Erős és kellemetlen hangú rezgést érzek közel fejemhez, megrezzennek szempilláim és bosszankodva dörzsölöm meg még nagyon álmos szemeimet, mikorra sikerül felfognom, hogy az ébresztőm csörög a mellettem lévő komódon. Nyúlok érte, de valami nem stimmel, a bútorzat körvonala, az elrendezés, az ágy anyaga sem, s ezen felismerésre pattannak ki szemeim és hirtelen tárul elém a valóság, hogy bizony nem otthon vagyok, hanem egy eddig még igencsak idegen helyen. Gyorsan leállítom az ébresztőt és meglepetten nézek körül a szobán, Christopher szobáján amíg meg nem állapodik tekintem a mellettem fekvő férfin. Hirtelen elönt a boldog meghittség érzése, megnyugszom, de ez még annál is több, rájövök, hogy minden mit tegnap átéltem nem csupán képzelőerőmnek köszönhetem, nem álom volt és nem álmodozás, megtörtént minden. Minden? Még eléggé homályos az elmém, korán sem vagyok biztos benne, hogy minden emlékem valós, annyira hihetetlen és annyira szép. Hevesen kezd verni a szívem Chris alvó arcát nézve, majd felülök, hogy tenyereimbe temethessem arcomat a csodálattól, hisz most tudatosul bennem igazán, hogy mit kaptam az élettől.
Vigyáznom kell rá! Nem fizikailag, bár úgy sem ártana, szóval amilyen óvatosan csak tudok, kikúszom az ágyból és megtámadom a fürdőt, hogy megmossam arcomat. Csenek egy felbontatlan fogkefét is, amit már biztosan az enyém és az itt is fog maradni, hogy meglegyen bármikor jövök is hozzá. Nagyon jó érzéssel tölt el ez a gondolat, olyan mintha már ide is tartoznék, ez is az otthonom lenne, de nem szabad túlgondolnom, mert az élet még úgy is határozhat, hogy sosem látom többet ezt a házat. Ami azt illeti, Chris is simán dönthet így.
Fogmosás után, elrendezem a hajamat is, lényegében készre varázsolom arcomat, mert nem akarom felkelteni Christophert a távozásommal, szép lassan kiosonok, hogy ő ki tudja aludni a betegségét és délután újból találkozunk. A tükörben akad meg a tekintetem pólóm feliratán, lepillantok és addig húzogatom magamon, míg el nem tudom olvasni, hogy mi van ráírva. Büszke vigyorral engedem el az anyagot. Hát igen, Christopher bizonyára a legeslegjobb bátyó, ezzel én sem tudok vitatkozni. Elképzelem őket együtt, sajnos még csak üzleti közegben láttam Sophival, de biztos vagyok benne, hogy szívmelengető látvány, mikor a bátyja tényleg gondját viseli a fizikazseni húgának.
Óvatosan kijövök a fürdőből és leveszem az említett pólót. Eredetileg haza akartam vinni magammal, de most, hogy elolvastam, így már biztosan nem veszem el tőle, ezt nem. Széke karfájára teszem, majd saját ruháimért megyek. Próbálok nagyon halk lenni, mikor a levetett nadrágomat próbálom állva magamra ráncigálni, sietek vele de egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat és megbillenek, szerencsére megkapaszkodok az asztal lapjában, így talpon maradok. Az ágyra pillantok, hogy ugye nem keltettem fel az uraságot, de megijedek, ahogy két szempárral találkozok. Ugye nem látta a bénázásomat?
- Jó reggelt Christopher! - mosolyodom el  és gyorsan magamra húzom a nadrágomat, és be is gombolom. Felegyenesedek, s pólómért lépek, a tegnapi vihar után meglehetősen lehűlt a levegő.
- Öhmm, elvettem az egyik bontatlan fogkefét, a kék színűt. Nem gond, ha innentől kineveznénk azt Aiden-fogkefének? - pirulok el egy kicsit, de hát muszáj szólnom neki róla, bár teljesen egyértelmű, de akkor is jobban érzem magam így.
- Bocsi ha felébresztettelek, én vagy az ébresztő. Lassan indulnom kellene - szomorodom is el és egyedül az tartja bennem a lelket, hogy nem egyből haza megyek, hanem előbb nővéremért.

Tényleg próbáltam nagyon óvatos lenni, de ruháim felvételekor már látom, hogy nem sikerült, Christopher felébredt időközben. Ahogy észreveszem, teljes testemen végigfut egy ideg, megfeszülök, hiszen tekintete csaknem megőrjít. Nagyon csábító és nagyon hirtelen jött, szinte ijesztőnek mondható és mégis érzem, hogy egy másodperc elég neki, hogy megőrüljek és teljesen rákattanjak.
Köszönök neki lelkes mosollyal, de úgy látom, hogy még nagyon kómás, tekintetéből nem éppen azt tudom kiolvasni, hogy itt jár, vagy a jelenben, talán egyik sem, vagy csak az az egyik, szerintem fel sem fogja, hogy hozzá beszélek, amilyen kis szégyellősen magára húzza takaróját és meglehet küzd azzal, hogy minél inkább tudatában legyen saját maga létezésének. Ismerem, milyen érzés, ritka napok egyike, hogy ennyire gyorsan felkeltem az ágyból, de én is csak a fürdőben tudtam igazán felébredni, úgyhogy teljesen megértem. Nagyon aranyosan néz ki.
Mondhatni válaszként egy tüsszentést és pár köhögést kapok, mire összerezzen testem a fülemet érő hangos erőhatástól, rossz érzés fog el, de nem is számítottam rá, hogy egy éjszaka elég lesz neki meggyógyulni, még akkor sem ha azt az éjszakát velem tölti. Azért remélem nem érzi magát rettenetesen.
- Egészségedre - mondom sokkal visszafogottabban és kissé szomorkásan is, amiért beteg. Nehezen tudom levenni róla tekintetemet, még öltözés közben sem, így nem kerüli el a figyelmemet, hogy arca megváltozik és olyanná válik, amelyet már én is jól ismerek tőle. Ijesztő és magamban már pánikolok, mert nem akarom, hogy ez azt jelentse, hogy új nap van és minden mi tegnap történt az elmúlt, nincs már, merthogy simán mondhatja, minden joga megvan hozzá. Mentve a helyzetet felhozom a fogkefém esetét, ám nem hat, nem kapok választ, nagyon komolynak mutatkozik és ez megijeszt. Tudom, hogy komoly ember és tetszik is ez a tulajdonsága, de nem tudom, hogy most mi történik.
Nem menekülési útvonal gyanánt kérek tőle bocsánatot  és hozom fel, hogy mennem kellene, bár eléggé kellemetlenül érzem most magam, különösen akkor, mikor farkasszemet nézve velem kiszáll az ágyból és elindul felém a még mindig nagyon papis pizsamájában, de ez most sem tud foglalkoztatni, aggódó és némileg még ijedt arccal nézem őt, ahogy megáll előttem és szigorúan néz rám, míg én azóta sem tudtam felvenni a pólómat, de csak nem ez a gond.
Megérzem érintését, a hideg is kiráz ettől az érzéki mozdulatától, s kérdőn, de meghatódva emelem vissza szemeibe tekintetemet simító kezéről. Nincs egy pillanatom sem, minden nagyon gyorsan történik számomra legalábbis, ajkaimon megérzem az övéit, nem hosszan, de annál érzékibben. Még pislogok párat a meghökkentségtől, de aztán ijedt tekintetemet egyszeriben váltja fel a boldog vigyorom, s érzem, hogy itt olvadok el tőle, kénytelen lesz felmosni mindazt mi voltam. Miért teszi ezt velem? Legyilkol komolyságával és aztán hirtelen ezt teszi. Annyira... imádom.
Minden más lett rajta is, a mosolya megjelenik, válaszol minden szavamra, mintha csak most indult volna be az agya, vagy én tényleg nem tudom már, tiszta rejtély.
Vigyorom szélesedik, szemeim is mosolyognak az örömtől, mikor megtudom, hogy bármit kinevez az enyémnek. Bármit? Oké.
- Ezt szeretném? Szabad? - fogom meg csillogó szemekkel orcáját.
Kissé elbizonytalanodom a reggelit hallva, nem tudom, hogy mit kellene tennem. Természetesen jó lenne ha reggeliznék, de kevés az időm, úgyhogy nem kellene váratnom nővéreméket, úgyis beletelik kis időbe míg átérek hozzá és onnan vissza haza. De, mégis hogy tudnék nemet mondani Christophernek, mikor nagyon is éhes vagyok és így még több időt tudok vele tölteni?
- Hát, nem igazán, de majd behozom a lemaradást - mosolyodom el, hisz nem kell féltenie, ha tempóról van szó.
Másodjára is egyértelmű jeleket kapok tőle, hogy kényelmetlenül érzi magát ha előttem, vagy úgy bárki előtt kell átöltöznie, ezt pedig én tiszteletben is tartom, mellesleg pedig én is tudom, hogy most nincs itt az ideje az incselkedésnek.
Leülök addig az ágyra és a telefonomat veszem kezembe, hogy megnézzem mennyi az idő. Nem akarom bámulni, hiába vagyok rá nagyon kíváncsi, inkább elpillantok a szoba valamelyik távolabbik felébe, ahol meglátom a gitárját. Ez már kellően felkelti a figyelmemet, mármint eléggé ahhoz, hogy ne Chris öltözését nézzem, úgyhogy felállok és egyenesen a gitárhoz lépek és kezembe veszem azt. Tudom, hogy tud gitározni, de még sosem láttam. Megvárom míg végez az öltözéssel és csak kicsikét kukucskálok, majd ha kész, teljesen felé fordulok, hogy egy ártatlan angyali tekintettel megzavarjam további dolgában, bármi is legyen az.
