Hét testvérem van. Halvány lila gőzöm sincsen róla, hogy ezek közül mennyi teljesen vérszerinti, mennyi féltestvér. A szüleim hisznek a nyílt házasság csodájában, így a házunk... hmm.. hát mindig egy kicsit zajos volt. Lehet benne valami... elvégre több, mint húsz év után még mindig boldogan élnek. Anyám egy milf.... nem igazán a követendő példa kategória, illetve hát ízlések és pofonok, én sosem éreztem magam közel hozzá és az eszmékhez, amiket képvisel. Nekem mindig nehezen ment a beilleszkedés. Kívülállónak éreztem magam a saját otthonunkban... merthogy nem csak mi voltunk kilencen egy fedél alatt.. az átlagos létszam körülbelül tizenöt körül mozgott. A szüleim ugyanis létrehoztak a teljes liberális világnézet nevében egy kommunát. Nekik sok pénzük volt.... másoknak pedig nem. Az osztozkodás, az empátia, az élet súlyának enyhítése, pedig emberi létünk célja ezen a világon. Hát nem tudom... szar volt a kanapén aludni egy vadidegennel, amikor nem értem haza időben és valaki már elfoglalta az ágyamat.
Tizenhárom évesen csillant meg előttem először a menekülés lehetősége. Megnyertem a helyi tehetségkutatót egy saját dallal. Akkor csörgött először a telefon a nagymamámtól. Anyám édesanyja egy New York-i tőzsdecápa özvegye, aki sosem értett egyet a családunk életvitelével... ő leginkább az a klasszik vaskalapos öreg volt... nem az a tipikus tündérkeresztanya. Akkor még nem éltem a lehetőséggel. Azt hittem a barátaim (mind a három) fontos szerepet tölt be az életemben és ez majd mindig így lesz. Olyan gyorsan morzsolódtak le rólam a kamaszkor küszöbén, hogy időm sem volt észrevenni a hiányukat. Csak egy maradt meg közülük. A mai napig őket hibáztatom, hogy akkor nem léptem le... de az igazság az... hogy eszerűen féltem. Féltem összepakolni, mind azt a semmit, amit a sajátomnak tudhattam.... féltem felülni egy repülőgépre.. féltem új életet kezdeni... egy idegennek.
Itt szerintem még meg kell említenem a szüzességem elvesztését... nem azért, mert minden áron imádok róla csacsogni, de sokban hozzátett ahhoz aki ma vagyok. A legjobb barátommal kellett volna elveszítenem a szüzességemet. Biztos vagyok benne, hogy ő vigyázott volna rám. De berezeltem, hogy elveszítem az egyetlen embert, aki még igazán fontos nekem, így pánikból cselekedtem. Alig múltam el 15, a srác pedig egy gyökér volt... azt hazudta, hogy tudja mit csinál, de még talán életemben nem éltem át olyan fájdalmat. Hónapokig kerültem mindenkivel minden fizikai kontaktust... aztán a tanév végén összepakoltam... és mielőtt elhúztam volna lefeküdtem a legjobb barátommal. Életem első és utolsó orgazmusa volt. Aztán felültem egy repülőre... egy magam mögött hagytam az egész cirkuszt.

-Bocsánat, hogy nem vagyok elég jó neked.-magamból kikelve üvöltök. Szinte köpködök, mint egy vipera. Remegő kézzel tépem fel a szekrényemet és rántom elő az utazótáskát. Nem tudom, hogy van-e egyáltalán jogom bármit is elvinni ebből a házból, de igazából nem is érdekel, csak tömön a mély zsebeket, hogy ne egy bevásárlószatyorral kelljen kitalálnom, hogy mi legyen az életemmel. Ami belefér az belefér... ami nem az marad. Hiányozni fognak az antikolt fehér bútorok, de úgy érzem már nincsen itt helyem. Ez nem az én életem... ezt csak kölcsönbe kaptam.
Mély lélegzetet veszek... meg még egyet... meg még egyet. Várok, hogy ne remegjen annyira a kezem a kilincsen mielőtt kinyitom. Fel kell készülnöm, hogy szembenézzek a nővel, aki az elmúlt években a családom volt. Végül elindulok, de ő a konyhában áll... háttal nekem. Hidegen. Egyetlen rohadt szót sem szól. Pásztázom a hátát. Várok.
-A kulcsot hagyd itt.-darabokra töri a szívemet. Így ér véget egy tündérmese... nem úgy, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Bedobom a kulcsot az akváriumba.... a tálalóról pedig magamhoz veszek egy üveg whiskeyt. Hosszú lesz az út Brooklynig.

Reggel még egy átkozott viccnek tűnt, hogy lakhatok Stephnél, ha visszautasítanak és a nagymamám kidob... mostanra? Valósággá vált. A Juilliard másodjára is visszautasított... ez pedig a türelmi időszak végét jelentette. Talán tényleg nem vagyok olyan tehetséges, hogy az egész életemet erre tegyem fel. A lift levisz. A portás utoljára köszön el tőlem. Magam mögött hagyom ezt a rohadt disney mesét... komolyan... még szerencse, hogy a madarak nem énekeltek folyamatosan a bejárat előtti fákon. Kint persze szitál az eső... csak egyszer mondaná el valaki, hogy mit basztam el annyira, hogy ezt kapom vissza az élettől.
Az első sarkon megállok. Letekerem a kupakot.. nagyot kortyolok, majd összeszorított szemmel próbálom túlélni azt az ingerhatást, amit a szám kapott. Nem szoktam inni... pedig meg lett volna rá a lehetőségem. Most azonban valahogy úgy éreztem, hogy eljött az ideje.
Nem ő veszítette el az álmai felé vezető utat, hanem én... mégis úgy érzem, hogy én vagyok a hibás, hogy csalódást okoztam. Átkozott boszorkány.. most mégis mi a szar legyen..

Steph türelmes volt velem... és persze, hogy marasztalt. Könnyű volt vele együtt élni, de úgy éreztem, hogy iszonyú korai még a kapcsolatunknak az együttélés. Akármennyire akartam, és akármennyire tetszett 1 hónap után szereztem saját albérletet. A faszi, aki szervezte a munkákat és intézte a beosztásomat kiadta nekem az egyik lakását. Olcsón... túlságosan is olcsón... de nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsak egy szívességet. Menekülnöm kellett.. mert Steph is mint minden más... túl szép volt, hogy igaz legyen.

A következő évben felvételt nyertem az NYU zenetagozatára. Ez innen még sok mindent jelenthet... lehetek majd hangmérnök, dalszerző... vagy süthetek hamburgert a mekiben. Igazából és őszintén? Fogalmam sincs róla, hogy mi történik éppen az életemmel.

Két héttel ezelőtt érkezett egy levél... miszerint a nagymamám meghalt.. 1 hónap múlva olvassák fel a végrendeletét.. és ott kell lennem.. ahogy ismerem valószínüleg amit csak tudott, azt magával vitte a sírba... hogy semmit se kelljen anyámra hagynia... meg persze ránk... az unokáira... mindenesetre meglepett, hogy egyáltalán felmerült a nevem... az örökösök között. De majd az ügyévd megmondja, hogy mi volt az öreglány utolsó kívánsága.