nem akarom, hogy ismét erőszakkal tuszkoljon be az autóba, közben pedig a szavait hallgatom, mintha nyugodtabb lenne. Ez pedig nem tudom, hogy jót jelent, vagy csak épp új módszerhez akar fordulni, hogy megakadályozzon a menekülésben. Nem válaszolok, csak megpróbálom ismét kikerülni őt, de ismét esélytelenül, így amikor gyengéden az állam alá nyúl és arra kényszerít, hogy rá nézzek, csak nagyokat pislogva bámulom a kék szemeit, amiket annyira szeretek. Veszek egy mély levegőt miközben beszél, és igazán nem értem, hogy mit akar elérni ezzel a hirtelen nyugodtságával. Percekkel ezelőtt még azzal fenyegetett, hogy megöl, most meg mintha mi sem történt volna elő vette a kedvesebbik énjét.
- Nincs szükségem a védelmedre. - válaszolok végül és bár szeretném kihasználni ezt a nyugodt pillanatot, és elszaladni, de nem teszem, csak elhúzódok tőle, és úgy döntök, hogy bele megyek a játékába, mert szinte biztos vagyok abban, hogy csak behálózni akar a hirtelen kedvességével. - Veled megyek, ha megígéred, hogy nem zársz be. - próbálok alkudozni vele, és remélem, hogy valahogyan közös nevezőre jutunk majd. - Nem bírom ki ha elszakítasz mindentől. Kérlek... - a hangom ezúttal nem ellenséges, hanem inkább könyörgő. Ismét elnézek mellette és felkészítem magam arra, hogy ha nem a megfelelő választ adja, akkor elmenekülhessek. Nem fogok mindig az ő engedélyére várva élni.

Sosem kötődtem a nőkhöz, nem érdekeltek az igényeik, sem a hisztik, melyeket produkáltak, ha nem úgy alakultak az események, ahogyan a fejükben élt. Sosem éreztem felelősséget értük, kivéve az alkalmazottaimat, de ott is meghúztam a határt. Az egy éjszaka annyit jelentett, hogy kielégítettem a saját szükségleteimet, és továbbálltam, ez majdnem működött is, amíg bele nem botlottam Lorie-ba. A nyílt utcán kísérelt meg kirabolni, fel sem fogtam, hogy egy nő képes lenne erre. Álltam ott alkoholmámorosan, és azon agyaltam, hogy mitévő legyek. Le is csukathattam volna, de éreztem valami különös vibrálást a mellkasom fogáságban. A félelmet jól palástolta, de előttem nem sikerült teljesen elrejtenie. Az embernek van egy jó időzített megérző rendszere, mely állítólag a nők kiváltsága, én mégis belülről tudtam, hogy neki nincs senkije, el fog veszni, ha nem teszek érte semmit. Tettem is. Elvittem a lakásomba, megetettem, és kikérdeztem, miközben jómagam is józanodtam a társaságában. Nem vontam meg tőle az alkoholt sem, megmutattam, hogyan élnek a gazdagok. Akkoriban el voltam szállva egy kicsit magamtól, rengeteg ügyfelem lett hirtelen, és megízleltem, hogy milyen, ha egy nagyobb összeget nyer az ember a szerencsejátékok által. A munkámba vágott a története, túl sokat nem osztott meg, de az leesett, hogy nagy szüksége lenne egy kis pénzre. A droggal nem foglalkoztam, még meg is lepődnének, hogy az eleinte adtam neki, aztán megváltozott minden. Kiderítettem róla egy-két információt, és ahogyan a napok teltek, úgy éreztem azt is, hogy nem fogom tudni elengedni. A menekült státusz nem a legjobb, nem kérdeztem rá nyíltan a múltjára, de lerítt a kinézetéből, hogy nem várják haza, ahogyan a létezéséről sem tudnak. Áldottam az eget, hogy beszéltem a spanyolt, különben nehezen kommunikáltunk volna az elején. Az angolt törte, nem kevés időmbe tellett, hogy megszoktassam az itteni nyelvvel, és szabályokkal. Élveztem a társaságát, egy kis üdeséget hozott a hétköznapjaimba a vadságával, és a szókimondásával. A testvéreim őrültnek tartottak, de én sosem hallgattam másokra az engem érintő kérdésekben. Megcsináltattam az iratait, személyazonosságot hoztam létre neki, és becsábítottam az ágyamba is. Hirtelen szembesültem vele, hogy véget ért egy korszak, és egy nővel élek együtt. Nem volt rá precedens, és nem hiszem, hogy a jövőben ez másképpen lenne majd. Még mindig elvetek a ragaszkodás eme formáját, mármint a párkapcsolatot, az enyelgést, nem fér össze a munkámmal, és az életvitelemmel sem, hogy egy stabil kapcsolatban létezzek, mert ahhoz túlságosan szabadelvű vagyok, de Mallorie kivételt képez ez alól, és most már szorosabban kötődik hozzám, mint eddig valaha.
A kocsiból kiszállva végigzongorázzuk a szokásos köröket, állandóan ellenem megy, most a rosszullét akadályoz meg abban, hogy erőszakosabb legyek vele, de még így is pengeélen táncol, mert nem vagyok jókedvemben. A vizes palackot visszahelyezem a kocsiba, aztán megfordulva, a szememmel követem a mozdulatait, és azt is, hogy nem hajlandó nekem szót fogadni. Megpróbálhatnám a vállamra kapni, ha nem a nyílt sztráda mellett állnánk, de így azzal nem fogok célt érni, így eszközt váltok, és lenyugtatom a kedélyeket. Okos legyél Jude, tudod, hogy milyen makacs, és mekkora ostobaságokra képes. Egy percig sem ringattam magam abba az álomvilágba, hogy ne tenné meg azt, amivel fenyegetőzik. Ékes bizonyítékként tárult a szemem elé a terhességi teszt, és a túladagolás kísérlete. Mallorie-t nem érdekelte az élete, egyenlővé tette a heroinnal. Nem hunytam szemet a kezén, és a combján látott tűszúrásokkal, és megígértem, hogy megtalálom azt a balféket, aki drogot adott neki. Nyugodtan közelítem meg, és közlöm vele, hogy másképpen is egyezségre juthatunk, nem kell meggondolatlanul cselekednie. – Ennyi a feltétel, hogy ne zárjalak be? Legyen, Lorie. – tárom szét a karomat, hogy éreztessem vele a mondandóm komolyságát. Nem szándékoztam bezárni, de egyedül elengedni sem.  Az álla alá csúsztatom az egyik ujjamat, és úgy nézünk farkasszemet. – Nem foglak, ha együttműködsz, de ahhoz előbb le kell higgadnod. Menjünk haza, rendben? – kérlelem csendesen, és bár tudom, hogy nem kellene, de nem bírom ki. A csípőjére vezetem az egyik karomat, és a mellkasomhoz húzva forrok rá az ajkaira. Nem tudom, hogy jól döntök-e, de éreznie kell, hogy nincs egyedül.

