Egyesek jó embernek gondolnak. Becsületesnek és igazságosnak. Olyannak, akire lehet számítani minden helyzetben. Merem azt hinni, hogy nem tévednek nagyot. Mindig törekszem arra, hogy tartsam az adott szavam, igyekszem helyesen cselekedni, udvariasnak lenni, megfelelni azoknak, akik megbíznak bennem. Nem hagyni magam után adósságot, semmilyen értelemben. Meglehet, részben a török mentalitás és neveltetés az oka, de meglehetősen kötelességtudó vagyok, felelősségteljes, és a család nagyon fontos a számomra, mindig első helyen áll, legyen akármilyen, kövessenek akármennyi hibát. Bármikor tűzbe mennék értük.
Vannak, akik veszélyesnek tartanak, és valójában ők sem tévednek. Alapvetően a békés megoldások híve vagyok, nem kezdeményezek harcot, nem indulok fejvesztve semmilyen csatározásba, és próbálok mindent ésszerű keretek között elrendezni; ám ha a családomat fenyegetik, a szeretteimet, esetleg az alkalmazottaimat, vagy bárkit, akit a sors az én oltalmamra bízott valamilyen oknál fogva, nem ismerek kegyelmet. Olyankor valóban veszélyessé válok, ehhez pedig ugyanúgy megvan a megfelelő fizikumom, a katonai tapasztalatom, illetve a szükséges erőforrásaim is. Mert sajnos a világnak egy olyan közegébe születtem bele, amelyben lehetek én akármilyen békés és megfontolt természetű, a családomat gyakran éri fenyegetés, nekem pedig folyton résen kell lennem.
Másik dolog, amit még rosszul viselek: a hazugságok és árulás. Ha valaki egyszer elveszíti a bizalmamat, nem valószínű, hogy vissza tudja szerezni, legalábbis nincs egyszerű dolga. Szeretem az egyenességet, az őszinteséget, és általában magam is nyílt lapokkal játszom, hacsak nincs jó okom az ellenkezőjére. Ugyanezt várnám másoktól is.
Valójában van egy érzékenyebb oldalam is, ám azt csak kevesen ismerhetik, leginkább azok, akik közel állnak hozzám. És azt hiszem, ösztönösen vonzódom azokhoz a személyekhez és dolgokhoz, amelyekről úgy érzem, jobbak nálam, jók és ártatlanok, ezáltal talán engem is jobbá tehetnek, kihúzhatnak a sötétségből, amelyben létezem.

Tizenkét évbe telt. Annyi idő kellett, hogy felnőjek. Hogy az a gondtalan, ártatlan kölyök, akinek születtem, eltűnjön, és rájöjjek, milyen felelősséget jelent tartozni valahová, egy család részének lenni. És hogy néha a jó és a rossz dolgok is csak egyetlen óvatlan pillanaton múlnak...
Elsőszülött gyermekként jöttem a világra, majd idővel a sors három újabb csemetével áldotta meg a Solmaz szülők életét. Anyám Isztambulból származott, de Izmirben kapott munkát az egyetem után, ott ismerte meg apámat, és életünk első éveit mi is ott töltöttük a testvéreimmel. Aztán édesapám alapított egy céget, amely különféle erőforrások kiaknázásával foglalkozott, és elég hamar sikeres lett, ami egyrészt egyre jobb körülményeket hozott a családnak, másrészt egyre kevesebb ideje maradt ránk. De rendszeresen, pár hetente, egy-két havonta, elvitt bennünket különféle utazásokra egy-egy hétvégére, vagy hosszabb időre, Törökországon belül és kívül is, és olyankor valóban csak velünk foglalkozott. Az egyik utolsó ilyen kirándulás alkalmával Horvátországba látogattunk, és az idő nagy részét kempingezéssel töltöttük Dubrovnik közelében. Gyönyörű vidék, de mégis többnyire fájdalmas emlékek kötnek oda. Az öcsémmel és húgommal az erdő szélén fogócskáztunk, és észre sem vettük, hogy túl messzire keveredtünk. Egyetlen rossz lépés volt, egy váratlan baleset, amit senki nem láthatott előre... Samet kiszaladt a fák közül, és nem tudott lefékezni a szakadék szélén... megcsúszott... Utánarohantam, hogy elkapjam, de már késő volt. Még láttam, amint próbál megkapaszkodni a sziklákba, lefelé sodródva... rémült tekintete az enyémbe fúródott... a nevemet kiáltotta, mielőtt a mélybe zuhant. Amíg élek, nem leszek képes elfelejteni, ahogy az a sötét, riadt szempár rám meredt. Örökre az elmémbe vésődött. Az öcsém az én felelősségem volt, nekem kellett volna vigyáznom rá, és miattam ment el túl korán. Csupán öt éves volt.
