New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something that would unknowingly change their whole life

★ üdvözlünk new yorkban
• városhatár átlépése •
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
★ csicseregj csak kedvedre
• szavak sokasága •

★ éppen jelenlévõ lakosaink
• Ismerõs idegenek •
Jelenleg 482 felhasználó van itt :: 17 regisztrált, 0 rejtett és 465 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (535 fő) Szomb. Nov. 23 2024, 15:45-kor volt itt.
★ frissen íródott történetek
• legújabb bejegyzések •
Amber Fleming
tollából
Ma 17:56-kor
Amber Fleming
tollából
Ma 17:55-kor
Amber Fleming
tollából
Ma 17:55-kor
Amber Fleming
tollából
Ma 17:54-kor
Bradley R. Fitzgerald
tollából
Ma 17:04-kor
Caspian E. Lincoln
tollából
Ma 16:49-kor
Roman W. Hemlock
tollából
Ma 16:47-kor
Sofia Carmona
tollából
Ma 16:29-kor
Horatio R. Hayes
tollából
Ma 16:03-kor
★ csoportjaink képviselõi
• népszámlálás •
Csoport neve
Bûnüldözés
11
25
Diákok
48
37
Egészségügy
26
17
Hivatal
9
13
Média
49
39
Munkások
37
23
Oktatás
18
10
Törvényszegõk
18
42
Üzlet
24
27
Összesen
241
232

Jax & Vio - you promised me
TémanyitásJax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyPént. Május 17 2019, 16:45

Jax & Violet


Még mindig nehéz elhinni, hogy találkoztam veled, hogy még csak néhány röpke percet is tölthettem veled, hogy láthattalak, érinthettelek, csókolhattalak. A jelenléted újra erőt adott nekem, hitet, hogy minden jobb lesz egyszer, hogy eljön majd az ideje annak, hogy útjaink ismét keresztezzék egymást. Talán igazad van abban, hogy mindkettőnk érdekében távol kell maradnunk egymástól, de nem vagyok abban biztos, hogy ez lehetséges, hogy képes leszek úgy élni tovább az életem, mintha semmi nem történt volna. Magam sem tudom, hogy mit érzek pontosan, ha rád gondolok. A szívem zakatol a mellkasomban, bizsereg minden apró részecském, ha az érintésedre gondolok, de ugyanakkor rettegek is, mert tudom, hogy nem szabadna rád gondolnom. Nem szabad bele kapaszkodnom abba a szalmaszálba amit a jelenléted okoz, nem szabad, hiszen nekem ott van Charlie, aki minden bizonnyal soha nem fog elengedni. Soha nem fogja engedni, hogy elhagyjam. Ha eszembe jut, összeszorul a szívem és pánik uralkodik el rajtam. Szeretném végleg kizárni őt az életemből, de ehhez még nincs elég erőm, egyszerűen félek tőle, és azt sem szeretném, hogy te érezd magad fenyegetve általa. Elmosolyodom. Szeretném megkérdezni tőled, hogy mit érzel, hogy vajon most is gondolsz rám? Hogy neked is megdobban a szíved, ha eszedbe jut a tegnap este? Vajon neked is olyan sokat jelentett mint nekem? Vajon ebben a percben én is hiányzom? Te is érzed azt az égető érzést, azt az ürességet, mintha a szíved egyik fele ki lenne tépve a mellkasodból?  Talán eljön majd egyszer az ideje annak, hogy mindezt megkérdezzem, talán majd lesz alkalmam tisztázni mindent, amit olyan régóta érzek, de nem most. Egyszer meg kell szabadulnom a rám nehezedő terhektől, de abban nem vagyok biztos, hogy ez sikerülni fog. Most nem, még túl gyenge vagyok hozzá.
Csendben ülök az ágy szélén, fáradtan a kialvatlanságtól, de boldogan a viszontlátás miatt, ujjaim között szórakozottan forgatom a sapkádat, ami nálam maradt. Még érezni rajta az illatodat és ettől nem érzem magam annyira elveszettnek. Dorothy vakkantva ül le lábaim elé, majd néhány percig csak csendben bámul rám, szerintem ő sem érti, hogy mi történik éppen, hogy miért viselkedem ennyire fura. Érzi az én megszokott illatom mellé keveredő ismerős illatot és kíváncsian bámul rám, választ várva, azokkal a hatalmas barna szemeivel, amiben mindig felcsillan az értelem.
- Elmegyünk sétálni. dobom vissza a sapit az ágyra, hogy megvakargathassam Dorothy fülét, aki hálás farokcsóválásba kezd. A reggeli séta elmaradhatatlan része a rituálénknak, mindegy, hogy mennyire korán kell kelnem reggel, hogy mennyire fáradt vagyok, a kisasszony igényli a mozgást és én nem fogom tőle megvonni. Hatalmasat ásítva rohanom le a fürdőszobát, hogy megpróbáljak emberi alakot ölteni, mielőtt kilépek az utcára. Elborzadok amikor tekintetem saját tükörképemmel találkozik, a legutóbbi verés nyomai ugyan halványabbak, de még mindig ott éktelenkednek az arcomon. Mit gondolhattál, amikor megpillantottál? Elhagytalak, hogy egy vadállat karjaiba találjam magam, egy olyan emberében, aki bármennyire is próbálkozik soha nem lesz olyan, mint te. Soha nem fogom annyira szeretni. Soha nem is szerettem annyira. Inkább azt mondanám, hogy elcsavarta a fejem, megszédített és már késő megszabadulni tőle. Hatalmas sóhaj kíséretében mosom meg az arcom, hajam laza lófarokba kötöm, és a kinti napsütésnek megfelelően egy rövidnadrágot és fekete V nyakú pólót veszek magamra. Nem szándékozom a kelleténél több időt odakint tölteni, a szobám falai között nagyobb biztonságban érzem magam. Dorothy körbe-körbe szaladgál aprócska szobámban, mire végre úgy érzem, hogy indulásra kész vagyok. Lábujjhegyen vágok át a nappalin, hogy még véletlenül se ébresszem fel az alvó anyámat, majd leghűségesebb társammal a nyomomban kilépek a fülledt és zsúfolt utcára. Négylábú barátom farok csóválva, fáradhatatlanul szalad előre, legalábbis ameddig a póráz engedi. Általában egy kört sétálunk a parkban, ahol találkozhat a kutya barátaival, szaladgálhat és jól érezheti magát. A reggeli kávé hiányában laposakat pislogva próbálom tartani a lépést a kislánnyal, de úgy tűnik, hogy ma a szokásosnál is aktívabbak, furán viselkedik.
- Dorothy, maratonra készülünk? Nyugodj le kislány! ő azonban mintha meg sem hallana, egyre szaporábban lépked és emiatt én is kénytelen vagyok futólépésben robogni utána. Minden nap megtesszük ezt az utat, minden áldott nap ugyanez a séta, ugyanezek az épületek, most azonban az egyik félreeső ház sarkán megáll, orrát a földre nyomja és szaglászva vonszol a sikátor felé. Ha tudtam volna, hogy ma ennyire hisztis megittam volna azt a kávét indulás előtt. Megtorpan és valami anyagdarabot szaglász körbe. Közelebb lépek hozzá, azonban amint megpillantom érdeklődésének tárgyát elszédülök, elfelejtek levegőt venni, és meg kell kapaszkodnom a koszos téglafalba, hogy lábaim elbírják a súlyomat. Az a dzseki, ami most a porban hever, véresen és szétszakadva, fájdalmasan ismerős nekem. Lehunyom a szemem és magam elé képzellek, ahogy ülsz a sziklán, fejeden a baseball sapkával, hátadon a dzsekivel. A felismerés olyan erővel ver mellbe, hogy hirtelen arról is megfeledkezem hogyan kell levegőt venni. Leguggolok a ruhadarabod mellé és szipogva ölelem magamhoz. Mintha te lennél. Fejemben megannyi borzalmas kép váltakozik, hogy félholtan heversz valahol, vagy már hullazsákban, lelőve, megszurkálva, agyonverve. Olyan gyorsan dobol bordáim között a szívem, hogy attól tartok itt és most magával ragad a szívinfarktus. Megtörlöm könnyektől csillogó szemeimet és csak ekkor pillantom meg a megalvad, sötétvörös vérfoltokat a homokban.
- Dorothy, keressük meg Jaxet, jó? nyomom a kabátot ismét az orra alá, abban bízva, hogy tudni fogja merre kell elindulni. Tudom, hogy ő nem nyomkövető kutya, nincs kiképezve, de az egyetlen lehetőségem arra, hogy megtaláljalak, az ő. Agyam tompa, a fejem zúg, nem hallok, nem is látok tisztán. Csak arra vagyok képes gondolni, hogy talán soha többé nem láthatlak. Megszaporázom a lépteimet, tekintetemmel az előttünk elterülő utat figyelve, keresve az itt-ott feltűnő vérfoltokat, és arra készíteni magam, hogy vérbe fagyva talállak meg valamelyik bokor tövében. Azt ígérted, hogy vigyázol magadra. Azt mondtad, hogy nem lesz semmi baj, hogy lerázod őket magadról, csak maradjak távol. Nem tartottad be az ígéreted és én ettől egyszerre érzem magam dühösnek, csalódottnak és mindezek mellett rettenetesen félek. Dorothy néha-néha hátra pillant, mintha érezné, hogy nem stimmel velem valami, de orrocskáját továbbra is szaglászással foglalja le. Magam sem tudom, hogy hogyan, milyen útvonalon vagy mikor értünk a régi stílusú épület elé, ahol Dorothy vakkantva ült le a kis lépcső alján. Meg kell kapaszkodnom, hogy tüdőm levegőhöz juttassam, körbenézek, és csak most tudatosul bennem, hogy a park másik végében vagyunk, csupán néhány percnyi sétára anyám házától. Óvatosan rángatom meg a pórázt miközben belépek az épületbe, tapogatóznom kell, amíg tekintetem megszokja a fényeltérést. A korláton, a falon, és a lépcsőkön is vércseppeket vélek felfedezni. Fülemben dobogó szívvel követem a nyomaidat amíg meg nem érkezem a megfelelő lakás ajtaja elé, amin dőlt betűkkel éktelenkedik a Harris felirat, közvetlenül a szám alatt, a kilincsen rászáradt véreddel. Szabad kezemmel megnyomom a csengőt, hosszasan, mintha az életem múlna azon, hogy végre megpillantsalak. Talán tényleg így is van. Ismét rátenyerelek a csengőre, majd mindkét kezemmel dörömbölök a fehér ajtón. Ha nem engedsz be, akkor kénytelen leszek rád törni az ajtót. Erre azonban nem kerül sor, amint kissé erőteljesebben döngetek a fehér ajtólapon, olyan elegánsan nyílik ki előttem, mintha direkt engem várt volna. Remegő ujjakkal szorítok rá a kilincsre, és nyomomban a lihegő négylábúval lépem át a küszöböd.
- Jax, itt vagy? Én vagyok az... miközben beszélek érzem, hogy ha nem pillanthatlak meg néhány másodpercen belül, itt fogok összeesni az előszobádban. Csendben tapogatózom az ismeretlen lakásban, tekintetemmel téged keresve, felkészülve a legrosszabbra is.
- Jax! kiáltom neved erőtlenül, amikor végre megpillantalak a konyhában, a pultnak támaszkodva. Az eddig kezemben szorongatott farmer dzseki a földre hull és gyors léptekkel közelítek feléd, készülve arra, hogyha üsszeesel kifogjalak. - Gyere, ülj le! óvatosan érintelek meg, mintha üvegből lennél és bármelyik pillanatban apró darabokra törhetnél.

