to my big brother

A Stellával való találkozás könnyebben ment, mint azt gondoltam volna, bár nem tudta eltitkolni, hogy megbántva érzi magát, de legalább kaptam tőle esélyt, hogy helyre hozhassam a hibámat, amit két évvel ezelőtt követtem el. Megbocsájtott ugyan, de valahogy mégis olyan érzésem van, hogy kételkedik abban, hogy nem fogok-e lelépni ismét. Adott egy pótkulcsot is a lakásához, hogy bármikor eljöhessek, amikor csak szeretnék. Egyenlőre még az anyám házában élek, amit elég könnyű volt megszereznem magamnak, és figyelembe véve azt, hogy még hosszú ideig egy diliházban kuksol a nő, aki életet adott nekem, hogy aztán tönkre is tehesse azt, úgy gondolom, hogy jól elleszek majd ott. Néha bevillan egy-két emlékkép az ott töltött rövid gyerekkoromról, de szerencsére csak nagyon halványan, így nem kell folyton arra a nőre gondolnom. Kényelembe helyezem magam a kanapén, ahol pár nappal ezelőtt a nővéremmel könnyes szemekkel beszélgettünk, majd bekapcsolom a tévét. Nem rég beszéltem Stallával, éppen dolgozni van, így úgy döntöttem, hogy megvárom majd itt. A tévében éppen valami romantikus film megy, amire fintorgok egyet, majd átkapcsolom egy másik adóra, majd még egyre és még egyre, és mivel nem találok semmit, amit szívesen néznék, így végül csak az előzőnél maradok. Nem mintha éppen egy ilyen csöpögős filmre vágynék. Megsimogatom a pocakomat, halványan elmosolyodom aztán felállok és hűtőhöz sétálok. Kinyitom és jó alaposan körbe nézek benne. Végül meg is találom azt, amire szükségem van. Csokikrém. Elveszem, majd egy kanalat is magamnak, és vissza ballagok a kanapéhoz a nassolni valómmal együtt. Ismét elhelyezkedek a kanapén, megbontom az édességet, és kanalazni kezdem az édességet, miközben a tévét bámulom, bár igazból csak nézem, de a gondolataim máshol járnak. A babán. Még mindig fogalmam sincs, hogy mit csináljak vele, vagy, hogy mi lenne helyes, de azt hiszem, hogy minél hamarabb döntést kell hoznom vele kapcsolatban, mert hanem már késő lesz. De ugyan mihez lesz késő? Hogy megölessem? Hiszen ő is egy emberi lény. Egy apró kis teremtés, ami hozzám tartozik. Még soha semmi nem volt az enyém, de Ő az. A legfurcsább pedig az, hogy még nem döntöttem el, hogy mihez fogok kezdeni, de valamiért mégis gondolkodok neveken. Fiú neveken, pedig még nem is tudom, hogy fiú lesz-e. Be kanalazok egy újabb adag csokit, majd ismét a hasamra téved a kezem. Azt hiszem, hogy szereti a csokit, mert én amúgy nem.  

Bee & Lou

Ha van valami, a mi az emberi kebelnek az élet viszontagságai ellen védelmet nyújt, az bizonyára a változhatlan igaz testvéri szeretet.