Ha pár évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy huszonhat évesen itt fogok tartani, hogy egy férfitől függők és gyereket várok majd tőle, minden bizonnyal kiröhögtem volna. Sosem terveztem előre, nem voltak nagy vágyaim, inkább éltem mindig a mának, mint, hogy azon agyaljak, hogy vajon mi lesz holnap és ez most sem kéne másképpen legyen, mégis, amióta tudom, hogy terhes vagyok, mégis folyamatosan azon rágódom, hogy hogyan lesz tovább. Sosem jutott persze eszembe az, hogy megtartanám, örülni sem tudok neki úgy, mint bárki más a helyemben, sokkal inkább az aggaszt, hogy nem túl sok esélyem van megszabadulni a magzattól, akit tényleg a hátam közepére sem kívánok. Jude sosem engedné, ezt kijelentette már, és nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy innentől még nehezebb lesz majd kijátszanom őt. Pedig ha igazán bele gondolunk, akkor nem anyának való vagyok. Még a játék babák sem kötöttek le gyerekként, mihez kezdenék egy igazival? Nem akarom feladni a saját életemet valaki máséért cserébe. Pár nappal ezelőtt szándékosan használtam a kelleténél több kábítószert, még az sem érdekelt, hogy nem csak a baba, de a saját életemet is kockára teszem vele. Nem félek a haláltól, egy gyerektől viszont annál is jobban. Sosem értettem szót velük, nem volt türelmem hozzuk, inkább vennék örökbe egy sereg kutyát, minthogy össze legyek zárva egy gyerekkel. Nem azért szállok szembe mindig Jude-al, mert az nekem olyan jó - bár, van mikor élvezem -, hanem azért mert elegem van a parancsolgatásaiból és abból, hogy meg akar változtatni. Mintha csak valami rossz gyerek lennék, akit jó modorra kell tanítani. Talán nincs túl sok iskolám, és egyetemet sem jártam, de az nem jelenti azt, hogy hülye lennék. Nagyon is tudom, hogy mit csinálok, nincs szükségem arra, hogy örökké egyengetnie kelljen az utamat. Elég nagy lány vagyok már ahhoz, hogy képes legyek a saját szabályaim szerint élni. Kár, hogy ő ezt nem érti.
Talán azt hiszi, hogy nem lennék képes gondolkodás nélkül a kocsik elé ugrani és, hogy üres fenyegetés volt mindössze, de nagyon is komolyan gondoltam. Már lélekben fel is készítettem magam hozzá, hogy ha nem lesz más menekülési út, akkor úgy cselekedjek, de hirtelen mintha mi sem történt volna percekkel ezelőtt, úgy változtat a hangsúlyán. Nem vagyok felkészülve a hirtelen kedvességére, de próbálok utána alkalmazkodni, és egy ideig elásni a csatabárdot, bár nagyon is jól tudom, hogy mit akar elérni. Ha azt hiszi, hogy néhány szép szóval majd eléri, hogy lemondjak mindarról, amit szeretnék, akkor téved.
- Vagyis... nincs szobafogság? Sem testőr? Sem házi őrizet? - kérdem felvont szemöldökkel, és egy percig sem hiszem el, hogy ennyire egyszerű lenne minden. Főleg most, hogy a gyerekével vagyok terhes. A tekintetét fürkészve bólintok, bár az együtt működésem attól függ, hogy miről lesz szó.
A csókja váratlanul ér. Tudom, hogy nem kellene engednem az akaratának, ellen kéne állnom és nem hagyni, hogy játszadozzon velem, hiszen nyilvánvalóan csak lenyugtatni akar, de képtelen vagyok elutasítani őt. Mégis csak nőből vagyok. Megadóan nyílnak ajkaim, mindkét karom átfonom a válla körül, és olyan  közel simulok hozzá, amennyire csak lehetséges. A pillanatnak élek és még arról is megfeledkezem, hogy korábban mennyire dühös voltam rá. Rövid idő után húzódok el tőle és tekintetét kikerülve, zavartan helyezek a fülem mögé egy félre álló tincset.
- Én... megéheztem. Most már menjünk. - Össze zavart teljesen. Egyszer utál, minden félének elhord, máskor pedig így viselkedik... mintha számítanék neki.

Régebben azt hittem, hogy minden fekete és fehér, mert könnyebb volt gyűlölni embereket, mint belelátni többet egy-egy kapcsolatba. A végletek embere vagyok, a köztes állapotok nem izgatnak, és nehezen ismerem be, ha tévedtem. Nincs ez másképpen se, ha egy személyről meg kell mondanom, hogy jó vagy rossz. Én úgy sorolom be őket, ahogyan az első két csoport is adná, de akkor én tulajdonképpen ítélkezem mások felett? Igen! Sosem gondoltam bele, hogy mi lenne, ha nekem kellene ott állnom, és végighallgatnom mások véleményét, nem érdekelt, hogy rossz főnöknek tartanak vagy sem, kiállhatatlan férfinak, mert valahogyan nem izgatott a téma. Azonban ez öt nappal ezelőtt gyökeresen megváltozott, amikor egy óriási pofonnal szembesültem. Felcsináltam azt a nőt, akit rabként tartok otthon, és az én gyermekem lesz az, aki immár az életéért küzd. Milyen apa lesz belőlem, ha nem bírom megállítani Mallorie-t, és engedem neki, hogy több kábítószerhez nyúljon, mint kellene? A rosszullét kerülgetett, amíg a 911-et tárcsáztam, és azért imádkoztam magamban, hogy ne legyen túl késő. Féltettem őket, mert egyes számot nem használhattam, ha már ketten voltak. Borzalmas belegondolni, hogy még nálam is van önzőbb ember, márpedig, ha valaki képes arra, hogy előrébb helyezze a szükségleteit egy magzatnál, akkor az még nálam is rosszabb, és ez mégsem ilyen egyszerű. A velem élő nő kétségbeesett, szabadulna, ha lenne rá esélye, de túl szorosra fűztem a gyeplőt körülötte, és eszem ágában sincs elereszteni a tények fényében. Egy család leszünk, ha akarja, ha nem…ez még nekem új, és furcsa, de küzdenem kell, mert nem hagyom, hogy olyan véget érjen, mint az anyám. A drog csábító, életet tönkretevő csodaszer, de vannak más boldogságot okozó dolgok is a világon, mint például szülőnek lenni. A munkának élek már jó ideje, kétségtelen, hogy más szenvedélyem is akad, de ez a feladatkör lesz talán életem legnagyobb kihívása.
A sztrádán állva, szótlanul figyelni a barna hajú lányt egy kicsit fárasztó, annyit dolgoztam, hogy nem látok kettőig, és az idegességem sem apadt el egyik napról a másikra, ha róla volt szó. Lehetséges, hogy a szívem mélyén féltettem, de azért utáltam is, mert olyan nő…igen pontosan, mint az anyám. Nem meséltem neki róla, nem is fogok, nehogy megtalálja az Achilles-inamat, mert akkor nekem is végem lesz, nemcsak neki. Mindenesetre nem akar lenyugodni, okosabban kell eljárnom, mint neki, és ez így is van rendjén, mert én józan vagyok, neki meg minden áldott gondolatcsírája a drogokhoz vezet vissza. Nem tagadom, hogy kezdek kimerülni, de nem adhatom fel. A vizet már visszatettem a kocsiba, én mennék, de újabb löketet indít ellenem. Még a hülye is látná az arcán, hogy komolyan gondolkodik a szökésen, de én sem most jöttem le a falvédőről. A légzésemet automatikusan irányítom, lehiggasztom magam, és becserkészem őt. A két kezemet kitárom, halkabban beszélek, mint azelőtt. Tisztában vagyok a kívánságával, és valamennyire engedékeny is lehetek, de azért bizonyos határokon belül. A tekintetem az övét pásztázza, nem szólalok meg, csak nézem őt, és várom, hogy nekem induljon, de nem teszi.
- Nincs szobafogság, de a testőr dologról beszélnünk kellene… - lépek még közelebb hozzá, még az államat is lejjebb irányítom, aztán nincs más hátra. Elkapom a derekánál fogva, és mielőtt még ostobaságot tenne, egyszerűen a szájára tapasztom az ajkamat, és megízlelem őt. Sokfajta drog létezik, lehetek én is, és tudom, hogy hatással vagyok rá. A keze a nyakam köré fonódik, lágyan merülök el az ajkai között, elnyújtom, hogy ne szabadulhasson tőlem, hiszen ez jó. Meleg, és érzelgős. Bújna, de megszakad a testkontaktus, és zavartan pillant el rólam.
