Azt mondják a halál pillanatában az ember mintha kívülről látná önmagát. Mintha kilépne a tulajdon testéből és nem úgy mint egy tükörben, hanem sokkal élesebben és sokkal valóságosabban szemlélheti azt aki egykor volt. Meglehet kissé meredek gondolat, de sokszor eszembe jutott már, hogy én vajon melyik korszakomban látnám magam? Ha öreg lennék, és már közelebb a ráncokkal teli, vénséges időkhöz akkor nem hiszem, hogy ez az a külső amit látni szeretnék. Talán ez a mostani, éppen az életem azon időszakában, amikor a harmincöthöz közeledve, túl a húszon kinyílok mint tavasszal a szirmukat bontó, pompázatos virágok. Kár, hogy éppen az nem értékeli mindezt aki mellett elköteleztem magam és akivel az egész életemet le kellene élnem. Pedig ha a fotókat nézem gyerekkoromból, vagy később a kissé már szemcsés és idejét múlt, majdhogynem avitt videófelvételeket, de akár az első napomon készült képeket, amikor a Columbia tanári karába kerültem, minden túlzott hiúság nélkül állíthatom, hogy ha nem is vagyok átlagon felüli, de még mindig szépnek mondható. A bőröm még feszes, az arcomon csak a szemem sarkában megjelenő vékony kis nevetőráncok tanúskodhatnak arról, hogy közelebb vagyok már az érettnek nevezett korhoz, semmint a zsenge ifjúsághoz. Hajamba még nem költöztek az elmúlást jelképező ősz szálak, egy darab sem, ugyanolyan fényes barnán omlik alá, ahogyan mindig. Szemeim a hegyek büszke ormainak szürkeségével vetekednek, és bár sokszor látnak mosolyogni, amikor egy bájgödör is megjelenik arcom jobb oldalán, ez inkább menekülés, és elrejtőzés, semmint őszinte vidámság. Az alakom vékony, bár a csípőm némiképpen szélesebb mint egykor, tinédzser koromban, köszönhetően annak az édes tehernek, akinek életet adtam öt évvel ezelőtt, és aki a Lilian nevet viseli. Öltözködésemben a visszafogottság jellemez, elsősorban a konzervatívabb darabok, amelyek inkább csak sejtetik mi lapul a textil alatt semmint sokat mutatnának belőlem. Elvégre egy tanárnő ne öltözzön úgy ahogyan a diákjai. De miért is ne? Ha a belső kis hangra hallgatnék, akkor könnyed, szinte légies ruhákat hordanék, amelyeken átsütve a nap megmutatja milyennek is teremtett az Isten egykor. Mert mindannyian így jövünk a világra, csupán az elvárások és a konvenciók azok amelyek ruhák mögé rejtenek minket és végérvényesen a szövetek mögé bújva elrejtjük azt akik valójában vagyunk. Virágot is fűznék a hajamba, mezítláb futnék az eső utáni vizes fűben, és a felhőket figyelve mindenféle fantáziát szabadon szárnyalni hagyó figurát képzelnék bele. Mosatlan gyümölcsöt szakítanék a fáról, és nem érdekelne, hogy a világ mit gondol rólam, ha egy egész doboz pisztácia fagyit megeszek egyhelyben. De csinálna ilyet egy konzervatívnak hazudott, a külvilág számára remek házasságban élő, csodaszép öt éves kislány anyukája? Ugye nem is kell mondanom a választ…

Ha a halál pillanatában önmagamat kellene látnom,akkor én ilyennek akarnék látszani, és talán még azt is megengedném, hogy a világ számára láthatóvá váljon az az apró kis tetoválás, amelyet a csípőmre varrattam fél évvel ezelőtt: egy apró lótuszvirág kelyhében megbújó, stilizált „A” betű. A nőiesség szimbólumába zárt elkötelezettség. Ezúttal őszintébb. De hogy kit takarhat az a bizonyos „A” betű, mikor a férjemet James-nek hívják? Ez az a kérdés, amelyet nem hiszem, hogy ma akarnék bárkinek is megválaszolni.
Ez az én titkom…az én vétkem…mea culpa…mea maxima culpa.
Mindenki aki csak ismer bennünket azt gondolja, hogy a házasságunk tökéletes, a férjem kifogástalan a családfői szerepben, hogy én a megtestesült feleség archeotipusa vagyok, a lányunk Lili pedig gyönyörű, egészséges és okos gyermek. Mindketten dolgozunk, szép otthont építettünk fel együtt, és életünk hátralévő részét majd együtt töltjük. Ez egy álomkép, amit lerombolhatnék….lerombolhatnék de nem teszem. Hogy miért? Mert önző vagyok. Mert ez a papírmasé díszlet rejti el a titkaimat, a másik életemet, azt ami a színfalak mögött zajlik, ami bűn a világ szemében, de nem is érdekel.
Gyáva vagyok…megint. Mert megtehettem volna, hogy bele sem kezdek, hogy az első adandó alkalommal amikor csak befészkelte a gondolat magát az agyamba, akkor elhessegetem. Kiléphetnék, tovább léphetnék de nem teszem. Mert olyan lett számomra mint a drog, mint egy édes minden ízében tökéletes aranylövés, amelybe bele akarok dögleni. Végre, egyszer az életben meg akarok tartani valamit, amit igazán akarok….képtelen vagyok lemondani róla.

