Tommy && Riley

Barátok: család, melynek tagjai maguk választották magukat.

A múltheti „parti” alkalmával, amit Jaxel sikerült lenyomnom, éppen eléggé elfáradtam annyira, hogy most lehetőleg két évig ne lássam – azánt ez úgyis másképp fog alakulni – szóval mit ad Isten, az egyetlen, és legjobb barátommal leszerveztem egy olyan programot, ami tömény kikapcsolódást jelentett mind a kettőnk számára: azaz elmegyünk Staten Islandre horgászni egy jót. Amúgy alapvetően egyikünk sem nagy pecás, de ettől függetlenül apám garázsában volt kettő bot, én pedig pont pakoltam ott valamelyik nap, amikor eszembe jutott a dolog. Hirtelen vágyakozni kezdtem egy tó után, aminek a közepére be tudunk hajózni, és egész nap ott ülhetünk, egy botot bámulva, nem gondolva semmire, miközben az időjárásról beszélgetünk. Az utóbbi pár nap kezdett nehéz lenni a pszichiátrián, mert egyre komolyabb helyekre pakolgattak. Az első szinteken is találkoztam egy két megrázó dokumentummal, és szemtanúja lehettem az emberiség konkrét leépülésének mintapéldáival, de ez semmi volt a negyedik héthez képest, ahova az utóbbi egy hétben kerültem át. Igazából magam sem tudtam, hogy pontosan miért vittek fel oda, de volt rá egy nem túl kellemes tippem... Hogy köze van a pókerarchoz, amit könnyedén felveszek a páciensek közelében. Az első emelettel nem volt probléma, még a második is mondhatni lazának bizonyult. A harmadiknál már ellentmondtam a felettesemnek, de mivel megfenyegettek a gyakornoki munkával, így nem kifejezetten akartam ellenkezni a dologgal. Viszont amiben az elmúlt egy hétben dolgoztam... Az nem embereknek való környezet. Legalábbis egy ideje áldottam az eszem, amiért 18 évesen végül a pszichológia mellett úgy köteleztem el magam, mint a tudományág lelkes kutatója, illetve leendő terapeuta, aki majd fiatalokkal és gyerekkel fog foglalkozni. Mert ami biztos, hogy egy pszichiátria nekem már sok, és akkor sem dolgoznék ott, ha választanom kéne a tulajdon bőröm megnyúzása, és a hely között... Alapvetően soha nem voltam finnyás ember. Felvettem használt, és olcsó ruhákat is, nem vágytam a legújabb sportkocsira, amikor ott volt a nagyapám amúgy rohadt menő oldschool Chevrolet járgánya a garázsban. Nem válogattam ki a répát vagy a kelbimbót az ebédemből, de van az a szint, amihez én sem szívesen nyúlok... És ez a pszichiátria területe bármilyen módon is, de mivel sajnos szükséges volt ilyen esetekkel is találkoznom még a tanulmányaim során – legalábbis a professzoraim ezt tartották velem és néhány szaktársam esetében jónak – szóval ellent nem mondhattam, elmenekülni meg nem akartam. Mindig csak azt mondogattam magamban, hogy egy-két dolgot túlreagálok, mert én nem vagyok olyan helyzetben, mint azok az emberek. Nem tudok belehelyezkedni abba az életbe, ami nekik van, ezért egy kicsit jobban ráparázok a dolgokra. Ezért végül mindig be tudok lépni oda, és valamennyire nyugodt életem is van mellette, legalábbis eddig az volt.