- Akkor mire várunk? – mosolyodom el, és minden erőszakot mellőzve összekulcsolom az ujjainkat, majd visszavezetem a kocsihoz, és segítek neki beülni. Az arca még mindig pirospozsgás, óvatosan csukom rá az ajtót, és egy kis körülnézés után ülök be a volán mögé. Elindítom az autót, öv és társai, aztán benyomom a rádiót, és kimegyek az útra. Nincs már más hátra, csak hazaérni. Szótlanul csúsztatom a kezemet a térdére, ha nem visszakozik, és falom az utolsó kilométereket az Upper East Side-i lakásunkig.

Volt idő, amikor megvetettem az olyan embereket, amilyenné én váltam. Azt hittem, hogy az élet mézes mázas, elhittem, hogy léteznek csodák, aztán pofára estem, és talán nevezhetjük a sors gúnyos fintorának is, de pontosan az lettem, ami nem akartam. És élvezem, jobban, mint hittem volna. Mert megtanultam küzdeni és megállni a saját talpamon, még ha sokan azt is hiszik, hogy az út, amin járok nem a legjobb. Én azonban ezt nem így látom, hiszen mindent meg kell tennünk a túlélésért, és én is hasonlóan cselekedtem. Nem volt pénzem, hát szereztem, a magam módján igaz, de mindig megoldottam. Nem azért, mert nem lennék képes dolgozni úgy, mint más tisztességes ember, hanem azért, mert rá voltam kényszerülve, aztán meg rájöttem, hogy minek a munka, ha így is lehet? Éveken keresztül egyedül voltam, nem volt akitől segítséget kapjak, jól meg voltam a saját kis életemmel, aztán betoppant az életembe Jude - vagy inkább én az övébe, nem számít -, és minden teljesen megváltozott. Nem csak a börtöntől mentett meg, hanem befogadott az otthonába és minden papíromat elintézve segített, hogy beilleszkedjek. A rabjává tett, és hiába próbálkozok, és próbálkoztam sokszor kijátszani őt, még mindig maga mellett akar tudni, mintha kötelességének érezné. Sosem érdekelt, hogy miért segített rajtam, hiszen ha akkor éjjel, valaki mást próbálok meg kirabolni, minden bizonnyal még mindig a rácsok mögött ülnék, ő pedig, mint valami hős, úgy siet mindig a védelmemre. Ezt pedig valahol még élvezem is, de néha igazán az agyamra tud menni. Fogalmam sincs, hogy mik a tervei velem, de az biztos, hogy amint lehetőségem lesz elszököm majd. Nem azért mert hálátlan vagyok, hiszen pontosan tudom, hogy sok mindent neki köszönhetek, hanem azért, mert nem nekem való ez az élet. Mindenem megvan, amim, korábban sosem volt, a szabadságomat leszámítva. Még a bennem lévő gyereket sem tudom elvetetni az irataim nélkül, amiket úgy őriz, mint valami kincset. Márpedig én nem akarom megszülni a gyerekét. Nem akarok az anyja lenni senkinek és nem akarok lemondani az életemről csak azért, mert valaki betolakodóként a részese akar lenni. Én nem kértem ezt a gyereket és így nem is akarom, hogy megszülessen.
Látszólag a fenyegetőzésem hatással volt rá, bár meglepett a hirtelen hangváltásával. Nem kiabál, nem akar erőszakos lenni, sőt, mintha egyszerre lenyugodott volna. Nem vagyok persze ostoba, tudom, hogy taktikát akar váltani, így bele megyek a játékába, mindez semmit sem változtat azon, hogy minden erőfeszítésemmel azon leszek, hogy megszabaduljak a láncaimtól. Talán nem most, hanem majd akkor, amikor a legkevésbé sem számít rá.
- Elég nagy lány vagyok ahhoz, hogy egyedül is kimehessek a házból. - rázom meg makacsul a fejem. Egyáltalán nem bízok benne, nem hiszem el, hogy ennyire egyszerű lenne minden, hiszen percekkel ezelőtt még teljesen másképpen beszélt, mégis engedek a csábításának, pedig egy belső hang azt súgta, hogy nem kéne. Hiszen minden erőmmel azon vagyok, hogy elszabadulhassak tőle, mégis, valahányszor megérint, sikerül elérnie, hogy egy pillanatig meginogjak. Bár élvezem a csókját, mégis rövid időn belül elhúzódok tőle, mert úgy érzem, hogy sikerült a gyenge pontomat eltalálnia. Hiszen mindazok ellenére, hogy mennyire gyűlölöm őt azért, amiért folyamatosan bele szól az életembe, jól esik a gyengédsége. Ezt pedig utálom. Egy pillanatig megtorpanok, amikor a kezem után nyúl, végül pedig egy sóhaj kíséretében hagyom, hogy az enyém az övével össze kulcsolódjon és követem őt az autóig, ahol beülök a kényelmes ülésre. Az autó máris indul, én meg össze rezzenek, ahogy a térdemhez ér, végül pedig megengedek egy félmosolyt felé és leengedem az ablakot, ahonnan beszippantom a friss levegőt, végül ismét a mellettem ülő férfira pillantok.
- Mit akarsz tőlem Jude? - szólalok meg így megtörve a csendet és most valóban kíváncsi vagyok a válaszára is. Nem kötekedni akarok vele, csak egyszerűen szeretném megérteni, hogy miért jó az neki, ha maga mellett tart, mikor annyi más nő van még, akiket talán jobban tud irányítani is. Nem értem, hogy miért jó neki az, ha megszülöm ezt a gyereket, hiszen az egy örök kötelék lenne kettőnk között. Ha megszületik, akkor nem csak az én szabadságomnak lesz vége, hanem az övének is. Valóban ezt akarja?
- Jó lenne ha megállnál valamelyik üzletnél. Szükségem van egy doboz cigire. - próbálkozok, és majd most kiderül, hogy meddig tart a kedvessége. Egyenlőre beérném annyival is, aztán majd a lehető leghamarabb szerzek egy kis kábítószert is, ha már lenyugodni látszanak a kedélyek.

Lorie esetében már nem tudom, hogy mi lenne a jó lépés. Mindketten tudjuk, hogy hazudik, meg én is neki, de mégis belemegy a játékba, hogy visszasétáljon velem a kocsihoz. Nem erőszakoskodom egyelőre, mert terhes, és eszem ágában sincs kárt tenni a babában, ha már ő maga egy időzített bomba. Az orvos tisztán odaírta, hogy le kell állnia a drogokkal, és az egyéb szerek használatával, mert maradandó károsodása lehet a magzatnak. A gyermekem pedig mindenek felett áll. Nem érdekel, ha ehhez meg kell alkudnom az ördöggel. Felelősséget érzek mindkettőjük iránt, és habár az első pillanatban szívesen megfojtottam volna a mellettem ülőt, mostanra kezdtem megnyugodni, és nem arra gondolni, hogy milyen sorsot szánt magának, és a babának is pár nappal ezelőtt. Az ember fia nehezen dolgozza fel, ha félig holtan talál rá arra a nőre, akiről akkor derül ki, hogy a szíve alatt hordja a gyerekét. Össze vagyok zavarodva, még nem emésztettem meg a tényt, hogy apa leszek, és ehhez egy kisebb csatát kell majd vívnom.
Az útra figyelek, és csak megyek előre, néha sávot váltok, ahogyan közeledünk Manhattan felé, de fél percenként azért ránézek Lorie-ra is, aki valami rosszban sántikálhat. Elegendő ránéznem, és már le is jön, hogy nem tetszett neki az előbbi felsorolásom.
- Nagylány vagy, akinek nincsenek papírjai, és ha rajta múlna, akkor felszívódna. Te sem gondoltad komolyan, hogy testőrség nélkül hagylak cirkálni a városban? Egyszer már majdnem szem elől tévesztettelek, de most már nem foglak, nyugodj meg. – paskolom meg a lábát egy kárörvendő mosoly keretében, és ha kell, akkor gyorsítok is. A hídon átlépve már szinte majdnem otthon vagyunk, ma már nem is megyek vissza az irodába, mert semmi értelme nem lenne. Millie és az új tanonc elboldogulnak nélkülem, és ha akkora baj lenne, akkor elérnek majd telefonon. Nem olyan gyakran csinálom meg, hogy napközben lépek be az irodából, de a szükség törvényt bont. Mallorie hazahozatalát nem bízhattam másra, mert eltűnt volna, mint a kámfor. Kiteszem az indexet, és elkanyarodom jobbra, amikor egy újabb eszement kérdéssel áll elő. Nem felelek rá, úgy teszek, mint aki nem hallotta meg, és hajtok tovább, de csak köti az ebet a karóhoz.
