Úgy vágtam le a seggem a kanapéra, miután kinyitottam a még gőzölgő pizzát – igen, reggel kilenckor – mintha legalábbis métereket rohantam volna, pedig mondhatni öt és fél lépéssel szelhettem át nagyjából az ajtóig vezető utat, de ez már részletkérdés volt. Igazából a valódi nehézséget az okozta, hogy Tae Oh-t lehetőleg ne keltsem fel ha nem muszáj, mert hosszú napok óta, először végre úgy tudott aludni, mint akit agyonütöttek. Nem mintha ez különösebben megnyugtatott volna, mivel körülbelül óránként jártam be hozzá, hogy leellenőrizzem: lélegzik-e még.
Aztán ahogyan egyre jobban hergeltem be magam, úgytak el azok a bizonyos órák, és hát ilyenkor jött az, hogy fél, negyed, majd tízpercenként rúgtam rá az ajtót szerencsétlenre, aki konkrétan arra sem kelt volna fel, ha éppen egy láncfűrészt bőgettem volna a feje felett. Magam sem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem, de mivel nem volt hajlandó percenként orvosért kiáltani – amit én legszívesebben megtettem volna – kénytelen voltam jobb híján pumpálni belé a lázcsillapítót, meg bújni a recepteket, hogy aztán utána vele együtt görnyedjek a vécé felé, és a hátát lapogatva figyelhessem, hogy minden kijön belőle.
Mondhatni az utóbbi pár napban, hétben én lettem Tae Oh felesége, hiszen magamra vállaltam az összes házimunkát, és csak a kedvéért igyekeztem megtanulni főzni is. Emiatt állandóan a netet böngésztem, hogy valami egészgésegeset tudjak elé tenni, közben pedig imádkoztam azért is, hogy ehető legyen, meg végre valami benne maradjon a gyomrában. Voltak jobb és kevésbé jó napjaink is... Illetve az utóbbi időben szerencsétlen nyakára hoztam a macskámat is, akit még két éve szedtem össze az utcáról, mert valaki ott hagyta kint azt a pici cicát, ami a tenyeremben elfért a hidegben, az esőben.. Még a szemét sem tudta kinyitni, és annyira törékenynek tűnt, ahogyan ott nyávogott a rongyba tekerve, hogy nekem sem volt szívem otthagyni őt. És bár felneveltem, meg szerintem viszonylag jó apja is voltam a kis dögnek, ettől függetlenül olyan egy flegma disznó lett belőle, hogy már szinte elfelejtettem szeretni érte... De lényegében annyira aranyosan szart a fejemre, hogy végül sosem tudtam rá haragudni, csak elkönyveltem magamban, hogy talán most lehet a macskák kamaszkorában... És idővel ez majd jobb lesz.
De lényegében nem lett az, és a hálátlan kis mocsok most is csak azért dörgölőzik a lábamhoz, hogy kunyeráljon a kajából, amit rendeltem magamnak.
- Macska nem eszik emberkaját – jelentettem ki végül, majd a szavaimnak nyomatékot adva finoman el is toltam a lábammal, amire csak hatalmasat fújtatott őfelsége, és felemelt farokkal arrébb vonult, egyenesen be a szobámba. A macskáknál a tekintély jele talán a felemelt farok lehet?
Be is kapcsoltam a tévét, majd háttérzajjá halkítottam, és ezzel a lendülettel indultam ki, hogy megfőzzem Tae Oh-nak a teáját. Még két héttel ezelőtt tűztem fel a hűtőre egy listát arról, hogy mit nem ihat és ehet, és mivel a kávé szerepelt rajta, elmentem egy gyógynövényesbe, és kevertettem neki egy olyan teakeveréket, ami kicsit felpezsídit a vérét, viszont van némi fájdalomcsillapító hatása is. Valószínűleg az ő szintjén már nem működött a dolog, de meg szerettem volna próbálni, hátha... Amíg pedig forrt a víz, elkezdtem készíteni a reggelijét is, holott szinte biztos voltam benne, hogy a kukában végzi majd, mert mire felébred már ehetetlen állapotba kerül... De ettől függetlenül is meg akartam csinálni neki, hátha ténylegesen magához tér ma már és tud enni is. Nem akartam elszalasztani egy pillanatot sem, amikor  volt annyira jól, hogy tudjon enni. Mostanában egyszerűen csak szeretem nézni ahogyan eszik.