És pont ezekre a dolgokra szeretnék ráerősíteni, ami miatt már tolattam is kifelé a kapunkon, hogy elvezessek Tommyék házához. Alapvetően nem éreztem magam frusztráltnak, viszont szerettem az énidőmet – mert a pasiknak is van ilyenje – tényleges kikapcsolódással tölteni, mondjuk olvasással, vagy filmnézéssel. Általában ilyenkor zaklatom be a srácot, de nem kuksolhatunk állandóan az elsötétített függönyök mögött a lakásban, szóval gondoltam valami szabadtéri pont tökéletes lenne mind a kettőnk számára. Alapvetően mostanában csak két óra között tudtunk összefutni egy kávéra, ami nagyjából olyan beszélgetésekből állt, amiből a másik fél határozottan egy szót sem értett. Tekintve, hogy ő kockafej, én meg bölcsész vagyok a javából, de mind a ketten lelkesen, szakszavakkal teletűzdelve magyaráztuk a másikkal, hogy mi volt egy két zhban. Az már egy másik kérdés, hogy teljességgel fostunk bele, hogy a másik mennyire érti, vagy nem érti a szavainkat, és még fáradtabban távoztunk a kávé után a dolgunkra, mint előtte... Na pont ezek miatt kellene egy kicsit horgásznunk. Kell a csend, a nyugalom és a természet lágy öle... Egy kis zöld életérzésre van szükségem azt hiszem.
Egy nagyot fékezve álltam meg a házuk feljáróján, és egy hatalmasat dudálva vettem lejjebb a kocsiban szóló Twenty one pilots kazetta – igen, a múltkor találtam egy tök jó kis vintage kuckót, aminek a profiljába tartozik, hogy mai alter zenekarok dalait írják ki kazettákra – hangerejét, és a lábaimat a műszerfalra téve vártam, hogy megjelenjen a srác a kapuban. Közben kivettem egy szál cigit a fém tartómból, hogy rá tudjak gyújtani. A kezemet kilógatva az ablakon füstöltem, amikor éppen megpillantottam a kis elálló majomfüleit, meg tarkóját, miközben zárta be a kaput.
- Csakhogy előkerültél, Herce... – viszont a mondatot már nem tudtam befejezni, mert hirtelen megpillantottam a kezeslábasra hasonlító, csizmával ellátott szerkót, ami biztos vagyok benne, hogy eddig nem gyarapította a ruhatárát.
- Ez mi a jó ég rajtad, Tommy? – kérdeztem tőle, miközben éreztem, hogy lassan mosolyra húzódik a szám, ahogy bámultam. Próbáltam visszatartani a feltörni kívánó nevetésemet, legalább addig, amíg biztonságosan ki tudtam fújni a füstöt, de végig elég derűs tekintettel néztem végig a csizmáján... Vagy ruháján? Mi a helyes megnevezés ennek a göncnek az esetében?
- Csak horgászni megyünk egy kis tóhoz... El fogod ijeszteni a halakat. Ezt egyáltalán honnan halásztad elő? – cukkoltam tovább egy borzalmas szóviccekkel megtűzdel mondattal, majd kisodortam a cigimből a parázsló részét és visszatettem a dobozba. Nem pazarolunk.
- Na gyere gyorsan, mert így is késésben vagyunk. Dobd be a csomagtartóba a botot meg a cuccaid, aztán mehetünk – fordítottam el a kulcsot a zárba, és még intettem egyet a házból előkerülő anyukájának mosolyogva, miközben a másik kezemet a kormányra simítottam.

Tommy && Riley

Barátok: család, melynek tagjai maguk választották magukat.

Nem kifejezetten mondhatom magam olyan embernek, aki szeret henyélni, és elhanyagolni a kötelességeit, de van az a szint, amikor már valahogy szinte azt érzem teendőnek, hogy lazítsak egy kicsit. Alapvetően pedig jellemző rám, hogy szeretem megadni a dolgoknak a módját, és éppen ezért is döntöttem úgy, hogy talán a legtökéletesebb módja annak, hogy kikapcsolódjak, ha tényleg egy nagyon chill programot szervezek le valakivel, akit kifejezetten kedvelek, és könnyű kikapcsolódni vele.
Eme két dolog tökéletes párosítása pedig nem más volt, mint Tommy és a horgászás, ami alapvetően tudtam, hogy biztosan szórakoztatóan fog alakulni. Mert talán annál kikapcsolóbb dolog a világon nincsen, amikor az ember egy csónakban ül az egyik legjobb barátjával, és csak a vízre figyel, miközben csendesen várja, hogy egy hal a horgára akadjon... Sokan talán unalmasnak találnák, de talán ez a legjobb módja annak, hogy rendezzük a gondolatainkat lehetőleg úgy, hogy azok végül a helyükre illeszkedjenek be. Nekem pedig sok mindent kellett átgondolnom mostanában, viszont ha egyedül mentem volna, akkor eléggé nyomoréknak érezném magam... Többek között ez volt az egyik dolog, amit határozottan újra kellett volna alkotnom a fejemben.
