Kyle Mooney hadnagy --- Pszichológiai elbeszélgetés
II./001 hanganyag írásos jegyzőkönyve --- 2018.12.10.

A következőkben kérdéseket fogok feltenni, Önnek csak annyi lesz a dolga, hogy röviden, legfeljebb egy mondatban válaszoljon rájuk minden egyéb megjegyzés nélkül. Kezdjük:

- Anyakönyvezett neve Kyle Mooney, a New York-i rendőrség bűnmegelőzési osztályának kábítószerügyekkel foglalkozó egységének vezető hadnagya, immáron 2 éve. Jelvényszáma: 6991
- Így igaz Asszonyom.
- Korábban a DEA ügynöke volt, 2014 decemberében kérte az áthelyezését a New York-i osztályhoz. A szakmai előmenetelt figyelembe véve, ennyi év elteltével sem érzi visszalépésnek a döntését?
- Döntéseimet hosszadalmas mérlegelés előzi meg hölgyem, egyáltalán nem bántam meg, hogy akkor benyújtottam azt a kérvényt.
- Az aktája szerint hirtelen haragú, a tettlegességre is akadnak bőven példák a múltjában, sőt 2012-ben egy felettes tisztjének betörte az orrát, amiért lefokozták és kishíján el is tanácsolták a köteléktől. Nem érez némi ellentmondást a döntései hosszas mérlegelése és az aktájában szereplő tények között?
- ...mindannyian követünk el hibákat, ügynökként őrültnek kell lennünk, ha bírni akarjuk a nyomást, de mégis igyekeznünk kell megalapozott döntéseket hozni. Nagyon nehéz a penge élén lavírozni... Martin Cale pedig egy s*ggfej volt, aki a szemem láttára verte félholtra a barátnőjét, nem hagyhattam annyiban, cselekednem kellett és nem bántam meg, most is ugyanazt tenném, mint akkor.
- Láthatóan még most is feldühíti az eset.
- Rosszul látja, nem vagyok dühös, viszont utálom, ha valaki visszaél a vélt vagy valós hatalmával.
- Az egysége tagjai szinte egyöntetűen az alábbi három jellemvonással mutatta be Önt. Egyetért-e a velük? Forrófejű, bizonytalan, fásult.
- -nevet- Ez jó volt, nem értek egyet velük. Ismerem a csapatomat.
- Jó döntést hozott, ugyanis mindezek ellenkezője lett felsorolva a társai által. Viszont meséljen nekem, mit gondol gyenge pontjának, illetve rossz tulajdonságának, melyen változtatnia kellene.
- Ezek a beszélgetések általában elgyengítenek...
- Mr. Mooney! Kérem... koncentráljon a kérdésre.
- Bocsánat. Szóval, még most is könnyen ki tudnak hozni a sodromból és a legtöbb esetben sajnos az előbb ütök, aztán kérdezek elvet vallom. Ezen változtatnom kellene. Gyenge pont? Hmm... van egy, talán megalapozatlan félelmem a lezáratlan ügyeimmel kapcsolatban. Főleg a DEA-s időkből, igen, azt hiszem a félelmeim a múltból, ha ez egyáltalán gyenge pontnak tekinthető.

*Az elbeszélgetés, külső okok miatt ezen a ponton felfüggesztésre kerül.*

- Elnézést kérek a zavarásért. - a kopogtatás után, szinte azonnal nyílik az ajtó.
- Mooney hadnagy! Az összekötője megérkezett! - az értesítést követően, köszönöm jelleggel biccentek a hírhozónak, majd az agyturkász kollegina felé kézfogásra nyújtom a kezem.
- Örülök, hogy találkoztunk Kate, mit szólna hozzá, ha egyszer meginnánk valamit?
- Az elbeszélgetés végeztével visszatérünk majd erre a kérdésre hadnagy.
- Szaván fogom, de most mennem kell, ha megbocsát. Legyen szép a napja! - búcsúzom sietve és már megyek is, hogy begyűjtsem a rendelkezésre álló értékes információkat.