- Nagyon szép darab! Játszanál nekem? - nyújtom fel saját gitárját és láthatja rajtam, hogy tényleg nagyon szeretném, ha megszólaltatná, akárcsak egy kis időre is. - Csak pár pengetést, kérlek? - Nem a gitár érdekel, hanem Christopher, miközben játszik. Remélem megteszi értem, mert akkor leülök mellé az ágyra.

Megrémiszt a nézése, ahogy felém közeledik komolyan és szinte szigorral az arcán, fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, mert bár tényleg felkeltettem és igen, este is tettem olyan dolgokat, amiket talán nem kellett volna, de ő is akarta és nem érdemlem meg, hogy ennyire szúrós szemekkel nézzen rám. Félelmem biztosan kiül arcomra is még előtte állva sem leplezem meglepettségemet, ami mellől hirtelen tűnik el az ijedtség, mikor végigsimít karomon. Nehezen tudok kiigazodni rajta, de arca kezd enyhülni és ezzel együtt meggyőzöm magam, hogy talán nincsen semmi gond velünk kettőnkkel. Imádom, amikor hozzám ér és végigsimít ruha nélküli bőrömön, hálásan csókolok vissza és próbálom éreztetni, hogy ezt a mai napon is nagyon élvezem. Mikor ismét szemeibe nézek, már elfojtani sincs erőm a mosolyomat. Örömtelien nézek rá és érek orcájához, nagyon sima és feszes bőréhez, s mivel választhatok, hogy mit kérek, nem érem be kevesebbel, mint vele, de másra nincs is szükségem ezt pedig nem vagyok félénk közölni vele.
Felkuncogok a válaszára és most tudatosul bennem, hogy milyen párbeszédet folytattuk le éppen, kimondtuk, hogy egy pár vagyunk, egymási, ő az enyém, én az övé. Nekem tényleg van egy Christopher Namom. Valamiért izgatottság lep el ezen gondolattól és hosszú idő után most először érzem azt, hogy várom a holnapot és várom a jövőt, nem a múltba tekintek vissza, hanem igenis el akarok aludni, hogy holnap felkelhessek és minél több időt tölthessek vele, mert az élet szebb mint az álmom, vagy legalábbis pont ugyanolyan a kettő.
- Tudod, brutálisan vigyázok arra, ami és aki az enyém - teszem hozzá és ezzel azt akarom mondani, hogy nem fogom hagyni, hogy ne legyen jó dolga mellettem. Persze teher sem akarok lenni neki, óvatos leszek.
- Rendben. - Nem vitatkozok vele, úgyhogy bár szomorúan, de elfogadom, hogy mégsem reggelizek nála, hanem majd esetleg nővéremnél, vagy már csak otthon. Ki fogom bírni kaja nélkül. - Azért ne aggódj, nem lesz bajom. Tudom, hogy fura a vezetési stílusom, de arra szentelem az életemet, hogy embereket mentsek és nem arra, hogy öljek, magamat beleértve is. Óvatos leszek, ígérem! - lépek még közelebb hozzá míg ő megszorítja kezemet, érzem, hogy komolyan aggódik, ezért én is megadom a komoly és egészen mély hangommal, illetve tekintetemmel, hogy tiszteletben tartom amit mond. Magamhoz ölelem rövid időre, majd ellépek, hogy felvegyek a pólómat.
- Egy kávét azért kaphatok? - emelem vissza rá tekintetemet és kicsit rekedtes hangon felteszem a kérdést, ezt már főleg magamért, valóban jól esne reggel egy erős kávé, persze csak ha nem bánja.
Próbálom nem kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy mondhatni lefoglalom magam, amíg ő öltözik. Természetesen lopok pár pillantást, de nem akarom túlzásba vinni, magam miatt sem lenne jó így reggel, elválás előtt. Ami viszont hatásosan eltereli a figyelmemet, az a gitárja. Odamegyek érte és kezembe veszem, hogy megcsodálhassam. Nagyon szeretném, ha gitározna nekem és ezt nem rejtegetem, mikor kész, felé fordulok, bár előtte még vetek egy végigmérő pillantást ezen a brutálisan jóképű csini fiún. Nekem villantja ki kulcscsontját? Megőrjít...
Nem tudtam, hogy olyat kérek tőle, amit esetleg nem akar, persze azt tudtam, hogy nem mindenkinek gitározik, csak... nem tudom mit gondoltam, de nagyon szeretném hallani. Kicsit visszahúzódom a csigaházamba látva arcán a szégyenlősséget és hallom válaszát is amit egyértelműen elutasításnak gondolok, ám ajkaira téved tekintem ahogy megnyalja őket és ez érzelmileg azért egészen jobb kedvre derít.
Csak állok mellette, mikor mégis leül a gitárral, meglepetten nézem ahogy ölébe veszi és kész megtenni amire kértem, s ez megmosolyogtat. Nem tud nekem nemet mondani! Lelkesen lehuppanok mellé az ágyra törökülésbe és hatalmas szemekkel figyelem, ahogy pengetni kezd pár hangot.
- Sokszor zongoráztam gitár kíséretében - felelem és szerintem tudja, hogy ezzel mit akarok mondani.
- Valamit, ami rám emlékeztet - válaszolom kérdésére visszafogott mosollyal, higgadtan de mégis lelkesen és hozzá hasonló szemekkel nézem arcát.

Hirtelen olyan érzés lep el Christopher arcát látva, mintha megint rosszat mondtam volna. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhattam már megint, mert még túl őszintének sem hinném magam. Romantikusan jelentette ki, hogy csak az enyém és meg is olvadt a szívem, mire megfogadtam neki, nem hagyom, hogy bármi rossz érje velem, meglehet épp már megtettem, vagy pontosan ezzel a kijelentésemmel mondhattam valami rosszat, tényleg kész rejtély ez az ember, bár lehet csak túlságom figyelem minden vonását, arcának rezzenését és olyanokat képzelek bele, amik nincsenek is ott. Nem mutatom jelét, most kifejezetten ügyelek rá, hogy elrejtsem az érzéseimet, így ne lássa, hogy belül hatalmas matematikai egyenleteket oldok meg annak céljából, hogy vajon mi lenne a jó válaszreakció tőlem. Most akkor minden rendben van? Vagy nincs és valamit meg kellene beszélnünk? Végül abban maradok, hogy hagyom, legalábbis egyelőre, mert nem akarok túl sok lenni számára és ismerem már annyira őt is, de kettőnket szintúgy, hogy ha valami kimondatlan, akkor biztosan elő fog kerülni a közeljövőben és meg fogjuk tudni beszélni, csak tán nem most van itt az ideje.
Határozottan bólintok csupán, s szemeimből sugárzik, hogy mennyire hálás vagyok amiért ő is így gondolja. Lényegében most martam el gonoszul Samanthatól a jövendő vőlegényét és ezt Chris is kijelentette ezúttal teljesen nyíltan is, mégsem aggódom emiatt, tudom, hogy Christopher mihamarább meg fogja beszélni jelenlegi barátnőjével amit meg kell.
Az égvilágért sem szeretném, ha aggódna értem, ez egy olyan téma, amire mindig nagyon biztatóan fogok reagálni, most is kellő komolysággal állok előtte, majd egy öleléssel is megerősítem, hogy egy hülye autó nem fog tudni tőle elvenni, nem fogok se kórházba kerülni, se a föld alá.
Örökké tudnám ölelni, sajnos túlságosan is örökké, amit most nem hagyhatok, felelősséget vállalok szavaimért és ha azt mondtam tesómnak, hogy ekkor indulok akkor igyekszem be is tartani, de persze nem ez a fő indok, ami miatt gyorsan megbontom az ölelést. Még mindig félmeztelen vagyok és így sokkal jobban érzem őt, nem akarom túlzottan elcsavarni a fejem, nem engedhetem, hogy úgy járjunk, mint este. Biztos ami biztos, inkább megmutatom neki, hogy érettebb vagyok, mint aminek tegnap mutattam magam, s egy kicsit így magamnak is bizonyíthatok, hogy nem vagyok egy... olyan valaki, aki első csókkal együtt a lábát is széttárja.
Kérek egy kávét, és magam is meglepődöm, hogy mennyire lelkesen válaszol, elmosolyodom és gyorsan magamra húzom a pólómat.
Szeretném ha gitározna nekem. Talán még belefér, nem akarok órákat rabolni se tőle se magamtól, csak nagyon jó lenne ha ilyen emlékekkel ugorhatnék neki az üzleti őrültségnek otthon, bár enélkül is jók lennének, csak... tényleg nagyon szeretném, mert imádom a zenét és jelenleg még nem tudom hozzá kapcsolni, holott a zene és Chris együtt aztán hab a tortán.
Leülök mellé és izgatottam várom, hogy megszólaltassa a hangszert, bármit szívesen meghallgatok tőle, de azért kérdésére frappánsat felelek, mivel nekem a zene az érzésekről szól és abban bízok, hogy olyan gondolatokat tudok így megtudni, amit talán szavakba nem tudna önteni.
Kicsit elkomolyodik arcom a nevetésére, vagyis inkább kérdőn nézek rá a lelkes mosolyom után, mert nem éppen nevetésre számítottam válaszul és nagyon meglep, nem tudom, hogy miként érti, mivel én nagyon is komolyan gondolom.