Mert mostanában rohadtul egyedül érzem magam, holott teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy épp elég ember vesz körül ahhoz, hogy boldognak mondhassam magam. Ott vannak a nagyszüleim, akik mindig tárt karokkal, és eszméletlen mennyiségű kajával képesek várni. A nagymamám, aki folyamatosan zsörtölődik, amiért „olyan keveset eszek”, és „annyira vékony vagyok” – szerintem teljesen normálisan nézek ki – és állandó bezzeg példa Tommy, vagy az újabban hozzánk szokott Jax. És ha már ez a kettő úgyis szóba került, akkor hát... Ott vannak ők is, akik baromira különböznek, és ez teljességgel felbasz, holott szerintem nálam nyugodtabb ember a világon nem létezik. Tommy túlságosan ártatlan ahhoz, hogy beavassam azokba a dolgokba, amiket alapvetően művelni szoktam mostanában, Jax pedig... Neki mi köze hozzá? Alapvetően én vagyok a szemébe a kis elkényeztetett szépfiú, akinek semmi gondja nincs ezen a világon, meg akinek úgyis bírnia kéne a terhelést, ha már az minden vágya, hogy agyturkász legyen. Innentől kezdve ilyen téren ő is kiesik. Aztán ott van a kis 11 éves húgom, aki csak egy gyerek. A szüleimmel nem igazán beszélgetek, szóval őket bele sem számolom a képbe, Tae Oh meg... Nos, neki van elég problémája rajtam kívül is, és ahogy észrevettem, képtelen komolyan venni, mert neki éppenséggel én vagyok a „kölyök”, holott nem egészen egy évvel vagyok csak fiatalabb nála.
Szóval összességében úgy érzem, hogy bár mellettem van egy csomó ember, mégis olyan, mintha teljesen egyedül lennék. Nem sajnálom magam, mert pontosan tudom, hogy ez az én hibám, és a helyzetet is én idéztem elő magamnak azzal, hogy képtelen voltam megbízni a körülöttem élőkben annyira, hogy „terhelni” merjem a gondjaimmal őket. Biztos vagyok benne, hogy ha Tommyt megkérdezném, őszinte és normális választ tudna adni arra, hogy miért kéne otthagynom a pszichiátriát. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy az ember lássa mennyire nem normálisak az ottani körülmények, és talán ő a világ legártatlanabb embere, ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy számítok neki annyira, hogy reális véleményt tudjon formálni a helyzetről, amibe keveredtem.
Viszont talán pont a szemem elé táruló jelenet miatt választhattam őt a mai programomhoz, ami hirtelenjében képes volt minden borús gondolatomat elűzni, és mosolyt csalni az arcomra. Persze csak miután meglepetésemben majdnem elejtettem a kezemben szorongatott cigarettát... Hiszen az ahogyan megjelent azt hiszem, hogy minden hatásos belépőt megszégyenített. Ránézésre meg tudtam mondani, hogy túl nagy rá a ruha, ehhez talán még a kontaktlencsémre sem lett volna szükség... De alapból. Mi ez a gönc? És honnan képes összeszedni ilyen förtelmeket? Kinek jutott eszébe, hogy ilyesmit feltaláljon? Mondjuk attól függetlenül, hogy viccesen néz ki, biztos vagyok benne, hogy mocsaraknál vagy egyéb extrább horgászásoknál hasznos lehet, de én csak egy kis csónakot béreltem ki, amivel romantikusan beevezhetünk a tó közepére... Bár ha lyukas darabot fogunk ki, akkor minden bizonnyal kettőnk közül Tommy fog jobban járni.
