Szerető, anyagilag kiegyensúlyozott, boldog családban élni rohadt nehéz. Mármint beleszületni és benne felnőni biztos a világ legjobb dolga, de teljesen más életvitelből, tizenhét év után átcsöppenni elég gáz. Úgy éreztem, soha az életben nem fogom megszokni Kershaw-ékat, sőt, egyre többször támadt fel bennem az inger, hogy lelépjek és visszaszaladjak Bronxba. Hiányzott az anyám, aki egyetlen telefonhívással sem bajlódott (valószínűleg vadul bulizott az elvonón), hiányzott a csóró, koszos kis lakásunk, hiányoztak a bandatagok, akik heti rendszerességgel bezúzták a koponyám, mert abban lelték örömüket. Hiányzott a veszély, a düh, az éhezés, az ingerek. Ez a család túl jó volt, túl kedves, túl puha, meleg, fényes, nyugodt... Képtelen volt bevenni ennyi cukrot a gyomrom. Így hát kihasználtam minden egyes alkalmat, hogy kivonjam magam a közös programok alól. A "fontos telefonhívást várok" remek alibinek tűnt, vagy csak túlságosan szánt két pótanyám ahhoz, hogy a szemembe mondják, átlátnak a hazugságomon. Hagyták, hogy anyám nemlétező telefonhívásaira hivatkozva kihagyjam a családi vacsorákat. Persze a lelkemre kötötték, hogy később egyek, de attól félve, hogy valamelyiküket még a konyhában találom, mindig elhúztam a vacsorákat. Volt, hogy ki is hagytam, mert a nagy várakozásban elnyomott az álom. Korgó gyomorral kidőlni elég szar érzés, de arról szólt a gyerekkorom, hogy szar dolgokhoz edzettem magam, szóval idővel gyerekjátékká vált. Most azonban hiába forgolódom, az álom nem jön a szememre. Éhes vagyok, és feltételezve, hogy mindenki alszik már, összekaparom férfiúi bátorságom és nekivágok a konyhának. Alsónadrágban és pólóban, mezítláb settenkedek le a lépcsőn, mert így halkabb tudok lenni. A járást már ismerem, ahhoz egészen könnyen hozzászoktam, bár néha még elszámolom a távokat és nekimegyek a sötétben a félfának, vagy túl magasan/alacsonyan keresem a kapcsolót. Ezúttal elsőre megtalálom, ám ahogy a fény elárasztja a szobát, a szívemhez kapva hátra kell ugranom, ugyanis odabent már ücsörög valaki. - Szent szar! - morgom, de látván, hogy nagyon is emberi körvonala van és nagyon is emberi kajával tömi épp magát, megnyugszom, hogy nem szellem, nem is vérfarkas, és nem a vesémért vagy egyéb belső szerveimért jött. Rá kell azonban hunyorognom, mert az arca egyáltalán nem ismerős. Vagyis, mintha derengne valahonnan, de... - Bocs az indiszkrét kérdésért, de te is a tesóm vagy? Mer' akkor eggyel elszámoltam magam. - Simán kinézem Mrs. K-ékból, hogy rejtegetnek még néhány szuvenír gyereket a pincében vagy a padláson, én pedig csak pár napja költöztem be hivatalosan, tehát könnyen lehet, hogy eddig még nem hallottam a segélykiáltásait.