Kérdő tekintetem inkább zavarttá válik látva Chris kezeit meg-megremegni, már érzem, hogy megint valami olyanba tenyereltem bele, amibe nem kellett volna és ezért eléggé mérges vagyok magamra. Kezemet hátán simítom végig óvatosan, hogy ne gyűrjem még véletlenül se össze az ingét, szemeim szeretettől és aggodalom is csillognak egyenesen őrá, én tényleg nem akartam ezt tenni vele!
- Én... - próbálok bármit is mondani, de ezzel közel egy időben fel is áll, hogy visszategye a gitárt a helyére. Nekem háttal áll, ám még így is látom, hogy mintha küzdene magával, vagy a gitárral, vagy csak érzéseivel, nem tudja rejtegetni előlem, hogy teste a feszültségétől remeg és én egyre jobban aggódom érte, s egyben vagyok mérges magamra, hogy már megint mit tettem mohóságommal vele. Mikor megkérdezni, hogy nem tudnánk-e elnapolni, már tudom, hogy elfogjuk, ám a válaszadás előtt, némán felállok az ágyról és mögé lépek, hogy nesztelenül megérintsem derekánál két oldalt, lassan csúsztassam előre hasához két tenyerem, míg én teljesen hátához simulok és érzékien, nyugodtan és szeretettől telve döntöm államat nyakának ívére, hogy teljesen hozzábújjak.
- Dehogy is! Ne haragudj, nem tudtam... - utalok arra, hogy tényleg fogalmam sem volt, hogy ennyire erős téma a gitározás, ettől függetlenül nem kérdőjelezem meg, hogy mennyire jól tudhat játszani rajta, láttam amit láttam és ujjait csak az érzései tántorították meg.
- Szeretlek, Yesol! - suttogom és puszilom meg orcáját gyengéden, közepesen hosszan, majd kicsivel később engedem csak el és simítok párat ingét, hogy még mindig tökéletesen álljon rajta.
Hajamba túrok, mert még én sem tudom, hogy mi lelt engem az elmúlt percekben, amiért ennyire érzelmessé váltam, szerintem megérintett Christopher mindazzal, amit láthattam az imént tőle és csak még jobban tisztelem.
Táskámhoz lépek és elkezdek benne turkálni.
- Öööö - pillantok Chrisre, ki nagyon sármosan zsebre tette kezeit. - Egy kis tejjel, de tényleg csak egy picivel - felelem kedves és halvány mosollyal, majd mélyebben beletúrok a táskámba és végül kiveszem a kontaktlencséket. Mindig van nálam pót.

Fogalmam sincs, hogy min nevet, rosszat, vicceset, esetleg aranyosat mondtam, én nem tudom és ezért kérdőn nézek felé. Nem tudom meg tőle az igazat, de megérinti térdemet és megértem gesztusát, úgyhogy nem is veszem magamra, sőt, örülök, hogy egy kis időre is, de egészen felszabadultan viselkedik, feltehetőleg úgy, ahogyan egy üzleti találkozón nem tud és sosem akarna. Pontosan arra, vágytam, hogy mellettem elengedje magát, ösztönből viselkedjen és ne szabályok által, úgyhogy örülök, hogy ez néha már megmutatkozik rajta.
Az biztos, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam őt a gitározással, őszintén megvallva, nem tudtam, hogy ez lesz, ha tudtam volna, nyilvánvalóan nem kértem volna meg őt. Kicsit úgy fogom fel ezt a pillanatot is, mint a golfpályán az ölelést, kértem, de még nem volt rá felkészülve, ezt pedig tiszteletben tartottam és hát meg is kaptam tőle önként később. Bízom benne, sőt, szinte biztosra is veszem, hogy ennek is eljön az ideje és én azt szeretném, ha akkor jönne, amikor Chris önmaga is szeretné.
A gyönyörű férfi mögé lépek és magamhoz ölelem lassan, óvatosan, de mégis kellően határozottan, mint akinek mozdulataiból érződik, hogy pontosan tudja mit szeretne. Este is nagyon szerettem, mikor így bújtam hozzá és ahogy akkor, most is nekem dől testével és még fejével is, nagyon élvezem a pillanatot, ezt is, ahogy mellette oly sokat, ám ez tán egy fokkal meghittebb talán, mint az összes többi és szerintem nem az ablak okozta harmónia miatt.
Ujjaimat hasánál tartom és szorosan, de kéjtől mentesen ölelem magamhoz és kérek tőle elnézést, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Tudom, nem kell ezt tennem, de most éreztem, hogy ez más volt, most nem olyasmi szituáció, mint mikor túl őszinte vagyok, vagyis azt hiszem. Nagyon örülök, hogy ő viszont annál őszintébb és bevallja, hogy mi történt. Lassan, kedvesen elmosolyodom, de kicsit sem tudok betelni az izgulós Christopherrel.
- Nem játszottál még közönség előtt, igaz? - Szerintem érthető minden számomra, még az is, hogy miért reagáltam én ilyen könnyedén és ő miért nem, hiszen ahogy láthatta is a két család vacsoráján, én sokat zenéket nézőközösségnek, így a legnagyobb örömmel pattannék Chrishez, hogy zongorázhassak neki.
Egyszerűen imádom őt, úgy ahogy van és nem sajnálom tőle elégszer hangoztatni akár a legközvetlenebb módon is mit érzek iránta. Nem szégyellem és nem leplezem, nyitott vagyok előtte és magam számára sem szépítem a tényt, hogy már megint sikerült beleszeretnem egy férfibe, apám szemében a lehető legrosszabba. Nem kapok tőle reakciót de sosem vártam el tőle, talán majd egyszer meglep vele és én akkor borzasztóan boldog leszek, noha így is az vagyok, hisz érzem testén, hogy milyen hatást vált ki belőle vallomásom. Még egy édes puszit nyomok arcára, mielőtt eltávolodnék tőle és a táskámhoz megyek, hogy a már megszokott módon leváltsam szemüvegemet. Válaszolok neki a kávézási szokásaimat illetően, majd előveszem a kontaktlencséket miközben fél szemmel a kifelé induló macsó férfit figyelem. Már épp állnék fel, hogy a fürdőben elvégezzem a műveletet, mikor Chris szavai késztetnek meglepett arcra.
Már dobom is vissza a lencséket a táskába és úgy, döntök, hogy márpedig ma nem fogom lecserélni szemüvegemet, ami furcsa lesz, de nekem kicsit sem kényelmetlenebb, legfeljebb furcsa lesz, hogy rajtam van, de ha Chrisopher azt mondta, hogy tetszik neki, akkor nekem sincs több eldöntendő kérdésem.
- Igazán? Tetszek szemüvegben? - kérdezek azért vissza, mert akarom hallani őt, hogy kimondja, azért biztosra akarok menni, vagy csak pimasz vagyok már megint vele, de ne is tagadja, remélem szíve mélyén nagyon is élvezi.
- V... várj meg... - kezdek kapkodni, mert vele együtt szeretnék kimenni a szobáján kívüli világba, gyorsan lekapom a telefonomat az asztalról és még futólag körbenézek, hogy nem hagyok-e valamit nála, de mindegy, mert délután úgyis jövök. Táskámmal a kezemben sietek mellé az ajtóhoz és állok meg szerény mosollyal szemeibe nézve, jelezvén, hogy mehetünk le.
Remélem nem fog szobán kívül sokkal máshogy viselkedni, de ha igen, akkor is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, kicsit talán izgulok is, mert az sos lázcsillapításon kívül most először lépünk ki ketten a szobából és ki tudja kikkel fogunk találkozni.

Reakciójából kezdek arra következtetni, hogy sosem volt még hallóközönsége gitározás közben. Válaszára meglepett és némileg visszahúzódó arccal felelek, kissé összébb húzom magam, mert ezzel megtudom, hogy nem akart nekem sem játszani, se most, sem pedig máskor. Kétségtelenül rossz vizekre eveztem.
- Ohh - hallatom halkan hangomat és bólintok egyet kissé zavartan, hogy megértettem. Valahogy ki szeretném engesztelni, meg akarom mutatni neki, hogy mennyire sajnálom az előbbieket és ezzel együtt azt is, hogy mennyire szeretem őt, s mindkét érzésemnek hangot is adok. Gesztusokat kapok mindössze tőle válaszul, azonban nem is vártam többet, tudom, hogy ő nem olyan és nem lehetek még ennél is jobban kapzsi.
Készülök lecserélni a szemüvegemet, szinte már megszokott mozdulat így reggelente, úgyhogy bele sem gondolok, hogy esetleg nem kellene. Christopher megjegyzésére tán ezért is lepődöm meg nagyon, pislogok párat, ám ahogy felfogom, mit is akart mondani, már dobom is vissza a lencsérek táskámba közel azzal egyszerre, hogy visszakérdezek tőle. Majdnem biztos vagyok benne, hogy így értette, de annyira hihetetlen, hogy valakinek így jobban tetszem, hogy csak ezért is szeretném megerősítést kapni. Szerintem nagyon kis strébernek tűnök szemüvegben, talán neki nem?
Mi ez a huncut mosoly? Hogy lehet ennyire sármosan és veszélyesen nézni? Egész testemet kirázza a hideg, mikro szőrszálaim is felállnak, bizsergek és nagyon nagy késztetést érzek rá, hogy felpattanjak és falhoz préseljem őt testemmel.
- Láttam ám! - mosolyodok el én is hozzá hasonlóan, csak hogy tudja mire értem, szemeimben egy kis huncutság is megjelenik, mely sugallja, hogy ezt nagyon imádtam és emellett pontosan tudom, hogy tetszek neki szemüvegben.
Mikor kinyitja az ajtót, megijedek, hogy itt hagy büntetésképpen, szóval gyorsan összekapom holmimat és még kiáltok neki, hogy ne hagyjon egyedül.