Beleszerettem az egyik diákomba. De ez nem is igazán szerelem….ez függőség. Pokoli, fájdalmas de gyönyörű.
Mondd, te mit tennél a helyemben?

Egy ír katolikus, bigottan hívő autószerelő apa, és egy ízig vérig amerikai de gyönyörű és büszke könyvtáros édesanya egyetlen gyermekeként jöttem a világra harmincegy évvel ezelőtt. Kései, szinte már nem is remélt gyermek vagyok, és valószínű ennek köszönhető a kettős nevelésem is. Amíg apám mindenféle módon megpróbált kemény, és következetes embert faragni belőlem, aki büszkén állja a világ viharait, addig anyám a széltől is óvott és elmém csiszolását, valamint a műveltség magas fokú elsajátítását tűzte ki céljául. Elvégre egy leány gyermek számára az élet a családot, a boldog fészekrakást, gyermekeket és a férje iránti elkötelezettséget jelenti. Egy nő legyen erényes, finom, művelt, megfontolt és semmiképpen sem karakán és közönségesen fafejű. Az már egyiküket sem érdekelte igazán, azt hiszem, hogy én milyen is vagyok valójában. Amíg a külvilág számára jól nevelt kislány voltam, legbelül egy olyan változáson mentem keresztül amely kamaszkoromban csúcsosodott ki, és amely azóta sem csillapodott. Mindezt azonban a magam jól megfontolt érdekében elrejtettem és a mai napig is rejtegetem. Pontosan azért, mert úgy vélem, hogy a világ úgysem értené meg. Számukra a sztereotípiák léteznek vagy azok a dolgok amelyeket elfogadottnak vélnek. Nem létezik átmenet a személyiségben és nem létezik olyan, hogy egy nő, túl élete első negyed századán lélekben képtelen tovább lépni. Mert egyszerűen úgy érzi elérte azt aki valójában lenni akart mindig. Szenvedélyes, rajongó, odaadó, álmodozó…mindezek mellett kitartó, céltudatos és abszolút tisztában van azzal, hogy mit akar az élettől. Csak éppen vannak dolgok amelyeket gyáva meglépni.
A gyermeknek ösztönös és mindentől független ragaszkodása a szüleihez nálam is korán megmutatkozott. Többször is mondtam mennyire szeretem őket, noha akkor még nem tudtam, hogy számukra még ha egy rég várt ajándék is vagyok, csupán egy eszköz, hogy megvalósuljon mindaz ami nekik nem sikerült. Apám szerette volna, ha orvos lesz belőlem, de legnagyobb csalódására a mai napig rettegek a tűtől és a vér látványa egyszerűen kiborít. Anya arra vágyott, hogy a színpadon csillogtassam nem létező tehetségemet, de amikor kiderült, hogy se énekhangom, se abszolút hallásom, sem pedig egy minimális színészi tehetségem nincs, köszönhetően a borzalmas lámpalázamnak, keserves csalódást okoztam a számukra. Korán kezdett azonban érdekelni a gondolkodás, az emberi lét eredete, a retorika, vagy éppen az, hogy vajon mi mindenben befolyásol bennünket a gyarló test…mert lássuk be: igazi akadályt nem az jelent, hogy fejben, a gondolatainkban megvalósítsuk amire igazán vágyunk. Az igazi akadályt a test és a test által gerjesztett fizikális blokkoló tényezők és az ezekből kialakuló tulajdonságok jelentik. És a legrosszabb az egészben mikor az ember ezt tudja, mégsem tesz ellene semmit. Én sem tettem. Sem orvosira nem mentem, sem híres színésznő nem lett belőlem, helyette a gimnázium után bölcsész hallgató lettem, és a plusz pontok reményében felvettem a tanári szakot is. Az egyetemi évek közepén ismertem meg a pénzügyi szakra járó James-et. Eleinte a legjobb barátomként tekintettem rá, beavattam a legféltettebb titkaimba, vagy éppen a fellángoló, ezer fokon égő, majd ugyanolyan nagy tűzzel elhamvadó kapcsolataimba. Ő ott volt mindig mellettem, szinte hívnom sem kellett, tudta ha szükségem van rá, az ő vállán kisírhatom magam. Végigvezekelt velem számtalan nehéz vizsgát, millió sikereset és ugyanolyan sok sikertelent, fogta a kezem, csokit hozott, virágot és ezerféle apró ajándékot. Azt mondta fontos vagyok neki, de sosem mondta, hogy szeret. Azóta sem igazán…mégis valahogyan ösztönösen éreztem, hogy vagy a világba borítom valódi önmagamat, vagy James oldalán lenyugszom végre és azt hazudom magamnak, hogy révbe értem. Az utóbbi mellett döntöttem, hazug, gyáva és képmutató módon. Az utolsó félévben megkérte a kezem.