Alapvetően szeretem a munkámat, viszont ma érkezett egy új lány, ezért kénytelen voltam a büfére korlátozódni, amit nem igazán neveznék testhez állónak, ha mindent egybevetek sem. Ennek viszonylag egyszerű okai vannak: alapvetően gyűlölöm, ahogyan a körmöm alá megy a só, illetve nem vagyok képes megalkotni azt az igazi foodporn jelzővel ellátott nachost sem megalkotni. A többi lány képes olyan technikával rácsorgatni a cheddar sajtszószt, hogy konkrétan összefut a nyál a számban, amikor végeredményben megpillantom az elkészült ételt. Viszont ahogyan a saját kajámat nézem... hát arra jóindulattal is maximum azt tudom mondani, hogy úgy néz ki, mint amire valaki legalább a hasmenését durrantotta rá, szóval nem kifejezetten éreztem magam motiváltnak ezen a poszton. Nagyon sokszor mondják is nekem a műszakvezetők, hogy „imádunk Lou, de ettől függetlenül a büfébe csak akkor dolgozhatsz, ha már tényleg minden kötél szakad, és mást nem tudunk odatenni.”
Mert alapvetően a pénztárban semmi problémám sincs, gyorsan számolok fejben, és nagyjából hamar képes vagyok letolni egy nagyobb tömeget is ha úgy van, de mivel az egyik lányka eltörte a lábát és rehabon van jelenleg, kénytelen voltak ide állítani, hiszen én voltam mindenki közül a legtapasztaltabb. Pont ezért is éreztem azt, hogy leizzadtam a munkanapom végére, és kifejezetten fáradtnak is tűnt az arcom a tükörben, miután elegendő vizet fröcsköltem a képembe. Egy picit átfésülgettem az ujjaimmal a göndör tincseket, aztán gyorsan vissza is vettem a saját ruháimat.
Valahol áldottam az eszem, amiért most reggel lusta voltam felpumpálni a bringámat, és úgy döntöttem, hogy inkább választom az amúgy is sokkal kényelmesebb tömegközlekedést, amivel szerencsére könnyen eljutottam haza. Tényleg az volt minden vágyam, hogy dobhassak egy zuhanyt és levágjam magam a kanapéra, egy jó könyv meg egy limonádé társaságában, amibe szigorúan minimum három darab jeget bele is ejtettem már csak azért is, hogy lehetőleg ne dögöljek meg a kis lakókocsinkban.
Pont ezért is nyitottam ki az ajtót a lehető leggyorsabban, Luna pedig valószínűleg kopókat megszégyenítő orral rendelkezhet, ugyanis rögtön azonnal odaügetett hozzám, és a lábamhoz dörgölőzött.
- Jaj Életem, menj most innen, kérlek – mormogtam neki, miközben arrébb toltam a lábammal – Tudod jól, hogy nagyon szeretlek, de ettől függetlenül túl hosszú a bundád ahhoz, hogy most meg tudjak maradni a közeledben!
Az étteremből hozott kajával meg is indultam, a terveim szerint átvágva a nappalin, de az a látvány, ami fogadott enyhén szólva is meglepő volt számomra... Ugyanis a már két éve eltűnt húgomat pillantottam meg, ami miatt enyhe puffanással ért földre a kezemben tartott kettő hamburger, amit Stellának és magamnak szántam. Vajon mióta lehet itt? Biztos vagyok benne, hogy nem ezen a napon jött, ugyanis eléggé kényelmesen érzi magát, illetve Stella nélkül nem tudott volna bejönni a lány. Én meg akárhogy számolom, a tegnapi éjszaka egy kicsit talán hosszabb időre maradtam ki, mint kellett volna, ezáltal pedig valószínűleg nem vettem észre, amikor beértem... Csak lepuffantam a kanapéra, és ruhástul elaludtam, majd geci másnaposan megindultam dolgozni.
- Bee? – pislogtam nagyokat, miközben próbáltam egyáltalán felfogni a helyzetet – Te hogyhogy itt? Meguntad a lázadást? Benőtt a fejed lágya? Vagy csak elfogyott a pénzed?
Egyáltalán nem a rossz szándék vezérelt, miközben ezeket a szavakat kimondtam, de képtelen voltam magamban tartani azt a minimális haragot, amit iránta éreztem. Nem kellett volna úgy lelépnie. Pont ezért is voltam úgy vele, hogy egyelőre megvárom a normális magyarázatot tőle, hogy mégis mit miért tett... Már ha egyáltalán kaphatok ilyesmit. Nagyot sóhajtva hajoltam le a kajáért, amit magunknak szerváltam, és eléggé lemondóan vettem tudomásul, hogy innentől még kevesebb pénzt tudok majd félretenni, ugyanis innentől kezdve két boszorkányt kell eltartanom. Stellának mindig azt mondtam, hogy ingyen van a kaja, amit hozok, mert a plázában kedvesek a szomszédos étteremben, és mivel mi is meghívjuk őket pár filmre, ezért naponta hozhatok el valami ehetőt tőlük... Azonban ez nem teljsen volt igaz, szimplkán csak kedvezményünk volt egymáshoz, de úgy vagyok vele, hogy nem feltétlenül kell mindenről tudnia.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 632