Lefekvéskor még semmi bajom nem volt. Tele zabáltuk magunkat Hiennel mindenféle egészségtelen nasival miközben Marvel maratont tartottunk. A pasikat szétosztottuk magunk között… Na jó ez most úgy hangzik, mint valami idióta tini sztori, de nem, ez cseppet sem az. Mind a ketten szerényebbek vagyunk pasik terén, de persze ez nem jelenti az, hogy nem is érdekelnek minket. Egy Amerika Kapitányt nem igen üldöznék el mellőlem… Ah….Pola! Fejezd be! Inkább menj a mosdóba… Vagyis rohanj! Éjszaka van már és arra riadok fel, hogy iszonyatosan erős hányinger kerített a hatalmába. Hezitálás nélkül rohanok a mosdóhoz. Persze próbálok mind e közben csendben is maradni, hisz nem akarok senkit sem felkelteni. A WC kagyló fölé hajolok és… Igen nem szép látvány, de sajnos ez van. Vagy a sok kaja, vagy a betegség, vagy egyszerre mind a kettő. Leülök a földre, majd próbálok elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy feltápászkodjak és elvonszoljam magam a konyháig. Annyiszor voltam már itt, hogy már teljesen otthon érzem magam. Tudom, hogy bíznak bennem, tudom, hogy semmit sem sajnálnak előlem. Percek telnek el mire felállok. Egy fogmosás, arcmosás és… Te jó ég, de sápadt vagyok. Mikor lesz ennek vége? Halk léptekkel megyek el a konyháig ahol egy nagy pohárnyi vizet töltök magamnak, amit azonnal meg is iszok. Jól esik ez a hideg víz. Egy újabb pohár, majd leülök még pár percre. Hiába most adtam ki azt a sok nasit magamból a gyomrom mégis hisztizik, hogy üres. Rosszabb, mint egy nő… Felállok és elkezdek körbe nézni, majd Bingó! Csokis gabonapehely. Huu de régen ettem ilyet! Előveszek egy tálat, teletöltöm, egy kis tejet is adok hozzá és már neki is kezdek a falatozásnak. A nyugalmamat egy idegen hang zavarja meg, amitől egy pillanatra én is megijedek, majd egy mosoly kúszik az arcomra. Sejtem, hogy ki lehet az, hisz más nem így reagálna rám. -Szia! Nos nyugi nem vagyok a testvéretek, vagyis inkább csak tiszteletbeli családtag vagyok. Hien legjobb barátnője lennék, aki nagyon sokat jár át hozzátok.-Szépen felállok, majd kezemet felé nyújtom. -Pola. Gondolom te vagy Seth! Örülök, hogy összefutottunk, bár tény nem hittem volna, hogy ilyen későn, de ettől izgalmasabb.-Szélesedik ki a mosolyom, majd visszaülök a helyemre. -Ugye nem én ébresztettelek fel?-Villan hirtelen az eszembe a kérdés. Próbáltam halk lenni, de ki tudja ő mennyire érzékeny a zajokra.
Egyrészt megnyugtatott a tény, hogy nem egy titkos testvérre derítettem fényt, akit nappal a padlásra bezárva tartanak és csak esténként járhat ki, másrészt kicsit terhelt, hogy még eggyel bővült a nők száma a családban. Már azt is elég nehéz megszoknom, hogy egyik napról a másikra ennyi húgom és nővérem lett, az még eszembe sem jutott, hogy a csajok mindig falkában járnak, így mostantól a barátnős esték is az életem részét fogják képezni, akár tetszik, akár nem. - Várj, Hien? - ráncolom a homlokom. Oké, eddig csak viccből kevertem össze a nevüket, de most őszintén megzavarodom, hirtelen melyik tesómra gondol. Nos, a Hien erősen ázsiai név, ázsiaiból meg csak egy van, úgyhogy. - Aha. Jessica. - Vagánynak érzem magam, amiért nem tudott átverni, bár pillantásom kissé még kérdő és álmos. Reményeim szerint megerősíti, hogy jól gondolom, mert ciki lenne itt mellélőni. - Épp elég nehéz egy darab nevet megtanulni mindegyikükhöz, nem hogy még a többit... - teszem hozzá, bár nem lepne meg, ha ettől még ugyanúgy tahónak nézne. Mégis milyen srác nem tudja azok nevét, akikkel együtt él? A felém nyújtott keze láttán közelebb lépek és röviden megrázom azt. - Üdv, Pola. Akkor, érezd magad otthon, vagy valami... - Zavartan szusszanok, fogalmam sincs, hogyan álljak a helyzethez. Pola inkább családtag, ha ennyire jóban van Jessékkel, mint én az elmúlt napokban lettem, hiába van róla papírom, hogy ide tartozom, míg neki semmi. - Ja, nem, dehogy, ne aggódj. Még fent voltam. - legyintek. Rendes tőle, hogy aggódik, de miattam felesleges. Most jut csak eszembe, miért jöttem, úgyhogy a hűtőhöz lépve kinyitom és bekukkantok. Némi mérlegelés után egy doboz puding és egy üveg kóla mellett döntök. A kiskanalat elsőre megtalálom, de a pohárral már gondjaim adódnak, és miután találomra kinyitottam néhány - rossz - szekrényt, feladom és inkább beismerem a vereségem. - Nem emlékszel, hol tartják a poharakat? - Polától kérek segítséget, bármilyen ciki is beismerni, hogy jobban kiigazodik a konyhában nálam. Ha kisegít, akkor hamar szerzek magamnak egy poharat, és látván, hogy neki már van, felé kínálom a kólát. - Kérsz? Mrs. K szerint nem jó lefekvés előtt inni, de nem vagyunk már óvodások, úgyhogy... - megvonom a vállam. Leülök mellé, csak én a konyhaasztalra huppanok fel, a lábam pedig megtámasztom a széken. Töltök magamnak a kólából, előtte persze neki, ha kért, aztán felbontom a pudingot. Egy pillanatra ugyan megtorpanok, felidézve, melyik polcról vettem, de nem látok rajta semmi jelzést, hogy valami bio cucc lenne, így abban a tudatban, hogy nem Alexisé, bele is kanalazok. - Na és, mi újság? Ennyire unalmas a buli? - bökök a kanalam végével az emelet felé, amerre a barátnőjét sejtem.
El tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet neki, egy teljesen idegen helyen lenni, megannyi gyerekkel összezárva, új szülőkkel. Mondjuk tény én, mint egy barát jöttem ide, de az elején nekem is kissé ijesztő volt, de utána ahogy egyre jobban megismertem őket megszerettem ezt a hatalmas családot. Minden gyerek teljesen más jellem, és ettől olyan izgalmas. Felnézek erre a két nőre, hogy ezt így bevállalták. Bárcsak több ilyen ember lenne. -Jah igen, bocsi Jessica. Csak megszoktam, hogy Hiennek hívom.-Mikor megtudtam, hogy mi a második neve rögtön így kezdtem el szólítani őt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen ez jön szájra. -Köszönöm szépen!-Mondjuk ezt már mondták nekem, de aranyos tőle, hogy neki is eszébe jut. -Ott fent jobbra.-Mutatom közben neki. Majd belerázódik, csak kell egy kis idő, meg nah biztos vagyok benne, hogy a többi gyerek is segíteni fog neki. Én úgy vettem észre elég befogadóak, de lehet, hogy csak azért mert megszokták, hogy egy új gyerek jön. Mások ezen kiakadnak, de én továbbra is csodálatosnak tartom mind ezt. Itt szeretetet kapnak. Lehet, hogy nem egy apától, és anyától, de szerintem a szeretet forrása mindegy, hogy mi. Olyan sok másik gyerek van, aki megérdemelné ezeket, de hát ők sem fogadhatják be az összest. -Oh nem köszi, nem szoktam ilyeneket inni.-Mosolyodom el, miközben tovább eszegetem a müzlim. Úgy érzem a gyomrom nagyon is élvezi a dolgot, annak ellenére is, hogy az előbb mindent kiadott magából. -Nem… Már aludtunk… Csak felébredtem és nem tudtam visszaaludni.-Nem kell tudnia, hogy rosszul volt. Nem szokásom fűnek, fának elújságolni, hogy beteg vagyok. -És te ilyen későn ébren? Nehéz megszokni az új helyet?... Amúgy ha érdekel a véleményem szerintem egy remek család. Persze a gyerekek, tipikus gyerekek. Van veszekedés bőven, de hát így legalább nem unalmas az élet. Anya 1 és anya 2 meg… Iszonyat rendesek. Bár persze sejtem, nem lehet egyszerű megszokni egy ilyen környezetet.-Tudom, hogy általában nehéz sorsú gyerekeket fogadnak be, így biztosan nem egy hasonlóan gazdag családból jött ide.