- Nem fogsz cigizni, és mondtam, ha hazaérünk, akkor megbeszélünk mindent. Nem kell amiatt aggódnod, hogy válaszok nélkül hagylak. – tekintek oldalra, és újabb sebességbe kapcsolok. Nem kell sokat falnom a kilométereket, mert pár perc, és megérkezünk a magánparkolómhoz, ami a lakáshoz tartozik. A főútról lehúzódom, és már megyünk is lefelé. Nem különösebben hat meg, ha ismételten kezd rátörni a pánik, vagy a hiszti, mert önszántából ült be második alkalommal, és ha valóban eredményt akar elérni nálam, akkor ismernie kell már annyira, hogy nem dőlök be az efféle műbalhéknak. A Ferrarim mellett parkolok le, és nyitom fel a zárat, majd rápillantok.
- Ne okozzunk egymásnak kellemetlen perceket, amíg felérünk a lakáshoz, rendben? – figyelmeztetem, ha újból szökésre adná a fejét. Kiszállok, és a csomagtartóból kiemelem a táskámat, és ha hajlandó megmozdulni, akkor lezárom a Teslát, és vele együtt indulok meg a lift felé, ami azonnal felirányít a penthouse-ba.
- Csak utánad. – nyomom meg a gombot, ha már ideért a felvonó, és mindketten beszálltunk. Ha mégis úgy dönt nekem, hogy folytatja a megkezdett háborút, akkor könnyedén állom el az útját, és egy kis rásegítéssel veszem rá, hogy kövessen, mert odahaza kényelmesebb lesz a négy fal között diskurálni. Ha még együttműködő marad, akkor közösen főzhetünk, de csakis rajta múlik, hogy melyik énemmel szeretne találkozni. Nyitott vagyok bármelyikre, de rosszabbul jár, ha gecizni kezd velem.

Néha talán túl ostobának tűnök, meg úgy is viselkedek, de egyáltalán nem vagyok az. Nagyon is jól látom, hogy ha valaki szórakozik velem. Jude is azt teszi, nem kell ahhoz sem egyetem, sem felsőfokú végzettség, hogy felismerjem a valóságot. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy bele megyek a játékba, meg amúgy sincs kedvem ma tovább vitatni azt, hogy miért is nekem van igazam. Pedig nem olyan nehéz megérteni. Az én életem, ami felett csakis én dönthetek. Nem tudom, hogy miért kell neki folyton bele rondítania és játszani folyton a hős megmentőt, meg néha a szigorú szeretőt, holott semmi elkötelezettségünk nincs egymás felé. A mi kapcsolatunk pedig már rég túl tesz egy rossz házasságon is. Ha vissza mehetnék a múltba, minden bizonnyal valaki mást próbálok meglopni akkor éjjel. Ha tudom, hogy ez lesz, akkor minden bizonnyal messziről elkerülöm őt. Lehet, hogy akkor talán nem úszom meg a börtönt, de onnan egyszer szabadon engednek. Így meg úgy tűnik, hogy örök életében a rabja maradok, ha csak meg nem találom a papírjaimat, amivel fogva tart. Ha mindez nem lenne elég, még itt ez a gyerek is, aki valamiért nem ébresztette fel bennem azt a bizonyos ösztönt, amit ilyenkor éreznem kéne. Sokkal nagyobb szükségem van a szabadságomra, mint arra, hogy anyává váljak, amit valljunk be, nem nekem való feladat. Nem is értem, hogy Jude hogy képzelte el ezt az egészet. Én majd otthon maradok a gyerekkel, közben intézem a háztartást, jó útra térek, ő meg dolgozik, hogy eltartson mindkettőnket. Lehetnénk egy család is, de... én nem akarom. Mindketten tudjuk, hogy ez a gyerek a véletlen műve, egyáltalán nem akartuk össze hozni, így nem is mondhatjuk rá, hogy boldoggá tenne minket. Milyen gyerekkor az, ahol a szülők folyton marják egymást és még csak érzelmeik sincsenek egymás iránt? Milyen anya lennék, ha még a gyerekemről sem tudom elképzelni, hogy valaha szerethetem? Én nem kértem őt, ő mégis engem választott.
Miközben haladunk, idegesen dobolok a lábammal, olyan érzésem van, mintha az egész életemtől megfosztanának. Túl rég óta vagyok tiszta, ez pedig az őrületbe kerget. Nagyokat nyelve pillantok ki az ablakon, még a helyet is szűknek érzem, és csak abban tudok bízni, hogy ez a hirtelen jött kedvessége tart még egy kicsit és így könnyebben rá tudom venni dolgokra. Például arra, hogy sok terhes nő van, aki drogozik. Még abba is bele megyek, hogy szülök neki egy gyereket, csak ne keljen mindig úgy elmennem valahová, hogy közben valaki a sarkamban lohol. Ha pedig a terhességem azzal jár, hogy mindent elvesznek tőlem, ami egy kicsi örömöt is okoz nekem, akkor cserében én meg mindent elkövetek, hogy ne legyem bennem ez a magzat.
- Azt hiszed, hogy ha valaki folyton követ nem tudnék felszívódni? Ó, dehogy nem. De megígérem, hogy nem fogok. Ha hagyod, hogy úgy éljek, ahogyan nekem jó. - válaszolok könnyedén, ezzel kompromisszumot felajánlva neki. Ha kicsit hagyná, hogy lazábban éljek, mindjárt másképpen lenne minden. A bajom igazából nem vele van, hanem az atyáskodásával. Hogy úgy tesz, mintha valami báb lennék, akit kedve szerint irányít. Ehhez nincs joga, még akkor sem, ha sokszor kihúzott a bajból, amit én sosem kértem. Ahogyan azt sem, hogy napokkal korábban mentőt hívjon nekem. Nem véletlenül adagoltam túl magam. Ha viszont úgy döntött, hogy életben tart, akkor ne vegye el a döntés jogaimat. Felvont szemöldökkel figyelem, és várom a válaszát, de mintha süket lenne úgy hajt tovább. Mikor végre megszólal egy másik kérdésem után, dühöse pillantok rá. Már megint kezdi. Veszek egy mély levegőt, majd még egyet és próbálok nem gondolni arra, hogy mindjárt felrobbanok ettől az érzéstől, és, hogy legszívesebben kiugranék az autóból. Mégsem teszek semmit, csak szúrós tekintettel figyelem.
- Szóval kibújt a szög a zsákból. Csak eddig bírtad, mi? Nem emlékszem, hogy az engedélyedet kértem volna. Cigizek, ha akarok. Ha nem adsz rá pénzt, szerzek magamnak. Nincs szükségem a beleegyezésedre. - elfordítom róla a tekintetem, össze fonom magam előtt a karomat és úgy bámulok előre. Hiba volt beszállnom ebbe a kocsiba,mert hiába tudtam, hogy pont ezt akarta elérni, egy kis részem mégis szerette volna, ha ezentúl egy kicsit tényleg más lesz. Változást akart tőlem, miközben ő nem is próbálkozik engedékenyebb lenni. Nem drogot kértem, hanem cigit. Ha neki így sem jó, ha így is próbál irányítani, akkor majd megmutatom neki. Nem is értem, hogy hogy képzeli, hogy egyszerre mindentől megfoszt, mert neki ahhoz van kedve. Ha eddig nem volt elég baja velem, akkor majd ezután lesz. Arról én magam fogok gondoskodni. Bár legszívesebben elhordanám őt mindennek, ami egyszer eszembe jut, mégis szótlanul figyelem, ahogy megállítja a kocsit. Megérkeztünk, és nincs innen már vissza út.