Mellette, de kicsivel lemaradva haladok lefelé a lépcsők, még hajamat birizgálom, aztán leérve Chris hirtelen megtorpan és én késve reagálok talán még a reggeli korszakomnak köszönhetően, úgyhogy nem mintha nagyon zavarna, de egy kicsit nekimegyek, mellizmom koccan a lapockájával gyengéden, viszont csak egy másodpercre, már egyenesedek is fel és hagyok kettőnk között öt centit, míg bocsánatkérően nézek rá, ha hátrapillantana. Tényleg nem direkt csináltam, majd meglátom előttünk a bácsi hatalmas mosolyát és ez valamiért annyira jó érzéssel tölt el, hogy én is reprodukálom magamon.
- Jó reggelt! - mosolygok rá élettel telve, de próbálom magam visszafogni, hogy leereszkedjek Chris szintjére, mármint a komolyságot, kimértséget és sznobságot tekintve, amit utálok megjegyezni, de nagyon jól áll neki és nem fogom őt arra kérdni hogy legyen másmilyen, hiszen nem vagyunk kettesben már. Hallgatom a beszélgetést némán, jó fiúként már Chris mellett sétálok vele, megtudom, hogy Sophie is feltehetőleg itthon van, majd kérdőn pillantok a fiatalabb helyes férfi és az idősebb aranyos bácsi -  kinek nevét megjegyeztem időközben, Philipnek hívják - között sűrűn, mivel azt hiszem történt valami, amiről én nem tudok. Nem különösebben lep meg, általában otthon csak olyan dolgok történnek, amiről én nem tudok, úgyhogy ez ahhoz képest semmi és végtére is semmi közöm hozzá.
El is engedek minden témát, nem tudnak nyomasztani sem, meglehetősen kellemes tekintettel fordulok felé, mikor látom, hogy végül is neki is egészen jó kedve lehet. Valamiért megcsap az otthon érzése, nem a családi otthonomé, hanem az, amit ott is éreznem kellene, mert meglepően kényelmesen, nyugodtan és meghittem érzem magam, mellette állva kora reggel pedig kicsit olyan, mintha egyszerre lenne ikertestvérem és szerelmem. Utóbbit még mindig nem tudom elhinni, egyszerűen bármikor fordul meg fejemben, hogy tényleg itt vagyunk egymásnak, vagy egyáltalán vagyunk egymásnak, minden alkalommal meglepődöm, mert túl szép hogy igaz legyen.
- Így van - bólintok, bár nem kellene megszólalnom sem, mégsem érzem, hogy tilos lenne. Philip felé fordulok kérdésére.
- Kis tejjel, cukor nélkül - felelem neki. - Köszönöm! - mondom, mikor látom, hogy már megy is a konyha felé. Örülök, hogy megismerhetem Chrisopher mindennapi életét és azt kell, hogy mondjam, eddig hasonítanak a családi szokások.
Az étkező asztal felé vesszük az irányt, helyet foglalok az egyik széken, véletlenül pont ott, ahol otthon is mindig szoktam ülni, távolabb az asztalfőtől, a hosszúkás asztal második székén.
- Nagyon jó embernek tűnik Phi... Pili...Pilipü... szóval a Bácsi. - Hiába tudom nevét, belekavarodik nyelvem a nehéz angol névbe, meglehet azért, mert jól akarom kiejteni. Én is szeretném, ha lenne egy ennyire mosolygós ember odahaza, de nincs, ezt a szerepkört inkább mamám szokta betölteni, de ő sem dús érzésekben, vagy azok kinyilvánításában, inkább a figyelmessége és gondoskodása az, ami miatt eltűnt róla az, mely még anyámról sem, a család többi fiú tagjairól nem is beszélve.

Nagyon is tudom, hogy mi ez a viselkedés, még akkor is, ha tőle még ilyet nem láttam és nem is hittem, hogy tud hasonlót, íme a bizonyíték, hogy óh, bizony tud ám és méghozzá hogyan... Ahogy néz, az a mosoly, tisztában van vele, hogy huncut, szándékosan húzza az agyam, mire hozzá kissé hasonlóan nézek vissza rá, bár szemeimben megjelenik a vadság is, nem tehetek róla, beindít ez a viselkedése.
Hálásan pillantok még rá, mikor előre enged az ajtóban, jól esik, hogy megvárt és együtt megyünk le a földszintre. A lépcsőn egy kicsit lassabb tempóban sétálok le, de ennek semmi különösebb oka nincs, így fordulhat elő, hogy későn reagálok Christopher megtorpanására és egy kicsit neki megyek. Csupán összenézünk pár pillanat erejéig, arca nem kifejezetten mutat erős érzéseket, de látom rajta, hogy nincs semmi rossz érzés benne, kedvesen néz rám, lehet még szeretettel telve is, de ezt már nem tudom megmondani.
Philip arca sokszorosa Christopherén lévő érzéseknek, hatalmas mosollyal fogad minket és fogalmam sincs, hogy ez miért befolyásol engem, de nagyon tetszik, rettentően jól esik így kora reggel a személyzet egyik tagjától. Szerintem jóban leszünk, feltéve, ha tényleg sokszor megfordulok itt.
Nem tudom, hogy kinek köszönhetem jobban, hogy teljesen családias közegben érzem magam nem elnyomottként, Chrisnek vagy az idősebbnek, a falaknak vagy csak otthonom távolságának, de nagyon nyugodtan érzem magam lelkileg. Azt hittem, hogy rosszallóan fognak rám nézni majd, hogy itt vagyok, de lehet, hogy nem emlékeznek rám a múltkori itteni vacsoráról és nem tudják, hogy én vagyok a Kia örököse. Ez mondjuk egy érdekes és még számomra elvarratlan gondolat.
A kávézási szokásom ismertetését követően az étkezőbe megyünk, nem tudom miért és hogyan gondolom, de leülök oda, ahová mindig is szoktam. Fogalmam sincs, hogy itt vannak-e egyáltalán bármilyen szokások az helyeket illetően, Chrisre pillantok, aki a legnagyobb természetességgel foglal helyet előttem, úgyhogy én sem rágódom tovább ezen.
Még evésnél is úgy ül, akár egy király a trónján, de azt a királyt mindenki szereti, nem zsarnok és nem könyörtelen. Egy kicsit erősebben veszem a levegőt, meg kell hagyni, annyira menő! Én kissé előre dőlve ülök a széken, bokáim keresztezik csak egymást a székem alatt, táskám mellett. Nem ülök feszesen, még mindig kényelmesen érzem magam, csak korán sem vagyok annyira menő, mint Yesol.
Én szólalok meg elsőként, meg kell jegyeznem, hogy egészen bírom a komornyikot, mire széles mosolyával találom szemben magam és meglepetten nézek rá, de közben megolvad szívem-lelkem, mivel ez a mosoly borzasztóan őszinte és hirtelen jövő, látszik, hogy ösztönös és nem rejtegeti az érzését. Egy kicsit én is elmosolyodom tőle, hiszen ragadó, viszont kicsit lefagy arcomról, mikor a kiejtésemet hozza fel és nem a mondandóm tartalmát. Nagyon tetszik, hogy mosolyom és most igazán boldognak láthatom, az én arcom sem kellemetlenségről árulkodik, csupán zavarban vagyok, mert próbáltam nagyon odafigyelni, hogy jól ejtsem a szavakat, természetesen én is hallom magamon, hogy nem annyira megy mindig. Kissé elpirulok és összébb húzom magam.
- Tudom... - mondom elpillantva róla, de csak egy másodperc erejéig sikerül, mivel imádom, hogy ennyire jó kedve van és kivételesen nem érzem azt, hogy mások, ez esetben Chris kinevetne, amiért valami nem megy. - Nagyon nehéz az angol nyelv kiejtése, ráadásul teljesen más, mint a francia, de azért nagyon próbálkozom. - Legalábbis szerintem, de a francia sokkal gördülékenyebb, több a magánhangzó a szavakban, vagy legalábbis addig egyszerűsítik a kiejtést, míg az már-már dallamos nem lesz. Elvigyorodom, ahogy megtudom, hogy annak ellenére, hogy nem tökéletes, mégis szereti hallani. Én próbálok vele tényleg tökéletes lenni, nem akarom, hogy egy hibás személy legyen az életében, úgyhogy próbálom törni a nyelvemet addig míg jól ráállnak ajkaim a szavakra.
- Sokszor nem csak a kiejtés okoz nehézséget - terelem egy kicsit komolyra a témát, mert úgy érzem, hogy ideje vallomást tennem. - Nem mindig találom meg a megfelelő szavakat, sokszor azt sem tudom még, hogy az amerikaiak hogyan fejeznek ki bizonyos gondolatokat. - Megdörzsölöm tarkómat és csak ezután pillantok fel Chrisre. Csak szeretném, ha tudná, hogy sok dolgot lehetséges, hogy nem azért mondok félreérthetően, vagy teszek rosszul, mert pont úgy akarom, hanem mert máshogy nem tudom neki elmondani.
Hirtelen érkezik a női hang, de egyből felismerem, hogy kitől érkezik. Megörülök Sophienak, de egyúttal eléggé összezavarodok, mert nem vagyok felkészülve, hogy akkor ki mit tud és mit nem. Ha minden igaz, a leányzó bátyja nem tudja, hogy mi találkoztunk és hevesen pacsáltunk a folyóparton, feltehetőleg Sophie pedig nem tudja, hogy köztem és Chris között már nem olyan rossz a kapcsolat, mint amikor én még mérgelődtem neki az uraságról és eléggé temettem kettőnket. Aztán eszembe jut, hogy ők ketten csakugyan megtárgyaltak engem, Chris azt is hitte, hogy együtt vagyunk és talán ez amiatt is lehet, hogy kiderült számára a folyóparti kiruccanásunk, ami rosszul mesélve akár egy randi is lehetne, de nem így történt, véletlenül futottunk csak össze. Muszáj lesz kideríteni, hogy mi az igazság, minden téren, azontúl, hogy már mindenkinek tiszta, hogy nem a fiatalabb női családtagot környékeztem meg ma este, hanem az idősebbet.
