Én nem utállak. De ha meggyulladnál és lenne nálam egy pohár víz, meginnám.

Te tudatlan barom, te, mármint én, meg úgy az egész világ. Nem, véletlen sem vagyok tartható a kellemes vonalon, még sokszor az illatom se, fű és kanszag, ellenállhatatlan, bevágnál a zuhany alá egy hétig, tudom én. De nem pereg le a retek a nyakamról, a fülem mögött is lapul néha szappan az odatűzött cigi helyett. Aztán kinek mi a fontos, külső-belső, egyik nélkül sincs a másik, meg először mindenki a pofádat nézi meg, nem azt, hogy mennyire szereted a komolyzenét, vagy mennyire vagy motivált odabent. Ragyás-e az a fej, lóg-e a fika, szerencsémre utóbbi kölyökkoromban, a másik meg tinikoromban sem kínzott annyira, anyám egyszer azt mondta, egész jóképű ember lesz belőlem, én meg a vállalhatatlan jellememmel ott köptem le a szavait, ahol volt.
Nem vagyok kellemes. Mocskos száj, nem, nem a dögszagú, hanem a fanyarkás sörillat és bagó, de amúgy úgy ömlik belőle a szar, hogy öröm hallgatni. Semmit se tartok vissza, és igazából mindig csak az orron ráncolom, mint egy finnyás dáma, semmi sem jó és mindenki hangja rohadt idegesítő, mint egy meghasadt idióta, tömegbe megyek és no lám, valamelyest emberekkel is foglalkozom, mekkora arcon köpés ez magamnak. Nem bírom a tömeget, ha beszélnek, ha halkak vagy hangosak, szerencsére nem is vagyok köteles szeretni őket, pár perc, a legtöbbel csak ennyi a kapcsolatom, nem is kell több, az agyamra mennének. Így is sokszor, ilyenkor elvonulok, ilyenkor elpöfékelek valamit, nem vagyok én olyan nyomorult, aki a saját portékáját nyesegeti, ami kell, az kell, mélyen még nem vagyok, de nincs jó jövőképem, tudom, hogy hamar a gödörben fogom végezni. Nem kell szépíteni semmit, szeretem a nyers és durva valóságot, hozzá vagyok szokva, ahogy a híg foshoz és hányáshoz is, a rossz, penészes szagú lakásokhoz, a prostik látványához. Közhelyes az utca nevelt dolog, viszont igaz, többet voltam a betonon, mint tető alatt, de ez kit izgat, csak az, amit csinált belőlem.
Jó kérdés, magamnak is. Elmélkedős kedvemben, egy tető szélén ülve néha eszembe jut, aztán lepöckölöm a csikket az emberek közé a lábam alatt és el is múlik. Egyszerű vagyok, mint a faék, ha azt kérded, ha az a kérdés. Mert minek bonyolítani, annyi olyan ember van és én unok annak lenni. Morcos képpel létezni, utálni ok nélkül és így sok érzelmet sosem felvenni, éhes vagyok, kanos vagyok, mérges vagyok, és több minek, az öröm relatív, mikor épp mitől vagy kitől, aztán kellemesebb csak sodródni az árral. Azt se fogom nagyon felkapni, ha épp utálsz, utálkozol, kölcsönös úgyis és mégis, mindig visszatérek, mint a rohadt bumeráng és magamat sem értem. És mégis. Az ember egy rohadt társas lény és egy trip sem tart örökké, sem elégít ki tök egyedül, kell valami hely, valami arc, arcok, akikre rá lehet nézni, ki lehet röhögni, vagy épp csak arra gondolni, hogy addig ütni azt a bárgyú képet, amíg mozog. Nem, nem vagyok egy beteg állat, egészséges szint felett kicsivel mozog az agresszióm, olyan, mint amikor a macska felfújja magát, ijesztésre van főleg, de aztán ha kell...
Csatt.