Ő viszont ha belegondolunk... Igencsak jól járt velem. Ugyanis főzök, mosok takarítok, és nagyon odafigyelek arra, a lakást lehetőleg teljesen megtisztítsam a kis kedvencem szőrétől, mert saját magam sem tudom elviselni, ha valami nem a helyén van, vagy ha éppen szutykos a környezetem. Ebben nagyon hasonlítottunk, szóval szerintem nálam jobb „felesége” az életben nem lesz.
Időközben néha beleharaptam a kezemben tartott pizzába, és feltettem a vizet főni a saját kávémnak is. Miközben próbáltam összedobni neki valami finom reggelit, amit meg is ehet, be is tömtem egy szeletet, kikapkodtam a tányérokat hogy meg tudjak teríteni, és a teájával is végeztem. Gyorsan megtöröltem a kezeimet a köténybe, amit magamra öltöttem – amúgy csak konyharuhának használom – aztán már indultam volna a kancsóban az asztal felé, amikor megpillantottam az ajtóban. Ennek hála sikeresen frászt is kaptam, de ezt igyekeztem nem kimutatni, és erősebben is markoltam a fülét kezemben tartott cuccnak, nehogy elejtsem.
- Úgy közlekedsz, mint valami kommandós Tae Oh! – mondtam neki, és gyorsan le is tettem az innivalót az asztal közepére – A frászt hoztad rám. Hogy vagy?
Őszintén nem nézett ki túl jól, és ez eléggé aggasztott, ezért egyből oda is sétáltam hozzá, és a két kezembe vettem az arcát, miközben tapogattam ahol csak értem, hátha ezzel jobban meg tudom ítélni, hogy lázas-e...
- Most kifejezetten hidegnek tűnsz... Délután elviszlek orvoshoz, mert ez így nem állapot – sóhajtottam fel halkan és rögtön el is léptem tőle, még mielőtt elkapná annak a jelét, hogy én sem vagyok a legjobb bőrben, mert az jelenleg rohadtul nem volt fontos. Kettőnk közül ő van a szarabb helyzetre.
- Csináltam neked reggelit, szóval remélem azért egy picit éhes vagy – már majdnem kihúztam neki a széket, de inkább megembereltem magam. Nem akartam folyamatosan azt éreztetni vele, hogy beteg, de valahol mégis... Törődni akartam vele. Még mindig nem tettem le erről a vese projektről, de felhozni sem akartam neki, mert úgy éreztem, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Talán nem tehetek mást azon kívül, hogy vele vagyok és várom, hogy döntésképtelen legyen.

Uram        || 891 ||ruha

Hazudnék, ha egyetlen szóval is azt állítanám, hogy egyáltalán nem hiányzik nekem az a legjobb barátom, aki Tae Oh régen volt. Az erős srác, aki anno megtanított gördeszkázni, és bár semmit sem tudott a betegségemről, mégis valamilyen oknál fogva... Úgy vigyázott rám, mintha legalábbis attól félt volna, hogy komoly bajom lesz attól, ha leesek. Akkoriban azt hittem, hogy csak túl sokat gondolok a dologba, viszont most már tudom, hogy valószínűleg tényleg nem akarta megkockáztatni még azt sem, hogy lehorzsolhatom a könyökömet. Pont ennek hatására állt meg a kezemben a kés, és kezdtem el azon töprengeni, hogy vajon mennyit tud... Hiszen foggal körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy nem műthetnek meg, de soha egyetlen pillanatra sem adta jelét annak, hogy tisztában lenne a hemofíliámmal.
Logikusan belegondolva az a normális, hogy ha fogalma sincs róla, mert anno tényleg megsértődött rám a vesedolog miatt, viszont már jóval előtte nagyon vigyázott rám. Ugyanez figyelhető meg most is rajta, ami miatt lényegében nem tudom eldönteni, hogy az apja talán valamit elmondott neki, vagy csak... Csak egyszerűen ennyire féltene?
Lényegében egyikre sem mondhatom azt, hogy hülyeség, hiszen félholtra verve talált meg anno, és miután hozzájuk költöztem, sokáig nem tudtam enni, de alapvetően is elég vékony srác voltam egész tinédzserkoromban. Ő pedig a rendíthetetlen legjobb barátom, aki valahogy... Annyira tökéletesnek tűnt, hogy már számomra volt fájdalmas, de sosem irigyeltem ezeket a dolgokat tőle. Rengetegen hitték azt, hogy a kettőnk közti, alapvető különbségek miatt romlott meg a barátságunk, de azt hiszem a koreai ismerőseink egyikünket sem ismerték úgy... Úgy igazán.
