Világéletemben csendes és visszahúzódó lány voltam. Nagyon romantikusnak tartom magam, de valahogy a szerelemben sosincs szerencsém. Nagyon szeretek olvasni. Ha tehetném egész nap csak ezt csinálnám. Egy igazi könyvmoly vagyok. A tanulás volt a legfontosabb az életemben, ezért nem is jártam szórakozni. Anyukámék világosan kijelölték az utamat. Megmondták, hogy mit szeretnék, ha tanulnék, és én eszerint cselekedtem. Ez nem okozott számomra problémát, mert értettem, hogy miért terelgetnek ebbe az irányba.

A szüleim elváltak, amikor négyéves voltam. Apám megcsalta az anyukámat, aki ennek következtében egyedül maradt velem és az öcsémmel, aki akkor még csak pár hónapos volt. Az apám az elején még próbált kapcsolatban maradni velünk, de később felhagyott ezzel, és teljesen eltűnt az életünkből. Szerencsére anya nem sokkal később összetalálkozott egy férfival, aki a tenyerén hordozta őt, és minket is úgy szeretett már a legelső pillanattól kezdve, mintha a saját gyerekei lennénk. Így Ő töltötte be az életünkben az apa szerepét, és nem is kívánhattam volna nála jobbat. A munkája, viszont az Államokba szólította, és Staten Islandre költöztünk. A középiskolában jó tanulónak számítottam. Szakköre jártam, és ott segítettem, ahol csak tudtam. A középiskola megkezdése előtt egy hónappal rám talált a szerelem. A barátnőimmel egy parkban ültünk, amikor a környék rosszfiúi megjelentek. Az egyik fiúval összetalálkozott a tekintetünk, és csak néztük egymást. Mondhatni szerelem volt első látásra. Az első találkozás után egyre gyakoribb látogatói voltunk a parknak a barátnőimmel, mert elhatározták magukat, hogy összehoznak vele. A gyakori látogatásoknak meglett az eredménye, mert az egyik ilyen alkalommal a kiszemelt fiú odajött hozzám és elhívott beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam vele és mondta, hogy keresni fog. Egy hét ismeretség után megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Természetesen igent mondtam. Élveztem azt az időszakot, ha csak rövid ideig is tartott. Kiderült, hogy a szándékai nem voltak tiszták velem kapcsolatban. Azóta nem igazán bízok a férfiakban. Nem is volt azóta barátom. Na, nem mintha megkönnyítettem volna a dolgom, mivel nem jártam szórakozni. A legjobb barátnőm mindent megpróbált, hogy elmenjek egy buliba, de én minden egyes alkalommal nemet mondtam.  Azután tizennyolc évesen kiderült, hogy epilepsziám van. Innentől kezdve a bulizás lehetősége még inkább kimaradt az életemből. Érettségi után arra az egyetemre mentem, ahová anyáék szerették volna, hogy menjek. Ez egy biztos pont volt az életemben. Elhatároztam magam, hogy úgy kezdem az egyetemet, hogy magam mögött hagyom a múltat és tiszta lappal indulok. Így is történt. Minden megváltozott miután megismertem őt…