Minden szó vagy épp ökölcsapás, kinek mi fegyver. A pillangókés úgy forog ujjam között, mint valami gyönyörű táncos, muzikalitásom, ritmusimádatom mindenkit meglep, meg az is, hogy értelmes szavaim vannak, gondolataim és ápolt, bár lerágott körmeim. Rossz vagyok, szeretem ezt, a hősök másoknak valók, kell egy város életébe a mocsok is, sok  mocsok, a világ túl nagy, a jó már lassan úgy sem divat.
Aztán közben mégis laza, kényelmes, egyenes és őszinte. Vannak elveim, ilyen kis lépcsőfokok, pont jók a semmire, voltak álmaim, ma már a jelenben élek, erősen, keményen, bármit túlélek. Nem kérek irgalmas szamaritánusokat az életbe, akik meg akarnak téríteni, megmutatni a jobb világot. Nincs. Nekem nincs és a tied meg főleg nem érdekel. Minek és mit részletezzem magam tovább? Szar alak vagyok. És én szoktam tetőkről a fejetekre köpködni.


Csak a jövő számít, de amúgy is fos volt.

14 évesen szorongattam először a kormányt a volán mögött - bár pont annyi jogom volt vezetni, mint manapság, de ez részletkérdés -, és az erősen morgó gyomrommal épp arra gondoltam, hogy vajon van-e időm arra, hogy a szemközti mobil budiig elrohanva meggyalázzam szerencsétlent, vagy maradjak a seggemen és esetleg kockáztassam e az amúgy is rongyos kárpit épségét. Az ilyen elcseszett momentumok és helyzetek határozták meg az egész életem, tették le az alapkövet meg minden szart, és végül nem lett sem a kárpitnak, se másnak baja, én pedig tök jól játszottam a sofőrt, ha ugyan nem is egy bankrablásnál, de italbolt megvolt és a járó motor is. Benzinzabáló roncs alattam, emlékszem hol volt kopott a fényezés és hol hiányzott, hogy már rég nem volt benne semmi gyönyörű, ahogy zabálta a benzint és olyan szaga volt, mint a rothadó társadalomnak. Milyen fura, hogy egyes emlékek így megmaradnak, és épp akkor másznak elő, amikor nagyszerűen elbambulsz azon, hogy egy légy vergődik a pókhálóban. Egy kicsit megint abban a kocsiban vagy, szőrtelen mindennel, vézna suhancként és rájössz, még a hólyagod is feszült bizony, már csak az kéne, összecsinálni magad, mikor bevágódnak melléd és indulni kell. Majd kiszakad a sebváltó, de mész, mész, annyi szerencse akadt az életben, hogy már akkor is hosszú lábaimmal elértem tégla nélkül a pedált is, és rájössz, mennyire király dolog vezetni, ész nélkül száguldani.
- Merre voltál? - messzi távolban ülsz, épp a városhatár felé mész, még mindig markolod a sebváltót.
- Itt voltam végig, vártalak titeket – jön a vékony, még nem mutált hang válasza. Meg egy értetlen pofa.
- Lószart voltál itt, még a csatornában is kerestünk, hátha végre valakinek megjött az esze és oda vágott be, de semmi. Nem voltál a térképen.
- Hogy mi? Mivan? - persze, megrázom fejem, visszatérek a jelenbe. Már megnyúltam, nem kell várnom járó motorral – épp nem – és állok, frissen érkezve, poros hátizsákkal és vágom én is a hülye fejet. Baszki. Még mindig túl kába lennék? Hosszú esték...
- Jaj jól van na, jól van, dolgom akadt, most már tudom miről pofázol. Szar ügy, ha hiányoztam, de csak kibírtátok, nem? Nem kell sírni – egy laza legyintés, hagyjuk a hülye sablonokat, utálom. Nem kell eljátszani a törődést, még akkor sem, ha valódi. Amikor majd összeverve fekszem gipszben, kötésben egy ágyon, felettem pedig jajgató némberek állnak, akkor majd talán elhiszem. Erre meg szemet forgat, hogy csapjam pofán.
- Ki és mégsem. Hi..
- Ki ne mondd! Lószart, hagytam itt elég cuccot, tudtál írni is, ne rinyálj, okádok mindjárt.