Bár a szüleim sosem vontak nyíltan felelősségre, de ezután mindig érezni lehetett a szavaikból, a tetteikből, abból, ahogy rám néztek, hogy engem hibáztatnak. De a gyász anyámat is sok időre tönkretette. A kedvéért, az újrakezdés reményében, vagy talán hogy a családja közelében legyünk, akik támogathatják őt a nehéz időszakban, mind Isztambulba költöztünk. Minden megváltozott, és hosszú-hosszú évekig egy nehéz kővel a gyomromban éltem. Pár évet külföldön is tanultam, és valójában sosem bántam, hogy távol kell lennem tőlük, egyedül a húgaim hiányoztak néha. Csak azután javult a helyzet valamelyest, miután végeztem az egyetemen, majd a kötelező két év katonai szolgálat elteltével elhelyezkedtem apám cégénél. Mégiscsak a szüleim egyetlen még élő fia voltam, aki egyszer majd átveszi ennek a családnak és a vállalatnak is a vezetését, hisz Törökországban így a normális, és akkoriban kezdtem azt érezni, hogy büszkék rám, arra, akivé váltam. Pedig ma visszatekintve részben még akkor is csak egy éretlen kölyök voltam, aki kicsit elhitte, hogy övé a világ, ugyanakkor képtelen volt kötődni, kapcsolatokat megtartani. Sokszor csak egyik napról a másikra éltem. Nem voltak igazán céljaim. Persze elképzeltem, hogy egyszer majd én vezetem a céget, de nem voltak ezzel kapcsolatban sem valódi terveim, üzleti elképzeléseim. Még a húgaim is komolyabbak voltak tőlem, pedig a fiatalabb, Leyla, akkor még csak tizenhárom volt. Aylin viszont akkoriban készült férjhez menni.
Egy őszi estén azonban újabb nem várt fordulat történt az életemben. A leendő sógorom legénybúcsújáról indultam volna hazafelé, amikor egy sötétített furgon gördült elém, majd néhány fegyveres betessékelt annak hátuljába. Magukkal vittek tárgyalási alapként, miután egy üzletelésük apámmal nem az elvárásaik szerint alakult. Így tudtam meg, hogy apám közel sem csupán kőolaj-finomítással foglalkozik. Hogy létezik egy sötétebb, alvilági énje is, és ebben a mocsokban koránt sincs egyedül a családból. Dühös voltam rá a súlyos titok miatt, amiatt, hogy miatta ilyen helyzetbe kerültem, de magamra is, hogy mindebből korábban semmit nem vettem észre. Ugyanakkor egy részem talán meg is könnyebbült. Apám titkos életéről tudomást szerezve már nem nehezedett rám olyan fullasztó súllyal Samet halála. Rájöttem, hogy egészen odáig szemellenzőt viseltem, csukott szemmel jártam, mert a bűntudat, amit már több, mint egy évtizede cipeltem, közömbössé tett. Érzéketlenné. Olyanná, aki kifelé folyton azt mutatná, hogy minden rózsán az életében, de közben kilométeres falakat emelt maga köré. Meg akartam változni. Jobbá akartam válni apámnál, jobbá önmagamnál. Ez egy folyamat volt, amin sokat kellett dolgoznom, és éppen ennek a közepén jött a váratlan hívás a sógoromtól, Sevkitől, az éjszaka közepén. „Erkan, tettem valamit. Valami nagyon rosszat. Kérlek segíts! A jövőhónapban apa leszek. Ez... ez most nem történhet meg velem.” Azok a szavak ugyanúgy a tudatomba vésődtek, mint egykor Samet utolsó segélykiáltása. Nem habozhattam, éreztem, hogy itt a lehetőség, hogy jóvá tegyek valamit, aminek a súlyát már túl régóta cipeltem. A megadott helyszínre rohantam, ahol Sevki már idegesen várakozott. Amint meglátott, kipattant a kocsijából, és felém sietett. Bár a várakozás és az események valamelyest józanítóan hatottak rá, már méterekről éreztem róla az alkohol szagát. És amikor oldalra lépett... ott volt az a nő. Csak feküdt élettelenül, üveges tekintettel, véresen a kocsi előtt. Azonnal egyértelművé vált, mi a helyzet, nem volt szükség a sógorom magyarázatára sem. „Megöltem, Erkan. Megöltem. De én nem tudom, hogy került ide, mit keresett az út szélén. Azt sem láttam, mikor lépett ki elém. Pedig nem ittam annyit, esküszöm. Én ezt nem akartam. Nem akartam.” A tarkómat dörzsöltem tanácstalanságomban, de csupán néhány másodperc volt elhatározni magam. Az unokaöcsém úton volt. A húgomnak szüksége volt a férjére, ahogy a gyereknek is az apjára. Sevki kezébe nyomtam a kocsim kulcsaim, elkértem tőle az övét, aztán elküldtem. Azt viszont elfelejtette közölni velem, hogy egy ideje már az apámmal dolgozik, és hogy a csomagtartó tele van illegális fegyverekkel.
Az ügyvédem szerint akár húsz évet is kaphattam volna. A tárgyalásig azonban sosem jutottam el. Nagyjából egy hónap előzetes fogság után a családom megszervezte a szökésemet a rabszállító kocsitól Amerikáig. Bár ez közel sem volt ilyen egyszerű, mint belefoglalni egy rövidke mondatba. A kikötőből egy teherszállító hajón megbújva távoztam, majd hetekig rejtőztem Olaszországban egy part menti kis faluban, míg megkaptam az új papírjaimat új névvel. Aztán Németországban vártam meg, hogy a családom utánam jöjjön, és el tudjon búcsúztatni, mielőtt megkaptam volna a repjegyet és az instrukciókat, hogy mire számítsak New Yorkban. A célállomásnál az apai nagybátyám, Ismail várt, hogy a továbbiakban segítsen, és egyengesse az utamat, amíg végül meg nem álltam a saját lábamon. Ám a nagybátyám még az apámnál is veszélyesebb ember, és jóval kiterjedtebb hálózatot vezet, mint a család másik ága Isztambulban. És akárhogy is igyekszem kimaradni az illegális üzleteléseiből, élni a saját tisztességes életem, Allah folyton megpróbáltatások elé állít...