- Jó reggelt Sophie! - felelem és váltok vele egy pillantást, majd hagyom őket megbeszélni a tegnap történteket. Így belegondolva eléggé furcsa, hogy ők még nem találkoztak, mivel hazafelé jövet Sophie nagyon aggódott Chris felől. Nagyon jó őket együtt látni, most megértem, amit nekem anno Sophie mondott, oké, már én is eleve más szemmel nézek Chrisre, hogy megismertem, de ezúttal saját szemeimmel is látom, hogy tényleg jó testvérek, lágyan, nagyon halványan elmosolyodom, mikor végig simít bátyja vállán.
Kérdése után egy pillanatra Chrisre nézek, de igazából tudom, hogy mit kell válaszolnom. Miért érszem Sophien, hogy megbújik ártatlan arca felett egy kisebb huncutság? Ki kell derítenem.
- Oh, nagyon kényelmes! Csak úgy perzselte bőrömet a selymes takaró melegsége - vigyorodok el mélyen a lány szemeibe nézve, sosem tudtam hazudni, de Chris kedvéért burkoltan fogalmazom meg, hogy az a bizonyos forró takaró valójában a bátyja lázas bőre volt.
- De Sophie a bátyád balesetet szenvedett tegnap, egyáltalán nem is kerested tegnap? - Nekem itt valami nem stimmel. Azt mondta, hogy nem akart zavarni MINKET, majd rögtön megkérdezte, hogy milyen a vendégszoba. Lehet csak túl gondolom, de van valami a szemében, ami miatt valamit szimatolok. Ismerem ezt a nézést.
Azonban még mielőtt belemerülhetnénk ebbe a beszélgetésbe, Christopher az, aki közbelép. Talán ő tud valamit? Hmmm… Fura.
- Konyha? Öhm, persze - kérdezem először meglepetten, majd rájövök, hogy tetszik az ötlet és miért is ne nézném meg vele. Felállok és ártatlanul követem, leplezem azt a kikívánkozó nézésemet felé, amivel sugallgatnám, hogy „mindenki tudja Christopher, hogy ez a világ mentése volt most tőled”, helyette visszapillantok még Sophiera és egy nagyon gyanakvó, huncut pillantással összeszűkülnek szemeim irányába, hogy tudja, érzem ám, hogy valamit tud.
A konyha küszöbéhez érve kissé előtte haladok és még Sophien vannak gondolataim, így egyszerűen átlépem a konyha küszöbét és köszönök minden lelkes és még tán álmos dolgozónak ki bent tartózkodik, majd Chrisre néznék, csak nem ott áll, ahol hittem úgyhogy szorgosan kezdem keresni körülöttem.  

Felcsillannak szemeim, hisz már így kapcsolatunk második napján is elmondhatom, hogy kezdem jól kiismerni, megismerni Christophert. Örömmel tölt el, hogy pontosan értem szavait, jól tudom milyen téma az, amiben még tán angolul is többet tudok beszélni én nála, ezek az érzések, egészen biztosan arra gondol.
- Addig töröd a nyelvem, míg rá nem áll az angolra? - kérdezek kíváncsian vissza, hogy miként gondol segíteni a kifejezések tökéletesítésén és nem kifejezetten úgy értem, hogy ajkaival formálja nyelvem, bár ehhez sincsen különösebb ellenvetésem. Teljesen komoly kérdésemet követően saját magam kétértelműségéből adódóan mosolyodom el és jövök rá, hogy ezúttal tök jól fogalmaztam és nem veszem zokon, ha Christopher is érti, hogy mindkét mód az övé. - Tudom, hogy mik azok a témák - teszem hozzá még ártatlanul, hogy huncutságomat ezúttal ne engedjem felszínre törni.
Sophie mindent tud, legalábbis ez a gondolat viharzik fel bennem, mikor felteszi első kérdéseit, látom rajta, benne van szemeiben, mozdulataiban, ám elkezdi leplezni és még nem ismerem annyira, hogy teljesen átlássak rajta. Chrisre pillantok, hogy mit szabad tudnia és mit nem, nem akarok olyat elfecsegni, amit nem kellene, szóval pont annyira hazug választ adok neki, mint amilyen hazug módon ő feltette azt a kérdést, mire tudta, hogy mi a válasz, mindebből kifolyólag pedig olyan információt cserélünk, amiket rossz szavakkal fogalmazunk meg, mintha csak lekódolnánk azt. "Puskázni lehet, csak ne vegyem észre" mondja a tanár, s ebben az esetben Chris a tanárbácsi, mi pedig úgy teszünk ahogy kéri, nem mondjuk ki, de attól még ugyanúgy puskázunk, ugyanúgy megbeszéljük a témát.
Nem azt mondom, hogy a vendégszobában aludtam, hanem, hogy hogyan aludtam, majd Chrisre pillantok, aki elkezd vörösöd és ettől tudom, hogy tökéletesen érti, mit értek a forró takaró alatt.
Közelebb hajolok Sophiehoz, amint látom, hogy kezdi jobban érdekelni a sztori, de nem hagyhatom, hogy ő kérdezzen, most amúgy is rajtam a sor, hogy visszaszúrjak neki, mit sem gondolván arra, hogy ezzel igazából Christ csipkedjük mindketten, de hát nem neki szánjuk. Meglepetté válok, nyelve egyet hátradőlök a székben és a bátyjára nézek. Szóval benyitott. Ennyit a vendégszobás kérdéséről. Gonosz bestia! Kicsit zavarban vagyok, de visszanézve Sophiera hamar visszaveszek ördögszarvaimat.
- Ez kétségtelen. Főleg most, hogy teljesen tisztázva lett, hogy mi nem randizunk - pillantok a lányra, jelenvén, hogy kettőnkre értem ezt, mert hát nemrég még ott tartottunk, hogy Chris az áldását adta ránk, egészen pontosan azelőtt, hogy bevadult volna a helyzet a kocsiban. Sophieról pár másodperc után Chrisre emelem tekintetemet, aki saját bőrén érezhette, hogy nem a húga érdekel engem. Ezt az ügyet akkor is felhoztam volna mikor hárman vagyunk, ha Sophie nem hozta volna szóba kettőnket.
Mindketten a mocorgó Christophert nézzük, én magam részéről nem tudom eldönteni, hogy válaszreakciót várok tőle, vagy mimikáira vagyok kíváncsi, netán csak le sem tudom venni tekintetemet a pofijáról. Eléggé kellemetlenül érezheti magát, ám nem tudom, hogy ez ellen hogyan segíthetnék, az én arcom nem vár el semmit tőle, bár ahogy elnézem Sophiet, érthetően frusztrálttá teszi a bátyát.
Szinte már feszült csönd alakul ki, kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mikor a vacsoránál mindenki apát nézi, és várja, hogy mondja ki a végszót, ismertesse döntését és véleményét. Engem is egyre inkább felcsigáz, hogy vajon erről az egészről mit gondolhat Yesol?
Válaszára hatalmas mosoly jelenik meg rajtam és hálásan, szerelmesen nézek rá, épp hogy csak meg tudom állni, hogy ne hajoljak előre és fogjam meg a kezét. Tudom, sejtem hogy mekkora jelentésstégű az a pár szó, mit most kiejtett imádni való ajkai között. Ez az ember épp most vallotta be a húgának, hogy nem egészen hetero. Nagyon nagy lépést tett nem csak testvére, de önmaga felé is, ráadásul ki is mondta, megfogalmazta, kijelentette, kinyilvánította és nem az számít, hogy ki hallotta, hanem hogy megtette.
A konyha jó mentőöv, nem vonom meg magunktól, mert szó mi szó, kellene egy kis hatásszünet az előbbiek után. Felállok és követem őt, de egy huncut, ám mégis hálás mosollyal visszanézek a bestiára. Lassan mennie kell, úgyhogy gonosz nézésemet követően kisimulnak arcvonásaim és ártatlan mosollyal integetek neki.
- Szia, legyen szép és fizikától szerelmes a napod! - mondom integetés közbe a győzelemtől elégült lánynak, hogy felkavarjam egy kicsit és magyarázkodnia kelljen később, hisz Christopher feltehetőleg nem tudja hogy konkrétan a szerelmeként fogalmazta meg a lány a fizikát, mikor találkoztunk.
Elég szűk a folyosó, főként olyan érzelmeket követően, amit az asztalnál éreztem iránta. Yesol mögöttem halad, míg érzem, hogy szívem hevesen ver talán a szűkös falak miatt, vagy mert borzasztóan imádom ezt a férfit és minden aurámmal sugallom neki, hogy érjen hozzám, nincs itt senki, de ő itt van mögöttem, érjen a derekamhoz, a csípőmhöz, hátamhoz, oly mindegy nekem, csak ne a kezét dörzsölje, hanem velem foglalkozzon és cserébe ő is boldogabb lesz. Kérdőn pillantok hátra, mikor már majdnem a konyhánál járunk és kezdem feladni, hogy ez meg fog történni, szemeim csakugyan szikráznak a szeretettől és tisztelettől, bizony mély nyomot hagyott bennem, hogy vallott.