- Jó, befejeztem. De azért megölelhetlek? - bociszemek, még a kezeit is megemeli. Ó tudom én, hogy ez poén meg engem cukkol, mert bár hozzám lehet érni, bizonyos esetekben nagyon is, mégsem vagyok ez a nagyon érzelgős akárki, még azt is utálom, ha egy nő nekem sírja ki a kínját, főleg a vállamon, a gyerekbőgéstől meg üvöltök én is, nem szépeket.
- Menj a picsába.


Öregapám olyan zsaru volt, hogy meg se lepne, ha valahol lenne róla egy szobor. A fiának is ezt szánta, hajtotta és belenyomorította minden helyzetbe, ami közelebb vitte ahhoz, hogy ő legyen a jófiú, és bár az apám nem volt kisállatvagdalós, gyújtogató pszichopata, rendőr akkor akart lenni, amikor én balett-táncos. Aztán sikerült mégis, bejutott, a végére lehet megszerette, már csak épp a sulit, elvileg sok volt ott a feszes seggű csaj, más nem hiszem, hogy valaha motiválta.
És hogy most rendőr-e? A fenéket. Elvégezte ugyan és melózott is benne egy ideig, de ami utána jött, az egy komédiában, vagy valami rosszabb sorozatban is megállta volna a helyét. Összehaverkodott egy magafajtával, bár őt nem az apja, hanem amúgy gyerekkori álom csalta oda. De megérdemelték egymást alapon, le se tojták, hogy milyen aljamunkát kapnak, csak fizessék. Aztán semmi sem tökéletes, rájártak a bizonyítékraktár mókás fehér poraira, nyúltak le pénzt is, balfaszok voltak és szépen repültek. Öregapám infarktust kapott ugyan, de túlélte, apám meg kokainfüggő volt és elvette azt a prostit, aki egy karácsony éjjelén vittek be egyszer, ő meg utána rájárt, miután szabadult. Az élet csodaszép, a kellemes kis lakása helyett kapott egy olcsó retket, mert nem maradt jobbra, miután meggyőzte a stricit, hogy ez a nő nem kell már neki, és főleg nem azok után, hogy ő maga aztán megpocakosodva, kiégve végezte egy istentelen gyár raktárát söprögetve, éhbérért. A prosti végül mellékesbe folytatta a kis dolgait, de ez sose volt apámnak gond, volt pénz legalább, a nő meg az anyám lett, bár mondja meg az a TV-show, hogy pontosan melyik és mikor csinált. Végül kettő éhes száj lett, a harmadikat kedves apám intézte el hallomásaim szerint, anyám meg végül is úgy sem akarta, és gyönyörű család lett ebből, meg egy elkúrt gyerek, akire aztán mikor ki figyelt, de legfőképp senki, így kit lepne meg, ha azt mondom, a testvérem végül abba halt bele, amibe született és életemben először és utolsónak az ő temetésén bőgtem. Mert szakadt kölykök voltunk, és míg én tökre elvoltam, megvertem aki beszólt, potyabagóztam és lógtam azzal, aki épp megtűrt, a testvérem a dagi gyerek és csöves gyerek szindrómával végül nem bírt megbirkózni és örökre elaludt.
Én pedig eltemettem magamban őt, a történetét, az emlékét, és sosem beszéltem, attól a pillanattól azonban megtanultam teljes szívből gyűlölni, amely annyira kiégetett odabent, hogy a kis utcagyerekből igazi, elcseszett felnőtt lett, aki drogokat árul, aki lakik valahol, de legtöbbször elmegy onnan is, mert őket se bírja, aki elront egy társaságot a party-drogokkal, megdugja aki aláfekszik és le sem szarja az egészet. És a rideg, még nagyobb titok az, hogy amennyire utált ez lenni az elején, úgy imádta meg és vált a világává. Az a nyomorult senki lettem, aki az apám, és akikhez évek óta vissza se mentem, ugyanis 16 évesen, amikor a harmadik suliból kivágtak, elcuccoltam az akkori spanomhoz, aki azóta munkát ad és apró zacskókat. Sosem tapasztaltam meg, milyen szar érzés vizsgalap felett görnyedni és nem szégyellem sosem.