X   Jax & Vio - you promised me 1471401822  Jax & Vio - you promised me 1159569709  Jax & Vio - you promised me 1404455205   • X • :tm:
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyVas. Május 19 2019, 15:59

Vio & Jax
Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk.

A mosdó oldalára támaszkodva, fáradt tekintettel nézem végig, ahogy a meleg, már-már forró víz szépen lassan lemossa a kezemről, körmeim alól és a bőröm apró kis redőiből a korábban egészen feketének tűnő, megalvadt, darabos vért. Nem új keletű ez számomra, mondhatni mindennapos, bár tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben igyekeztem a létező legkevesebb bajba belekeveredni, ezzel minimálisra csökkentve annak esélyét, hogy ezer sebből vérezve kelljen elvonszolnom magam egy segítő kézig.
Alapjában véve vegyük azt figyelembe, hogy úgy ahogy van, utálok segítséget kérni. Gyengeségemet, sebezhetőségemet bizonyítanám vele. Önálló emberként pedig büszkeségtől túlfűtött egoizmussal felszerelve, egyszerűen képtelen vagyok arra – az esetek legjelentősebb részében -, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Legyen szó barátról, hozzá értő orvosról vagy hozzátartozómról, egyenes háttal igyekszek megoldani a legnagyobb problémáimat is, szigorúan egyedül. Nem szorulok rá senki sajnálatára, szánalmára vagy éppen pénzére, hiszen jól megszokhattam már, nálam csak vagyonosabb emberek lézengenek szerény személyem társaságában, akik úgy gondolják, a zöld hasú majd mindent megold. Talán igen. Viszont tegyük hozzá azt is, hogy jórészt ez a zöld hasú piszok méretes bőröndben kellene érkezzen hozzám, amit pedig képtelen lennék visszafizetni még ebben az emberi életben.
Ezért se beszéltem még Tommynak azokról a barmokról, akikkel nap, mint nap találkozni kényszerülők és olyan lelkes hajlandósággal igyekeznek kilyuggatni, meglékelni a már amúgy is jócskán meggyötört testemet, ahogy nem szégyellik. Már csak miatta is, Tommy miatt is meg kell erőltetnem magam és lehetőleg nem belerángatni abba a szarba, ami jelen állás szerint körbe vesz. De az is tény, hogy ő az egyetlen olyan egyed ezen a bolygón, akivel képes vagyok hímneműként, „férfi a férfival” módon társalogni. Az persze jól meglehet, hogy pont olyan mint egy nagyra nőtt csecsemő, de vannak neki értelmes gondolatai és normálisabb is a nagy átlagnál.
Jelen állás szerint pedig kijelenthetem azt, hogy a mostani picsán rúgást követően amit kaptam, egészen nyugodtan mehettem volna hozzá. Hogy miért? Mert nem Tysonék csapatával kellett megküzdenem, hanem Vio jelenlegi palijával és az én egykori osztálytársammal. Soha nem voltam vele jóban. Soha nem tudtam elviselni a bájgúnár képét, az örökös erőfitogtatását és a „ki ha én nem” agresszív modorát. Viszont azután amit Violet mondott róla, hogy veri őt csak mert éppen olyanja van, egy az undor a tetőfokára hágott részemről. Számomra már nem létezik, mint ember, nem tudom és nem is akarom őt elfogadni se tolerálni, mint evilági élőlényt. Az pedig, hogy sikerült vele az éjszaka összeakaszkodnom, már meg se lepett azok tudatában, hogy az agressziója ellenére milyen domináns és birtokló egyén. Nem szereti Viot de elvárja, hogy ő pincsiként járjon utána, tisztelje és meghunyászkodjon előtte. Azt hiszem nem meglepő, hogy egyetlen egy faj létezik a Földön, amit mindennél jobban utálok. És az az ember.
Egy dolog van, ami iszonyatosan fáj: ezért az emberért hagyott ott annak idején.
Minek után az újonnan felszerelt cirkó harmadszor is bekapcsol a fejem mellett, erőt véve magamon egy szivacs segítségével a felső testemet is benedvesítem, hogy a porral elegyedő, véres mocskot onnan is lecsutakoljam. Ennyi erővel már egy fürdést is eszközölhettem volna, de addig amíg csillagokat látok az oldalamba nyilalló fájdalom- és vad szédülésnek köszönhetően, jobb szeretnék stabil talajon maradni, mintsem, hogy egy csúszós, nedves akril lapon ácsorogjak.
A legközelebbi kéznél lévő törülközővel lapogatom át magam, hogy valamelyest szárazabb bőrre vehessem fel a felsőmet, s némi sántítással, bordáimra simított tenyérrel indulok el a konyha irányába.
Reményeimet a fagyasztóban sorakozó, nagy általánosságban jó szolgálatot nyújtó mirelit zöldségekbe vetem. Az esetek legjelentősebb részében jót tesznek a dudoroknak, púpoknak vagy a szemem alatti elszíneződéseknek. Na most, hogy ezt miként fogom felhasználni mint "segítséget" abban az esetben, ha ne adj Isten megrepedt vagy el is tört valamelyik bordám, hát... édes mindegy. Majd kifekszem. Márpedig kénytelen leszek erre fanyalodni, hiszen jól láttam a tükörben - és ha lepillantok akkor is - azokat a csodálatos, a szivárvány minden színében vadul pompázó tenyérnyi foltokat.
Egy valami biztos... Charlie tényleg egy vaddisznó és ha engem képes volt így helyben hagyni - bár tény és való, hogy felkészületlenül ért a megjelenése - mit tud tenni szegény Violettel?
Fél füllel hallom a kintről beszűrődő zajokat, viszont nem vagyok képes arra, hogy első körben fel is tudjam fogni a hallottakat. A következő pillanatban pedig már face to face kapom teljes egészében a látványt... őt magát, csak azt nem tudom, hogy mi a fenét keres itt?!
Elnyúló képpel, arcomon fájdalmas, meglepett grimasszal tántorodok hátra, mintha a távolságot igyekeznék növelni kettőnk között, ezzel biztosítva az ő védelmét. Védelmét?! Mitől is akarom őt per pillanat védeni?
- Te mit... - folytatnám. Isten a tanúm, hogy folytatnám, de képtelen vagyok rá, helyette összeszorított szemmel kapaszkodok bele a felém nyújtott kezébe, melyet segítő jobbként ajánlott fel az imént. Mind idáig nem éreztem ennyire intenzívnek a fájdalmat. Mi a fene történt?!
- Mondtam, hogy ne gyere ide - szűkölöm követve őt oda, ahova támogat.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyVas. Május 19 2019, 18:40