- Ne aggódj, nem járatlak le a puccos szomszédjaid előtt. - válaszolok fintorogva, majd vállat vonva szállok ki az autóból, aminek az ajtaját jó hangosan csapom be. Nem látok túl sok esély a menekülésre, most még úgyis fel van készülve rá, de egyszer úgyis összejön majd. Állíthat rám akármilyen testőrt, eljön majd az idő, amikor senki nem állíthat meg. Amíg a liftre várunk, idegesen babrálom a hajam, a fejem pedig ide-oda mozgatva nézelődök, valami kiutat keresve, ami egy kicsit csillapíthatná ezt a drog utáni vágyamat. Ekkor bukkan fel egy srác, akit korábban is láttam már erre és biztosra veszem, hogy cigizett. Judera nézek, majd ismét a fiúra, aki megállva mellettünk szintén a liftre vár, ami ebben a pillanatban érkezik meg. Szófogadóan lépek be és nagyokat lélegezve gondolkodok, hogy hogyan játszhatnám ki a mellettem álló férfit.
- Figyelj már... adnál egy cigit? - kérdem az ismeretlentől, majd fél szemmel Judera pillantok és bizakodok abba, hogy most az egyszer nem szól bele. Ha mégis, akkor egészen biztos, hogy be nem megyek vele abba a lakásba. Ha pedig arra kényszerít, annak következményei lesznek.

Túl régóta élek egy fedél alatt Mallorie-val, hogy ismerjem a színészi tehetségét. Nem lágyítottam meg a csókkal, még igazán komolyan se vette azt, hogy segíteni akarok neki, mert megint azzal van elfoglalva, hogy minél előbb droghoz, vagy cigihez nyúljon. Érdekes, hogy mindketten hazudunk, és belemegyünk a játékba, de én tartom is magam egy szintig. Látni vélem az értelem szikráját a szemében, de az lassan ki is huny, amint közlöm vele, hogy a rugalmas aj vélt határok megtartása nem abból áll, hogy szabadon kószálhat a városban, főleg nem a gyerekemmel. Én sem most jöttem le a falvédőről, és ha azt gondolja, hogy hülye leszek, és egyedül kiengedem, akkor nagyot téved. Kompromisszumokat köthetünk, ha bizonyít, azonban nem kell sok, hogy a hárpia is kikeljen magából. Mézédes kis fruska, aki hajlik a jóra, csak éppen azt nem veszi számításba, hogy előttem van a kép, amint túladagolta magát. Jócskán rajta vannak az elvonási tünetek, már várom, hogy le kelljen fognom, vagy szökést kíséreljen meg. Nemsokára én leszek a legrosszabb ember a világon, sírva fog könyörögni, ha eljut arra a pontra. Minden egyes nap be volt lőve, nem tudom, hogy ki szolgáltatta neki a drogot, de ha megtalálom, és miért ne találnám meg, akkor kinyírom a fickót. Talán tanulópénz lenne neki is, ha végignézné, ahogyan szarrá verek valakit miatta. Nem fogja fel, hogy amit tesz, az veszélyes, és nemcsak magára nézve, hanem rám is. Az alvilági kapcsolataim szívélyes emberek, de ha rájönnek az ember titkaira, akkor hamar fordítják ellenük. Nem vagyok ostoba, sejtem, hogy valaki alám akar tenni, és már tud Lorie-ról. Ébernek kell lennem, hogy ne csússzon ki a kezeim közül. Vajon hányan akarnak ártani neki? Fogalma sincs, hogy mivel játszik, de az is lehet, hogy másképpen nem fog menni, csak úgy, ha megmutatom neki a valóság egy szeletét.
- Ez nem engedélykéréstől függ. Megmondta az orvos, hogy nincs semmi Mallorie. Nem fogod mérgezni a gyerekünket, mert neked az a jó. Remélem, felfogod, hogy ez már nemcsak rólad szól, hanem róla is. – mutatok a hasa irányába, és kezdek pipa lenni, de inkább az útra koncentrálok, mert hamarosan otthon vagyunk, és én is nyugodtabb leszek, ha már zárt ajtók mögött tárgyalhatunk. Megöl a frász, ha arra gondolok, hogy baja esik…miért aggódom érte? Megmondani nem tudnám, de jobb is, ha nem látja rajtam, hogy féltem, mert visszaélne vele. A parkoló már nincs messze, éppen benyomom a gombot, és már nyílik is az ajtó. Lehajtok, két kanyar, és meg is állok a szokásos helyemen. Mielőtt kiszállna, azért figyelmeztetem, hogy viselkedjen, mert mehetek még messzebb is, minthogy bevágom a kocsiba. A táskáját kiemelem a csomagtartóból, és vele együtt szállok be a felvonóba. Örültem volna neki, ha egyedül mehetünk fel, de éppen az alattunk lakó suhanc téved erre. Minden második nap partit tart, műár panaszkodtak rá a szomszédok, de mivel gazdag apuci eltartja, hát nem jelenthet gondot, hogy fizesse helyette a csekkeket, meg gondolom megzsírozza a rendőröket is. A legszívesebben beverném a pofáját, de csak kihúzom magamat. A kettőjüket figyelem, amíg a mellettem álló lány meg nem szólal. Csak megforgatom a szememet a gyenge próbálkozására. Komolyan mondom, hogy kezd elegem lenni abból, hogy nem érti meg, amit századjára mondok el neki. A srác mosolyogva venné elő a dobozt, miközben megköszörülve a torkomat pillantok rá féloldalasan.
- Nem tenném a helyedben. – közlöm vele tényként, így egy pillanatra elbizonytalanodik, és mielőtt bátorkodna szemet vetni Lorie-ra, hozzáteszem a nyilvánvaló tényeket is. – A nőt én dugom, és gyereket vár tőlem, azt hiszem nem lennénk jóban, ha cigivel ajándékoznád meg. – mosolyodom el mellé. Nemsokára kinyílik az ajtó, és szinte menekül előlünk a fiú. Meg is akadályozom, hogy Lorie kiszálljon. A kezemmel állom el az útját, és hátrálásra kényszerítem, miközben lepillantok a barna íriszeibe. – Ha még egyszer próbálkozol valamivel, bajban leszel. Elég volt mára a drámából, világos? – kérdezek rá kicsit erőteljesebben, de a csengő zavar meg bennünket. Felértünk az emeletre, így félreállok, és megvárom, hogy kimenjen előttem. A kulcsot már veszem is elő, hogy bejussunk a lakásba. Nem kell sok, hogy elfordítsam az első kattanásig, majd a felsővel is ezt teszem, végül beütöm a négyjegyű kódot, és az ujjamat is odanyomom. Nem lehetek felkészületlen, így tiszta a terep, amikor belépünk az előtérbe, mely egy hatalmas tér a nappalival, és a konyhával együtt.
- Le is fürödhetnél, ha már ennyire duzzogni van kedved, addig nekilátok a vacsorának. Figyelmeztetlek, semmi hülyeség. – mutatom fel az ujjamat, majd ledobom a táskáját, és kibújok a cipőmből is.