A konyhához érünk és én azzal a lendülettel lépem át a küszöböt és köszönök a dolgozóknak, kiken végig is nézek. Amint észreveszem, hogy Chris odakint megállt, először furcsállom, majd megijedek, hogy talán most udvariatlan voltam és itt ez a szokás, úgyhogy óvatosan kihátrálok a konyhából, Chris mellé.
Elveszem a kávét egy apró meghajlással, de rögtön rájövök, hogy itt nem kell, nem így kell ezt kifejezni és valójában tudom is, csak ez annyira reflex már. Kicsit elpirulok, hogy, de ez is olyan mint az koreai akcentusú angol szavak, majd csak egyszer kikopnak.
- Kint szeretnék, Christopher mellett tökéletes - széles mosolyom közben megcsap a kávé erős illata, lepillantok a feketeségre és kezdem magam igencsak elégedetten érezni, úgy értem a helyzethez adódóan, merthogy hosszútávon nézve lelkileg tökéletesen kielégített az elmúlt fél napban Yesol. Nem értem mit gondoltak. Azt hitték majd egyedül iszom meg a kávémat, miközben Christopher a világ túloldalán van? Nyilván mellette leszek, naná, hogy ott a tökéletes. Buta kérdés volt. Megfogom a külső térben lévő asztal székét és közelebb rakom le Chris székéhez, nem akarok akkora távolságra ülni.
- Csodálatos vagy! - suttogom egy kicsit közel hajolva hozzá, továbbra is csillogtatva rajta szemeimet. Szerintem nem tudja, mire értem. - Köszönöm, hogy nem titkoltál el. - Megkavarom a kávémat, hangom idillikus, bár van benne egy kis keserű csengés.
- Nagyon sokat jelent nekem, hogy felvállaltál a saját otthonotokban, ritkán éreztem magam ennyire... őszintén, ennyire önmagamnak ilyen közegben. - Az utcán, az egyetemen, a kávézókban, autóban, bárhol képes vagyok önmagam lenni, ha otthon, az ehhez hasonló családi házban nem, nekem az ehhez hasonló reggelek feszülten szoktak eltelni, valaki másnak kell kiadnom magam, míg ki nem teszem lábam a családi birtokról.

Még emésztem az asztalnál történt beszélgetést, különösen Christopher végső szavát, amely tán még Sophiet is meglepte, láttam a lányon, hogy mennyibe örül a válasznak és ezért én is örülök, hogy ezzel kifejezhettem a lány felé is, hogy már nem vagyok mérges a bátyjára. Nem vonom vissza akkori szavaimat, tényleg nagyon rosszul esett, mikor Chris Adam előtt elhívott golfozni, de túl tudok lépni rajta, mert biztos vagyok benne, hogy én is bántottam már meg Christophert és nem csak a zavarba ejtéses pillanatokról beszélek, hanem tényleg okozhattam már neki fájdalmat, talán.
Szerintem nem is sejti, hogy nem állok tőle annyira messze, mint gondolná és nem csak fizikailag a szűk folyosó miatt, hanem érzelmek terén sem. Nagyon új a kapcsolatunk, még nem tudtam felfogni és feszengve érzem magam többek között mellette haladva is, hogy vajon hogyan kellene viszonyulnom hozzá. Az egy dolog, hogy hogyan szeretnék, az egy másik, hogy hogyan lenne illendő két fiúnak végigmennie a konyháig, nem érdekel, csak az számít, hogy Christopher minek örülne, mi lenne az a viselkedés részemről, amivel a legkedvezőbben és legboldogabban érezné magát társaságomban. Mindig is sejtettem, hogyha mi egyszer összejövünk (merthogy ideköltözésünk óta nem volt olyan egymást követő három nap, mikor ne játszottam volna ezzel a gondolattal), akkor nem biztos, hogy attitűdünk egyezni fog a normál szerelmes párokéval, ahogy a közeg sem Párizs szabad szellemű utcáit eleveníti meg.
Kissé már kellemetlenül érzem magam a folyosón haladva, olykor találkozik tekintetünk, van, hogy egy picivel le is lassítok lépteimen, hátha teljesen mellém lép, vagy bármi, amivel kicsit megszűnne ez a "fogalmam sincs, hogy mi történik, talán tennem kellene valamit?" állapot, de végül csak a konyha elérése az, ami lecsillapítja izzó szívemet, mely igencsak lelkesen kevergeti ereimben a vért.
Türelmesnek kell lennem!
Kétszer is belém tör a szorongó érzés a konyhában, egyszer, mikor meglátom, hogy Christopher már megállt az ajtónál, míg én már eléggé behatoltam a csempézett területre, s aztán akkor is, mikor meghajlok, mint azt már jól tudom, feleslegesen. Európában sikerült megszoknom a nyugati kultúrát, amit egyébként itt is jól tudok alkalmazni, úgyhogy szerintem mindössze arról van szó, hogy meglehetősen saját családi fészkünkhöz hasonlítom ezt a légkört, ahol nagyon szigorú formákat égettek belém, most különösen látszik, hogy mennyire.
Természetesen Chris mellett tervezem eltölteni a kávézás örömét, na de nem a világ végéről, beszélgetni szeretnék vele, nem csak egy húzásra legördíteni torkomon a folyadékcseppeket. Közelebb teszem hozzá a széket és végre van lehetőségem kifejezni csodálatomat iránta, mindazt a lenyűgözött szerelmes érzést, mit elfojtottam ezidáig az étkezőtől jövet.
Chris elkezd igencsak kimérten viselkedni, vagyis amióta lejöttünk az emeletről ilyen és pontosan tudom miért, elmondta, hogy szobájának falai egy másik világot teremtenek meg neki, ami csakis az övé, úgyhogy nem kérdezem meg tőle, hogy vajon tettem-e valamit, amivel megbánthattam, noha ez az érzés igencsak bennem van. Kétségtelenül szeretnék igényeinek megfelelni, szeretem őt és... még sajnos nem ismerem eléggé, ahogy nem is elég mély a kapcsolatunk ahhoz, hogy el tudjak benne kényelmesedni. Tudom, hogy nincs itt senki és nem is látnak, úgyhogy gondolom, miért ne okozhatnék neki is örömöt az érzéseim megosztásával, végtére is nem enged a csodálatom felé egy pillanatra sem, amiért ki merte mondani húgának, hogy kötődik hozzám. Úgy érzem otthon magam, mintha legszívesebben letagadnának, ellenben Chris már első beszélgetésekor elárulta egy harmadik személynek, hogy velem volt együtt, nem csak fizikailag, de lélekben is együtt voltunk és vagyunk, ez az érzés pedig szerelmünkön túl is nagyon jó érzéssel tölt el.
Egy pillanatra megakadok, mikor hallom köhögni, de végigmondom mi már nyelvem hegyén van és őszinte mosollyal nézek rá, noha egyre feszülnek meg izmaim, ahogy látom, semmilyen érzelem nem jelenik meg rajta, nem osztozik velem bennük, semmi...
Hallgatva őt mosolyom egyre kúszik vissza és válik az arcom semlegessé, enyhe kérdő tekintettel nézem hol őt, nem igazán tudom, hogy miről beszél, vagyis tudom, csak azt nem, hogy miért mond ilyeneket most. Talán teljesen máshogy értette szavait, mint ahogy én és feltehetőleg Sophie értelmeztük. Ez viszont azt jelenti, hogy nem akarta ő bevallani, hogy mit érez irántam. Kissé szomorkás arccal fogom fel a hallottakat és próbálom átalakítani egy szempillantás alatt érzéseimet, hogy jól reagálhassam le, amit Chris mond. Örülök szavainak, nem mond semmi rosszat, sőt, csak mégis bennem van egy érzés, talán harag magam iránt, hogy miért kergettem magam feleslegesen olyan örömökbe, amik nem léteznek. Mindenesetre nem rossz, hogy nem kell aggódnom a személyzet miatt.
Bólintok. Nem igazán jön ki hang belőlem, nem tudok, vagy nem akarok megszólalni még én sem igazán tudom.
Ahogy hallgatom tovább, igazából kezdem felvenni az új szituációt, elgondolkodom, hogy vajon elmondjam-e neki, hogy én és feltehetőleg Sophie is hogyan értelmeztük a hallottakat, de végül abban maradok, hogy inkább nem. Elvitte a cica a csodálattal ázott érzésekkel együtt a nyelvem, most szerintem nem lennék képes kimondani, megfogalmazni, hogy azt hittem, hogy felvállalt kettőnket.
Halványan, lágy és ezúttal teljesen szerény mosoly kerül arcomra, mikor meghallom, hogy szeretné, ha sokszor megfordulnék itt. Nagyon jól esik, hogy ilyet mond.
- Köszönöm - felelem szerényen, talán magamhoz mérten tömören, majd leveszem Christopherről a pillantásomat és hosszasan kortyolgatni kezdem a kávét.
Egy kicsit csendben maradok, míg elmúlik a kavargó érzés bennem és a kávém is félig elfogy. Igazság szerint eléggé éhes vagyok, de nem akarok már bekavarni egyikünknek sem, minél előbb jó lenne indulnom. De talán még van egy kis időm.
- Láttam, hogy nem léptél be a konyhába. Ez egy itteni szabály, amit természetesen ügyesen átléptem első alkalommal? - kérdezem egészen halkan, miközben összébb húzom magam.  