Jax & Violet


A szívem majd' kiugrik a mellkasomból, sípol a fülem, forog velem a világ és gyengének érzem magam. Sebezhetőnek. Amióta ismét felbukkantál az életemben, az érzem, hogy az út előttem hat fele ágazik, én pedig tanácstalanul álldogálok, azon gondolkodva melyik ösvényre lépjek rá. Az első lehetőség, hogy nem kereslek, fogom Dorothyt és hazamegyek, elengedlek, ahogyan elengedtelek négy évvel ezelőtt is. Talán ez lenne a legjobb választás, ebbe beledöglenék, de legalább nem kockáztatnám, hogy Charlie téged is elkapjon. A második út kockázatosabb és a végén ismét lehetnék. Tudom, kislányos vágyálom és szinte lehetetlen kivitelezni, de talán erre vágyom a legjobban. Talán te is erre vágysz. Csak egy dolgot tudok teljesen biztosan ebben a pillanatban, miközben magamhoz szorítom a véres és poros dzsekidet, meg kell bizonyosodnom arról, hogy életben vagy, hogy jól vagy. Utána, ha arra kérsz elmegyek és ígérem, hogy megtartom az ígéretem, nem foglak keresni. Próbálok erős maradni, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám, szerintem nálam gyengébb nőt nem hord a hátán a föld. Ha a magamért kell kiállnom egyszerűen képtelen vagyok bármi logikus cselekedetre, de ha azokról az emberekről van szó, akik fontosak nekem, akkor nem ismerek lehetetlent. Te fontos vagy nekem, bár elmondani, hogy milyen sokat jelentesz nekem sosem merném, de az nem azt jelenti, hogy nem is érzem.
A gondolatok úgy kavarognak a fejemben, mint egy örvény, képtelen vagyok féken tartani őket, képtelen vagyok nem rád gondolni. Bárcsak képes lennék arra, hogy visszaforgassam az idő vasfogát és életed minden pillanatában melletted legyek, hogy bebizonyítsam milyen értékes és különleges ember vagy.
Kétségbeesetten, tapogatózva az idegen lakásban, téged kereslek. Próbálok felkészülni mindenre, de azt hiszem, hogy semmire nem vagyok felkészülve igazán. A megkönnyebbülés apró hulláma söpör végig rajtam, amikor megpillantalak, bár látom, hogy fájdalmaid vannak, de életben vagy, képes vagy állni a saját lábadon és ennek nagyon örülök. Hogy mit érzek most? Dühöt, kétségbeesést, félelmet, bűntudatot és megkönnyebbülést. Tekintetem figyelmesen végigjáratom rajtad, a sérüléseidet figyelve. Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy most itt vagyok, hogy arra is képtelen vagyok, hogy betartsam az ígéreteimet. Dühösen rúgom félre a földre esett dzsekit, miközben óvatosan támogatlak, és lassan sétálok veled a legközelebbi szék irányába.
- Nem érdekel mit mondtál Jax! könnyektől csillogó tekintettel nézek rád. Ebben a helyzetben rohadtul nem érdekel, hogy mit mondtál. - Elküldhetsz ha akarsz, de fölösleges erő pocsékolás, nem megyek sehová Jackson Harris. remélem látod rajtam, hogy komolyan beszélek, ha a fene fenét eszik sem hagylak magadra. Segítek, hogy helyet foglalhass a széken. Ujjaimat az állad alá támasztom, hogy megemelhessem a fejed.
- Magadra kellene vigyáznod helyettem. arcom komor, szemeim fájdalmat tükröznek. Letérdelek eléd, hogy megvizsgálhassam a bordáidat. Óvatosan érintem meg a szivárvány színeiben pompázó sérüléseket.
- Borda repedés... mondom inkább magamnak, mint neked, majd visszanyomom rá a zöldséges tasakot. Segíteni a fájdalmaidon igaz nem nagyon fog.
- Van valahol elsősegély doboz? Fertőtlenítő? Fásli? Sebtapasz? nézek körbe a konyhában, hátha megakad a szemem a keresett dolgok egyikén. - Ki kell tisztítani a sérüléseidet... Jobb ötlet híján minden további gondolkodás nélkül veszem le magamról a pólót. Most nincs időm arra, hogy zavarban legyek, visszasétálok a kagylóhoz, megnedvesítem az anyag egy részét és csak ezután térdelek le előtted ismét. A lehető legóvatosabban érintem az anyagot az arcodon díszelgő sebekre, hogy megtisztítsam a vértől. Nem ez a legjobb megoldás, de muszáj lesz tisztán tartani a sebeket.
- Jax, el kell menned a rendőrségre. Nem engedheted, hogy valami banda az életeddel játsszon...ez már nem játék. miközben beszélek nem nézek a szemeidbe, félek, ha meglátnám a gyötrelmet bennük itt és most sírva fakadnék, pedig nekem most erősnek kell lennem. Érted.
- Ha te nem teszed meg én fogok elmenni... sóhajtok fel. Szabad kezemmel megérintem a kézfejed. Annyira szeretnék a támaszod lenni.
- Le kell pihenned, főzök neked teát. Ettél valamit? Enned kell...

X   Jax & Vio - you promised me 1471401822  Jax & Vio - you promised me 1159569709  Jax & Vio - you promised me 1404455205   • X • :tm:
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyPént. Május 24 2019, 14:41

Vio & Jax
Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk.