-Miért akarsz elvenni?
-Mert tisztellek!
- Szeretsz te egyáltalán?
- A magam módján.
- De soha nem mondod.
-Mert azok csak szavak.

Később azonban a tettek sem bizonyítottak. Az ölelése hideg volt, a szíve telve tisztelettel és megbecsüléssel, de nekem tűz kellett, mert az évek előre haladtával egyre jobban fáztam ebben a házasságban, és attól féltem ha ez így marad akkor én magam is tökéletes leszek, ragyogó, káprázatos…és éppen olyan rideg mint a feszülő, és a napnak ragyogó hazug mosolyt villantó kék jégtáblák. Mégsem csaltam meg a férjemet soha. Beletörődő álarcomat magamra öltve hazudtam a világnak nem létező boldogságomat, melyet az sem enyhített amikor öt éve megszületett a lányunk és alig múlt két éves, amikor a jelenlegi állásomat megkaptam a Columbia-n.
Egyszerű, de tökéletesen felépített életünkbe semmi nem zavart bele. A lányomért rajongok, a férjemet tisztelem, és úgy éreztem szépen lassan megfulladok, mégsem lépek egyetlen lépést sem annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Hittem, hogy majd idővel elmúlik, hogy ha homokba dugom a fejem, az megoldás lehet, még ha nem is a legjobb. De az ember aki nagyon is tisztában van vele, hogy mit is akar, az ember akinek több kell mint sok éve rejtegetett szenvedély és kitörni vágyás az egy napon meg is fogja kapni az élettől a kihívást. És vagy belebukik, vagy győztesként fog felállni a földről. Ami azonban velem történt…velem történik jelen pillanatban is, az két dolgot tesz lehetővé: vagy beledöglök vagy kiszállok. Olyan vagyok azt hiszem mint az a bizonyos történetbeli tövismadár, aki egyetlen gyönyörű énekért képes feláldozni magát, és felnyársalja önnönmagát a szúrós ágak között, de azt az egy dalt, azt az egyetlen egy utolsót még akarja, mindennél jobban.
A gyávaságom az a tulajdonság, amely örökkön tévútra visz, és amelynek köszönhetően immáron hét esztendeje vergődöm egy rossz házasságban, amelynek az első pár hónapos boldogsága a múlt tűnékeny homolyába vész. Azt hittem ha hozzámegyek James Bretwood-hoz, ehhez az egyszerű könyvelőhöz, kinek a világ lesarkított dolgok összessége, melyeket számokkal meg lehet magyarázni, akkor az egyszerű, és eseménytelen életben elrejtőzve kicsit talán lecsillapodik a kalandvágyam. Vonzó volt, hogy annyira más mint én: megfontolt, türelmes, nem lázadó, szenvedélytelen, szinte már tökéletesen viasszerű arcáról az érzelmek egyetlen apró jelét sem lehet leolvasni. Őszintén? A korábbi kapcsolataimhoz képest annyira más volt. Biztonságot jelentett. Tudtam, hogy ő mindig ott lesz mellettem, gondoskodik rólam, nem fog megcsalni, vagy elhagyni egy másik nő miatt. Ha gyermeket szülök neki, akkor szeretni fogja a maga módján, gondoskodik majd róla. Kiszámíthatóan tökéletes volt és az is a mai napig. És éppen ez a baj. Mert hiányzik minden belőle ami bennem megvan, és amely után olyan eszeveszetten üvöltök némán is akár.


- Crys, ki kell ebből szállnod, hagyd abba mielőtt rámegy a munkád, a jó híred a családod jó híre….gondolj a lányodra!
- Nem tudok Judy, nem megy. Minden nap megfogadom, hogy az iskola biztonságos falai között megpróbálom úgy kezelni mint a többi diákot. De elég ránéznem, és elbuktam….

A legjobb barátnőm, bizalmasom és kollégám az egyetlen aki tudja mi történik…és az első perctől igyekszik róla lebeszélni. Azt hiszi van innen visszaút de már nincs. Az a fiú…megvan benne minden ami azt hiszem mindig is kellett nekem. De az erkölcs és az évek szinte legyőzhetetlen akadályt jelentenek. Nem fog ez vezetni sehova, mégis képtelen vagyok belőle szabadulni.