Az EPA egy új programja, hogy különböző iskolákban, rendezvényeken előadásokat tartunk, felhívva a figyelmet a környezetszennyezésre, annak globális hatásaira és egyéb ilyen dolgokra. Ezekkel az előadásokkal még egészen kicsi gyerekeket is meglátogatjuk az általános iskolában is, hogy már velük is megismertessük, hogyan tudnak jobban vigyázni a környezetükre. A környezettudatosságot igazából minél hamarabb el kell kezdeni megismertetni a gyerekekkel, hogy később, ha majd felnőnek, már a mindennapjaik része legyen, és ők is ebben a tudatban neveljék a gyerekeiket. Ez egy nagyon fontos lépés, főleg itt Amerikában, ahol az embereket folyamatosan bombázza a média a kapitalista értékrenddel, és azt próbálja meg belesulykolni a fejekbe, hogy ez mennyire jó, és nincs semmilyen negatív hatása. Pedig ez nagyon nincs így. Valahogy fel kell hívni minél nagyobb körben a figyelmet, hogy akár a legkisebb dolog is milyen nagyon károsan tudja befolyásolni az életet. Én ma az itteni egyetemen tartok egy viszonylag hosszabb előadást, ami először nagyvonalakban mutatja be, hogy mi is a cél, hogy hogyan kapcsolódnak az elemek egymáshoz, és hogyan leszünk részei ennek az egésznek mi magunk is. Végül egy konkrét dolgon keresztül próbálom majd bemutatni, hogy mekkora hatással is vagyunk a többi élőlényre, akár a Föld másik oldalán is, ami visszahat ránk is. A konkrét példa ötletét leginkább Európából vettem, ahol a műanyagok visszaszorítása érdekében megpróbálják kiűzni a piacról a szívószálakat, de persze ki fogok térni az egyszer használatos nejlon zacskókra is, aminek az használati ideje legjobb esetben is egy óra, amíg a boltból haza nem visszük benne az élelmiszert. Igaz, hogy leginkább az itteni egyetem hallgatóinak szól a mostani prezentáció, de bárki beülhet meghallgatni, aki kíváncsi rá. Talán csak annyi a különbség, amit az egyik tanszék vezetője osztott meg velem, hogy ezt az órát bizonyos szakokon bele fogják számítani a félévi értékelésbe, így számíthatok arra, hogy a hallgatók igazoló aláírásért fognak sorba állni a végén. Ez nekem nem volt újdonság, hiszen ilyen alkalmat én is igénybe vettem a főiskolai tanulmányaim során. Egy elég nagy termet biztosítanak a számomra, kivetítővel és hangosítóval mondván, hogy elég sokan feliratkoztak, hogy részt szeretnének venni az előadáson. Majd elválik, gondolom magamban, de tényleg elég sokan megjelennek. Legalább is többen, mint amire számítottam. Az előadás végén valóban kitérek arra, hogy egy eldobott nejlonzacskó vagy egy szívószál milyen hatással lehet akár a tengeri élőlényekre köztük a bálnákra, delfinekre, teknősökre. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert ezekkel a hétköznapi tárgyakkal mi magunk is minden nap találkozunk, és igazából bele sem gondolunk, hogy mennyi kárt tudnak okozni. Ezeket az állatokat ráadásul mindenki ismeri és nagyon sokan szeretik is őket. A neten pedig nagyon sok olyan képet lehet találni, ahol szeméthalmok közepén úszkáló delfinek vannak, vagy olyan elpusztult példányok, akiknek a gyomrukban felhalmozódott műanyagmennyiség okozta a halálukat. De akard olyan teknős is, akinek az orrából szedtek ki egy húsz centiméteres szívószálat. Én pedig ezeket a képeket meg bele is tettem a prezentációba bizonyíték és elrettentés gyanánt, hogy ne érezzék úgy, hogy csak propaganda fogásként beszélek ezekről a dolgokról. Az előadás elég hosszúra nyúlt, hiszen késő délelőtt kezdődött, és már lassan a délután két óra felé közelítünk. Szüneteket természetesen tartottam, hogy lehetőséget adjak a hallgatóknak egyéb ügyes-bajos dolgaik elintézésre, köztük egy gyors ebéd elfogyasztására, amikor nekem is lehetőségem adódott egy szendvics elmajszolására, valamint néhány benti munka telefonos elintézésre. Így a felmerült kérdések megválaszolására és az igazolások aláírásra csak az óra végén van lehetőség. - Köszönöm a figyelmet! - zárom az előadásomat. - Ha valakinek van még olyan kérdése, kérése, amit nem akar nagyközönség előtt feltenni, az most nyugodtan idejöhet, de a gyorsabb haladásért, aki csak igazolást szeretne, azokat most engedjük előre - adok instrukciókat, hogy lehetőség szerint minél gyorsabban és rendezettebben haladjunk. Kérdések annyira nem érkeznek, leginkább aláírásért állnak sorban. Végül egy körülbelül velem egykorú, világosbarna hajú lány lép az asztalom mellé. Nem látok nála olyan papírt, mint az előbbi hallgatónál, így feltételezem, ő nem igazolásért jött, bár lehet még nem vette elő. - Szia! Miben segíthetek? - kérdezem tőle is kedvesen.