Pont ezért is jelenthetem ki nyugodt szívvel, hogy nagyon fáj nekem így látni őt, és megélni azt a dolgot, hogy ő a gyengébb most kettőnk közül. Alapvetően kinéztek az osztálytársaink és utáltak, amiért általában iskolaelső voltam, ráadásul két évvel feljebb jártam, mint kortársaim. Ezért sokan kis pedáns, seggdugasznak gondoltak, holott csak... Volt eszem és használtam? Tae Oh volt lényegében az én kis védőburkom, akin keresztül leginkább a boldogság ingere szivárgott be hozzám, mert igyekezett mindentől megóvni, ami árthatott volna nekem. És végtére pont ezért is esik nehezemre egy kicsit a mostani állapotokban létezni, de már kezdtem megszokni és lassan túllendülni az eddig felmerült dolgokon. Rohadtul ez volt az a helyzet, ahol nem igazán járt ki az a luxus nekem, hogy a saját kis sebeimet nyalogassam, amikor ő kvázi haldoklik. Akármi is történik... Amíg életben van, nekem ehhez nincs jogom, és csak arra kell figyelnem, hogy vele minden rendben legyen, és amikor még rosszabbra fordulnak majd a dolgok, nos... Akkor majd igyekszem a legjobb tudásom szerint cselekedni. Nem hülye, ő is tisztában van azzal, hogy lesz idő, amikor megint próbálkozni fogok, csak éppen kivárok, hogy ne nagyon tudjon már ellenkezni.
- Nem lett volna túl ildomos az állapotodban a szellem szót használni... – jegyeztem meg szárazon, mert magam is tudtam, hogy előbb jutott volna eszembe az a jelző normális esetben, viszont most kínosan megválogatom a szavaimat, ha ilyesmiről van szó, mert már egyáltalán nem célom megtörni őt a szavaimmal – Amúgy is, a kommandósok menőbbek, mint a szellemek. Mindig imádtam a filmekben ,ahogyan random emberekre rátörték az ajtót. Talán sosem mondtam neked, de gyermekkori álmom volt, hogy kommandós legyek, még a papámmal is folyton kommandósdit játszottunk...
Hirtelen hallgattam el, majd lehajtottam a fejem. Biztos voltam benne, hogy nem meséltem neki ilyesmikről, mert valahogy... Az én életem sosem került szóba, vagy ha igen, akkor csak vállvonogatások és kínos mosolyok következtében engedtem az egész témát. Viszont most meg egyáltalán nem voltunk olyan helyzetben, hogy az én kis sztorijaimat hallgassa, szóval éppen ezért is vágtam el annak a közepét, és inkább foglalkoztam azzal, hogy kiöntsem a bögréjébe a teáját.
Csak ezek után léptem oda hozzá, hogy valamilyen szinten felmérjem az állapotát, már amennyire értettem ehhez. Sok dologban jó voltam, volt eszem, felelősségteljesen viselkedtem, de ettől függetlenül nem vagyok orvos és bár tudhatok arról, hogy miként ápoljam helyesen őt, ettől függetlenül a hirtelen változások az állapotában nagyon megijesztettek, és nem is feltétlenül tudtam mit kezdeni velük. Ilyenkor mindig csak reménykedtem abban, hogy valahogy rá tudom majd szedni arra, hogy elmenjünk ahhoz a kibaszott dokihoz még ha nem is tudna mit mondani... Legalább tudom, hogy megpróbáltam.
- És? Honnan tudod? Lehet, hogy most mást mondana... – ismét csak a nyelvembe haraptam, hogy nehogy kikotyogjam azt, amit ezek után akartam mondani. Egy torokköszörülés kíséretében épp ezért fésültem ki a kócos kis tincseket a homlokából, és irányítottam a konyhaasztal felé – Ne légy felelőtlen, jó? Egy betegség komoly dolog!