to my big brother

Ha kislányként bárki megkérdezett volna arról, hogy évek múlva mit szeretnék elérni, akkor semmiképp sem ezt az életmódot választanám, amiben jelenleg vagyok. Mert biza nekem is voltak álmaim, és nem az, hogy 16 évesen itt üljek ezen a kanapén terhesen, és csokit majszoljak, miközben a tévét bámulom. Az árvaházban az apácák mindig valami olyasmiről beszéltek, hogy az életünk Isten kezében van, meg, hogy a sorsunk előre meg van írva, de én ezt nem így látom. Szerintem az életünket mi magunk irányítjuk. A szüleink, nevelőink, vagy bárki, aki éppen nevel, csak elindít egy úton, de arról mi döntünk, hogy letérünk-e róla vagy sem. Pontosan ez történt velem is. Hibát hibára halmoztam és a végén vissza tértem oda, ahonnan elindultam, vagyis az előrehaladás helyett inkább még jobban vissza csúsztam. Mintha az élet szándékosan állítana próbák elé, vagy csak ennyi kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy valóban túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy egymagam szembe nézzek mindennel, amivel még igazából nem is kéne. Hiszen az ember gyermeke 16 évesen szórakozni jár, tanul és próbál jövőt építeni magának, ezzel szemben én túl hamar fel akartam nőni és most ennek iszom a levét.
Gondolataimból egy ismerős hang ébreszt fel, ami a bejárattól jön, és bár már két éve, hogy elszöktem a testvéreimtől, meg a világ elől, de a bátyám hangjára még most is tökéletesen emlékszem. Nyelek egyet, de mintha a torkomban kis gombócok keletkeztek volna. A kezemben lévő csokikrémes doboz időközben megürült - pedig még szívesen ettem volna belőle -, így óvatosan rakom le a velem szemben lévő, kis asztalra és próbálok felkészülni arra, hogy mit mondjak majd Lounak, ha észre vesz, de Ő túl gyors volt, így csak bambán figyelem őt, aki úgy néz, mintha szellemet látna. Úgy tűnik, hogy Stella nem említette neki, hogy vissza tértem, ahogyan nekem sem, hogy együtt laknak. Felállok, de nem megyek közelebb hozza, a tekintetét is kerülöm, csak a földre leesett csomagot figyelem. Hangjából sértettséget veszek ki, bár hogy őszinte legyek ez meg sem lep. Louval teljesen másmilyen a kapcsolatunk, mint Stellával. Ő addig is mindig piszkált, amíg még nem léptem le, most miért is tenne másképp?
- Azt hittem, hogy jobban fogsz örülni nekem. - válaszolok ezzel kitérve a válasz alól. Mert hát nem mondhatom el egyből, hogy terhes vagyok egy olyan férfitől, aki nem, hogy jóval idősebb nálam, de még meg is csalt és ezért tértem vissza. Merthogy amúgy eszem ágában sem lett volna, bár a testvéreim nagyon hiányoztak, ezt nem tagadom. De boldog voltam az életemben. - Nem hagyhatnánk ki a magyarázkodós, fejmosós részt inkább? - kérdem, majd közelebb lépek hozzá, és megölelem, remélve, hogy nem utált meg nagyon, és nem taszít el magától.

Bee & Lou

Ha van valami, a mi az emberi kebelnek az élet viszontagságai ellen védelmet nyújt, az bizonyára a változhatlan igaz testvéri szeretet.