Azt hiszem, hogy a minap tökéletesen érthetően, kristály tisztán elmondtam Vionak azt, hogy miért kell távol tartania magát tőlem. Nem csak azért – és főként nem azért – mert nekem bármi problémám adódhat ebből. Esetleg megint elkapnák Tysonék a tökömet és ki tudja, talán ez alkalommal nem fogok tudni szabadulni és tényleg… őszintén nem láthatjuk többet egymást. Sokkal inkább miatta. Mert őt féltem, hiszen annyi mindent tehetnek vele. Bántódása eshet, árthatnak neki úgy, hogy képtelen lennék megvédeni őt. Mert mindig akkor csapnak le, amikor nem számítok rá, vagy először engem likvidálnak és nézetik velem azt, hogy Viot kicsinálják, aminek megint csak több lehetősége is lenne…
… én viszont nem akarom egyiket se megélni. Nem akarom, hogy bármelyik is bekövetkezzen. Ezért is kértem őt arra, hogy ha egy mód van rá, minden létező kontaktust szakítsunk meg, és addig, amíg én magam nem megyek el hozzá, addig ne járjon a nyomomban. Ne keressen, de még csak ne is nézzen rám, ha adott esetben valamilyen oknál fogva elsétálnánk egymás mellett… szimplán nézzen el mellettem, nézzen levegőnek. Legyek egy a sok száz másik között, akik nap- nap után elhaladnak mellette az utcán, a parkban vagy éppen biccentenek neki a háza mellett, mikor kijön onnan, hogy belekezdjen a napi rutinjába.
Tudom, hogy talán lehetetlent kérek tőle főleg azután, ami a folyó mellett történt. De erősnek kell lennie. Illetve erősnek kellene lennie, mert jól láthatóan nem az.
Ahhoz persze megint csak kell egy bizonyos mértékű és milyenségű erő, hogy annak az embernek is nemet mondj, akit szeretsz. De mind ez botorság és felesleges időpazarlás. Mindkettőnk részéről. Mit tehetnék most mégis? Mit mondhatnék neki? Vágjam hozzá, hogy ez nem az aminek látszik? Nem az amire gondol? Mire mennék vele? Talán semmire… viszont egy valamit tudok. Nem csak, hogy mellettem nem lehet, de az lenne a legjobb ha eltűnne ebből a nyomorúságos városból, minél messzebb, hogy ne csak én, de Charlie se találjon rá.
De csak folytatja, minden bizonytalan, űzött vadakéra emlékeztető tekintetem és apró jelzéseim ellenére is. Leguggol elém, hogy megvizsgálhassa azon pontjaimat, melyeket jól láthatóan is fájlalok. Lehet, hogy nem kell tökéletes utalást tennem rá, hiszen a mozdulataimban, a levegővételemben és a grimaszaimban is benne vannak.
Szinte esélyem sincs arra, hogy ellenkezzek. Nem tudok nemet mondani neki semmire, olyan gyorsan pörög-forog a helyiségben. Mire kettőt pislogok már nincs rajta a felsője, egy szál csöcsben térdel előttem, hogy a korábban átnedvesített anyagot érinthesse az arcomon keletkezett horzsolásokhoz és vágásokhoz.
- Ne csináld ezt. Kérlek – könyörgő tekintettel emelem meg a kezemet, komoly gondot fordítva arra, hogy az esetleges plusz fájdalmak elkerülése vétett, a könyökömet megtámasszam a szék támláján mely nem a hátamat támasztja jelen állás szerint. Ujjaim finoman, reszketve csúsznak végig az alkarján, egészen a csuklójáig, melyre finoman ráfogva húzom el a ronggyal együtt az arcomtól. Másik kezem eközben kihámozza a nedves ruhadarabot apró kis mancsából.
- Amit tegnap mondtam, azt halálosan komolyan mondtam, Violet! Azzal, hogy itt vagy, nem csak az én életemet teszed kockára, hanem a sajátodét is. És főleg a sajátodét! – nem tudnám eldönteni, hogy a hangom a dühös és kétségbeesett, vagy elesett és a „mindjárt elsírom magam” érzéseik melyikében dominál. De az biztos, hogy van benne egy jelentős mennyiségű pánik, hiszen minden egyes pillanatban azon teker az agyam, hogy mikor rúgja ránk valaki az ajtót?
- Nem a banda volt! – csattanok végül arcom erőteljes grimaszával koronázva meg a hirtelen felindulásomat – nem a banda volt, Violet! Ők felém se néztek, még telefonon se kerestek. És igen, elfogok menni a rendőrségre, de nem magam miatt, hanem miattad! Amit itt látsz… ahogy kinézek, azt mind Charlienak köszönhetem. És ezek után tudom mondtad, hogy miket tesz veled, de ha engem így helyben hagyott, nem akarom elképzelni azt, amit mondtál róla. Nagyon nem, mert Istenemre mondom, hogy kifogom nyírni őt – fokozódik bennem egyre jelentősebb mértékben a harag, az undor és az a bizonyos tűz, aminek fényében tényleg képes lennék őt eltörölni a Föld felszínéről.  
- Komolyan nem értem, hogy annó mit láttál benne, de innentől kezdve nem fogom hagyni, hogy mellette maradj! – kapom ki a kezéből végül a nedves rongyot, hogy egy határozott mozdulattal szorítsam rá azt a szemem alatti horzsolásra. Talán ez már nem az a Jax akit tegnap láthatott. Való igaz, ez már nem az a Jackson aki tegnap átölelte és megcsókolta őt. Mert azzal, hogy ez megtörténhetett, új életre kelt benne a birtoklás és a szerettének védelme.
Az a Jackson aki most itt ül… megesküdött arra, hogy kimenekíti Charlie karmai közül.


mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyPént. Május 24 2019, 17:45