The mark of higher education isn't the knowledge you accumulate in your head. It's the skills you gain about how to learn
Be kellett látnom, hogy az élet nem állhatott meg akkor és ott, amikor visszatértem a Nagy Alma országába. Nem léphettem be ugyanabba az időhurokba, mint amit Ransom Riggs megálmodott, mert az életnek tovább kellett folynia, és a mindennapjaink nem lehettek a könyvek lapjain megszáradó nyomtatott tinta nyomai. A rettegés nem tartozott a mindennapjaim részévé. Nem féltem attól, hogy be kellett mennem dolgozni a menhelyre és nem tartottam attól, hogy velem is ugyanaz megtörténhet, mint ami apámmal. Az éjszakák már valóban a sötét álmokkal teli nyugodt pillanatokat hozták magukkal, a nappalok pedig némi idegösszeomlást, hogy mennyire nem voltam felkészülve arra, hogy ne csak egy albérletet tartsak fenn (anyámmal közösen), hanem a megjavítandó dolgok, a számlák, a szerződések, az apróbbnál is apróbb részletek pedig olyan meglepetéseket tartogattak, amiknél úgy éreztem, hogy egyszerűen nem vagyok elég. Kellene legalább még két kéz, öt láb, négy fej és.. egy kis nyugalom, amikor magamra is gondolhattam. Ezt a pillanatot az egyetemen találtam meg, miután a Facebook volt olyan kegyes, hogy egy általam is érdekelhető témájú előadássorozatot dobott fel a hírfolyamban, amivel eleinte még csak az érdekel gombra rányomva szemeztem vele. Aztán ahogy a napok teltek, mindennapos emlékeztetőül, hogy létezett ilyen, hogy képtelen voltam már nem odafigyelni. Csak három röpke másodpercig gondolkodtam, mielőtt a részvételi ívet online elküldtem a szervezők felé a nevemmel, hogy pár nappal később már a hatalmas előadóteremben nagyjából közép/középen helyet foglalva figyeljem meg a nálam fiatalabb diákok fészkelődéseit. Öregnek éreztem magam köztük, pedig csak öt-tíz év volt köztünk, de valahogy.. nem éreztem úgy, hogy bármelyikükkel is közös nyelven tudnék beszélni, egy témát illetően hosszú órákig el tudjak beszélgetni. Megváltoztam. Mégsem ők kötötték le igazán a figyelmem, hanem az előadások szószólói, és megtehettem volna, hogy jegyzetelek. Azt is, hogy akár hangfelvételt készítettem volna az előadásról. Mégsem tettem mást, csak annyit, hogy a diák segítségével az előadó hölgyet figyeltem elmélyülten, s ha olyan információhoz értünk, amit addig nem tudtam, igyekeztem minden szavát elraktározni a tudatomban. A képek láttán sokakkal ellentétben, az én arcomon egy szomorkás mosoly ült meg. Némelyik lány a szájához kapva hőkölt hátra az emberi hanyagság láttán, volt, aki a mögöttem lévő sorban káromkodott. Nem lepett meg, amit láttam. A kutatásaim és a terepmunkám során hasonló gusztustalan emberi nyomokkal találkoztam. Szerettem tanulni. Szerettem, ha valamit nem tudtam, mert akkor kutathattam abban a témában, olvashattam, utánanézhettem annak. A seregnyi ember az előadás végeztével úgy indult meg, mintha háborúba igyekeztek volna, így volt időm még ugyanott maradva ülni egy kicsit, végigpillantottam a termen. Az előadó pulpituson, a segédeszközökön. Nem hittem abban, hogy valaha is tanításra adnám a fejem, és most rettentően távolinak tűnt az a lehetőség