Mindig nagyon kínosan és cikinek érzem magam, mikor félreértem Christopher szavait, talán túl makacs vagyok, vagy túlságosan akarom, hogy viszontszeressen és engedje nekem, hogy még ennél is jobban szeressem őt. Kezdem érezni, hogy tán sok vagyok, pedig nem várom el tőle, hogy felvállaljon engem és egyben a kapcsolatunkat is, mindössze megörültem, mikor azt hittem, ez történt. Nem akarom siettetni őt, nem akarok befolyásolni sem, eszemben sincs sürgetni őt, vagy nyomást tenni a vállára, hogy mielőbb szeretném, ha ezt tenné, lehet emiatt sem megy kimondanom érzéseimet, ami mellé némiképpen az is hozzájárul, hogy eléggé szégyellem magam.
Próbálkozom elrejteni érzelmeimet, de még én is érzem, hogy meglehetősen borzalmas vagyok ebben és Christopher pontosan lát mindent, azt nem tudom, hogy érti is, remélem, hogy nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. Látom, hogy megváltoztatja ülőpozícióját, míg én mozdulatlanul markolom két kezemmel  a kávéscsészémet. Felszólalok, remélve, hogy a témaváltás egy jó mentőöv számunkra, ekkor emelem ismét tekintetem Chrisre és egyből a mozduló kezére pillantok, felcsillan szemem a közeledő kezére, arcom derűsebb lesz, ám szomorúan be kell látnom, hogy talán épp szavaim azok, amik megtántorítják. Alig láthatóan körbepillantok, a konyha és a folyosó felé, hogy esetleg jön-e valaki, ám nem, sajnos tényleg hangom az oka, hogy ismét meglehetősen feszesen dől hátra.
Aprót bólintok a kérdésére, de tudom, hogy pontosan értette azt, csak válaszra készül. Belém nyilall valami nagyon csípő érzés, testem karót nyel és rémülten szeppenek meg, hogy ügyesen sikerült megszegnem már bemutatkozáskor egy itteni szabályt. Szerencsére Chris gyorsan megcáfolja magát és helyesbít, mire összezavarodok és kicsit elvesztem a fonalat, hogy akkor most mi az igaz, szabály vagy sem, átszegtem-e vagy sem... Ami még szokatlanabb, hogy ő nem szokott ilyeneket csinálni, ha vannak is nyelvbotlásai, nem konkrétan ellenkező tartalmat fejtenek ki, ami vagy annak köszönhető, hogy nem is nagyon figyelt kérdésemre, mert saját gondolataival volt elfoglalva, vagy felettébb összezavarodott talán valami teljesen más miatt. Igazából... tök cuki ez tőle. Kicsit elvigyorodom, de nem gúnyos mosoly ez, hanem inkább aranyos.
Oké, most már mindent értek tisztán, hála annak, hogy egyértelműen megfogalmazza a valós állapotot, amit határozottan, hangosan kezd el, majd sokkalta csendesebben fejez be, egyértelműen neki nem a legbüszkébb témája, azonban valahogy nem érzem titoknak a dolgot, meg hát ki szeret a félelmeiről beszélni? Értem. Ritka pillanatok egyike, de most tényleg teljesen világos, mi történik. Kissé közelebb húzódom hozzá, hogy ezzel is támogassam.
- Jézusom, azért ugye nem borítottad magadra a késes polcot? - Mert hirtelen ez ugrott be, arra pedig nem is tudok gondolni, hogy baja esett és folyt a vére a pici Christophernek. Átnyúlok az asztal mellett és részben az asztal alatt lábára, combjára teszem kezemet és gyengéden simítok rajta párat.
- Nővérem sincs oda értük, pedig vele nem történt semmilyen különösebb incidens. - Emlékszem mindig irtózott mikor valaki valamilyen élet tárggyal közeledett felé, akkor is már behúzta nyakát, mikor valaki egy kicsivel magasabbra emelte a kését evés közben. Nekem szerencsére nincs ilyen fóbiám, nem is szabadna hogy legyen, mert a szike párszor megfordult kezemben már és még jócskán meg is fog a jövőben, ez pedig a lehető legélesebb eszközként van nyilvántartva és pontosan arra való, hogy (legalábbis esetemben orvosként) emberi és állati testet nyiszatoljak vele.
Éppen akkor, amint befejezem a mondatot, de még mielőtt Chris felszólalhatna, megkordul hasam olyan hangosan, hogy talán még a konyhában is visszhangzik. Ehh, ez nagyon ciki.

Tényleg megijedek, hogy már első lépéseimmel szabályt szegtem, mikor besétáltam a konyhába, valósággal nem is én lennék, ha nem ez történne, úgyhogy természetesen elhiszem Chris első szavainak is hogy mit műveltem. Aztán egyből korrigál, felülírja saját szavait, úgyhogy sejtem, hogy mégsem arról lenne szó, hogy szabályt sértettem, azonban ezáltal érdekel, hogy mi válthatott ki Chrisből ilyen zavart perceket, amikben merőben ellentétes válaszadásokat adott közel egymás után. Az üzleti vacsorán például el sem tudtam volna ezt képzelni, de mégis nagyon aranyosnak tartom, hogy láthatom ilyennek is, arról nem is beszélve, hogy tán összezavarom fejét, elveszem a józan eszét és én ezt borzasztóan élvezem.
Összeáll a kép és megtudom, hogy mi történt, ami miatt ő nem szeret bemenni a konyhába. Így belegondolva, hogy megtoppant a küszöbnél, nagyon jófiú és szófogadó volt, de nem tudok sokat élvezkedni ezen, mert megelevenedik szemem előtt az a kép, amikor a pici Christopher magára borít egy késekkel teli polcot. Horrorba illő, nem is merek hosszan belegondolni, így is libabőrössé válok. Nem kapok választ, de félek, hogy ez sokkal inkább beszédes, mintsem ha helyeselne, úgyhogy gondolkodás nélkül nyúlok felé kezemmel és simítok végig combján. Együtt érző és erősítő tapizásnak szánom, ám ahogy meglátom, hogy félrenyel, elkapom kezem lábáról és aggódó, bűntudatos tekintetemmel figyelem őt, most nem lenne jó, ha megpaskolnám hátát, nem nagy falat miatt fulladozik, hanem mert folyadék került a légcsövébe és félek csak rosszabbítanék állapotán, így is elég bajt okoztam már.  
Részben nyugszom csupán meg, mikor látom, hogy megmarad, kezemet hátánál, lapockájánál tartom. Nem akartam ezt tenni vele, annyira ösztönösen jött a mozdulatom, hogy nem gondoltam bele, hogy ez kellemetlenül érinti őt, pedig tudtam, hogy a szobáján kívül nem annyira merész, csak valahogy nem hittem el, hogy ennyire. Bocsánatot akarok kérni tőle, de azt mondta tegnap, hogy nem akarja, hogy mindig csak ezt szajkózzam, úgyhogy forgatom nyelveimet számban, keresvén a megfelelő kifejezést.
- Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe sodorni - pislogok felé hatalmas szemekkel és csak kimondom azokat a szavakat, amiket én eredetileg is gondoltam, közben rájövök, hogy tenyerem még mindig hátán van és megelőzve egy újabb katasztrófát, inkább leveszem róla. Nagyon megrémisztett, hogy fulladni láttam őt és az sem megnyugtató, hogy így kivörösödik, félek még mindig irritálja légzését a rosszcsont kávécseppek.
- Jobban vagy? Szóljak valakinek? - Mondjuk vicces ha ez szakács jobban értene az életmentéshez, mint én, de nem igazán tudom, hogy itt mit merre találok, mégsem otthon vagyok, vagy semleges terepen, pedig szívesen önállósítanám magam. Bár, ha jobban belegondolok, az ég szerelmére is, Christopherről van szó, nem érdekel, hogy mi merre hány méter. Hátradőlök a székben, hogy részlegesen belássak a konyhába és nagyban kinyújtott karokkal integetni kezdek befelé.
- Bocsánaaat! Hozna nekünk egy nagyobb pohár vizet? - kérem meg az egyik engem észlelő dolgozót, aki egyből megy is ellátni óhajomat. Én eközben visszafordulok Christopher felé és ismét közelebbről nézegetem, hogy hogyan van.
Kellemetlenül érint, hogy megkordul a hasam. Sosem az én oldalamon áll a testem... Mikor alvást tettetek, beindulnak a csiklandós idegsejtjeim, mikor nem akarok sokáig itt maradni és ezért azt mondom, nem vagyok éhes, megszólal  a hasam, mikor próbálom magam lecsillapítani Chris mellett feküdve, megfeszül a gatyám. Csak egyszer lehetne már picit kedélyes hozzám... Chris elmosolyodik, én pedig zavartan szívom be ajkaimat, majd harapdálni is kezdem, mikor ő simít végig karomon, kicsit sem vártan. Már mióta erre vágytam! Egy picit elgondolkozok, majd örömteli szemekkel nézek szerényen barátomra.
-  Néhány falat jól esne - mosolyodom el visszafogottan, noha még szemeim is összeszűkülnek és egy kis ideig tán be is csukom őket, míg mosolygok. Nem így terveztem eredetileg a reggelt, azt hittem sokkal gyorsabban el tudom hagyni a házat, de ha már itt tartunk, az elmúlt tizenkét órát sem így terveztem. Christopher arcát figyelem és el is merülök a látképben, majd megérzem, hogy közvetlenül mögöttem felszólal egy nő és bejelenti, hogy meghozta a vizeket. Egy kicsit megijedek tőle, mivel nem láttam és nem is tudom, hogy mióta van mögöttem, összerezzenek, mert természetesen testemnek muszáj mindent kommentálnia, vagy csak szörnyen jó reflexeim vannak a hirtelen jött hangokra.  