Jax & Violet


Látom rajtad, hogy nem tetszik a jelenlétem, meg merném kockáztatni, hogy már-már zavar az, hogy itt vagyok. Megértettem, hogy veszélyes mindkettőnk szempontjából az, ha találkozunk, és esküszöm szerettem volna megtartani a neked tett ígéretem, de azok után, hogy Dorothy megtalálta a véres kabátodat képtelen voltam rá. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, megfulladok, a mellkasomra fájdalom telepedett és semmi mást nem akartam, csak megtalálni téged és megbizonyosodni arról, hogy életben vagy. Most, hogy itt állok veled szemben és látom, hogy bár fájdalmaid vannak, de életben vagy, nagy kő esik le a szívemről. Összeszorul a torkom, szemeimben könnyek csillognak, mert fáj téged így látni, de a tudat, hogy itt vagy a közelemben, csillapítja a kellemetlen érzéseket bennem. Megpróbálok a lehető legerősebbnek és rendíthetetlenebbnek tűnni, most nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget, hiszen szükséged van rám. Tegnap azt mondtam a folyó parton, hogy nem vagy egyedül, most már nem, és szeretném bebizonyítani, hogy így is van. Bármennyire próbálsz eltaszítani magadtól én itt maradok. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy bebizonyítsam neked, hogy együtt sokkal könnyebben képesek lennénk megoldani mindkettőnk problémáját. Nem kell egyedül lenned, bár tudom, hogy a félelem miatta akarsz távol tartani magadtól, és ha logikusan végig gondolom a dolgokat nekem is ugyanezt kellene tennem, hiszen Charlie soha nem törődne bele abba, ha téged választanálak helyette. Soha nem lenne egyetlen nyugodt percünk sem, talán még arra is képes lenne, hogy elvágja a torkom, csak, hogy bebizonyítsa: tőle nem vehet el senki. Nem szeret, talán soha nem is szeretett, de azt elvárja, hogy én szeressem és lessem minden kívánságát, mindegy, hogy nekem van-e hozzá kedvem vagy nincs.
Próbálom hasznossá tenni magam, csillapítani a fájdalmaidat, segíteni, hogy jobban érezd magad. Óvatosan a székhez kísérlek, hogy megvizsgáljam a sérüléseidet. A bordán nagyon csúnya, biztos vagyok benne, hogy néhány napig iszonyatosan fog fájni, talán be is lázasodsz miatta. Tehetetlenül, szinte sóbálvánnyá válva figyelem arcvonásaidat, miközben kifejted ujjaim közül az anyagot.
- Jax, kérlek, engedd, hogy segítek. lemondó sóhaj tör fel a mellkasomból - Szerettem volna betartani az ígéretem, tényleg, de séta közben Dorothy megtalálta a kabátodat, nem tudtam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. pillantok a küszöbön kíváncsian minket figyelő kutyára. Jelen pillanatban fogalmam sincs arról, hogy hogyan, milyen módszerekkel tudnálak meggyőzni arról, hogy nekem itt a helyem, melletted. Óvatosan érintem meg ujjaimmal arcodat, csak gyengéden, mert nem akarok fájdalmat okozni neked. Charlie nevét hallva forogni kezd körülöttem a szoba, a szívem sokszoros sebességgel verdes a mellkasomban, és elveszítve az egyensúlyomat esek a fenekemre. Tessék? Értetlenül pislogok rád, nem tudom és nem is akarom felfogni mindazt amit most mondasz, hogy Charlie képes volt így elbánni veled.
- Miii? hangom olyan élesen csendül, hogy még én is megriadok tőle - Miért? Hogyan? az eddig visszatartott könnyek most előtörnek belőlem és végigfolynak az arcomon. Azért szenvedek mellette négy éve, mert nem akartam, hogy neked bármi bajod essen. - Meglátott minket igaz? másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy tegnap este annyira figyelmetlenek voltunk, hogy nem vettük észre őt.
- Nagyon sajnálom Jax....igazad van, nem szabad találkoznunk...ha meglátott minket, akkor nekünk annyi. Akkor nekem annyi. teljesen eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Mi van ha most is követett? Ha pontosan tudja, hogy hol vagyok és csak arra vár, hogy ránk törje az ajtót? Hisztérikus nevetés szakad fel belőlem.
- Nem fogod hagyni? Nem fogod HAGYNI? Mégis hogyan akarod megakadályozni? Most is fél holtra vert. Azzal akarsz távol tartani tőle, hogy elküldesz magad mellől? nevetve, kiabálva, hisztérikusan törölgetem le arcomról a könnyeimet. - Maradj ki ebből Jax, már így is túlságosan belekeveredtél. még néhány másodpercig ülök, arcod helyett a szék lábát vizslatóm tekintetemmel.
- Komolyan, elegem van abból, hogy mindenki el akarja dönteni, hogy mit csináljak és nekem mi a legjobb. Nem dönthetném el én? Négy év óta, most először érzem azt, hogy ott vagyok, azzal az emberrel akivel lennem kell. Persze, ha te nem akarod, hogy veled legyek megértem, de ne azzal védekezz, hogy „nekem mi a legjobb”, el tudom dönteni. Feltápászkodom ültömből, és kirángatom a nedves pólót a kezedből.
- Ha azt akarod, ha tényleg azt szeretnéd, hogy elmenjek, akkor megteszem Jackson, de jól gondold át, mert ha most kilépek azon ajtón nem fogok visszajönni. belefájdul a szívem a gondolatba, hogy talán tényleg azt akarod, hogy lépjek le és soha többé ne jöjjek vissza.
- Addig is Jax, van elsősegély dobozod?

X   Jax & Vio - you promised me 1471401822  Jax & Vio - you promised me 1159569709  Jax & Vio - you promised me 1404455205   • X • :tm:
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyPént. Május 31 2019, 11:37

Vio & Jax
Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk.

Rá kell ébrednem arra, hogy az életem egy komédia. Annál is inkább tragikomédia, és én képtelen vagyok arra, hogy képes legyek teljes erőbedobással dacolni vele. Valamiért mindig győzedelmeskedni tud felettem a balszerencsém, egy másik erő, aminek képtelen vagyok fejet hajtani. Fájón kell elfogadnom azt, hogy én mindig csak egy aprócska babszem leszek az úgynevezett „élet” körforgásában, és nem leszek elég erős ahhoz, hogy képes legyek egyszer azt mondani, hogy most már elég! Nem tudom, hogy mit tettem. Őszintén mondom, hogy nem tudom mikor hibáztam akkorát, hogy most bűnhődnöm kelljen. Nem öltem embert, nem hazudtam soha, leszámítva egy-egy kisebb füllentést, ami a konok gyerekéveimet illeti. Nem változtattam meg senki sorsát és nem szegtem meg olyan szintű szabályokat, amik bárki életére hatással lettek volna.
A szar mégis úgy öntötte el a jelenemet és a jövőmet a régmúltban, hogy azóta is nyakig lubickolok benne, miközben erős karok húznak lefelé. Ha nem az egyik, akkor a másik bolond lohol a nyakamban és várja a jussát, amiről fogalmam sincs, hogy miért jár neki és miért pont tőlem? Emberek lépnek be és vágtáznak ki az életemből. Olyanok, akik fontosak, akik számítanak. Akik mellett magam lehetnék… akik mellett boldog lehetnék. Magamra hagynak és elhagynak, mígnem azon kapom magam, hogy valójában nincs senki. Senki, aki már számítana és való igaz: egyedül vagyunk a világban. Csak egyetlen egy ember van, akiben bízhatunk, akikre számíthatunk. És azok mi magunk vagyunk.
Talán Vio mindig is egy potenciális valaki volt, aki mellett talán tényleg önmagam lehettem, akivel képes lettem volna átevickélni még a legnagyobb problémákon is. És most is ezt látom bár tagadhatatlan, hogy az elmúlt napon történt pillanatnyi gyengeség, a viszontlátás elfeledtetett velem valamit. Mi lesz később? És itt most nem arra gondolok, hogy mekkora veszélynek van kitéve általam, az akaratlanul és jogtanul elszenvedett életvitelem, helyzetem miatt. Sokkal inkább az, hogy ha most engedek neki… ha azt mondom, hogy borítsunk fátylat a múltra, legyünk újra együtt. Mi lesz ha újra végig kell kínlódnom azt, ami egykor történt? Talán tényleg csak menekül egy olyan életből, amit utál, ahol fenyegetve van tartva, ahol képtelen arra, hogy boldog legyen. Talán hozzám menekül, mert épp én voltam kéznél, mint ismerős személy. De mi lesz velünk akkor, ha példának okáért kikerül Charlie a képből? Tényleg mellettem marad majd? Tényleg itt leszünk egymásnak? Akarni fog akkor is? Vágyni fog rám akkor is vagy megint eldob? Megint elhajít, én pedig állhatok itt egymagam magányosan, megalázva és megszégyenítve? Mert elveszítem ezáltal az önbecsülésemet, a büszkeségemet.
És már csak egy kérdésem maradt.
Vége lesz ennek a fékevesztett körforgásnak valaha?
Kérdéseit hallva jókorát nyelve biccentek egyet. Igyekszek nem foglalkozni a pillanatnyi hisztériával, egyszerűen higgadtan emelem rá a tekintetemet és visszaemlékezve az éjszaka hallottakra, bólintok egyet.
- Mindent látott. Nem voltunk felkészülve rá, nem számítottunk rá. Elhamarkodottak és felelőtlenek voltunk – magyarázom neki hangomban ismeretlen mélységgel és egy csepp gyűlölettel mely épp elég, hogy megadja neki azt a fátyolosságot, aminek hála kellően fenyegetővé változik.
- Nem számítottam rá, Vio! Hidd el ez nem azon múlt, hogy mennyivel nagyobb állat nálam. Hátba támadt aljas, undorító módon. Nem tudom, hogy mivel de tarkón vágott. Ezután próbáljon meg bárki is tökéletesen védekezni – ismerem a határaimat és tudom jól, hogy egy Charlie féle képzetlen, hirtelen haragú bivalyt is képes lennék úgy pofán vágni, hogy csak vigyorog utána. Tysonék tettek azért, hogy ez így legyen és bevethető legyek méretekre, erőviszonyokra is fittyet hányva.  
- Te kérsz arra, hogy maradjak ki ebből? Te, Vio? Amikor erre kértelek én magam is a minap, mégse tetted meg? De sajnálom, már én is ugyan úgy sértett és érintett vagyok ebben az ügyben. És az ég szerelmére ne a mártírt játszd azzal, hogy eldöntöm, hogy mi a jó neked! Tudom jól, hogy amíg Tysonék a képben vannak addig az a jó mindkettőnknek, hogy nem találkozunk, hogy nem látjuk egymást. Tudod miért? Mert ezek a brooklyni gettó negyed legalja! Drogokkal, fegyverekkel és emberekkel kereskednek. Nem érdekli őket senki, a saját anyukat eladnák néhány kiló kokainért, hogy tovább tudják adni jó pénzért. És igen, veled akarok lenni. Téged akarlak, mióta az eszemet tudom… és valóban a te, a mi érdekünkben mondom azt, hogy maradj még távol tőlem addig, míg valahogy letudom csitítani magam körül mindazt ami történik. Mert ezzel én se tudok egyedül megbirkózni és te lennél az utolsó akit belekevernék ebbe – nyelek egy jó nagyot, miközben tenyeremet az oldalamra szorítom, ezzel bízva abban, hogy a folyamatosan belenyilalló erőteljes szúrás enyhülni fog.
- Ha ez a hígagyú Charlie megtalált minket, akkor Tysonék is megfognak. És ez nem játék. Ez tényleg nem az – teszem hozzá végszóként, arra viszont képtelen vagyok, hogy elküldjem. Mert amennyire ordít a józan eszem, hogy tegyem meg az ő érdekében, pont annyira követelőzik a szívem is, hogy egyszer az életben legyek önző és gondoljak a boldogságomra. Hátha megoldódik valahogy.
Így csak biccentek az egyik szekrény alja felé a kérdésére reagálva, majd megtámasztva a fejem próbálom leküzdeni azt a mérhetetlen hányingert, aminek mind eddig nyoma se volt. Idegesség, stressz félelem és harag vegyül bennem azzal a fémes, undorító ízzel, amit nem tudtam azóta se kimosni a számból. Rühellem a vér ízét.
- Egy valamit viszont ígérj meg nekem! - fogom meg a kezét, de időt se adok, hogy válaszoljon - ha azt mondom, hogy menj, hogy fuss! Ha azt mondom, hogy ne nézz hátra, akkor tedd meg! Ne hezitálj és ne tökölj egy pillanatig se. Hanem ahogy bírod szusszal, erővel, szedd a lábad jó? Muszáj megígérned nekem - húzom oda magamhoz, hogy államat a kulcscsontjai közé téve hunyhassam le egy pillanatra a szememet.
Kimerültem... fáradt vagyok.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyPént. Május 31 2019, 14:00