- Azért a fejed maradjon a helyén... A végén még lepattog a nyakadról, ha ennyire próbálsz nézni – vigyorogtam rá – Hát tudod, én kényelmesen szeretek horgászni. Ahogy elnézem a te göncöd rohadtul meleg, és biztos vagyok benne, hogy ha kilépsz abból a csizmából, olyan ecetes lábszagod lesz, hogy be fogok ájulni melletted... Alszol nálunk?
A kérdés költői volt, amúgy is tudtam, hogy ott fog csövelni a szobámban, miközben berángatom neki a pótágyat, hogy kényelmesen el tudjunk férni, aztán pedig megjegyzi nekem, hogy még mindig nem szedtük le a kis világító csillagokat a plafonról és festettük át a nagyszüleimnél a „babaszobámat”, pedig már évek óta tervben van a dolog.
- Nincs horgászruhám, Tommy – oszlattam el végül minden kételyét – Sosem volt. Mindig valami aktuálisan kényelmes cuccban horgászok.
Ezt pedig pontosan úgy mondtam, mintha legalább heti rendszerességgel fognám ki a halakat, pedig nem kifejezetten tartozik a hobbi a kedvenceim közé. Az a helyzet, hogy meglepő módon szeretem inkább az aktív tevékenységeket, például imádtam hegyet és sziklákat mászni, meg túrázni, de most már nem feltétlenül bírja a lábam ezeket... és ha egy ilyen ötletet felvetnék Tommynak minden bizonnyal közölné velem, hogy ezeket nem szabad csinálnom.
- Be fogom perelni a céget – sóhajtottam fel halkan, majd kinyúltam az ablakon, és finoman megrángattam a kantár részét a nadrágnak – Tök nagy rád, Tommy. Majd foghatom a mancsodat, hogy el ne ess, miközben végigcuppogsz a stégen.
Mert tartottam tőle, hogy kifejezetten nehéz lehet közlekedni ebben az akármiben. Legalábbis ahogy néztem, az a csizma nagyjából 47-es lehet, és a ruha mérete is talán csak azért passzol a barátomra, mert elég magas hozzá. Mindenesetre ha hirtelen vihar kerekedne, akkor bizton jobban járna nálam, de ezen kívül nem voltam képes elképzelni azt, hogy mi más előnye lehet ennek a göncnek.
- Béreltem egy csónakot. Tudod, a tó közepén, csak te meg én... Tiszta romantikus lesz – eresztettem meg felé egy félmosolyt – Ott biztosan könnyebben lesz kapásunk és majd mi leszünk a királyok, miközben a pórnép próbálkozik a tó szélén. Csináljuk már rendesen, ha nekiugrunk, nem?
Amint becsukta az ajtót, én pedig elköszöntem az anyukájától – lehet ki kellett volna szállni, hogy üdvözöljem, de nem akartam, hogy Tommyt meglássák a szomszédjaik – már indítottam is a kocsit, és tolattam ki a házuk előtti feljáróról, amit ideiglenesen elfoglaltam.
- Ugyan... Tudod, hogy sosem tartom be a dress code-okat – vigyorogtam el magam – Valamivel ki kell tűnnöm a tömegből. De úgy látom, hogy te tökéletesen alkalomhoz illően öltözködtél. Biztos vagyok benne, hogy ennél jobban senki nem fogja figyelembe venni azt, hogy miben kéne horgászni.
Ebben teljesen biztos voltam. Már szinte láttam magam előtt a halásznadrágos emberkéket szalmakalapban, akik csendesen figyelik a vizet és várják, hogy a bizonyos hal a horogra akadjon... Tartottam valahol attól, hogy mi nem fogunk ma semmit, mert Tommy minden egyes épeszű halat elijeszt.
- Mi van veled mostanában? – pillantottam rá – Történt valami mesélnivaló? Régóta nem tudtunk beszélni, amit restellek is, csak az új gyakornoki helyem elveszi az időm nagy részét.
Pedig minden bizonnyal édesebb lenne a munka, hogy ha tudnám nézegetni azokat a kis vicceskedő képeket, amiket nekem küldözget... De sajnos nem igazán jut rá idő a sok papírmunka meg praktizálás mellett.