Különös. Ma szabad voltam, viszont Gabe-nek a csodabátyámnak eszébe se jutott felhívni és megbízni ostobánál ostobább feladatokkal, amit ő és a sógornőm nem tud elintézni ezért vagy azért. Ilyenkor támadnak olyan ötleteim, hogy bevásárolok és főzők vagy sütök utána. Meglepő. Van aki az én koromban még erre sem képes vagy túl fárasztónak tartja a vele járó macerát és inkább rendel magának kész ételt és azt fogyasztja el. Nos, én nem. Amíg ilyesmivel bíbelődők van időm gondolkodni, rendszerint olyasmiről, ami hasznos lehetne, ha legközelebb kényelmetlen helyzetbe sodornám magam. Ebben ugyanis profi vagyok, mert a baj ilyen vagy olyan módon de rám talál. Még az utcán sétálva is. Sétálva? Oh amit én leművelek azt nem nevezném sétának, inkább gyors lépteknek, hogy még véletlenül se érje a lábam a szilárd talajt, ezzel is időt megspórolva. Egy Alice Csodaországban rajongó azt mondaná én vagyok a fehér nyúl valós női megtestesítője, annyi kivétellel, hogy nekem nincs órám amit elővehetnék és azt hajtogatnám, hogy el fogok késni valahonnan vagy nincs időm. Igazából mindenre van időm, csak szeretek sietni és pontos lenni. Ez még nem olyan nagy gond. Legalábbis az én szememben. Hogy a körülöttem lévők mit mondanak? Biztos, nem azt, hogy a viselkedésem olykor teljesen normális. De kit érdekel? A szokásaink, a viselkedésünk tesz minket azzá akik vagyunk. Ha ez a külvilágnak nem tetszik, akkor az nem a mi saját hibánk. Végtére is, egyedinek lenni még nem bűn. Amúgy egy sima zöldségleves készítésének fogtam neki, aminek az elmaradhatatlan tartozéka a húsgombóc. Miért is hagynám ki? Nem vagyok vegetáriánus, nem óvom a vonalaimat az esetleges elhízástól, amúgy akármit teszek jó ha fél évente felszedek magamra fél kilót, tehát nincs mitől paráznom. Még ha kellene, akkor se megy. Egyrészt azért, mert megesik, hogy ha leves készítésről van szó meg annak elfogyasztásáról, akkor nem mindig gondolok csak magamra. Mármint, hogy én teljesen egyedül megegyem a levesemet, ami szerintem négy személynek pont elég volna két napig. Szóval ja, érthető, hogy néha miért osztogatom el.
Kinéztem az ablakon. Igen, ilyenkor arra vagyok kíváncsi, hogy vajon milyen messze kell mennem Adam megtalálásáért. Elég lesz-e kimenni az épületből és átmenni a másikba vagy a munkahelyén kell zaklatnom őt s, az eszébe juttatnom, hogy néha ennie is kell. Tudom, hogy nem vagyok az anyja, se a barátnője, de néha tényleg aggódom érte, mert a barátom és a barátok ilyenek. Akkor is gondoskodnak rólad, amikor te köszönöd szépen jól megvagy egyedül s, nem kérsz semmiféle támogatást. Összepakoltam. Pontosabban előbb rendet raktam magam után a konyhában és egy műanyag fedeles tálba öntöttem a levesből. Még meleg, szóval ha most simán átviszem meg se kell majd melegítenie a levest, ha éhes. Viszont most az egyszer olyasmit tettem, amit eddig nagyon ritkán. Lementem a földszintre, majd ki az épületből kezemben a tálacskával, aztán felhívtam. Mindezt csak azért, hogy időt spórolhassak meg magamnak. Plusz elég égő lenne ha elmennék a munkahelyére és nem volna ott s, szembe találnám magam a munkatársaival. Akikkel nagy baj amúgy nincs, mert szerintem ők is megszokták a megjelenéseimet, de biztos megvan a sajátos véleményük a viselkedésemről. Amit legkevésbé sem szeretnék visszahallani Adam-tól, hogy esetleg neki se tetszik amit leművelek és menjek szépen haza, keresek egyéb elfoglaltságot. Vagy mit tudom én, egyéb megjegyzést, amit meghallgatnék de nem fogadnám meg úgysem, ha nem olyasmiről van szó, ami tényleg nem elvetendő.
Férfiak. Amit cikinek tartanak azt szóvá teszik és eleve azon munkálkodnak, hogy minket nőket kiábrándítsanak a céljainkból. Engem viszont nem lehet. Amit a fejembe veszek, azt véghez is viszem, így vagy úgy. De nem vagyok az az erőszakos típus, nem én, ha látom, hogy valamit nem lehet túl erőltetni, akkor nem teszem. Ez persze nem jelenti azt, hogy kinyomom a mobilt mielőtt megszólalna. Az ki van zárva. Szépen addig fogom csengetni amíg fel nem veszi – már ha felveszi – és bele nem szólhatok, egy jól megszokott szöveggel, tőlem:
– Szia! Hol vagy most? – semmi tudsz beszélni vagy zavarok, semmi, rögtön a lényegre térek.