A mosogató fölé hajolva véres nyálat köpök bele a poharak és a két villa közé és ember, hát keményen gusztustalan elegyet alkot a maradékokkal együtt. Köpök még egyet, ez az egész hasonlíthatna valamilyen kibaszott mesterműre, talán el is adhatnánk jó pénzért a pedigrés fiataloknak, talán még meg is vennék, persze nem éppen a mosogatónkat, inkább magát az ötletet, lehetne ez valamilyen baszott absztrakt mű, mondhatna el ezernyi kitalált történetet, de az igazság a következő: senki még csak le sem szarja, hogy éppen mi van velünk. Mondjuk a szomszéd azért serényen átdörömbölt mikor nekicsapódtunk a falnak, talán ha egy kicsit nagyobb erővel lököd el magunkat, át is esünk hozzá - ami amúgy kibaszottul bejött volna, csak úgy mondom, ha esetleg a jövőben eszedbe jutna még egyszer fejjel nekem jönni, indítsd a támadást egy kicsit hátrábbról, kösz szépen - ő meg biztosan csak meglepődve bámul minket sörrel a kezében. Köpök még egyet, remegő kezemről pedig a te véredet mosom az enyém mellé, kicsit közelebbről is megbámulom az öklöm, talán megzúzódott - hát elég kemény a fejed az biztos - meg egy kicsit remeg is, de már legalább nincs rajta a rászáradt véred, nem húzza olyan kellemetlenül a bőrömet. Kicsit lelocsolgatom a véres köpeteket, az is eszembe jut, hogy elmosogatok, de ez a gondolat azért nem tart olyan sokáig, hogy meg is valósítsam. Inkább csak legyintek és előveszek egy doboz sört a hűtőből, az alumíniumon leellenőrzöm a fejemet, és elvigyorodom. Igazából tetszik, hogy egy kicsit jobban helyben hagytál, mint amihez hozzá vagyok szokva, kifejezetten jól esik, hogy felszakadt a szám meg az is tetszik, hogy amúgy a szemem alatt eléggé lüktet a bőröm, és mielőtt felpattintanám a sört, kicsit odanyomom a hideg dobozt. Aztán veszek neked is elő egyet, és visszasétálok hozzád, mármint oda ahol úgy emlékszem, hogy percekkel ezelőtt hagytalak. Megállok előtted, az egyik sört egészen a képedbe nyomom. - Na lenyugodtál már bazmeg? - Vonom föl egészen magasra a szemöldökömet, aztán valami cigaretta után túrok a zsebembe, előveszek valami olcsó dohányból tekert béna darabot, a dobozt meg melléd dobom, vagy a közeledbe, igazából ez teljesen lényegtelen. Felcisszentem a saját sörömet, rágyújtok a saját cigarettámra és végigfekszem az ágyadon, aztán egészen elégedetten felnyögök. Ja valahogyan így képzeltem el egy normális csütörtököt.
Mély lélegzetből minimum hat adagot gyűr le, feje ütemesen lüktet és zsong, lehunyt szemei előtt akár csillagok is táncolhatnak, de ne tegyék, mert így is eléggé szédeleg, nem kellene még valami képzelt csillagkép után dőlve végképp padlóra kerülni. Mellkasa már lassú tempóban süllyed-emelkedik, nemrég még úgy kapkodott oxigén után, mintha megvonták volna tőle percekig, viszont, ha minden szart félre kellene tennie, most képes lenne még futni egy jó adagot, mászni, vagy felállni és csapkodni tovább – bár ne lenne ennyire fáradt a teste mégis, fura kettőst alkotva az adrenalinnal. Már egészen korán megtanulta, hogy az életben az „anyázás” semmire nem jó megoldás, csak egy felvezető, hogy aztán elszabaduljanak az indulatok. Megszokta, nem mondhatni, hogy kiváló ketrecharcos, ahhoz egy jó negyven kiló minimum mínuszban van rajta, de senki sem mondhatja azt, hogy szar és semmire sem való. Több van benne, mint ami látszik, ez a legjobb összefoglaló. Lassan nyitja fel a szemeit, sava tódul fel a torkába, félő, hogy már csak azért fogja kiokádni a pizzamaradékot, mert nem esett olyan jól az a gyomros neki, hiába bírta egész fapofával. Te fasz. mordul egyet magában és mocorog. A földön ücsörög, a fal tövében, ide lökte utolsónak, miután már kifulladt a kakasviadal és innen akart elrugaszkodva rávetődni, de csak az lett a vége, hogy ő kiment, saját magát meg lepakolta pár perc pilledőre. Kész volt felugrani, ha amaz visszatrappol és nekiveselkedik, végső támadásként igen éretten vágott hozzá mindenféle szitkot, mint az igazi gyerekek, arra viszont mégsem volt ereje, hogy a hátára ugorjon. A lakás más tészta, azt ha nem is lakták le, azért van rumli, eldőlve, feldőlve, no meg pár pohár