Ha valamire nem számítottam, az határozottan az, hogy megjelenik a 16 éves húgom, aki kereken két éve lépett le minden büdös szó nélkül. Innentől kezdve nem azt mondom, hogy én a kezemet letettem róla, inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem bíztam abban, hogy vissza fog térni. Valamilyen szinten be kell vallanom, hogy fájt, de mellette éreztem hihetetlenül erős sértettséget is az ügy miatt. Hiszen ezzel mintha azt vágta volna az arcunkba, hogy nem voltunk elég jók, hogy vigyázzunk rá, és a dacos természetének kielégítése fontosabb volt számára nálunk. Mindezzel akkor nem lenne semmi baj, hogy ha legalább néha egy „jól vagyok, ti barmok” féle üzenetet hozzánk vágott volna, de mivel ez elmaradt, nem kifejezetten éreztem azt, hogy bármit meg kéne mozdítanom jelenleg érte. Mert talán ez egy kicsit durva összeesküvéselmélet, de hogyan bízhatnék egy olyan emberben, aki minden szó nélkül képes volt egyről a kettőre összepakolni, és eltűnni, utána meg nem is adott jelet magáról? Nem gondolt arra, hogy halálra fogjuk aggódni magunkat mindannyiran miatta? Hogy a körmömet tövig, véresre rágtam, esténként pedig elmentem megkeresni, hátha valahol a nyomára lelek? Hogy éjszakákat virrasztottam át miatta? Biztos vagyok benne, hogy a saját dolgain kívül más nem kifejezetten fordult meg a fejébe. Hogy eszébe sem jutott, hogy mi miképp élhetjük meg a helyzetet. Biztos voltam benne, hogy Stella fenntartások nélkül befogadta és egyáltalán nem kezelte őt ridegen, de ettől függetlenül én nem ő vagyok... És ha most fülig érő szájjal támogatni fogom – amit amúgy sem tennék ebben a helyzetben, mert azért némiképp logikusabb szemléletem van Stelláénál, és nem is vagyok annyira feltétlenül kedves,mint ő – mert abból nem hinném, hogy képes lesz megtanulni, hogy ez semmilyen családban sem működik így.
Pont ezért is néztem rá eléggé hüledezve, amikor végül megszólalt, és kínomban ki is szaladt egy hisztérikus kis nevetés az ajkaimon.
- Komolyan Bee, én ezt az egész dolgot veled kapcsolatban már elengedtem. Leléptél, kerestelek és nem találtalak meg. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán életben vagy-e. És attól függetlenül, hogy a húgom vagy, nem fogom megsimogatni a pici buksidat, ha hülyeséget csinálsz. Én nem Stella vagyok, szóval érd be ennyivel egyelőre, jó?
Mert azért úgy érzem annyira én is lehetek önző, hogy ezt az egész kibaszott sokkot valahogy megpróbáljam feldolgozni, ami egyelőre nem tűnik túl egyszerű dolognak. Ha nem szorítottam volna ökölbe a kezemet a hátam mögött, biztos vagyok benne, hogy remegtem volna az idegtől, mint a nyárfalevél.
- Képzeld már egy kicsit a helyzetembe magad. Eltűntél két évre, és egyetlen büdös szót sem szóltál arról nekünk, hogy mi van veled. Ezek után örüljek úgy, hogy ennyire magasról szartál arra, hogy nekünk ez vajon mit jelenthet? Vagy csak alapvetően te tartod magad annyira fontosnak, hogy úgy érezd: ki-be rohangálhatsz az életemben és dróton rángathatsz, miközben az érzéseimmel, a bizalmammal és a szeretetemmel szórakozol? Mert ez esetben egy kicsit sokat gondolsz magadról, Brianna.
A hangom kifejezetten ridegen csengett, és még számomra is idegen volt benne az a rekedt él, amit alapvetően sosem tartalmazott. De most ezt a helyzetet képtelen voltam másképp kezelni. Nem fogok repesni az örömtől, hiszen magam sem tudom, hogy mennyire bízhatok meg benne. Éppen ezértt nem is mozdultak a karjaim, amikor megölelt, csak a testem mellett lógattam őket, miközben próbáltam visszafogni a dühömet. Most legszívesebben szétvertem volna valamit.
- Persze, mert nem tartozol nekem semmiféle magyarázattal, ugye? Innentől kezdve nem tudom miről kéne beszélnünk – mondtam ki végül, aztán lefejtettem magamról a karjait, majd folytattam – Megyek, lehuzanyzom.
Ezzel hátat is fordítottam neki, és az eddig kezemben szorongatott kockás inget nemes egyszerűséggel a kanapéra dobtam, majd kibújtam a felsőmből is, amit a nappali sarkába hajítottam. Kifejezetten rendetlen típus voltam mindig, bár Stella kedvéért ezt igyekeztem a háttérbe szorítani, most viszont szerettem volna minél hamarabb a zuhany alatt tudni magam, szóval gyorsan be is menekültem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Egyelőre jobb lesz így mind a kettőnknek, mert nyilvánvaló, hogy ő sem látja a problémát, és én sem vagyok kellően nyugodt ahhoz, hogy kezelni tudjam a helyzetet.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 657