Akkor is bocsánatot kérek, még ha tudom, hogy azt kérte, sose tegyem, de néha azért nem tudom teljesíteni ezt a kérdését, mert kiszökik belőlem, képtelen vagyok visszatartani. Nem sokkal rá felemeli fuldoklása közben kezét és kicsit úgy érzem, hogy még ilyen számára különösen kellemetlen helyzetben is, miközben alig kap levegőt, szakít lehetőséget, hogy emlékeztessen fogadalmamra. Kétség sem fél róla, hogy nagyon jó igazgató lesz belőle, vagy már most is az, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy ha valamit ki akarok mondani, meg fogom tenni, csak előbb behúzom fülem-farkam, ha tudom, neki nem tetszene.
Aggódva kalimpálok nagyban a konyha irányába és el is érem, hogy észrevegyenek, kérek Christophernek egy nagy pohár vizet, majd egyből visszafordulok felé, hogy meggyőződhessek állapotáról. Szegényke kicsit kivörösödött.
Hasam jelzi, hogy nem tetszik neki valami és ételt követel, mire én szégyellősen próbálom átölelni gyomrom tájékát egyik kezemmel, mintha ezzel ki tudnám engesztelni, de makacsabb, mint én. Ajkaimat harapdálom, aztán Chrisre nézek, ki karomra teszi kezét és végigsimít rajtam ott. Hatalmas mosoly jelenik meg arcomon, s csak próbálok nem nyomi vigyori képet vágni, de nem hiszem, hogy sikerrel járok, azt hiszem jobb ha inkább megvárom míg ő tapiz engem, bár ha én nem érintem meg, nem kezd el fulladozni és talán most nem is lenne benne késztetés, hogy megérintsen. Szabad tenyeremet hasamról kezemen lévő kezére teszem, jelezvén, hogy itt vagyok neki mindig, vagy csak kell valami cselekvés, hogy leplezzem, mennyire tetszik, hogy ajkaimat bámulja. Tudom ám, mit akar...
Hirtelen egy női hang szólal fel mögöttem, mire ugrok egyet és úgy bogozzuk ki kezeinket, mintha mi sem történt volna, bár kétségtelenül mindent láthatott a fiatal nő. Remélem nem lesz mérges Christopher emiatt, aki megigazítja ingét és már jól tudom, hogyha ezt csinálja, akkor az azt jelenti, hogy zavarát leplezi. Kezd jócskán bővülni a Chris-kódexem, na meg a "már megtörtént vele" listám is! Épp tarkómnál lévő hajtincseket piszkálom csakugyan a meglepettségemet követően, mikor felém irányul egy kérdés és teljesen lefagy az agyam, hogy vajon mit kérjek. Túl egyszerű kaja talán itt illetlenség lenne (otthon is az), de túl drágát pedig nincs pofám kérni. Gyorsan eldöntöm, hogy abbahagyom ezt a butaságot és azt fogok kérni, amit enni szeretnék, de ez csupán újabb kérdéseket vet fel. Mit akarok enni? Lássuk csak... Ujjamat szám elé téve kezdek tanakodni.
- Hogy is hívják... - Ugyanis nem jut eszembe a neve, valami nagyon amerikaiféle volt és nem a steak. - Áá igen, omlettet, ha lehet akkor toast-kenyérrel - ugranak be a kifejezések és tisztán kivehető, hogy az omlett és a toast szavakat nem sokat használtam még életemben, mivel kissé koreaias angolként ejtem ki, de hát nem tehetek róla, hogy ennyire sok szavuk durva mássalhangzókra végződnek. - Köszönöm - fordulok a nő felé. Kár hogy nem a bácsi van itt, akinek már most elfelejtettem a nevét.
Elsiet a nő, vagy lány, nem tudom megállapítani, hogy milyen korban lehet. Chris szólal fel előbb, mire érdeklődően nézek szemeibe egészen komolyan.
- Természetesen megértem, emiatt ne aggódj. Tudom, hogy nem olyan helyen vagyunk - felelem nyugtató hangon, amiben kellő komolyság is segíti, hogy tudja, tényleg átlátom a dolgokat. - Az előbb ráadásul én is eléggé felugrottam - utalok rá, hogy nem csak ő távolodott el, de én is gyorsan kioldottam a csomót és nem egészen csak Christopher miatt.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire őszinte vallomást kapok, ami nekem felér egy szoros öleléssel. Talán nem is sejti, hogy számomra ha ilyeneket mond az pont olyan, mintha a szobájában lennénk. És épp most vallja be, hogy összezavarom az elméjét. Nagyon keményen erőlködöm, hogy ne vigyorogjak megint, mint egy kis hülye. Chris nagyon szeret engem! És nagyon vigyáz rám, hogy ne érezzem rosszul magam. Ah, csodálatos férfi!
- Egyáltalán nem kellemetlen, ha az lenne se miattad történne - biztatom egészen határozottan, mielőtt belekortyolnék a vízbe. Jól esik az erős kávé után és így legalább nem fog fájni a fejem sem.
Nem hagy nyugodni az, amit az előbb mondott nekem Chris. "Nagyon megzavarod a gondolataim." Olvadozok! Épp az asztalon pihentetem mindkét kezemet, mikor azok két tenyere közé kerülnek és izgatott szemekkel figyelem, hogy most vajon miben lesz részem. Gyengéd csókot nyom rájuk, s szívem már egészen biztosan folyékony halmazállapotú, szemeim csillogni kezdenek a meghittségtől, miközben lágyan mosolygok rá. Annyira romantikus!
Egy pillanatra végigfut bennem egy gondolat, hogy ilyet nagyon férfiak nem szoktak csinálni, pontosabban még nekem sem volt egyáltalán hasonlóban részem rajta kívül, de nem tud felkavarni, nem érdekel, hogy ki mit szokott, mert örülök a létezésemnek és annak, hogy van egy ilyen gyönyörű ember az életemben, aki ilyen gyönyörű pillanatokkal áld meg. Egy kicsivel erősebben fújom ki a levegőmet, ami egy apró boldog sóhajjal egyenértékű. Azt se tudja mit beszél és azt se, hogy mit tesz. Előbb mondja, hogy tudja, távolságtartó, de ne vegyem zokon, erre most pedig ilyet tesz, ráadásul szinte egyből szavai után. Semmi értelme. Az uraság nagyon szerelmes!
- Imádom, hogy elveszem az eszed! - sóhajtok fel és egészen halkan mondom, szüntelenül csodálkozó és boldog szemekkel őt nézve. - Ne ellenkezz, Yesol, nem tudsz ellene mit tenni. Hidd el, én tudom... - suttogom tovább és az istenért se venném el tenyereiből kézfejeimet. Remélem sikerül jól fogalmaznom és nem rosszul érti szavaimat, én csak elárultam neki, hogy ez mindig is így lesz reményeim szerint, de vigyázni fogok, hogy ne rosszkor rossz helyen szédítsem meg. Szerintem most nem vagyunk rosszkor rossz helyen, senki se hall vagy lát minket remélem. Pontosan tudom milyen ha az ember már nem tud normálisan gondolkodni, vagy beszélni, amint megéreztem imádni való illatát, beálltam mögé és követtem lényegében hónapokon keresztül, nem szó szerint, de függőjévé váltam, akár bosszankodásokkal fejeztem ezt ki, akár áradozásokkal. Ha tudnék egy kicsit is gondolkodni, meg se közelíteném a Hyundai örökösét.
Izzik köztünk a levegő, érzem, lángol testem és szívem, ám nem kéjtől, annál sokkal csodálatosabb érzelemtől.

Nem látja saját magát Christopher, de én nagyon is látom őt, mikor romantikusan kezei közé veszi enyéimet és lágy csókot nyom rájuk úgy, ahogy azt filmek, se tündérmesék nem tudnák utánozni. Teljesen más ilyenkor az arca, a tekintete, az egész lénye és tudom, míg csak lehetőségem van rá, mindent megteszek, hogy magam mellett tartam ezt a csodaembert és igen, egy kicsit-nagyon büszke vagyok arra, hogy én lehetek az, aki megérintheti, aki olyan dolgokat tehet vele, mit más, ki úgy ismerheti, ahogy kevesen, s ki igazán különleges szeretetében gazdagodik nap mint nap.
Persze hogy mosolygok mint a tejbetök, hogyne tenném, mikor ezt kapom tőle, s persze hogy csillognak szemeim, mikor látom ritka hatalmas mosolyát, olyan nagy, hogy belefér az univerzum is, engem pedig keresztbe lenyel vele.
Szerintem megint kicsit túl őszintén fogalmazom, látom Christopheren, hogy kicsit zavarba jön, bár gondolom már megszokta mellettem.
- Ühhhü, sosem megy az ésszerű gondolkodás melletted. Míg fel nem keltél, elhatároztam magamban, hogy gyorsan elköszönök tőled, aztán megyek is, majd felkeltél és elkezdtünk beszélgetni, úgy voltam vele, hogy maradok egy kávéra, aztán csak nem mozdulok és már reggelit is kérek, Chris, szerintem egyáltalán valaha képes leszek elindulni anélkül, hogy szándékosan fel nem húználak és ki nem rúgnál? Kicsit abban bíztam, hogy Sophie majd kiráncigál legalább, de bevallom, már igencsak félek, egyetlen remények, hogy te összecsapod a tenyered és azt mondod, hogy "nah, JaeMin, tessék szépen megemelni a feneked és rátenni lábad a gázpedálra!". - Szerintem sikerül eléggé őszintén felvázolni a fejemben lévő helyzetet. Imádom, ahogy uralja és mozgatja kezeimet, természetesen semmiben sem ellenkezek. Övéi, ahogy lényegében mindenem.
- Tudsz tenyérből jósolni? - kérdezem meg mert ahogy vizsgálja kezem, akár még ez is lehetséges. Másik titkos hobbi a gitárja mellett.