Csak egy gyerek, még mindig gyerek, egy játékos, bohókás, aki nem sokat ért a világ dolgaihoz, de annál inkább szereti a figyelmet, a törődést, a kedélyes italozást, az anekdotázást, és szereti, ha valaki más mesél, mert a gyerekek ilyenek, őt pedig sosem kötelezte arra senki, hogy vesse le az álmokat, az ábrándokat, a romantikába vetett vakhitet, rá mindig csak legyintettek, a mi kis Juliánk ilyen, de majd kinövi, hát, Julia sosem nőhet túl többé a gurgulázó nevetésen, a fogpasztával bekent ajtókilincsen, a futás közben lobogó hajon, a meztelen fürdőzés hidegrázós izgalmán, mert ez élteti őt, az izgalom, hogy talán rajtakapják, egy része vágyik is erre, a lebukásra, a feddésre, vágyik arra, hogy nyelvet öltsön, hogy komolykodjon, hogy tragikává változzon, lesütött szeművé, haragossá, hogy csapkodhasson, törhessen, zúzhasson, de tudják, mindannyian tudják, hogy Julie született naiva, fátyolfelhő és gyöngysor - Bella nagyié -, csupa ruhára löttyintett fehérbor, csupa mezítláb rohanás a hamptonsi parton, és dús szőlőfürtök, amikből már a boltban csipeget, mielőtt kifizethetné, nem bír várni - a nővérére ütött? Lelkesedni született, lelkesíteni és mulattatni, a maga felelőtlen módján, az anyja szerint az apja egészen részeg volt, mikor ő, ez a második lány, ez a magányos fába csapó villám, ez a kiszámíthatatlan, kávé tejszínnel és sok cukorral, megfogant. Így érthető minden, nem igaz? Hiszen az apja részeg volt, és az anyja szerelmes regények hőseire gondolt, miközben szoptatta.


Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Thomas atya, tudna szánni rám egy percet?
És ő mesélt. Elmesélte Thomas atyának, hogy az egész akkor kezdődött, amikor a gyerekeire vigyázott - nagyon jól bánt a négy kisfiúval, és szép pénzt kapott érte, ha mamáék megengedik, még a pizzabuliból is kiszállt volna, de persze, mamáék nem engednek meg ilyesmit - a család az család, Julia, ezt neked is meg kell értened, nem járhatsz mindig külön utakon, nem mehetsz a saját fejed után, amikor úgymond jobb dolgod akad, és a többi, és a többi, azután egyszer a felesége elutazott valamiért, talán ápolni az anyját, már nem tudja pontosan, de miután lefektette a fiúkat, órákon keresztül beszélgetett a fiúk apjával az asztalnál ülve.

És lépéseket tettél felé?
Jaj, dehogyis! Nem! Vagyis... hát, akkor nem. A negyedik ilyen estén...
Akkor megcsókolta. Igen, tudja, hogy hülyeség volt, már ezerszer megbánta - és a férfi nem is csókolta vissza azonnal, tétovázott, ott kellett volna befejezni, ezt látja Thomas atya arcán is, amit annyi gyónáson keresztül szemlélt az utóbbi években, most mégsem lát rajta semmi biztatót, de bárcsak kiabálna vele, bárcsak a fejére olvasna mindent - tőle elviselné, vele mindig őszinte lehetett, elmondhatta azt is, amikor nem tudott imádkozni, és azt is, amikor mindenhol Isten szeretetét látta. Mit mondhatna most? A férfi visszacsókolta, a mosókonyhában dugta meg. Fantasztikus volt. És borzalmas.

És ennyi?
Hát... nem.
A férfi kulcsot adott neki a lakásához, az irodája fölött, és ő ott várt rá szinte minden nap munka után. Megbeszélték a templomi kóruspróbákat, az ambícióit, az egyetemi jelentkezését - a férfi támogatta, együtt ötleteltek, és megígérte, hogy amint az anyósa felgyógyul, elhagyja a feleségét. Ez az ígéret négy hónapja lóg kettejük között.

Azt gondolod, hogy el fogja hagyni érted a nejét?
Nagyon remélem. Vagyis... nem tudom.
Nem, valóban nem. Voltak napok, amikor hiába várt rá - a gyereknek szülinapja van, a felesége elkapott valami kórságot, munkavacsora külső helyszínen, ő meg csak ült ott, a férfi ingében, bámulta az arcát, megpróbált Istenhez szólni, bármit mondani neki, de képtelen volt rá. Annyit ültem a lábadnál, annyit hallgattalak, olvastam a tanításodat - mégsem tudom megtartani. Miért vagyok ilyen gyenge? És miért nem hiszek igazán a megbocsátásodban? Van egyáltalán bocsánat egy olyan nőnek, mint én?

Nézd, Julia, amit tettél, súlyos következményekkel jár, de nem téged terhel minden felelősség. Nagyon jó, hogy itt vagy, hogy keresed a kiutat ebből a helyzetből! Isten jóságos és megbocsátó. A következő lépés, hogy véget vetsz ennek a viszonynak, és bocsánatot kérsz a feleségtől.
Szívesen tenném, de... nem lesz olyan egyszerű.
Vajon, ha tudná, amit én tudok? Ha tudná, hogy az első hónap után olyan migrént kaptam a bogyótól, hogy nem szedtem többé? Ha tudná, mennyire megvetem magam, és mennyire félek? Ha tudná, mennyire szeretem ezt a babát? Ha tudná, hogy nem akarok abortuszt - akkor is így csókolna, akkor is így szeretne?