Követtem a napi rutint, amit elsajátítottam. A saját bőrömön tanultam meg, hogy a legkönnyebb lebuktatni valakit. Az ember a szokások a rabja, azokon keresztül könnyű  megtudni, hogy ki hazudik és ki mond igazat. A legtöbben a beépülést letudják egy-egy akta elolvasásával, és néha ez elég is, de nem akkor, ha hosszútávra tervezel. Olyankor át kell vedleni azzá, aki lenni akarsz. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy kialakuljon egy bizonyos napi rutin, ami akkor is a szerepbe tart, mikor már semmi másba nincs kapaszkodni. Ilyen helyzetekben az ember élete apróságokon múlik, és az ember szinte bármire képes azért, hogy túléljen. Élni mindenki ugyanannyira akar, a kérdés, hogy mire hajlandók ezért. Én sok mindenre képes voltam érte.
Egy biccentéssel köszöntem a pult mögött álló nagydarab fickónak, aki jól ismert már. Annyiszor jártam ide reggelente, hogy saját boxom volt, ahova olykor leült néhány szájhős, akiket le kellett rendeznem, ha nem hallgattak a szép szóból. Főként az elején kellett ügyelnem arra, hogy Pablo kellően keménynek és határozottnak lásson, hogy belém lássa a fantáziát. Mostanra, hogy bekerültem a köreikbe, inkább megszokás, abból viszont sosem elég.
- Ki a bige? – böktem a fejemmel a helyem felé, mikor a pulthoz értem, ahol most egy sötétbarna nő ült, akit ezelőtt még egyszer sem láttam erre. Ez a hely pedig túlzottan is szegényes volt, hogy valaki kiakarja próbálni. Kétféle ember járt ide. Az egyik törzsvendég volt, a másik pedig nem bírta tovább, ezért megállt, hogy vegyen egy kávét, így használhatja a mosdót.
- Passz, nem tudom. Szóltam neki, hogy az a hely foglalt – vonta meg a vállát Bernie, kissé aggódva pillantva rám. Könnyű volt kiolvasni a tekintetéből, hogy nem akar újabb balhét.
- Gondolom nem ismételted meg – húztam el a szám, megrovó pillantással illetve Berniet, mielőtt ellöktem volna magam a pulttól és az asztalomhoz sétáltam, ahol a nő ült. – Biztos új itt, még nem láttam – szólítottam meg, mellé lépve néztem le rá, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Habár messziről úgy tűnhetne, de nem tűnt latinnak. Erre felé pedig főleg azok vannak.
– A helyemen ül – folytattam aztán, nem zavartatva magam, miközben leültem vele szemben. – Ha gyakran fog idejárni, jobb lenne saját helyet választania. Szeretek egyedül reggelizni – nem tűntem túl barátságosnak, de figyeltem arra, hogy ne is legyek túlzottan ellenséges. Nem akartam jelenetet, de azt kell tennem, amit eddig is. Akármilyen formás fenék is üljön a helyemen. – A szokásost! – szóltam oda Bernienek, miközben ledobtam magam vele szemben, és az ingem zsebéből előhúzott gyűrött cigarettásdobozból rágyújtottam egy szálra.
- Ez egy latin környék. Eléggé kilóg innen – jegyeztem meg, oldalra fújva a füstöt, amit az épp elhaladó pincérnő nem értékelt, de egy mérges pillantásnál tovább nem ment. – A cipője drága darab, itt lekapják a lábáról – mondtam tovább, miközben a vonásait figyeltem valami gyanús után kutatva. – Mit keres ilyen messze a belvárostól? Hosszú volt az éjszaka és eltévedt? – kérdeztem kissé gúnyosan, habár jól láthatóan szó sem volt ilyenről. A sminkje rendezett volt, a haja fésült, nyoma se volt rajta annak, hogy éjszakázott volna.
- Ha továbbra is a helyemen akar maradni, akkor meg kell hívnia reggelire – mondtam aztán, mikor Bernie letette elém a rántottám. Még láttam, ahogy visszafordul és vett felém egy aggodalmas pillantást. – Van neve is? – kérdeztem rá sem pillantva, neki kezdve a rántottámnak. Sokan szúrják el azzal az álcájukat, hogy próbálnak kedvesek lenni. Hiba. Felesleges interakciókhoz vezet, ami a lebukás esélyét növeli. Ha ezt ki lehet küszöbölni mogorvasággal, vagy épp közömbösséggel, az csak előny.

Carlos & Kyrah

Mióta Travis megsérült, azóta minden akciótól féltett. Olyan volt ő, akárcsak egy óvó nagy testvér, aki elől még bizony a munkájába se menekülhetett az ember. Ő volt az első, aki nem valami hím soviniszta poénnal talált be az első munkanapjaim egyikén és aki egy percig sem foglalkozott a származásommal. Sok szálat felgöngyölítettünk együtt, sok ügyben segédkeztünk egymásnak, így hát érthető volt, hogy közel kerültünk egymáshoz. A legfőbb bizalmasom volt, a legjobb barátom, most pedig az én hibámból egy kórházi ágy nem épp kellemes vendégszeretetét élvezhette.
Nem akarta, hogy nélküle dolgozzak, hogy egyedül menjek terepre, olyan kollégákkal, akik esetlegesen a kisujjukat se mozdítanák, ha bajba kerülnék. Féltett, óvni akart, annak ellenére is, hogy ő maga többször került életveszélybe, mint én. De persze ahogy rám, úgy rá is hatással voltak a korábbi történések és mindkettőnket megviselte az, hogy ebben az akcióban majdnem tényleg ott maradt. Személyes érdekeltség miatt ugyan elvették tőlem az ügyet, de azt már nem szabhatják meg, hogy szabadidőmben éppen merrefelé kószálok ebben a gyönyörű városban. Így esett hát választásom erre a roppant érdekfeszítő kis étkezdére, Brooklyn egyik kétesebb negyedében. Pontosan tudtam, hogy mikor fut majd be az emberem, hisz annyira pontos napirend szerint élte az életét, hogy komolyan elgondolkoztatott, nincs-e valami plusz defektje a pasasnak, amiről nem ártana tudnom. Vajon eszement őrültté változna, ha egyszer kizökkenne ebből a kényelmes kis rutinból?
Nem érdekelt, hogy elfoglaltam a helyét, hisz ez is épp úgy a terv része volt, mint egyáltalán az, hogy betettem ide a lábam. Könnyű és gyors ismerkedésnek terveztem ezt a mai "első" találkozót, viszont magamra varázsolni azt a bájolgó arckifejezést és bugyuta mosolyt, na az már kissé nehezebben ment. - Tényleg ennyire zavarja az, hogy itt ülök? - kérdeztem tőle mosolyogva, ahogy felnéztem rá. Egyetlen pillantást vetve rá, ilyen közelről és már is megbizonyosodtam arról, hogy ő tényleg az, akit vártam. - Én palacsintát kérnék, juharsziruppal. Meg egy kis kávét! - intettem oda a pult mögött álló személynek, akihez a reggeliző partnerem is rendezte szavait az imént.
- Általában mindenhonnan kilógok. De ennyire nem illenék be a latinok közé sem? ... Mindenesetre elismerésem az éleslátásának! - hiába próbált kóstolgatni, igyekeztem a lehető legbájosabban venni a megszólalásait és kacérkodva, halk kuncogások közepette lereagálni minden felém intézett szavát. Ha egy buta libának hisz, több esélyem van jelentősebb információt kiszedni belőle.
- Ez? Á, ez csak egy ócska utánzat! - lóbáltam meg a lábam, majd keresztbe téve őket kényelembe helyeztem magam. - Ennyire elveszettnek tűnök? - visszadobtam a labdát és mosolyogva figyelve próbáltam elkapni a tekintetét, ahogy előre dőltem az asztalra.
- Egyébként csak reggelizni jöttem. - igen, egészen Bronx-ból idekocsikázgattam csak azért, hogy vele reggelizzek. De erről neki nem kell tudnia, sőt igazából semmiről se kéne.
- Én csak randin vagyok hajlandó fizetni. És akkor is csak a saját részemet, ez azonban... nem egy randi. - szomorkásan sóhajtottam, mintha bármi problémám volna azzal, hogy nem állunk valamiféle közelebbi kapcsolatban. Bólintottam egyet a felszolgálónak köszönetképp, amiért ő maga hozta oda a reggelinket az asztalhoz.
- Sarah-nak hívnak. És önt? - nem az igazi nevemen mutatkoztam be, hisz még csak az kellene, hogy egy bűnözőnek kiadjam a leglényegesebb információkat magamról. - Mondja, mióta jár ide, hogy már saját asztala van? Itt lakik a környéken? - kezdtem meg a kíváncsiskodásomat alapvető kérdésekkel, mialatt vágtam magamnak egy falatot a palacsintából. Legszívesebben kevésbé barátságosabb körülmények között, egy vallatószobában szegezném neki azon kérdéseimet, amelyek igazán érdekelnek, de ahhoz, hogy eljussunk odáig, még valamiféle bizonyítékot kéne szereznem. Őt elnézve pedig... nem lesz ez olyan könnyű feladat, mint ahogy én azt hittem.

Sok rendőrnek gondot okoz az, mikor a bűnözők fejével kell gondolkodniuk. Megelőzni, és főleg elkapni őket azonban csak így lehet. Valaki, aki jólétben nő fel, nem tapasztalva meg azt, hogy milyen a nyomor, az éhség és az élet minden egyéb rosszabbik oldala, nehezen fog tudni azonosulni velük. Ilyenkor pedig ez kell. Gyerekként sok ilyet láttam. Sok gyerekkori barátom élete siklott ki, és nem egy közülük hamar falba ütközött, és nem ment már tovább. A drog, a fegyverek, a bandák közti csetepaték, ez egy más világ, köze sincs ahhoz, ami a rendőrségnél van. Vannak szabályok, csak más értékrendhez kapcsolva.
Az ember a szokások rabja. Egy alkoholista, egy drogos, ha már tiszta, mit csinál? Gyűlésekre jár. Nem azért, mert olyan rohadt sokat segít az, hogy mások nyomorát hallgatjuk és erőt merítünk a sikereikből. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam.
-Gondolom hozzá van szokva, hogy még magát hívják meg egy italra ilyenkor, mi? – kérdeztem, majd miután elhangzottak a rendelések, leültem vele szemben. Nem különösebben igyekeztem elrejteni azt, ahogy végig mértem. Az ilyen helyzetekben inkább az a furcsa, ha nem így teszek.
-Sok az arab New York-ban, olyan egyedül még sincsen – jegyeztem meg. Ebben a városban, de igazából az egész országban mindenféle népség megfordul. Nem igazán van ezzel bajom, a rendőrségen belül a mai napig sokan a latinokat se bírják. Ez nem újkeletű dolog, és régebben még csak rosszabb volt. – Kicsit öltözzön lengébben, úgy hamar beilleszkedik a latinok közé – adtam egy tippet, mosolyra görbült ajakkal. Erre mondják azt, hogy a szeretjük a latin vért, igaz? Az mindig forr.
Figyeltem, ahogy a lábát mutatta, pontosabban a cipőt, de nem mondtam semmit. Egyrészt, mert semmi fogalmam nincsen a cipőkről, és ha csak a márka nevét el nem írnák, sose jönnék rá, hogy mely cuccok hamisítványok. – Mondja meg maga – vontam meg a vállam rá pillantva. – Messzire jött, hogy reggelizen – tettem hozzá, közelebb húzva magamhoz a hamutálat. Egy ilyen nő ezen a környéken gyűrűt hordana az ujján. Ha pedig mégsem, akkor valamelyik hülye az utcán a nőjével kérkedne. Épp elég ilyet hallottam és láttam, róla senki sem zengett ódákat. Szóval nem itt él.
-Nem az? – pillantottam fel rá, miközben magamhoz vettem a villát és a kést. – Pedig van egy olyan érzésem, hogy fogom még itt látni – elnyomtam a cigarettát mielőtt az első falatot lenyeltem volna. – Carlos – mutatkoztam be én is. Felesleges lenne hazudnom, Pabloék is a nevemen ismernek. A Carlos egy gyakori név a mexikóiak körében, semmit nem érnek vele, ha csak ennyi a kapaszkodójuk hozzám. Minek okozzak felesleges bonyodalmat magamnak egy új név megszokásával, ha a sajátom is megteszi? Ő azonban nem tűnik Sarah-nak. Egy Amerikában született arab esetén persze nem lehetetlen, sokan tesznek így, hogy a beilleszkedést megkönnyítsék ezzel is a gyereküknek.
-Biztos, hogy ez nem egy randi? Nagyon érdeklem magát, Sarah – jegyeztem meg, lopva pillantva csak rá. – A környéken születtem, helyi vagyok – mentem aztán végül bele. Az emberekről csak úgy tudhatunk meg többet, ha adunk is érte valamit cserébe. Ha a másik velünk foglalkozik, könnyebben árul el magáról dolgokat. – Mióta szabadultam itt lakom. Vagy nem jönnek be a volt rabok? – mosolyodtam el, az asztalra könyökölve. – Errefelé ez szokványos. Számoljon ezzel, ha ideakar költözni – tanácsoltam egy vállvonás kíséretében. – Ha felkap egy miniszoknyát, biztos megspórolja azt, hogy hónapokig kelljen idejárnia egy saját asztalért. Talán még engem se zavar majd, ha ideül – vigyorogtam rá. A magánéletemben, bár ilyenről évek óta nem igazán tudok beszélni, nem lenne ez jellemző rám. Viszont épp elég időt töltöttem a Pablo félék között az elmúlt időkben, hogy magamra szedjem a dolgaikat. Ezeknek egy dolog jár általában az agyában, ha meglátnak egy csinos nőt. Ellenben viszont Sarah-val, ők nem szeretnek fizetni a randiért még fele-fele arányban sem.
Na és te, Sarah? – tegeztem le direkt. – Hadd tippeljek! Manhattan? – pillantottam rá kíváncsian. Bármit mond, az nem a szentírás. Az viszont biztos, hogy nem egy olyan lepukkant környéken lakik, mint amilyen helyen most is vagyunk.  

Carlos & Kyrah

Halvány fogalmam sem volt arról, mennyi ideig leszek képes fenntartani annak a látszatát, miszerint tényleg merő véletlenségből keveredtem ma errefelé. Az előttem ülő férfinak nem volt szabad bármit is érzékelnie abból, hogy mennyire megvetettem őt, s hogy tudtam arról ki is ő valójában. Habár ezen akciómhoz semmiféle hivatalos támogatást nem kaptam, biztosra vettem azt, ha lekapcsolok egy nagyobb bandafőnököt, akkor azzal megúszom az esetleges parancsszegésért járó szankciókat. S igaz, a reggelizőpartneremet látva viszketni kezdett a tenyerem, nem tehettem semmit sem. Még akkor sem, ha könnyű szerrel juttathattam volna a vallatószobába. Kis hal volt ő, nála egy jóval nagyobb halat kellene kifognom ahhoz, hogy ezt a magánakciót sikeresnek lehessen elkönyvelni. És, hogy persze mindezzel az előléptetésemet se akadályozzam.
- Elő szokott fordulni, igen. De nem gyakran élek az efféle ajánlatokkal, ugyanis én is ki tudom fizetni az italomat. - persze nem voltam egy hímgyűlölő feminista, igen is tudtam én értékelni az úriemberi gesztusokat, de nem tartottam fontosnak, hogy ezt a tudomására is hozzam. Nem mintha azt vártam volna, hogy akkor hirtelen a békából királyfivá válna... Egyszerűen csak nem tartozott rá és kész. Meg most amúgy is egy szerepet játszottam.
- Inkább nem. Tudja nem vagyok az a fajta, aki a nyílt utcán kipakolja az adottságait. De gondolom mint a férfiak többségének, úgy magának is igen csak tetszik, ha legeltetheti a szemét a nőkön. - ezzel el is hárítottam a lengébb ruhákba való öltözésnek az ötletét. Néha megkívánta a szituáció, hogy én is többet mutassak magamból a kelleténél, de alapvetően nem éltem ezekkel a női praktikákkal. Ráadásul kifejezetten irritált, ha a férfiak a melleimet bámulták ahelyett, hogy a szemeimbe néztek volna.
- Itt volt dolgom, egy utcával arrébb, úgyhogy nem jöttem olyan messziről... - hazugság volt ez is, hisz valójában igen csak korán kellett felkelnem azért, hogy időben kiérjek ide és elcsípjem ezt a gazfickót reggelizés közben. Még egy szabadnapomat is beáldoztam erre a jómadárra, holott soha, egy napot sem szoktam távol maradni az irodától és a függőben lévő dolgaimtól. A legborzasztóbb mégis az volt, hogy Travis miatt hivatalosan még csak nem is foglalkozhattam ezzel az üggyel.
- Nem, egyáltalán nem vagyok elveszve. De ha el is lennék, a maga segítségére aligha számíthatnék. - világítottam rá a kedves és barátságos modorára, amiben eddig részesített engem is.
- És ez zavarja? Miért érzi ennyire kellemetlenül magát a közelemben? - talán kiszagolta volna, hogy szövetségi ügynök vagyok? Mondjuk ebben kételkedtem, de arra már valóban kíváncsi voltam, hogy vajon miért is ódzkodik annyira attól, hogy felbukkanjak még a hőn imádott kis bisztrójában.
- Igen, holt biztos. - nem is értettem miért erőltette a randevú dolgot, de jobbnak láttam tisztázni a helyzetet, bár számomra eddig is világos volt, hogy nem éppen flörtölgetés miatt ültem le az asztalához. Neki ennyire máshogy jött volna le a viselkedésem?
- Eltalálta, nem jönnek be a rabok. Úgyhogy itt ért véget a mi románcunk. - megejtettem egy lemondó, szomorú sóhajt, hogy azt mutassam, mennyire is megviselt, hogy nem lehet közöttünk semmi. Aztán beleittam a kávémba, egyfajta jelzésként, hogy azért az előbbi valójában mégsem viselt meg annyira.
- Eszem ágában sincs ideköltözni. - feleltem undorodva, ahogy kipillantottam a nagy üvegablakon.
- Szóval ha kipakolnám a melleimet és mutogatnám a fenekemet, akkor rögtön másmilyen bánásmódban részesülnék? Jó tudni, hogy errefelé a férfiak úgy tekintenek a nőkre, akárcsak egy darab húsra. - nem gondoltam, hogy valóban ilyenek volnának a férfiak, ám Carlos megnyilatkozásaiból mégis ezeket szűrtem le. Ez pedig kicsit sem volt ínyemre. Nem mintha túl nagy jelentősége lett volna ennek az ügyünkben, ám mégsem tudtam szó nélkül elsiklani efelett.
- De ha komolyan ennyire zavarja, hogy normálisan felöltözve ideültem az asztalához, akkor kérem... már itt sem vagyok! - fogtam a tányéromat és a poharamat, majd a Carlos mögötti boxba ültem át. Messzebb nem is mentem volna, hisz feltett szándékomban állt tovább táncolni az idegein. Vagy legalább kihozni őt a sodrából, s boldogan vettem tudomásul, hogy ehhez túlságosan még csak nem is kell megerőltetnem magamat.
- Ja és... nem talált. Queens. - szóltam vissza neki a vállam fölött, miután helyet foglaltam mögötte, háttal neki. - De tudod, hogy mit nem értek, Carlos? Mire fel vagy te ennyire eltelve magadtól? Mert hogy egy kis sitten üléstől nem te lettél a helyi alfahím, az biztos. - próbáltam valamelyest hatni az érzelmeire - immár tegeződő formulában -, épp csak annyira, hogy elveszítse a fejét, hogy tegyen egy elhamarkodott mozdulatot és azzal kattanhasson is a bilincs a kezein, köztisztviselő ellen elkövetett bántalmazás jogcímén.
- Csak egy kisstílű, pitiáner bűnöző vagy, semmi több. Aki még ráadásul büszke is arra, hogy hűvösre vágták. Ez aztán a karrier! - beszéltem róla lenézően, majd vágtam magamnak egy újabb falatot a palacsintából. Habár nekem állt szándékomban őt kikészíteni, sajnos ez visszafele is eléggé jól működött s mire feleszméltem, már egy idegroncsként ültem az asztalomnál. Ha így folytatja továbbra is, akkor a képébe nyomom a róla készült felvételeket és végre elkezdhetünk beszélni arról, ami igazán fontos. Merthogy én nem fogok miniszoknyát húzni azért, hogy elnyerjem a tetszését, az már egyszer biztos.
- Próbálsz egyáltalán talpra állni, valamit kezdeni az életeddel, vagy kísérted a sorsod és azt várod, mikor csuknak le megint?

Lenyűgöző. Nem mondtam azonban ki, csak egy halk sóhajtással feleltem. A magánéletem főleg a munkám miatt sosem volt valami tartalmas, leginkább csak egy-két randit megért kapcsolataim voltak, már ha ezek azoknak minősültek. A bűnözőknek könnyű megérteni az észjárását, de a nőknek … esélytelen. Ha nem fizeted a vacsorát, az a baj, ha igen, akkor pedig az. Ha bókolsz, magukra veszik, mert ők többek, mint egy tárgy, ha pedig nem mondasz semmit, megsértődnek, mert a bunkóság. Régebben a hallgatás még működött, most már az sem.
- Ha már nem húznak szőrmét a kedvemért és csavarják magukat függönybe – vontam meg a vállam, a szemeimet forgatva, miközben a számhoz emeltem a kávésbögrét. Öreg voltam már ahhoz, hogy ilyeneken rugózzak. Persze, néha meglepődök, mikor meglátom, hogy egy-két fiatal hogy jár ki az utcára, de már rég nem tud érdekelni, hogy ki mit aggat magára. Fiatalon az öltönyös sznobok zavartak, mert nekem sosem tellett egy normális zakóra sem.
- Ha keres magának egy saját helyett, megleszünk – eresztettem meg felé egy halovány mosolyt. Nem igazán vágyom arra, hogy ezek a beszélgetések minden naposak legyenek. Kerültem az ilyen helyzeteket, mert Pablo paranoiás, szinte minden bokor mögött lát egy szövetségi ügynököt a legutóbbi eset óta. Bízik bennem, de nem hülye, van egy olyan érzésem, hogy időnként megfigyeltet valamelyik seggfejjel.
- Biztos egy másik bolygóról jött, ha ezen így meg van lepődve – jegyeztem meg hitetlenkedve. – Hagyja már abba, a francba is! Errefelé a felesleges sírást akkor se szeretjük, ha meztelenül vonul fel a főúton – sóhajtottam fel, miközben tovább ettem. Ebben a pontban tudtam azonosulni azzal, akit eljátszottam. Sose szerettem, ha az emberek a rossz sorsukkal és a világ igazságtalanságaival dobálóznak, az áldozat szerepében. Egy idő után ki kell nőni azokat a gyerekes elképzeléseket, hogy a világ igazságos, és mindenki egyenlő. Ha egy nő nem szereti, hogy megfordulnak utána és megnézik, akkor legyen férfi, mert egy darabig ez nem fog változni. Ha pedig folyton panaszkodik miatta, előbb-utóbb megunják azok is, akik egyébként képesek előre nézve tovább menni.
- Ha tudom, hogy ennyi kell, akkor az elején ezzel kezdem – jegyeztem meg hátra pillantva, mielőtt megkönnyebbülve dőltem volna hátra. Viszont nyugtom így sem lett a nőtől. Nem feleltem a szavaira, helyette inkább csak ettem tovább, közben egy újabb szálra rágyújtva. Még szerencse, hogy nem a dohányzásról akartak leszoktatni, mert úgy az életem hátralévő részét egy elvonón élném le.
Nem feleltem egyből a szavain, hanem azokat idéztem fel magamban újra. Valami nem hagyott nyugodni. Talán csak tényleg ennyire elviselhetetlenné tette, hogy magára vette az előbbieket, vagy van más oka is annak, amiért ilyen indulatos, pedig sosem találkoztunk még ezelőtt. Vagy mégis? Ha igen, és ezt titkolva jött ide, nem ártana még gyakorolnia. Túlzottan támadó volt, személyeskedő. Ezt nem okozhatja egy-két hímsoviniszta megjegyzés. Ennyire nem lehet senki sem érzékeny.
Ott hagytam a tányéromat, csak a kávémat vittem magammal, illetve a fogaim közé szorított cigarettát, mikor felálltam és leültem a boxban, ahová újonnan ült le.
- FBI? Vagy valami helyi zsaru, Sarah? – a nevét úgy artikuláltam, hogy érezze: tudom, hogy nem így hívják. – Ne jöjjön nekem a szokásos szarsággal, elárulta magát – előztem meg azt a részt, ahol mentegetőzni kezdett volna, és előadja az előre megírt sztorit. Bár kétlem, hogy olyan neki van. Akkor, ahogy elhangzott a gyanúsítás, valaki megmozdult volna idebent, vagy odakintről kiszáll egy autóból. Egyik se történt meg, figyeltem. Nem véletlen ülök a bejárattal és az ablakokkal szemben. Nincs hátvéd csapat, se megfigyelők.
- Nem ártana önuralmat tanulnia. Először azt hittem, hogy valami egoista picsa – ami persze ettől még nincs kizárva. – aki megsértődött. A munkahelyén biztos sok előítélet éri, ezért van így kihegyezve erre. Személyeskedni kezd, ahelyett, hogy simán megsértődik és kisétál, ahogy a legtöbb nő tenné – legalábbis a labilisabb fajták, akik tényleg képesek ez így kiborulni. Hiszen kinek lenne kedve egy ilyen alakkal csatározni, mint én? – Kiakar hozni a sodromból a semmiért, hátha kap valamit, amit felhasználhat majd. Nem, mintha az érne bármit is egyébként. Nincs segítsége, egyedül van, gondolom még csak szolgálatban sincs, igaz? – döntöttem kíváncsian oldalra a fejem, de sejtettem, hogy igazam van. Úgy nem lehetne itt, hanem dolgoznia kéne. – Szóval, adódik a kérdés, mi a szart akar tőlem egy szövetségi ügynök? – a ruhája alapján az. Egy sima városi zsaru, mint én, nem szoktunk így kiöltözni minden nap a munkába. Akad persze kivétel, de az csak a szabályt erősíti.
- Tegye meg, hogy nem süketel. Korán van, semmi kedvem hozzá – ráztam meg a fejem, a cigarettába szívva. Elég régóta csinálom már ezt, felismerem, ha valaki másnak próbálja meg kiadni magát, főleg akkor, ha nincs benne tapasztalata. Sarah-nak pedig láthatóan nincs. A legtöbb szövetségi nem az utcákhoz, hanem az irodákhoz van szokva.