Ezzel a finomabb verzióval már egy kicsit elégedettebb voltam. Nem akartam pont most a fejéhez vágni azt, hogy így úszott el a feje felett az egész eddigi élete. Mindig csak röhögött azon, amikor felszólítottam a felelősségteljes életvitelre, hogy írja meg a leckéjét ma, puszilja meg az anyukáját ma, vigye el sétálni a kutyáját ma, mert lehet holnap már nem lesz lehetősége rá. Kettőnk közül mindig én voltam a karót nyelt, merev srác, ő pedig a könnyelmű, a kalandvágyó, az álmodozó. Talán éppen ezért tudnánk kiegészíteni egymást tökéletesen, ha mondjuk... Hallgatnánk kölcsönösen a másikra? De hát az ugyebár mindkettőnk számára túl egyszerűvé tette volna a dolgokat.
- Figyuka – sóhajtottam fel halkan, miközben a saját tányéromra helyeztem egy szelet pizzát – Kössünk egyezséget. Meghálálod amiért ennyit fáradok érted azzal, hogy kiülhetek veled a levegőre, és ha azt látom, hogy nem vagy jól, vagy még mindig hideg vagy, akkor elviszlek a dokihoz. Amúgy is be kell ugranom néhány dolgot elintézni a kórházba.
Gondolok itt arra, hogy az utóbbi időben rendesen fájt a fejem, és inkább íratok fel ilyenkor a saját orvosommal gyógyszert magamnak, mert most a lebukás veszélye még nagyobb. Pont a múlt héten sikerült elvágnom a tenyeremet a nagykéssel, és egészen a kuka legaljáig be kellett gyömöszölnöm a zacskóba dobott véres rongyot, meg egy fél gurigányi vécé papírt, hogy Tae Oh még véletlenül se vegye észre.
- Én jól vagyok – magyaráztam neki teli szájjal, majd miután sikerült lenyelnem azt a pár falatot folytattam – Illetve nem miattad vagyok nyúzott. Mielőtt idejöttél is ez volt. Kicsit nagy teher a munkám, meg még lábadozom annak a csajnak az ütése után... Kicsit le is sokkolt az a bizonyos három nap, amit az egyik vendégszobájában töltöttem, plusz jött egy új csaj hozzánk pultozni, aki egy rakás szerencsétlenség. De mindez eddig is így volt, és mivel jórészt éjszaka dolgozom, kicsit fáradtabb vagyok a normálisnál, de... Valahol nekem már ez a normális. Hozzászoktam, és amúgy is most kaptam némi szabadnapot a főnökömtől az állapotom miatt, szóval ne aggódj értem. Sokkal inkább azzal kéne foglalkoznod, hogy veled mi lesz...
Itt halkan fel is sóhajtottam, mert kicsit kezdtem azt érezni, hogy bár jelenleg ő szorulna védelemre, még mindig engem akar dajkálni. Ez volt a pont, amikor rájöttem, hogy nem tud ő semmiről... Csupán megszokta, hogy én vagyok a pici, a védtelen, akire figyelnie kell, különben baja eshet, és ami őt vezérli az nem más, mint a színtiszta aggodalom és szeretet... Valahol ez pedig engem megnyugtatott.
- De, ha ennyire aggódsz értem... Segíthetnél majd megfürdetni azt a dögöt ott – böktem a sarokban nyalakodó macska felé – Egyedül egy tortúra megtenni. Elég annyi, ha bezárod a fürdőajtót, hogy ne szökjön meg, de ez alapvetően nem egy emberes munka. Legalább csinálnánk mást is a tévézésen és egymás pesztrálásán kívül. Nem mintha bajom lenne vele, de néha felemelő lenne csak úgy... Olyannak lenni, mint amilyenek régen voltunk.
Végig a pizzámba bámulva szemeztem egy jalapegnoval. Nem akartam megbántani, de szerettem volna, ha tudja, hogy boldoggá tenne ha csak... Újra gyerekek lehetnénk, mint régen, és ezáltal minden problémánk elszállna. Egy fél órára el akartam hinni, hogy ismét ugyanolyanok vagyunk. Hogy nem tettem meg vele azt a rengeteg szörnyűséget és még van arra esély, hogy újra barátok legyünk vagy újra bízzon bennem.

Uram        || 1 259 ||ruha

- Nem nem az Tae Oh – sóhajtottam fel én is hozzá hasonlóan, miközben óvatosan a hátára tettem a kezemet – Kibaszott tapintatlan lenne szellemezni itt neked, és magamat is csak elkeseríteném vele. Nem vagy te szellem.