to my big brother

Ha a testvéreim szemszögéből nézem a helyzetet, akkor nagyon is megértem őket, hiszen az, amit tettem a lehető legrosszabb dolog, amit tenni lehetett. Nem az, hogy elmentem, hanem az, ahogyan. Szó nélkül, mintha semmit sem jelentenének számomra. Pedig ellenkezőleg... nagyon is fontosak nekem. Mégis, ha azt nézzük, hogy miért cselekedtem úgy ahogy, ha a valóságba látnánk, akkor valahol érthető is. Hiszen ki örült volna az ötletnek, miszerint el akarok menni az árvaházból, ahol sosem szerettem lenni, ráadásul egy nálam jóval idősebb sráccal? Senki, sőt mindent megtettek volna, hogy megakadályozzák. Én pedig pontosan ezt akartam elkerülni. Boldog akartam lenni. Ha emiatt önzőnek tűnök, akkor legyek az, de ez akkor sem változtat már semmin. Ami történt megtörtént. Hogy megbántam-e? Nem. Egy percig sem. Ha lehetne ismét megtenném, bár lehet, hogy ezúttal másképpen. Köszönés nélkül nem mennék el többet. Mikor úgy döntöttem, hogy vissza térek - vagyis inkább, amikor arra kényszerültem -, tudtam, hogy nem minden fog úgy történni, ahogyan elképzelem, viszont azt is tudom, hogy idővel helyre állnak majd a dolgok. Nem véletlen az sem, hogy Stellát kerestem meg előbb, hiszen ő mindig sokkal engedékenyebb és elnézőbb volt velem kapcsolatban, tudtam, hogy az ő szívébe hamarabb vissza lopom magam, mint a bátyáméba, akivel nem álltam még kész a viszont látásra. Pedig ő is nagyon hiányzott. Ha a nővérem figyelmeztetett volna, akkor legalább kellőképpen fel tudtam volna készülni rá, vagy esetleg elkerülni ezt a kínos találkozót, és adni még magamnak egy kis időt, hogy össze szedhessem a bátorságomat és úgy álljak elé.
- Tudom, hogy dühös vagy rám. De hidd el, hogy nem akartalak bántani. Én akkor még csak bele sem gondoltam abba, hogy esetleg aggódni fogtok. De már itt vagyok, és mindent megteszek azért, hogy elnyerjem a bocsánatodat. Szükségem van rátok. - és a babának is. Persze ezt nem mondom ki hangosan, nem akarok még több fát tenni a tűzre. Így is elég mérges, nem szükséges, hogy még jobban elrontsam a hangulatot.
- Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt? Mondhatsz amit csak akarsz rólam, de nekem is vannak érzéseim. És igenis hiányoztatok, nem volt olyan nap, hogy ne gondoljak rátok. De ha előre elmondom, hogy mit tervezek, hagytad volna, hogy elmenjek? Ha elmondom, hogy kivel, akkor nem lettél volna dühös? - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántanak a szavai, most még mintha sokkal nehezebben is érintene, mégis próbálok nyugodt maradni és nem engedni, hogy az érzelmeim eluralkodjanak felettem. Nem akarok sírni, hiszen most nincs jogom hozzá. Jogosak a szavai, amiket csak meg kell emésztenem magamban, és bízni abban, hogy ez nem a véget jelenti. Remélem, hogy a szeretet sokkal erősebb, mint a düh, amit most érez, és nem fogom elveszíteni a bátyámat. Mert az nagyon fájna. Tévedés volt azt hinnem, hogy ha majd megölelem meglágyul egy kicsit, sőt még egyet döf belém, mintha nem érezném már így is elég pocsékul magam.
- De tartozok. És el is magyarázok mindent, ígérem. De még nem most. - sóhajtok, majd hátra lépek, miután elutasítja a közelségem. - Lou, kérlek... - szólok utána, de már késő. Úgy fordít nekem hátat, mintha csak valami idegen lennék számára. Nem mozdulok, csak a levetett ruháit bámulom. Nem tudom, hogy mivel hozhatnám helyre a hibáimat. Ha az lennék, aki két évvel ezelőtt voltam, akkor érteném a célzást, és eltűnnék innen, hiszen nyilvánvaló, hogy nem akarja a társaságomat, most viszont nem akarom ilyen könnyen feladni. Talán már nincs túl sok esély arra, hogy olyanok legyünk, mint régen, de nekem bőven elég lesz az is, ha megbocsájtanak. A konyhába megyek, had csináljon csak amit akar, előbb vagy utóbb úgy is ki kell jönnie. Én pedig akkor is itt leszek, és kénytelen lesz elviselnie engem, mert addig el nem megyek, amíg azt nem mondja, hogy minden rendben. A szekrényen megakad a szemem egy tasak popcornba, amit elveszek, berakom a mikróba, beállítom a megfelelő időre és várok. A ház csendjét a popcornok pattogása töri meg, majd az illat, amit mindig büdösnek tartottam, de most kifejezetten tetszik. A mikró pittyeg, én meg kiveszem a tasakot, kibontom, majd miután hosszas keresés után találok egy tálat, kiborítom, és az edénnyel együtt ismét a kanapéhoz megyek, hogy elfoglaljam a korábbi helyem.