Az útmutatásának köszönhetően sikerül megtalálnom a poharat, és ahogy egymás társaságában időzünk egy keveset, kezdem megszokni a jelenlétét is lassan. Még kicsit vonakodva kerülgetem, mint őzsuta az ismeretlent, de odamerészkedek hozzá és felülök az asztalra. Azt vettem észre, hogy a magaslati helyek a kedvenceim a házban; asztal, pult, tető... - Kár. A cukor miatt? - A legtöbb lány manapság érzékeny a kalóriákra, és ami cukorral van teletömve, azt meg sem akarják inni. Ezért születtek meg a zero és light kólák, az emberiség legnagyobb ellenségei szerintem. Nem tudtam megítélni, Pola is ebbe a csoportba tartozik-e, úgyhogy inkább rákérdeztem. - Oh, sajnálom. Az éjszakai nasi minden problémát megold - bökök a tálkájára, majd visszazárom a kólára a kupakot és kézbe fogom a poharam, szomjasan kortyolva belőle. - Olyasmi. - Az orrom alatt elmosolyodom azon, ahogy a családról beszél, bár nem teljesen őszintén, inkább kissé gúnyosan. Eddig mindenki így nyilatkozott róluk. Aranyemberek, jótét lelkek, önzetlen hősök... Persze, én is hálás vagyok nekik, csak nehezen veszi még be a gyomrom ezt a sok új ingert. - Tényleg rendesek. Nélkülük éhen haltam volna, vagy most is az utcán lennék. - Szuper család, egyszerűen csak nem érzem a részének magam. Mintha kívülálló lennék most is, hogy beköltöztem, és nem egészen miattuk, sokkal inkább miattam. - Mondjuk Dan szerintem nem csípi a búrám - teszem még hozzá, ahogy a legidősebb srácra gondolok. Azok után, hogy megkaptam a szobáját, nem is csodálkozom, én sem kedvelném saját magam. - Téged nem akartak még örökbe fogadni? - Viccnek szánom igazából, remélem, nem veszi túl nagy tahóságnak. Amilyen sokat lóghat itt Jessica miatt, igazából nagyon is kinézném Mrs. K-ból.
-Oh nem… Csak alapjáraton nem kedvelem annyira. Meg amúgy sem túl egészséges és most nem a cukorra gondolok. Azzal nem lenne bajom.-Mint leendő cukrász vicces is lenne, ha kitagadnám a cukrot az életemből. -Jó is lenne, ha mindent megoldana. Akkor azt hiszem minden éjszaka nasiznék valamit.-Mosolyodom el. Ha csak ennyi kellene, hogy minden rendben legyen, akkor eskü megtenném, de azt hiszem az csak gyermeki álom maradna. Szép is lenne, ha ezzel sikerülne mindent megoldani. Látom a tekintetén, hogy nem nagyon örül annak, hogy a családról mesélek. Pedig csak segíteni szerettem volna neki, mint kívülálló, hátha többre értékeli a szavaimat. -Dan nem könnyű eset… De szerintem csak hagyj időt nekik, meg magadnak is. Nekik is új ez a dolog, mármint főleg a gyerekeknek. Nem várható el egyikőtöktől sem, hogy azonnal elfogadjatok mindent, hozzászokjatok az új élethez. Idő kell hozzá ezt mindenki tudja, főleg neked… Nem tudom milyen lehet ez, hogy hirtelen egy teljesen idegen családban találod magad, de biztos nem egyszerű. Próbálj meg nyitott lenni rájuk… Bocsi, ha okoskodónak tűnök. Csak próbálok segíteni, de persze lehet, hogy nagy baromságokat mondok.-Húzom el a szám sarkát. Tényleg nem tudhatom, hogy mit érez igazán. Megérteni megérthetem, de ezt magában kell elrendeznie úgy ahogy neki a legjobb. -Oh dehogy nem!-Nevetek fel. Hányszor mondták, főleg a kicsik, hogy miért nem költözöm be hozzájuk, van hely bőven. -Tudod én bátyámmal élek együtt, mind a két szülőnket elveszítettük, így nekem nagyon is jó, hogy itt van ez a család. Mármint ez most furán hangzik, de én nagyon szeretek ide jönni. Részt vettem már velük egy-két programban és jó volt egy ilyen nagy család tagja lenni még azokra a rövid időkre is… Nah de nem akarlak velük nyaggatni. Bocsi…-Az utolsó kanál müzlit is megeszem, majd felállok, hogy elmosogassam a tányért, kanalat.