is, hogy valaha is a tengeren, megfigyelőközpontokban fogok dolgozni. Ahogy elapadtak az emberek, egy lanyha mosollyal az arcomon álltam fel és indultam meg az előadóhoz közelebbi kijárat felé, előtte még egy kanyart bevéve, hogy.. nem is tudom. Megköszönjek neki bármit is? Vagy kérdezzek rá nála, hogy... Még végig sem tudtam gondolni, hogy mit is akartam, amikor a nő felém intézte a szavait, a kedvessége pedig a baráti mosolyában gyökerezett: - Jó napot, Ms Moreno - nem, nem voltam bizonytalan, de képtelen voltam belőni a korát, és úgy gondoltam, hogy előadót soha nem fogok tegezni. Ismeretlent főleg nem. - Én csak.. szeretném megköszönni az előadását. Nem mindenki teszi ennyire drámaivá azt, ami elég egyértelmű - böktem az ujjammal a vetítésre használt, immár újra fehér falfelület felé. - Jó kicsit visszazuttyanni a tanulás fázisába, és.. feleleveníteni, hogy miért is akartam a biológiával és az állatokkal foglalkozni - mosolyogtam rá a nőre, végül felé is nyújtottam a kezem, hogy ne legyek már felületes, név nélkül hadoválva. - Zora Đorđević vagyok.. - a Floridai Egyetem tengerbiológia szakos hallgatója. Ezt már nem tettem hozzá. Megcsalásnak éreztem volna, helyette inkább mást hoztam fel. - Ha esetleg nem siet, akkor egy kávéra, teára meghívhatom? Akár most.. akár később? - reménykedtem volna? Talán, mert egy jó beszélgetésre talán még vágytam az előadás lezárásaként. Amikor a gondolataimat végre a régi mederbe terelhettem és hasznosíthattam azt, ami érdekelt is. Félreértés ne essék, imádtam a kiskutyákat megetetni, vagy megfürdetni, vagy akár a kóbor cicák bizalmukba férkőzni, de azok a pillanatok róluk szóltak. Jó lett volna, ha néha van én-idő is.
Meglepően sokan eljöttek az előadásra, de ebben valószínűleg az is benne van, hogy bizonyos diákok valamilyen kedvezményt kapnak ezért, vagy valamilyen előnyben részesülnek. Részemről igazából mindegy, mert, ha csak egy-egy dolog ragad meg bennük, már megérte. Talán annak kellene a legjobban örülnöm, aki magáért az előadásért jön, de valahol azt érzem, hogy ők később fognak csalódni. Én is úgy kezdtem el anno ezt a szakot, hogy majd változtatok a világon, de ahogy egyre jobban beleláttam, rá kellett jönnöm, hogy túl erős az ellenerő, és nagyon nagy bajnak kell bekövetkeznie, hogy minden ember észbe kapjon, hogy rossz irányba tartunk már nagyon régóta. Ekkor viszont már én úgy gondolom, hogy szinte visszafordíthatatlan károkat tettünk a Föld és önmagunk ellen. Talán éppen ezért lettsikerült a mai prezentációm is kicsit erősebbre, mint a kollégáimé, de a mai hallgatóim már felnőttek vagy szinte felnőttek. Eljutottam arra a pontra, hogy nem feltétlen akarok mindenkit szép szavakkal meggyőzni olyan dolgokról, amikről tudom, hogy enyhén szólva is abnormális. Lehet az én felfogásom a rossz, és durva példával jövök, de ez nekem néha olyan, mintha egy fanatikus, öngyilkos merénylőt akarnánk meggyőzni arról, hogy „nem, ő igazából nem is akarja ezt megtenni”; és még nem hallottam olyanról, hogy ez hatott volna meg. Jöhettem volna ettől durvább példákkal is, ahol kiemelem és kényszerítem a hallgatóságot, hogy elképzeljék, hogy