összetörve a földön. Egész olcsó ár. Újabb mély levegő, aztán rájön, hogy az orrán nem is kap, hiába próbálkozik, csak újra és újra sajog és tele van. Köp egyet végül, saját ölébe sikerül, véres nyála már nem ront semmin, szakadt pólója hasonló színekkel tarkítva lóg rajta. Megint eltört az orra, ezek szerint. Sóhajt végül, kézfejével már csak megszokásból törli meg arcát, orrát, szisszenve hagyja, hogy ha eddig is oda fojt a vére, ezután is elfér rajta. Túl kényelmes itt lenni. De fejét csak felemeli, mikor lépteket hall, kihúzza magát, mintha még ültében is tartása lenne és ezt sugallja, de véres pofájával minden, csak ez nem vetül a világ felé. De megszokta, volt már rosszabb is, sokkal. És még lesz is. Valamit morog, még az égiek se értik és a sörre kancsalít, lecsap rá, nehogy aztán ezzel verje fejbe, mert nem fogadja el. Ennyi volt. Nincs gyilkos ösztön, nem kapja el a csuklóját és csavarja ki, csak fogja a sört és felnyitva nagyokat kortyol, a vérfoltba barázdákat szánt az ital, ahogy lefolyik arcán, nyakán, csöpög ahova csak tud. Végül, alig marad benne, hatalmas sóhajjal engedi le a kezét és dönti fejét a falnak. - Még mindig te vagy az ideggyenge, aki kezdte – vagy hát emlékszik rá a fene, olyan gyorsan történt, ahogy véget is ért, talán fél perc volt, talán két óra. Ilyenkor kikapcsol minden odafent, és abban igaz a kérdés, nem kellett sok, ő is felbaszta magát és odacsapott. A cigi jól jön, arra is rákapva gyújt rá, furán mutat ez itt, meg akarták egymást ölni, most pedig lustán néz rá, ahogy elnyúlik az ágyán és kedve lenne neki is így kinyúlni, max félrelöki, ebből talán már nem lesz újabb fejelés. De végül nem mozdul, ledönti a sör maradékát, aprót böffent és fújja a füstöt. - Minek hagytad abba? Elfogyott a lendület? - groteszk a vigyora, de csak mert neki nem volt még ereje lemosni semmit, csak addig jut el, hogy kihámozza magát a pólóból és a csöpögő orra alá nyomja.
Kurva szarul nézel ki. Erre a megállapításra jutok amikor teljes egészében végigfekszem az ágyadon, teljesen olyan szaga van, mint neked. Izzadtság és testnedvek keverednek az olcsó parfüm, dezodor, és tusfürdő erőszakos férfiasságával. Furcsán idegen, és furcsán ismerős, furcsán könnyű és furcsán nehéz, bele is tudnék aludni, a fejemet egészen belefúrom a párnádba és ez egészen perverznek hathat neked, és lehet, hogy tényleg az, lehet, hogy tényleg kibaszottul perverz ez az egész helyzet ahogyan te ott ülsz, mindenhol tiszta vér vagy és csak meredsz magad elé törött orral, de nekem ez most így kifejezetten megnyugtató. Ha nem szólalnál meg, ha nem hallanám, hogy milyen hatalmas kortyokban döntöd magadba a sört, akkor biztosan elaludnék a te illatod közepében, fel sem ébrednék hosszú-hosszú órákig, de te nyilván kinyitod a pofádat, nyilván megzavarsz a meditációmban, én meg csak fáradtan fordítom feléd a fejemet, lemondó sóhajjal könyökölök föl, laposakat pislogva nézlek téged: a mesterművemet. A szemöldököm ívesen kúszik föl a homlokomra, megfáradt és jól helyben hagyott bőröm nem szalad ráncokba, csak rád meredek kicsit értetlenül, kicsit elmerengve minden kimondott szón. - Ideggyenge? - Mintha csak nem tudnám értelmezni a szót, egészen megrágom ahogyan kiejtem, aztán csak nevetni kezdek, fájdalmasan és túl hangosan, túl rekedten és hasogatóan szeli ketté a köztünk lévő levegőt majd elhaló kuncogássá alakul. Egészen vidáman villantom vissza rád a tekintetemet, nem is tudom igazán, hogy mikor néztem rólad másra, most csak azon kapom magamat, hogy elvesztem két gondolat között és igazán vissza sem találok egyikhez sem. Mélyeket kortyolok a sörből, bár korántsem érzem magamat annyira mohónak, mint téged, a mozdulataim azt hiszem megfontoltabbak és nyugodtabbak. Minden mozdulatodat követem a tekintetemmel, nézem ahogyan a fejed eltűnik a pólód gombóccá gyűrt szövete mögött, nézem ahogyan a mellkasod ütemesen föl-le süllyed, és én csak konkrétan nem értelek téged. - Mi a fasz ember? - Iszom meg az utolsó kortyokat, hogy az üres alumínium dobozt az ágy mellé helyezem, aztán csak úgy visszadőlök az ágyadba, mintha a saját birtokom lenne, mintha az előbbi közjáték köztünk ezért a helyért folyt volna. Minden egyes mozdulatból azt érzem, hogy a te territóriumodban vagyok, hogy idegenként tolakodtam be, mégsem tudom rávenni magam, hogy kimásszak, inkább csak a kezeimet a fejem alá helyezem és a retkes plafont bámulom. - Ha nem volt elég, gyere ide és kicsit jobban szétverem a fejedet. -