Bee & Lou

Ha van valami, a mi az emberi kebelnek az élet viszontagságai ellen védelmet nyújt, az bizonyára a változhatlan igaz testvéri szeretet.

Őszintén, egyetlen alkalommal sem képzeltem el korábban, hogy vajon mi történne velem, ha Bee visszatérne az életembe. Ennek mindössze egyetlen logikus oka volt: mivel mind egy gyerekotthonban nőttünk fel, tisztában voltam azzal, hogy mi kifejezetten nehéz lesz majd azt megoldani, hogy egyfajta identitás kialakuljon bennünk. Persze tény és való, hogy a barátok, mint környezet elég nagy hatással vannak az emberre, és formálnak minket, de ettől függetlenül nem mehettünk el az a tény mellől, hogy a legfontosabb emberi kapcsolat hiányzott mellőlünk: egy anya és egy apa. Pont ezért is voltam szkeptikus magam körül mindenki mással is... Hiszen így vagy úgy, de engem személy szerint valaki egy kukában képes volt otthagyni baba koromban, amikor még senkinek sem ártottam... És lefogadom, hogy néhány kölyökkori csínytevésen, egy két hirtelen kimondott szón, és haragból tett cselekedeteken kívül több a rovásomon még most sincsen... Hiszen dolgozom, és majdnem az összes pénzemet beleölöm a háztartásba, és a maradéknak nagyjából a negyedéből költök a kötelezőkre... Ha azokra éppenn em kell, akkor elviszem valahova belőle Isát, aki meglepő módon még a legkisebb gesztusoknak is képes örülni... A többi kizárólag vésztartalék, illetve a nővéremnek akarok majd venni egy nyuszit, mert a múltkor kiszúrtam, ahogyan az állatkereskedésben szemezett az egyik kis tapsifülessel, de ezen kívül másra nem nagyon áldozok.
Éppen ezért is ért egy hideg zuhanyként, amikor Stella kanapéján megpillantottam a lányt, egy üvegnyi nutella társaságában, miközben a tenyere a hasán pihent. Viszont ez nem kifejezetten volt kiborító látvány, sokkal inkább az zavart, hogy mennyire félvállról veszi azt, hogy mivel tartozik nekem a helyzet terén, és mivel nem...
- Bee nem érdekel, hogy mit hadoválsz össze vissza, én magyarázatot akarok, nem pedig azt, hogy körberohangáld a témát, szándékosan elkerülve a lényeget! – dörrentem rá, talán egy kicsit erőteljesebben, mint azt szerettem volna – És ha azt hiszed, hogy haragszom rád, akkor nagyon tévedsz. Csalódott, vagyok, és nem tudok benned megbízni Brianna, ez a nagy helyzet.
Mert miért is kéne visszafognom a nyelvem? Ő sem volt tekintettel arra, hogy vajon mit érezhettem abban a bizonyos helyzetben, amikor egyedül hagyott minket, és lelépett. Nem érezte át azt a fájdalmat, amikor bárhol kerestem, nem találtam... Be akartam jelenteni a rendőrségen, és magam sem tudom, hogy miért gondoltam meg magam... Viszont ha most fiú lenne, minden bizonnyal megráncigálnám, holott nem kifejezetten vagyok egy agresszív forma.