- Jövök már, jövök! - válaszolok fennhangon a már ki tudja hányadik hosszú csöngetésre, miközben a hálóból egy szál alsógatyában kerülök elő és azzal a nem titkolt szándékkal közelítek, hogy kapásból melegebb éghajlatra küldöm az odakint ácsorgót, legyen szó bárkiről is.
Feltépve az ajtót, már mondanám is a sebtében kigondolt, nem túl irodalmi megfogalmazással bíró monológomat, ám bármit is terveztem az illető fejéhez vágni, most mégsem jön ki hang a torkomból. Nem tudom, mert van egyetlen egy olyan személy New York-ban, aki mindig, mindenben mellettem állt és támogatott.
- Atyaég, pocsékul festesz Kyle! - a délidei napfénytől hunyorogva, totál másnapos ábrázattal dőlök neki az ajtófélfának, majd bal kezemmel a háborús övezetnek is gond nélkül betudható nappalim felé mutatok, hogy beljebb invitáljam vendégemet.
- Én is örülök, hogy látlak John. - ez a kijelentés még akkor is őszinte a részemről, hogyha a pillanatnyi hangsúly nem tükrözi kellőképpen az örömömet, ellenben sértődésről szó sincs, hisz legalább harmincöt éve ismerjük már egymást és momentán rajta kívül nincs senki, akit érdekelne hogyan is vagyok.
Pillanatnyi dühöm már csak múlt, az ősz hajú, kissé hajlott hátú öregúr mögött halkan csukom be az ajtót. John, megboldogult apám legjobb barátja, vietnámi veterán, ahogy az öregem is volt.
- Esetleg megkínálhatlak valamivel? - bukdácsolok keresztül a szobában lévő szanaszét dobált ruha, pizzásdoboz és piásüveg halmokon csörömpölve, szitkozódva, amire csak egy rosszalló fejrázás a látogatóm reakciója.
- Köszönöm nem kérek semmit, nem zavarok sokáig. - zakója belsőzsebéből egy nagyobbacska boríték kerül elő, melyet felém nyújt, mikor visszatérek a konyhából.
- A legutóbb, mikor itt jártam, említettem egy állást...
- ...ugye nem Elle Ray testőrségéről beszélünk? Mert az továbbra sem érdekel. -határozottan és annál elutasítóbban rázom meg a fejemet- semmi kedvem fellépésről fellépésre kísérgetni, vagy kanos rajongókat levakarni róla, de basszus, még csak jó hangja sincs annak a nőnek... áhh. - legyintek egy nagyot, végül leülök a kanapémra, hogy rágyújtsak egy cigarettára, de mielőtt tüzet csiholhatnék, John egy gyors mozdulattal kapja ki ajkaim közül a bagót.
- Idefigyelj Kyle, nem sanyargathatod magad a végtelenségig egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetsz... - mindketten tudjuk, hogy miről van szó, igaz már lassan három hete, hogy legutóbb nálam járt és beszéltünk róla, de azóta sem tudtam elengedni a történteket és csak lejjebb süllyedtem a posványban.
- ...annak a rohadt egységnek én voltam a vezetője John. -emelem fel a hangomat és bár nem a férfira haragszom, hanem csakis saját magamra, most mégis ő az, aki kap ebből egy kisebb dózist.- látnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, az árulkodó jeleket, melyeket csak a borzasztóan elsült művelet után vettem észre. Hat emberem sérült meg, ebből az egyik még mindig kórházban van, Tod pedig meghalt. - nem foglalkozva senkivel és semmivel, egy másik cigarettáért nyúlok.
- Add ide azt a szart, az isten szerelmére, ne akard már idő előtt a föld alatt végezni. Azzal aztán tényleg nem segítesz senkin, pláne nem magadon. - ismét megfosztanak a füstölni valótól, amire egy nagy, hümmögős sóhajtás, egy rosszalló pillantás és néhány másodperc gondolkodási idő a válaszom.
- ...és mit fizet a védelméért Ray kisasszony? - érdeklődök az eddig teljes érdektelenségben fojtott állásajánlat után, viszont azt nagyon jól tudom, hogy a rendőrségnél a korábbi stiklik és ez után a borzasztó kudarc után már semmiféle jövőm nincs.
- A kemény munkát ez a szakma is elismeri, és tisztességes bért kínál, e miatt ne aggódj. A múltad és az elért eredményeid az elhárításnál megfelelőnek bizonyultak a próbaidőhöz, ha felhívod a borítékban lévő számot, veheted úgy, hogy fel is vagy véve. - hálás vagyok Johnnak és eszem ágában sincs vitába szállni vele, amiért a hátam mögött intézkedett, bevetve minden kapcsolatát, hogy bejussak ebbe az elit körbe, mert azért valljuk be, erre a posztra nem lehet újsághirdetésből bekerülni.
- Köszönöm, felhívom őket. - egy biccentéssel összekötve veszem át a lezárt borítékot, majd a férfi szemeibe nézek, mert érzem, hogy hozzá szeretne még valamit fűzni ehhez az egészhez.
- Vess véget ennek az önpusztító életnek és hagyd végre magad mögött a múltat Kyle, rendben? - hallgatom az örökérvényű, nagy szavakat, melyekről ő maga is nagyon jól tudja, hogy nem olyan egyszerűen megoldhatók, mint kimondani őket, de… talán ez a telefonhívás segít kikecmeregni ebből a gödörből.