Annyira elegem van már abból, hogy mindig mások mondják meg, hogy mit tegyek és mit ne. Mintha csak egy kezelhetetlen kisgyerek lennék, akinek hiába is mondanának bármit, amíg nem kap csokit, addig nem képes szót fogadni. Aki képtelen önálló döntéseket hozni. A gond csak annyi, hogy már régen túl vagyok azon az időszakon, amikor egyengetni kellett az utamat, hiszen nem sok mindenkim van, akinek úgy érezhetném, hogy engedelmeskednem kéne. Hiszen kim nekem Jude? Senkim. Valaki, aki talán szánalomból, talán valami másért - ez már mindegy is-, befogadott maga mellé, és azóta van elég bátorsága ahhoz, hogy úgy kezeljen, mintha a tulajdona lennék. A legbosszantóbb az egészben pedig az, hogy képtelen vagyok kiismerni őt. Nem értem, hogy mit miért tesz, ahogyan azt sem, hogy miért jó neki ez így. Egyre jobban az az érzésem van, hogy élvezi az egészet. Máskülönben már biztosan elhajtott volna. Ezzel ellentétben, minél többször keresztbe teszek neki, ő annál inkább maga mellett akar tudni. Ami néha már több, mint idegesítő. Most pedig, hogy még itt ez a gyerek is, még jobban meg akarja bélyegezni a sorsom. Pedig mindketten tudjuk, hogy ennek a magzatnak az lenne a legjobb, ha megszabadulnánk tőle. Miért kéne még jobban össze láncoljuk egymást? Egy gyerek aztán tényleg egy életre szóló dolog, azt hittem, hogy okosabb ennél. Nem gondolhatja komolyan, hogy életem végéig vele leszek és majd ketten neveljük a gyereket, mint egy normális család. Hiszen mi magunk sem vagyunk normálisak, ahogyan ez az egész kapcsolatunk sem az. Mindketten másképpen látjuk a világot, talán épp ez az oka, hogy ritkán értünk szót. Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ez a mi esetünkben nem teljesen van így.
- Az orvosnak semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok. És neked sincs. Megmondtam, hogy nem szülöm meg ezt a gyereket, nem kényszeríthetsz rá! - komolyan kezdek nagyon dühös lenni. Mit vár tőlem? Addig maradjak tiszta, amíg bennem van ez a gyerek? Nem akarom őt, miért nem érti meg. Csak azért, mert benne felébredtek az apai ösztönök, attól nem vagyok köteles életet adni ennek a magzatnak, aki csak hátráltatna az egész életembe. Hiszen már most nyűg, pedig még csak bennem van. Ő persze könnyen beszél. Hiszen fogalma sincs, hogy milyen az, amikor folyamatosan enni van kedved, és néha csak rád tör a rosszullét, ahogyan azt sem tudja, hogy milyen az, amikor elszakítják a szenvedélyétől. Én fogok meghízni, eldagadni, mint egy labda, és majd nekem kell végig mennem azon az egészen, ami egy terhességgel és a szüléssel jár. Mindeközben pedig még önmagam sem lehetek, mert ártok vele a babának. Kit érdekel? Nem én akartam ezt az egészet. Azt mondják, hogy nem a szülők választják a gyerekeiket, hanem a gyerek válassza ki a szülőt, nos ha ez így van, az én gyerekem elég rossz anyát választott magának. Mert nem akarom őt. Nem érzem magam emiatt rossz embernek, hiszen nem mindenki képes anyaként helyt állni. Én nem vagyok rá felkészülve és kész. Nagy ügy. Még sokan vannak így. Épp ezért lenne a legjobb Judenak is, ha szabadon engedne végre, és keresne valaki mást erre a szerepre, ha annyira apa akar lenni.
Amint megállítja az autót, szófogadóan szállok ki, majd követem a liftig, és már bánom, hogy nemrég önszántamból szálltam be mellé, pedig jól tudtam, hogy az álarc hamar le fog hullni. Amint megpillantom a szomszéd srácot egy kis remény felcsillan előttem, főleg, amikor a zsebébe nyúl, hogy megkínáljon cigivel. Már nyúlnék is érte, amikor Jude ismételten közbe avatkozik. Először szúrós szemekkel nézek fel rá, majd könyörgő tekintetem a srácra téved, aki meggondolja magát, majd amint kinyílik a lift ajtaja már távozik is. Szeretnék utána menni, de ismét megakadályoz benne, így csak lábujjhegyre ágaskodva nézek a srác után, amíg be nem záródik ismét az ajtó. Állom az előttem álló férfi tekintetét, és nem is méltatom válaszra. Mindig ugyanazokat a köröket futjuk le, amit tényleg meguntam már. De azt azért kikérem magamnak, hogy én drámázok. Hát nem Ő az, aki abba leli örömét, ha folyton keresztbe tesz nekem? Amint kinyílik az ajtó csalódottan szállok ki a liftből és az ajtó előtt megállva idegesen dobolok a lábammal, amíg Jude kinyitja. Igazából sosem értettem, hogy mire jó ez a sok zár, ha valaki be akar törni, és profi abban, akkor be jut a lakásba. Mindegy hányféle zárat tesznek rá. Lehet, hogy gazdagéknál ez a szokás. Ahonnan én jövök, ott nem volt szükség ilyesmire, hiszen tőlünk nem sok minden volt, amit elvihettek volna, maximum a tévénk, ami kicsit többet ért, de azért meg sosem paráztunk.
Belépve a házba, sóhajtva nézek szét és ismét elkönyvelem magamban, hogy ez a börtönöm, ahonnan nehéz lesz kijutnom.
- Nem unod még, hogy mindig csak parancsolgatsz? Nem kérek a vacsorádból. Mára jól laktam belőled. - nézek rá morcosan, majd úgy ahogy vagyok a fürdőszoba felé veszem az irányt, és jól becsapom magam mögött az ajtót, hogy had hallja, hogy mennyire mérges vagyok. Amíg idebent leszek legalább nem kell a hülyeségeit hallgatnom és egy kicsit kiszellőztethetem a fejem.

Mallorie roppant idegesítő kis fruska. A sztrádán miatta mentem félre, és majdnem odavesztünk mindketten. Nem ártana felismernie a határokat, mert rosszul fog járni, ha még sokáig próbálgatja a szárnyait. Nem lelkesedek azért a műsorért sem, amit a liftben nyom a szomszédommal. Képes a szemem láttára mosolyogva figyelni a másikat, és egy cigit kérni tőle. Nem volt elegendő a mai nap, vagy a kórházban töltött öt nap? Néha úgy érzem, hogy nem fél a haláltól, és bármikor odaadná magát, ha megjelenne a fekete csuklyás. A kezére siklik a tekintetem, és elkomorodom a borotvavágások, na meg a tűnyomok láttán. Milyen üdítő, ha az ember fia egy függővel él együtt. Nem szóltam nagyon sokáig, szemet hunytam a kihágásai felett, mert egy drogossal megértetni, hogy nem szívhat, vagy nem lőheti be magát, kb. egy öngyilkossággal érne fel. Ebben a pillanatban a dühömön kívül még undorodom is tőle. Nem sokszor fordul elő, hogy Lorie ne tudna megmozgatni, de ha előttem játssza az olcsó ribancot, akkor még a farkam is elbújik. A kocsi mellett sokkal másabb volt, láttam a szemében a félelmet, a törődés hiányát. A szíve mélyén tartozni akar valakihez, csak az a legnagyobb kérdés, hogy én leszek-e az, aki ezt meg tudja neki adni. A felvonó falának lököm, és a másik úriemberrel is közlöm burkoltan, ha még egyszer megkínálja nikotinnal, akkor velem gyűlik meg a baja, és abból nem fog jól kijönni. Unom, hogy ezt a macska-egér játékot kell űznöm, ahelyett, hogy normálisan leülnénk enni. Mégis mit vártam, hogy jó pofát fog vágni ahhoz, ha kihozom a kórházból, és visszatessékelem a börtönként számon tartott lakásba? Nem tehetek róla, de nem bízok benne, és a játékszabályok egy kicsit megváltoztak, mióta kiderült, hogy terhes. Szarnék rá, ha kárt tesz magában, de az a tudat, hogy egy ártatlan léleknek is rosszat akar, már nem megy le a torkomon. Jó kislányként legalább bemegy a lakásba, és nem ott helyben kezd el toporzékolni. Még szinte be sem kell csuknom az ajtót, de már jön a színdarab. Csillagos ötöst kapna drámából, ha ez egy előadás lenne, de sajnos ez a valóság. A szám sarka rándul meg, amikor kitalálja, hogy nem éhes, és a fürdőig menekül. Feladva a cuccait a hálóba viszem át, és az aktatáskámat is ledobom valahol a nappali közepén. Az öltönyöm szűknek tűnik, le vagyok izzadva, már attól a gyomrom remeg, ha az előttünk álló hónapokra gondolok. A mandzsettagombokat oldom ki, majd az ingemen is egy fokkal lazábbra veszem. Kinyitom az ablakokat, és a konyhába sétálok át. A cipőmet lerúgom, és a hűtő ajtaját kinyitva hajolok be, hogy szemügyre vegyem a kínálatot. Nem fogok háromfogásos vacsorát összedobni, de ebből egy zöldséges tészta játszhat, egy kis hússal…megbolondítom majd sajttal is. Kipakolok a felső polcról, miközben a borhűtő felé pillantok. Megint hiányzik egy üveg. Kezdek rájönni, hogy miből vásárol magának drogot…azok egyedi darabok voltak, és nagyon sokat érnek. Le kellene tiltanom a netről is? A konyhasziget közepére halmozom az alapanyagokat, és fülelve most csak arra koncentrálok, hogy bemérjem a fürdő felől érkező hangokat. Nem semmi…legalább a víz megy, és ekkor eszembe jut a szekrény mögötti tartalom. Gyógyszerek, pengék…nem hagyhatom egyedül. Simán átlépve a határokat szelem át a két helyiség közötti távolságot, és vetemedek rá arra, hogy egy szó nélkül benyissak. A kisasszony éppen ekkor vetkőzik le. Nem vagyok vak, én is látom, hogy milyen adottságai vannak. Hosszasan futtatom rajta végig a kékjeimet, és nem mozdulok. A kilincsen tartom a kezemet, és csak egy kis hatásszünet után szólalok meg.