Muszáj lesz. Már előre utálja magát, de meg kell majd tennie, mindig magának kell intéznie mindent, a kórházi számla olyan dolog, amit csak leülni tudna és ott amúgy is túl sok a kérdés. Vannak feketéző dokik, azokat imádja, egyszer súrolta egy golyó, ott varrták össze, ahol az összes szemét összegyűlik az utcákról, mind aki futtat, rabol, árul vagy csak egyszerűen kirekeszti a társadalom. Előtte van a nagy sittes fekete képe, aki úgy szűkölt a tűk láttán, mint egy vékony véreb, akit a csövesek akarnak agyonütni vacsora gyanánt, de előtte a tag úgy nézett mindenkire, hogy tekintettel roppantotta ketté a brigádot. Vicces minden, el is vigyorodik, agya most úgysem úgy működik, ahogy kellene, minden feltör vagy elsüllyed, az meg ott mindjárt alszik, kedve lenne rúgni a matracot addig, ameddig fel nem borul vele, vagy fel nem kel, hát ne akkor aludjon, amikor ő nem. Mocsok undok dolog, de amúgy meg, ki tudja, ha úgy verte a fejét, akkor lehet az agya rázkódott kicsit, azzal meg nemigen lehet tudomása szerint azonnal aludni, de ő fasz, nem törődik ennyire a másikakkal, egyszeriben csak ne most érezze kényelmesen magát. Majd később. Szipog párat, még mindig csak ül és a másik mozdul, csak nem alszik, lehet elég volt a gondolat is, ki tudja, a negatív energiák biztos most is áradnak belőle, megmondta a cigány asszony is annak idején egy doboz cigiért, hogy valami nem kóser vele, hogy fekete aura meg minden szar. Jót röhögött, és majdnem most is, de csak türelmetlen sóhaj hagyja el ajkait. - Az, röhöghetsz, de az – megint a muszáj. Nagyot sóhajt, míg a vicces csak röhög, krákog vagy épp meg akar fulladni, tök mindegy. Lehet azért röhög mert nem érti, lehet azért, mert nagyon. Ő meg minek mond ki ilyeneket, nem tudja. De azt igen, hogy muszáj. Mármint nem beszélni. Elengedi a póló anyagát az egyik kezével és ráfog az orrnyergére, sziszegve tapogat, keres, majd megleli, mi mozdult ki onnan. Csak a szokásos. Aztán rászorít és egy gyors rántással kapja helyre, fájdalmas nyögéssel rúg egyet lábbal, nem lenne orvos, aki ilyet bírna, de a levegőt nem érdekli, az orrából meg ugyan jobban ráered a vér, de már kap némi levegőt is, az anyag meg mindent felfog. Orrhangon morog neki valamit, a „tökömet bámulsz? És a kuss már” állapot között, majd orrot fújva, eláztatva véglegesen és menthetetlenné téve szerencsétlen pólót. Még áttörli kicsit, és ami marad az elfér rajta, a póló meg a földre kerül. Egy fokkal minden jobb, talán ha gáz lesz, majd csór JJ tamponjai közül és felnyomja őket az orrába, de elveti, mert ez itt betegre röhögné magát rajta. Nem adja meg neki az örömöt. - Fasz bizony. Be is kaphatod tövig, igazán – már egy fokkal jobb és több élet mutatkozik rajta, ahogy lustán ropogtatja ki tagjait, ne nézzen már ki úgy, mint a legyőzött hadsereg. A csikket a sörös dobozba ejti, a kérdés mibenlétét most sem érti. Megint eldöglik és most már ő is több értelemmel néz felé. Fújtat egyet. Persze, be ne takarja rögtön, ő meg rohadjon meg a padlón. Jó, az se igazán ágy, de egy rohadt kényelmes matrac és épp elég annak, aminek kell. És az övé, az emberek meg irigyek. Közelebb mászik végül, közel hozzá és az ágyhoz, ott cövekel le, még mindig a falnak dőlve. - Kurva könnyen beszélsz a kényelemben fetrengve tudod-e. Könnyű innen belefulladni a párnába, csak hogy tudd – rúg bele most már tényleg a matracba, de csak mint a dacos gyerek, akitől elvették a piros széket és most a zöldön kell ülnie. Ugyanaz, de nem a legjobb. Újabb szál cigire gyújt, és sóhajt. - De én totál nyugodt vagyok. Majd később levezetem – céloz arra, mi esik jól bunyók után. Pia, kaja, szex, vagy valami drog, minden belefér az ő életébe és ezen most nagyon jót vigyorog.
Kezdőlap