Vagy menjünk bele még mélyebb szarságokba, hogy mégis hogy élhet az még mindig, akinek anno az volt a legnagyobb hobbija, hogyan rángassa magán a bőrt, majd maga alá a csajokat? Aki minden szarban benne volt és persze már rég a sitten kellene rohadnia, de vagy el sem kapták, vagy végül sikerült olyan arcokkal megszerettetnie magát kiállhatatlan, mocskos természetével, hogy mindig kirángatták, mielőtt elsüllyedt volna végleg? Sehogy sem kéne, de mindig a jó embereket viszi el a kaszás elsőnek, én meg, hát messze attól és emlegetnek annyit, hogy sokáig élek majd. Vagy nem.
Lehet, hogy túl nagy rúgás volt nekem a tragédia, lehet, hogy tényleg csak a rossz környék és társaság, és persze ott van a csodás családkép, a lecsúszó, folyton beállt apafigurával és miegymással. Hogy igazából annak kellett volna történnie, hogy ezek után gyűlölöm a cuccokat, az alkoholt és a prostikat, hogy jogos tanultam volna inkább, vagy tanárszakon végezni és rendes családapának lenni végül. Hogy ettől a gondolattól már üvöltve lenne kedvem okádni. És aztán szerencsére, szakadt farmert rángatok magamra, bőrkabátot a póló fölé, mert odakint esik, és utolsó pillantással illetem azt, akit néha el kell rendeznem, hogy tényleg láthatatlan legyek odakint, hogy eladhassam amit akarok és nem cseszegessen a túlsúlyos, alulfizetett járőrök egyike sem. Mert ja, meglepően van eszem túlélni és megoldani a problémákat, egy korrupt felsőbb szinten álló rendfelügyelő kapcsolata meg miért ne? Dugni szeretek, ő is, a többi meg szóban dől el. Ezt sem sejti senki, mert profin elrejtem, neki meg muszáj. Odabent viszont semmi nem dobban meg, neki se arra kellett, infók kellenek, nevek, számok, és ha azt hiszi, hogy megvett, nagyon is téved. De mennyire. Mert tudom kit kell, mit kell mondani, tudok hülye lenni és süket, tökéletesen rávezetni a világot arra, hogy a mocsok kis szavaimat elhiggye. Mert tény, valahol igaza van a belső hangnak, és vihettem volna valamire, de ha így is úgy érzem, én vagyok a világ császára, minek erőltettem volna magam bármire?

- Hoztam nektek valamit – széles vigyor, újabb szép és csodás nap. Már az eső sem esik.
- Na, mutasd, mi az? De ha megint ócska vacak, mint a múltkori – arcon legyintem, finoman, kellemesen. Anyázik. Eleredt az orra vére. Pedig épphogy hozzáértem.
- Neked legközelebb vödröt hozok, hogy hord el magad, vagy a pofád lapos. Nem. Ettől garantáltan elszáll az agyatok – túrok a zsebembe, megtapintom a tasakot, benne a pár pirulát.
- Ha? Új ez is? - bólogatok. Nagyon pörög a piac, néha én se tudom követni, de le van szarva. Ez a divat, ezt szedik a gimikben is, mindenhol, nekem meg kell a pénz, mindenkinek. Elégedett vagyok ezzel, azt hiszem, kényelmes és végül is, kellemes. Nem mindenki születik a jóra.
- Aztán nekem ne sírjatok, ha nem jön be, a következőt nyomjátok fel a seggetekbe – röhögés, egy laza kézfogás, már ott is van a dolog. A másikkal pedig a pénz is. Gyors, finom mozdulatok, csuklóból. Egy kicseszett művész vagyok, és ha épp olyanom van, bizisten, még a tárcád se lesz biztonságban. Betonragadozó volnék, nem panelmacska. Nem kívánom, hogy szeress, én akkor is itt leszek, ha te a földhöz vered magad.