- Nem csukhatod be az ajtót, amíg nem rázódsz helyre, és.. – a szekrényt kinyitva szépen összeszedem azokat a dolgokat, melyekkel kárt tehet magában. Többet nem leszek olyan naiv, hogy higgyek neki, vagy egyedül hagyjam felügyelet nélkül.
- Duzzoghatsz egész álló nap, vagy csatlakozz, ha úgy döntöttél, hogy a gyomrod kajára vágyna. – a szerzeményeimmel együtt hagyom el a fürdőt, és egytől egyig mindent a kukába hajítok. Nem hiányzik nekem sem a gyógyszer, sem a borotva. A konyhára vezetem a kékjeimet, miközben csípőre fűzöm a két karomat. Odalépek az üzenetrögzítőhöz, hogy lehallgassam a nekem szánt tartalmakat.
- Szia Jude…kellene majd beszélnünk. – Caleb mostanában akkor keres, ha pénzre van szüksége, így tovább is megyek. – Mr. Cowen itt Dr. Montgomery beszél, ha még mindig ragaszkodik a találkozóhoz, akkor holnap hívjon fel. Szombat estére felszabadult egy hely, ha szeretné elhozni Mallorie-t. – nem is akarom még továbbhallgatni, ezért előveszek egy vágódeszkát, és a zöldségek aprításának veselkedem neki.

Az életem valahogy soha nem így képzeltem el. Nem voltak persze soha nagy álmaim, nem szerettem előre tervezni, talán épp ez az oka annak is, hogy még az iskolát sem fejezte be. Mindig szerettem a mának élni, és nem agyalni azon, hogy mi lesz majd holnap. Az elmúlt napjaim azonban ráébresztettek arra, hogy elbuktam, és Jude sem könnyíti meg a helyzetem túlzottan. Akarja ezt a gyereket, annak ellenére is, hogy én viszont nem. Nem újdonság az persze, hogy mindennek az ellenkezőjét szeretné, mint amit én, hogy sose számított igazán a véleményem, de egy gyerek azért nem játékszer. Nem dobhatjuk ki, ha megunjuk, egy életre szóló kötelék marad. Ha már most elege van belőlem, akkor nem igazán értem, hogy mihez akar kezdeni ezután. A sok szóváltásból, amiket ma egymás fejéhez vágtunk világossá vált számomra, hogy ezután egy kicsit másképp lesz, mint eddig. Nehéz lesz leráznom magamról és azt is tudom, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy pokollá tegye az amúgy is pocsék életem. Hiba volt beszállnom a kocsiba, és elhinnem neki, hogy meg fog érteni. Nem ért ő semmit, csakis az számít, hogy ő hogyan szeretné. De nem vonhat el tőlem egyszerre mindent, nincs hozzá joga, és mindent meg is fogok tenni annak érdekében, hogy megszabaduljak végre tőle. Nem vagyok a játékszere, főleg nem egy eszköz, amit akkor és úgy használ, ahogyan csak akar. Elegem van az ostoba szabályaiból, amit felállít nekem, és nem vagyok hajlandó úgy táncolni, ahogyan ő fütyül. Ha lehetne vele normálisan beszélni, akkor talán megértené, hogy ez nem jó így, de ő túlságosan elvan a maga kis világával és olyasmiket vár el tőlem, ami nem én vagyok. Nem fogok hirtelen angyallá változni csak azért, mert épp egy együtt töltött éjszakánk balul sült el, és most a gyerekével vagyok terhes. Na és aztán? Nem én lennék az első terhes nő, és szerintem az utolsó sem, aki olyan dolgokhoz jut, amiket az orvosok tiltanak. Ahogyan abortuszt sem rajtam végeznének el először. Van az úgy, hogy nincs az embernek választása. Nekem sincs, nem vagyok felkészülve erre. Az utolsó reményem is szertefoszlik, amikor látványosan elűzi a srácot, aki már majdnem adott a cigijéből. Dühösen nézek rá, ha a tekintetemmel ölni tudnék, akkor minden bizonnyal, már nem élne. Az a legrosszabb az egészben, hogy esélyt sem látok a menekülésre, egy darabig biztosan nem. Átkozom a napot, amikor megismertem. Mindent tönkre tett. A liftből kiszállva, mérgesen várom meg, hogy kinyissa az ajtót, majd miután közlöm vele, hogy egyedül fog enni, mert velem ugyan nem, besietek a fürdőszobába, jól becsapva magam mögött az ajtót. Lesz legalább egy kis időm egyedül, hogy kiszellőztethessem a fejem és végig gondoljam a szökési tervem. Mert téved, ha azt hiszi, hogy itt maradok vele, egy fedél alatt. Ha másképp nem, majd megvárom az éjszakát, amíg alszik, de úgyis lelépek. Eszem ágában sincs a hülye szabályaival együtt élni. Megengedem a kádba a vizet, majd sóhajtok egyet és kibújok a ruháimból, amik már nagyon idegesítenek. Ahogy minden. Semmi másra nem bírok gondolni csak arra, hogy minél előbb valami kábítószerhez kell jutnom, muszáj, hogy egy kicsit elfelejtsem az elmúlt napokat. Mielőtt azonban beszállnék a kádba, nyílik az ajtó, én meg felvont szemöldökkel figyelem a betoppanó férfit. Nem különösebben zavar, hogy végignéz rajtam, azt hiszem, hogy semmi újat nem tudok neki már mutatni. Egy pillanatig azt hittem, hogy csatlakozni akar hozzám, de amint megszólal világossá válik számomra, hogy mi is a célja. Az eszem megáll. De komolyan. Még itt sem lehet nyugtom?
- Nevetséges vagy! - szólok rá, majd figyelem, ahogy kipakol a szekrényből. Legszívesebben hozzá vágnék valamit, de helyette csak csendben bámulom, ahogy minden gyógyszert eltűntet a szemem elől. Tényleg nagyon komolyan gondolja ezt az egészet. Miért kell még nehezebbé tegye? Hát nem látott már eleget szenvedni?
