Gitárom húrjait megfeszítve készülök el a ma esti fellépésre, de az izzadó tenyereim árulkodnak arról mennyire izgulok. Ahogy az is, hogy a húrokról néha felkapom tekintetem, várva, hogy valaki idejöjjön és nyugtasson, de hiába, minden fellépő olyannyira ideges, mint én magam.
Én vagyok a legelső, így rajtam múlik, hogy bukik-e a közönség hangulata teljesen. Hiszen ez jótékonysági rendezvény, ha jól szereplünk, az alapítványoknak több befolyó pénzt adakozhatunk. Mindenemmé vált mostanság az, hogy segítsek az adottságaimmal, a hibátlan fülemmel, egy pillanatra sem megingó hangommal, és precíz ujjaimmal, ahogy már körmöm hegyével is úgy pengetem gitárom, mint egy pengetővel. Elvégre, az egész életem erre tettem fel. Hogy egy nap én álljak a reflektorfényben, mosolyt csalva az emberek arcára, esetleg könnyeket a szemükbe. Ezt szeretném, átadni az érzelmeimet, eggyé válni mindenkivel, aki hallgat. Ugyanakkor a kritikát nem viselném el, tudom.
Meghallom a nevem, majd miután kivitték a széket és a két mikrofont nekem, elindulok ki, oda, ahol a fények mindent megvilágítanak, vakítóan, mégis üdítően. A közönség kritikusan végigmér, el sem merem képzelni mire gondolhat a sok frakkos figura, kosztümös nőkkel oldalukon. Mégis mit keres itt ez a vékony lány? Vajon eléri a százhatvan centimétert? El sem bírja azt a gitárt... El fog csuklani a hangja. Menni fog neki?
Lecsapom fejem, hogy inkább lábaim elé figyeljek, mielőtt egy hosszabbítóba beakadok, mivel úgy járok, mint egy pingvin. Mintha el akarnék tűnni a világ elől is jelenleg, de helyette nem tűnök sehova. A széket kivéve persze, amire felülök könnyedén - a könnyedén talán túlzás, mivel túl magas, így felszenvedem magam -, beállítva a gitár mikrofonját alkalmatos távolságra a hangszertől, hogy kezemmel ne tudjam leverni, akár egy óvatlan mozdulat árán sem. Utána veszem csak kezem birtokába a másik mikrofont, állványát az ajkaim magasságával párhuzamban, hogy véletlen se tűnjek halkulónak. Ezután bátorkodom csak tekintetem megemelni, pontosan a célközönségre, akiket le kell nyűgöznöm, vagy miattam vesztett mindenki. Végül is, jobb elsőnek lenni, ha elbaltázom, az utánam lévők elfeledtethetik az égésem velük.
- Jó estét! - szólok bele zavartan, de annál erőltetettebb mosollyal a mikrofonba, hogy ne csak belekezdjek, elmondjam mi lesz ez. - A... - biccentek a gitárom felé, lefelé, hogy nem csak dísz. - A Timberland-től hoztam az Apologize című számot. Csak akusztikusban, magam komponáltam át gitárra - árulom el a kis kulisszatitkot, hogy talán így jobban tetszene nekik. Rengeteg gitárra íródott kotta volt ehhez a számhoz, de valami sajátot szerettem volna. Semelyiket sem éreztem magaménak, ezt viszont igen, hiszen az én munkám valamelyest. Ezek az én hangjaim.
Mély lélegzetet veszek még végignézve az embereken, majd kiszúrok egyet. Egyetlen egy személyt, akit az árnyékáról is képes vagyok megismerni egy pillanat alatt. Emiatt a hamiskás mosolyom valódiba alakul át, hiszen sejthettem volna, hogy Jason el fog jönni támogatni. Mindig a támaszom, mindenben, és tudja, hogy nélküle félek emberek elé állni, úgy, ha tudom, hogy nem néz ő is. Olyankor biztonságosabbnak tűnik ez a hely, a színpad. Egy nap pedig remélem önállóan is otthonomnak érezhetem, ha leküzdöm az emberfélelmem.
Megkeresem a kezdőhangot, majd rutinosan kezdek bele még a bevezetőhangokba, mielőtt énekelni kezdenék. Alaposan vezetem fel az amúgy is ritmusosan csengő zenei alapot, de elérkezek az utolsó visszaszámláláshoz, miután megnyalva ajkaim a szöveget is felidézem, ahogy könnyedén ejtem ki a szavakat, lágyan csengetve meg énekhangom, amiben mindenki szerint nagy jövőm lehet. Talán arra gondoltak egy lassabb verziót hallhatnak, de nem, megtartottam az eredeti tempót, húrjaimat hiba nélkül váltva fel. Nem hibáztam semmit, tudom, hiszen hallanám, ha nem stimmelne, az emberek arcára pedig kiülne a reakciójuk, ha bakiznék. De ahogy észreveszem, egyre inkább élvezik, hiába ezzel nem a saját érzelmeimet szolgáltatom nekik. Ők ezáltal felidézik a magukban lévő megbocsájthatatlan sérelmeket, amiket a múlt lábnyomai hordoznak lelkükben. De én végig csak egy emberre figyelek, Jason-re, aki felvette a ritmust, és úgy bólogat, hogy megtartsa bennem is, ne veszítsem el, hiszen épphogy sikerült megnyernem magamnak a közönséget.

Lerakva a színfalak mögött a gitárom, annak hordótokjába, lesietek a lépcsőn, hogy minél hamarabb emberek között legyek. Mármint, nem emberek, hanem egy ember mellett, akinek büszkesége többet ér, mint bárki másé, hiszen, ha ő büszke, mást nem is kívánhatnék.
Sebesen szedem tappancsaimat, ahogy megpillantom, majd elrugaszkodva földről rávetődöm, ahogy karjaimmal megtartom magam rajta, Jason pedig szorosan átölelve megpörget a levegőben. Nem kellene így viselkednünk ebben a társaságban, hiszen ezek rettentő elegáns, pénzes emberek, akik szórakoztatásért cserébe hajlandóak nemes célokért kiadni pár kannyit a markukból. De mégis, hangosan felnevetve jutalmazom a pörgést, majd mikor mancsaim földet érnek, egy ölelésbe is húzom, hiszen gondolom ő is annyira örül, mint én.
- El sem hiszem, hogy megcsináltam! - anélkül, hogy leblokkoltam volna. Ezért is levakarhatatlan a széles vigyor az arcomról, hiszen sosem gondoltam volna, hogy ennyire jól adok majd elő ilyen kritikusok között.
- Én hittem benned mindig - vigyorog rám, ezek a szavak pedig hirtelen annyi önbizalmat adott, hogy úgy érzem most rögtön képes lennék lepacsizni egy "csá" társaságában Justin Timberlake-el, mintha laza haverok lennénk, nem pedig rajongó-imádott kapcsolat. De hát erre képes ő, a kis kedves szavaival. Mint mindig, ő már a jelenlétével átsegít minden rosszan, minden bajon, és átkísér az esőn, egyenest a szivárványhoz.