Minden történet valahol elkezdődik, de sokan azt hiszik, hogy csak onnantól, hogy megszülettünk, de szerintem már a fogantatástól. A magzatok sok mindent megértenek, érzik azt, hogy várják őket, vagy csak terhet jelentenek-e. Én voltam a legapróbb gyermek, akire mindenki vigyázott.

Sok embernek rémesen indul az élete, míg másoknak kifejezetten jól. Nos, nekem vegyes felvágott jutott osztályrészül, hiszen egy normális családban nőttem fel.
Már kicsiként is imádtam, amikor anyám a hősökről szóló meséket mondta el minden este elalváskor. Nagyon imádtam. Kedvencem mindig is Batman volt, a nagy igazságérzetével és kitartásával. Batman szülei halálából épült fel a hőssé válással. Kiskorom óta bűnüldöző akartam lenni. Sosem érdekeltek a lányos dolgok, sem barbi, sem a rózsaszín álom, habos babos ruhák.
Mindig háborúsdit akartam játszani, no de nem azért mert a bátyám mindig is rám kényszerítette. Azt nem tudom már mennyire díjazta, amikor mindig elvettem a játék pisztolyát és lövöldözőst akartam játszani… de mindig ő akart a jófiú lenni. Utáltam a rosszat játszani. De hamar kinőtt ezekből a játékokból.


A tanáraim szerint mindig szorgalmas, példamutató tanuló voltam, aki mindig részt vállalt a közösségi munkákban, minden iskolai programban lelkesen segédkezett, és egyszerűen mindenhol ott voltam. Ezért a diáktársaim többnyire kis pukkancsnak tartottak, míg nem beszélgettek velem pár percet. Az, hogy a jövőm érdekében maximalista voltam a suliban, már egy egészen más kérdéskör.
Azonban arról senki sem szólt, milyen lesz az életem AZ után. Délután bent maradtam, holnapra kellett előkészülnöm. Rendőrségi felvilágosítás... a tanárunk meg paranoiás. Takarítás. Nem sok dolgom volt, utolsó óra előtt már megcsináltuk. Egy részét legalábbis. Az idő elég gyorsan eltelt, hiszen már sötét volt, mire a díszítéssel végeztem, a többiek is leléptek(akik maradtak segíteni), noha köszöntek, fel sem tűnt. Szóval rálestem a mobilomra és 11 nem fogadott hívás apától. Ideje lenne hazamenni. Kisiettem a suliból, elköszöntem a biztonsági őrtől, majd leléptem a területről. Azonban hallottam egy sikolyt és az én fene nagy kíváncsiságomnak persze hogy megkellett néznie hogy mi is történt. A rövid utcában, ahol csak 4 ház található… el sem tudom mondani, hogy mi történt. Megkéseltek egy nőt. Az illető, aki bántotta őt, pedig épp kizsebelte. És én csak álltam ott tétlenül… aztán egy Héé szaladt ki a számon. A késelő felegyenesedett, rám nézett.
Könnyeim szabad útra találtak, csorogtak a szemem sarkából. Kezdtem azt hinni, soha nem fog véget érni az az éjszaka. Minden egyes lélegzetvételem sípolva szökött a fülembe, de nem ez volt az egyetlen hang. Félelem járt át, még soha életemben nem éreztem magam ennyire egyedül, ennyire magányosnak. Soha nem rettegtem még ennyire. Vészjósló csend telepedett körénk. Aztán amaz elfutott, jómagam meg felsikoltottam. Csupán egy perc kellett, mire egy járókelő pár beszaladjon és rendőrséget illetve mentőt hívjon.
A rendőrség kikérdezett, én mindent amit csak láttam…elmondtam nekik. Az ipse arcát nem láttam, de olyan 30 fölötti volt, ez biztos. Csupán a hangja az, amit biztosan felismernék.
A napok teltek és ez az egész eset mély nyomot hagyott bennem. Olyan sokként ért, hogy belém vésődött. Állandóan rendet teszek, mindennek szimmetrikusan kell állnia. Ha valami nincs rendben, akkor már pánikolok, hogy annak igenis rendben kell lennie. Meg kell mindenáron csinálnom. ezzel akarja az elmém elfeledtetni a történéseket. Másra gondolni. Valami bonyolultabbra.
Igen ám, de ahogy teltek a hónapok, anyáék ez miatt kezdtek el veszekedni. Apa egyszerűen nem tudja ezt elviselni és mindenáron orvoshoz akar vinni. Elmegyógyintézetbe…de ez el lett halasztva. Valami haláleset miatt. Azt hiszem apa testvére halt meg. Szóval az egész család gyászolt. Fel lett hívva Cole is….
És csak 16 éves voltam…
Ez volt az a pont az életemben, amikor eldöntöttem, ez ellen küzdeni fogok. A rossz embereket el fogom kapni. Erre teszem fel az életemet.
Azonban amikor apa nemrég közölte velem, hogy pakoljak, mert költözünk csak mi ketten… kiderült hogy anyuék válni készülnek és nekünk kell elmenni.  Sehova sem akartam menni. Illetve egy helyen törtem a fejem. A bátyám. Az egyetlen olyan ember az életemben, akiben még megbízhatok. Igaz 3 éve nem láttam, de talán ugyanaz az ember maradt, mint régen. Nem érdekelt egyik szülőm sem, összecuccoltam és elviharoztam. Ők meg beszéljék meg mindezt magukkal. Nem vagyok erre kíváncsi.