Ezt már csak igen halkan jegyeztem meg, mert bár jó ideje együtt éltünk már, sokszor az ő ruháit viselve készítettem neki reggelit tényleg, mint valami elcseszett feleség, de ettől függetlenül nem ismertem a határaimat. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi volt az a hirtelen fellobbanó, mérhetetlen gyűlölet, amit iránta éreztem anno, de most már én magam is látom, hogy a világ legrosszabb döntése volt abba ennyire belemerülni, és a saját sebeimet nyalogatni úgy, hogy a legjobb barátom mellette haldoklik. Ilyenkor normális reakció lett volna elengedni a múltat, de valamiért mégsem voltam rá képes, és ez egyáltalán nem mentség a helyzetre, ugyanis egy dolog, hogy nekem nagyon fájt ami történt, de ettől függetlenül... Van egy bizonyos fontossági sorrend, amit képtelen voltam normálisan betartani.
Amint éreztem, ahogyan lassan összecsúsznak Tae Oh lábai, rögtön ijedten kaptam is utána, hogy még véletlenül se törölje fel a padlót.
- A kurva életbe! - sziszegtem, miközben tartottam amíg megtalálta a padlót – Ne ijesztegess, ha már elő tudsz mászni a szobádból, jó? Nagyon fáj?
Én magam is tudtam, hogy képtelen voltam rendesen leplezni az aggodalmamat, de ez volt a helyzet, amikor nem bántam meg a dolgot. Én magam is tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem fair az, hogy Tae Oh szinte semmit sem tud rólam, sőt... Talán mondhatom azt, hogy az iskolai eredményeimen, a közös élményeinken, és olyan alapadatokon, mint a korom, a születésnapom, meg a horoszkópom kívül, egyáltalán nincs tisztában velem kapcsolatban semmivel. Lényegében ő lehetett volna az egyetlen ember, aki társként át tud segíteni a szüleim okozta szarságokon, és akire támaszkodhattam volna, de túlságosan rettegtem attól, hogy ha ténylegesen tudomást szerez a betegségemről, akkor onnantól kezdve a kapcsolatunk teljes mértékben tönkre fog menni. Nagyon rettegtem akkoriban attól, hogy elkezdene sajnálni, és ugyanúgy kezelne, mint mindenki más, aki a környezetemben tudott a betegségemről. Később pedig mindezt már nem volt lehetőségem elmondani neki, hiszen világ életemben úgy gondoltam, hogy az ő problémája nagyobb, mint az enyém. Tény és való, hogy ha nem figyelek oda eléggé, akkor nagy baj is történhet, de ettől függetlenül már túléltem az életemnek azt a fázisát, amikor félő volt, hogy elhalálozhatok. Pont ezért is tudtam valahol nagyon is megérteni őt... Mert kiskoromban állandóan azzal ijesztegettek a szüleim, hogy ha hibázok, akkor talán meg is halhatok, ezzel teljesen tönkrebaszva az amúgy sem túl fényes gyerekkorom.
- Tudod jól, hogy nem fogom hagyni, hogy bezárjanak oda. – sóhajtottam fel halkan – Csak azért menjünk el, hogy én megnyugodhassak. Te magad is tisztában vagy azzal, hogy magam mellett akarlak tartani amíg csak lehetőségünk van rá, és nem akarok veled együtt beköltözni a kórházba. Tényleg csak... Hallani akarom egy szakember véleményét.
Mert egy picit talán abban bízom, hogy ez az egész rémálom egyszer csak véget ér majd. Hogy a doki közli majd: ez egy borzalmas vicc volt, egy szülinapi prank, amivel profi módon átvertek mind a kettőnket, de sajnos Tae Oh fájdalmai, a vesegörcsök, az álmatlansága, és az állapotának a romlása tökéletesen tisztává tette, hogy ez sajnos a tiszta és kegyetlen valóság... Még ha nem is akartam elfogadni.
- Szeretem a pizzát – vontam meg a vállam – Tudod mennyi kaja kell egy ekkora testbe? Kifejezetten megviselt, amikor a 18. szülinapom után hirtelen megnyúltam vagy húsz centit. Ja és igen, tisztában vagyok vele, hogy azóta hízott is a seggem, nem kell a szememre vetni.
