Mindig is hiperaktív személyiség voltam. Kiskoromtól fogva nem tudom kinőni ezt a fajta jellememet. Viszont egy valamit imádtam benne. A lefáradhatatlanságot. Ez átsegített a hosszú vizsgaidőszakokon, és minden nehézségen, ami a munkát illeti. Legalábbis most. Friss diplomásként, szükségem van a nagy energiára, amit hiperaktív Seena, meg is ad nekem. Emellett pedig kávéfüggő vagyok. A két társítás egyenest halálos. Jószívem volt mindig is, de ha valaki eljátszotta belém vetett bizalmát, forró fejjel és szeretettel álltam rajta boszzút. Talán a legrosszabb tulajdonségom: a hevesség. Viszont ennek is hasznát vettem mindig is. Legalábbis ezidáig. Imádom a humort. Képes vagyok még a leglehetetlenebb helyzeteimet is elbagatelizálni a viccekkel. Ez nem mindig nyerő. Szexuális életem? Nulla. Legjobb barátnőm szerint már szükségem van egy kiadós esti akcióra, de az az igazság, hogy félek. Nem magától a szextől, hanem a férfiaktól.

Kislánykorom óta azon tudatlanságban éltem, hogy nem tudtam kicsoda az apám. Mindig is tűzrőlpattant voltam, de talán a túlélő ösztönömet onnan kaptam, amikor ő elhagyott minket. Egyik nap még vártam, hogy hazajöjjön, másik nap pedig már mélyre temettem magamban apám emlékét. Talán emiatt is félek a férfiaktól. Nagy sérelmet okozott nekem ez a családi viszály, és úgy érzem csak magamra hagyatkozhatok bizonyos esetekben. Sosem voltam egy nagyvárosi lány, de amikor fotózást kezdtem tanulni, úgy döntöttem New York lesz a legjobb választás. Ízig vérig kanadai lány vagyok, így tudhattam volna, hogy nehéz lesz beilleszkedni. Apám emléke az, ami végig segített az utamon. Megakartam találni. Márpedig ha Seena de Felice elhatároz valamit, akkor azt minden áron meg is szerzi.
Egy évszám az, mely végig motivált. 1999. Imádtam a sárban játszani. Tulajdonképpen ez volt a kedvenc időtöltésem. Mindig a ház mögötti udvaron dagonyáztam miközben vártam, hogy édesapám hazaérjen a munkahelyéről. Ő akkor még, a Montreal-ban található városi újságnál dolgozott, mint főszerkesztő. Emlékszem, hogy mindig szerettem volna a munkatársa lenni, ha nagy leszek. Ezzel a céllal a fejemben aludtam el… minden áldott este. Még akkor is, amikor utoljára bejött a szobámba és jóéjt csókot lehet a homlokomra.
- Ugye tudod kincsem, hogy mindig szeretni foglak? – kérdezte tőlem akkor. Még mindig tisztán hallom a hangját az emlékezetemben.
- Igen – válaszoltam álomittas hangon, és belesimultam tenyerének melegébe. Otthon érzést nyújtott nekem. Akkor még nem tudtam, hogy ha másnap felkelek, édesapám már nem ad jóéjt puszit. istenem… miért nem voltam elég érett ahhoz, hogy halljam a hangján valami gond van…
Ez az emlék máig bennem él. Anyám persze nem repesett az ötletért, hogy milyen céllal jöttem New York-ba, így meg kellett ígérnem neki, hogy nem keveredem semmilyen ügybe apám kapcsán. Sajnálom anya. Amint lediplomáztam beiratkoztam egy riporter képző iskolába. Fél éve vagyok hallgató, és alig várom, hogy elkezdődjön a gyakorlat. Hogy miért várom ennyire? Egyrészt mert izgatott vagyok. Másrészt pedig azért, mert a cég igazgatója, akinek dolgozni fogok, nem más mint az apám...