- Ne haragudj meg, de ha te teljessséggel telibeszarod az én érzéseimet, akkor nekem miért kéne figyelembe venned a fájdalmad? Miért érdekeljen, hogy mennyit és mikor gondoltál rám, vagy ránk? Ott volt a lehetőséged, hogy visszagyere, és nem éltél vele... És igen, minden bizonnyal dühös lettem volna, ha megtudom, hogy mire készülsz, és nem hagytam volna. Most viszont dühös vagyok, és úgy érzem, hogy már nem is ismerlek téged. Ez jobb? Jobban érzed magad?
Én is éreztem, hogy talán túlságosan kegyetlen voltam vele, de mégsem tudtam teljesen gátat szabni az indulataimnak, és ha őszinte akarok lenni... Akkor talán nem is akartam. Mert biztos voltam benne, hogy Stella nem fog neki mondani a dologgal kapcsolatban semmit, csak jól megölelgeti, aztán jól van... Én nem ilyen vagyok. Ha már részben az én pénzemből is élünk, akkor úgy érzem, hogy jogom van beleszólni a dologba, és egy kicsit örültem is neki, hogy a szőke lány nincs most itthon... Minden bizonnyal megpróbálna csitítgatni, amivel csak még idegesebbé válnék.
- Hahh, tündéri vagy... – horkantam fel, ahogyan lefejtettem magamról a karjait – Nem is értem, hogy egyáltalán miért élek itt, ha mindenből ki vagyok hagyva.
Az utolsó mondatomba már csak végtelen mennyiségű keserűség volt, aztán utána úgy döntöttem, hogy talán jobb lesz mind a kettőnknek, ha ezen a ponton szállok ki a beszélgetésből, és egyetlen dühös mozdulattal dobtam félre a pólómat, hogy egy másodperccel később elég határozottan hajthassam be magam mögött az ajtót ahhoz, hogy tudja: ne jöjjön utánam. Mondjuk talán a pucér seggemre nem is volt kíváncsi, szóval viszonylag nyugodtan álltam be a zuhanytálcába, de sokáig még a vizet sem engedtem magamra. Elgondolkoztam azon, hogy talán csak le kéne lépnem Isához és ottmaradni úgy... az idők végezetéig, de már én is képtelen voltam számontartani azt, hogy mikor vagyunk jóban és mikor nem, meg azzal lényegében pont azt csinálnám, amiért az előbb basztam le a lányt, szóval csak küldtem egy „szeretlek” üzenetet a barátnőmnek full random, és reménykedtem benne, hogy ma este tudunk majd beszélni.
Hosszú idő után végül csak megengedtem a csapot, és újabb fél óráig áztam a víz alatt, és végül csak akkor másztam ki a kis szobából a csípőmre csavart törölközővel, amikor már ráncosak lettek a sok víztől a lábaim. Ahogy átvágtam a nappalin, és egy pillantást vetettem Bee-re, hirtelen egy picit megsajnáltam, és felöltözés után le is vetettem magam mellé inkább, de csak azért, hogy belemarkolhassak a tálba és a vörös tincsek közé dobáljam a kukoricát. Egyelőre nem szóltam semmit, csak kíváncsi voltam, hogy mikor unja meg a dolgot és mit fog reagálni az egészre.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem nem lett szörnyű  ; Szószám: 800