- Nem kérek semmilyen közös programból veled. - szólalok meg nyersen, majd hátat fordítva neki szállok be a kádba. Már épp eleget tett értem, hogy a lehető legrosszabb sorsom legyen, soha többé nem kérek tőle semmit. Még az ételét sem. Lássuk a gyerek meddig marad életben, ha nem eszek. Ha kell kiéheztetem majd magam, úgysem szülök neki gyereket. Egy fintor kíséretében nézek utána, ahogy elhagyja a fürdőt, majd a fürdő szivacsra nyomok egy kis habot, majd remegő kezeimmel sikálom le magamról a büdös kórházi szagot. Mióta terhes vagyok, mintha még inkább zavarna mindenféle bűz, és mintha erősebben érezném őket. Gondolataimból valami hang zavar meg és próbálok arra koncentrálni, így sikerül is meghallanom egy hangüzenetet, amit valami doktor hagyott. Hamar megmosom a hajamat is, aztán igyekszem a lehető leghamarabb kiszállnia kádból, hogy számon kérhessem Judeot. Nem tudom, hogy miben mesterkedik már megint, de nem fogok vele semmilyen orvoshoz menni, akkor sem ha előtte jól megver. Egy törülközőbe befogom a hajamat, magamra veszem a fürdő köpenyem, aztán mérgesen hagyom el a fürdőszobát. A konyhában rá is bukkanok a férfire, dühösen állok meg mellette.
- Mégis mit képzelsz, hogy a hátam mögött szervezkedsz? Nem megyek semmilyen orvoshoz, úgyhogy nyugodtan hívd fel és közöld vele. - a hangom már már hisztérikusan cseng, úgy figyelem őt és remélem, hogy elég világosan fogalmaztam. Elég volt mára ennyi a hülyeségéből, szóval ha nem akarja, hogy valami tényleg nagyon rosszat csináljak, akkor ajánlom, hogy hagyjon végre békén. Nem csinálhat velem azt, amihez csak a kedve tartja. Nem fogom engedni. A boros hűtő felé lépek, kiveszek egy üveggel, majd nem törődve semmivel csörtetek be vele a szobámba. Bár eladni jobb szeretem az italokat, de mivel a mai nap mindentől el vagyok tiltva, így nem gondolom, hogy gond lenne abból, ha iszok egy kicsit. Nem mintha rajonganék az italokért, de már tényleg úgy érzem, hogy felrobbanok. Leteszem a bort az ágyamra, majd kinyitom az éjjeli szekrényem egyik fiókját és megpróbálok keresni valamit, ami kinyitja az üveget.

Kezdtem belefáradni, hogy csődöt mondok Mallorie-val. Komolyan elgondolkodtam az elmúlt napokban azon, hogy szabadon eresztem, és lemondok a gyermek létezéséről is, mert egyszerűen kilátástalannak véltem a jövőt. Nem kívánom senkinek, hogy a helyemben legyen, és arra jöjjön haza, hogy a fürdőszoba padlóján találjon rá valakire úgy, hogy tudja, talán az utolsó lélegzetvételeivel küzd. Makacs nőszemély, de sosem hittem volna róla, hogy megteszi…az egy dolog, ha félresikerül egy adag, de konkrétan a halálunkat akarni…nekem túl bizarr voltam az édesanyám esete után. Sosem meséltem neki a múltamról, mert nem tartottam fontosnak, de most még az is eszembe jutott, hogy elviszem a sírjához, hogy lássa mi vár rá is. Egyszerűen képtelenség volt kiigazodni ezen a lányon. Az egyik pillanatban még boldogan bújt hozzám, és a nevemet kiáltotta kéjesen, majd a következő fordulattal taszított el. Nem mondom, hogy nem vagyok hibás a történetben, de azért nem is fogom mindenért magamat okolni. Kimondani is szörnyű lenne, hogyha nem találom meg évekkel ezelőtt, vagy nem próbál meg kirabolni, akkor ma már nem élne. Mallorie is érző lény, én tisztában vagyok vele, hogy vannak vágyai, de jó lenne azt látni, hogy ez nemcsak a drogban merül ki. Számtalan alkalommal csempésztem a szobájába újságokat, hátha valami felkelti az érdeklődését, vagy áthívtam az öcsémet, hogy okítsa egy kicsit. A lelkesedését hamis illúziónak véltem, és valóban elképzeltem, hogy egy nap…már több lesz nekem, mint egy lány, akit megtaláltam az utcán. Röhejes, hogy Rachel után egy biztos pontra vágytam? Az esküvő napján feküdt össze a legjobb barátommal, és még arra sem voltak képesek, hogy letagadják. A szemem láttára dugta meg…hát megértik, hogy miért nem rajongok a túlzottan közeli kapcsolatokért? Meg sem tudnám mondani, hogy hányszor adományoztam oda a naivságomat, de aztán egy ponton betelt a pohár, és beláttam, hogy ennek semmi értelme. Egy szánalmas féreg vagyok, aki csak ad, de sosem kap vissza. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy nem látogattam meg a kórházban, és nem akartam látni, hogy újra tönkreteszi magát, de ma azt hiszem, hogy dűlőre kell jutnunk. A gyerekből nem engedek, az enyém…és ha kell a legvégsőkig megyek el, nagyon durva eszközöket tudok bevetni egy védtelen, papíron szinte nem is létező nőszemély ellen. Ő gondolt rám akkor, amikor rátaláltam, és azért fohászkodtam, hogy még ne legyen túl késő? Megértette az indítékaimat, hogy miért tartottam hét lakat alatt? Nemcsak a szabadsága miatt…ó nem! Mallorie addigra óriási tartozást halmozott fel, mire én találkoztam vele. Ismerem a rosszakaróit, és ha kikerül a védőszárnyaim alól, akkor nem lesz senki, aki megóvja…megkapja, amire a legjobban vágyik. Le kellene mondanom róla?  
Utána kell sajnos mennem a fürdőbe, mert még mindig győzedelmeskedik a józanabb énem, és ha egyedül marad, akkor ostobaságot fog tenni. Akad egy momentum, amíg megbámulom, és nem is rejtegetem, hogy ezt teszem vele. Még mindig vágyakozom a testére, az egyik legszebb nő, akit valaha ismertem, de nem most jöttem le a falvédőről.
- Csak annyira vagyok nevetséges, mint te megbízható. – csapom be a tükrös szekrénynek az ajtaját, és a kis szerzeményeimmel együtt megyek ki a konyhába. Kidobom a szemétbe az ott talált cuccokat, és inkább úgy döntök, hogy nekilátok elkészíteni a vacsorát, ha ő nem akar enni, akkor nem fog, de nekem már korog a gyomrom. Az üzenetrögzítővel szórakoztatom magam szeletelés közben, de amint felhangzik az orvosnak a hangja, szinte ki is kapcsolom. Nem szentelek neki nagy figyelmet, majd felhozom, ha hajlandó lesz egy asztalhoz ülni velem. Éppen a serpenyőt halászom elől az egyik alsó szekrényből, mikor kiront a fürdőből, és felelősségre von. Először nem is értem, hogy mire céloz, majd elég furán nézek rá.
- Te normális vagy?! – pillantok rá most már baromi idegesen. – Nem volt olyan hangos az az üzenetrögzítő, és az ajtót is becsuktam, talán szuper hallásod van, vagy mi? – kérdezek vissza, de a bor láttán szakad el az utolsó cérna nálam is. A serpenyőt belevágom a mosogatóba, és trappolva követem út a szobájába. Valamit nagyon keres, de nem sokat engedek neki ebből, mert elkapom a karjánál fogva és az ágyra lököm.
- Elég volt Mallorie…hülye picsa vagy, de most komolyan? Öt napja túllőtted magad, és azt hiszed, hogy most bort fogsz szürcsölgetni? Mit gondolsz te magadról? Elmentek otthonról? – már dagad az ér a homlokomon. – Ma este ne merj még egyszer szembeszállni velem, mert esküszöm megütlek. Kurvára elegem van a hisztidből… - üvöltök, és már egyáltalán nem türtőztetem magam.