“If I get into a car on a circuit, I drive as fast as I can; that's it! - James Hunt.”
Ma végre jókedvűen ébredtem, szóval miután felvettem egy kicsit se szexi mackónadrágot, az alvós pólómban csattogtam le a szomszédba némi kávéért és bagelért. Imádom a krémsajtos bagelt, szóval a lakás nyugalmában el is fogyasztottam nagy lelkesen. Kócosan, a kanapén miközben megnéztem a legfrissebb sporthíreket. Nem vagyok az a jógázós fazon, szóval egy gyors zuhany után, tekintettel a szép időre a futó cuccomat vettem fel, ma az egyik kedvenc pólómat és egy hozzá passzoló pink csíkokkal díszített futócipőt, meg egy egyszerű, fekete nadrágot. A hajamat is csak egyszerűen összefogtam, és mivel nem vagyok plázamacsek, természetesen a sminkelést is ahogy van zárójelbe tettem és kihagytam. Sose fogom megérteni a csajokat akik talpig kipingálva állnak neki sportolni... A szokásos útvonalon indultam el, lassan, ahogy szoktam. Nem szeretek egyből sprintelni, inkább hosszabb távon futok mint gyorsan. Az órámra pillantottam, még csak három kilométernél jártam, és az idő is kifejezetten szép, kellemesen langyos, néha egy-egy frissítő szellővel. Megálltam, hogy kifújjam magam,és eldöntsem merre tovább. A héten még nem találkoztam a nagybátyámmal, szóval, hirtelen jött ötlettől vezérelve indultam el a műhely felé, ahol a versenygépet is tartják. Cuki a kicsike, és már régóta szeretnék bekukkantani a motorháztető alá is, de valahogy Fred előtt nem akartam ilyesmit kérni. Mégis csak ő megy vele, nem akartam, hogy azt gondolja, hozzá nyúlnék és elrontanék valamit. Nem mintha az a típus lenne, aki ilyesmit feltételezne rólam, de én már csak ilyen vagyok, nehezen nyílok meg az embereknek. Az hogy már eljutottam odáig, hogy néha oldalba bököm, és ugratom, az tőlem nagy szó. Szóval, eddig tiszteletben tartottam, hogy ő vezeti a járgányt, és egyébként is, amíg kommentátor voltam, addig nem lett volna szép tőlem, ha nyíltan nekik drukkolok. Most már azért más a helyzet, simán elmehetek meglátogatni a bácsikámat. Mert miért ne? Szinte automatikusan vitt a lábam, amíg lehetett a kijelölt futópályán, utána pedig az emberek közt cikázva a járdán. Nincs is messze! A kapun simán beengedtek, ismernek már. - Szia Jerry! - köszöntem jó hangosan, mosolyogva a portásnak, és meg is állok pár szót váltani vele. Kevesen tudják, hogy ők a legjobb informátorok, tudják ki mikor ment ki, mikor jött be, kihez érkeztek új alkatrészek, ki volt bent hajnalig szerelni… megbízható források, és ráadásul elég jófejnek lenni velük, ami nekem kicsit se esik nehezemre. Szóval, miután megtudtam, hogy tegnap többen is teszteltek, a garázs felé kocogtam, mert azt meg jól elfelejtettem megkérdezni, hogy a nagybátyám itt van-e. Sebaj, a többséget ismerem, már csak nem küldenek el ha beköszönök! Mivel kicsit hosszabb az út, ezért a zenét vissza pakoltam a fülembe, úgy jobban érzem a kocogás ritmusát. - Hahó! - lépek be a nyitott ajtón, de első pillantásra nem látok senkit. Meghan Trainor - Me too-ja még mindig a fülembe duruzsol, szóval kikapcsolom, hogy halljak is valamit, ha esetleg vissza köszönne bárki. Az autó orral előre áll bent, de a négy kereke most a földön van, úgy tűnik nincs alatta senki, és nem is emelték fel. Közelebb megyek, és óvatosan nyújtom ki felé a kezem, hogy megérintsem, mint a gyerekek a karácsonyi ajándékot. Soha senkinek nem fogom bevallani, hogy mennyire szerettem volna én is egy ilyennel versenyezni. Fantasztikus lehet, de sajnos ehhez nem bizonyultam elég tehetségesnek. - Bo? Itt vagy? - mindig is így szólítottam a bácsikámat, nem tudom a többiek mit mondanak neki… remélem, hogy itt van, és nem fölöslegesen jöttem idáig.