Csak érdeklődve hümmentek a válasza hallatán. Fogalmam sincs, ebből a reakcióból leveszi-e, hogy nyugodtan folytathatja és ki is fejtheti jobban, mi baja akkor szerencsétlen kólával, ha nem a cukor, de ha pusztán egy kíváncsi torokhangból nem értené, azért sem hibáztathatom. Nem vagyok valami kommunikatív, főleg nem késő este. Miközben beszél, letépem a pudingos doboz tetejét és azt fontolgatom, mennyire sértené vajon a méltóságomat, ha a szeme láttára lenyalnám róla a rátapadt pudingot. Elég gyerekes mozdulat és nem akarom égetni magam egy lány előtt, de olyan odaadóan próbál erőt önteni belém és olyan veszettül éhes vagyok, hogy az ösztöneim győznek és jó alaposan lenyalogatom a papírdarabról a pudingot. - Ugyan, nem vagy okoskodó. Igazad van. - Azt értékelem, hogy a jó szándék vezérli, csak nem igazán tudok mit kezdeni a tanácsaival. Szívesen adnék én időt a családnak, de fogalmam sincs, mennyi időm van, mikor fognak rám unni, vagy mikor lesz belőlem elegük. A jövő elég bizonytalan, nem merek belekapaszkodni, de azt sem szeretném, ha emiatt Pola megbántódna, így próbálok rendes lenni - pudingfoltos orral. Lopok egy szalvétát az asztalról és orvoslom a problémát. - Sajnálom. - Nem igazán tudom, mi mást mondhatnék neki, hiszen képtelen vagyok átérezni a veszteségét. Őszintén szólva örültem, mikor apám meghalt, az pedig, hogy anyám iránt mit érzek... Még magam sem tudom. Fáj, hogy lemondott rólam és kicsit tényleg olyan, mintha a nő, akihez gyerekként olyan erősen kötődtem, meghalt volna valahol félúton. De azért mégis csak más, ha elveszíted mindkét szülődet, főleg, ha alapjáraton normális családmodellt alkottatok. - Legalább a bátyád ott van. - próbálok optimista lenni, a mosolyom viszont elég erőtlenre sikerül. Borzasztó vagyok vigasztalásban, nem is erőltetem inkább tovább a dolgot, visszatemetkezem a pudingomba. Minél többet jártatom a szám, annál kínosabbnak érzem a beszélgetést, ezért amíg mosogat, inkább csendben vacsorázom. - Jessica sulijába jársz amúgy? - dobom fel hirtelen a kérdést, ahogy eszembe jut, hogy nemsokára ezzel is meg kell birkóznom. Nem mintha lenne bármi esélyem befejezni a sulit, de ha Mrs. K ragaszkodik hozzá, kénytelen leszek legalább úgy tenni, mint aki próbálkozik. Azt még nem sikerült átlátnom, melyik gyerek melyik suliba jár, ahogyan arról sincs fogalmam, engem hova szándékoznak betuszkolni.
-Nos hiába cukormentes, vagy cukros. Attól még egészségtelen. Van egy csomó videó, ahol kólával takarítják a WCt, ami szebb lesz, mint új korában. Szóval azóta nem igen iszom ilyeneket.-Persze nem nézek le senkit, aki viszont igen. Mindenki azt eszi, issza, amit akar. Nincs jogunk eldönteni mások helyett. Bízom benne, hogy sikerül megszokni az új helyzetet. Abban biztos vagyok, hogy bármi is történik nem fogják magára hagyni. De nem akarom őt tovább zaklatni ezzel a témával, biztosan semmi kedve nincs erről beszélgetni még velem is. -Köszi.-Mosolyodom el és valóban jó, hogy itt van nekem a bátyám. Azt viszont nem tudom, hogy ő örül e annak, hogy én még itt vagyok. Hisz ha nem lennék most az álmait élné meg, nem kellene ennyit dolgoznia és nem kellene gondoskodnia rólam… -Igen oda járok, ahol ős is volt. Így ismerkedtünk meg. Te is oda fogsz járni? Akkor gondolom osztálytársak lennénk. Nem rossz suli. A legtöbb tanár normális, bár az osztálytársaim, nos… Róluk inkább nem mesélnék.-Az osztály 90%val nem találtam meg a közös hangit, de annyira ez nem izgat engem. Nem kell mindenkivel jóba lennem. //Pizsi//
Kezdőlap