Jax & Violet


Az élet sosem egyszerű, ha valamit, ezt sikerült megtanulnom az eddig létezésem nyomorúságos huszonkét éve alatt. Néha azt érzem, hogy fiatalkorom ellenére sokkal több szenvedés jutott nekem, mint amit megérdemelnék. Azzal a tudattal együtt tudok élni, hogy apámat sosem ismertem, ami nem volt az életünk része az nem is hiányzik, azzal viszont már kevésbé, hogy anyám saját magát hajszolja a halálba és tulajdonképpen csak a nagyszüleimnek köszönhető, hogy normális gyerekkorom lehetett. Ami viszont talán a legfájóbb pontja az életemnek, az a veled való kapcsolatom vége. Hiába kérdeznéd, hiába próbálnál választ kapni arra a kérdésre, hogy miért, nem tudnám mit mondjak neked. Minden okod meglenne, hogy gyűlölj, hogy ne is akarj soha többé látni az életedben, mert elrontottam. A te ölelő karjaidból egy vadállat karmai közé rohantam, önként és meggondolatlanul. Megérdemlem, amit mellette kell elviselnem, mert megbántottalak, magadra hagytalak és azt érezhetted miattam, hogy már senkinek nem vagy fontos. Pedig az vagy, mindig az is voltál, egyetlen percét sem felejtettem el az együtt töltött időnek, csupán megtanultam együtt élni a hiányoddal. Egyszerre rettegek és örülök annak, hogy a közelemben vagy, hogy ennyi hosszú, keserves év után ismét láthatlak, ismét az életem része vagy. Tudom, hogy azt kérted tőlem, hogy engedjelek el, ne keresselek, de egyszerűen képtelen lennék azzal a tudattal élni tovább, hogy ismét elengedtelek. Az elmúlt négy évben számtalanszor bebizonyosodott, hogy gyáva vagyok, és mint olyan, ahhoz sem lenne bátorságom, hogy ismét elengedjelek. Nem szeretném, ha miattam kellene aggódnod, ha folyton azon kellene gondolkodnod, hogy mi van velem, de egyszerűen képtelen lennék arra, hogy ne keresselek. Sajnálom. Önző, gyáva és túlságosan gyenge vagyok. Ha azt mondanád, hogy soha többé nem akarsz látni elfogadnám, és bevallom megérdemelném, hogy összetörd a szívem, mert nem is olyan régen, én törtem apró darabokra a tiéd. Egészen eddig a pillanatig próbálta tartani magam, erősnek lenni, hogy a támaszod lehessek, a segítséged, de Charlie nevét hallva már képtelen vagyok visszatartani az előtörni vágyó könnyeimet. Miattam van, az a szadista állat miattam tette ezt veled. Miattam vannak fájdalmaid, miattam vérzik a tested és lelked egyaránt. A bűntudat terhe alatt szinte összeroskadok, alig kapok levegőt és úgy bámullak, mintha képtelen lennék felfogni amit mondasz. Pedig teljesen tudatában vagyok a szavaid súlyának. Nem számítottunk rá. Mindent látott. Felelőtlenek voltunk. Visszahangoznak a fülemben a szavaid, minden egyes kiejtett betű teherként nehezedik az amúgy is fáradt lelkemre.
- Nagyon sajnálom Jax...igazad van, nem szabad a közeledben lennem. Charlie nem fog leállni, ha továbbra is találkozom veled...Charlie megöl, ha megtudja, hogy itt vagyok.... hangomban rettegés csendül, a szívem majdnem kiugrik a mellkasomból és most azonnal szeretnék elrohanni, hogy ne keverjelek még nagyobb bajba. Úgy néz ki a felbukkanásom csak fájdalmat okoz neked. A jelenlétem mindenki számára teherré válik. Tudom, hogy jobb lenne neked, ha elengednélek, ha semmisnek tekintenék mindent ami történt, mert csak úgy tudom távol tartani tőled azt a vadállatot. Szívem minden egyes mondatodba belesajog. Lehajtom a fejem és tekintetemmel a szék lábát bámulom. Nem tudok rád nézni, mert nem bírom elviselni a gyötrelmet a szemedben. Tudom, hogy igazad van, talán bármennyire is szeretnénk mi nem lehetünk együtt, nekünk nem adatott meg több közös, boldog pillanat. Nem akarom, hogy bármi bajod essen, most először erősnek kell lennem és elengednem téged. Újra. A szívem a gondolatra apró elemeire hull és talán már soha többé nem tudom összerakni.
- Sajnálom. csak ismételni tudom magam, miközben hosszú percek óta először pillantok ismét rád. - Jax, nem akartalak bajba keverni, nem szerettem volna, hogy ez történjen, én...mindez az én hibám, meg tudsz nekem bocsátani? Képes leszel valaha bízni bennem? óvatosan érintem meg kézfejed, vigyázva arra, hogy még véletlenül se okozzak fájdalmat neked. Helyesbítve, még ennél is nagyobb fájdalmat. Szavaidat hallgatva elgondolkodom. Vajon képes lennék arra, hogy magadra hagyjalak a bajban? Képes lennék menekülni, miközben tudom, hogy te akár meg is hallhatsz?
- Megígérem. óvatosan bújok hozzád közelebb, úgy ölelve, hogy ne okozzak fájdalmat vele. - Le kell pihenned. távolodok el annyira, hogy apró puszit nyomhassak kiszáradt ajkaidra, majd az előbb mutatott szekrényhez megyek, hogy megkeressem azt a fránya elsősegély dobozt. - Ne beszélj többet, tartogasd az erődet, rendben? én itt leszek, és ha majd jobban érzed magad mindent megbeszélünk. - Ez csípni fog... pillantok rád, miközben az időközben sebfertőtlenítővel átitatott gézt a sérüléseidhez érintem. Gyengéden, lassú mozdulatokkal tisztítom először a szemöldök körüli véres sebet, majd a szád mellettit.
- Gyere, le kell feküdnöd. segítek, hogy fel tudj emelkedni a székről, és amennyire erőm engedni a haló irányába támogatlak, hogy ledőlhess az ágyadba.
- Várj itt. magadra hagylak, hogy alig pár perc múlva egy szem fájdalomcsillapítóval és egy pohár vízzel térjek vissza hozzád. - Ezt szedd be, rendben? Pihenned kell, és ez segíteni fog, enyhíti a fájdalmat. ha elveszed tőlem a poharat és a tablettát megigazítom a párnádat. Türelmesen várok.
- Itt leszek, ha felébredsz, ígérem. nyomok egy puszit az ajkaidra és leülök a legközelebbi alkalmatosságra. Nem foglak magadra hagyni. Szeretnék melléd bújni, de félek, hogy véletlenül fájdalmat okozok neked, úgyhogy csak innen figyellek és bármire lesz szükséged megkapod tőlem.