milyen érzés lehet egy nejlonzacskótól megfulladni, vagy ha egy szívószál teljes hosszában az orrüregbe kerül, de akkor valószínűleg engem is elővettek volna a munkahelyemen. Aki erre érzékenyebb az úgy is megtette magától, amit sokak arcán látok is. Az előadás végén nem sok kérdés érkezik, így viszonylag gyorsan haladunk, legalább is amennyire a hallgatók mennyisége engedi. Az előadásom témájával ellentétben kedvesen fogadom őket, mert egyeseken így is látom, hogy kicsit meg vannak szeppenve, pedig nem akarom őket megenni. Nem megijeszteni akarom őket, hanem felnyitni a szemüket, hogy ők is tehetnek ezek a ellen a dolgok ellen. Az utolsóként érkező lányon látom igazán azt, hogy még érdeklődne erről, de legalább is kicsit még beszélgetne velem. Lehet csak a közvetlen stílusom okozta, de mintha egy kicsit megzavartam volna a tegeződéssel, pedig nem állt szándékomban. Türelmesen várom meg, amíg egy kicsit összeszedi magát, és kifejti, miben lehetek a segítségére. Örülök, hogy tetszett neki az előadás, legalább is a szavaiból ezt szűröm le. Elfogadom a felém nyújtott jobbot. - Nagyon örvendek, Zora - mosolygok rá kedvesen. - De, ha nem baj, akkor tegeződjünk, szerintem nem lehet korban olyan nagy köztünk a különbség - adok engedélyt neki egy kötetlenebb beszélgetésre. - Flor vagyok - mutatkozok be neki, úgy ahogy nyugodtan szólíthat, mert igazából ettől a „miss” előtagtól kiráz a hideg, bár tudom, hogy bizonyos közegben ez a normális. De ez nem az a helyzet. Az meg már tök mellékes, hogy a spanyolajkúak az első vezetéknevüket használják ilyen esetben. Csak kedvesen elmosolyodom a meghívására, és nagyon örülök neki, hogy ennyire érdekli a téma. - Én ma ráérek, nem kell sietnem - nyugtatom meg, hogy nyugodtan beszélgethetünk annyit, amennyit csak szeretne. Az ilyen előadások alkalmával egész nap külső munkán vagyunk, és nem várnak minket vissza központba, maximum csak akkor, ha határidős feladat van, de ez a gond jelenleg nálam, nem áll fenn. - Csak közben ezt összepakolom - mutatok a laptopra és a kihangosító rendszerre. - Illetve menet közben be kell majd adnom a tanszéki titkárságra - árulom el neki, hogy szükség lesz majd egy kisebb kitérőre. A korábbi mondataiból arra következtetek, hogy munka mellett tanul, amiben nekem is volt bőven tapasztalatom, és minden elismerésem, mert elképesztően nehéz összeegyeztetni és végigcsinálni a kettőt együtt. Nagyon nagy kitartás és önfegyelem kell hozzá. - Milyen szakon vagy? - érdeklődök kedvesen, tegeződve, ha elfogadta korábban. Ez segítség nekem is, hogy milyen témában fogunk nagy valószínűség szerint beszélgetni, de nyitásnak is megfelelőnek érzem. - Jól gondolom egyébként, hogy közben dolgozol is valahol? - kíváncsiskodom még egy kicsit. - De persze nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél - adok neki lehetőséget a visszakozásra, mert lehet, ezt nem szeretné megosztani egy idegennel, amit tiszteletben is tartok. Közben elkezdem szétszedni a laptopot a többi audiovizuális eszköztől, és a megfelelő táskákba visszahelyezni, hogy szállítás közben ne sérüljenek. Nincs kedvem kifizetni ezeket.
Kezdőlap