A végére már egy kicsit mosolygóssá változott a hangom, majd bele is haraptam a kiszedett szeletbe, bár az tény és való, hogy az ízét nem annyira éreztem. Nem szerettem, ha Tae Oh a haláláról beszélt... Mindig nagyon lehangolt, de már azon a szinten voltunk, amikor nem vághattam a fejéhez, hogy meg fogom menteni... Mert akkor megint csak vitázni fogunk, ő rosszul fogja érezni magát, én pedig csak tönkreteszem az utolsónak hitt napjait... Most már realizáltam azt, hogy ha valami komplikáció lesz a műtét során, akkor valószínűleg engem akarnak majd menteni, és lényegében valahol rajtam múlik az, hogy ha erre kerülne sor – bármennyire is utálok gondolni a dologra – akkor Tae Oh békében mehessen el. Hogy elégedettnek érezze magát.
Amikor hirtelen elhallgatott, fel is kaptam a fejemet, de csak tanácstalanul figyeltem, ahogyan szenved. Tudtam, hogy ha most felpattanok és nekiállok pesztrálni, akkor azzal lehet, hogy csak rosszabbá teszem számára az egészet. Nem szeretném azt tudatosítani benne, hogy teher a számomra, mert tényleg nem érzem annak... Csak idő kellett ahhoz, hogy kinyissam a szemem és képes legyek elfogadni a fekete fehér, könyörtelen valóságot a helyzettel kapcsolatban.
- Ha arra gondolsz, hogy bármi lehet közöttünk, akkor azt felejtsd el nagyon gyorsan... Majdnem kinyírt az a... – itt csak megráztam a fejem, és óvatosan megtapogattam a tarkómon maradt kis heg nyomát. Bár tény és való, hogy én is kíváncsi lettem arra, hogy mivel vert fejbe, és miért becsültem ennyire alá, ha ekkora erő van benne, de ugyanakkor halálra is rémültem az egész helyzettől. Mert egyszerre találtam izgalmasnak, hogy ennyire kiszámíthatatlan és vakmerő, illetve rohadtul parának is... Hála az égnek, hogy nincs lehetőségem agyalni azon a helyzeten.
- Nem kifejezetten szobamacska, túlságosan szabad lélek ahhoz, hogy bezárjuk... El szokott mászkálni, amikor alszol – vontam meg a vállam, majd folytattam – Nem volt szívem az utcára tenni, hiszen onnan szedtem össze pár éve, amikor még kicsi volt, és szerintem te is sejted, hogy nincsenek barátaim, szóval lepasszolni sem tudtam. Ha lett volna más lehetőségem, akkor nem hozom ide.
Bármennyire is egyedi személyiséggel rendelkezett az az állat... Én a szívem mélyén talán nagyon szerethettem, de tény és való, hogy ha lett volna kinek, akkor lepasszoltam volna szerencsétlent Tae Oh lelki békéjének érdekében.
- Jó – mosolyodtam el végül arra, hogy belement az állat megfürdetésébe – Addig egyél szépen. Amíg legalább a fele el nem fogy, nem foglak elengedni sehova.
És, hogy nyomatékosítsam is benne a dolgot, a pizzámmal együtt ültem fel mellé az asztalra, és merítettem bele az ételbe a kanalát, hogy a szájához emelhessem.
- Néha furán érzem magam attól, hogy most te szorulsz rám – ismertem be neki végül, miközben megkerestem a tekintetét – De ne hidd azt, hogy sajnálatból teszem. Szeretek gondoskodni rólad... Hyung?
Egy picit talán idegenül csengett a szó a számból még számomra is, mert már nagyon régóta nem hívtam így őt. Egy picit be is haraptam tőle zavaromban az alsó ajkam, mert ebben a pillanatban tudatosult bennem igazán, hogy mennyire veszettük hiányzott nekem. Hogy nélküle teljesen üres az életem, és képtelen vagyok egy egészséges levegővételt is venni úgy, hogy ne legyen mellettem. Nagyon kevés ilyen ember van mellettem, talán egyedül az öcsémet sorolnám még ebbe a körbe, de szerencsétlennek az a legjobb, ha csak ritkán beszélünk... Mert iszonyatosan félek, hogy bajt hozhatok rá. Soha nem lennék képes magára hagyni a testvéremet, de ha Tae Oh nem lesz már mellettem, akkor fogalmam sincs, hogy kiből fogok tudni erőt meríteni a továbbiak során. Mert nem akarom, hogy más töltse be a helyét. Egyszerűen nem töltheti be más.

Uram        || 1 115 ||ruha

Soha nem szorultam rá arra, hogy bárkit ápolnom kelljen vagy egyáltalán két porszemet letöröljek valahonnan, egészen addig, amíg lényegében magamra sem maradtam. Ott kezdődtek igazán a problémák, amikor nem volt lelki erőm összeszedni a széthajigált cuccaimat, ennek következtében pedig rövid időn belül olyan gusztustalan rendetlenség keletkezett az akkori szobámban, hogy a gyenge, 17 éves korombeli kölyök ült a szemétdomb tetején, és nemes egyszerűséggel nekiállt bőgni. Mindezt azért, mert kupi volt a szobámban, hiszen akkor éreztem meg először, hogy mennyire kicsúszott az irányítás a kezeim közül. Világ életemben a rend, fegyelem és patyolat tisztaság híve voltam... De úgy nem nehéz ezekkel együtt élni, ha nem nekünk kell megcsinálni, tucatnyi bejárónő teszi meg helyettünk.
Mondhatni nagyon sok minden megtapasztaltam, amit korábban a szüleim által megismert jólét miatt nem tudtam. Mindez viszont valahogy... Mégsem volt az igazi. Arra határozottan nem készített fel az itt töltött idő, és a sok szar, amit amúgy megtapasztaltam, hogy majd egyszer a haldokló legjobb barátomat kell összekaparnom a földről, ha éppen nem jut ki a mosdóba, kisikálni a hányását a nappaliban lehelyezett szőnyegből. Hogy át kell nyálaznom az egész kórlapját annak érdekében, hogy a legjobbakat tudjam biztosítani neki 22 éves fejjel úgy, hogy bár én is küzdök egy betegséggel, azon meg az influenzán kívül mégsem ismertem mást... Hogy minden nap látnom kell azt, ahogy egyre szürkébb a bőre, egyre beesettebb az arca, és bármennyire próbálom tartani magam az előírt étrendjéhez, bármennyire próbálok egészségesen főzni, és csak termelőktől gyümölcsöket és zöldségeket venni, kiautózni vidékre a húsért, hogy ne valami szart tegyek elé... Valahogy mindez nem szimplán kevésnek tűnik, hanem egyszerűen semminek.
Semminek, mert egyáltalán nem láttam az elmúlt két hétben minimális javulást sem az állapotában. Egyáltalán nem abba fáradtam bele, hogy őt kellett ápolnom, inkább a saját gondolataim készítettek ki. Szívesen sikáltam fel utána a földet, tartottam tisztán a házat, és vettem át kvázi a felesége szerepét, mert ezzel is biztosítani szerettem volna azt neki, hogy jobban legyen... De mintha mindez valahogy nem akart volna eljönni... És lehet, hogy kifejezetten sokat várok magamtól, hiszen mégiscsak egy haldokló betegről van szó, attól függetlenül képtelen voltam feladni annak a reményét, hogy együtt fogunk majd megöregedni, kergetni az unokáinkat, verni a másikat a járókerettel... Néha jó volt ebbe belegondolni annak ellenére is, hogy kifejezetten racionális személy vagyok és tudtam, hogy ezek miatt az alagút végén nem a fény, hanem még nagyobb sötétség fog várni, én pedig akkorát koppanok majd, hogy örök életemre megemlegetem. Jelen pillanatban azt sem tudtam volna határozottan kijelenteni, hogy nem mennék utána.
- Az még mindig jobb, mintha fájna... Nem? – billentettem félre a fejem, aztán egy picit megpaskoltam a vállát. A következő mondatára viszont egy picit elsötétült az arcom. Pontosan tudtam, hogy mennyire kilátástalan a helyzete, de ettől függetlenül ha legalább egy minimális javulás történt az állapotában, arról szerettem volna tudni, mert akkor én is másképp állhattam hozzá. Kivihettem volna mondjuk a levegőre, és nem kéne itt bent kuksolnia, mert legalább meg tudnám egy picit járatni, így viszont nem feltétlenül merem az erkélynél tovább engedni, mert folyamatosan attól tartok, hogy nem bírja majd, vagy az utcán jön rá egy roham, ahol a sok birka ember csak körbeállna minket, és többet ártanának, mint segítenének.
- Legyen – sóhajtottam fel halkan, de inkább visszanyeltem a véleményemet arról, hogy engem aztán kurvára nem érdekel az, hogy az elmúlt tíz évben mit írtak le róla. Leginkább az érdekelne, hogy miképp tudok segíteni neki és a hasznára lenni, de ez kifezetten nehéz feladat úgy, hogy ténylegesen szükségem lenne az orvosa véleményére, de ő ezt enyhén szólva is hát... Megtagadja? Élhetek ezzel a kifejezéssel egyáltalán? Mindenesetre tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ha elcipelem innen azzal talán többet ártok, mint segítek, szóval inkább ráhagytam a dolgot, én meg majd megpróbálom kitalálni, hogy végülis mi van vele... talán nem olyan nagy dolog az.
- Soha életemben nem találkoztam olyan nővel, aki megfogott volna, ezzel te is tisztában vagy – vontam fel a szemöldököm. Ez a szó szoros értelmében nem volt igaz, mert kifejezetten tetszett, hogy a rendőrnek a lánya elég tökös, de ezt az egészet ki is nyírta azzal, amikor leütött. Egy pillanatig pedig tényleg képes voltam elhinni neki, hogy talán kedvelhet, de innentől kezdve mégis hogyan bízhatnék meg benne? Folyamatosan azon fog kattogni az agyam, ha a közelében vagyok, hogy éppen most majd mivel próbál meg hatástalanítani. A végén úgyis csak én koppannék, szóval ha rajtam múlik az életben nem fogok többször találkozni azzal a nővel. Tae Ohra pedig csak aggódva pillantottam rá, miközben azon agyaltam, hogy most mitévő legyek. Láttam rajta, hogy fájdalmai vannak, de nem feltétlenül akartam minden alkalommal a szeme előtt táncolni és azzal csesztetni, hogy éppen mi baja van. Pont ezért is nyúltam át az asztal felett és csak paskoltam meg a kézfejét egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. Reméltem, hogy ha nagyon durva fájdalmai lesznek, akkor majd szólni fog nekem, hogy gyógyszerre van szüksége. Én pedig nem akartam állandó jelleggel arra emlékeztetni, hogy beteg.
- Nekem nem nyűg – vontam meg a vállam – Tudom, hogy a gonosz kis lelke mélyén szeret. Inkább azért passzolnám le, mert tudom, hogy mennyire rosszul vagy a macskáktól és ez a te házad.
Persze azt is tudtam, hogy ezek után ő meg pont azért nem mondana nemet, mert nekem jelent valamit az állat... Remélem ebbl nem lesz egy fasza kis vitánk, ami semmilyen irányba sem képes elmozdulni.
- Naaa, pici babukám, egyél csak! – gügyögtem oda neki – Tao bácsi megfújja neked a reggelit? Nehogy elégesd a pici szájpadlásod! Kérsz egy puszit a fejed búbjára?
Csak húzni akartam az agyát, ezt valószínűleg ő is tudja. Végül csak kisimítottam a homlokába hulló haját, és elmosolyodtam, amikor megpillantottam a csillogó tekintetét. Talán ez volt a pillanat, amikor ténylegesen tudatosult bennem, hogy korábban mennyire hiányzott nekem, csak eddig nem akartam ebbe belegondolni.
- Persze, nem szorulsz rám. De azért örülsz, hogy itt vagyok mi? – böktem meg finoman a vállát. Lényegében csak részben csináltam miatta ezt az egészet. A másik oldalról nekem is fontos volt az, hogy vele lehessek, ezáltal legalább ha mást nem, azt tudtam, hogy pontosan milyen állapotban van. Ez pedig határozottan megnyugtatóbb volt annál, mintha találgatni kellett volna.
- Na de most te jössz haver – cövekelltem le mellé és csak annyira vettem a fáradtságot, hogy a dobozom szélélt megragadva közelebb húzzam magamhoz a pizzát, hogy egy újabb szeletet szedhessek ki belőle és megint a számba tömhessem azt.
- Mi van a szőkéddel? Vagy már megint több szőkéd van egyszerre? Már nem igazán tudok kiigazodni rajtad, de a múltkor feloldva hagytad a telefonod a csaj instáján, én meg kíváncsiságból belelestem, hogy hány képén csorgattad végig a nyálad. Amúgy ő tud róla?
Persze rögtön arra tippeltem volna, hogy nem mondta el neki, már ha tényleg számít neki a lány... Ha meg nem akkor pedig semmi köze hozzá, mi? Pontosan azért nem is voltam benne biztos, hogy csak egy laza kufircra van szüksége és egyszerre többet szédít, vagy pedig ez most komoly a részéről. Közben pedig a két lába között támasztva a talpamat, hajoltam lejjebb. Nem akartam neki felhozni, de ha már ő összekombinált pár dolgot, akkor én miért ne köcsögösködhetnék?

Uram        || 1 165 ||ruha