X   Jax & Vio - you promised me 1471401822  Jax & Vio - you promised me 1159569709  Jax & Vio - you promised me 1404455205   • X • :tm:
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyHétf. Jún. 10 2019, 00:27

Vio & Jax
Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk.

Aprócska mozdulatokkal rázom meg a fejem, épp csak annyira, hogy az még ne okozzon fokozott fájdalmat bár tagadhatatlan, jelen állás szerint ez a manőver elkerülhetetlen. Bármit tegyek, bárhogy is mozduljak, ha csak sóhajtok, az éppen elegendő ahhoz, hogy halkan nyöszörögve, vagy éppen a fogaimat erőteljesen összeszorítva fojtsak magamba egy-egy morranásra emlékeztető hangot. Alapjában véve nem könnyű földre küldeni vagy épp olyan szintű fájdalmat okozni nekem, aminek minden egyes mozdulatomat követően hangot is adok. Azon fajta félnótások körébe sorolnám magam, akik büszkén viselik a verést és annak következményét. Hát ezt most nem sikerül kiviteleznem.
Ez a Charlie nevű egyed – mert embernek aligha nevezhetem – nagyobb állat, mint amilyen valaha, az ismertségünk kezdetén volt. Ráadásul váratlanul ért a hátbatámadása, így gyakorlatilag lehetetlenség volt védekeznem, ami minimálisra csökkentette annak lehetőségét, hogy megúszhatom komolyabb sérülések nélkül. Ott ütött ahol tudott, most pedig nyalogathatom a sebeimet. Pont, mint minden egyes alkalommal… egy örökkön mozgó mókuskerékben sínylődök már hosszú-hosszú hónapok óta, melynek végén mindig verés vár, vagy éppen olyan mérhetetlen mennyiségű gyalázás, amit még egy magamfajta, szívós félnótás se képes tökéletesen feldolgozni és a helyén kezelni. Mert hihetetlen vagy sem, ha stramm és masszív is vagyok, a lelkem apró cserépdarabokból áll össze. Sérült, ami pedig összetartja, iszonyat gyenge valami… és a sok hülye, - közöttük én is - reménynek nevezi.
Utálok a gyengébbik félnek lenni. Utálok kiszolgáltatott lenni. Utálom azt is, ahogy Vio rám néz, ahogy egyre inkább elsápad, vagy éppen megy fel benne a pumpa. Azt, ahogy benne is megfogalmazódik, majd ki is mondja, amit én gondolok: veszélyes együtt lennünk.
Én kimondhatom, de ő miért teszi? Miért nem mondja ennek pont az ellenkezőjét? Azt, hogy együtt majd végigcsináljuk? Miért nem bíztat? Miért nem hiteti el velem azt, hogy lesz ez még jobb is? Hogy talán a rossznak, a fájdalomnak egyszer s mindenkorra véget tudunk vetni? Együtt?!
De vajon tényleg így van? Megfogjuk tudni valaha is fékezni azokat az embereket, akik pokollá teszik az életünket? Akik gúzsba kötnek bennünket és olyan élhetetlen körülményeket teremtenek nekünk kéretlenül is, amivel képtelenek vagyunk dacolni? Kérdem én: valaha az életben el fogok tudni úgy költözni ebből a lakásból, hogy biztos lehessek abban, nem jönnek utánam? Vagy örökre ebben a kis barlangban kell sínylődjek? Könyörögnöm kell mindig azért, hogy legyen legalább egy héten kétszer meleg víz csak, hogy tökéletesen le tudjam csutakolni magam úgy, hogy az jól is esik? A gázról és fűtésről nem is beszélek, csupán tűrök és elviselek télnek idején, mikor nem csak, hogy az ablakot növik be a jégvirágok a rossz szigetelés miatt, de már-már a vékonyka falak mentén is elszaporodnak pont, ahogy a víz és gázcsöveken is.
Mikor ideköltöztem, az volt az elsődleges szempont, hogy elhúzzak az anyám házából. Hogy megszűnjön az az örökös kellemetlenség, amit az új férje okozott nekem. Utáltam vele egy fedél alatt tartózkodni. Nem tudtam elviselni azt, ahogy viselkedik az anyámmal, ahogy beszél vele és az, hogy cselédként tekint rá feleség helyett. Hiába szóltam, hiába védtem meg őt, akár tettlegességig fajulva, semmi nem hatott. Anyu pedig rendszerint őt védte meg akkor is, ha annak a nagy mamlasznak eljárt a keze, és rajtam csattant a haragja. Ez dühített fel a leginkább, mikor kezet emelt ránk, mégis ő lett aztán pátyolgatva. Nem kértem belőle. Ebből adódóan nem érdekelt, hogy miért adok ki annyi pénzt, amennyit, csak távol kerüljek tőle… és sikerült. Most viszont hol tartunk? Télen jéggé fagyok még négy réteg paplan alatt is, rajtam három réteg öltözettel, nyáron pedig kilehelem az életemet a negyven fokos fülledt hőségben. Meleg víz, szökő évente egyszer, ha csordogál az ósdi, berozsdásodott csapból, bezzeg nyáron „kellemesen” meleg, mert ugyebár egész nap tűzi a csöveket a Nap. Kell ennél jobb életkörülmény a számomra? Ugyan már, túl sokra vágyok!
Elmehetnék innen. De miért tenném, mikor pont annyira egyedül vagyok mint a kisujjam? Kinek kellene jó körülményeket teremtenem?
- Még mindig nem magamat féltem, de… édes mindegy – motyogom az orrom alatt, hangomban lemondó, tompa szomorúsággal. Mert egyre csak ezt tudom neki mantrázni pont, ahogy ő az én védelmemet emeli ki rendszeresen: engem baromira nem érdekel, hogy ki mit csinál velem! Csak neki legyen jó. Csak ő legyen biztonságban.
- Nem csináltál semmit, Violet! Miért neked kellene megbocsájtanom? Egyszerűen csak hagyjuk ezt az egészet és… bízzuk a rendőrségre. Nem érdekel, hogy velem mit csinál, de rád nem emelhet kezet többé – szeretnék határozottan és komolyan felcsattanni, szeretném megerősíteni benne a gondolatot így vagy úgy, hogy márpedig lépni fogok az ügy érdekében. Kifogom őt hozni Charlie kelepcéjéből, kerül, amibe kerül. A határozottságom és erőm viszont ezen a ponton cserbenhagyott már abban a pillanatban, mikor betette ide a lábát. Elgyengültem mellette, mert óv, félt és segít.
Ígéretet tesz. Én pedig nem kérdőjelezem meg az igazságalapját. Bízok benne. Mert bízni akarok.
Belesimulva az ölelésébe, szinte mozdulatlanul viszonzom az aprócska csókját, hogy aztán megfeszített állkapcsokkal tűrjem minden egyes érintését, ahogy a sebekhez érinti a fertőtlenítővel átitatott gézlapocskákat. Pillantásomat ez idő alatt se veszem le róla, ellenben teljesen belefeledkezek arcának látványába. Félve, rettegve, mohón igyekszek elraktározni őt a fejemben és az emlékeim között, mintha attól tartanék, hogy minden egyes pillanat, minden másodperc az utolsó lehet kettőnk között, holott tudom, ennek már nem lesz vége. Nem fogom engedni.
Úgy telnek el a percekké váló másodpercek, hogy időm sincs felocsúdni belőle, máris a végét hirdeti a segédkezésnek, s már támogat is át a szobába csak, hogy vízszintesben tudjak elhelyezkedni, bekapkodva egy-két pirulát.
- Gyere inkább ide - paskolom meg magam mellett az ágyat jelezve, hogy van még itt bőven hely az ő számára is. Nem, egy pillanatra se félek attól, hogy itt hagyna, de amúgy is meglenne rá a lehetősége. De most magam mellett szeretném őt tudni. Szükségem van rá. Arra, hogy itt legyen és érezzem őt magam mellett.
Mert most ő maradt az egyedüli biztos pont az életemben.



mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me EmptyHétf. Jún. 10 2019, 12:51

Jax & Violet


Ha tehetném, az összes fájdalmát magamra vállalnám, hogy neki ne kelljen szenvednie, hogy ne lássam ahogyan a fájdalomtól eltorzulnak arcvonásai. Szívemre és lelkemre ólomként nehezedik a fájdalom, nehéz erősnek maradnom mellette, de mindent megteszek, mert tudom, hogy most szüksége van rám. Talán ezekben a percekben jobban, mint bármikor. Az a négy év, amikor egyáltalán nem találkozhattam vele, amikor nem tudtam róla semmit hirtelen nem is tűnik olyan fájdalmasnak, mint most, ahogyan végig kell néznem meggyötört alakján. Azt tudom, hogy nem lennék képes többé magára hagyni, kilépni az életéből és úgy tenni, mintha egyáltalán nem hiányozna nekem. Szeretném azt hinni magamról, hogy erős vagyok, de percről percre bebizonyosodik, hogy ez egyáltalán nincs így. Gyenge vagyok, mint a harmatos fűszál és bármennyire próbálom bebizonyítani az ellenkezőjét újra és újra elbukom. Egyszerűen nincs már elég erőm ahhoz, hogy egyedül nézzek szembe minden szarsággal, amit az élet görget elém. Ha azt mondaná, hogy menjek el, mert látni sem bír, hogy nem akar velem lenni, akkor megtenném, de lényem azon darabkája is örökre meghalna, ami most miatta van még életben. Tudom, nem lehetnek elvárásaim, nem kérhetem semmire, hiszen évekkel ezelőtt pontosan én voltam az a személy, aki eltaszította őt, megérdemelném, hogy egyáltalán ne akarjon a társaságomban lenni. A régen elnyomott érzések a felszínre törnek, és már, ha akarnám sem tudnám ismét eltemetni őket. Mindig is tudtam, hogy én hozzá tartozom, hogy ő a jobbik énem és soha nem szabadott volna lemondanom róla. Mindez már késő bánat, a múltat – bármennyire is szeretném-  már nem lehet megmásítani és csak reménykedhetek abban, hogy  mindazok ellenére ami történt, még van esély arra, hogy tiszta lappal indítsuk a történetünket. Fájdalmas sóhaj tör fel a mellkasomból, esdeklő pillantásokkal mérem végig őt. Össze kell szednem a gondolataimat mielőtt megszólalnék.
- Nem mehetünk a rendőrségre Jax. hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, nyelek egy hatalmasat mielőtt folytatom. - Ha kiengedik, ha esélyem sem lesz arra, hogy bebizonyítsam az igazam még dühösebb lesz, és azt a haragot nem fogom túlélni. Rettegek, hogy nem fogom tudni megvédeni magam, és most már nem csak rólam van szó. Már kettőnkre szeretnék gondolni. tisztában vagyok azzal, hogy mekkora szívességet kérek most tőle, de nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék leélni az egész életem úgy, hogy bujkálnom kell Charlie elől, hogy nem élhetek szabadon azzal az ember, akit szeretek, akit mindig is őszintén szerettem. Érzem ahogyan fokozatosan megnyugszom, a jelenléte, pillantása, a tudat, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy nem szeretne távol lenni tőlem olyan hatással van rám, hogy azt érzem ezekben a percekben talán semmi sem lehetetlen. Olyan óvatosan próbálom kitisztítani a sebeit amennyire az csak lehetséges, de látom arcának rezdüléseiben, hogy nem teljesen járok sikerrel. Néhány napnak még biztosan el kell telnie ahhoz, hogy egyáltalán ne fájjon már neki, hogy minden seb begyógyuljon. A testiek mindenképp, a lelkieknek azt hiszem ennél hosszabb időre van szüksége, de bízom abban, hogy idővel kívül-belül rendbe jön majd, és én végig ott leszek mellette. A tőlem telhető gyorsasággal, ügyességgel és odafigyeléssel próbálok segíteni rajta, a lehető legkevesebb fájdalmat okozva neki. Olyan gyengéden fektetem őt az ágyra, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban apró darabjaira törhetne. Tétovázva ücsörgök az ágyhoz legközelebbi ülőalkalmatosságon és őt figyelem, hogy azonnal a rendelkezésére álljak, ha szüksége van rám.
- Nem tudom Jax, talán kényelmesebb lenne neked egyedül az ágy... nem szeretnék még nagyobb fájdalmat okozni neki, mint ami már amúgy is gyötri.
- Na jó... elmosolyodom és óvatosan mászom mellé az ágyba, ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá a szivárvány színeiben játszó sérüléseihez. A fejem a hideg párnára helyezem és figyelem arcvonásait, gondosan elraktározva agyam és szívem legféltettebb fiókjaiba, hogy bármi is történik majd, ezekre a pillanatokra örökre emlékezni akarok.
- Aludnod kell... gyűröm fejem alá a karomat miután magunkra húzom a takarót. Egészen eddig a pillanatig fel sem tűnt, hogy fáradt vagyok. Némán figyelem őt, ahogyan egyenletesen emelkedik a mellkasa, lecsukódik a szemhéja.
- Szeretlek... alig hallhatóan suttogok, abban a hitben, hogy már mélyen alszik és biztosan nem hallotta meg, legalábbis szeretném ebben a tudatban álomba ringatni magam.

X   Jax & Vio - you promised me 1471401822  Jax & Vio - you promised me 1159569709  Jax & Vio - you promised me 1404455205   • X • :tm:
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jax & Vio - you promised me
Jax & Vio - you promised me Empty
mind álarcot viselünk
ranggal rendelkezem
 
Jax & Vio - you promised me
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Eltemetett múlt :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: