Ha megkérdeznék az embereket arról, hogy mit gondolnak Piper Ashbyről, valószínűleg a válaszukat nagyban befolyásolná az, hogy melyik életszakaszában ismerték, és mikor találkoztak vele utoljára.
Leonore Markow például valószínűleg számító dögnek írná le, aki a gimi középpontjában akart lenni mindig. Aki nem riadt vissza attól, hogy felhívja magára a figyelmet, és cikizze, kiutálja azokat az embereket, akik nem voltak neki szimpatikusak, vagy éppen nem érték el azt a szintet, amit ő megfelelőnek ítélt. Shelly McKinnon viszont lehet úgy jellemezné, mint fő példaképét, aki mindig kifogástalanul néz ki, mindig úgy viselkedik, hogy a tanárok ne feddjék meg, a diákok pedig ne tudják meggyanúsítani semmivel. Aki villant rád egy kedves mosolyt, és máris az összes fiú szíve megdobban, még azoké is, akik nyíltan utálják, az irigykedő lányok pedig pont olyanok akarnak lenni, mint ő. Pedig igazából kihasznál másokat, de ez inkább csak okosság és furfang, nem pedig áskálódás és rosszindulat.
Kelsey Coleman pedig egyértelműen kedvesnek jellemezné, olyannak, aki törődik másokkal, csak túl fontosak számára a külsőségek, éppen ezért mutat kifelé egy olyan arcot, ami igazából nem is az övé. Csak eljátssza, hogy elérhetetlen jégkirálynő, de igazából nagyon is vannak érzései, még ha nem is mutatja ki őket. Talán tényleg bántják a rosszmájú megjegyzések, amik a háta mögött, és kevésbé titkoltan hangzanak el vele kapcsolatban.
Dr. Marcus Perry véleménye mindig is az volt, hogy a baleset és a veszteség ugyan nagyon megtörte, de még látja rajta az élni akarást. Túlságosan ragaszkodik hozzá, ezért is nem vitte el végül a karambol, noha teljesen magába zuhant. Nem szívesen eszik, alig szólal meg, csak bámul maga elé, de a sokk múlni fog, az idő pedig segíteni, hogy feldolgozza a történteket. Talán örökre megváltoztatja őt magát, és a világról alkotott gondolatait, de attól még él és csak ez a fontos. A túlzott makacssága az, ami itt tartotta.
Manapság már inkább kedves, másokkal törődő, kissé talán munkamániás nőként szokták leírni. Az a fajta, aki profi a munkájában, és elég maximalista ahhoz, hogy megőrizze a jó hírnevét, és csakis azokat a megbízásokat fogadja el, amik magas körökből érkeznek. Ha mégsem így van, olyankor az árait egy kicsit lentebb viszi, de Manhattanben már elég sok referenciát szerzett ahhoz, hogy ezeket inkább csak szívességből, jó érzésből tegye meg. Azért régi önmagából némi törtető jelleget megőrzött, de már korántsem olyan méreteket ölt, hogy ez rossz fényben tüntesse fel mások szemében.
Nagyon jó szervező, remek kapcsolatai vannak, általában úgy viselkedik, ahogyan az adott helyzet elvárja tőle. Megjelenése mindig kifogástalan, és addig megy, amíg el nem éri, amit akar. Ha valamit megígér, vagy elhatároz, akár tűzön-vízen is keresztülviszi az akaratát. Elsődlegesek az ügyfelei, talán a kihűlő félben lévő házassága is ebbe az irányba lökte, vagy egymást generálták a problémák, ezt nehéz lenne megmondani.
A családja nagyon fontos a számára, sokat törődik velük. A kötelességeit mindig kínosan betartja és teljesíti, még akkor is, ha össze kell szorítani a száját, mert egyáltalán nem tetszik neki. Általában lenyeli az indulatait, amikor rákényszerül, de alapvetően elég temperamentumos fajta, aki nem hagyja csak úgy magát. Időnként túlzásba viszi, akkor is, ha tudja, hogy nincs igaza. A tévedéseit sokszor nehezen ismeri be, viszont ennek ellenére képes a bocsánatkérésre. A viselkedése egyébként nagyban függ attól is, hogy éppen kivel áll szemben.

---

---

+ Második nevét az apjától kapta, mert amikor megszületett, olyan kék volt a szeme, akár az óceán. Egyébként később olyan szeszélyes is lett, mint a tenger.
+ Volt egy húga, aki három évesen leukémiában halt meg. Az egész családot megviselte.
+ A bátyja kétes ügyletekbe keveredett, emiatt sokat aggódik, még ha nem is mutatja a külvilág felé.
+ A férjével elhidegültek egymástól, ezért is vannak válófélben. Elég viharos ügy.
+ A gimi befejezése után, de még az egyetem megkezdése előtt volt egy súlyos autóbalesete. Nem az ő hibájából történt, de ő vezetett, és a mellette ülő legjobb barátnője belehalt az ütközésbe. Kis híján ő maga is.
+ A baleset következtében a testén látható néhány sebhely. Hónapokig volt kórházban, néhány napig kómában is. Emiatt később kezdte az egyetemet.
+ A kórházban töltött idő alatt ismerte meg a férjét, aki már abban az időben is ott dolgozott, azóta pedig elég magasra küzdötte magát a ranglétrán.
+ Az apósa szenátor, és ő szokta rendezni a jótékonysági eseményeket, és a kampányesteket, noha hivatalosan nem az erre kijelölt stáb tagja.
+ Kedvenc ünnepe a karácsony, gyakran adakozik is.
+ Szereti az elegáns holmikat, a leggyakrabban efféle ruhákban lehet látni. Hű társai a magas sarkú cipők.
+ Gyűjti a drága ékszereket.
+ Beszél franciául és ír gael nyelven, a nagymamája jóvoltából.
+ A héten mindig van egy nap, amikor időt szán saját magára, és kikapcsolódik.
- A fenébe! – dühösen csaptam le a papírokat, amiket mostanában többször láttam, mint szerettem volna. – Drew, most csak szórakozol velem, ugye?! – kiabáltam, teljesen kikelve magamból. Természetesen nem maradtam sokáig a konyhapult, és a pohár borom társaságában, hanem egyből felfedezőútra indultam, hogy megkeressem az én utánozhatatlan férjemet.
- Mit mondasz? – kiabált vissza, bár az ő hangereje nem az idegességnek volt köszönhető, hanem a fülébe csobogó víznek, amitől nem hallotta a keresetlen szavaimat.
- Azt, hogy remélem ezt csak viccnek szántad! – lecövekeltem a most már teljesen szélesre tárt fürdőszobaajtóban, és meglengettem felé a válási papírokat. Egyáltalán nem zavart, hogy előttem tisztálkodik. Noha elhidegültünk, azért még mindig házasok voltunk. Csak kár, hogy ez egyedül nekem jelentett valamit az elmúlt években.
- Pip… drágám… - kezdett bele bűnbánó arcot erőltetve magára, de egyből türelmetlen mozdulattal intettem le a próbálkozásait.
- Elég! Ne nevezz így, mert tudod, hogy utálom! – félredobtam a papírokat a mellettem lévő komódra, a borospoharat azonban olyan erősen szorítottam, hogy még az ujjbegyeim is belefehéredtek. Mintha csak az lett volna a világon az utolsó kapaszkodó számomra. – És különben is! – ráztam ki néhány szőke tincset elegáns mozdulattal az arcomból. – Nem egyszer beszéltük már át ezt az egészet, de úgy látom, hogy még mindig nem sikerült felfognod, úgyhogy most jól figyelj; EL-AKAROK-VÁLNI! – magyaráztam szépen tagoltan, mintha attól tartanék, hogy csak ezért nem jutott el eddig a tudatáig a kérésem.
- Az istenért, ne ordíts már így! A szomszédok szerintem már jobban ismerik a magánéletünket, mintha be lenne kamerázva a lakás! – ripakodott rám most már ő is, aztán határozott mozdulattal elzárta a vizet, és nedves haját kirázva az arcából, felém fordult. Még mindig vonzónak találtam, ahogy végignéztem rajta, de már nem repkedtek pillangók a gyomromban tőle. Azok az idők sajnos rég elmúltak.
- Egyáltalán nem érdekel, és ezt te is tudod! Azt akarom, hogy írd alá ezeket a papírokat, és tegyünk végre pontot az ügy végére! – közöltem teljes elhatározással. Még ki is húztam magam, az államat pedig dacosan emeltem meg, ahogy közelebb lépett hozzám, és fölém magasodva megállt előttem. – Ne is próbálkozz! – sziszegtem felé, mutatóujjammal megbökve a mellkasát.
- Ugyan már, szívem… azt hittem, hogy csak múló szeszély… - megpróbált gyengéden végig simítani az arcomon, de grimaszolva arrébb húzódtam.
- Úgy nézek én ki?! – meredtem rá, alig hittem el, hogy tényleg ezt mondta. – Csak annyira múló szeszély, mint amennyire neked volt Carla. Meg Sharon. Ja, és ne felejtsük ki a sorból Nataliet se! – már kezdtem egy kicsit visszavenni a lendületből, de mire a mondat végére értem, már újra teljes erőbedobással zengett tőlem a folyosó.
- Megint a régi nóta? – sóhajtott beletörődően. Igaza volt, már nem egyszer játszódott le ez a jelenet, de reméltem, hogy talán utoljára. – Nézd, tudom, hogy…
- Megcsaltál, Drew! – vágtam a szemébe szikrázó tekintettel. – Éveken át, de én tűrtem. Eddig! Nem tovább! Írd alá azokat a rohadt papírokat, és szabad vagy, mint a madár! – igyekeztem lehiggadni, vettem is néhány mély levegőt.
- De még rendbe hozhatjuk, te is tudod… - csak a fejemet ráztam meg, de olyan hevesen, hogy a tincseim csak úgy repkedtek az arcom körül.
- Már túl késő! – suttogtam magam elé, aztán leraktam a poharat és újra felemeltem a papírokat. – Itt vannak, máris hozok egy tollat! – azzal már meg is indultam, de a következő mondata megakasztott a mozdulatsorban.
- Nem tehetem, Piper! Nem válhatok el. – és abban a másodpercben lett minden világos. Valószínűleg nagyon szeretett volna megszabadulni tőlem, hiába szeretett ő talán még valahol mélyen.
- Gondolom nem a vallásos neveltetésed az oka. – nem kérdés volt, fel sem merült bennem ilyesmi. – Nézd, Drew… engem teljesen hidegen hagy az apád, meg a kampánya. Nem érdekel, hogy a fia válása hogyan mutatna a lapokban. Tudod nagyon jól, hogy megszegted a házassági szerződést. Ha nem írod alá, el fogom perelni az összes pénzed! – igyekeztem komolyan, és higgadtan beszélni. Az előbbivel nem is volt gond, az utóbbi viszont már nehezemre esett.
- Tudod, hogy kivel állsz szemben. Nem fogja hagyni. – gonoszul elmosolyodott, szerintem még sosem láttam ilyen kifejezést az arcán, maximum egy rivális orvossal szemben, aki hasonló babérokra tört, mint ő.
- Nem érdekel. Ami le van írva feketén-fehéren, azon nemhogy az apád, de még az Atyaúristen sem változtathat! – azzal levágtam elé a papírokat, és ott hagytam. Le kellett nyugodnom, hogy tisztán tudjak gondolkozni.